Tegnap pillantást vethettünk a Názáreti Jézus életének tizenkét éves korától körülbelül a húszas éveinek végéig tartó szakaszára. Bizonyára átérezték abból, amit elmondtam, hogy a Názáreti Jézus lelke számára - de az egész emberiség fejlődése szempontjából is - rendkívül jelentős dolgok játszódtak le abban az időben. Hiszen szellemtudományos tanulmányaik által kialakult alapérzésük révén bizonyára tudják, hogy az emberiség fejlődésében minden összefügg; ezért egy olyan jelentős esemény, amely egy olyan emberrel történt meg, akinek lelki életébe ilyen mérhetetlenül sok minden játszott bele az egész emberiséget érintő dolgokból, jelentőséggel bír az egész emberiségfejlődés számára is. A legkülönfélébb módokon ismerjük meg azt, amit a Golgotai Misztérium jelent az emberiség fejlődése számára. Ebben az előadás-sorozatban Krisztus Jézus életének megismerése által közelítjük meg ezt az eseményt. Most pedig - miután tegnap szemügyre vettük a Jézus tizenkét éves kora és a János-keresztelő közötti időszakot - vessünk újból egy pillantást a Názáreti Jézus lelkére, és gondoljuk el: mi minden élhetett ebben a lélekben, miután huszonnyolc, huszonkilenc éves koráig lejátszódtak benne azok a jelentős események, amelyekről tegnap beszéltem.

Talán kaphatnak róla némi benyomást, ha elmesélek egy jelenetet, amely a Názáreti Jézus húszas éveinek végén történt. Ez a jelenet, amelyet el kell, hogy meséljek, egy beszélgetés, amelyet a Názáreti Jézus az anyjával folyatatott; tehát azzal az asszonnyal, aki a két család egyesülése után Jézus nevelőanyja lett. Az évek folyamán Jézus bensőséges kapcsolatba került ezzel az anyával, sokkal jobban megértette magát vele, mint a názáreti házban élő család többi tagjával; jobban mondva Jézus jól megértette őket, ők nem értettek igazán szót Jézussal. A lelkében kialakuló benyomásokról Jézus már korábban is sok mindent megbeszélt anyjával. A nevezett időpontban azonban egy rendkívül jelentős beszélgetés folyt le közöttük; erről fogunk ma beszélni, mert ez lehetővé teszi, hogy mélyen betekintsünk a lelkébe.

A tegnap felvázolt élmények következtében a Názáreti Jézus fokozatosan megváltozott; végtelen bölcsesség sugárzott az arcáról. Ahogy azonban az ilyenkor - még ha kisebb mértékben is - lenni szokott, a bölcsesség fokozódásával egyidejűleg Jézuson egyfajta belső szomorúság vett erőt. Az ő esetében ez először is azzal járt, hogy emberi környezetére tekintve igen elszomorodott. Hozzájárult ehhez az is, hogy húszas éveinek vége felé, csendes óráiban, mindig egy bizonyos dologra kellett gondolnia. Újra meg újra arra kellett gondolnia, milyen változás, milyen forradalom ment végbe a lelkében tizenkét éves korában, a Zarathusztra-Én beköltözése által. Arra kellett gondolnia, hogy a tizenkét éves korát követő első időben mintegy kizárólag ennek a Zarathusztra-léleknek a mérhetetlen gazdagságát érezte önmagában. Hiszen húszas éveinek végén még nem tudta, hogy ő az újratestesült Zarathusztra, azt azonban tudta, hogy tizenkét éves korában egy óriási, hatalmas változás ment végbe a lelkében. És most gyakran érezte: ó, milyen más voltam a tizenkét éves koromban bekövetkezett változás előtt! - Visszagondolva arra az időre, érezte, hogy milyen végtelen melegség járta át akkor. Kisfiúként igen zárkózott volt. Élénk érdeklődéssel fordult ugyan minden felé, ami a természetből szól az emberhez, a természet csodálatos nagysága felé; az emberi bölcsesség, az emberi tudás elsajátítását illetően azonban kevés tehetséggel bírt. Nem nagyon érdekelte az, amit iskolai módon lehet megtanulni. Tévedés lenne azt hinni, hogy a Jézus-gyermek azelőtt, hogy Zarathusztra beköltözött a lelkébe - tizenkét éves koráig -, külső értelemben különösen tehetséges vagy okos lett volna. Ezzel szemben rendkívül szelíd, jóságos természete volt; végtelen szeretet áradt belőle, mély érzésű belső lelki élet jellemezte. Hihetetlen megértéssel viseltetett minden emberi dolog iránt; az azonban, amit az emberek az évszázadok során tudásként felhalmoztak, nem keltette fel az érdeklődését. És akkor, tizenkét éves korában, a jeruzsálemi templomban, egy bizonyos pillanatban úgy érezte, mintha mindez kiszakadt volna a lelkéből, és helyette bölcsesség áradna bele. És most gyakran kellett erre gondolnia, és átéreznie azt, hogy mennyire más módon kötődött tizenkét éves kora előtt a világ mélyebb szellemiségéhez; mintha lelke akkoriban nyitva állt volna a végtelen távlatok mélységei előtt. És végiggondolta azt is, hogyan élt tizenkét éves kora óta, hogyan találta lelkét alkalmasnak a héber tudomány felvételére, amely azonban, egészen eredeti módon, mintegy önmagából adódott; hogyan élte át azt a megrázkódtatást, hogy Bath-Kol nem tud már a régi módon inspirálóan hatni; azután hogyan ismerte meg vándorlásai során a pogány szertartásokat, hogyan vonult át lelkén a pogány tudás és vallásosság minden árnyalata. Elgondolkozott azon, hogy tizennyolc és huszonnégy éves kora között része volt mindabban, amit az emberiség külsőleg elért; majd azután - körülbelül huszonnégy éves korában - belépett az esszénusok közösségébe, megismerte titkos tanításaikat, és olyan emberekkel találkozott, akik ennek áldozták az életüket. Gyakran kellett erre gondolnia. Azt is tudta azonban, hogy alapjában véve csak az merült fel a lelkében, amit az emberek az ókor óta mint tudást halmoztak fel magukban; abban élt, ami az emberi bölcsesség, az emberi kultúra, a morális vívmányok kincstáraiban összegyűlt. Érezte, hogy tizenkét éves kora óta abban élt, ami emberi a Földön. És most gyakran kellett visszaemlékeznie arra, hogy milyen is volt ő tizenkét éves kora előtt, amikor mintegy az isteni lét mélységeivel összefüggőnek érezte magát; amikor minden elemi és őseredetű volt benne, amikor minden a felpezsdülő életből, egy meleg, szeretettől áthatott kedélyből fakadt, ami bensőségesen összekötötte más emberi lelkekkel, míg most elhagyatott, magányos és hallgatag.

Ezek voltak azok az érzések, amelyek következtében létrejött az a bizonyos beszélgetés azzal a személyiséggel, aki az anyja lett. Ez az anya végtelenül szerette őt, és gyakran beszélt vele mindarról a szépről és nagyszerűről, ami tizenkét éves kora óta megmutatkozott benne. Egyre bensőségesebb, nemesebb, szebb kapcsolat létesült közte és nevelőanyja között. A benne élő kettősségről azonban mindaddig előtte is hallgatott, így az anya csak a szépet és nagyot látta. Azt látta csupán, hogy egyre bölcsebb lett, hogy mind mélyebbre hatolt az emberiség fejlődését illetően. Ezért ebben a gyónáshoz hasonló beszélgetésben sok minden új volt számára, de megértő, meleg szívvel fogadta. Az asszony közvetlenül átélte, teljesen megértette Jézus szomorúságát, érzelmi hangulatát, azt, hogy visszavágyott arra, amilyen tizenkét éves kora előtt volt, ezért minden igyekezetével azon volt, hogy vigasztalja, kiemelje Jézust ebből a hangulatból; beszélt neki mindarról, ami oly gyönyörűen és nagyszerűen nyilvánult meg benne azóta. Emlékeztette őt mindarra, amit általa tudott meg a zsidóság nagy tanításainak, bölcs mondásainak és törvénykincseinek megújulásáról. Beszélt neki arról, hogy mi minden került általa napvilágra. Jézusnak azonban csak egyre nehezebb lett a szíve, miközben hallgatta az anyját, aki ilyen nagyra tartotta azt, amit ő önmagában tulajdonképpen már leküzdött. Végül így válaszolt: igen, lehet, hogy mindez így van. De mi jelentősége van az emberiség számára annak, hogy általam vagy valaki más által megújulnak a zsidóság csodálatos bölcsességkincsei? Alapjában véve mindaz, ami ilyen módon megnyílvánul, jelentéktelen. Ha a mai emberiségnek volna füle ahhoz, hogy meghallja a régi prófétákat, akkor hasznos lenne az emberiség számára a régi próféták bölcsességkincseinek megújítása. De még ha valaki tudna is úgy szólni, mint a régi próféták, még ha maga Éliás jönne is el - ezt mondta a Názáreti Jézus -, hogy kinyilatkoztassa az emberiségnek mindazt, amit az égi távlatokban a legjobbnak ismert meg: nincsenek olyan emberek, akiknek volna füle Éliás, a régi próféták, Mózes, sőt akár Ábrahám bölcsességének meghallására. Mindannak a kinyilatkoztatása, amit ezek a próféták hirdetnének, ma lehetetlen. Szavaikat elfújná a szél, anélkül, hogy meghallgatásra találnának. Ezért minden értéktelen, amit a lelkemben őrzök.

Ezt mondta a Názáreti Jézus, és rámutatott arra, hogyan szálltak el a közelmúltban egy igazán nagy tanító szavai is anélkül, hogy maradandó hatást értek volna el. Mert még ha nem is mérhető a régi prófétákhoz - mondta Jézus -, mégis jelentős, nagy tanító volt a jó öreg Hillel. Jézus pontosan tudta, milyen nagy tekintély övezte a zsidóság körében Hillelt már akkor is, amikor a nehéz heródesi időkben szellemi tanítóként tevékenykedett. Olyan ember volt, aki hatalmas bölcsességkincseket őrzött a lelkében. És Jézus tudta, hogy milyen kevéssé fogadták be az emberek a szívükbe Hillel bensőséges szavait. Mégis azt mondták az öreg Hillelről: a Tóra, a zsidóság legősibb, legjelentősebb törvényeit magában foglaló írás eltűnt, és Hillel újra felelevenítette. - Az őt megértő kortársak szemében Hillel az eredeti zsidó bölcsesség megújítójának számított. Tanító volt, aki úgy is járt-kelt, mint egy igazi bölcsességtanító. A szelídség volt a fő jellemvonása; egyfajta messiás volt. Mindezt maga a Talmud is elmondja, és ellenőrizhető a külső tudományban. Az emberek nem győzték dicsérni Hillelt; sok jót meséltek róla. Kiragadnék egy részletet, csupán azért, hogy rámutassak arra, miért beszélt Jézus az anyjának Hillelről; hogy érzékeltessem a Názáreti Jézus lelkiállapotát.

Hillelt szelíd, jóságos embernek ismerték, olyannak, aki rendkívüli módon tudott hatni a szelídségével és a szeretetével. Fennmaradt róla egy történet, amely jellemző Hillel türelmére, jóságára és szelídségére. Történt egyszer, hogy két ember fogadást kötött arra, hogy fel lehet-e bosszantani Hillelt, akiről köztudott volt, hogy sohasem mérges. Az egyikük azt mondta: mindent el fogok követni, hogy Hillel csak azért is dühbe guruljon. - Így akarta megnyerni a fogadást. Amikor Hillel éppen a legelfoglaltabb volt - amikor a szombati ünnep előkészületeivel a legtöbb dolga volt, ami közben egy ilyen embert a legkevésbé sem volt szabad megzavarni -, akkor kopogott be hozzá. A legfelsőbb egyházi hatóság elöljárójának kijáró udvariasság teljes mellőzésével, megszólítás nélkül kiáltott be az ajtón: Hillel, gyere ki, gyere ki gyorsan! - Hillel magára öltötte a köpenyét és kiment. Az ember éles hangon, az udvariasság további legcsekélyebb jele nélkül rárivallt: Hillel, kérdezni akarok tőled valamit. - Hillel jóságosan válaszolt: Kedvesem, mit akarsz kérdezni? - Azt, hogy miért van a babiloniaknak olyan keskeny fejük? - Hillel szelíden válaszolt: Nos, kedvesem, azért van ilyen keskeny fejük, mert a bábáik ügyetlenek. - Az ember elment, és azt gondolta: Hillel ezúttal szelíd maradt. - Hillel újra munkához látott. Néhány perc múlva azonban visszajött az ember, és durván bekiáltott: Gyere ki, Hillel, fontos kérdésem van! - Hillel ismét magára vette a köpenyét, kiment és megkérdezte: Nos, kedvesem, mit akarsz kérdezni? - Azt, hogy miért van olyan kicsi szemük az araboknak? - Hillel csendesen felelt: Mert a pusztaság olyan nagy. A szem kicsire húzódik össze a hatalmas pusztaság láttán. Ezért kicsi az arabok szeme. - Hillel megint csak szelíd maradt. Az ember ekkor már igen aggódott, hogy elveszíti a fogadást, ezért harmadszor is megjelent, és durva hangon bekiáltott: Hillel, gyere ki, valami fontosat akarok kérdezni! - Hillel vette a köpenyét, kiment, és szokásos higgadtságával megkérdezte: Nos, kedvesem, most mit akarsz kérdezni? - Azt, hogy miért van az egyiptomiaknak lúdtalpuk? - Azért, mert az ő vidékükön sok a mocsár. - Majd teljes nyugalommal visszatért a munkájához. Néhány perc múlva újra megjelent az ember és elmondta Hillelnek, hogy most nem akar kérdezni semmit, de fogadást kötött, hogy kihozza Hillelt a sodrából, és nem tudja, hogyan bőszíthetné fel. Erre Hillel csendesen ezt válaszolta: Kedvesem, jobb, ha elveszted a fogadást, mint ha Hillel haragra gerjed!

Ez a legenda is bizonyítja, milyen szelíd és kedves volt Hillel még azzal is, aki bosszantotta. Ez az ember - mondta anyjának a Názáreti Jézus - sok tekintetben olyan, mint egy régi próféta. Nem ismerjük-e Hillel számtalan olyan mondását, amelyek mintegy a régi prófétálások megújításának hangzanak? Felidézte Hillel több szép mondását, majd azt mondta: Látod, kedves anyám, azt mondják Hillelről, hogy olyan, mint egy újraszületett próféta! Én különösképpen vonzódom hozzá, mert valahogy az dereng fel bennem, mintha egy különös kapcsolat lenne köztem és Hillel között; úgy tűnik, mintha minden tudásom, és mindaz, ami szellemi kinyilatkoztatásként él bennem, nem csupán a zsidóságból eredne. - Hasonló volt a helyzet Hillelnél is; Hillel ugyanis babilóniai születésű volt, és csak később került a zsidósághoz. Valójában azonban Dávid nemzetségéből származott, amelyből a Názáreti Jézus és az övéi is származtatják magukat. Jézus így folytatta: Még ha a Dávid nemzetségéből származó Hillelhez hasonlóan, én is ki akarnám mondani azokat a kinyilatkoztatásokat, amelyek mintegy megvilágosodásként áradtak a lelkembe és azonosak azokkal a magas kinyilatkoztatásokkal, amelyek a régi időkben adattak a zsidó népnek, akkor sincs fül, amely meghallaná.

Mélységes fájdalom és bánat töltötte el a lelkét amiatt, hogy bár a héber népnek egykor a világ legnagyobb igazságai adattak meg, és e nép fiainak a fizikai teste is olyan volt, hogy alkalmas volt a kinyilatkoztatások megértésére, most azonban az idők megváltoztak, ezzel együtt megváltoztak a héber néphez tartozó testek is, és ily módon nem voltak már képesek megérteni az ősatyák régi kinyilatkoztatásait.

Jézus számára végtelenül fájdalmas élmény volt, hogy azt kellett mondania magának: egykor megértették a próféták tanításait, a héber nép egykor megértette Isten szavát, ma azonban senki sem érti meg őket, süket füleknek prédikálnának. Azok a szavak ma már nem helyénvalóak, nincs már fül, amely megértené őket! Értéktelen és haszontalan minden, amit ilyen körülmények között mondhatna az ember. - Mintegy összefoglalva a mondanivalóját, a Názáreti Jézus így szólt az anyjához: A régi zsidóságnak adott kinyilatkoztatások ma már nem lehetségesek a Föld számára, mert a régi zsidók nincsenek már itt a befogadásukra. Értéktelennek kell tekinteni azokat a Földön.

Az anya, különös módon, nyugodtan hallgatta, amint Jézus értéktelennek nevezte azt, ami az ő számára a legszentebb volt. Bensőségesen szerette Jézust, és nem érzett iránta mást, mint végtelen szeretetet, ezért megértő érzéssel fogadta magába Jézus szavait. Jézus pedig folytatta a beszélgetést, és elmondta a pogány kultikus helyeken átélt élményeit. Visszaemlékezett arra, miként esett össze a pogány oltáron, miként hallotta a megváltozott Bath-Kolt. És ekkor mintegy felderengett benne a régi Zarathusztra-tan emléke. Még nem tudta pontosan, hogy magában hordozza Zarathusztra lelkét, de a beszélgetés közben felötlött benne a régi Zarathusztra-tan, a Zarathusztra-bölcsesség, a régi Zarathusztra-impulzus. Anyjával együtt átélte ezt a nagy Zarathusztra-impulzust. A régi Nap-tanítás minden szépsége és nagysága felbukkant a lelkében. És visszaemlékezett arra, hogy amikor a pogány oltáron feküdt, hallott valamit, ami olyan volt, mint egy kinyilatkoztatás. - És most felelevenedtek emlékezetében a megváltozott Bath-Kol szavai - amelyeket tegnap idéztem -, és elmondta őket az anyjának:

Ámen
Uralkodnak a Gonosz-erők
Tanúi az eloldódó Én-ségnek  
Más által okozott önösség-vétket
Élünk meg a mindennapi kenyérben
Melyben nem uralkodik az Ég akarata
Mert az ember elhagyta országotokat
És elfelejtette neveteket
Ti Atyák a Mennyekben.

És megjelent lelkében a Mithras-kultusz minden nagysága is. Sokat beszélt anyjának a régi pogányság nagyságáról és dicsőségéről, mindarról, ami a népek régi misztériumaiban élt, és arról, miként ötvöződtek a Mithras-kultuszban Elő-Ázsia és Dél-Európa misztériumai. Ugyanakkor szörnyű érzés töltötte el a lelkét amiatt, hogy ez a kultusz fokozatosan megváltozott, és démoni hatalmak kezébe került, amint azt huszonnégy évesen megélte. Minden eszébe jutott, amit akkor átélt. És ekkor a régi Zarathusztra-tan is olyannak tűnt számára, mint amire a mai emberek már nem fogékonyak. Ennek hatására mondta ki anyjának a második jelentős mondatot: Még ha megújulnának is a régi misztériumok és kultuszok, és beléjük áradna a régi pogányság misztériumainak minden egykori nagysága, azok az emberek, akik ezt megértenék, nincsenek már itt! Mindez hiábavaló. Hiába mennék és hirdetném az embereknek azt, amit Bath-Kol megváltozott hangján hallottam; hiába fedném fel a titkot, hogy miért nem tud már az ember a fizikai életében együtt élni a misztériumokkal; hiába hirdetném Zarathusztra régi Nap-bölcsességét: nincsenek már itt azok az emberek, akik ezt megértenék. Ma mindez démoni lényekké változna az emberekben, mert oly módon áradna bele az emberi lelkekbe, hogy nem lenne olyan fülük hozzá, amely azt megértené. Az emberek ma már nem képesek meghallani azt, amit egykor hirdettek és hallottak.

A Názáreti Jézus ugyanis ekkor már tudta, hogy azok a szavak, amelyeket Bath-Kol a megváltozott hangján feléje kiáltott - „Ámen, uralkodnak a Gonosz-erők (…)” -, egy ősrégi szent tanítás volt, minden misztérium általános imádsága, amelyet a misztériumhelyeken mondtak, ám ez Jézus idejére már feledésbe merült. Most már tudta, hogy az ősi misztériumbölcsességre kapott utalást, amikor a pogány oltáron eszméletét vesztette. Azt is látta azonban, és ennek hangot is adott ebben a beszélgetésben, hogy arra nincs lehetőség, hogy ennek a megértését ma újraélesszék.

Tovább folytatva a beszélgetést, arról beszélt, amit az esszénusok körében vett fel magába. Méltatta az esszénus tan szépségét, nagyságát és dicsőségét, és megemlékezett az esszénusok szelídségéről és jámborságáról is. Ezután kimondta a harmadik jelentős mondatot, amelyet a Buddhával folytatott, látomásszerű beszélgetésből szűrt le: Nem lehet minden ember esszénus! Milyen igaza volt Hillelnek, amikor azt mondta: Ne különülj el a közösségtől, a közösségen belül tevékenykedj; vidd el a szeretetedet embertársaidhoz! Mert mi vagy egymagadban? Az esszénusok azonban éppen ezt teszik; elkülönülnek, szent életmódjukkal visszavonulnak, és ezáltal szerencsétlenséget hoznak a többi emberre. Mert az emberek szerencsétlenekké kell hogy váljanak azáltal, hogy elkülönülnek tőlük. - Elmondta az anyának azt a jelentős élményt, amelyről tegnap beszéltem: Amikor egyszer egy fontos, jelentős beszélgetés után távoztam az esszénusoktól, láttam, amint Lucifer és Arimán éppen elmenekül. Azóta tudom, kedves anyám, hogy az esszénusok az életmódjukkal és a titkos tanaikkal megvédik magukat Luciferrel és Arimánnal szemben, így azok kénytelenek elmenekülni a kapuik elől. Azáltal azonban, hogy elkergetik maguktól Lucifert és Arimánt, azok a többi emberhez menekülnek. Az esszénusok boldogok, más emberek rovására. Boldogok, mert megmenekülnek Lucifertől és Arimántól. - Jézus az esszénusoknál szerzett tapasztalataiból most már tudta: igen, van még lehetőség arra, hogy az ember felemelkedjék oda, ahol egyesül az isteni-szellemivel, erre azonban csak egyesek képesek, a nagy tömegek rovására. Jézus már tudta: sem zsidó, sem pogány, sem esszénus módon nem lehet kapcsolatot teremteni az általános emberiség és az isteni-szellemi világ között.

A szerető szívű anya lelkét fájdalmasan érintették ezek a szavak. Jézus az egész beszélgetés alatt szinte eggyé vált anyjával. A Názáreti Jézus egész lelke, egész Énje benne volt ezekben a szavakban. - És itt most szeretnék kapcsolódni egy titokhoz, amely a beszélgetés közben, tehát még a János-keresztelő előtt ment végbe. Valami eltávozott Jézusból, és átszállt az anyára. Nemcsak a kimondott szavak szakadtak ki Jézus lelkéből, hanem - mivel tizenkét éves kora óta oly bensőséges kapcsolatban állt az anyjával - szavaival együtt az egész lénye átszállt rá, ő maga pedig olyanná vált, mintha kilépett volna magából, mintha elhagyta volna az Énje. Az anyának ezzel szemben új Énje lett, amely elmerült benne: ő maga új személyiség lett. Ha kutatunk, ha megkíséreljük kipuhatolni, hogy mi is történt, akkor a következő, különös dolog derül ki.

A Jézus lelkéből felszakadó mérhetetlen fájdalom, végtelen szenvedés átszállt az anya lelkébe, és ő egynek érezte magát Jézussal. Jézus pedig úgy érezte, mintha mindaz, ami tizenkét éves kora óta benne élt, a beszélgetés során eltávozott volna tőle. Minél tovább beszélt, az anya annál jobban megtelt mindazzal a bölcsességgel, ami Jézusban élt. Minden tizenkét éves kora óta átélt élmény most a szerető anya lelkében éledt fel! Jézustól pedig eltávozott; mintegy beleültette az anya lelkébe, az anya szívébe mindazt, amit tizenkét éves kora óta átélt. Ezáltal az anya lelke átváltozott.

A beszélgetés után Jézus is annyira megváltozott, hogy testvérei, mostohatestvérei és a környezetében élő rokonai úgy vélték: elment az esze. Milyen kár - mondták -, pedig olyan sokat tudott. Mindig is hallgatag volt, de most elvesztette az eszét! - Elveszett embernek tekintették. Valóban úgy járt-kelt napokig a házban, mint az alvajáró. A Zarathusztra-Én készült elhagyni a Názáreti Jézus testét, és a szellemi világba távozni. Jézus végső elhatározásra jutott. Mintegy belső kényszer, egy belső szükségszerűség hatására néhány nap múlva elhagyta a házat, és elment Keresztelő Jánoshoz, hogy részesüljön általa a keresztségben.

Ezután történt meg az, amiről már sok szó esett, a Jordán folyóbeli János-keresztelő: a Krisztus-lény alámerült a Názáreti Jézus testébe.

Ezek voltak a történések. Jézust most áthatotta a Krisztus-lény. Az anyával folytatott beszélgetés során eltávozott Jézusból a Zarathusztra-Én, és újból ott volt az, ami előtte volt, az, ami ő tizenkét éves koráig volt, csak megnövekedve, még nagyobbá válva. És ebbe a testbe, amely most már kizárólag az érzések végtelen mélységeit, a végtelen világok iránti nyitottság érzését hordozta magában, ebbe merült alá Krisztus. Jézust most Krisztus hatotta át, de az anya is új Énhez jutott, amely őbenne merült alá; új személyiség lett.

A szellemi kutató számára a következő tények válnak világossá: abban a pillanatban, amikor a János-keresztelő megtörtént, mintegy az átváltozás befejezéseként, az anya is érzett valamit. Azt érezte - negyvenöt, negyvenhat éves volt ekkor -, hogy egyszerre mintha átjárná annak az anyának a lelke, aki a másik Jézus-gyermek anyja volt - azé a Jézus-gyermeké, aki tizenkét éves korában befogadta Zarathusztra Énjét -, és aki azóta már meghalt. Ahogy a Krisztus-szellem a Názáreti Jézusra, úgy a másik anya szelleme - aki mindeddig a szellemi világban várakozott - a nevelőanyára szállt alá, arra, aki Jézussal az említett beszélgetést folytatta. És ő ekkortól mintegy annak a fiatal anyának érezte magát, aki a Lukács-evangélium Jézus-gyermekét szülte.

Képzeljük el a megfelelő módon, milyen végtelenül jelentős esemény ez! Igyekezzünk átérezni, de érezzük át azt is, hogy ekkor egy egészen különleges lény élt a Földön: a Krisztus-lény egy emberi testben; egy olyan lény, aki nem élt még emberi testben, aki mindaddig csak a szellemi világban élt, akinek korábban nem volt még földi élete, aki a szellemi világot ismerte, a földi világot azonban nem! Annyi tapasztalata volt csupán a földi világról, amit mintegy a Názáreti Jézus halmozott fel fizikai, éter- és asztráltestében. Ez a lény a harminc év alatt kialakított hármas testiségbe szállt alá. A Krisztus-lény tehát teljesen elfogulatlanul élte át első élményeit a Földön.

Ezt a Krisztus-lényt - ahogy az az Akasha-krónika Ötödik evangéliumából is kitűnik - először a magányba vezetik. A Názáreti Jézus - akinek testében a Krisztus-lény lakozott - mindent átadott, ami korábban összekötötte a külvilággal. Ekkor érkezett meg a Földre a Krisztus-lény. Ez a Krisztus-lény legelőször afelé vonzódott, ami a test benyomása által mintegy megmaradt az emlékezetben, ami a legerősebben vésődött bele az asztráltestbe. Szinte azt mondhatta a Krisztus-lény: igen, ez az a test, amely látta a menekülő Lucifert és Arimánt; amely megérezte, hogy a törekvő esszénusok Lucifert és Arimánt a többi emberhez taszítják. - Hozzájuk kívánkozott Krisztus, Arimánhoz és Luciferhez, mert azt mondta magának: ezekkel a szellemi lényekkel kell az embernek a Földön megküzdenie. - Tehát a Krisztus-lény, aki első ízben lakozott egy emberi testben, egy földi testben, először a Lucifer és Arimán elleni harchoz vonzódott a puszta magányában.

Azt hiszem, helyesen fogom elmondani a megkísértés jelenetét, bár ezeket a dolgokat igen nehéz elolvasni az Akasha-krónikában. Ezért nyomatékosan hangsúlyozom, hogy a további okkult kutatás eredményeként előfordulhatnak kisebb, jelentéktelen eltérések. A lényeg azonban megvan, és ezt a lényeget kell most elmondanom. A megkísértés jelenetét leírják a különböző evangéliumok is, de különböző oldalról mesélik el. Ezt több ízben hangsúlyoztam. Igyekeztem a megkísértés jelenetét úgy kibetűzni, amilyen valójában volt, és szeretném elfogulatlanul elmondani, úgy, ahogy valóban megtörtént.

A Názáreti Jézus testében lakó Krisztus-lény a magányban először Luciferrel találkozott, Luciferrel, amint tevékeny és hat, amint kísértőként közeledik az emberekhez, ha azok túlbecsülik magukat, ha túl kevés bennük az önismeret és az alázat. Közelít az ember hamis büszkeségéhez, gőgjéhez, önteltségéhez: ezt akarja Lucifer megkísérteni. Lucifer ezúttal Krisztus Jézushoz közeledett, és körülbelül azokat a szavakat mondta neki, amelyek a többi evangéliumban is olvashatók: Nézz rám! Az istenek és szellemek által teremtett világok, amelyekben az ember él, öregek. Én azonban egy új birodalmat akarok alapítani; függetlenítettem magam a világrendtől. Mindent neked adok, ami a régi világban szép és nagyszerű, ha belépsz az én birodalmamba. Ehhez azonban el kell válnod a többi istentől, és engem kell elismerned. - És Lucifer ecsetelte a luciferi világ minden szépségét és gyönyörűségét, minden csábítót, ami az emberi lélekhez szólna, ha csak egy kis gőg is volna benne. A Krisztus-lény azonban éppen a szellemi világból jött; tudta, hogy kicsoda Lucifer, és hogyan viszonyul az istenekhez az a lélek, amelyik nem enged Lucifer csábításának. A Krisztus-lény, abban a világban, amelyből jött, bár nem ismerte a luciferi kísértést, azt azonban tudta, hogyan szolgálják az isteneket, és elég erős volt ahhoz, hogy visszautasítsa Lucifert.

Ekkor Lucifer másodszor is támadásba lendült, de most segítségül hívta Arimánt is, és most együttesen szólították meg Krisztust. Lucifer az önhittségét, Arimán a félelmét akarta felkelteni. Az egyikük így szólt: A szellemiségem révén, azáltal, amit nyújtani tudok neked, ha elismersz, nem lesz szükséged arra, amire most szükséged van, miután te mint Krisztus, egy emberi testbe költöztél. Ez a fizikai test leigáz téged, kényszerít a nehézségi erő törvényének betartására. Megakadályoz abban, hogy átlépd a nehézség törvényét, én azonban e törvény fölé emellek. Ha elismersz, eltörlöm a zuhanás következményeit, és nem lesz semmi bajod. Vesd le magad a párkányról! Hiszen írva van: megparancsolom az angyaloknak, vigyázzanak rád, hogy lábad kőbe ne üsd. - Arimán, aki a félelmére akart hatni, azt mondta: Meg foglak védeni a félelemtől! Vesd le magad!

És mindketten nekiestek. Mivel azonban mind a ketten nekirontottak, ebből a nyomásból mintegy egyensúly jött létre, és Krisztus meg tudott menekülni tőlük. És megtalálta azt az erőt, amelyet az embernek is meg kell találnia a Földön ahhoz, hogy Lucifer és Arimán fölé emelkedhessen.

Ekkor Arimán azt mondta: Lucifer, semmire sem megyek veled, csak hátráltatsz; nem fokozod, hanem csökkented az erőmet. Egyedül fogom őt megkísérteni. Megakadályoztad, hogy ez a lélek a kezünkbe kerüljön. - Arimán elküldte Lucifert, és amikor egyedül maradt, egy utolsó támadásba lendült, és azt mondta, ami a Máté-evangéliumban is megtalálható: Hogyha már isteni erőkkel dicsekszel, változtasd az ásványi anyagot kenyérré; vagy ahogy az evangéliumban áll: Változtasd a követ kenyérré! - Krisztus így felelt Arimánnak: Az emberek nemcsak kenyérrel élnek, hanem azzal is, ami mint szellemi, a szellemi világból jön. - Ezt a Krisztus-lény tudta a legjobban, hiszen épphogy csak leszállt a szellemi világból. Arimán így felelt: Bizonyára igazad van. De az, hogy igazad van, és hogy mennyiben van igazad, nem akadályozhat meg engem abban, hogy bizonyos módon mégis kézben tartsalak. Te csak azt tudod, amit az a szellem tesz, amely a magasból száll alá. De még nem voltál az emberek világában. Lent, az emberi világban még egészen másmilyen emberek vannak, olyanok, akiknek nagy szükségük van arra, hogy a kövek kenyérré változzanak; ők nem tudnak csupán a szellemből táplálkozni.

Ez volt az a pillanat, amikor Arimán olyasmit mondott Krisztusnak, amit a Földön tudni lehetett, az épphogy csak Földre érkezett Isten azonban még nem tudhatott. Nem tudhatta, hogy a Földön szükség van arra, hogy az ásványi anyagokat, a fémeket pénzzé alakítsák ahhoz, hogy az emberek kenyérhez jussanak. Arimán elmondta, hogy a szegény emberek a Földön kénytelenek pénzzel táplálkozni. Ez volt az a pont, ahol Arimán még megőrzött valamit a hatalmából. És ezzel a hatalommal élni is fogok! - mondta Arimán.

Ez a megkísértési jelenet valóságos ábrázolása. Valami tehát még függőben maradt a megkísértésnél. A kérdések nem oldódtak meg véglegesen. Lucifer kérdései megoldódtak, Arimán kérdései azonban nem. Ezeknek a megoldásához még szükség volt valamire.

Amikor Krisztus Jézus kilépett a visszavonultságból, úgy érezte, fölötte áll mindannak, amit tizenkét éves kora óta átélt és megtanult; érezte, hogy a Krisztus-szellem ahhoz kapcsolódik, ami tizenkét éves kora előtt élt benne. Már nem érzett kapcsolódást ahhoz, ami elöregedett és elszáradt az emberiség létében. A körülötte beszélt nyelv is közömbös lett számára, így kezdetben inkább csak hallgatott. Körüljárta Názáretet, és ment, ment, egyre csak tovább. Sok olyan helyre eljutott, ahol már Názáreti Jézusként is járt, és ekkor valami egészen különös dolog történt. Kérem, ne tévesszék szem elől, hogy az Ötödik evangélium történetét mondom el, semmi értelme sem lenne annak, ha valaki rögtön ellentmondásokat akarna keresni az Ötödik evangélium és a másik négy evangélium között. Úgy mondom el a dolgokat, ahogy az Ötödik evangéliumban állnak.

Krisztus Jézus hallgatagon vándorolt házról házra, és mindenütt együtt dolgozott az emberekkel. Mély benyomást tett rá, amit Arimán a kenyérről mondott neki. Mindenhol találkozott olyanokkal, akiknél korábban már dolgozott. Az emberek most ráismertek, ő pedig ezek között az emberek között valóban rátalált a népre, azokra, akiknél Arimán bejáratos kell hogy legyen, mert szükségük van arra, hogy a köveket, az ásványi anyagokat kenyérré változtassák, vagy ami ugyanaz: a pénzből, a fémből kenyeret csináljanak. Az olyan emberekhez, akik Hillel vagy mások erkölcsi tanításai szerint éltek, nem kellett betérnie. Azokhoz viszont, akiket a többi evangélium vámszedőknek és bűnösöknek nevez, betért, mert ők voltak azok, akik rászorultak arra, hogy a köveket kenyérré változtassák. Különösen náluk járt gyakran.

Ekkor azonban kezdetét vette valami különös dolog is. Ezek közül az emberek közül sokan ismerték őt már harmincéves kora előtt is, amikor két-három alkalommal, még Názáreti Jézusként, náluk járt. Megismerkedtek szelíd, kedves, bölcs lényével, mert a tizenkét éves kora óta átélt szenvedés, a mélységes bánat végül átváltozott a szeretet varázserejévé, ami megnyilvánult minden szavában, mintha szavaiban még valamilyen titokzatos erő is működne, amely kiáradt a környezetére. Bárhová ment, szeretettel fogadták minden házban, minden fogadóban. És ez a szeretet velük maradt akkor is, amikor ő már elhagyta a házat és folytatta az útját. Gyakran emlegették ezekben a házakban a kedves embert, a Názáreti Jézust, aki a vidéket járta. És mintegy kozmikus törvényszerűség hatására, a következő történt. Olyan jelenetekről beszélek most, amelyek számtalan esetben megismétlődtek, és amelyeket a szellemi kutatás ismételten elénk tár.

Ezek a családok, amelyeknél a Názáreti Jézus korábban dolgozott, este, munka után szívesen összegyűltek és beszélgettek, amikor a Nap már lenyugodott. Beszélgettek a kedves emberről, a Názáreti Jézusról, aki egykor náluk járt. Sokat beszéltek szeretetéről és szelídségéről, a szép és meleg érzésekről, amelyek áthatották a lelküket, amikor a házukban tartózkodott. És ekkor az történt - ez mintegy az ott szétáradó szeretet utóhatása volt -, hogy némely házban, miután órákig beszéltek a kedves vendégről, egyszer csak, mintegy közös látomásban, minden jelenlévőnek megjelent a Názáreti Jézus képe. Igen, meglátogatta őket szellemi alakban, avagy ők teremtették meg a szellemi képmását.

Nos, el tudják képzelni, mit éreztek ezekben a családokban, amikor megjelent előttük a közös látomásban; mit jelentett számukra, hogy most, a János-keresztelő után újból eljött hozzájuk. Felismerték a külsejét, csak a szeme lett fénylőbb. Látták átszellemült arcát, amelyet egykor oly nagy szeretettel szemléltek, az egész embert, aki most szellemként tartózkodott náluk. Elképzelhetjük, milyen rendkívüli dolog történt ezekben a családokban, mi történt a bűnösöknél és a vámszedőknél, akiket karmájuk miatt körülvettek és meggyötörtek a kor démoni lényei, akik betegek és megszállottak voltak, elképzelhetjük, mit éreztek ezek az emberek, amikor viszontlátták Őt!

És most megmutatkozott Jézus megváltozott természete; különösen az előbb jellemzett embereken mutatkozott meg, hogy mivé lett a Názáreti Jézus, miután magába fogadta Krisztust. Míg korábban csupán szeretetét, jóságát és szelídségét érezték - úgy, ahogy azután a látomásban is megjelent előttük -, most egyfajta varázserő sugárzott belőle! Régebben csupán vigasztalónak érezték a jelenlétét, most azonban úgy érezték, hogy meggyógyította őket. Elmentek a szomszédaikért, akiket szintén meggyötörtek a démoni hatalmak, és elhozták őket Krisztus Jézus elé. Így történt, hogy Krisztus Jézus, miután legyőzte Lucifert, és Arimánból is csupán egy fullánk maradt benne, véghez tudta vinni az Arimán hatalma alatt álló embereken azt, amit a Biblia a démonok kiűzésének és a betegek gyógyításának nevez. Most, amikor mint Krisztus Jézus jelent meg az embereknek, számos démon távozott el az emberektől azok közül, akiket akkor látott, amikor eszméletlenül feküdt a pogány oltáron. Mert Luciferhez és Arimánhoz hasonlóan ezek a démonok is az ellenfelüknek tekintették. Krisztus Jézus járta az országot és látta a démonok garázdálkodását az emberek lelkében. Gyakran kellett visszaemlékeznie arra, amikor a régi áldozati oltáron feküdt, ahol az istenek helyett démonok voltak csupán, és ahol ő nem volt képes a szertartást elvégezni. Emlékeznie kellett Bath-Kolra, aki kinyilatkoztatta előtte az ősi misztériumimát, amelyről már beszéltünk. Különösen az ima középső részének értelmére kellett újra és újra gondolnia: „Más által okozott önösség-vétket élünk meg a mindennapi kenyérben” - Most már látta, hogy azoknak az embereknek, akiknél járt, a köveket kenyérré kellett változtatniuk. Látta, hogy azok közül, akiknél megfordult, sokan kizárólag kenyéren kénytelenek élni. Mélyen belevésődtek a lelkébe az ősi pogány ima sorai: „Más által okozott önösség-vétket élünk meg a mindennapi kenyérben”. Átérezte az ember teljes belemerülését a fizikai világba. Érezte, hogy ez a szükségszerűség juttatta oda az emberiség fejlődését, hogy a fizikaiba való megtestesülés el tudta feledtetni az emberekkel az Égben lakozó Atyák nevét, a magasabb hierarchiák szellemeinek nevét. Érezte, hogy ma már nincsenek olyan emberek, akik képesek lennének meghallani a régi próféták hangját és a Zarathusztra-bölcsesség üzenetét. Most már tudta, hogy az élethez szükséges mindennapi kenyér választotta el az embereket az égiektől, ez kergeti őket az önzésbe és Arimán karjaiba.

Amint ilyen gondolatok között járt-kelt az országban, tudvalevő lett, hogy azok, akik a legmélyebben érezték át, hogy mennyire megváltozott a Názáreti Jézus, a tanítványaivá váltak és követték őt. Különböző helyekről hívott magához embereket, akik követték, mert mélyen átérezték az imént elmondottakat. Így történt, hogy csakhamar egy egész seregnyi követő csatlakozott hozzá. Körülvette őt egy sereg fiatal ember, akiknek lelki alaphangulata bizonyos tekintetben egészen új volt; akik őáltala mások lettek, mint azok, akikről Jézus egykor azt kellett mondja az anyjának, hogy már nem lennének képesek meghallani a régi bölcsességet. És ekkor felvillant benne az Isten földi tapasztalata: nem azt kell elmondanom az embereknek, hogy az istenek hogyan találják meg az utat a szellemből a Földre, hanem azt, hogy az ember hogyan találja meg az utat a Földről a szellemhez.

És most ismét feléledt emlékezetében Bath-Kol hangja, és tudta, hogy meg kell újítani a legősibb formulákat és imádságokat; tudta, hogy az embernek mostantól fogva meg kell keresnie - lentről felfelé - a szellemi világba vezető utat, és hogy ez az ima segíthet az isteni szellem keresésében. A régi ima utolsó sorát

„Ti Atyák a Mennyekben”

megfordította, mert így felel meg az újabb kor embere számára, és mert nem a hierarchiák sok szellemi lényére, hanem az egy szellemi lényre kellett vonatkoztassa:

„Mi Atyánk, ki vagy a Mennyekben”

A második sort, amely a misztériumi szöveg utolsó előtti sorának felel meg:

„És elfelejtette neveteket”

úgy fordította meg, ahogyan az az újabb kor emberei számára kell szóljon:

„Szenteltessék meg a te neved”

Alulról a harmadik sort úgy változtatta meg, ahogyan a lentről felfelé törekvő ember érzi magát, amikor meg akarja közelíteni az istenséget:

„Mert az ember elhagyta országotokat”

így:

„Jöjjön el a Te országod”.

És a következő sort:

„Melyben nem uralkodik az Ég akarata”

úgy változtatta meg, ahogy azt az emberek most képesek voltak meghallani. Megfordította a szöveget, mert a szellemi világba vezető út teljes fordulatának kellett bekövetkeznie:

„Legyen meg a Te akaratod, miképpen a Mennyben, úgy a Földön is”

A kenyér titkát, a fizikai testbe történő alászállás titkát, mindannak a titkát, ami most Arimán fullánkja révén világos lett előtte, úgy változtatta meg, hogy az ember érezze, hogy a fizikai világ is a szellemi világból ered, még ha ezt az ember nem is ismeri fel közvetlenül. Ezért a mindennapi kenyérre vonatkozó sort könyörgéssé változtatta:

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”

Ezeket a szavakat:

„Más által okozott önző vétket élünk meg a mindennapi kenyérben”

a következővé változtatta:

„Bocsásd meg a mi vétkeinket, ahogy mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”.

Az egykori misztériumima második sorából

„Tanúi az eloldódó Én-ségnek”

az lett:

„Ne vigy minket a kísértésbe”,

az első sort pedig

„Uralkodnak a Gonosz-erők”

így fordította meg:

„Szabadíts meg minket a gonosztól. Ámen.”

Így lett annak megfordításából, amit Jézus egykor Bath-Kol megváltozott hangján hallott, amikor összeesett a pogány oltáron, a kereszténység által jól ismert Miatyánk; az, amit Krisztus Jézus mint új misztériumimát, mint új Miatyánkot tanított. Hasonló módon született a hegyi beszéd - erről majd még beszélünk -, és még sok minden más is, amire Krisztus Jézus a követőit tanította.

Krisztus Jézus igen különlegesen hatott a tanítványaira is. Kedves barátaim, kérem, vegyék figyelembe, hogy én egyszerűen csak elmondom azt, ami az Ötödik evangéliumban olvasható. Amint így vándorolt, egészen sajátos hatással volt a közvetlen környezetére. Igaz ugyan, hogy együtt volt az apostolokkal, a tanítványokkal, mivel azonban Ő a Krisztus-lény volt, gyakran tűnt úgy, mintha egyáltalán nem csak a saját testében lenne. Mialatt tanítványaival járta az országot, egyikük vagy másikuk olykor úgy érezte, mintha őbenne, az ő lelkében volna, noha mellette ment. Úgy érezték, mintha a Krisztus Jézushoz tartozó lény a saját lelkükben lenne, majd elkezdtek beszélni, és olyan dolgokat mondtak, amilyeneket csak maga Krisztus Jézus mondhatott. Így vándoroltak. Útjuk során különféle emberekkel találkoztak, akikkel beszédbe elegyedtek; nem mindig maga Krisztus Jézus szólt azonban hozzájuk, hanem sokszor maguk a tanítványok. Mert mindent megosztott tanítványaival, még a bölcsességét is.

Bevallom, a legnagyobb mértékben elcsodálkoztam, amikor megtudtam, hogy például a Márk-evangéliumban leírt beszélgetést a szadduceussal[1] nem a Jézus testében tartózkodó Krisztus Jézus, hanem az egyik tanítványa folytatta; de természetesen Krisztus szólt. Az is gyakran előfordult, hogy olyankor, amikor Krisztus Jézus elhagyta a követőit - időnként eltávolodott tőlük -, mégis köztük volt. Mialatt távol volt, szellemileg velük vándorolt, vagy csupán étertestében tartózkodott közöttük. Éterteste velük volt, velük járta a vidéket, és gyakran nem lehetett megkülönböztetni, hogy úgymond vele volt-e a fizikai teste is, vagy csupán étertesti jelenség.

Ilyen volt a kapcsolat a tanítványokkal és a nép egyszerű fiaival, amikor a Názáreti Jézus Krisztus Jézussá lett. Ő maga mindazonáltal azt élte át, amire már utaltam: míg az első időben a Krisztus-lény még viszonylag független volt a Názáreti Jézus testétől, később egyre jobban hozzá kellett idomulnia. Az idő előrehaladtával mind szorosabban kötődött a Názáreti Jézus testéhez; az utolsó évben különösen nagy fájdalommal járt számára a Názáreti Jézus időközben igen megviselt testéhez fűződő szoros kötelék. Ezzel együtt is előfordult még azonban, hogy a most már nagyszámú követő kíséretében vándorló Krisztus ismételten elhagyta a testét. Sok helyen tartottak beszédeket; hol az egyik, hol a másik apostol szólt az emberekhez; és bármit gondolt is a hallgatóság arról, hogy ki beszél hozzájuk: mindaddig, amíg ilyen bensőséges közösségben vándoroltak vele, Krisztus szólt mindannyiukon keresztül.

Ha kihallgatnánk a farizeusok és a zsidó írástudók beszélgetését, a következőt hallanánk: A nép elrettentésére bármelyiket kiemelhetnénk a követők csapatából és megölhetnénk, de lehet, hogy melléfognánk, mert mind egyformán beszélnek. Ezzel tehát nem érnénk el semmit, mert lehet, hogy a valódi Krisztus Jézus továbbra is életben maradna. Nekünk azonban az igazi kell! - Csak a tanítványok, csak a hozzá közelállók tudták őt a többiektől megkülönböztetni. Ők azonban egészen bizonyosan nem mondták meg az ellenségnek, hogy melyik az igazi.

Arimán azonban időközben eléggé megerősödött a megválaszolatlan kérdéssel kapcsolatban, amelyet Krisztus nem oldhatott meg a szellemi világban, csak a Földön. A legsúlyosabb cselekedet révén kellett megtapasztalnia, hogy mit jelent a kérdés: a köveket kenyérré változtatni, vagy ami ugyanaz: a pénzből kenyeret csinálni, mert Arimán a Kariótból való Júdást használta fel segítségül.

Krisztus hatása olyan volt, hogy semmilyen szellemi eszközzel nem lehetett volna felismerni, hogy az őt tisztelő tanítványok közül melyik lehet maga Krisztus. Mert ott, ahol a Szellem hatott, ahol akár a legkisebb meggyőző erő is hatott, nem lehetett Krisztust megfogni. Csak úgy lehetett hozzáférni, ha olyasvalaki van jelen, aki olyan eszközt használ, amit Krisztus nem ismer; a Föld legalantasabb tettét ismerő Júdás segítségével. Krisztust nem lehetett volna másként felismerni, csak úgy, ha találnak valakit, aki Arimán szolgálatába szegődik, akit valóban csak pénzzel lehetett árulóvá tenni. Krisztus Jézus kapcsolata Júdással abból eredt, ami a megkísértésnél történt: Krisztus, aki éppen akkor érkezett le a Földre, érthető módon nem tudta, hogy csak a szellemi világra érvényes az, hogy a kenyérhez nem szükségesek kövek. Mivel ezt a fullánkot Arimán megőrizte, ezért történhetett meg az árulás. Krisztusnak meg kellett ismernie a halál urának, azaz Arimánnak a hatalmát is. Így függ össze a megkísértés, a Golgotai Misztérium és Júdás árulása.

Az elmondottaknál sokkal több is elmondható lenne az Ötödik evangéliumból. Az emberiség fejlődése folyamán bizonyára napvilágra fognak kerülni az Ötödik evangélium más részei is. A kiragadott részletekkel leginkább az Ötödik evangélium hangulatát akartam érzékeltetni. Most, az előadás-sorozat végén is szem előtt tartom azt, amit az első előadás végén mondtam: korunk szükségszerű kívánalma, hogy már most beszéljünk az Ötödik evangéliumról. Szeretném a lelkükre kötni, kedves barátaim, hogy a megfelelő áhítattal fogadják azt, amit az Ötödik evangéliumból elmondhattam.

Mint tudják, jócskán vannak ellenségeink, akik egészen sajátos módon járnak el. Nem akarok erre részletesen kitérni, bizonyára olvastak róla a „Közlemények”-ben. Ismerik azt a figyelemre méltó tényt is, miszerint vannak olyanok, akik már hosszabb ideje azt beszélik, hogy az általam ismertetett tanítást megfertőzte mindenféle szűk látókörű kereszténység, sőt maga a jezsuitizmus. Legfőképpen az úgynevezett Adyar-teozófia bizonyos hívei hangoztatják ezt, azok, akik - a legrosszabb módon - éppen ezt a jezsuitizmust hirdetik, és gyűlölködő, lelkiismeretlen dolgokat beszélnek. Emellett kiderült az is, hogy egy bizonyos helyen, ahol tanításainkat arcátlanul meghamisították, ugyanakkor kikeltek szűklátókörűsége, helytelensége és elítélendő volta miatt. Volt itt egy ember Amerikából, aki heteken, hónapokon keresztül foglalkozott a tanainkkal, jegyzeteket készített róla, majd visszatért Amerikába, és ott felhígított formában kiadta mindazt, amit tőlünk mint rózsakeresztes teozófiát átvett. És bár elmondja, hogy sokat tanult nálunk, ezek után azonban bizonyos mesterek hívták őt magukhoz, és őtőlük többet tanult. A mélyebb dolgokról azonban, amiket az akkor még kiadatlan ciklusokból tanult, elhallgatja, hogy tőlünk származnak. Mindez Amerikában történt, és az öreg Hillelhez hasonlóan akár szelíden és higgadtan is fogadhatnánk; nem is kellene sokat törődnünk az egésszel, még ha Európában is érezteti a hatását. Azon a helyen, ahol a legdühödtebben támadtak minket, készítettek egy fordítást arról, ami Amerikában megjelent, és ezt a fordítást a következő bevezetővel látták el: Igaz ugyan, hogy Európában is napvilágra került egy rózsakeresztes világnézet, ez azonban szűk látókörű és jezsuita jellegű. Kalifornia tiszta levegőjében tudott csak továbbfejlődni. - Nos, ehhez nem is fűzök hozzá semmit! Ez tehát ellenségeink módszere. Nem csupán szelídséggel, hanem szánalommal is nézzük ezeket az eseményeket, de nem mehetünk el mellettük csukott szemmel. Amikor ilyen dolgok történnek, akkor azoknak is óvatosnak kellene lenniük, akik évek óta mindig egyfajta figyelemre méltó elnézéssel viseltetnek az ilyen lelkiismeretlenségekkel szemben. Talán egyszer majd mindenkinek felnyílik a szeme. Igazán nem említeném meg ezeket a dolgokat, ha nem éppen az igazság érdekében lenne rá szükség. Mindent tisztán kell látni.

Mivel egyfelől egyesek ezeket a dolgokat terjesztik, semmi nem véd meg bennünket attól, hogy másfelől azok, akiknek - ennél valamivel tisztességesebb módon - kellemetlenek az effajta dolgok - mert ilyenek is vannak -, felvegyék velük a harcot. Nem akarom önöket terhelni azzal a sok ostobasággal, amit a két tábor összeírogat. Mindaz, ami Németországban Freimark, Schalk, Maack és a többiek tollából származik, olyannyira sekélyes, hogy nem is kell rá odafigyelni. Vannak azonban emberek, akik éppen az olyan dolgokat nem tudják elviselni, mint amilyen például az Ötödik evangélium is. Nem hinném, hogy lett volna hatalmasabb gyűlölet annál, mint ami azokban a kritikákban öltött testet, amelyek rögtön a - szintén az Ötödik evangéliumhoz tartozó - két Jézus-gyermek titkának nyilvánosságra hozatala után jelentek meg. A valódi antropozófusok megfelelő módon fognak bánni ezzel a jóhiszeműen átadott Ötödik evangéliummal. Vigyék magukkal, beszéljenek róla a Zweigekben, de mondják meg az embereknek, hogyan kell vele bánni! Ügyeljenek arra, hogy ne kezeljék tiszteletlenül, és ne szolgáltassák ki olyanoknak, akik esetleg gúnyt űznének belőle.

Az ilyen dolgokkal - amelyek a korunk számára már elengedhetetlenül szükséges szellemi kutatás talaján állnak - szemben találjuk magunkat egész korunkkal, mindenekelőtt a kor hangadó műveltségével. Igyekszünk ezt megszívlelni. Akik jelen voltak épületünk alapkőletételénél, tudják, hogyan igyekeztünk lélekben átérezni azt, hogy mennyire fontos a spirituális tanításoknak az igazság hűséges megőrzésével történő hirdetése. Igyekeztünk szem előtt tartani, milyen távol áll korunk kultúrájától az igazság keresése. Elmondhatjuk, hogy a szellem utáni vágy kiáltása hatja át korunkat, az emberek azonban túl gőgösek vagy túl korlátoltak ahhoz, hogy valóban tudni akarjanak róla valamit. Az őszinteségnek ehhez a fokához - amely a szellem kinyilatkoztatásának megértéséhez feltétlenül szükséges - először még fel kell nőni. Mert abban, amit ma szellemi képzésnek nevezünk, nincs jelen az őszinteségnek ez a foka, sőt, ami még ennél is rosszabb, nem is veszik észre, hogy nincs jelen. Kérem, foglalkozzanak úgy az Ötödik evangéliumból elmondottakkal, hogy a Zweigekben áhítattal lehessen beszélni róluk. Ezt nem önzésből kívánjuk, hanem azért, mert az igazság szellemének kell bennünk élnie, és a szellemnek a maga valóságában kell előttünk állnia.

Manapság az emberek sokat beszélnek a szellemről, a szellemről azonban fogalmuk sincs. Van valaki, aki éppen azzal szerzett magának nagy tekintélyt, hogy állandóan a szellemről beszél. Miért is ne neveznénk néven: Rudolf Euckenről[2] van szó. Folytonosan a szellemről beszél. Hogyha valaki elolvassa a könyveit - próbálják ki -, folyton csak ezt olvassa: igen, van szellem, át kell élni, együtt kell lenni vele, át kell érezni és így tovább. Végtelenül sok frázist használ a könyveiben, és egyre csak ezt ismétli: szellem, szellem, szellem! Így beszélnek ma a szellemről, mert az emberek túl kényelmesek vagy túl gőgösek ahhoz, hogy önmaguk jussanak el a szellem forrásához. Ezeket az embereket ma nagy tekintély övezi. Mégis nagyon nehéz lesz a mai időkben utat törni azzal, amit konkrétan a szellemi valóságból meríthetünk, ahogyan ez az Ötödik evangélium esetében is történt. Ehhez komolyság és belső őszinteség szükséges. Eucken egyik legújabb írásának címe: „Tudunk-e még keresztények lenni?”[3] A könyv oldalai olyanok, mint a galandféreg egyes részei: szalagszerűen fonódnak össze lélekből és szellemből, szellemből és lélekből, és ez így megy sok köteten át, mert tekintélyes hírnevet és dicsőséget lehet szerezni azzal, ha az ember azt állítja, hogy tud valamit a szellemről, mert az olvasók manapság észre sem veszik, mennyi belső ellentmondás van egy ilyen könyvben - az embereknek meg kellene végre tanulniuk olvasni -; az egyik oldalon például ez áll: az emberiség ma már túl van azon, hogy higgyen a démonok létezésében; nem tételezhetjük fel, hogy az emberek hisznek a démonokban! - Ugyanebben a könyvben olvasható ez a különös mondat is: „Az isteni és az emberi találkozása démoni hatalmakat teremt.” Az író itt komolyan beszél a démonokról, míg a könyv egy másik helyén másképpen nyilatkozott. Nem a legmélyebb belső ellentmondás ez? El kellene végre jönnie annak az időnek, amikor visszautasítják azokat a szellemről szóló tanításokat, amelyek merő egy ellentmondásból állnak. Sajnos, nem veszem észre, hogy kortársaim felfigyelnének az ilyen valótlanságokra.

Hogyha a szellem igazát szolgáljuk, ma még szemben állunk korunkkal. Erről nem szabad megfeledkeznünk ahhoz, hogy tisztán lássuk, mit kell tennünk a szívünkben, ha a szellem kinyilatkoztatásának részeseivé, az emberiség számára szükséges új szellemi élet hordozóivá akarunk válni. Hogyan is találhatnánk visszhangra korunkban - amikor szellemi tanításaink révén megkíséreljük az emberi lelket a Krisztus-lényhez vezetni -, ha a kor műveltsége megelégszik az okos filozófusok és teológusok olyan igazságaival, amelyek azt állítják, hogy Krisztus előtt is volt már kereszténység! Bebizonyítják ugyanis, hogy a régi Keleten is megtalálhatók ugyanazok a szertartások, sőt egyes jellegzetes elbeszélések is. Ezt állítják az okos teológusok, és mindenkinek elmondják, aki hallani akarja, hogy a kereszténység nem más, mint annak folytatása, ami már korábban is itt volt. Kortársaink nagy érdeklődéssel olvassák ezt az irodalmat. Az írások nagy tekintélynek örvendenek, és a kortársak egyáltalán nem veszik észre, hogyan viszonyulnak egymáshoz a dolgok.

Mert egyrészről arról beszélnek, hogy a Krisztus-lény mint szellemi lény szállt alá, ám mivel azt látják, hogy a Krisztus-lényt később ugyanolyan kultikus szertartások keretében tisztelik, mint korábban a pogány isteneket, mindezt arra használják fel, hogy végül letagadják akár a Krisztus-lény létezését is; mert ma már erre is van példa. Ez a gondolatmenet körülbelül ugyanazon a logikán alapul, mint a következő történet: Egy ember megszállt egy fogadóban és otthagyta a ruháját. Mindenki tudja, hogy a ruha az övé. Ezek után odaérkezik egy olyan ember, mint mondjuk Schiller vagy Goethe, aki valamilyen kényszerítő körülmény miatt magára ölti az otthagyott ruhát, majd távozik. Ezt követően valaki meglátja Goethét ebben a ruhában, és azt mondja: Mit beszéltek összevissza? Hogy lenne már ez az ember különleges? Megvizsgáltam a ruhákat, ezek X. Y. ruhái, aki egyáltalán nem különleges. - Mivel a Krisztus-lény úgyszólván felhasználta a régi kultuszok viseletét, ezek az okos emberek nem veszik észre, hogy azt a Krisztus-lény csupán magára öltötte, mint egy ruhát, és hogy ami a régi kultuszokban most benne rejlik, az maga a Krisztus-lény.

Nézzék meg a könyvtárakat, nézzék meg a mai tudományos monisztikus írásokat: a Krisztus-lény ruháinak bizonyítékai, amelyek ráadásul még igazak is! Nagy becsben állnak ma mindazok, akik a kulturális fejlődés kiszimatolásával foglalkoznak, a tudományukat pedig mély bölcsességként ismerik el. Ez a kép álljon a lelkünk előtt, ha nem csupán értelemszerűen, hanem érzéssel akarjuk felfogni mindazt, ami ennek az Ötödik evangéliumnak a szándéka. Mert az a szándéka, hogy az igazságunkkal megfelelő módon álljunk benne a korunkban; hogy megértsük: lehetetlen, hogy a régi idők tegyék érthetővé azt, aminek új kinyilatkoztatásként kell eljönnie. Búcsúzóul szabadjon elmondanom még valamit az evangéliumból: Az emberiségben ma uralkodó szemlélettel nem lehet továbbjutni a jövő szellemi fejlődésének útján. - Ehhez meg kell változtatni, más felé kell irányítani a gondolkodást! A kompromisszumra hajlamos emberek, akik nem akarják tisztán látni azt, ami van, és aminek jönnie kell, nem szolgálják jól az emberiség számára szükséges szellemi tanítást és szellemi szolgálatot.

Tartoztam önöknek a számomra oly szent Ötödik evangéliummal. Azzal a vággyal búcsúzom most az önök szívétől és lelkétől, hogy fűzze még szorosabbra a bennünket egyébként is összetartó köteléket ez a számomra különösen kedves szellemi kutatás: az Ötödik evangélium. És talán meleg érzéssel hatja át a szívüket és a lelküket ez a gondolat: még ha fizikailag, térben és időben távol is vagyunk egymástól, mégis együtt akarunk maradni; együtt akarjuk átérezni azt, amit lelkünkben meg kell dolgoznunk, azt, amit korunkban a szellem megkövetel az emberi lélektől.

Remélhetőleg minden egyes lélek munkája megfelelő módon viszi tovább a törekvéseinket. Azt hiszem, ez a kívánság a legmegfelelőbb búcsú, amit előadás-sorozatunk végén mondhatok.