A szellemi világgal szemben vállalt bizonyos kötelezettségeknek eleget téve az utóbbi időben az a feladat hárult rám, hogy felkutassak néhány dolgot Krisztus Jézus életéről. Mint tudják, az úgynevezett Akasha-krónikában végzett kutatás révén lehetőség van arra, hogy megismerjünk régmúlt eseményeket. Ily módon igyekeztem megközelíteni a Föld-fejlődés legfontosabb eseményét, azt az eseményt, amely összefügg a Golgotai Misztériummal. Több olyan részletre is fény derült, amelyek kiegészíthetik a Golgotai Misztériumra vonatkozó szellemtudományos fejtegetéseinket. Az Akasha-krónika kutatása során most leginkább a Krisztus Jézus életére vonatkozó konkrét tények kerültek előtérbe. Remélhető, hogy idővel ezek a tények együttesen egyfajta Ötödik evangéliumot fognak alkotni; a következő Zweig-esténken szó lesz majd arról is, hogy miért fontos éppen a mai korban az okkult forrásokból feltárni azt, amit bizonyos vonatkozásban Ötödik evangéliumnak nevezhetünk.

Ma néhány, a Názáreti Jézus ifjúságára vonatkozó részletet mondok el, amelyek tetőpontjukat a mostoha, illetve nevelőanyával folytatott nagy jelentőségű beszélgetésben érték el. Tudom, hogy Stinde kisasszony[1] már ismertette néhányukkal az Ötödik evangélium egyes részleteit, az összefüggések kedvéért azonban jobbnak látom, ha most röviden megismétlem azokat a dolgokat, amelyeket néhány jelenlévő már ismer.

Azzal az eseménnyel szeretném kezdeni, amikor a Zarathusztra-Én átköltözött a Dávid házának nátháni ágából származó Jézus-gyermek testi burkaiba. Röviden összefoglalva: az Akasha-krónika kutatásából kitűnik, hogy nagyjából ugyanabban az időben két Jézus-gyermek született. Az egyik gyermek Dávid házának salamoni ágából született, a másik Dávid házának nátháni ágából. A két gyermek nagyon különbözött egymástól. A salamoni ágból származó test azt az Ént foglalta magában, amely egykor mint Zarathusztra járt a Földön; mindez oly módon nyilvánult meg, hogy - miként ez az ilyen esetekben lenni szokott - ez a gyermek élete első tizenkét évében a gyermeki viselkedéssel egyidejűleg a legmagasabb képességekkel megáldottnak mutatkozott, hallatlan gyorsasággal tanult meg mindent, amit az emberiség kulturális fejlődése addig az időpontig elért. A Dávid házának salamoni ágából származó gyermeket - az Akasha-krónika alapján - minden tehetséggel megáldottnak nevezhetjük. A másik gyermekről, a nátháni ágból származó gyermekről mindezt nem állíthatjuk. Alapjában véve tehetségtelennek nevezhetjük minden, az ember által megszerezhető földi tudomány és művészet vonatkozásában. Sőt, meglehetősen idegenkedett attól, hogy bármit is megtanuljon abból, amit az emberiség addig elért. Ezzel szemben a szív legmélyebb zsenialitása jellemezte; már kora gyermekkorában az elképzelhető legmelegebb szeretet áradt belőle; felvett magába minden olyan emberi-földi fogalmat, amely arra irányult, hogy az életet szeretetben lehessen kibontakoztatni.

Azt is tudjuk, hogy amikor a két gyermek körülbelül tizenkét éves volt, a Zarathusztra-Én - ahogy ez a földi emberiségfejlődés okkult folyamataiban olykor előfordul - eltávozott. Elhagyta a salamoni ágból származó Jézus-gyermek testét, amely azután elhalt, és átment a másik Jézus-gyermek testi burkaiba. A Lukács-evangélium oly módon utal erre, hogy elmeséli, amint ez a Jézus-gyermek az írástudók körében bámulatos válaszokat ad, valamint hogy a tulajdon szülei alig ismernek rá. Ezek után látjuk, hogyan nő fel tizenkét éves korától ez a legmélyebb szívzsenialitással - ami mintegy a summája minden, az érzésre vonatkozó emberi adottságnak - megáldott gyermek, akivel egyesült Zarathusztra Énje. Az ifjú Jézus azonban abban az időben még nem tudta, hogy mi történt vele, hogy a Zarathusztra Én elhagyta a salamoni Jézus testét és beléje költözött; hogy a továbbiakban az ő testi burkaiban működött annak érdekében, hogy a kétféle elem a legtökéletesebben tudja majd egymást áthatni.

Azt is tudjuk, hogy a nátháni Jézus édesanyja hamarosan meghalt, és hogy a salamoni Jézus édesapja ugyancsak elhalálozott. Ezután a két család egy családot alkotott, a nátháni Jézus-gyermek a másik családból származó mostohatestvéreket kapott, és a salamoni Jézus édesanyja lett a nátháni Jézus mostoha, illetve nevelőanyja. Ebben a családban nőtt fel azután Názáretben. A továbbiakban még tovább fokozódott az a rendkívüli adottsága, amely a templomban nagy jelentőségű válaszai révén ámulatba ejtette az írástudókat. Csodálatos dolog ment végbe a nátháni Jézus-gyermek lelkében - akiben már a Zarathusztra-Én élt - tizenkét és tizennyolc éves kora között. Olyan dolgok törtek felszínre lelkének mélyéről, amilyeneket senki más nem élhetett át abban az időben. Lelki tulajdonságainak mélysége mellett szellemi ítélőképességének érettsége is megmutatkozott. Környezete ámulatára egyre tisztábban szólt lelkéhez a szellemi világból az a hatalmas isteni hang, amelyet a héber titkos tan a nagy Bath-Kolnak nevezett. A nagy Bath-Kol azonban másként, sokkal emelkedettebben szólt ehhez az ifjúhoz, mint az írástudókhoz. Olyan volt ez, mint egy csodálatos benső megvilágosodás. Úgy tört fel mindez a lelkében, hogy a Názáreti Jézusnak már ilyen fiatalon mélységes bánattal kellett feltennie a kérdést: Mi lett a héber emberiségből azóta, hogy még hallhatta a régi prófétákat, azokat a prófétákat, akik még inspiráció és intuíció útján hozták le a magasabb világokból a szellemi titkokat? - A Názáreti Jézus a benső megvilágosodás révén megértette, hogy egykor bensőséges kapcsolat volt a régi héber próféták és az isteni-szellemi hatalmak között, és hogy az egykori prófétáknak a legnagyobb titkokat a nagy Bath-Kol szent-komoly hangja nyilatkoztatta ki. Az idők azonban megváltoztak. Az írástudók, a tudósok és a néhány próféta már csupán gyenge visszhangját tudták felfogni annak, amit egykor a nagy próféták mint kinyilatkoztatást kaptak. Amit abban az időben el lehetett érni, csupán a régi tanok árnyéka volt. Jézus azonban azt is érezte a benne napról napra egyre fényesebben felragyogó benső inspiráció révén, hogy hiába őriztek meg az írásokban hagyományként bizonyos tanításokat, azokat sem érti már meg senki. Ezek az inspirációk nagyon nagy hatással voltak Jézus életére.

Hihetetlenül erős benyomás éri az embert, amikor szellemi tekintetét a Föld-fejlődésnek erre a pontjára irányítja; amikor látja Jézus lelkében fellobbanni mindazt, amit az ősidőkben az ősatyai prófétáknak nyilatkoztattak ki, és látja, milyen magányosan áll a Názáreti Jézus az emberiségben, amely értetlenül tekint arra, amit ő átélt. Azt kellett mondania: még ha maga a nagy Bath-Kol szólalna is meg az Égből, akkor sem lenne ember, aki megértené. Mi lett az emberiségből? - Gyötrő fájdalomként nehezedett mindez Jézus lelkére. Így serdült a gyermek ifjúvá. Hétről hétre újabb megismerésekkel gazdagodott, ám minden megismeréssel egyre csak fokozódott a szenvedése is; mély fájdalom járta át amiatt, amit az emberiség elfelejtett, amit már nem képes megérteni. Az emberiség egész hanyatlása a Názáreti Jézus lelkére nehezedett. Hogyha szellemi tekintetünket az emberiség fejlődésére irányítjuk, rengeteg fájdalmat és szenvedést látunk; de mindez össze nem hasonlítható azzal, amit az a lélek élt át, akinek az emberiség iránti tiszta együttérzése révén a legfokozottabb, legösszesűrítettebb szenvedésben volt része az emberiség hanyatlása miatt, amiatt, hogy az emberek már nem képesek felvenni azt, amit számukra a szellemi világok tartogatnak. Ezt a fájdalmat tovább fokozta az a tény, hogy a Názáreti Jézus életének tizenkét és tizennyolc éves kora között senki sem akadt a környezetében, akivel bármilyen módon is beszélhetett volna minderről. Még az olyan nagy tudós, mint Hillel tanítványai sem értették meg a Názáreti Jézus lelkében megnyilvánuló nagyságot. Magára maradt a kinyilatkoztatásaival; magára maradt végtelen, az emberiség iránti együttérzésének határtalan fájdalmával. Mindenekelőtt Jézus lelkiállapotát szerettem volna önöknek jellemezni. Miközben bensőleg mindezt átélte, miközben világokat élt át a lelkében, külsőleg egyszerű életet élt: apja műhelyében dolgozott, amely egyfajta ács-, illetve asztalosműhely volt. Így élt tizennyolc éves koráig, amikor is a család akaratának engedelmeskedve egyfajta vándorútra indult. Egyik helyről a másikra vándorolt, és mindenhol dolgozott egy ideig. Ezzel elkezdődött a Názáreti Jézus ifjúságának második, tizennyolctól mintegy huszonnégy éves koráig tartó szakasza.

Jézus sokfelé járt, Palesztinán belül és azon túl is. Pogány vidékekre is eljutott; zsidókat és pogányokat egyaránt felkeresett. Volt valami különös ebben a személyiségben, ami igen sok tanulsággal szolgálhat az emberi mélységek titkainak kikutatását illetően: azt lehetett megfigyelni, hogy a lelkében átélt mérhetetlen fájdalom határtalan szeretetté alakult át; önzetlen szeretetté, amely nem csupán a szavai által, hanem a puszta jelenlétekor is hatott. Amikor közelebbi kapcsolatba került azokkal a családokkal, ahol munkát vállalt, az emberek megtapasztalhatták a belőle áradó szeretetet; viselkedéséből, lényéből olyan mérhetetlen szeretet áradt, amilyen szeretet egy emberből egyáltalán csak áradhat; olyan szeretet, amely mindenkire jótékonyan hatott, amelynek mindenki a környezetében szeretett volna élni. És ez a szeretet nem volt más, mint a megváltozott, az átalakult fájdalom. Azok körében, ahol Jézus megfordult, kialakult az a benyomás, hogy egy olyan emberrel van dolguk, amilyen még sosem járt a Földön. Jézus napközben dolgozott, este pedig összegyűltek körülötte a helybéli családok. A belőle áradó szeretet tovább élt a családokban. Úgy vélték, hogy aki közöttük ül, több mint egy ember; egyszerű szavakkal szólt hozzájuk, ám ezek a szavak át voltak itatva mindazzal, amit Jézus tizenkét és tizennyolc éves kora között átélt. Amikor azután Jézus a vándorútját folytatva távozott, ezek a családok továbbra is úgy érezték, amikor összejöttek, mintha Jézus még mindig köztük lenne, mintha még el sem ment volna. Még mindig érezték a jelenlétét. Gyakran előfordult, hogy közös látomásban volt részük. Miközben arról beszéltek, amit Jézus korábban mondott nekik, miközben jelenlétére visszagondolva jóleső érzés járta át bensőjüket, egyszer csak azt látták, hogy belép az ajtón, leül közéjük, érezték kedves lényének jelenlétét és hallották a szavait. Nem volt jelen a fizikai valóságban, de a látomás mindegyikükben megjelent.

Sok helyütt alakultak közösségek a Názáreti Jézus és azon emberek részvételével, akikkel az évek folyamán kapcsolatba került. Mindenhol emlegették a hatalmas szeretetű embert. A szent írásokban olvasható utalások közül többet őrá vonatkoztattak. Az írást ugyan nem értették, és magát Jézust is kevéssé fogták fel az értelmükkel, a szívük azonban annál bensőségesebben érezte a szeretetét, létének és hatásának rendkívüliségét. Jézus nem csupán héber lakta vidékeken járt, hanem Palesztinán kívüli, pogányok lakta helyekre is eljutott. Útja olyan helyekre is elvezette, ahol a pogány tanítások már hanyatlóban voltak. Több olyan pogány helyen is járt, ahol a régi kultuszhelyek már romba dőltek.

Jézus egy napon olyan vidékre érkezett, ahol az emberek különösen sokat szenvedtek a régi pogány kultikus helyek, a régi pogány papság hanyatlása miatt. A pogány kultikus helyeken ugyanis azt juttatták külsődleges módon kifejezésre, amit itt vagy ott, az egyes misztériumokban ápoltak. A pogány szertartások a misztériumtitkok képmásai voltak. Mindez azonban a hanyatlás, sőt a pusztulás képét mutatta. A Názáreti Jézus egy olyan egykori kultikus helyre érkezett, ahol - számára ismeretlen okból - még a külső építmények is pusztulóban voltak. Sajnos ma még nem tudom megmondani, hogy hol van ez a hely pontosan, mert az Akasha-krónikából nem derült ki számomra egyértelműen a hely neve és földrajzi fekvése. Valamilyen okból úgymond elmosódott a Föld térképén. Mindaz, amit önöknek elmondok, pontos megfigyelés eredménye, csupán a hely meghatározása nem lehetséges; valamilyen okból nem lehet megtalálni. De pogány település volt, egy romba dőlt kultikus hely, amelynek környezetében betegség és nyomor által sújtott nép élt. A betegségek és a nyomor miatt a papok eltávoztak, elmenekültek. Az áldozati oltár leomlott. Az emberek boldogtalanok voltak, mert papjaik elhagyták őket. Amikor Jézus a pogány kultikus helyre érkezett, borzalmas nyomorúság fogadta. Néhányan észrevették a közeledtét, és rögtön futótűzként terjedt el a hír: jön valaki, aki segíthet rajtunk! - Mert a Jézusból kiáradó szeretet ereje által - amely már egyfajta megszentelő szeretetté lett - az emberek érezték, hogy egy különleges ember közeledik hozzájuk; hogy talán maga az Ég küldött számukra újból egy papot. Hatalmas tömeg gyűlt össze abban a reményben, hogy ismét áldozati szertartáson vehetnek részt. A Názáreti Jézus - érthető módon - nem volt hajlandó pogány áldozatot bemutatni; ám ahogy fájdalomból és szeretetből született bizonyos fokú szellemi látásával végignézett rajtuk, felderengett előtte a pogányság hanyatlásának képe. A következőket tudta meg. Az ősrégi időkben, amikor még jó papok szolgáltak és mutattak be áldozatot, jó szellemi lények közeledtek a magasabb hierarchiák szférájából a pogány áldozati szertartásokhoz. A pogányság azonban lassanként hanyatlásnak indult. Míg egykor a pogányok által tisztelt istenek irgalmat és kegyelmet árasztottak az áldozati oltárokra és egyesültek az áldozattal, addig most démonok, Lucifer és Arimán küldöttei jelennek meg. Jézus látta őket a nép között, és felismerte, hogy valójában ezek a démoni lények a pusztító betegségek okozói. Mélységes szánalmat érzett az emberek iránt. És amikor észlelte ezeket a titokzatos összefüggéseket, a pogányság hanyatlásának titkát, összeesett, mintha elszállt volna belőle az élet. Ez a látvány szörnyű hatást tett a népre, amely azt hitte, hogy egy ég által küldött pap áll előttük. Az eszméletlen ember láttán elmenekültek; fejvesztve menekültek arról a helyről, ahová épp csak az imént gyűltek össze. A Názáreti Jézus az eszméletvesztése előtti utolsó pillanatban még látta a menekülő embereket és a velük menekülő démonokat; más démonok azonban még mindig ott voltak körülötte. Ezek után Jézus általános tudata visszahúzódott, és úgy érezte, hogy mintegy felemelkedett egy magasabb szellemi világba, oda, ahonnan egykor az áldozatokkal egyesülő pogány istenek kegyelemteljes áldása áradt le. És miként egykor a nagy Bath-Kol hangját, úgy hallotta most Jézus az isteni-szellemi világokból felcsendülő hangokat, a jó pogány istenekhez tartozó hierarchiák hangját.

Megpróbáltam, amennyire csak tőlem tellett, nyelvünk szavaiba önteni mindazt, amit Jézus hallott. Figyelemre méltó, hogy először dornachi épületünk alapkőletételénél volt alkalmam elmondani ezeket a szavakat. Olyan ez, mint a fordított keresztény Miatyánk; annak az imának a fordítottja, amit Jézus csak jóval később nyilatkoztatott ki, az ismert módon. Most azonban úgy hatott rá, mint ahogy egykor, a Föld-fejlődés kezdete előtt nyilatkoztathatták ki mint kozmikus Miatyánkot. Nyelvünk szavaiba átültetve így hangzik:

Ámen
Uralkodnak a Gonosz-erők
Tanúi az eloldódó Én-ségnek
Más által okozott önösség-vétket
Élünk meg a mindennapi kenyérben
Melyben nem uralkodik az Ég akarata
Mert az ember elhagyta országotokat
És elfelejtette neveteket
Ti Atyák a Mennyekben.

Mindaz, ami ily módon szólt hozzá azokból a régiókból, amelyekben egykor a pogányok istenei tevékenykedtek, olyan volt számára, mint egy hatalmas kinyilatkoztatás. Ezek az első hallásra egyszerűnek tűnő szavak valójában az ember fizikai-földi testbe zártságának - fizikai, földi testiséghez való kötődésének - titkát fejezik ki. Ez a titok rejlik a szavak mögött. Magam is a szavak ismételt meditálása után jöttem rá arra, hogy milyen mélységeket rejtenek. Úgymond az egész ősi pogány mennyország - amely az ember keletkezésére utaló titkokat mintegy makrokozmikus Miatyánkként szólaltatta meg - hatott akkor az eszméletét vesztett Názáreti Jézusra. Amikor magához tért, még látta a jó pogány istenek helyét elfoglaló menekülő démonokat, és látta a távolban a menekülő embereket. Ahhoz a szenvedéshez, amelyet az okozott Jézus számára, hogy az emberiség már nem elég érett Bath-Kol kinyilatkoztatásainak megértéséhez, most még egy második fájdalmas felismerés is társult: az, hogy a pogányság számára egykor az isteni-szellemi világból érkező kinyilatkoztatások is hanyatlóban vannak. Még ha meg is szólalna az Ég minden hangja, az emberiségben akkor sem lenne meg a képesség arra, hogy megértse.

Megrázó benyomást kelt, ha az ember látja, mennyi fájdalomnak kellett felhalmozódnia egy lélekben ahhoz, hogy a Golgotai Misztérium előkészülhessen. Megrázó a felismerés, mekkora fájdalomnak kellett beleáradnia abba az impulzusba, amelyet a Föld továbbfejlődését elősegítő Krisztus-impulzusnak nevezünk. Így tehát Jézus megismerte a pogányság lényegét és hanyatlásának okát is.

Huszonnégy éves kora körül Jézus hazatért. Akkoriban halt meg az édesapja. Jézus egyedül maradt mostohatestvéreivel és mostoha-, illetve nevelőanyjával. Ekkor valami különös dolog következett be: míg mostohatestvérei egyáltalán nem értették meg Jézust, nevelőanyjában egyre több szeretet és megértés lobbant fel iránta. A nevelőanyában olyasmi bontakozott ki, amit a szív zsenialitásának lehetne nevezni. Érzésvilágával elkezdte apránként, fokozatosan megérteni a magányos ifjút, aki magában hordozta az emberiség minden fájdalmát; a mostohatestvérek ezzel szemben nem is törődtek vele.

Jézusnak azonban még valami mást is meg kellett ismernie: azt a közösséget, amely úgymond az emberiség hanyatlásának harmadik aspektusát tárta fel előtte. Meg kellett ismernie az esszénusok közösségét. Ez a közösség annak idején igen elterjedt volt az egész világon. Szigorú, zárt rendjük azt a célt tűzte ki maga elé, hogy egy bizonyos szabályozott, lemondásokkal teli élet révén ismét felemelkedjenek arra a fokra, ahonnan az emberiség a hanyatlása során alászállt; a lélek gyakorlataival igyekeztek elérni azt a lelki magaslatot, ahol újból fel lehet fogni valamit a régi kinyilatkoztatásokból. Az esszénusok mindezt a lélek szigorú gyakorlataival és az emberiség általános szokásaitól való teljes elfordulással igyekeztek elérni. Szándékuk sok ember számára volt vonzó. Az esszénusoknak mindenfelé voltak birtokaik. Aki be akart lépni a rendbe, annak át kellett adnia minden örökségét, illetve leendő örökségét a közösségnek. Senkinek sem lehetett magántulajdona. Sokuknak volt valahol háza vagy birtoka, amit ráírattak a rendre. Ezáltal sokfelé voltak a rendnek telepei Elő-Ázsiában; főleg Palesztinában, így Názáretben is. Minden vagyon közös volt. Senkinek sem lehetett magánvagyona. Az esszénus rend sok jótékony tevékenységet fejtett ki. A közös vagyonból minden tag támogathatta a szegényeket és a rászorulókat. A lélek bizonyos gyakorlatai által rendkívül jótékony gyógyítóerőket fejlesztettek ki magukban. Volt azonban egy alapelvük, amely ma már lehetetlen lenne, akkoriban azonban szigorúan betartották: a tagok minden arra méltónak talált rászorulót támogathattak a közös vagyonból, kivéve a saját rokonaikat. A külvilághoz fűződő minden érzelmi köteléket el kellett szakítaniuk.

A Názáreti Jézus, akárcsak János, akit az esszénusoknál ismert meg, tulajdonképpen nem lett esszénussá; felismervén azonban a lelkében rejlő rendkívüli értékeket, megkülönböztetett bizalommal fogadták. Sok olyan dologról is beszéltek vele, amiről különben csak a magasabb fokot elért tagokkal szoktak. Jézus megtudta, hogy az esszénusok egy meredek úton igyekeznek felkapaszkodni arra a magaslatra, ahonnan az emberek alászálltak. Gyakran megállapíthatta: igen, vannak még olyan emberek közöttünk, akik újból felemelkednek ahhoz, ami egykor, az ősidőkben az emberiség számára megnyilatkozott, amit azonban az emberiség ma már általában nem ért meg.

Egy alkalommal az esszénusok közösségéből távozóban  - ahol éppen egy, a világ titkait érintő, mély jelentőségű beszélgetést folytattak - Jézusnak hatalmas, megrendítő élményben volt része. A kapun kilépve, mintegy látomásszerűen, két alakot pillantott meg. Felismerte Lucifert és Arimánt, és látta, amint éppen elmenekülnek az esszénusok kapujától. Tudta, hogy a többi emberhez menekülnek. Ezt követően többször volt része ilyen látványban. Az esszénusoknál az volt a szokás, hogy nem léphettek át egy város vagy egy ház olyan kapuján, amelyet az akkori időknek megfelelően képekkel vagy szobrokkal díszítettek. Hogyha ilyen kapuhoz érkeztek, vissza kellett fordulniuk. Mivel az esszénusok igen sokan voltak - Palesztinában akkoriban legalább annyi esszénus élt, mint farizeus -, tekintettel voltak rájuk, és saját, egészen egyszerű kapukat építettek számukra. Az esszénusoknak tehát nem volt szabad olyan kapun átlépniük, amelyet képek díszítettek. Mindez a lelki fejlődésükkel függött össze. Ezért voltak a városokban a külön esszénus kapuk. A Názáreti Jézus gyakran haladt át esszénus kapukon. Mindannyiszor látta, amint Lucifer és Arimán az embereket különösen fenyegető módon távozik onnan. Hogyha elméleti úton ismerünk meg ilyen dolgokat, bizonyos, hogy már akkor is benyomást tesznek ránk. Hogyha azonban úgy ismerjük meg azokat, ahogyan az Akasha-krónikából ismerhetők meg, ha Lucifer és Arimán alakját valóban úgy látja az ember, ahogy a Názáreti Jézus látta, akkor mindez egészen más benyomást kelt. Akkor nem csupán az intellektusával, az értelmével érti meg, hanem az egész lelkével kezdi megragadni a legmélyebb titkokat, amelyeket ily módon nem csupán tud, hanem át is éli azokat, eggyé is válik velük.

Csupán szegényes szavakkal tudom körülírni azt a harmadik nagy fájdalmat, amely ekkor Jézus lelkére nehezedett. Felismerte, hogy bár kortársai közül néhányan elkülönülhetnek azért, hogy betekintést nyerjenek a magasabb világokba, ez azonban csak azon az áron történhet, ha a többi embert annál inkább kizárják a lélek fejlődésének lehetőségéből. A többiek rovására dolgoznak lelkük tökéletesítésén. És mivel egy olyan fejlődési utat járnak, amelynek révén Lucifer és Arimán nem tudja őket megközelíteni, így azok kénytelenek elmenekülni. Miközben azonban ezek az emberek a démonoktól szabadok maradnak, Lucifer és Arimán a többiekhez menekül, akiket azután mindez annál nagyobb romlásba dönt, minél magasabb fokot érnek el az elkülönültségben élők. Szörnyű felismerés volt ez a Názáreti Jézus számára, aki osztatlan részvétet érzett minden ember iránt. A legmélyebb fájdalommal látta, hogy egyesek az egész emberiség rovására emelkednek fel lelki fejlődésük magaslatára. Jézusban kialakult az a kép, hogy Lucifer és Arimán hatalma éppen azáltal fokozódik az emberiségben, hogy egyesek tiszták, esszénusok akarnak lenni. Ez volt a harmadik, a legnagyobb fájdalom Jézus számára, akinek lelkén olykor a földi emberiség sorsa miatt érzett kétségbeesés vett erőt. Rettenetesen nyomasztotta a földi emberiség sorsának titka. A világ sorsát összesűrítve hordozta saját lelkében.

Úgy huszonkilenc, harmincéves korában történt, hogy Jézus és a mostoha-, illetve nevelőanyja - aki egyre több szívbéli megértést tanúsított Jézus iránt - egy alkalommal, amikor kölcsönösen úgy érezték, hogy lélekben megértik egymást, egy beszélgetést folytatott; egy, az emberiség fejlődése számára végtelenül fontos beszélgetést. Most, a beszélgetés közben lett világos a Názáreti Jézus számára, hogy a tizenkét éves kora óta átélt élményeket valóban elmondhatja nevelőanyjának, valóban kiöntheti neki a szívét. Most már fokozatosan szavakba tudta foglalni az élményeit. Elmondta, mit érzett a zsidóság és a pogányság hanyatlása, valamint az esszénusok remetesége miatt. A Jézus lelkéből nevelőanyjához átáramló szavak nem úgy hatottak, mint a közönséges szavak, hanem úgy, mintha minden kimondott szóval a lelke erejéből is átadott volna valamit az anyának. Szavainak szárnyakat adott a szeretetté nemesedett átélt szenvedés. Ez a szeretet, ez a szenvedés annyira a sajátja volt, hogy szavaival együtt saját valójából is átment valami a nevelőanya szívébe, lelkébe.

Miután mindent elmondott abból, amit átélt, beszélt még egy felismeréséről, amelyet megpróbálok most azokkal a szavakkal összefoglalni, amelyeket a szellemtudomány nyújt számunkra. Ily módon csupán a tulajdonképpeni értelmük szerint leszek hű a Názáreti Jézus szavaihoz, amelyeket mostoha-, illetve nevelőanyjához intézett; az általam választott szavak azonban érthetőbbek lesznek, mintha az Akasha-krónikában elém táruló képeket közvetlenül próbálnám nyelvünkre lefordítani. A Názáreti Jézus elmondta mostoha-, illetve nevelőanyjának, hogy szenvedései közepette világossá vált számára az emberiség fejlődésének titka, az, hogy miként fejlődött az emberiség. Ezt mondta: felismertem, hogy az emberiség egykor, egy ősrégi korban öntudatlanul, a legüdébb gyermeki erővel fogadhatta magába a legmagasabb igazságokat. - Ezekkel a szavakkal arra utalt, amit a szellemtudomány az Atlantisz utáni első kultúrkorszaknak nevez; amikor az óind népet vezető szent risik adták át az embereknek hatalmas bölcsességkincseiket. Ezekről a bölcsességekről így gondolkodott a Názáreti Jézus: Hogyan jutottak a szent risik ehhez a bölcsességhez? Milyen erők működtek a risik lelkében és az egész óindiai népben? Olyan erők, amelyek egyébként csak a gyermekkorban, a születés és a hetedik életév között működnek, azután megszűnnek az egyes ember számára; annak idején azonban jelen voltak minden korosztályban. Azáltal, hogy ezek a gyermeki erők az emberiség valamennyi korosztályára kiterjedtek, az ősi szent isteni igazságok inspirálóan, intuíciót adományozva áradtak le az emberi lélekbe. Az emberiség Atlantisz utáni első korszakát követően - amelyet óind kornak nevezünk, és amelyet a Názáreti Jézus az anyjával folytatott beszélgetésben az első gyermekévekhez hasonlított - megszűnt az a lehetőség, hogy az ember ezeket a gyermeki erőket idősebb koráig is megőrizhesse. Ezek az erők eltűntek, és ezért az ember már nem volt képes felvenni magába és megőrizni az egykori kinyilatkoztatásokat. A továbbiakban a Názáreti Jézus arról beszélt, hogy ezt a korszakot egy olyan kor követte, amit az ember hét- és tizennégy éves kora közötti időhöz lehetne hasonlítani. Azok az erők, amelyek egyébként csupán hét- és tizennégy éves kora között működnek az emberben, kiterjedtek az egész emberi életre, oly módon, hogy még az aggastyánok is átélték. Ennek következtében juthatott az ember ebben a második, óperzsa korban a Zarathusztra-bölcsességhez, amellyel kapcsolatban a Názáreti Jézus azt tapasztalta, hogy az emberiség az ő idejében már értetlenül elutasította. Ezután a harmadik korszakról beszélt nevelőanyjának. Ebben a korszakban az terjedt ki az ember egész földi életére, amit egyébként csupán tizennégy és huszonegy éves kora között él át. Ily módon az emberek még ötven-, hatvanéves korukban is rendelkeztek azokkal az erőkkel, amelyek egyébként csupán a huszonegyedik életévig hatnak. Ez tette lehetővé a harmadik korszakban azoknak a jelentős, a természet működését kutató tudományoknak a kialakulását, amelyeket annyira csodálunk, amikor megismerkedünk az egyiptomi, az ősi káld tudománnyal, csillagászati ismereteik valódi eredetével, azokkal az ismeretekkel, amelyekben nem csupán a Földről van szó, hanem a világ titkairól és az emberre gyakorolt hatásukról; amiből a későbbi emberiség már alig értett meg valamit. Jézus azonban ezt a harmadik korszakot is eltűnőben látta. Ahogy az egyes ember megöregszik, úgy öregedett el az emberiség is - mondta.

A görög kultúra a misztériumbölcsességnek köszönhette hatalmas impulzusait, amelyek révén kifejleszthette a filozófiai gondolkodás és a művészet virágkorát, de egyúttal átmenetet is jelentett a negyedik kultúrkorszakba, amelyben mi is élünk - mondta Jézus. Ez már az ember önállóságára appellál és új szociális körülményeket teremt, amelyek szakítanak a régi misztériumoktól való függőséggel. A régi misztériumok hanyatlása az új államrendek kialakulásával  - és azok egymás közti versengésével - vette kezdetét; de összefügg mindezzel a gyors intellektuális felemelkedés is. Most azok az erők érvényesülnek, amelyek az egész emberi életre kiterjedően már csak kevésre képesek. Egy olyan emberiség él most, amely már csupán azokkal az erőkkel képes dolgokat felfogni, amely erőket az ember huszonegy és huszonnyolc éves kora között tudhat magáénak. Amikor azonban ez a kultúrkorszak is véget ér, az emberiség eléri a középső korszakát: ezzel eljut egy bizonyos csúcspontra, amely azonban tovább nem tartható. Ha lassan is, de el kell kezdődnie a hanyatlásnak. Az emberiség akkor egy olyan korszakba lép, amelyben az erők elhalnak, hasonló módon az ember harmincas éveihez, amikor is elkezdődik a leépülés. Már a következő korban elkezdődik az egész emberiség hanyatlása - mondta a Názáreti Jézus, lelkében az emberiség hanyatlása felett érzett végtelen fájdalommal. Az emberiség belép abba a korba, amelyben az eredendő erők már elhaltak. Míg azonban az egyes ember esetében úgymond képesek az ifjúkori erők tovább hatni, addig az egész emberiség számára ez már nem lesz lehetséges. Ha nem jut új erőkhöz, akkor feltartóztathatatlanul halad az aggastyánkor felé. A földi kultúra elsivárosodik, ha nem kap fiatal erőket. Amikorra az emberiség eléri azt a kort, amely az egyes embernél megfelel a huszonnyolc és harmincöt éves kor közötti időszaknak, addigra a természetes erők elapadnak. Ha nem fakadnak új források, akkor az emberiség teljesen elöregszik.

Mindezeket összefoglalva így szólt nevelőanyjához a Názáreti Jézus: Mi lesz az emberiségből, ha az egyes ember sorsára jut? - A kérdés súlyának hatása alatt Jézus és az anya is megérezte egy új szellemi impulzus szükségességét. Jönnie kellene valaminek, ami csak kívülről jöhet; ami nincs meg magában az emberiségben, mert az emberben a középső életkorban már nem tudnak szabadon kibontakozni új, a nem érzékelhető világgal összefüggő erők. Kívülről kell várni valamit, valami olyasmit, ami különben - az egyes ember esetében - az ember bensőjéből fejlődik ki huszonnyolc és harmincöt éves kora között. Mérhetetlen, semmihez sem hasonlítható erővel tört fel a fájdalom a Názáreti Jézus lelkéből amiatt, hogy nincs a környező világban semmi, ami a megújulás erőit áraszthatná a pusztuló emberiségbe.

Így folyt le ez a beszélgetés, és Jézus minden szavával mintha a saját lényéből áradt volna át valami a mostoha-, illetve nevelőanyába. A szavak szárnyakat kaptak, és kifejezésre juttatták, hogy ezek nem csupán szavak, hanem velük együtt kiszakadt valami a Názáreti Jézus testiségéből, valami, ami mintegy az Ő lénye, ami eggyé vált fájdalmával és szeretetének hatalmával. Abban a pillanatban, amikor lénye mintegy kiszakította magát bensőjéből, felvillant benne, hogy ki is volt valójában ez az önvaló: tudatosodott benne, hogy Énje Zarathusztra Énje volt. Egy pillanatra úgy érezte, hogy felragyogott benne Zarathusztra Énje. De azután úgy tűnt számára, mintha ez az Én eltávozna tőle és újból magára hagyná; és ily módon megint azzá lett - csupán már felnövekedve -, mint aki tizenkét éves korában volt.

Az anyában is hatalmas változás ment végbe. Az Akasha-krónikában kutatva feltárul az ember előtt, hogy nem sokkal azután, hogy a nátháni ágból származó Jézus betöltötte a tizenkettedik életévét és magába fogadta a Zarathusztra-Ént, vér szerinti édesanyjának lelke eltávozott a szellemi régiókba. Most mint lélek újból alászállt és áthatotta a nevelőanyát, aki ezáltal mintegy megfiatalodott. Tehát a mostoha-, illetve nevelőanyát - a salamoni Jézus-gyermek vér szerinti édesanyját - átszellemítette a nátháni Jézus vér szerinti édesanyjának lelke. Ettől fogva tehát ismét a Földön járt  - a salamoni Jézus-gyermek édesanyjának fizikai testében - a nátháni Jézus-gyermek szülőanyjának lelke. Jézus maga azonban mintegy magára maradt a három testiségével, élményei által mindazonáltal a legmagasabb szellemiségtől áthatott három testiségével: fizikai, éter és asztráltestével; az Én azonban eltávozott. Ebben a fizikai, éter- és asztráltestben benne volt mindaz, ami Zarathusztra Énjétől származott. Bár a Zarathusztra-Én eltávozott belőlük, minden benyomása bennük maradt. Ezáltal a Názáreti Jézus egészen különleges lény lett. A továbbiakra vonatkozóan a következők tárultak fel előttem az Ötödik evangéliumban.

A nevelőanyjával folytatott beszélgetés után a Názáreti Jézust - akiből ekkorra már eltávozott a Zarathusztra-Én - hatalmas, ellenállhatatlan kozmikus erő sürgette, vonzotta a Jordán folyóhoz, Keresztelő Jánoshoz. Ez a különös lény  - mert a Názáreti Jézus ilyen volt most; egy lény, aki három emberi burokban járt a Földön, de azon a legmagasabb emberi fokon, amely különben csak a négy emberi burok legmagasabb fejlettségi szintjén lehetséges; egy lény, aki bensőleg másnak érezte magát, mint egy ember, de külsőleg emberi alakja volt -, ez a lény, az anyával folytatott beszélgetést követően egy hatalmas erejű benső indíttatásra elindult a Jordán folyóhoz, Keresztelő Jánoshoz, és útközben találkozott két esszénussal, akik jól ismerték Jézust. Természetesen különösnek találták azt, ami az arcáról sugárzott, külső alakját tekintve azonban felismerték, mert az nem változott meg; az alakja egyértelműen felismerhető volt. Ennek ellenére különösnek találták. A Jézusban végbement változás következtében szemei valami egészen különös kifejezőerővel rendelkeztek. Szemeiből egyfajta szelíd belső fény sugárzott; mintegy fényben megtestesült nem földi, hanem mennyei emberszeretet. Az esszénusok régi ismerősüket ismerték fel benne. Úgy érezték, nem tudják kivonni magukat Jézus végtelenül szelíd tekintetének hatása alól. Amikor azonban a szemébe néztek, valami szemrehányásfélét éreztek; ez a szemrehányás azonban nem Jézusból indult ki, hanem egy olyan erő volt, amely a saját lelkükben fakadt, belesugárzott Jézus szemeibe és mintegy halovány holdfényként visszaverődött rájuk; mindebből szörnyű feddést éreztek ki a személyükre vonatkozóan, amiért olyanok, amilyenek.

Csak ilyen szavakkal tudom ábrázolni azt, amit az Akasha-krónika tár fel arról, hogy mit láttak az esszénusok a Názáreti Jézus lelkében; mit éreztek belőle - vagyis fizikai, éter- és asztráltestéből - feléjük áradni. Nehezen tudták elviselni a közelségét, a végtelen szeretetet, amelyben azonban volt valami feddés is. Mélységesen vonzónak érezték a közelségét, ugyanakkor igyekeztek mielőbb kikerülni a hatása alól. Mivel korábban gyakran beszélgettek vele, egyikük összeszedte magát és megkérdezte: Merre visz az utad, Názáreti Jézus? - Jézus válaszát valahogy így lehetne emberi nyelven megfogalmazni: Oda, ahova a hozzátok hasonló lelkek nem akarnak nézni, oda, ahol az emberiség fájdalma megtalálhatja az elfelejtett fény sugarait. - Az esszénusok nem értették, hogy mit mond, és észrevették, hogy Jézus nem ismerte meg őket, nem tudja, kik ők. Idegenszerű tekintetéből, amely nem úgy nézett rájuk, mint ismerősökre, egész magatartásából és abból, ahogy beszélt, az tűnt ki, hogy nem ismerte meg őket. Egyikük ismét erőt vett magán, és megkérdezte: Názáreti Jézus, nem ismersz meg minket? - Jézus válaszát megint csak ekképpen tudom a mi nyelvünk szavaival idézni: Miféle lelkek vagytok ti? Hol van a világotok? Miért burkolóztok megtévesztő külsőbe? Miért ég bennetek olyan tűz, amelyet nem az én Atyám házában szítottak? - Az esszénusok nem tudták, mi történt velük, és nem tudták, mi történhetett vele? Egyikük még egyszer feltette a kérdést: Názáreti Jézus, nem ismersz meg bennünket? - Jézus így válaszolt: Olyanok vagytok, mint az eltévedt bárányok, én pedig annak a pásztornak voltam a fia, akitől elszöktetek. Ha valóban megismertek, akkor hamarosan újból elszöktök. Oly régen elszöktetek már tőlem a világba! - Nem tudták, mire véljék a beszédét, de ő folytatta: Rajtatok van a kísértő jele. Az ő tüze tette simává a gyapjatokat. Ennek a gyapjúnak a szálai szúrják a szememet. - Az esszénusok úgy érezték, mintha szavai révén a saját lényük visszhangozna a lényéből. Jézus folytatta: A kísértő a menekülésetek után találkozott veletek. Átitatta a lelketeket önteltséggel. - Az egyik esszénus ismerősnek találta ezeket a szavakat és így szólt: Nem mutattunk-e ajtót a kísértőnek? Nincs már hatalma felettünk. - Jézus így felelt: Valóban elutasítottátok a kísértőt, de ő elfutott a többi emberhez, és a hatalmába kerítette őket. Nincs tibennetek, de a többieket birtokba vette. Mindenhol megtaláljátok. Azt hiszitek, felmagasztosultatok, amikor ajtót mutattatok neki? Ugyanolyanok maradtatok, mint voltatok. Magasztosabbnak képzelitek magatokat, mert a többieket lealacsonyítottátok. A lealacsonyítottakhoz képest látszólag felemelkedtetek.

Az esszénusok ekkor megrémültek. Abban a pillanatban azonban, amikor a mérhetetlen félelem úrrá lett rajtuk, úgy tűnt nekik, mintha a Názáreti Jézus köddé vált volna; eltűnt a szemük elől. Tekintetük mintegy megbabonázva követte a Názáreti Jézus eltűnt lényét. És ekkor a kozmikus messzeségben egy hatalmas jelenést pillantottak meg, amely mintegy a Názáreti Jézus határtalan nagyságú arcát láttatta velük. Amit az imént Jézus arcán láttak, az most hatalmasra felnagyítva állt előttük, és szinte megbabonázta őket. Nem tudták elfordítani tekintetüket a jelenéstől, amelynek tekintete mintegy a távoli messzeségből is rájuk irányult. Ezáltal még inkább lelkükre nehezedett a szemrehányás, amit egyfelől megérdemeltnek, másfelől elviselhetetlennek éreztek. Jézus arca hatalmas délibábbá növekedett a távoli égen, és a szavaiban rejlő összefüggések is óriásivá nőve tűntek fel az esszénusok előtt. Ebből a hatalmas vízióból, ebből az arcból a következőképpen tolmácsolható szavak hangzottak fel: Hiába való az igyekezetetek, mert üres a szívetek, mert megteltetek azzal a szellemmel, amely a gőgöt, megtévesztően, az alázat köntösében viseli! Így szólt ez a lény az esszénusokhoz, akikkel akkor találkozott, miután Jézus testi burkait már elhagyta a Zarathusztra-Én, és Jézus ismét azzá lett - csak már felnőttként -, aki tizenkét éves korában volt, de most már áthatotta és gazdagította mindaz, ami a Zarathusztra-Én, valamint minden olyan átélés révén, amiről meséltem, belemélyedt ebbe a különleges testbe, amelynek különlegessége már azáltal megmutatkozott, hogy rögtön a születését követően képes volt a bölcsesség csodálatos szavaival szólni, egy olyan nyelven, amely csupán az anyai érzés számára volt érthető.

Ezt akartam ma önök elé tárni egy egyszerű elbeszélés formájában, egészen addig a pontig, amikor a Názáreti Jézus az anyjával folytatott beszélgetést követően elindult Keresztelő Jánoshoz a Jordánhoz. Holnapután folytatom az elbeszélést, és igyekszünk majd megtalálni a Golgotai Misztérium jelentőségének megértéséhez vezető utat.