Az előző fejtegetések szerint az emberiség előremutató fejlődésének szellemi vezetőit az ember-fokozatukat a Föld-bolygó előző megtestesülése, vagyis a régi Hold-korszak idején teljesítő lények körében kell keresnünk. Ezekkel azonban szembeszegül egy másik, a Hold-korszakban saját fejlődésüket be nem fejezett lények hátráltató, akadályozásával azonban a fejlődést bizonyos vonatkozásban mégis újból segítő vezetése. Mindezzel a közvetlenül az ember felett álló lényekre utalunk, mind az előrevivőkre, mind azokra, akik úgy segítenek, hogy ellenállásokat hoznak létre és megerősítik, rögzítik magukban az előrehaladó lények által létrehozott erőket, súlyt és sajátos jelleget kölcsönöznek nekik. A keresztény ezotéria értelmében angyaloknak (angeloi) lehet a földöntúli lények e két osztályát neveznünk. Fölöttük állnak a hierarchiák rangsorában magasabb arkangyalok, archék és még más, az emberiség vezetésében szintén részt vevő lények is.

A tökéletesség mértékét illetően minden lehetséges fokozat megtalálható e különféle lények osztályain belül. Az angyal-kategóriában például a jelenlegi Föld-fejlődés elején egészen magasrendű és kevésbé magasrendű angyalok is vannak. Az előbbiek jóval túlhaladták Holdbeli fejlődésük minimális mértékét. Köztük és ezt a minimális mértéket a Hold-fejlődés végére és a Föld-fejlődés kezdetére éppen csak elért angyalok között fennáll minden lehetséges fokozat. E fokozatokhoz mérten történik a szóban forgó lények beavatkozása az emberiség földi fejlődésének irányításába. Az egyiptomi kultúra kialakítását tehát azok a lények irányították, akik tökéletesebbek lettek a régi Holdon, mint akik vezetők voltak a görög-latin korban, akik viszont a jelenkor vezetőinél voltak tökéletesebbek. Időközben azonban a vezetésbe avatkozó lények az egyiptomi, illetve a görög korszakban tovább képezték magukat és így az előrehaladott kultúra vezetésére érettekké váltak.

A nagy atlantiszi katasztrófa után hét egymást követő kultúrkorszakot különböztetünk meg, - az első az ó-ind, amit az ó-perzsa(*) követ, az egyiptomi-káld a harmadik, a görög-latin a negyedik, a mienk, a 12. század óta fokozatosan kialakuló kultúrkorszak pedig az ötödik, amelyben még benne vagyunk. De a mi korunkban is előkészületben vannak már az Atlantisz utáni hatodik kultúrkorszakba átvezető első tények, hiszen a fejlődés egyes korszakai egymásba nyúlnak. A hatodik után majd egy hetedik is következik még. Alaposabban megvizsgálva az emberiség vezetését, a következőket láthatjuk. Az angyalok (a keleti misztika alacsonyabb dhyámik-nak nevezi őket) csak a harmadik, az egyiptomi-káld kultúrkorszakban vezették bizonyos fokig önállóan az embereket. Az ó-perzsa korban még nem így volt. Akkor az angyalok még sokkal jobban egy magasabb vezetés alá voltak rendelve, mint az egyiptomi korszakban és mindent a közvetlenül felettük álló hierarchia impulzusai szerint intéztek. Bár az ő irányításuk alatt állott minden, de ők maguk az arkangyalok (archangeloi) utasításaihoz igazodtak. Az ó-ind kultúrkorszakban pedig, ahol az Atlantisz utáni élet a nagy emberi tanítómesterek irányítása alatt szellemi vonatkozásban olyan természetes magasságokat ért el, amilyeneket azóta sem, még az arkangyalok is hasonlóképpen az ar- chék, az őskezdetek irányítása alatt álltak.

Az emberiség fejlődését az ó-ind kortól az ó-perzsa és az egyiptomi-káld kultúrán keresztül követve azt mondhatjuk tehát, hogy a magasabb hierarchiák bizonyos lényei mintegy egyre jobban visszavonultak az emberiség közvetlen vezetésétől. De hogyan volt ez az Atlantisz utáni negyedik, a görög-latin kultúrkorszakban? Akkor lett az ember bizonyos tekintetben teljesen önálló. Bár az irányító földöntúli lények beavatkoztak az emberiség fejlődésének menetébe, de lazára fogták a gyeplőt, a szellemi vezető éppen annyit kapott az emberek tetteitől, mint azok tőle. Ezért annyira sajátos, teljesen „emberi” a kultúra a görög-latin korban, ahol az embert teljesen a saját lábára állították.

A görög-római kor művészetének, államéletének minden sajátossága arra vezethető vissza, hogy az embernek mintegy saját mivoltában kellett megélnie magát. Visszatekintve tehát a kultúra fejlődésének legrégebbi korszakaiba, az ember-fokig terjedő fejlődésüket már a korábbi planetáris állapotokon befejezett vezető lényekre találunk ott. Az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszak azt szolgálta, hogy az embert legjobban próbára tegye. Ezért kellett ebben korban az emberiség egész szellemi vezetésének is újfajta módon berendezkednie. Ma az emberek az ötödik kultúrkorszakban élnek. A korunkat vezető lények ugyanahhoz a hierarchiához tartoznak, mint akik az ó-egyiptomiaknál és a káldoknál uralkodtak. A mi korunkban valóban az akkori vezető lények kezdenek újra tevékenykedni. Szó volt már róla, hogy korunk materialista érzéseiben és érzületeiben az egyiptomi- káld kultúra folyamán lemaradt bizonyos lényekre találunk.

Az angyalok (alacsonyabb rendű dhyánik) osztályába tartozó, mind az előrevivő, mind a gátló lények haladása abból áll, hogy vezetők lehettek az ősrégi időkben megszerzett tulajdonságaik folytán az egyiptomiaknál és a káldoknál, ez a munka azonban egyúttal tovább is fejlesztette őket. A haladott angyalok tehát az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszak vezetésébe a harmadik, az egyiptomi-káld korszakban elsajátított képességekkel kapcsolódnak be. Előrehaladásukkal különleges képességeket sajátítanak el. Alkalmassá válnak arra, hogy magukba áramoltassák a Föld egész fejlődésének legfontosabb lényéből kiinduló erőket. Krisztus ereje hat rájuk. Ez az erő ugyanis a názáreti Jézus által nem csak a fizikai világra hat, hanem hatással van a földöntúli lényekre is a szellemi világokban. Krisztus nem csak a Föld, hanem az ilyen lények számára is létezik. Az egyiptomi-káld kultúra egykori vezető lényei annak idején nem tartoztak Krisztus vezetése alá, csak az egyiptomi-káld korszak óta rendelték alá magukat Krisztus irányításának. Attól haladtak annyira előre, hogy most ők vezetik Krisztus hatása alatt az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakot, hogy követik Őt a magasabb világokban. Az olyan lények lemaradása pedig, akikről azt mondtuk, hogy gátló erőkként hatnak, onnan ered, hogy nem rendelték alá magukat Krisztus irányításának és így Tőle függetlenül tevékenykednek tovább. Emiatt majd az emberiség kultúrájában egyre feltűnőbb lesz a következő jelenség. Lesz majd egy materialista jellegű, az egyiptomi-káld korszak visszamaradt szellemeinek vezetése alatt álló áramlat, ennek hatása alatt áll ma a materialistának nevezhető tudomány zöme a világ minden táján. Ugyanakkor azonban érvényre jut a másik áramlat is, amelynek az a célja, hogy ha az ember bármit is tesz, végül találja meg mindenben azt, amit „Krisztus-princípiumnak” lehet neveznünk. Vannak, akik ma azt mondják például, hogy végső soron atomokból áll a világ. Ki sugallja az embereknek a gondolatot, hogy atomokból áll a világ? Az egyiptomi-káld korszakban visszamaradt földöntúli angyallények.

De mit is tanítanak majd az egyiptomi-káld kultúrkorben célhoz ért lények, akik emiatt akkor ismerték meg Krisztust? Más gondolatokat sugallhatnak majd az embereknek, mint hogy csak anyagi atomok vannak, megtaníthatják majd őket arra, hogy Krisztus szellemének szubsztanciája még az anyagi világ legapróbb részecskéjét is áthatja. Bármennyire különösen hangzik is, lesznek olyan kémikusok és fizikusok, akik nem úgy tanítják majd a kémiát és a fizikát, ahogyan ma az egyiptomi-káld korban visszamaradt szellemek hatására teszik, hanem hogy az anyag úgy van felépítve, ahogyan azt Krisztus rendezte fokozatosan el! - Krisztust mindenütt megtalálják majd, még a kémia és a fizika törvényeiben is. Eljön majd a spirituális kémia, a spirituális fizika ideje. Ez sokaknak biztosan csupán álmodozásnak, vagy annál is rosszabbnak tűnik ma még, de a jövő bölcsessége sokszor csak dőreség az elődöknek.

Aki alaposabban utánajár, már most észreveheti az emberi kultúra fejlődésébe ilyen értelemben beleavatkozó tényezőket, de jól tudja azt is, hogy a mai tudomány, vagy a filozófia nézőpontjából milyen látszólag jogos ellenvetéseket lehet e dőreségnek vélt dologgal szemben tenni.

Fentiekből kiindulva azt is megértjük, hogy a vezető földöntúli lények mivel vannak előbbre a Krisztust az Atlantiszt követő negyedik, göröglatin kultúrkorszakban megismerő embereknél, ugyanis a Krisztus-esemény a fejlődés során e kultúrkorszakba esik. Az emberek Krisztust ekkor ismerték meg. A földöntúli vezető lények az egyiptomi-káld korban ismerték meg Őt és küzdötték fel Hozzá magukat. A görög-latin korban saját sorsukra kellett hagyniuk az embereket, hogy az emberiség fejlődésébe később újra bele tudjanak avatkozni. Ha pedig ma antropozófiával foglalkozik valaki, nem mást jelent, mint elismerni a tényt, hogy az emberiség vezetését korábban ellátó földöntúli lények most már maguk is Krisztus vezetése alatt irányítanak. - Így van ez más lényekkel is.

Az ó-perzsa korban az arkangyalok vettek részt az emberiség vezetésében, akik még korábban rendelték alá magukat Krisztus vezetésének, mint a rangsorban alattuk állók. Zarathusztráról elmondhatjuk, hogy híveinek és népének rámutatott a Napra és mintegy így szólt: „A Napban él a nagy szellem, Ahura Mazdao, aki majd alászáll a Földre.” - Mert az őt vezető, az arkangyalok körzetéhez tartozó lények Zarathusztrát a Nap nagy vezetőjéhez irányították, aki akkor még nem ereszkedett le a Földre, elindult csupán az ide vezető úton, hogy a Föld fejlődésébe közvetlenül avatkozzon később bele. Az indiai nagy tanítómesterek előtt álló vezető lények is a jövő Krisztusára mutattak rá, hiszen tévednénk, ha azt hinnénk, hogy nekik - a nagy tanítómestereknek - sejtelmük sem volt Krisztusról. Azt mondták: „túl van az ő szférájukon, nem tudnák elérni”. Ahogyan ötödik kultúrkorszakunkban az angyalok hozzák le Krisztust szellemi fejlődésünkbe, a hatodik kultúrkorszakban az arkangyalok osztályához tartozó, egykor az ó-perzsa kultúrkorszakot vezető lények irányítják majd a kultúrát. Az őskezdetek szellemeinek, az embereket egykor az ó-ind korszakban irányító archék feladata pedig az lesz majd, hogy az emberiséget a hetedik kultúrkorszakban Krisztus szellemében vezessék. Krisztus a görög-latin korszakban szállt alá a magasságokból és nyilatkozott meg a názáreti Jézus hús-vér testében. Ekkor szállt le egészen a fizikai világba. Ha majd megérett rá az emberiség, a legközelebbi magasabb világban lesz található. A jövőben a fizikai világban nem lesz megtalálható, csak a legközelebbi magasabb világokban. Mert az emberek sem maradnak ugyanilyenek, érettebbek lesznek és Krisztusra majd úgy találnak rá, ahogyan Pál apostol talált rá a szellemi világban, aki damaszkuszi élménye folytán ebben a vonatkozásban előre meglátta próféta módjára a jövőt. Korunk nagy tanítómesterei ugyanazok a lények, akik az embereket az egyiptomi-káld kultúra idején vezették és ők lesznek azok is, akik Krisztus hasonló meglátásához vezetik el őket a 20. században, mint ahogyan Pál látta meg Őt. Megmutatják majd az embereknek, hogy Krisztus nem csak a Földön tevékenykedik, hanem szellemmel hatja át az egész Naprendszert. Akik pedig a hetedik kultúrkorszakban az indiai szent tanítómesterek újra- testesülései lesznek, szintén azt a nagy, hatalmas szellemet hirdetik majd, akit az egységes Brahmannal sejtettek meg, akibe azonban csak Krisztussal költözhet be az igazi tartalom és akiről akkor azt mondták, hogy a szférájukon túl uralkodik. Így vezetik fel majd az emberiséget fokról-fokra a szellemi világba.

Azt tanítja a kultúránkban a 12.-13. század óta a rózsakereszt jele alatt megjelent tudomány - amelyről kimutattuk, hogy azóta szükség is van rá -, hogy Krisztusról mint az egymásra következő világok magasabb hierarchiáinak vezetőjéről is beszélnünk kell. Ha e Palesztinában élt, majd a Golgotai Misztériumot teljesítő lényt e szemléletmód szellemében közelebbről vizsgáljuk meg, a következők derülnek ki.

Krisztusról mindmáig sok elképzelés létezett. Egyes gnosztikusok például az első keresztény századokban úgy képzelték el és azt mondták, hogy a Palesztinában élt Krisztusnak egyáltalán nem volt hús-vér teste, fizikailag láthatóvá vált látszatteste, éterteste volt csupán, így - mivel csak éterteste volt - kereszthalála sem igazi, csak látszathalál. - Különböző vitákat találunk azután a kereszténység követői között, például az Ariosz és Atanásziosz közötti ismert vitát és még náluk is különféle magyarázatokat, hogy voltaképpen ki is az a Krisztus? Az embereknek Krisztusról mindmáig a legkülönbözőbb elképzelései vannak.

A szellemtudománynak Krisztusban nem csak egy földi, hanem egy kozmikus lényt is fel kell ismernie. Bizonyos értelemben az ember voltaképpen kozmikus lény. Kettős életet él. Az egyiket születéstől haláláig, fizikai testben, a másikat halála és újabb születése között a szellemi világokban. Ha fizikai testet öltött, a Földtől függő állapotban él, mert a fizikai test rá van utalva a Föld létfeltételeire és erőire. De az ember nem csak felveszi magába a Föld anyagait és erőit, hanem hozzátartozik a Föld egész szervezetéhez is, bele van tagolódva. A halál kapuját átlépve már nem tartozik ugyan a Föld erőihez, de helytelen lenne azt képzelnünk, hogy már semmilyen erőhöz sem tartozik, hanem a Naprendszer és a távolabbi csillagrendszerek erőivel áll kapcsolatban. Halála és újabb születése között a kozmoszban él, ugyanúgy, mint születésétől haláláig a Föld határai között. Halálától újabb születéséig úgy tartozik a kozmoszhoz, mint a Földön a levegőhöz, a vízhez, a talajhoz és a többi elemhez. Halála és újabb születése közötti életét élve a kozmikus hatások területére ér. A bolygókról nem csak a fizikai csillagászat által tanított fizikai erők érkeznek - a nehézségi és a többi fizikai erő -, hanem olyan szellemi erők is, amelyekkel az ember kapcsolatban van, mégpedig ki-ki a maga egyéni mivoltának megfelelő módon. Aki Európában született, a hővel és a többi körülménnyel más kapcsolatban van, mintha például Ausztráliában született volna. Ugyanígy áll kapcsolatban halála és újabb születése közötti életében is a szellemi erőkkel, van, aki inkább a Marséval, más a Jupiterével, ismét mások viszont általában az egész bolygórendszerével. Szintén ezek az erők vezetik vissza az embert újra a Földre. A születést megelőző időben tehát kapcsolatban van az egész csillagvilággal.

Azokat az erőket is az ember és a kozmikus rendszer közötti sajátos viszony határozza meg, amelyek egy bizonyos szülőpárhoz, bizonyos vidékre vezetik őt. A meghatározó indíték, impulzus, hogy hova, mely családba, milyen nép fiaként, melyik időpontban öltsön testet, attól függ, hogyan illeszkedett bele születése előtt a kozmoszba.

Volt a német nyelvterületeken azelőtt egy olyan kifejezés, amely kitűnően jellemezte, hogy a születéssel megérkezett az ember. Amikor valaki megszületett, azt mondták, hogy itt és itt lett fiatal. Önkéntelenül arra utaltak vele, hogy az ember a halála és újabb születése között eltelt időben előbb ugyanazoknak az erőknek az uralma alatt áll, amelyek miatt előző megtestesülésében öreg lett és melyek helyébe még születése előtt olyanok kerülnek, amelyektől újra „fiatal” lesz. Gotehe így használja a Faust-ban még az „im Nebellande jung geworden”, „A köd országában lett fiatal” kifejezést -, ahol a „Nebel-land” - „A köd országa” - a középkori Németország régi neve.

A horoszkóp-állításnak az a valós alapja, hogy aki ismeri a dolgokat, le tudja olvasni azokat az erőket, amelyek szerint megjelenik az ember a fizikai létben. Mindenkihez csak egy bizonyos horoszkóp tartozik, mert abban fejeződnek ki azok az erők, amelyek elvezették az életbe. Ha a horoszkópban például a Kos előtt áll a Mars, azt jelenti, hogy a Mars nem engedi keresztül a Kos bizonyos erőit és ettől azok legyengülnek. Belehelyezik tehát az embert a földi létbe, aki, mielőtt ott elfoglalja helyét, a horoszkóphoz igazodik. E jelenkorunkban oly merésznek tűnő dolgokat nem említhetjük meg anélkül, hogy fel ne hívnánk rá a figyelmet, hogy szinte minden merő dilettantizmus, valósággal babona, amit e téren művelnek és az efféle dolgok igazi tudományának java része veszendőbe ment a külvilág számára. Az itt elmondott elvi dolgokat ne annak alapján ítéljük meg tehát, ami ma asztrológia néven sokszor kétes életet él.

A fizikai megtestesülésbe a csillagvilág tevékeny erői küldik le az embert.

Amikor szellemi látó tudattal vizsgálnak egy embert, organizációján észre lehet venni, hogy valóban kozmikus erők együttműködésének az eredménye. Most egy feltételezett, de a szellemi látó észleléseinek teljesen megfelelő formában szemléltetjük ezt.

Ha valakinek kivennénk az agyát és szellemi látással vizsgálnánk meg felépítését, látnánk, hogy bizonyos részei meghatározott helyeken vannak, nyúlványokat bocsátanak ki és úgy találnánk, hogy mindenkinek más az agya. Nincsen két egyforma agyú ember. Képzeljük el, hogy ha úgy fényképezhetnénk le az agyat és teljes struktúráját, hogy egyfajta félgömböt kapjunk és minden részletet látni lehessen rajta, mindenkinél más képet kapnánk. Ha valakinek születése pillanatában így fényképeznénk le az agyát és pontosan a születése helye fölött az égboltot is, ez a kép ugyanazt mutatná, mint az agyáé. Bizonyos részek úgy rendeződnek el az agyban is, mint az égi képen a csillagok. Az égbolt képe benne van az emberben, mégpedig mindenkiben más és más kép, aszerint, hogy hol és mikor született. Ez is azt mutatja, hogy az ember az egész világmindenség szülötte.

Ha ezt megfigyeljük, el tudjuk képzelni azt is, hogyan látszik meg a makrokozmosz az egyes embereken és az ebből kiinduló gondolatot, hogy Krisztuson hogyan látszana meg. De tévednénk, ha azt képzelnénk a János-keresztelő utáni Krisztusról, hogy benne is úgy élt a makrokozmosz, mint másokban.

Nézzük előbb a názáreti Jézust. Egészen rendkívüliek voltak az életfeltételei. Időszámításunk kezdetén két Jézus-gyermek született. Az egyik Dávid házának nátháni ágából, a másik pedig szintén Dávid házából, de a salamoni ágból. Majdnem ugyanakkor, de nem pontosan egyidejűleg születtek. A salamoni Jézus-gyermekben, akiről a Máté-evangélium szól, az az individuum öltött testet, aki korábban, mint Zarathusztra élt a Földön, a Máté-evangélium Jézusgyermekében tehát az újratestesült Zarathusztra, vagy Zoroaszter van előttünk. Ebben a gyermek Jézusban tehát - a Máté-evangélium leírása szerint - tizenkét éves koráig Zarathusztra individuuma növekedik. Ekkor hagyja el e gyermek testét Zarathusztra és megy át a másik Jézus-gyermekébe, akit Lukács evangéliuma ír le. Ettől lesz ez a gyermek olyan hirtelen teljesen más. Elcsodálkoznak rajta a szülei, amikor - miután beleköltözött már Zarathusztra szelleme - viszontlátják a jeruzsálemi templomban. Az jelzi ezt, hogy miután elveszett a gyermek és Jeruzsálemben rátaláltak a templomban újra, úgy beszélt, hogy rá sem ismertek a szülei, mert gyermeküket - a nátháni Jézus-gyermeket - úgy ismerték csak, amilyen azelőtt volt. Amikor azonban az írástudókhoz kezdett szólni a templomban, azért tudott úgy beszélni, mert Zara- thusztra szelleme beleköltözött. - Harminc éves koráig élt Zarathusztra szelleme a Dávid házának nátháni ágából származó ifjú Jézusban. E másik testben még tökéletesebbé érett. Meg kell még jegyeznünk, hogy e másik testnek, ahol Zarathusztra szelleme élt most, az volt a különlegessége, hogy asztráltestébe Buddha sugározta impulzusait a szellemi világból.

Igaz a keleti hagyomány, hogy Buddha „bodhiszattvának” született és csak földi életében, huszonkilenc éves korában emelkedett egy „buddha” magas rangjára.

Amikor Gotama Buddha még kisbaba volt, Asita, a nagy indus bölcs, sírva érkezett apja, a király palotájába. Azért sírt, mert látó volt és tudhatta, hogy e királyfiból majd Buddha lesz, ő pedig, az öregember, nem éri már meg, hogyan lesz Buddha Suddhodana fiából. Ez a bölcs újra megszületett a názáreti Jézus idejében. Ő a pap a templomban, akit a Lukács-evangélium úgy mutat be, mint aki a nátháni Jézus-gyermekben Buddhát látja megnyilatkozni. Azért mondta, hogy „Bocsásd el békével Uram a te szolgádat, mert láttam az én Mesteremet!”, mivel ezt látta. A Lukács-evangélium Jézus-gyermekének asztrálteste révén látta meg a Buddhává lett bodhiszattvát, azt, akit annak idején Indiában nem láthatott meg.

Minderre szükség volt ahhoz, hogy létrejöhessen a test, amely a Jordánnál a „János-féle keresztségben” részesült. Ekkor hagyta el Zarathusztra énje annak a Jézusnak a hármas testiségét - fizikai-, éter- és asztráltestét -, aki ilyen bonyolult módon nőtt fel, hogy benne foglalhasson helyet Zarathusztra szelleme. Az újra megszületett Zarathusztrának a fejlődés mind a két Jézus-gyermekben megadatott lehetőségén keresztül kellett mennie. Keresztelő János előtt tehát a Krisztus kozmikus individualitásának hatása alatt álló názáreti Jézus teste állt. Másnál úgy működnek csak a kozmikus-szellemi törvények, hogy beleállítják az illetőt a földi életbe, majd a Föld fejlődésének feltételeiből adódó földi törvények szembekerülnek ezekkel a törvényekkel. Jézus-Krisztusnál csupán a kozmikus szellemi erők hatása maradt meg a János-féle keresztség után, anélkül, hogy befolyásolták volna őket a földfejlődés törvényei.

Míg a názáreti Jézus élete utolsó három évében, harminctól harminchárom éves koráig Jézus-Krisztusként járt Palesztinában a Földön, állandóan a teljes kozmikus Krisztus-lény hatott rá. Krisztus mindig az egész kozmosz befolyása alatt állt, egy lépést sem tett a kozmikus erők ráhatása nélkül. A názáreti Jézusnál a horoszkóp folyamatos valóra válása játszódott le, mert vele minden pillanatban az történt meg, ami máskülönben csak az ember születésénél fordul elő. Azért lehetett csak így, mert a kozmikus szellemi hierarchiák összes Földünket irányító erői továbbra is befolyásolni tudták a nátháni Jézus egész testét. De ha Jézus-Krisztusban ennyire a kozmosz egész szelleme hatott, ki ment el akkor például Kapernaumba, vagy bárhová? A Földön járó lény mindenesetre úgy nézett ki, mint bárki más, a benne működő erők azonban a Napról és a csillagokról érkeztek, azok irányították a testet. Amit Jézus-Krisztus tett, mindig a világ teljes egészével összefüggő Földért történt. Ezért utalnak az evangéliumok Krisztus cselekedeteinél oly sokszor finoman a csillagállásokra. Olvassuk el a János-evangéliumban, hogyan találja meg Krisztus az első tanítványait. Ez áll ott: „Vala pedig tíz óra tájt” -, mert ebben a tényben fejeződött ki az egész kozmosz szelleme az idő viszonylatában. Az evangéliumok más helyein kevésbé világosak az ilyen utalások, de aki ért az olvasásukhoz, mindenütt rájuk talál.

Ebből a szempontból kell megítélnünk például a beteggyógyítások csodáját. Nézzünk meg egy helyet a Bibliában, ahol ez áll: „A nap lementével pedig mindenek, akiknek betegeik valának, őhozzá vivék azokat és ő meggyógyítá őket.” Mit jelent ez? Arra figyelmeztet az evangélista, hogy a gyógyítás összefügg az egész csillagállással, a megfelelő időpontban olyan volt a kozmikus konstelláció, amilyen csak akkor fordulhat elő, ha lement a Nap. Úgy érti, hogy annak idején naplemente után tudtak megnyilvánulni a megfelelő gyógyító erők. Jézus Krisztus a közvetítő, aki kapcsolatba hozza a betegeket azokkal a kozmikus erőkkel, amelyeknek pont akkor lehetett gyógyító hatásuk és amelyek ugyanazok voltak, mint amelyek Jézusban Krisztusként fejtettek ki hatást. Krisztus jelenléte hozta létre a gyógyulást, mert a beteg ennek következtében volt kitéve a kozmosz olyan gyógyító erőinek, amelyeknek csak az adott térés időbeli viszonyok között lehetett olyan hatásuk, mint ahogyan hatottak. A kozmosz erői képviselőjükön, Krisztuson keresztül hatottak a betegre.

Ilyen hatásuk azonban éppen csak Krisztus földi élete idején lehetett. Akkoriban volt csupán olyan a kapcsolat a kozmosz konstellációi és az emberi szervezetben lévő erők között, hogy bizonyos betegségek esetében bekövetkezhetett a gyógyulás, ha a kozmikus konstelláció Jézus-Krisztuson keresztülhatott az emberre. E körülmények megismétlődése a kozmosz és a Föld fejlődése során ugyanúgy lehetetlen, mint hogy Krisztus másodszor is emberi testben öltsön testet. Így tekintve, a Földön járó Jézus-Krisztus a kozmosz és az emberi erők közötti meghatározott viszony földi kifejeződésének tűnik. Egy Krisztus mellett tartózkodott beteg azt jelenti, hogy az Ő közelsége folytán az illető olyan kapcsolatban volt a makrokozmosszal, hogy az rá gyógyító hatással lehetett.

*

Ezzel meg vannak adva a szempontok, ahonnan megtudhatjuk, hogyan került az emberiség vezetése Krisztus befolyása alá. De a Vele áthatott erőkön kívül tovább működik az egyiptomi-káld korszakban visszamaradt többi erő is. Ez abból is kiderül, hogyan fogadja sokszor korunk az evangéliumokat. Megjelennek írásművek, amelyek furcsa módon azt iparkodnak kimutatni, hogy az evangéliumokat úgy érthetjük meg, ha asztrológiával magyarázzuk meg őket. Az evangéliumok legnagyobb ellenfelei erre az asztrológiai magyarázatra hivatkoznak, így például Gábriel arkangyal Erzsébettől Máriához vezető útja nem jelent egyebet, minthogy a Nap a Szűz csillagképből egy másikba halad tovább. Olyasvalami ez, ami bizonyos módon helyes, csakhogy korunknak ezeket a gondolatait az egyiptomi-káld korszakban visszamaradt lények befolyásolják így. Az ő befolyásukra akarják elhitetni velünk, hogy az evangéliumok csupán bizonyos kozmikus viszonylatok allegóriái. A helyzet a valóságban az, hogy Krisztusban az egész kozmosz megnyilvánul, az Ő életét tehát az egyes folyamatokra vonatkozó, a földi létre Krisztuson keresztül állandóan ható kozmikus viszonylatok felsorolásával ki tudjuk fejezni. Így e tény helyes értelmezésének a földi életet élő Krisztus teljes elismeréséhez kell vezetnie, míg a jelzett tévedés úgy véli, hogyha észreveszi, hogy Krisztus életét az evangéliumok kozmikus konstellációkkal fejezik ki, azt bizonyítja, hogy csak képletesen foglalkoznak ezekkel a konstellációkkal, a valóságos, a Földön élő Krisztus pedig nem is létezett.

Ha szabad egy hasonlattal élnem, azt mondanám, hogy képzeljünk mindenkit gömbtükörnek. Egy elhelyezett gömbtükör - ha most annak képzeljük magunkat - képet nyújtana a teljes környezetről. Tegyük fel, hogy ceruzával kihúznánk a teljes környezetünk képének körvonalait, majd el tudnánk venni a tükröt, a képmást pedig mindenhová magunkkal vihetnénk. Ez jelképezné azt a tényt, hogy születésünkkor magunkban hordjuk a kozmosz képmását, majd ez egyetlen kép hatása egész életünkben velünk marad. De meghagyhatnánk a tükröt úgy is, hogy bármerre visszük is, képezze le a környezetet. Ez Krisztus jelképe lenne a János-keresztelő és a Golgotai Misztérium között. Ami másnál a születéskor áramlik bele a földi létbe, az minden pillanatban beleáramlott Jézus-Krisztusba, amikor pedig lezajlott a Golgotai Misztérium, Krisztusba sugárzott a kozmoszból, átment a Föld szellemi szubsztanciájába, és azóta össze van kötve a Föld szellemével.

Amikor Pál apostolból Damaszkusz előtt szellemi látó lett, fel tudta ismerni, hogy ami azelőtt a kozmoszban volt, átment a Föld szellemébe. Erről mindenki meggyőződhet majd, ha a lelkét képessé tudja tenni a damaszkuszi élmény átélésére. Az első emberek, akik szellemi úton tapasztalják meg Pál apostol Krisztus-élményét, a 20. században fognak megjelenni.

Míg mostanáig csak azok részesülhettek ebben az élményben, akik a szellemi látás erőire ezoterikus iskolázással tettek szert, a jövőben az előrehaladó lelki erőknek az emberiség természetes fejlődése teszi majd lehetővé, hogy megláthassák Krisztust a Föld szellemi szférájában. Ez néhány embernél lehetséges lesz már a 20. század bizonyos időpontjától kezdve is - mint a damaszkuszi esemény egyfajta későbbi tapasztalása -, majd addig fog szaporodni a számuk, míg a távoli jövőben az emberi lelkek természetes képességévé nem lesz.

*

Amikor Krisztus csatlakozott a fejlődéshez, a Föld fejlődését egy teljesen új és a történelem külső tényeiben is kifejeződő hatás érte. Az Atlantiszt követő fejlődés első időszakában nagyon jól tudták az emberek, hogy felettünk nemcsak egy fizikai Mars van az égen, hanem az, amit Marsnak, Jupiternek, Szaturnusznak látunk, szellemi lényeket fejez ki. Később teljesen elfelejtették ezt a szemléletmódot. Az emberek véleménye szerint csupán fizikai viszonylatok alapján értékelt testek lettek az égitestekből. A középkorban pedig a csillagokat már csupán a Vénusz, a Nap, a Mars meg a többi bolygó és az állócsillagok szférája közötti szemmel látható világnak látták, amely mögött egy szilárd kék fal, a nyolcadik szféra következett. Majd jött Kopernikusz([1]), rést ütve a véleményen, hogy mérvadó csak az lehet, amit az érzékek látnak. - Persze, mondhatják a mai fizikusok, hogy vannak ma zavaros fejű emberek, aki azt állítják, hogy a világ látszat, illúzió csupán, a valóság megismeréséhez egy szellemi világba kell beletekinteni, de mégiscsak az érzékekhez igazodó tudomány az igazi, ami azt jegyzi le, amit az érzékek mondanak. - De mikor bíztak meg csupán az érzékekben a csillagászok? Amikor az a fajta csillagászat volt uralkodó, ami ellen ma küzdenek.

A mai modern csillagászat akkor kezdett csak tudomány lenni, amikor Kopernikusz kezdte kitalálni, hogy mi van a világűrben az érzékelhető látszaton túl. És ez valóban így van az ismeretek minden területén. Ahol modern értelemben vett tudomány jött létre, mindenütt az érzékelhető látszat ellenére jött létre. A ma tudománynak elismert tudományok akkor jöttek létre, amikor Kopernikusz kijelentette, hogy „látszatot, illúziót láttok, arra hagyatkozzatok, amit nem láthattok!”. Azt mondhatnánk tehát a mai tudomány képviselőinek, hogy az ő tudományukból is csak akkor lett „tudomány”, amikor már nem akart az érzékekre hagyatkozni. Majd jött a Kopernikusz tanait filozófiával értelmező Giordano Bruno.([2]) Kitekintett a világűrbe és azt hirdette, hogy az csupán látszat, illúzió, amit pedig a tér határának neveztek és a térben mindent körülhatároló nyolcadik szférának tüntettek fel, nem határ, mert a világűrben még világok özöne van. Most már az ember által érzékelt világ határa lett abból, amit azelőtt a tér határának hittek. Tekintsünk az érzékek világán túlra és akkor felismerjük végtelenségét is, nem úgy látjuk már a világot, ahogyan csak az érzékek mutatják.

Ebből látható, hogyan indult ki az emberiség a fejlődés során a kozmosz eredetileg szellemi szemléletéből és ezt idő közben hogyan vesztette el. Helyébe a világ pusztán érzékekkel való felfogása került. Ekkor csatlakozott a fejlődéshez a Krisztus-impulzus. Ez vezeti majd oda az emberiséget, hogy a materialista szemléletmódnak eszébe juttassa ismét a szellemiséget. Amikor Giordano Bruno széttörte az érzéki látszat bilincseit, a Krisztustól ösztönzött fejlődés pillanatnyilag ott tartott, hogy már hatni kezdett benne a lélek Krisztusimpulzustól lángra lobbantott ereje. Ezzel megmutattuk a teljes jelentőségét annak, hogy Krisztus benne él az emberiség egész fejlődésében, a fejlődésben, amelynek jelenleg alapjában véve még csak az elején tart.

Mire törekszik a szellemtudomány?

Befejezi a munkát, amit a külső, a fizikai tudományokért Giordano Bruno és mások végeztek, amikor azt mondták, hogy a külső tudomány csak a látszatot, az illúziót ismerheti meg. A mai gondolkodás úgy hiszi azt, hogy az ember be van zárva a születés és a halál közé, ahogyan régebben elhatároltnak hitték a teret, amikor a „nyolcadik szféráig” láttak el. A szellemtudomány azonban születésen és halálon túlra tágítja a látóteret.

Van egy efféle gondolatokról felismerhető zárt láncolat az emberiség fejlődésében. Amit Kopernikusz és Giordano Bruno az érzéki látszat legyőzésével a tér számára végzett el, már annak a szellemi áramlatnak az inspirációiból fakadt, amit a szó valódi értelmében vett újabb szellemtudomány, az antropozófia követett. Azt, ami Keplerre és másokra is rejtett hatással volt, az újabb ezotériának nevezhetjük. Akik ma az ő álláspontjukat vallják, de ragaszkodni kívánnak az érzéki látszathoz, nem akarják elfogadni az antropozófiát, a saját hagyományaikhoz válnak hűtlenekké. A szellemtudomány azonban megmutatja, hogy amikor a makrokozmoszból származó ember földi élet él, majd a halál kapuján át ismét belép a makrokozmikus létbe, úgy töri át a születés és a halál határait, ahogyan Giordano Bruno a kék égboltot. Amit pedig korlátozott mértékben mindenkiben látunk, hatalmas méretekben áll előttünk a kozmosz szellemét képviselő Jézus-Krisztusban. Az impulzust pedig, amit Krisztus adott meg, egyszer lehetett csak megadnia. Egyszer tükröződhetett csak így a teljes kozmosz, nem tér vissza többé az akkori konstelláció, melynek egy emberi test által kellett hatnia, hogy a Földön adhassa meg az impulzust. Amilyen igaz, hogy nem lesz még egyszer ugyanilyen konstelláció, olyan igaz az is, hogy Krisztus egyszer öltött csak testet. Csak akkor állíthatja valaki, hogy Krisztus megjelenhet többször is a Földön, ha nem tudja, hogy Krisztus az egész világmindenséget képviseli, ha nem tud eljutni ahhoz a Krisztus-eszméhez, amelynek alkotóelemeit a szellemtudománytól kapja meg.

Látható tehát, hogyan fakad a Krisztus-eszme az újabb szellemtudományból, vagy antropozófiából, amely megújított formában mutatja be az ember rokonságát a teljes makrokozmosszal. Ahhoz, hogy igazán megismerjük Krisztust, valóban szükség van a régi egyiptomi-káld korszaknak a most Krisztus által vezetett földöntúli lényein keresztül megjelenő inspiráló erőkre. Szükség van egy efféle új inspirációra, amit a titkos tanítások középkori nagy ezoterikusai a 13. századtól készítettek elő és mostantól egyre nyilvánosabbá kell válnia. Ha e tudomány szellemében lelkileg helyesen készül fel az ember a szellemi világ megismerésére, szellemi hallással meghallhatja, szellemi látással megláthatja, mit tárnak fel a most Krisztus vezérletével szellemi irányítókká vált régi káld és egyiptomi hatalmak. Azt csupán előkészíteni tudták az első keresztény századokban és még mindmáig is, ami az emberiség számára egykor majd életre kel belőle. Elmondhatjuk tehát, hogy egy olyan Krisztuseszme él majd a jövőben az emberek szívében, amelynek jelentősége semmivel sem mérhető össze, amit az emberiség mindezidáig felismerni vélt. A Krisztus által létrehozott első impulzus és a róla alkotott, mindmáig élő elképzelések csak előkészítik Krisztus valóságos megismerését még a Krisztus-princípium legkiválóbb képviselőiben is. Bár igen furcsa lenne, de megeshetne, hogy azoknak rónák fel, hogy nem a nyugati keresztény hagyományok talaján állnak, akik a Krisztus-eszmét Nyugaton ebben az értelemben fejezik ki. Mert ez a nyugati keresztény hagyomány semmiképpen sem elegendő a közeljövő Krisztusának megértéséhez.

Láthatjuk a nyugati ezotéria előfeltételeiből, hogyan áramlik az emberiség szellemi vezetése fokozatosan bele egy olyan irányításba, amelyet igazán Krisztus-impulzusból fakadó vezetésnek nevezhetünk. A most megjelenő újabb ezotéria lassan az emberek szívébe fog áramlani és az ember és az emberiség szellemi vezetését tudatosan egyre jobban ilyen megvilágításban fogják látni majd. Képzeljük csak el, hogyan áramlott egykor az emberek szívébe a Krisztus-impulzus attól, hogy Krisztus a názáreti Jézus fizikai testében járt Palesztinában. Ekkor kaphattak felfogásuknak megfelelő ösztönzést az emberek, akik jobbára már csak az érzékelhető világban bíztak. Ez után ugyanennek az impulzusnak az újabb ezotéria inspirációjától akkora hatása volt, hogy inspirálni tudta Nicolas Cusanust([3]), Kopernikuszt, Galileit([4]) és hasonló elméket is, - így például Kopernikusz érvényt szerezhetett tételének, miszerint az érzéki látszat nem taníthatja a naprendszerekről a valóságot. Ha meg akarjuk a valóságot találni, a látszat mögött kell kutatnunk.

Akkoriban még nem értek meg rá az emberek - az olyan elmék sem, mint Giordano Bruno -, hogy tudatosan vegyenek részt az új ezoterikus áramlatban, az áramlat szellemének tudattalanul kellett hatnia bennük. Nagyszerűen és hatalmas erővel hirdette Giordano Bruno, hogy amikor a születéssel belép az életbe az ember, monáddá összpontosult makrokozmikus lény, ha pedig meghal, a monád, ami a testben össze volt zárva, kitágul a világmindenségben, hogy a lét más fokozatain újból összehúzódjon és kitáguljon. Hatalmas fogalmakat mondott ki annak idején Bruno és teljesen az újabb ezotéria szellemében, még ha csak dadogva is.

Az emberiséget irányító szellemi hatásoknak nem kell úgy működniük, hogy tudatában legyenek az emberek. A Pisa-i dómba vezetnek például valakit - mondjuk, Galileit -, ahol ezrek látták már a régi függőlámpát lengeni, csak nem úgy, mint ő, aki összevetette a lengések időtartamát a saját érverésével. Úgy találta, hogy a lámpa a saját érveréséhez hasonló, szabályos ritmusban leng. Így találta meg azután „az ingamozgás” újabb fizika szerint vett törvényeit. Aki ismeri a mai fizikát, tudja, hogy Galilei alapelvei nélkül lehetetlen lenne. - Így működött akkoriban az, ami ma a szellemtudományban jelenik meg, - a Pisa-i dómban a lengő lámpa alá állította Galileit, a mai fizika pedig alapelveket kapott. Ilyen rejtett módon működnek az emberiséget szellemileg irányító erők.

Közeleg az idő, amikor ezeknek az irányító erőknek is tudatossá kell válniuk az emberekben. Egyre jobban megértik majd, hogy minek kell a jövőben történnie, ha helyesen értelmezik az inspiráló hatású újabb ezotériát, amely még azt is megmutatja, hogy most ismét azok a szellemi lények veszik át az uralmat, akikre az ó-egyiptomiak utaltak, amikor a görögök az ő tanítóik után érdeklődtek és ugyanazok, mint akik annak idején istenekként uralkodtak, de most már alá akarják vetni magukat Krisztus irányításának. Egyre jobban megérzik majd az emberek, hogy azt, ami a kereszténység előtt volt, ragyogóbb módon, nagyszerűbb stílusban, magasabb fokon kelthetik újra életre. - Jelenkorunknak a szellemi világ ismerete iránt magasrendű kötelezettséget és felelősséget érző, megerősödött tudatra van szüksége, amely csak akkor költözhet be lelkünkbe, ha az ismertetett értelemben fogjuk fel a szellemtudomány feladatát.

(*) Az „ó-perzsa” szóval itt nem azt jelöltük, amit a történelemben szoktak „perzsa” alatt érteni, hanem a régi, ázsiai, történelem előtti, (iráni), a későbbi perzsa birodalom területén kialakult kultúrát.

(*) Az emberi szervezet azért marad életképes a gyermekkorból a későbbi életkorba való átmenetkor, mert még változásra képes. Egy későbbi életkorban már nem tud megváltozni, nem is maradhat meg tehát azzal az énnel tovább.

(*) Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm. (Máté, 3,17. és 17,5.)