Tegnap arról beszéltem, hogy azok a személyiségek, akiket általában Krisztus Jézus apostolainak neveznek, úgyszólván felébredtek abban a pillanatban, amelynek kiindulópontja az úgynevezett pünkösdi ünnep volt. Ezzel azonban nem akarom azt állítani, hogy az apostolok tudatában - teljes tudatában - rögtön oly módon lett volna jelen mindaz, amit az úgynevezett Ötödik evangélium tartalmáról el kell mondanom, mint ahogyan az most elhangzik. Igaz ugyan, hogy amikor a szellemi látó tudat elmélyed az apostolok lelkében, felismeri ezeket a képeket a lelkükben, az apostolokban azonban akkoriban még nem annyira képszerűen élt mindez, hanem - ha szabad ezt mondanom - életként, közvetlen átélésként, a lélek érzéseként és hatalmaként.

És mindaz, amit azután az apostolok el tudtak mondani  - amivel még az akkori görögöket is ámulatba ejtették -, mindaz, amivel elindították azt, amit keresztény fejlődésnek nevezünk, mindaz, amit a lélek hatalmaként, a kedély hatalmaként magukban hordoztak: mindez abból fakadt, ami az Ötödik evangélium eleven erejeként élt a lelkükben. Azért tudtak úgy beszélni, ahogy beszéltek, és azért tudtak úgy hatni, ahogy hatottak, mert elevenen élt a lelkükben mindaz, amit most mint Ötödik evangéliumot ismerünk meg, még ha akkor nem is önthették oly módon szavakba a mondanivalójukat, mint ahogy most kell beszélnünk az Ötödik evangéliumról. Megtermékenyültek a mindenható kozmikus Szeretet által, és ennek a hatása alatt működtek tovább. Az munkálkodott bennük, amivé Krisztus lett a Golgotai Misztérium után. És ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol az Ötödik evangélium értelmében beszélnünk kell Krisztus földi életéről.

A mai kor fogalmainak nem könnyű szavakba foglalni azt, amiről itt szó van. Szellemtudományos szemlélődéseink során szerzett fogalmainkkal és eszméinkkel azonban megközelíthetjük ezt a legnagyobb földi titkot. Ha meg akarjuk érteni a Krisztus-lényt, akkor szellemtudományos magyarázataink révén elnyert fogalmainkat némileg megváltozott formában kell alkalmaznunk a Krisztus-lényre.

A jobb megértés kedvéért induljunk ki abból, amit általában úgy neveznek: János Jordán-keresztelője. Az Ötödik evangéliumban Krisztus földi életére vonatkozóan ez úgy jelenik meg, mint a földi ember életében a fogantatás. Krisztus életét a keresztelőtől a Golgotai Misztériumig akkor értjük meg, ha ahhoz az élethez hasonlítjuk, amit az embrió él át az anyaméhben. Tehát ez a lény úgyszólván a Krisztus-lény magzati életét élte át a János-keresztelőtől a Golgotai Misztériumig. A Golgotai Misztériumot pedig úgy kell értenünk, mint a földi születést; tehát Jézus halálát Krisztus földi születésének. Tulajdonképpeni földi életét a Golgotai Misztérium után kell keresnünk, amikor - mint ahogy arra tegnap már utaltam - kapcsolatban volt az apostolokkal, akik akkor a szokásostól eltérő tudatállapotban voltak. Ez volt az, ami a Krisztus-lény voltaképpeni születését követte. Amit pedig mennybemenetelnek és azt követően a Szellem leáradásának szoktak nevezni, azt a Krisztus-lénynél úgy kell felfognunk, mint amikor az ember a halála után a szellemi világba távozik. Tehát Krisztus további élete a Föld szférájában a mennybemenetel vagy a pünkösd eseménye óta eltelt időben ahhoz hasonlítható, mint amit az emberi lélek az úgynevezett devachánban, a szellemi világban él át.

Látják, kedves barátaim, hogy a Krisztus-lényben egy olyan lény áll előttünk, akivel kapcsolatban teljesen meg kell változtatnunk az emberi élet egymást követő állapotaira vonatkozó, eddig elsajátított fogalmainkat. Egy rövid átmeneti idő után - amelyet általában tisztítótűznek vagy kamalokának nevezünk - az ember belép a szellemi világba, hogy ott felkészüljön a következő földi életére. Tehát halála után az ember szellemi életet él. Amit a Krisztus-lény a pünkösdi eseménytől kezdve átélt, az az Ő számára ugyanazt jelentette, mint az ember számára a szellemi világba való átmenet: Krisztus számára ez a Föld szférájában történő feloldódást jelentette. Ahelyett, hogy az emberhez hasonlóan a devachánba, egy szellemi területre lépett volna, a Krisztus-lény meghozta azt az áldozatot, hogy a saját egét úgymond a Földön állítsa fel, a Földön keresse. Az ember elhagyja a Földet, hogy lakhelyét - egy gyakori kifejezéssel élve - felcserélje az Éggel. Krisztus elhagyta az eget, hogy égi lakhelyét felcserélje a Földdel. Kérem önöket, nézzék ezt helyes megvilágításban, és azután kapcsolják hozzá az érzésbeli átélést, hogy mi is történt valójában a Golgotai Misztérium által, mi történt a Krisztus-lény által; hogy miben állt a Krisztus-lény tulajdonképpeni áldozata: tudniillik abban állt, hogy elhagyta a szellemi szférákat, azért, hogy a Földdel éljen és az emberekkel éljen a Földön, és hogy az általa hozott impulzus révén továbbvezesse az embereket, továbbvigye a fejlődést a Földön. Ebből már látható, hogy ez a lény a Jordán-keresztelő előtt nem tartozott a Föld szférájához. Az érzékfeletti szférákból jött le a Föld szférájába. És mindazt, amit a János-keresztelő és a pünkösdi esemény között átélt, át kellett, hogy élje ahhoz, hogy Krisztus mennyei lénye átváltozzék Krisztus földi lényévé.

Végtelenül sokat jelent ennek a titoknak a kimondása: a pünkösdi esemény óta a Krisztus-lény az emberi lelkeknél van a Földön; korábban nem volt az emberi lelkeknél a Földön. Az, amit a Krisztus-lény a János-keresztelő és pünkösd között átélt, azért történt, hogy egy isten szellemi világbeli lakhelye felcserélődhessen a földi szférában lévővel. Ennek azért kellett megtörténnie, hogy az isteni-szellemi Krisztus-lény olyan alakot ölthessen, amely lehetővé tette számára az emberi lelkekkel való közösséget. Miért történtek tehát a palesztinai események? Azért, hogy az isteni-szellemi Krisztus-lény olyan alakot ölthessen, amely lehetővé tette számára az emberi lelkekkel való közösséget a Földön.

Ez utal egyben arra is, hogy a palesztinai esemény egyedülálló a maga nemében, ahogyan arra már többször felhívtam a figyelmet: egy magasabb, nem földi lény alászállása a Föld szférájába, és e nem földi lény együtt maradása a Föld szférájával mindaddig, amíg a Föld-szféra, az ő hatására, megfelelően át nem alakul. Tehát ettől az időtől kezdve a Krisztus-lény a Földön fejti ki a hatását.

Ha a pünkösdi eseményt az Ötödik evangélium értelmében teljesen meg akarjuk érteni, akkor a szellemtudomány útján megismert fogalmakat kell segítségül hívnunk. Tudjuk, hogy a régi időkben misztériumbeavatások voltak, és hogy a beavatás által az emberi lelket felemelték a spirituális életben való részvételhez. A kereszténység előtti misztériumok közül a legszemléletesebbek az úgynevezett perzsa- vagy Mithras-misztériumok. A beavatásnak hét foka volt. A szellemi átélés magasabb fokozataiba beavatandót először ahhoz vezették, amit jelképesen „hollónak” neveztek. Azután „okkult”, vagyis „rejtőző” lett. A harmadik fokon „harcos”, a negyediken „oroszlán” lett, az ötödik fokon pedig népe nevét adományozták neki. A hatodik fokon „Naphős”, a hetediken „atya” lett. Az első négy fokról ma elegendő annyit elmondanunk, hogy az embert egyre mélyebb és mélyebb szellemi tapasztaláshoz juttatták. Az ötödik fokon megszerezte azt a képességet, hogy a tudata kitáguljon, mégpedig oly módon, hogy ez a kitágult tudat képessé tette őt arra, hogy egész népe szellemi őrzőjévé váljon. Ezért adományozták számára annak a népnek a nevét, amelyhez tartozott. Ha a régi misztériumokban valaki elérte a beavatás ötödik fokozatát, akkor bizonyos módon részt vett a szellemi életben.

Egy nemrég itt tartott előadás-sorozatomból bizonyára tudják, hogy a népeket a hierarchikus szellemi lények közül az arkangyalok vezetik. Ebbe a szférába emelkedett fel az ötödik fokozatú beavatott, hogy részt vegyen az arkangyalok életében. Szükség volt ezekre az ötödik fokú beavatottakra; a Kozmoszban volt rájuk szükség. Ezért létezett a Földön a beavatás ötödik foka. Ha egy ilyen személyiség beavatást nyert a misztériumokba, vagyis átélte mindazokat a lelki élményeket, és megkapta mindazokat a lelki tartalmakat, amelyek megfelelnek az ötödik foknak, akkor népének arkangyala mintegy lenézett erre a lélekre, és úgy olvasott benne, ahogy mi egy könyvben olvasunk, amely olyan dolgokat közöl számunkra, amiket tudnunk kell ahhoz, hogy egy bizonyos tettet végrehajthassunk. Az arkangyalok az ötödik fokú beavatottak lelkéből olvasták ki, hogy mire volt szüksége annak a bizonyos népnek. Ahhoz, hogy az arkangyalok megfelelő módon tudják vezetni a népeket, szükség van a Földön az ötödik fokot elért beavatottakra. Ezek a beavatottak közvetítenek a voltaképpeni népvezetők, az arkangyalok és a nép között. Úgyszólván felviszik az arkangyalok szférájába azt, amire ott szükség van ahhoz, hogy megfelelő módon vezethessék a népet.

Hogyan lehetett a régi, kereszténység előtti időben elérni ezt az ötödik fokot? Oly módon nem lehetett elérni, hogy a lélek az ember testében lakozott volna. Az ember lelkét ki kellett emelni a testéből. Éppen abban állt a beavatás, hogy kiemelték az ember lelkét a testéből. A lélek azután a testen kívül élte át azt, aminek révén részesült abban a tartalomban, amelyről az imént beszéltem. A léleknek el kellett hagynia a Földet, fel kellett emelkednie a szellemi világba azért, hogy elérhesse azt, amit el kellett érnie.

Aki elérte a régi beavatás hatodik fokát, a Naphős fokot, annak lelkében az lángolt fel, ami nem csupán egy nép vezetéséhez és irányításához szükséges, hanem ami több annál, mint egy nép vezetése és irányítása. Hogyha figyelemmel kísérik az emberiség fejlődését a Földön, láthatják, hogy népek keletkeznek és tűnnek el, láthatják, amint úgyszólván kicserélődnek. Miként az egyes emberek, úgy a népek is születnek és meghalnak. Amit azonban egy nép a Föld számára véghezvisz, azt az egész földi emberiség fejlődése érdekében meg is kell őrizni. Egy népet nem csupán vezetni és irányítani kell, hanem földi munkájának eredményét fenn is kell tartani, a nép életén túl. Ahhoz, hogy egy nép teljesítményét az arkangyaloknál magasabb fokú szellemek, a korszellemek, kiemelhessék a népből, szükség volt a hatodik fokot elért beavatottakra, a Naphősökre. Mert a magasabb világok lényei a Naphős lelkében olvashatták el azt, hogy mivel járult hozzá az adott nép az egész emberi nem fejlődéséhez. A Naphős tehát megszerezte az ahhoz szükséges erőt, hogy egy nép eredményeit átvigye az egész emberi nembe. Az egész Földön elterjedt az, ami a Naphősben élt. Ahogyan a régi misztériumok ötödik fokának eléréséhez a beavatandónak el kellett hagynia a testét ahhoz, hogy a szükséges tapasztalatokat megszerezze, úgy a leendő Naphősnek is el kellett hagynia a testét, és ebben az állapotban valóban a Napon kellett tartózkodnia.

Tudom, hogy a mai kortudat számára mindez szinte mesének hangzik, sőt talán ostobaságnak. Erre is érvényesek azonban Pál apostol szavai, miszerint ami az istenek szemében bölcsesség, az az emberek számára gyakran ostobaság. Tehát beavatása folyamán a Naphős együtt élt az egész Naprendszerrel. A Nap volt a lakhelye, ugyanúgy, ahogy az átlagember a Földön, mint saját égitestén él. Míg bennünket hegyek és folyók vesznek körül, addig a Naphőst, beavatása során, a Naprendszer bolygói. Beavatása közben a Naphősnek a Napon kellett tartózkodnia. Ezt a régi misztériumokban a fizikai testen kívüli állapotban lehetett csupán elérni. Amikor a beavatott visszatért a testébe, emlékezett arra, amit a testén kívül élt át, és ezt, mint hatóerőt, fel tudta használni az egész emberiség üdvére. Tehát a Naphősök beavatásuk folyamán elhagyták a testüket, és a megfelelő erők felvétele után újból visszatértek a fizikai testükbe. Visszatérésük után a lelkük rendelkezett azokkal az erőkkel, amelyek képesek voltak egy nép munkáját beemelni az egész emberiség fejlődésébe.

És vajon mit éltek át a Naphősök a három és fél napig tartó beavatásuk alatt? Mit éltek át, mialatt - nyugodtan élhetünk ezekkel a szavakkal - nem a Földön jártak, hanem a Napon? A Krisztussal való közösséget élték át, aki a Golgotai Misztérium előtt még nem volt a Földön! A régi Naphősök valamennyien így jutottak el a Nap-szférába, mert a régi időkben csak így lehetett átélni a közösséget Krisztussal. Krisztus abból a világból szállt le a Földre, ahová a régi beavatottaknak el kellett jutniuk beavatásuk során. Elmondhatjuk tehát, hogy azt, amit a régi időkben kizárólag beavatással és kevesek érhettek csupán el, azt a pünkösdi napokban mintegy természetes esemény révén kapták meg Krisztus apostolai. Míg régebben az emberi lelkeknek kellett felemelkedniük Krisztushoz, addig most Krisztus szállt alá az apostolokhoz. És az apostolok bizonyos tekintetben olyan lelkekké váltak, akik magukban hordozták azt a tartalmat, amivel a régi Naphősök is rendelkeztek. A Nap szellemi ereje árasztotta el ezeknek az embereknek a lelkét, és ez ettől kezdve tovább hatott az emberiség fejlődésében. Azért, hogy ez megtörténhessék, hogy egy teljesen új erő jöhessen a Földre: ezért kellett a palesztinai eseménynek, a Golgotai Misztériumnak megtörténnie.

De miből nőtt ki Krisztus földi léte? A legmélyebb szenvedésből, egy minden emberi képzeletet felülmúló szenvedésből. A megfelelő fogalmak megalkotásához ismét túl kell jutnunk a jelenlegi tudat bizonyos ellenállásán. Az Ötödik evangélium magyarázatához egy kis kitérőt kell tennem.

Nemrég megjelent egy könyv, amelyet azért ajánlok szíves figyelmükbe, mert azt bizonyítja, hogy egy szellemiekben rendkívül gazdag ember is milyen badarságokat képes mondani szellemi dolgokkal kapcsolatban. Maurice Maeterlinck[1] „A halál” című könyvéről van szó. Ebben a könyvben, több más képtelenség mellett, azt állítja a szerző, hogy amikor az ember már meghalt, nem szenved, hiszen akkor ő már egy szellem, nincs fizikai teste. Egy szellem pedig nem képes szenvedni. Egyedül a test az, ami szenved. - Tehát Maeterlinck, ez a szellemdús ember, abban a tévhitben ringatja magát, hogy csak a fizikum képes a szenvedésre, ezért a halott nem szenvedhet. Nem veszi észre az állításában rejlő fenomenális, szinte hihetetlen értelmetlenséget: miszerint csak a fizikai erőkből és vegyi anyagokból álló fizikai test tud szenvedni. Mintha a szenvedés a fizikai anyagokhoz és erőkhöz kötődne! Az anyagok és erők egyáltalán nem szenvednek. Ha szenvednének, akkor a kőnek is szenvednie kellene. A fizikai test nem képes a szenvedésre; ami szenved, az a szellem, a lelkiség. Mára már odáig jutottunk, hogy az emberek a legegyszerűbb dolgok esetében is pont az ellenkezőjét gondolják annak, mint ami a dolog valódi értelme. Ha a szellemi élet nem tudna szenvedni, akkor nem létezne a kamalokaszenvedés. Éppen abban áll a szenvedés a kamalokában, hogy a szellem (lélek) nélkülözi a fizikai testet. Aki úgy véli, hogy a szellem nem képes a szenvedésre, az nem képes megfelelő képzetet alkotni arról a mérhetetlen szenvedésről sem, amelyet a Krisztus-szellem a palesztinai évek alatt élt át.

Mielőtt azonban erről a szenvedésről beszélnék, még valami másra is fel kell hívnom a figyelmüket. Tudatosítanunk kell magunkban azt, hogy a Jordán folyóbeli János-keresztelőkor egy olyan szellem szállt le a Földre és élt utána három évig egy földi testben, majd élte át ebben a testben a halált a Golgotán, amely szellem a János-keresztelő előtt a földi viszonyoktól teljesen eltérő körülmények között élt. És mit jelent az, hogy a földi viszonyoktól teljesen eltérő körülmények között élt? Antropozófiai kifejezéssel élve ez azt jelenti, hogy ennek a szellemnek nem volt földi karmája. Kérem, tartsák szem előtt, hogy mit is jelent ez! A Názáreti Jézus testében egy olyan szellem élt három éven keresztül, amely anélkül teljesítette be ezt a földi életutat, hogy hordozott volna a lelkében földi karmát. Ennek a ténynek a figyelembevételével a Krisztus által átélt földi tapasztalatok és élmények egészen más jelentőséget kapnak, mint egy emberi lélek tapasztalatai. Amikor szenvedünk, amikor ilyen vagy olyan tapasztalatokat szerzünk, akkor tudjuk, hogy szenvedésünk a karmán alapul. A Krisztus-szellem esetében azonban ez nem így volt. Úgy kellett átélnie a földi tapasztalatait, hogy nem terhelte karma. Mi volt tehát ez az Ő számára? Karmikus ok nélküli szenvedés, meg nem érdemelt, ártatlan szenvedés! Az Ötödik evangélium, az antropozófus evangélium megmutatja, hogy a három évig tartó Krisztus-élet az egyetlen olyan földi testben leélt élet, amely karma nélkül ment végbe; amelyre a karma fogalma, emberi értelemben, nem alkalmazható.

Az Ötödik evangélium további tanulmányozása során még valami mást is felismerünk ezzel a három évig tartó élettel kapcsolatban. Ez a három évig tartó földi élet, amelyet embrionális életként jellemeztünk, nem teremtett karmát, nem terhelte meg magát bűnnel. Egy olyan élet zajlott le tehát ez alatt a három év alatt a Földön, amely nem a karma következménye volt, de nem is teremtett karmát. Hogyha ezeket a fogalmakat és eszméket a szó legmélyebb értelmében magunkévá tesszük, akkor számos olyan dolgot meg fogunk érteni a palesztinai, valóban rendkívüli eseményekből, amelyek különben, sok tekintetben, érthetetlenek maradnának. Megértésükhöz sok részletet kell összeillesztenünk. Milyen sok önmagának ellentmondó magyarázat látott napvilágot, és milyen sok félreértés adódott belőlük! És mégis, milyen sok impulzust adott az emberiség fejlődésének! Az emberek azonban nem mindig a valódi, mély jelentőségük szerint fogják fel a dolgokat. Egyszer majd másként fognak beszélni minderről. Akkor, amikor majd belátják a mérhetetlen jelentőségét annak, amire az imént rámutattam: miszerint egy olyan három évig tartó földi élet áll előttünk, amely karma nélkül zajlott le.

Az ember sokszor gondolkodás nélkül megy el a mélységesen jelentős dolgok mellett. Néhányan önök közül valószínűleg hallottak már Ernest Renan „Jézus élete” című, 1863-ban megjelent könyvéről. Ezt a könyvet el lehet olvasni anélkül, hogy az írás valódi jelentőségét figyelembe vennénk. Az emberek a későbbiekben talán elcsodálkoznak majd azon, hogy milyen sokan olvasták el ezt a könyvet anélkül, hogy észrevették volna azt, ami ebben a könyvben valóban különleges és figyelemre méltó. Ebben a könyvben az a rendkívüli, hogy a magasztos ábrázolás és a ponyvaregény egyvelege. Egyszer majd a legnagyobb furcsaságnak fogják tekinteni, hogy ezt a két dolgot, a szép leírást és a ponyvaregényt, össze lehet vegyíteni egymással. Olvassák el ennek tudatában Ernest Renan könyvét; olvassák el, hogy mit csinál Krisztusból, aki az ő számára természetesen főleg Krisztus Jézus. Hőst csinál belőle, aki eleinte igen jó szándékú, az emberiség nagy jótevője, később azonban magával ragadja a nép lelkesedése; egyre inkább enged a nép akaratának, annak, amit az hallani akar.

Ernest Renan felnagyítva alkalmazza Krisztusra azt, amit kicsiben gyakran vetnek például a mi szemünkre is. Megesik, hogy amikor emberek valaminek az elterjedését látják, például az antropozófiáét, akkor a következő módon bírálják a tanítót: kezdetben a jó szándék vezette, később azonban jöttek a gonosz hívek, akik hízelegtek neki és elrontották. Beleesett abba a hibába, hogy azt mondta, amit a hallgatók hallani akartak. - Ily módon bánik Renan is Krisztus életével. Nem átallja Lázár feltámasztását csalásként feltüntetni, amit Krisztus Jézus azért tűrt el, mert jó agitációs eszköznek tartotta. Nem átallja Krisztus Jézust a düh, a szenvedély rabjának, a népösztön szolgájának ábrázolni. Ettől lesz ponyvaregény jellegű ez az egyébként színvonalas leírásokat is tartalmazó könyv. Az a különös, hogy egy egészséges érzületű ember tulajdonképpen meg kellene, hogy döbbenjen, ha egy olyan lényt ábrázol, akinek kezdetben a legjobb szándékai voltak, végül azonban áldozatul esett a nép ösztöneinek és szemet hunyt mindenféle csalás felett. Renan azonban egyáltalán nem döbben meg, hanem szép, magával ragadó szavakkal ecseteli ezt a személyiséget. Érdekes, ugye? - Jó példa azonban arra, hogy milyen erős az emberi lelkek vonzódása Krisztushoz, teljesen függetlenül attól, hogy megértik-e Őt vagy sem; akkor is, ha semmit sem értenek belőle. Ez odáig fajulhat, hogy valaki ponyvaregényt ír Krisztus életéről, és ennek ellenére, a csodálat szavaival, mégis felhívja az emberek figyelmét erre a személyiségre. Ezek a dolgok kizárólag egy olyan lénnyel kapcsolatban lehetségesek, aki úgy lépett be a Föld-fejlődésbe, mint a Krisztus-lény. Krisztus sok karmát teremtett volna a három földi esztendő alatt, ha úgy él, ahogyan Renan ábrázolta. A következő napokban azonban látni fogjuk, hogy egy ilyen ábrázolásnak egyszerűen szerte kell foszlania, mert nyilvánvalóvá válik, hogy a Krisztus-élet nem hozott magával, de nem is teremtett karmát. Erről az Ötödik evangélium tesz tanúbizonyságot.

János Jordán-keresztelője tehát olyasvalami volt, amit a földi ember fogantatásához hasonlíthatunk. Az Ötödik evangélium elmondja, hogy a Lukács-evangélium szavai helyesen adják vissza mindazt, ami egy fejlett tisztánlátó tudat számára hallható lett volna mint az ott lejátszódó titok kozmikus kifejeződése. Az Égből hallatszó szavak valóban így hangzottak: „Ez az én szerelmetes fiam, ma nemzettem Őt.” Ezek a Lukács-evangélium szavai[2], és helyesen adják vissza azt, ami akkor történt: Krisztusnak a Föld-lénybe történő nemzését, fogantatását. Ez történt a Jordánnál.

Egyelőre tekintsünk el attól, hogy milyen földi személyiségbe szállt le a Krisztus-szellem a János-keresztelőnél. Erről majd a következő napokban beszélünk. Ma ahhoz tartsuk csupán magunkat, hogy a Názáreti Jézus volt az, aki odaadta a testét a Krisztus-lénynek. A visszafelé irányuló tisztánlátó tekintet segítségével azt olvashatjuk az Ötödik evangéliumban, hogy a Krisztus-lény nem kapcsolódott teljesen a Názáreti Jézus testéhez; hogy a Krisztus-lény, földi vándorútja első pillanatától kezdve, laza kapcsolatban volt csupán a Názáreti Jézus testével. Ez a kapcsolat nem olyan volt, mint ahogyan más emberek esetében kapcsolódik egymáshoz a testiség és a lélek - amikor is a lélek teljesen benne lakik a testben -, hanem olyan, hogy a Krisztus-lény bármikor, ha szükséges volt, elhagyhatta a Názáreti Jézus testét. Mialatt a Názáreti Jézus teste valahol aludni látszott, a Krisztus-lény elment szellemileg oda, ahova éppen szükséges volt.

Az Ötödik evangéliumból kitűnik, hogy olyankor, amikor a Krisztus-lény megjelent az apostoloknak, nem minden esetben volt jelen egyúttal a Názáreti Jézus teste is; gyakran történt az, hogy a Názáreti Jézus teste ott maradt valahol, és csupán a szellem, a Krisztus-szellem jelent meg az apostoloknak. Úgy jelent meg azonban, hogy az apostolok a szellemi jelenséget összetéveszthették a Názáreti Jézus testével. Észleltek ugyan valami eltérést, de az olyan csekély volt, hogy nem minden esetben vették észre. A négy evangéliumban ez nem nagyon szembetűnő, az ötödik azonban világosan elmondja. Az apostolok nem tudtak mindig különbséget tenni aközött, hogy Krisztus a Názáreti Jézus testében vagy szellemi lényként van-e velük. A különbség nem volt mindig világos számukra; nem mindig tudták, hogy az egyik vagy a másik eset áll-e fenn. A jelenséget többnyire Krisztus Jézusnak tartották - éppenséggel nem sokat gondolkodtak a dolgon -, vagyis a Krisztus-szellemnek, ameny-nyiben Őt mint olyat, felismerték a Názáreti Jézus testében. A három évig tartó földi élet során azonban az történt, hogy a szellem egyre szorosabban hozzákötődött a Názáreti Jézus testéhez; a Krisztus-lény mint éteri lény egyre hasonlóbbá lett a Názáreti Jézus fizikai testéhez.

Figyeljük meg, hogy a Krisztus-lényre vonatkozóan megint valami más történt, mint a közönséges ember testének esetében. Ahhoz, hogy ezt megértsük, idézzük fel a következőt: a közönséges ember egy mikrokozmosz a makrokozmosszal szemben, az egész makrokozmosz kicsinyített képmása, mert ami az ember fizikai testében kifejeződik, amivé az ember a Földön lesz, az az egész Kozmoszt letükrözi.

A Krisztus-lénynél ennek éppen az ellenkezője áll fenn.  A makrokozmikus Naplény az emberi mikrokozmosz alakja szerint formálja magát. Összehúzódik, összeszűkül, egyre jobban összepréseli magát; mindinkább hasonlóvá válik az emberi mikrokozmoszhoz. Éppen a fordítottja történik, mint a közönséges ember esetében.

Krisztus földi életének kezdetén - rögtön a Jordán-keresztelő után - volt a leglazább ez a kapcsolat a Názáreti Jézus testével. A Krisztus-lény ekkor még egészen a Názáreti Jézus testén kívül volt. Az, amit Krisztus ebben az időben a földi vándorlásai során véghezvitt, még valami egészen földöntúli volt. Úgy gyógyított, ahogyan semmilyen emberi erő nem gyógyít. Olyan behatóan szólt az emberekhez, ahogyan csak isteni erővel lehet szólni. Az önmagát mintegy a Názáreti Jézus testéhez láncoló Krisztus-lény mint földöntúli Krisztus-lény hatott. Egyre hasonlóbbá tette azonban magát a Názáreti Jézus testéhez, egyre jobban belepréselődött, belehúzódott a földi körülményekbe, és ezzel párhuzamosan átélte az isteni erő fokozatos visszahúzódását. Ezt élte át a Krisztus-lény, miközben fokozatosan hasonult a Názáreti Jézus testéhez; egy olyan fejlődést, amely bizonyos vonatkozásban visszafejlődés volt. A Krisztus-lénynek éreznie kellett, amint a Názáreti Jézus testéhez hasonulva mindinkább elhagyja Isten hatalma és ereje. Istenből fokozatosan ember lett.

Mint aki mérhetetlen kínok között látja teste fokozatos elsorvadását, úgy látta eltűnni isteni tartalmát a Krisztus-lény, miközben mint éteri lény egyre hasonlóbbá vált a Názáreti Jézus fizikai testéhez; míg végül olyannyira hasonló lett hozzá, hogy félelmet tudott érezni, akár egy ember. Erről a többi evangélium is hírt ad: amikor Krisztus Jézus felment tanítványaival az Olajfák hegyére, a Názáreti Jézus testében lévő Krisztus-lény homlokát kiverte a félelem verítéke. Ez volt az emberré válás, Krisztus egyre emberibbé és emberibbé válása, a Názáreti Jézus testéhez történő hasonulás. Amilyen mértékben ez az éteri Krisztus-lény egyre hasonlóbbá vált a Názáreti Jézus testéhez, ugyanolyan mértékben lett Krisztus emberré. Elhagyták az Isten szellemi csodatévő erői. És itt látjuk magunk előtt a Krisztus-lény egész szenvedéstörténetét, amely már nem sokkal azután elkezdődött, hogy a Jordán-keresztelő megtörtént, hogy gyógyította a betegeket, hogy isteni erejével kiűzte a démonokat, aminek láttán az ámuló emberek azt mondták: ember ilyet még nem tett a Földön. - A Krisztus-lény ekkor még alig hasonult a Názáreti Jézus testéhez. A Krisztus-lény az őt körülvevő emberek csodálatától és ámulatától odáig jutott a három év alatt, hogy olyan mértékben hasonult a Názáreti Jézus testéhez, hogy a Názáreti Jézusnak ebben a törékeny testében, amelyhez hasonult, nem tudott már válaszolni Pilátus, Heródes és Kajafás kérdéseire. Annyira hasonlóvá lett a Názáreti Jézus testéhez, ehhez az egyre gyengébbé és gyengébbé váló, egyre jobban erejét vesztő testhez, hogy a zsidók főpapjának kérdésére: Azt mondtad, hogy lerombolod a templomot és három nap alatt újra felépíted? - a Krisztus-lény a Názáreti Jézus törődött testéből nem tudott már válaszolni; és néma maradt Pilátus kérdése hallatán is: Te mondtad, hogy a zsidók királya vagy? - Ez volt a passió, a szenvedés útja: a Jordán-keresztelőtől a tehetetlenségig. És a bámuló tömeg - amely korábban a Krisztus-lény földöntúli csodatévő erejét dicsőítette - nem sokkal később már a kereszt előtt gúnyolta az emberré lett Isten erőtlenségét: Ha isten vagy, szállj le a keresztről. Másokon segítettél, most segíts saját magadon! - Az isteni hatalom teljétől a tehetetlenségig vezető út: ez volt Isten szenvedésének útja. Az emberré lett Isten mérhetetlen szenvedésének útja, amely párosult az emberiségért érzett szenvedéssel; az emberiségért, amely a Golgotai Misztérium idejére odáig jutott, amire tegnap utaltunk: az intellektuális fejlődés magaslatára.

Ez a fájdalomelszenvedés szülte meg azonban azt a szellemet, amely pünkösdkor kiáradt az apostolokra. Ebből a fájdalomból született meg a mindenható kozmikus Szeretet, aki a Jordán-keresztelőnél leszállt a földöntúli, mennyei szférákból a földi szférába; aki hasonlóvá lett az emberhez, egy emberi testhez; aki végigélte az ember által el nem gondolható szenvedést, és átélte a legmagasabb, az isteni tehetetlenség pillanatát, hogy megszülhesse azt az impulzust, amelyet azután Krisztus-impulzusként ismerünk az emberiség további fejlődése során.

Ezek azok a dolgok, amelyeket szem előtt tartanunk, ha meg akarjuk érteni a Krisztus-impulzus teljes jelentőségét, amelyet a jövőben meg kell érteni, mert ez az emberiség számára szükséges ahhoz, hogy kultúrfejlődésében továbbhaladhasson.