Amikor hozzáfogok annak elmondásához, amiről ma az Ötödik evangéliummal kapcsolatban beszélni szándékozom, bizonyos megnyugvást jelentenek számomra a János-evangélium záró szavai. Idézzük emlékezetünkbe ezeket a szavakat, amelyek szerint az evangéliumokban távolról sem jegyeztek fel minden olyan eseményt, amely Krisztus Jézussal összefüggésben történt. Mert ha azokat egytől egyig megírták volna, a megírt könyvek nem férnének el a világon. Így azután nem vonható kétségbe, hogy a négy evangéliumban feljegyzett eseményeken kívül még sok minden más is történhetett. Annak érdekében, hogy érthetőbbé tegyem mindazt, amit ebben az előadás-sorozatban az Ötödik evangéliumból el akarok mondani, ma a Názáreti Jézus életével szeretnék foglalkozni, mégpedig attól az időponttól kezdve, amelyre más alkalmakkor - amikor részleteket közöltünk az Ötödik evangéliumból - már rámutattunk.

A Názáreti Jézus tizenkettedik évéről szeretnék ma beszélni. Amint tudják, ez volt az az év, amikor Zarathusztra Énje, amely a két Jézus-gyermek közül abban testesült meg, akinek származásáról és születéséről a Máté-evangélium számol be, egy misztikus esemény során átment a másik Jézus-gyermekbe, akit legfőképpen a Lukács-evangélium eleje ábrázol. Tehát elbeszélésünket a Názáreti Jézus életének annál az événél kezdjük, amikor a Lukács-evangélium Jézusa befogadta magába Zarathusztra Énjét. Tudjuk, hogy az evangélium azzal az elbeszéléssel utal a Názáreti Jézus életének erre a pillanatára, amely szerint a Lukács-evangélium Jézus-gyermeke elveszett Jeruzsálemben, ahová szülei az ünnepre magukkal vitték, és amikor rátaláltak, az írástudók között ült, akiknek kérdéseire a jelenlévők és a szülei legnagyobb csodálkozására bölcs válaszokat adott. Mi azonban tudjuk, hogy ezek a jelentőségteljes, mély értelmű válaszok onnan eredtek, hogy a gyermekből Zarathusztra Énje szólalt meg; emlékezetének gazdag tárházából áradt a bölcsesség ebből a lélekből; ily módon tudta a Názáreti Jézus akkoriban azokat a mindenkit meglepő válaszokat adni. Azt is tudjuk, hogy a két család a nátháni anya, valamint a salamoni apa halála után a továbbiakban egy családot alkotott, és hogy a Zarathusztra Énjével megtermékenyült Jézus-gyermek ebben az új, eggyé vált családban nőtt fel.

A következő években - amint arról az Ötödik evangélium beszámol - egy egészen különleges, figyelemre méltó fejlődésen ment keresztül. A fiatal Názáreti Jézust közvetlen környezete nagy tisztelettel vette körül, éppen a templomi esemény, az írástudóknak adott bölcs válaszai miatt. Közvetlen környezete úgymond a leendő írástudót látta benne, azt az embert, aki az írástudás egy igen magas, különleges fokát fogja elérni. Hatalmas, hihetetlen reménységgel néztek a Názáreti Jézusra. Lesték minden szavát. Jézus azonban, annak ellenére, hogy az emberek valósággal versengtek minden szaváért, egyre hallgatagabb lett. Olyannyira hallgatag lett, hogy ez környezetében gyakran a legmagasabb fokú ellenszenvet váltotta ki. Ő pedig mindeközben harcot vívott a bensőjében, hatalmas harcot; egy harcot, amely életének körülbelül tizenkét és tizennyolc éves kora közé esett. Valóban volt a lelkében valami, amit a bensőjében szunnyadó bölcsességkincsek feltárulásának nevezhetünk, valami, ami olyan volt, mintha az egykori Zarathusztra-bölcsesség fényének Napja a zsidó tudomány formájában ragyogott volna fel.

Kezdetben ez úgy nyilvánult meg, mintha az ifjú a legnagyobb figyelemmel kísérte volna a házukba látogató írástudók beszédeit, és egy különleges szellemi adománynak köszönhetően minden kérdésre választ tudna adni. A Názáretben megjelenő írástudók kezdetben úgy néztek fel rá, mint egy csodagyerekre. Lassanként azonban egyre hallgatagabb és szótlanabb lett, és már csak némán figyelte a többiek beszédeit. Mindeközben hatalmas eszmék, erkölcsi tanítások - elsősorban jelentős morális impulzusok - sarjadtak a lelkében ezekben az években. Miközben ugyanis szótlanul hallgatta a házban összegyűlt írástudókat, az írástudók beszédei egy bizonyos benyomást tettek rá; ez a benyomás azonban sokszor keserűséggel töltötte el a lelkét, mert már akkor - ifjú éveiben - úgy érezte, hogy sok bizonytalanság, könnyen félreértésre okot adó dolog van abban, amit ezek az írástudók a régi hagyományokból, az Ótestamentumban összegyűjtött írásokból mondanak. Különösen nyomasztóan hatott a lelkére, amikor azt hallotta, hogy a régi időkben szellem szállta meg a prófétákat; hogy maga az Isten szólt inspirálóan a régi prófétákhoz, és hogy ez az inspiráció a későbbi nemzedékektől visszahúzódott. Egy dologra azonban különösen felfigyelt mindig, mert érezte, hogy az, amiről szó van, őt is érinteni fogja. Az írástudók gyakran mondták: igen, az a magasztos, hatalmas szellem, aki például Éliáshoz szólt, már nem beszél; aki azonban még mindig szól - amit némelyik írástudó a szellemi magasságokból jövő inspirációként hallani vél -, ami még mindig szól, az bár egy gyengébb hang, de egyesek hallani vélik mint magától a Jahve-szellemtől eredő hangot. - Bath-Kolnak nevezték ezt a sajátos, inspiráló hangot, amely bár gyengébb, csekélyebb mértékű volt, mint a régi prófétákat inspiráló szellem hangja, de mégis valami ahhoz hasonlót képviselt. Jézus környezetében gyakran beszéltek Bath-Kolról. A későbbi zsidó írások sok mindent elmondanak nekünk erről a Bath-Kolról.

Most hozzáfűzök valamit az Ötödik evangéliumhoz, ami tulajdonképpen nem tartozik hozzá, azonban segíthet Bath-Kol megértéséhez. Valamivel később, a kereszténység megalakulását követő időkben, ádáz vita alakult ki két rabbi iskola között. A hírneves Eliezer ben Hirkano rabbi kijelentett egy tant, és tanítása igazolására felhozta - ahogyan erről a Talmud is beszámol -, hogy képes csodát tenni. A Talmudban az olvasható, hogy Eliezer ben Hirkano rabbi szavára egy karobfa kiemelkedett a földből, és száz könyökkel távolabb, egy másik helyen, újra gyökeret vert; egy folyónak megfordította a folyási irányát; harmadsorban pedig hivatkozott egy égi hangra, mint kinyilatkoztatásra, amelyet magától Bath-Koltól kapott volna. A vele szemben álló, Joshua rabbi által vezetett rabbiiskolában azonban mégsem hittek ebben a tanításban, és Joshua rabbi azt mondta: sikerüljön bár Eliezer rabbinak fák átplántálása egyik helyről a másikra, folyók folyásának visszafelé terelése, és hivatkozzék bár magára a nagy Bath-Kolra - meg van írva a törvényben, hogy a lét örök törvényeit az ember szájába és szívébe kell belehelyeznünk. Ha Eliezer rabbi meg akar győzni tanítása helyességéről, akkor nem szabad Bath-Kolra hivatkoznia, hanem arról kell meggyőznie bennünket, amit az ember szíve képes felfogni. - Azért mondtam el ezt a Talmudban leírt történetet, mert világosan látható belőle, hogy Bath-Kolt bizonyos rabbiiskolákban, röviddel a kereszténység megjelenése után, már csak csekély tisztelet övezte. Bizonyos módon azonban mégis hatott, mint inspiráló hang, a rabbik és írástudók között.

Mialatt a Názáreti Jézus házában az ott egybegyűlt írástudók Bath-Kol inspiráló hangjáról beszéltek, és mindezt a fiatal Jézus hallotta, ő maga érezte magában és befogadta Bath-Kol inspirációját.

Figyelemre méltó volt, hogy a Názáreti Jézus azáltal, hogy lelke megtermékenyült a Zarathusztra-Én révén, képessé vált arra, hogy gyorsan felvegye magába mindazt, amit a körülötte lévők tudtak. Nem csupán az történt azonban, hogy tizenkét éves korában hatalmas horderejű válaszokat adott az írástudóknak, hanem hallotta saját keblében Bath-Kol hangját. Éppen ez a körülmény, Bath-Kol inspirációja hatott azonban a tizenhat-tizenhét éves Názáreti Jézusra úgy, hogy amikor érezte Bath-Kol kinyilatkoztató hangját, az fájdalmas, súlyos lelki küzdelmeket váltott ki benne. Bath-Kol ugyanis kinyilatkoztatta neki - és ezt határozottan vélte hallani -, hogy nincs már messze az az idő, amikor az Ótestamentum régi áramlatának folytatásában ez a szellem nem lesz már képes úgy szólni a zsidó tanítókhoz, ahogy azelőtt szólt hozzájuk. Egy napon pedig - és ez borzasztó volt Jézus lelke számára - úgy vélte, hogy Bath-Kol kinyilatkoztatta előtte: már nem érek fel azokba a magasságokba, ahol a Szellem valóban feltárhatja előttem a zsidó nép továbbhaladására vonatkozó igazságokat. - Megrázó pillanat volt ez a fiatal Jézus számára, szörnyű benyomást tett rá, hogy úgy tűnt, Bath-Kol felfedte előtte, miszerint nem lehet a régi kinyilatkoztatások folytatója, hogy úgyszólván képtelennek tartotta magát arra, hogy a zsidóság régi kinyilatkoztatásainak folytatója legyen. A tizenhat-tizenhét éves Názáreti Jézus úgy érezte, hogy kihúzták a talajt a lába alól. Voltak napjai, amikor úgy gondolta: mindazok a lelkierők, amelyekkel úgy vélem, hogy megáldottak, annak megértéséhez segítenek csupán hozzá, hogy a zsidóság fejlődési szubsztanciájában nincs már elegendő erő az Isten-Szellem kinyilatkoztatásainak eléréséhez.

Helyezkedjünk bele egy pillanatra a fiatal Názáreti Jézus szellemébe, lelkébe, amely ilyen tapasztalatokat élt át. Ez akkoriban történt, amikor a fiatal, tizenhat, tizenhét, tizennyolc éves Jézus részben a mestersége, részben egyéb körülmények miatt, sok utazást tett. Ezen utazások során megismerkedett Palesztina különféle vidékeivel, és alkalmasint néhány Palesztinán kívül eső hellyel is. Ebben az időben  - amint ez az Akasha-krónikában egészen pontosan látható - Elő-Ázsiában, sőt még Dél-Európában is igen elterjedt volt egy ázsiai, több kultuszból összevegyített kultusz, amelynek alapját főleg a Mithras-kultusz adta. A különböző vidékek számtalan helyén építettek templomot Mithras tiszteletére és szolgálatára. Néhol ez inkább az Attis-szolgálathoz hasonlított, lényegében azonban Mithrasnak mutattak be áldozatot ezekben a templomokban és kultikus helyeken. Ezek bizonyos mértékben régi pogány szertartások voltak, amelyekbe beleszövődtek a Mithras- és Attis-ceremóniák és -szokások. Hogy mennyire elterjedtek még az itáliai félszigeten is, az kiderül például abból, hogy a római Szent Péter-templom ugyanazon a helyen áll, ahol egykor egy ilyen kultikus hely volt. Igen, ki kell mondani azt is, amit sok katolikus istenkáromlásnak tart: a Szent Péter-templom szertartása és mindaz, ami abból származtatja magát, külső formáját tekintve hasonló a régi Attis-szolgálathoz, amelyet abban a templomban mutattak be, amely azon a helyen állt, ahol jelenleg a Szent Péter-templom magasodik. A katolikus egyház kultusza sok tekintetben csupán folytatása a régi Mithras-kultusznak.

A fiatal Názáreti Jézus vándorlásai során ezekkel a kultikus helyekkel is megismerkedett. Ha szabad ezt mondanom: Jézus ily módon külső, fizikai szempontból ismerte meg a pogányok lelkét. Azáltal azonban, hogy a Zarathusztra-Én egy hatalmas jelentőségű folyamat során áttelepült a lelkébe, Jézusban mintegy természetes módon fejlődött ki az - méghozzá igen magas fokon -, aminek elérése másoknak sok fáradságba került: egy magas fokú tisztánlátó erő. Ezért a pogány szertartások végignézése közben egészen mást élt át, mint a többi jelenlévő. Számos megrázó élményben volt része. Noha fantasztikusnak tűnhet, mégis el kell mondanom, hogy amikor némelyik pogány oltárnál a pap a szertartást végezte, a Názáreti Jézus tisztánlátó tekintete az áldozat bemutatásakor látta, amint a szertartás mindenféle démoni lényeket vonz oda. Azt is felfedezte, hogy egyes, a nép által imádott bálványok nem a magasabb hierarchiák jó szellemi lényeinek képmásai, hanem gonosz, démoni hatalmakat jelenítenek meg. Jézus azt is észrevette, hogy ezek a gonosz, démoni hatalmak gyakran behatolnak a kultikus szertartásnál jelen lévő hívekbe. Ezekről a dolgokról, érthető módon, nincs szó a többi evangéliumban. Alapjában véve csak a mi szellemi mozgalmunk keretében lehet ezekről beszélni, mert az emberi lélek a mai korban képes csupán valódi megértéssel közelíteni azokhoz a borzalmas és mély élményekhez, amelyek a fiatal Názáreti Jézusban már jóval a János-keresztelő előtt lejátszódtak.

Jézus vándorútjai húsz-, huszonkét, huszonnégy éves koráig tartottak. Mindig fájdalmas keserűség töltötte el a lelkét, amikor látta a Lucifer és Arimán által mintegy életre keltett démonok működését; amikor látta, hogy a pogányság odáig jutott, hogy istenekként imádják a démonokat, sőt bálványaik vad démoni hatalmakat jelenítenek meg, akiket ezek a képmások, ezek a szertartások odavonzanak, a démonok pedig hatalmukba kerítik a szertartásokon jóhiszeműen részt vevő, imádkozó embereket; megszállottá teszik őket. Keserves tapasztalatok voltak ezek, amelyeket a Názáreti Jézusnak ily módon kellett megszereznie. Ezek a tapasztalatok, körülbelül huszonnégy éves korában, bizonyos módon lezárultak. Ekkor egy olyan élményben volt része, amely mint új, végtelenül súlyos élmény, szorosan kapcsolódott a Bath-Kol miatt érzett csalódás élményéhez. Erről az élményről is be kell számolnom, de be kell vallanom, hogy ma még nem vagyok abban a helyzetben, hogy megadhassam azt a helyet, ahol ez az esemény történt. Magát az eseményt pontosan ki tudtam betűzni, a jelenet helyszínét azonban nem tudom megadni. Úgy tűnik, hogy a Názáreti Jézus egyik Palesztinán kívüli vándorútján történt. Ezt teljes bizonyossággal nem állíthatom, a jelenetről azonban be kell számolnom.

Tehát a Názáreti Jézus, életének huszonnegyedik évében, egy olyan pogány kultikus helyre érkezett, ahol egy bizonyos istenségnek mutattak be áldozatot. Körös-körül mást sem látott azonban, mint szomorú, súlyos testi vagy lelki betegségekben szenvedő embereket. A papok már régen elhagyták ezt a kultikus helyet. És Jézus hallotta az emberek jajveszékelését: a papok elhagytak bennünket, nem száll már le ránk az áldozatok áldása; betegek, törődöttek, leprásak vagyunk, kínlódunk és szenvedünk, mert a papok elhagytak bennünket. Jézus mély fájdalommal nézte ezeket a szerencsétlen embereket. Sajnálta, szánta az elgyötört embereket, és lelkében végtelen szeretet lobbant fel irántuk. Ebből a lelkében fellángoló, végtelen szeretetből valószínűleg észrevettek valamit az ott lévők; mély benyomást kellett, hogy tegyen a jajveszékelőkre, akiket elhagytak a papjaik  - és érzésük szerint az isteneik is -, mert ekkor, úgyszólván egy csapásra, felébredt valami a nép számos tagjának szívében, ami abban fejeződött ki, hogy felismervén a Jézus arcáról sugárzó végtelen szeretetet, azt mondták: te vagy az új, hozzánk küldött pap. - Odavonszolták Jézust az áldozati oltárhoz, és felállították a pogány oltárra. Ott állt tehát a pogány oltáron, és a nép elvárta, sőt követelte tőle, hogy mutasson be áldozatot, hogy istenük áldása újra rájuk szálljon.

Miközben a nép felemelte az áldozati oltárra, Jézus összeesett, mintha elhagyta volna a lelke, a körülötte állók pedig, akik azt hitték, hogy visszatért hozzájuk az istenük, elborzadva látták, hogy az, akit az új, ég által küldött papnak tartottak, mintegy holtan esett össze. A Názáreti Jézus kiemelkedő lelke viszont úgy érezte, hogy a szellemi régiókba emelkedett, érezte, hogy mintegy belehelyeződött a Nap-lét birodalmába. És ekkor, mintegy a Nap-lét szférájából felcsendülve, szavakat hallott, olyan szavakat, amelyeket gyakran hallott a lelke Bath-Koltól. Bath-Kol azonban most megváltozott, teljesen más lett. A hang is más irányból jött, és az, amit a Názáreti Jézus hallott, a mi nyelvünkre átültetve azokban a szavakban foglalható össze, amelyeket első ízben nem sokkal ezelőtt, dornachi épületünk alapkőletételénél mondhattam el.

Vannak okkult kötelezettségek. Egy ilyen okkult kötelezettségnek tettem eleget, amikor közzétettem mindazt, amit a Názáreti Jézus Bath-Kol megváltozott hangja révén a fent elmondott esemény során megtudott. A Názáreti Jézus ezeket a szavakat hallotta:

Ámen
Uralkodnak a Gonosz-erők
Tanúi az eloldódó Én-ségnek  
Más által okozott önösség-vétket
Élünk meg a mindennapi kenyérben
Melyben nem uralkodik az Ég akarata
Mert az ember elhagyta országotokat
És elfelejtette neveteket
Ti Atyák a Mennyekben.

Amen
Es walten die Übel
Zeugen sich lösender Ichheit
Von andern erschuldete Selbstheitschuld
Erlebet im täglichen Brote
In dem nicht waltet der Himmel Wille
Da der Mensch sich schied von Eurem Reich
Und vergaβ Euren Namen
Ihr Väter in den Himmeln.

Nem másként, csakis így tudom lefordítani a nyelvünkre azt, amit a Názáreti Jézus annak idején Bath-Kol megváltozott hangján hallott. Csakis így! Ezeket a szavakat hozta vissza Jézus lelke, amikor újra magához tért az említett eseménynél bekövetkezett ájult állapotból. Amikor magához tért és körülnézett, hiába kereste a szenvedő nyomorultakat, akik az oltárra emelték, azok már elfutottak. És amikor tisztánlátó tekintetével a távolba nézett, ott is csupán démoni alakokat, démoni lények seregét látta, akik valamennyien ezekhez az emberekhez kapcsolódtak.

Ez volt a második jelentős esemény, a második jelentős lezáró esemény a Názáreti Jézus tizenkét éves kora óta tartó lelki fejlődésének különböző szakaszait illetően. Bizony, kedves barátaim, a felnövekvő Názáreti Jézus lelkére nem jó kedélyű, boldog hangulatot kiváltó események voltak a legnagyobb hatással. Ennek a léleknek már fiatal éveiben, már a Jordán-keresztelő előtt meg kellett ismernie az emberi természet mélységes szakadékait.

A Názáreti Jézus ezután az esemény után hazatért. Otthon időközben meghalt az apa. Mindez körülbelül Jézus huszonnégy éves korában történt. Amikor Jézus hazatért, elevenen élt a lelkében a démoni hatások erőteljes benyomása, amely démoni hatások a régi pogány vallás számos elemét átszőtték. Tudjuk, hogy a magasabb megismerés bizonyos fokai csak úgy érhetők el, ha az ember megismeri az élet legsötétebb mélységeit is. Így volt ez bizonyos módon a Názáreti Jézus esetében is, aki azáltal, hogy huszonnégy éves kora körül ilyen mélyen belelátott az emberi lelkekbe - azokba a lelkekbe, amelyekben mintegy összesűrűsödött az akkori idők minden emberi nyomorúsága -, különösen elmélyült a bölcsességben is, amely mindazonáltal, hogy izzó vasként járta át a lelkét, szellemi látóvá is tette, és ily módon képessé vált a fényes szellemi távlatok átlátására. Azáltal, hogy hallotta Bath-Kol megváltozott hangját, ő maga is mintegy megváltozott. Tehát már viszonylag fiatalon megszerezte a nyugodt, átható, szellemi olvasó tekintetet. A Názáreti Jézus olyan ember lett, aki mélyen belelátott az élet titkaiba; aki oly módon látott bele az élet titkaiba, mint addig senki a Földön, mert korábban senki sem láthatta, hogy milyen fokot érhet el az emberi nyomorúság. Először azt látta, hogyan veszítheti el az ember a talajt a lába alól, ha kizárólag a tudásnak él; azután átélte a régi inspirációk elvesztését; majd tanúja volt annak, amint a kultikus és áldozati szertartások ahelyett, hogy kapcsolatot létesítenének az emberek és az istenek között, démoni lényeket varázsolnak oda, akik megszállottá teszik az embereket, és az emberek ezáltal testi és lelki betegségekben szenvednek. Bizonyos, hogy senki sem látott bele olyan mélyen az emberi nyomorúságba a Földön, mint a Názáreti Jézus; senkinek a lelkében nem volt olyan végtelenül mély érzés a démonok által megszállott nép láttán, mint neki. Bizonyos, hogy senki sem készült fel nála jobban arra a kérdésre a Földön, hogy: Hogyan, vajon hogyan lehet megállítani ennek a nyomorúságnak a terjedését a Földön?

A Názáreti Jézus tehát nem csupán a bölcsek tudását és látását mondhatta magáénak, hanem az élet által, bizonyos módon, beavatottá is vált. Voltak emberek - egy bizonyos rend, a világban esszénus rend néven ismert rend tagjai -, akik ezt felismerték. Az esszénusok Palesztina egyes meghatározott helyein ápolták titkos tanításaikat és szertartásaikat. Szigorú rend volt. Aki be akart lépni a rendbe, annak legalább egy, de általában inkább több évig tartó, szigorú próbákon kellett helytállnia. Erkölcsi magatartása, szemlélete, a magas szellemi hatalmak iránti szolgálatkészsége, igazságérzete révén, valamint az emberek közötti egyenlőség tiszteletével és a földi javak és egyéb külsőségek megvetésével be kellett bizonyítania, hogy méltó a beavatásra. Ha azután felvették a rendbe, akkor különböző fokozatokon keresztül felemelkedhetett az esszénus életig, amelynek az volt a célja, hogy a többi embertől elkülönülve, a szigorú kolostori előírások betartásával, a testi-lelki tisztaságra való törekvéssel a szellemi világhoz közeledjen. Ez kifejeződik az esszénus rend számos jelképes törvényében is. Az Akasha-krónikából kitűnik, hogy az esszénus szó a zsidó „esszin” vagy „asszin” szóból ered, vagy legalábbis összefügg vele. Ez valami olyasmit jelent, mint lapát, lapátocska, az esszénusok ugyanis, mint egyetlen jelképet, egy kis lapátot hordtak maguknál mindig megkülönböztetésül; némelyik rendközösség máig megőrizte ezt a szokást. Az esszénusok szándékai szintén kifejeződtek bizonyos jelképes szokásokban: például nem tarthattak maguknál pénzt, nem léphettek át festett kapun vagy olyan kapun, amelynek a közelében képek voltak. És mivel akkoriban, bizonyos módon, a külvilág is elismerte az esszénus rendet, így Jeruzsálemben különleges, festetlen kapukat is építettek, hogy a rend tagjai is bemehessenek a városba. Ha ugyanis egy esszénus festett kapuhoz érkezett, vissza kellett fordulnia. A rendben régi írásokat és hagyományokat őriztek, amelyeknek tartalmáról a rend tagjai mélyen hallgattak. Taníthattak, de csak azt taníthatták, amit a rendben tanultak. Minden, a rendbe belépő tag köteles volt leadni a vagyonát. A Názáreti Jézus idejében sok tagja volt a rendnek, számuk elérte a négy-öt ezret. A világ minden tájáról érkeztek ezek az emberek, hogy a szigorú szabályok szerint éljenek. Minden esetben, még ha valahol messze, Kis-Ázsiában, vagy még távolabb volt is a házuk, azt az esszénus rendnek ajándékozták; ily módon mindenhol volt a rendnek birtoka, háza, kertje, sőt termőföldje is. Senkit sem vettek fel, aki nem adta oda mindenét, ami azután az esszénusok közös tulajdona lett. Minden mindenkié volt. Senkinek sem volt magántulajdona. A mai körülményekhez képest rendkívül szigorú, de érthető törvény volt a következő: az esszénus minden rászorulót és szenvedőt támogathatott a rend javaival, kivéve a saját családját.

Az esszénus rendnek, ajándékozás révén, Názáretben is volt egy rendháza, amely a Názáreti Jézus látókörébe is bekerült. A rend központjában tudomást szereztek arról a mély bölcsességről, amely az elmondott módon áradt a Názáreti Jézus lelkébe, és a legjelentősebb, legbölcsebb esszénusok körében egy bizonyos hangulat keletkezett. Az a prófétai szemlélet alakult ki ugyanis közöttük, hogy ahhoz, hogy a világ a megfelelő módon fejlődjön tovább, jönnie kell egy különösen bölcs léleknek, akinek mintegy Messiásként kell hatnia. Ezért tehát körülnéztek, hogy különösen bölcs lelkeket keressenek. Mélyen érintette őket, amikor tudomást szereztek a Názáreti Jézus lelkét átható mély bölcsességről. Ezek után nem meglepő, hogy a Názáreti Jézus esetében eltekintettek az alacsonyabb fokozatok próbáitól, és világi, laikus testvérként befogadták a közösségükbe - ha nem is magába a rendbe -, és hogy titkaikat illetően még maguk a legbölcsebb esszénusok is nyitott szívvel és bizalommal voltak a bölcs fiatalember irányában. Az ifjú Názáreti Jézus valójában sokkal mélyebben tekinthetett be a héberek által őrzött titkokba az esszénusok által, mint apja házában, az írástudók elbeszélései révén. Hallott több olyan dologról is, amelyek Bath-Kolnak köszönhetően korábban már az ő lelkében is felcsendültek. Egyszóval, a Názáreti Jézus és az esszénusok között élénk eszmecsere alakult ki. És Jézus ezalatt az idő alatt - a huszonötödik, huszonhatodik, huszonhetedik, huszonnyolcadik évében, sőt még azon túl is - szinte mindent megtanult abból, amit az esszénusok rendje adhatott. Mert amit nem szavakkal mondtak el neki, az különböző szellemi benyomások révén jutott a tudomására. A Názáreti Jézus fontos szellemi benyomásokhoz jutott, részben az esszénusok közösségében, részben valamivel később, az otthonában, Názáretben, ahol inkább szemlélődő életet folytatott: felvette magába azoknak az erőknek a hatását, amelyek, bár ebből az esszénusok mit sem sejtettek, a velük folytatott, jelentős beszélgetések következtében jelentek meg a lelkében.

Ezek közül az élmények, belső benyomások közül egyet különösképpen ki kell emelni, mert rávilágíthat az emberiségfejlődés egész szellemi menetére. A Názáreti Jézusnak egy hatalmas, jelentős látomásban - amelynek során Jézus mintegy önkívületben volt - megjelent Buddha, akinek Jézus a közvetlen jelenlétét érezte. Igen, Buddha az esszénusokkal folytatott eszmecsere következményeként jelent meg a Názáreti Jézusnak. Azt mondhatjuk, hogy Jézus és Buddha között egy szellemi párbeszéd zajlott le abban az időben. Okkult kötelességeim közé tartozik az említett szellemi beszélgetés tartalmának közlése, mert az emberiség fejlődésének ilyen jelentős titkait ma nem csupán szabad, de kell is érintenünk. Buddha körülbelül ezt mondta a Názáreti Jézusnak ebben a jelentős szellemi beszélgetésben: ha a tanításaim, úgy, ahogy azokat tanítottam, teljesen valóra válnának, akkor minden embernek olyanná kellene válnia, mint amilyenek az esszénusok. Ez azonban nem lehetséges. Ez volt tanításomban a tévedés. Az esszénusok is csak úgy fejlődhetnek tovább, ha nem különülnek el a többi embertől; más emberi lelkeknek is ott kell lenniük számukra. Tanításaim beteljesülése esetén mindenkinek esszénussá kellene válnia. Ez azonban nem történhet meg. - Ebben a jelentős eseményben az esszénusokkal való közössége révén volt része a Názáreti Jézusnak.

A Názáreti Jézus másik jelentős élménye az volt, hogy megismerkedett egy fiatal, vele körülbelül egyidős férfival, aki - bár egészen más módon, mint ő - szintén közel került az esszénus rendhez, ám hozzá hasonlóan szintén nem lett teljesen esszénus. Ez a férfi az esszénus közösségben laikus testvérként élő Keresztelő János volt. Úgy öltözött, mint az esszénusok, akik télen teveszőrből készült ruhát viseltek. Sohasem tudta teljesen feladni magában a zsidó tant az esszénusok tanításaival szemben, mivel azonban az esszénusok élete és tanítása nagy hatással volt rá, laikus testvérként közöttük élt; elfogadta az ösztönzéseiket, az inspirációikat, és fokozatosan azzá lett, akiről az evangéliumok mint Keresztelő Jánosról beszélnek. A Názáreti Jézus és Keresztelő János sok beszélgetést folytatott egymással. - Egy napon - jól tudom, mit jelent az, ha az ember ilyen dolgokat egyszerűen csak úgy elmesél, de semmi nem tarthat vissza, mert tudom: okkult kötelességem, hogy elmondjam -, történt tehát egy napon, hogy miközben a Názáreti Jézus Keresztelő Jánossal beszélgetett, Jézus szeme elől mintegy eltűnt a Keresztelő testisége, és egy látomásban megjelent előtte Éliás. Ez volt Jézus második fontos lelki élménye az esszénus rend közösségében.

Más élményekben is része volt azonban. A Názáreti Jézus már hosszabb ideje megfigyelt valami különöset: amikor az esszénus kapukhoz, a festetlen kapukhoz ért, nem tudott áthaladni rajtuk anélkül, hogy újból és újból keserű tapasztalatokat ne szerzett volna. Látta ezeket a csupasz kapukat, ő azonban szellemi képeket is látott rajtuk; a kapuk két oldalán minden alkalommal megjelent számára azoknak a képe, akiket szellemtudományos foglalkozásaink során Arimán és Lucifer néven ismertünk meg. Jézus lelkében egyre erősödött az az érzés, az a benyomás, hogy az esszénusok kapufestményekkel szembeni ellenszenve valahogy összefügg ezeknek a szellemi lényeknek az odavarázsolódásával. Jézus gyakran megfigyelte ezt, gyakran támadtak ilyen érzések a lelkében.

Aki ilyet átél, az nem fogja úgy találni, hogy töprengenie kell a látottakon; ezek a dolgok ugyanis túl megrázóan hatnak a lélekre. Hamarosan az az érzése támad, hogy az emberi gondolatok nem elégségesek ahhoz, hogy kellően a mélyére hatoljanak egy ilyen dolognak; nem képesek arra, hogy megközelítsék őket. A benyomások azonban nemcsak hogy mélyen belevésődnek a lélekbe, hanem a lelki élet részévé válnak. Az ember szoros kötődést érez lelkének ahhoz a részéhez, amelyben ilyen élményeket gyűjtött össze; kötődést érez magukhoz az élményekhez, és ezeket az élményeket továbbviszi magával egész életében.

Így vitte magával a Názáreti Jézus is az esszénus kapuknál gyakran látott képeket, Lucifer és Arimán képét. Kezdetben nem történt más, mint hogy tudatosodott benne: valami titok lappang a két szellemi lény és az esszénusok között. Az a hatás, amit mindez Jézus lelkében okozott, megnyilvánult az esszénusokkal folytatott beszélgetésekben is: a lelkében átélt élmények óta a kölcsönös megértés már korántsem volt felhőtlen. Élt ugyanis a lelkében valami, amiről nem tudott beszélni az esszénusokkal, mert amint a kapuknál átélt élményeit érintette, azonnal másra terelődött a szó.

Egy napon, amikor egy különösen fontos, jelentős, legmagasabb szellemi kérdéseket érintő beszélgetés után a Názáreti Jézus elhagyta az esszénus kolostor főépületét, a kapun áthaladva két alakot pillantott meg, akikről tudta, hogy ez Lucifer és Arimán. Látta elmenekülni az esszénus kolostor kapujától Lucifert és Arimánt. És lelkében felmerült egy kérdés. De nem mintha ő maga, nem mintha az értelmével ő maga tenné fel a kérdést; ez a kérdés elemi erővel tört fel a lelkéből: Hová menekülnek ezek, hová menekül Lucifer és Arimán? - Mert azt tudta, hogy a kolostor szent volta késztette őket menekülésre. A kérdés azonban tovább élt a lelkében: Hová menekülnek? Nem tudott szabadulni ettől a kérdéstől, mely tűzként égett a lelkében. A következő hetekben szakadatlanul ez a kérdés foglalkoztatta. Amikor a szellemi jellegű beszélgetés után elhagyta az esszénusok főépületének kapuját, lelkében ott égett a kérdés: Hová menekül Lucifer és Arimán?

Hogy mit tett Jézus a lelkében égő kérdés hatására, miután átélte, hogy a régi inspirációk megszűntek; hogy a vallásokat és a kultuszokat romlásba vitték a démoni hatalmak, és ő összeesett a pogánykultusz oltárán, hallotta Bath-Kol megváltozott hangját, és fel kellett tegye magának a kérdést, hogy mit jelentenek Bath-Kol szavai; majd hogy - amint az az imént elmondottakból következett - a Názereti Jézus lelke most azt kérdezte: hová menekül Lucifer és Arimán? - erről majd holnap beszélünk.