Vizsgálódásainkat az úgynevezett pünkösdi eseménnyel kezdjük. Az előző előadásban rámutattam arra, hogy a szellemi kutatás legelőször erre az eseményre irányulhat. A visszafelé irányuló tisztánlátó tekintet számára ugyanis úgy jelenik meg ez az esemény, mint egyfajta ébredés, amelyet Krisztus Jézus tanítványai - akiket általában apostoloknak neveznek - azon a napon éltek át, amelyre pünkösd ünnepén emlékezünk. Nem könnyű elképzelni ezeket a kétségtelenül különös eseményeket; lelkünk legmélyéről kell előhívnunk eddigi antropozófiai ismereteinket, ha pontos képzetet akarunk alkotni arról, amiről a témával kapcsolatban ma beszélni fogok.

Az apostolok az ébredés pillanatában úgy érezték magukat, mintha hosszú ideig - napokig - egy számukra szokatlan tudatállapotban éltek volna. Ténylegesen olyasmi volt ez, mint egyfajta felébredés egy különös, álomképekkel teli, mély alvásból; egy alvásból, amely azonban olyan - nyomatékosan hangsúlyozom, hogy mindig úgy beszélek, ahogyan ez az apostolok tudatában megjelent -, hogy mellette az ember minden hétköznapi teendőjének eleget tesz, egészséges emberként jön-megy, úgyhogy meglehet, a többiek, akikkel érintkezik, észre sem veszik, hogy más tudatállapotban van. Nos, elérkezett a pillanat, amit az apostolok úgy éltek meg, mintha hosszú időt, napokat töltöttek volna egy álmokban gazdag alvásban, és ebből most, a pünkösdi esemény révén, mintegy felébredtek. Magát az ébredést is sajátos módon élték meg: azt érezték, mintha a világmindenségből leszállna rájuk valami, amit nem lehet másnak nevezni, mint a mindenható Szeretet szubsztanciájának. Az apostolok úgy érezték, mintha felülről megtermékenyítené őket a mindenható Szeretet, és felébrednének az említett álomszerű állapotból. Úgy tűnt nekik, hogy a világmindenséget átható és átmelegítő Szeretet eredendő ereje által ébredtek fel, és hogy mindegyikük lelkébe beleáradt e Szeretet eredendő ereje. Azok számára, akik megfigyelhették őket, miközben beszéltek, teljesen idegennek tűntek. Egyszerű életet élő embereknek ismerték őket, bár néhányan közülük az utóbbi napokban kissé különösen, álmatagon viselkedtek. Ez köztudott volt. Most azonban mintha megváltoztak volna. Mintha teljesen új lelkiállapotban, lelki hangulatban élnének: olyanok lettek, mint akik számára megszűnt az élet minden kicsinyessége, minden önzése. Elteltek szívük végtelen melegségével, egy mindenre kiterjedő toleranciával; mélységes szívbéli megértéssel viseltettek minden iránt, ami emberi a Földön, és úgy tudták magukat kifejezni, hogy mindenki megértette őket. Azt érezték róluk, hogy mintegy belelátnak minden szívbe és lélekbe; képesek megfejteni a lelkek mélyén rejtőző titkokat, és ezáltal mindenkit meg tudnak vigasztalni, mert azt tudják mondani, amire az egyénnek éppen szüksége van.

A megfigyelőket természetesen módfelett ámulatba ejtette, hogy emberek egy részén ilyen változás ment végbe. Azok pedig, akikkel ez a változás történt, akiket a Kozmosz Szeretet-szelleme úgyszólván felébresztett, valami újfajta megértést éreztek magukban: kezdték megérteni azt, ami a lelkükkel legbensőségesebb közösségben játszódott ugyan le, de akkor, amikor megtörtént, nem értették meg. Csak most, a kozmikus Szeretet általi megtermékenyítésük pillanatában tárult fel lelki szemeik előtt, hogy mi is történt valójában a Golgotán. És hogyha bepillantunk az egyik apostol lelkébe, azéba, akit a többi evangéliumban Péternek neveznek, akkor szellemi látással azt látjuk, hogy átlagos földi tudata szinte teljesen kialudt abban a pillanatban, amit a többi evangélium mint megtagadást ír le. Visszanézve erre a tagadásjelenetre, most már tudta, hogy amikor tagadta, hogy köze lenne a galileaihoz, ezt azért tette, mert átlagos tudata már kezdett letompulni; egy rendellenes állapot, egyfajta álomállapot kerítette hatalmába, ami egy teljesen más világba való elragadtatást jelentett. Ezen a pünkösd reggelen olyasmit érzett, mint amikor az ember felébredéskor visszaemlékszik az elalvását megelőző eseményekre; így emlékezett vissza Péter a rendellenes állapotot megelőzően történtekre: arra, amit általában tagadásnak neveznek, a háromszori tagadásra, mielőtt a kakas kettőt kukorékolt. És azután emlékezett arra is, hogy lelkét egy olyan állapot kerítette hatalmába, amely ahhoz hasonló, mint amikor az alvó emberre ráborul az éjszaka. Arra is emlékezett azonban, hogy ezt a köztes állapotot nem csupán álomképek töltötték meg, hanem olyan képzetek is, amelyek egy magasabb tudatállapotról tanúskodnak, és tisztán szellemi dolgok átélését tárják a szeme elé. Mindaz, ami azóta történt, mindaz, amit Péter úgyszólván átaludt, mintegy tisztánlátó álomként tárult Péter lelke elé. Mindenekelőtt azt az eseményt látta meg, amelyről valóban elmondhatjuk, hogy átaludta. Nem élte át az értelmével, mert az esemény teljes megértéséhez szüksége volt a mindenható kozmikus Szeretet általi megtermékenyülésre. Most, hogy ez megtörtént, szemei elé tárultak a Golgotai Misztérium képei. Úgy tárultak a szeme elé, ahogyan mi is újból átélhetjük, ha visszatekintő tisztánlátó tudatunkkal képesek vagyunk felidézni őket; ha megteremtjük hozzá a feltételeket. Őszintén szólva, egészen sajátos érzéssel szánja rá magát az ember, hogy szavakba öntse mindazt, ami akkor tárul fel a szellemi látó tudat előtt, amikor bepillant Péter és mindazok tudatába, akik együtt voltak azon a pünkösdi ünnepen. Ezekről a dolgokról csak szent áhítattal lehet beszélni. Az embert úgyszólván lenyűgözi az a tudat, hogy az emberi felismerés legszentebb talajára lép, amikor szavakkal igyekszik kifejezni azt, ami lelki szemei elé tárul. Korunk bizonyos előfeltételeiből azonban úgy tűnik, hogy szükséges beszélni ezekről a dolgokról; teljes tudatában természetesen annak, hogy eljönnek majd azok - a miénktől különböző - idők, amikor a mostaninál több megértéssel fogják fogadni mindazt, amit az Ötödik evangéliumról el kell mondani. Annak megértéséhez ugyanis, amit ebből az alkalomból elmondhatok, az emberi léleknek először még meg kell szabadulnia több dologtól, ami ma, a kor kultúrájából adódóan, szükségszerűen be kell hogy töltse.

A golgotai eseményre visszatekintve először olyasmi tárul a szellemi látó tekintet elé, ami - ha szavakkal akarjuk kifejezni - a jelenlegi természettudományos tudat egyfajta megsértésének tűnik. Mégis kénytelen vagyok szavakba foglalni - már amennyire ez lehetséges - azt, ami a tisztánlátó tekintet elé tárul. Nem tehetek arról, ha mindaz, amit el kell mondanom, a kevésbé felkészült lelkek által mintegy kiszivárog, és olyan elferdítéseken megy keresztül, ami a jelenleg uralkodó tudományos nézetekkel szemben nem állja meg a helyét. A tisztánlátó tekintet először egy olyan, a valóságot ábrázoló képre esik, amelyre a többi evangélium is utal, amely kép azonban mégis különleges látványt nyújt, amikor mintegy kiemelkedik azon képek sokaságából, amelyeket a szellemi látó tekintet képes megtartani a visszatekintés során. A tisztánlátó tekintet a Föld egyfajta elsötétülését látja. És az ember érzi, amint ebben a jelentős pillanatban - amelyet azután több óra hossza követett - a fizikai Nap elsötétült Palesztina földje felett, a Golgota felett. Szellemtudományosan képzett látással ma is ellenőrizhető, hogy egy külső, fizikai napfogyatkozás ugyanilyen hatást kelt az emberben. Egy ilyen, többé-kevésbé erős napfogyatkozáskor a lelki tekintet következőképpen érzékeli az ember környezetét. Ilyenkor minden egészen másnak látszik. Eltekintenék most attól a látványtól, amit az emberi művészet és az emberi technika produktumai idéznek elő, mert annak a démoni látványnak az elviseléséhez, amelyet a művészet nélküli technika vívmányaiból a napfogyatkozáskor kiemelkedő lények okoznak, erős lélekre és annak tudatosítására van szükség, hogy ennek mind létre kellett jönnie. Nem akarok további részletekbe belemenni, csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ilyenkor világosan megjelenik az, ami máskor csak igen nehéz meditációval érhető el: az ember másnak lát minden növényt, minden állatot; minden madár, minden pillangó másnak látszik. Az életérzés letompulását figyelhetjük meg. Ez olyasvalami, ami előhívhatja bennünk azt a legmélyebb meggyőződést, hogy milyen szorosan összefügg a Kozmoszban egy bizonyos szellemi élet - ami a Naphoz tartozik -, valamint az, amit a Napban mintegy ennek a fizikai testeként látunk, a földi élettel. Amikor a fizikai életben a Nap fizikai fényét erőszakkal elsötétíti az eléje álló Hold, az ember érzi, hogy ez egészen más, mint amikor a Nap éjjel nem süt. A megfigyelő lelki tekintet számára a körülöttünk lévő Föld látványa egészen más napfogyatkozás idején, mint éjszaka. Napfogyatkozáskor úgy érezzük, mintha a növények és az állatok csoportlelkei felemelkednének, a fizikai testiségük viszont elhalványodna. Mintha minden csoportlélekszerűség, minden, ami szellemi, felfénylene.

Mindez a legteljesebb mértékben feltárul a szellemi látó tekintet előtt, amikor visszanéz a Föld-fejlődésnek arra a pillanatára, amelyet a Golgotai Misztériumnak nevezünk. És ekkor felmerül valami, amit így jellemezhetnék: megvilágosodik előttünk, hogy mit is jelent voltaképpen ez a figyelemre méltó természeti jelenség, a Nap hirtelen elsötétülése, amit a szellemi látó tekintet a Kozmoszban észlel. Igazán nem tehetek róla, de kénytelen vagyok most ezt a tisztán természeti jelenséget - amilyen természetesen azelőtt is és azóta is előfordult - a Föld-fejlődésnek éppen ezen a pontján úgy olvasni az okkult írásban - ellentétben a mai materialista tudattal -, ahogyan az közvetlenül hat rám. Amikor ez az esemény megjelenik az ember előtt, olyan érzése támad, mint amikor kinyit egy könyvet és elolvassa a benne lévő írást. A betűk úgyszólván megmutatják, hogy mit olvasson. Ugyanilyen szükségszerűen mutatják meg a Kozmosz írásjelei is, hogy valamit el kell olvasnunk, és meg kell ismertetnünk az emberiséggel. Olyan ez, mint egy, a Kozmoszba írott szó, mint egy írásjel a Kozmoszban.

És mit olvasunk ki belőle, ha kitárjuk előtte a lelkünket? Tegnap utaltam arra, hogy az emberiség a görög korig oly módon fejlődött, hogy Platónban és Arisztotelészben az emberi lélek intellektualitása különösen magas fokot ért el. A Platón és Arisztotelész által elért tudást, sok tekintetben, a későbbi korokban sem lehetett felülmúlni, mert az emberi intellektualitás bizonyos vonatkozásban elérte a tetőpontját. Ha ezt valóban felismerjük, akkor képesek leszünk sok mindent megismerni. És hogyha a palesztinai kort szellemi látással szemlélő lélek rátekint arra, hogy miként válik ez az emberiség által megszerzett intellektuális tudás, a vándorprédikátorok közvetítésével, éppen a Golgotai Misztérium idejére rendkívül népszerűvé a görög és az itáliai félszigeten; hogyha tekintetbe veszi azt, hogy ez a tudás olyan módon terjedt el, amely a mai ember számára már elképzelhetetlen, akkor a szellemi látással szemlélődő lélek mindezt a Kozmoszban megjelenő írásjelekként olvassa. A tisztánlátó tudatra alapozva azt mondhatjuk: annak a tudásnak, amit az emberiség a kereszténység előtti időben összegyűjtött, amelyhez felemelkedett, jele a Hold, a földi szemmel észlelt, világmindenségen áthaladó Hold. Azért a Hold, mert az emberiség magasabb megismerése számára ez a tudás nem feltáróan, magyarázóan hat - mint egy rejtvény megoldása -, hanem éppen hogy elsötétíti a magasabb megismerést, hasonlóan a Holdhoz, amely napfogyatkozás idején elsötétíti a Napot. Ezt olvashatjuk, amikor a Hold által elsötétített Nap okkult írásjeleit vizsgáljuk.

Ebből megtudjuk, hogy a tudás akkoriban nem felvilágosítóan, hanem a világtitkot elsötétítve lépett fel, és a szellemi látó érzi a világ magasabb, szellemi régióinak elsötétülését a régi kor tudása által, amely úgy állt a valódi megismerés elé, ahogy a Hold áll a Nap elé napfogyatkozáskor. A külső természeti jelenség azt fejezi ki, hogy az emberiség elért egy fokot, aminek révén a magából az emberiségből merített tudás eltakarta a magasabb megismerést, ahogy a Hold takarja el a Napot napfogyatkozáskor. Az emberiség Föld-fejlődés során bekövetkező lelki elsötétülése az okkult írás hatalmas jeleivel íródott bele a Kozmoszba a Golgotai Misztérium pillanatában végbemenő napfogyatkozáskor. Azt mondtam, hogy a jelenlegi tudat szinte sértésnek érzi, ha ilyet mond az ember, mert már nem tanúsít megértést a világmindenségben működő spirituális erők iránt, amelyek összefüggenek az emberi lélekben működő erőkkel. Nem akarok a szokványos értelemben vett csodáról beszélni, a természeti törvények áthágásáról, de nem tehetek mást, mint hogy közlöm önökkel, hogyan kell olvasni ezt a napfogyatkozást. Az ember nem tehet mást, mint hogy odaáll lelkével ez elé a napfogyatkozás elé, mintha elolvasná mindazt, amit ez a természeti esemény kifejez: a Hold-tudás elsötétülésként lépett fel a magasabb Nap-üzenettel szemben.

Az okkult írás elolvasása után a szellemi látó tudat előtt megjelenik a Golgotán álló kereszt képe, rajta Jézus megfeszített teste, a két lator között. És megjelenik - minél inkább tiltakozunk ellene, annál élénkebben - a keresztről való levétel és a sírba helyezés képe. Most egy másik hatalmas jel jelenik meg, ami által mintegy ismét beíródik a Kozmoszba valami. Ezt, mint szimbólumot, szintén el kell olvasnunk ahhoz, hogy megértsük, mi történt az emberiség fejlődésében. Lelki szemünkkel követjük a keresztről levett Jézust, amint sírba teszik, és ekkor átérezzük azt a megrázkódtatást, ami akkor, ott, földrengésként jelent meg.

Egyszer talán természettudományosan is jobban meg fogják érteni annak a napfogyatkozásnak az összefüggését a földrengéssel, mert bizonyos közismert, de összefüggéstelen elméletek összefüggést látnak a napfogyatkozások és a földrengések, sőt a bányákban előforduló sújtólégrobbanás között is. Az említett földrengés a napfogyatkozás következménye volt. Megrázta a sírt, amelybe Jézus testét helyezték, elmozdította a sír elé gördített követ; megnyílt a Föld, és a hasadék magába fogadta a holttestet. Ezt követően egy további rengés összezárta a nyílást. És amikor másnap reggel az emberek odamentek, a sír üres volt, mert a Föld magába fogadta Jézus holttestét. Az elmozdított kő ott hevert a közelben.

Kövessük újra figyelemmel a képsort: Jézus meghal a kereszten. Sötétség borul a Földre. Jézus holttestét a nyitott sírba helyezik. Rengés rázza meg a Földet, és Jézus holttestét magába fogadja a Föld. A rengés által keletkezett hasadék bezárul, a kő mellette hever. Ezek ténylegesen megtörtént események, csakis így tudom leírni, bármit is mondanak azok, akik a természettudomány oldaláról akarják megközelíteni ezeket a dolgokat, és mindenfélét felhoznak ellenük. A szellemi látó tekintet azt látja, amit elmondtam. És ha valaki azt mondja: az nem lehetséges, hogy a Kozmosz hatalmas jelbeszéddel állít szimbólumot, és így közli, hogy valami új kezdődött az emberiség fejlődésében; ha valaki azt mondja, hogy az isteni hatalmak nem írják be a történéseket a Földbe ilyen jelbeszéddel, mint napfogyatkozás és földrengés, arra csak azt tudom válaszolni: tiszteletben tartom a hiteteket, amely szerint ez nem lehetséges. De mégis megtörtént, és így történt.

El tudom képzelni, hogy például Ernest Renan[1], a sajátságos „Jézus élete” című könyv írója azt mondaná: ilyen dolgokban nem lehet hinni; csak abban lehet hinni, ami kísérleti úton bármikor újra előállítható. Ám ez a gondolat nem helytálló, mert például Renan elhiszi, hogy volt jégkorszak, noha kísérleti úton lehetetlen azt újra előidézni. Nyilvánvalóan lehetetlen a jégkorszak újbóli elterjesztése a Földön, a természetkutatók mégis elhiszik, hogy létezett. Ugyanígy lehetetlen, hogy a golgotai eseménynél megjelenő kozmikus jel valaha újból az emberiség elé táruljon. De megtörtént.

Ennek az eseménynek a megértéséhez csak úgy juthatunk el, ha szellemi látással elindulunk az előbb említett úton; ha először is elmélyedünk Péter vagy egy másik apostol lelkében, akiket a pünkösdi ünnepen megtermékenyített a mindenható kozmikus Szeretet. Csak hogyha betekintünk ezeknek az embereknek a lelkébe, és meglátjuk, hogy mit éltek át ezek a lelkek, akkor leszünk képesek - ezen a kerülő úton át - arra, hogy megpillantsuk a Golgotán álló keresztet, a Föld elsötétülését és az azt követő földrengést. Az nem tagadható, hogy az elsötétülés és a földrengés teljesen szokványos természeti jelenségek voltak; azok számára azonban, akik szellemi látással követik az eseményeket, akik oly módon olvassák ezeket az eseményeket, ahogyan ábrázoltam őket - vagyis az okkult írás hatalmas jeleiként -, azok számára mást is kell hogy jelentsenek, amennyiben lelkükben megteremtették hozzá a megfelelő feltételeket. Amint azt korábban elmondtam, volt Péter tudatában valami, ami a hosszú alvás folyamán kikristályosodott. Péter tudatában az egymást felváltó képek közül kiemelkedett a Golgotán álló kereszt, a sötétség és a rengés. Ezek voltak Péter számára a pünkösdi esemény során végbement, mindenható kozmikus Szeretet általi megtermékenyülés első gyümölcsei. Most már tudott valamit, amit előzőleg, az általános tudatával nem tudott: azt, hogy a golgotai esemény megtörtént, és hogy a keresztre feszített test ugyanaz a test volt, mint akivel életében gyakran együtt vándorolt. Most már tudta, hogy Jézus meghalt a kereszten, és hogy ez a halál valójában egy születés volt, annak a szellemnek a születése, aki most mint mindenható Szeretet kiáradt a pünkösdkor egybegyűlt apostolok lelkébe. Az örökkévaló, végtelen Szeretet egy sugaraként érezte lelkében felébredni azt a Szellemet, aki akkor született meg, amikor Jézus meghalt a kereszten. Péter lelkét elárasztotta a mérhetetlen igazság: csak látszat, hogy a kereszten egy halál következett be; a valóságban ez a halál - melyet határtalan szenvedés előzött meg - annak volt a születése, az egész Föld számára, ami most sugárként hatolt a lelkébe. Jézus halálával megszületett a Föld számára az, ami korábban kívül volt a Földön: a mindenható Szeretet, a kozmikus Szeretet.

Látszólag könnyű erről elvontan beszélni, de éljük bele magunkat egy percre Péter lelkébe! Érezzük át, hogy mit érzett abban a pillanatban, amikor először vált világossá számára: abban a pillanatban, amikor a Názáreti Jézus meghalt a Golgota keresztjén, a Föld számára megszületett valami, ami addig csak a Kozmoszban volt jelen. A Názáreti Jézus halála a mindenható kozmikus Szeretet születése volt a Föld szférájában.

Tehát ez az első megismerés, amit kiolvashatunk abból, amit az Ötödik evangéliumnak nevezünk. Az Újszövetség a Szent Szellem lejövetelének, kiáradásának nevezi azt, amit most elmondtam. Az apostolok, akkori lelkiállapotukat tekintve, nem is élhették át másként a Názáreti Jézus halálának eseményét, mint egy rendkívüli tudatállapotban.

Életének még egy másik pillanatára is emlékeznie kellett Péternek, Jánosnak és Jakabnak, arra a pillanatra, amelyet a többi evangélium is leír, de teljes jelentősége csak az Ötödik evangéliumból lesz érthető. Ő, akivel a Földön jártak, elvezette őket az Olajfák hegyére, a Gecsemáné kertbe, és azt mondta nekik: „Vigyázzatok és imádkozzatok!”[2] - Ők azonban elaludtak. Most már tudták: akkor már bekövetkezett az az állapot, amely egyre jobban hatalmába kerítette a lelküket. Szokásos tudatuk kialudt, álomba merültek, és mintegy álomban élték át az egész golgotai eseményt, amelyből kiáradt az, amit megpróbáltam szavakba foglalni. Péter, János és Jakab visszaemlékezett arra az állapotra, és felderengtek előttük a hatalmas események, amelyek annak a földi teste körül zajlottak, akivel együtt rótták az utakat. Ahogy az emberi lélekben, az emberi tudatban felbukkannak az elmerült álmok, úgy bukkantak fel fokozatosan az apostolok lelkében és tudatában is az elmúlt napok eseményei. Azoknak a napoknak a történéseit nem a szokásos tudatállapotukban élték át, most azonban behatolt az általános tudatukba mindaz, amit a Golgotai Misztériumtól a pünkösdi eseményig megéltek, mindaz, ami lelkük mélyén szunnyadt. Olyan volt számukra az az időszak, mint a mély alvás. Különösen az úgynevezett mennybemenetel és a pünkösdi esemény között eltelt tíz napot érezték mély alvásnak. Visszatekintve azonban napról napra megvilágosodott előttük a Golgotai Misztérium és a Krisztus Jézus mennybemenetele közötti idő. Ezt az időszakot megélték, ám csak most jött elő bennük, méghozzá egészen különös módon.

Bocsássanak meg, ha most egy személyes megjegyzést teszek. Be kell vallanom, nagyon meglepődtem, amikor feltárult előttem, hogy miként jött elő az apostolok lelkében mindaz, amit a Golgotai Misztérium és az úgynevezett mennybemenetel között átéltek. Egészen különös módon jött elő, merült fel ez az apostolok lelkében. - Egyik kép a másik után merült fel a lelkükben, és ezek a képek azt mondták nekik: igen, együtt voltatok azzal, aki a kereszten meghalt, illetve megszületett, igen, találkoztatok Vele. - Ahogyan az ember felébredéskor visszaemlékszik az álmára, és tudja, hogy álmában együtt volt ezzel vagy azzal az emberrel, úgy jelentek meg az emlékek az apostolok lelkében. Az egyes események azonban egészen sajátos módon merültek fel a tudatukban. Újból és újból fel kellett ugyanis tenniük maguknak a kérdést: ki volt az, akivel együtt voltunk? - És ők újból és újból nem ismerték fel Őt. Érezték, hogy ez egy szellemi lény; tudták, hogy abban az álomszerű állapotban bizonyosan együtt jártak vele, de nem ismertek rá abban az alakban, ahogyan számukra most, a mindenható Szeretet általi megtermékenyülésük után megjelent. Látták, hogy a Golgotai Misztérium után együtt jártak azzal, akit Krisztusnak nevezünk. Azt is látták, hogy beszélt nekik a szellem birodalmáról, hogy tanította őket. Kezdték megérteni, hogy negyven napig együtt voltak azzal a lénnyel, aki a kereszten született; hogy ez a lény - a Kozmoszból a Földre születő mindenható Szeretetet - a tanítójuk volt; hogy az általános tudatuk nem volt elég érett ahhoz, hogy megértsék azt, amit ez a lény mondott; hogy lelkük tudatalatti erőivel kellett mindezt felvenniük; hogy alvajáróként jártak Krisztus mellett, és szokásos értelmükkel nem tudták felfogni azt, amit ez a lény nekik adott. A negyven nap alatt egy általuk nem ismert tudattal hallgatták őt, olyan tudattal, amely csak most, a pünkösdi esemény átélése után derengett fel bennük. Alvajárókként hallgatták őt. Szellemi tanítójuk olyan titkokat fedett fel előttük, amelyeket csak úgy érthettek meg, ha a tanító egy másik tudatállapotba emelte őket. Ezért csak most látták meg azt, hogy Krisztussal voltak együtt, hogy a Feltámadott mellett jártak. Most azonban felismerték, hogy mi történt velük. És vajon mi által ismerték fel, hogy Ő valóban az volt, mint akivel a Golgotai Misztérium előtt testi alakban együtt voltak? Ez a következő módon történt.

Tegyük fel, hogy a pünkösdi ünnep után megjelenik egy kép az egyik apostol lelke előtt. Látja, hogy együtt járt a Feltámadottal, és hallgatta a tanításait. De nem ismeri fel. Lát ugyan egy mennyei, szellemi lényt, de nem ismeri fel. Ekkor felmerül egy másik kép is. A tisztán szellemi képbe belevegyül egy másik: ez a kép az apostolok egy olyan élményét ábrázolja, amelyet a Golgotai Misztérium előtt éltek át Krisztus Jézussal. Van tehát egy jelenet, amelyet szemlélve érzik, hogy Krisztus Jézus a Szellem titkáról tanított nekik. De nem ismerik fel. Látják, amint szemben álltak ezzel a szellemi lénnyel, aki tanította őket, és azért, hogy felismerjék, ez a kép - mindamellett, hogy meg is tartja magát - átváltozik az utolsó vacsora képévé, amit együtt éltek át Krisztus Jézussal. Képzeljék el, amint egy apostol maga előtt látja az érzékfeletti élményt a Feltámadottal, és - mintegy a háttérben - az utolsó vacsora képét. Csak ekkor ismerik fel, hogy az, akivel egykor testi alakban együtt vándoroltak, azonos azzal, aki most egy egészen más alakban tanította őket; abban az alakban, amelyet a Golgotai Misztérium után vett fel. Az álomállapothoz hasonló tudatállapot emlékei teljesen egymásba olvadtak az azt megelőző emlékképekkel. Olyan volt ez számukra, mint két egybevágó kép: az egyik kép egy Golgotai Misztérium utáni élményt ábrázolt, a másik a golgotai esemény előtti időből származott, amikor a tudatuk még nem homályosult el annyira, hogy ne tudták volna átélni a történéseket. Így ismerték fel, hogy a két lény összetartozik: a Feltámadott és Ő, akivel egykor, nem is olyan régen, testi alakban együtt jártak. És most azt mondhatták: mielőtt tehát a mindenható kozmikus Szeretet általi megtermékenyülés révén felébredtünk, mintegy meg voltunk fosztva a rendes tudatállapotunktól. És Krisztus, a Feltámadott volt velünk. Felemelt bennünket - számunkra mintegy tudattalanul - a birodalmába, velünk járt, felfedte előttünk birodalma titkait, amelyek most, a Pünkösdi Misztérium után, mint az álomképek, felmerülnek a rendes tudatunkban. Ez az, ami csodálatba ejti az embert: az apostolok Golgotai Misztérium utáni egyes élményeinek képei mindig megfelelnek egy, a Golgotai Misztérium előtti képnek, amelyet közönséges tudattal éltek át Krisztus Jézussal.

Azzal kezdtük, hogy tudattam önökkel, mi olvasható az úgynevezett Ötödik evangéliumban, és ennek az első közlésnek a végén engedjék meg, hogy néhány személyes szót szóljak, amelyeket - úgy érzem - el kell mondanom. Úgyszólván okkult kötelességemnek érzem, hogy most beszéljek ezekről a dolgokról. A következőket szeretném mondani. Nagyon jól tudom, hogy jelenleg egy olyan korban élünk, amelyben sok minden készül elő az emberiség közeljövőjét illetően, és hogy nekünk, az Antropozófiai Társaságunkon belül, mintegy azoknak kell éreznünk magunkat, akik sejtik, hogy az emberek lelkében olyasvalami készül elő a jövő számára, aminek elő kell készülnie. Tudom, hogy eljön az az idő, amikor már egészen másként lehet ezekről a dolgokról beszélni, mint most. Mert mi valamennyien a kor gyermekei vagyunk. A közeljövőben azonban pontosabban, körülhatároltabban lehet majd beszélni, és talán sok mindent, amire ma csak utalni lehet, sokkal-sokkal pontosabban lehet majd megismerni a létesülés szellemi krónikájában. Eljön ez az idő, ha mégoly valószínűtlennek is látszik a mai emberiség számára. Ennek ellenére, és éppen ezért, bizonyos szempontból kötelességünk, hogy mintegy előkészítően, már ma beszéljünk ezekről a dolgokról. És még ha bizonyos önuralomra is volt szükségem ahhoz, hogy éppen erről a témáról beszéljek, győzött bennem a kötelességtudat az iránt, aminek a jelenkorban elő kell készülnie. Ez vezetett ahhoz, hogy éppen itt, önök előtt beszéljek először erről a témáról.

Önuralmat említettem, és kérem, értelmezzék ezt a szót valóban úgy, ahogy kimondtam. Nyomatékosan kérem, hogy valóban úgy fogják fel a mondandómat, mint valamiféle ösztönzést, vagyis olyasmit, amit a jövőben sokkal jobban és pontosabban lehet majd kimondani. Az „önuralom” szót jobban meg fogják érteni, ha megengednek egy személyes megjegyzést: Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy a szellemi kutatás számára - amelynek szentelem magamat - egyelőre sok mindent rendkívül nehéz és fáradságos feladat előhozni a világ szellemi krónikájából; éppen az ilyen dolgokra vonatkozóan! És nem lepődnék meg, ha az előbbiekben használt „utalás” szónak jóval súlyosabb és átfogóbb jelentése lenne, mint amennyire ezt most szükséges felfognunk. Nem akarom azt állítani, hogy már ma képes lennék mindannak a pontos elmondására, ami a szellemi krónikában megjelenik. Hiszen érzem, hogy mennyi nehézséggel és fáradsággal jár a kereszténység titkaira vonatkozó képek felkutatása az Akasha-krónikában. Nehéz feladat ezeknek a képeknek a szükséges sűrítése és megragadása, és bizonyos módon a karmámnak tekintem a rám rótt kötelességet, hogy elmondjam mindazt, amit szavakba öntök. Mert kétségtelenül könnyebb lenne a dolgom, ha osztoztam volna néhány kortársam helyzetében, akik valóban keresztény nevelésben részesültek. Nekem ebben nem volt részem. Teljesen szabad szellemű környezetben nőttem fel, és tanulmányaim is a szabadszelleműséghez vezettek. Képzésem tisztán tudományos volt. Ez bizonyos módon megnehezíti most azoknak a dolgoknak a megtalálását, amelyekről kötelességem beszélni.

Két oka is van annak, hogy talán megengedhető egy ilyen személyes megjegyzés. Az egyik az, hogy sajátos lelkiismeretlenség folytán ostoba mendemondákat terjesztettek bizonyos katolikus irányzatokhoz fűződő állítólagos kapcsolataimról. Ezekből egy szó sem igaz. És hogy hová jutott az, ami ma teozófiának nevezi magát, azt azon lehet lemérni, hogy a teozófia talajából ilyen lelkiismeretlen híresztelések indulnak ki. Mivel azonban nem szabad elnézően elsiklanunk e fölött, hanem kötelességünk az igazság szembeállítása a valótlansággal, ezért megengedhető a személyes megjegyzés. - Másrészt: éppen azáltal, hogy ifjúságomban távol álltam a kereszténységtől, most annál elfogulatlanabbul közelítek hozzá; és mivel a szellem vezetett el a kereszténységhez és a Krisztus-lényhez, éppen ezért úgy vélem, hogy bizonyos joggal beszélhetek elfogulatlanul és előítéletek nélkül ezekről a dolgokról. A világtörténelem jelenlegi órájában talán többet nyom a latban egy tudományos képzettségű ember szava
- aki ifjúságában távol állt a kereszténységtől -, mint az olyané, aki gyermekkora óta kapcsolatban van a kereszténységgel. És egyáltalán nem hinném, hogy a kereszténység bármit is veszítene azáltal, ha mélyebb elemeit egy olyan tudatú ember tárja fel, akit maga a szellem vezetett el a kereszténységhez. Ha komolyan veszik a szavaimat, akkor érezni fogják, hogy mi él bennem, amikor olyan titkokról beszélek, amelyeket az Ötödik evangélium titkainak szeretnék nevezni.