Figyelemre méltó párhuzamot találunk az egyes emberek életében megnyilvánuló és az emberiség egészének fejlődése során működő vezetés között, ha szemügyre vesszük, mit mondtak régen Ó-Egyiptom tanítói és vezetői a görögöknek az egyiptomi szellemi élet irányításáról és vezetéséről. Egy egyiptomi, ha azt kérdezték tőle a görögök, hogy ki irányítja és vezeti őt az ősi idők óta, azt felelte, hogy „minket csak később vezettek emberek, régen istenek uralkodtak és tanítottak nálunk”. - A görögökkel ellentétben az egyiptomiak Menesz-t([1]) nevezték meg első, emberhez hasonló létére, fizikai szinten elismert vezetőjüknek. Vagyis a görögök közlései szerint az egyiptomi nép vezetői arra hivatkoztak, hogy népüket korábban maguk az istenek vezették és irányították. - Csak mindig helyesen kell értenünk, az ókorból átcsengő kijelentéseket. Mire gondoltak az egyiptomiak, amikor azt mondták, hogy náluk a királyok, a nagy tanítók istenek voltak? - Aki a kérdezősködő görögnek([2]) ezt a választ adta, arra gondolt, hogy ha azokat kérdeznék, hogy voltaképpen kik tanítják őket, akik egyfajta magasabb tudatot, magasabb világoktól eredő bölcsességet éreztek magukban, az lenne a válasz, hogyha a tanítóikról kívánnának beszélni, tulajdonképpen egyetlen emberre sem tudnának rámutatni, nem mondhatnák, hogy ő az. De ha meg akarnák őt nevezni, szellemi látó állapotba kellene előbb kerülniük. - „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemből tudhatják már, hogy az ókorban ez viszonylag könnyebben ment, mint ma - és igazi inspirátoraikat, igazi tanítóikat csak akkor találnák meg, ha szellemi szemeik már felnyíltak, mert csak akkor közelíthetnek hozzájuk. - Ó-Egyiptomban ugyanis olyan lények ereszkedtek le az emberekhez a szellemi világból, akik nem öltöttek fizikai embertestet magukra. A távoli egyiptomi időkben istenek uralkodtak és tanítottak még emberek által, és az ó-egyiptomiak „istenek” alatt, fejlődésükben az embereknél haladottabb lényeket értettek.

A szellemtudomány szerint a Föld, mielőtt „Föld”-dé lett, egy másik, „Hold-állapot”-nak nevezett, bolygószerű állapoton ment keresztül. Az ember akkor még nem volt mai értelemben vett ember. A régi Holdon azonban még más lények is voltak, akiknek nem volt mai emberalakjuk, másféle emberek voltak, de a fejlődésnek azon a fokán álltak, amelyet a Földön az ember most ért el. Azt mondhatjuk tehát, hogy az elpusztult régi Hold-bolygón, amiből később a mai Föld lett, olyan lények éltek, akik az ember elődei voltak, és akiket a keresztény ezotéria angyaloknak (angeloi), a felettük állókat arkangyaloknak (archangeloi) nevez. Ez utóbbiak, még régebben voltak olyan emberek, mint az angyalok. A keresztény ezotéria szerint angyaloknak, vagy angeloi-nak, a keleti misztika szerint pedig „dhyaniknak” nevezett lények tehát a régi Holdkorszakban „emberek” voltak. Akik közülük a régi Holdon teljes mértékben elérték fejlődésük célját, most, a Föld-korszakban, egy teljes fokozattal magasabban állnak az embereknél, akik csak a Föld fejlődése végén jutnak majd el oda, ahol ezek a lények a Hold-fejlődés végén tartottak. - Az embereknél egy fokozattal magasabban álló lények bolygónk Föld-korszakának kezdetekor nem ölthettek magukra külső emberalakot, mert az emberi hús-vér test lényegében földi termék, csak mostani emberekként illik a lényekre; a Föld kormányzásában tehát csak úgy vehettek részt, hogy a Föld őskorában megvilágosítottak, inspiráltak szellemi látó álla- apotot elért embereket és a földi sorsok irányítását ilyen kerülő úton befolyásolták.

Az ó-egyiptomiak tehát arra az állapotra emlékeztek, amikor még elevenen élt a vezető személyek tudatában, hogy az isteneknek, angyaloknak, dhyaniknak nevezett lényekkel kapcsolatban állnak. Mifélék voltak ezek a lények, akik akkor nem testesültek meg embereknek, nem öltöttek hús-vér emberalakot magukra, hanem a leírt módon hatottak rájuk? Az emberfokozat fölé magasodott emberelődök voltak.

Sokszor éltek vissza korunkban a, „felsőbbrendű ember” (Übermensch) szóval, itt azonban helyesen tudjuk alkalmazni. Ha igazán „felsőbbrendű emberekről” kívánunk beszélni, azokat a lényeket nevezhetjük így, akik Földünk előző bolygó-lét fokozatán, a Hold-korszakban voltak „emberek”, mostanra már az emberek fölé magasodtak és a szellemi látó emberek előtt csak étertestben jelenhetnek meg. Így is történt, aláereszkedtek a szellemi világokból a Földre, ahol így kormányoztak még az Atlantiszt követő időkben is.

Ezeknek a lényeknek volt és még ma is van egy furcsa tulajdonsága, - nem kell gondolkodniuk, mondhatni, hogy úgy, mint mi, emberek, egyáltalán nem is tudnak. Mert hogyan gondolkodik az ember? Többé-kevésbé egy bizonyos pontból indul ki és azt mondja, most megértett valamit, majd megpróbál e pontból kiindulva különféle más dolgokat is megérteni. Ha az emberi gondolkodásnak nem ez lenne az útja, egyeseknek nem is esne oly nehezére iskolába járni. A matematika nem tanulható meg egyik napról a másikra, mert egy ponton kell elkezdenünk, lassanként tovább kell haladnunk, ami soká tart. Nem tudunk egy szempillantás alatt áttekinteni egy egész gondolatvilágot, mert az emberi gondolkodás időben zajlik, a gondolatépítmény nem egy csapásra jelenik meg a lelkünk- ben. Kutatnunk kell, erőfeszítésekre van szükség, hogy a gondolatmenetre rátaláljunk. Az említett lényeknek nincs ilyen emberi sajátsága, egy tágasabb gondolatépítmény is oly gyorsan merül fel bennük, amilyen gyorsan - mondjuk - egy állat van tisztában azzal, hogyha megsúgják az ösztönei, hogy valami ehető van előtte, kapjon utána. Ezeknél a lényeknél az ösztön és a megfontoló tudat azonos, nincs közöttük különbség. Ahogyan az állatoknak a maguk fokozatán, a saját világukban ösztöneik vannak, úgy vannak közvetlenül szellemi gondolataik, szellemi képzeteik a dhyaniknak, az angyaloknak. Belsőleg ösztönös képzetekben élnek és emiatt egészen másfajták, mint mi, emberek.

Most már könnyen fogalmat alkothatunk arról, hogy az ilyen lényeknek mennyire lehetetlen emberagyat, vagy fizikai testet használniuk. Étertestet kell használniuk, mert az emberi test és agy csak időben közvetíti a gondolatokat, míg e lények nem időben alakítják ki osztályrészül jutott bölcsességüket, hanem mintegy megérzik magától felvillanni magukban. Olyan értelemben mint mi emberek, képtelenek tévesen gondolkodni. Gondolatmenetük a közvetlen inspiráció. Akik tehát ilyen érzékfeletti, vagy angyali lények közelébe kerülhettek, tudták, hogy a megbízható bölcsesség áll előttük. Ha tehát valaki még ember létére Ó-Egyiptomban tanító, vagy király volt és egy ilyen szellemi vezető állt előtte, tudta, hogy a tőle kapott parancs igazság, közvetlenül helyes, amit mond, téves nem lehet. Így éreztek azután azok is, akiknek az ilyen igazságokat továbbadták.

Az emberiség szellemi látással bíró vezetői úgy tudtak beszélni, hogy az emberek már szavaikból is megkapni vélték, hogy mi érkezett le a szellemi világból. Röviden, - közvetlenül felfelé, a magasabb, a vezető szellemi hierarchiákhoz igazodtak.

Az emberiség világában azt láthatjuk nagy méretekben tevékenykedni, ami az egyes emberben gyermekkorban, a szellemi hierarchiák következő, az emberiség egész fejlődése felett lebegő világaként, az angyalok, vagyis az ember felett egy fokozattal álló és a szellemi szférákba közvetlenül felnyúló földöntúli lények legközelebbi birodalmaként, munkálkodik. Ők hozzák le onnan a Földre, amit beledolgoznak az emberi kultúrába. A magasabb bölcsesség a gyermeknél a test megformálásában teremti meg lenyomatát, az emberiség ókori fejlődése során pedig a kultúra alakult ki hasonló módon.

Az egyiptomiak, akik leírták, hogy kapcsolatban álltak egy istenséggel, ilyennek érezték az emberiség lelkileg nyitott állapotát a szellemi hierarchiák felé. Az emberiség egésze is úgy tárta fel munkájával a maga világát a vele kapcsolatban álló hierarchiáknak, ahogyan a gyermek lelke tárja fel nekik auráját az előző fejtegetésekben jelzett időpontig.

E kapcsolat azoknál a tanítóknál volt a legfontosabb, akiket az Atlantisz utáni első korszakban Ázsia déli részén kibontakozott ó-ind kultúra idején élő emberek szent tanítóinak nevezünk. India nagy tanítóinak kultúrája akkor fejtett ki hatást, amikor a Föld arculata az atlantiszi katasztrófa után - mégpedig még a régi híradásokban említett időpontnál is régebben - annyira megváltozott, hogy kialakult a keleti féltekén a mai Ázsia, Európa és Afrika. Az emberek ma általában teljesen hamis képet alkotnak maguknak a régi nagy indiai tanítók kultúrájáról. Egy mai műveltségű ember például nagy szemeket meresztene, ha az egyik nagy indiai tanítóval találkozna, talán még meg is kérdezné, hogy ez az a „bölcs”? Sohasem képzelte volna ilyennek! A régi szent indiai tanítók ugyanis semmi olyat nem tudtak volna mondani, amit a művelt emberek ma okosnak, vagy értelmesnek tartanak. Mai értelemben véve szinte együgyű, egyszerű emberek voltak, akik még a mindennapi élet kérdéseire is a legegyszerűbben válaszoltak volna. Sokszor fordult elő, hogy csak egy-egy, a mai művelt embereknek teljesen jelentéktelennek tűnő szót lehetett kihúzni belőlük. Voltak viszont olyan időszakaik is, amikor nem csak egyszerű embereknek mutatkoztak. Ilyenkor azután mind a hetüknek együtt kellett lenniük, mert annak amit egyenként tudtak érzékelni, ahogy kinek- kinek a maga eszköze, a maga fejlettsége szerint volt rá lehetősége hogy meglásson valamit, úgy kellett együttesen hatniuk, mint hét, a többi hat bölccsel egybecsengő hangnak. Ami pedig a régmúltból ősi bölcsességként csendül fel - ha értünk az igazán okkult kútfők kibetűzéséhez -, a mindnyájuk által látott összhangból jött létre. Ezek a kútfők - bármennyire csodáljuk is a Védákat - nem a Védák kinyilatkoztatásai. A szent ind tanítók még jóval a Védák megszövegezése előtt tanítottak, és ma már csupán e hatalmas művek halk utócsengéseit halljuk meg. Akkor azonban, ha valamelyikük az emberiség egyik földöntúli elődje előtt állt és szellemi látással tekintett a magasabb világokba, szellemi hallással figyelt arra, amit az emberiség elődjétől hallott, mintha a Nap sugárzott volna szemükből. Amit ilyenkor mondhattak, környezetükre lenyűgöző hatással volt. Minden hallgatójuk tudta, hogy ekkor nem emberi élet, emberi bölcsesség csendül fel belőlük, istenek, túlvilági lények küldik el hatásukat az emberi kultúrába.

Az őskultúrák onnan erednek, ami az istenek tudatából csendül bennük fel. Atlantisz idején teljesen nyitva volt még az isteni-szellemi világ az emberi lelkek előtt, és csak utána zárult be előttük fokozatosan. A különböző országokban és népeknél egyre jobban magukra utaltan maradva érezték magukat az emberek. Az emberiségnél tehát más értelemben jelenik meg az, ami a gyermeknél nyilvánul meg. Az isteniszellemi világ előbb a gyermek tudattalan, a testét formáló tevékenységet végző lelkén keresztül hatol be, majd eljön a pillanat, amikor az elkezdi „én”-nek érezni magát, ameddig azután későbbi életében vissza tud emlékezni, de mindennapi életében az ezt megelőző időszakra rendszerint már nem. Ezért mondhatjuk el, hogy a gyermeki lélektől tanulhat még a legnagyobb bölcs is. Utána az egyén magára marad, megjelenik az én-tudat, és most már úgy függ össze minden, hogy vissza tud emlékezni az átéltekre. - A népek életében is így érkezett el az ideje annak, hogy az ősatyák isteni inspirációjától egyre jobban elzárva kezdték érezni magukat. Ahogyan a gyermek záródik el élete első éveiben a fejét körüllengő aurától, úgy húzódtak el életük során népeiktől egyre jobban ősatyáik is, az emberek pedig rászorultak saját kutatásaikra, ismereteikre. Ahol ezt mondja el a történelem, érezhető, hogyan hatol be az emberiség vezetése. Egyiptomban Menesz-nek nevezték az első „emberi” kultúra alapítóját, jelezve, hogy ez az embereknek egyúttal a tévedésre is lehetőséget nyújtott, mert ettől kezdve eszközként az agyukra voltak utalva. Szimbolikusan jelzi az emberi tévedés lehetőségét, hogy azt tartják a labirintus létrehozásának időszakának is, amikor elhagyták az istenek az embereket. A labirintus az agyteker- vények képmása, az agy pedig az önálló emberi gondolatok eszköze, amelyben elveszhet a gondolatok hordozója. Keleten Manasz, az ember, a gondolkodó lény neve volt, a gondolkodás első, kimagasló hordozóját pedig Manu-nak nevezték. Minosz-nak hívták a görög népeknél azt, aki elsőnek öntötte formába az emberi gondolkodás vezérelvét, és a labirintus-monda is az ő nevéhez fűződik, mert az emberek úgy érezték, hogy azóta kerültek fokozatosan a közvetlen isteni vezetés alól olyan irányítás alá, amitől a magasabb szellemi világ hatásait másképpen éli meg az „én”.

Az emberek ősatyáin, ember-fokozatukat a régi Holdon teljesítő és angyalokká vált igazi felsőbbrendű embereken kívül, vannak még más lények is, akik nem fejezték be fejlődésüket a Holdon. A keleti misztikában „dhyaniknak”, a keresztény ezotériában „angeloi”-nak, angyaloknak nevezett lények teljesítették fejlődésüket a régi Holdon, amikor pedig az ember fejlődése a Földön megindult, egy fokozattal már magasabban álltak nála. De voltak még más, a régi Holdon emberi fejlődésüket be nem fejezett lények is, ugyanúgy, ahogyan nem zárták le fejlődésüket a luciferi lények magasabb fokozatai sem. A „Föld” bolygóállapot kezdetén az ember az említett értelemben nem csupán jelen volt, hanem az isteni-szellemi lényektől még inspirációkat is kapott, hiszen máskülönben - mint a gyermek - nem juthatott volna tovább és ezért „a gyermeki embereken” kívül voltak ott még közvetve a Föld számára fejlődésüket a Holdon lezárt lények is. De köztük és az emberek között még olyan lények is voltak, akik nem zárták le a fejlődést a Holdon, mégis az embereknél magasabb lények voltak, mert már a régi Holdon dhyanik, angyalok lehettek volna. Akkor azonban még nem voltak erre teljesen érettek, az angyaloktól elmaradtak, bár minden tekintetben messze meghaladták mindazt, amit magukénak mondhattak az emberek. Alapjában véve a luciferi lények seregének legalsó fokozatát foglalják el. A luciferi lények birodalma éppen velük, az emberek és az angyalok között álló lényekkel kezdődik.

Ezekről a lényekről rendkívül könnyen lehetnek téves gondolataink. Megkérdezhetnénk, hogy miért hagyták a „jót” irányító isteni szellemek, hogy ilyen lények maradjanak le és ezáltal a luciferi princípium bejusson az emberiségbe? - Azt is felhozhatnánk ellene, hogy vajon a jóságos istenek mindent jóra fordítanak-e? Kézenfekvő kérdés. Egy másik, félreértést kifejező vélemény szerint egyenesen „rosszak”. Tévedés csupán mind a kettő, hiszen semmiképpen sem pusztán „rosszak” e lények - bár a rossz eredetét az emberiség fejlődése során náluk kell keresnünk -, hanem az emberek és a felsőbbrendű emberek között állnak, tökéletesség dolgában bizonyos módon már az emberek fölé magasodtak. Már egy magasabb fokozatra jutottak minden olyan képesség tekintetében, amit az embereknek még meg kell szerezniük, és abban térnek el az előbb leírt ember-elődöktől, hogy az emberiség földi fejlődése során még képesek embertestet ölteni, mivel emberré fejlődésüket a régi Holdon nem fejezték be. Míg az emberek nagy inspirátorai, az igazi dhyanik, az angyalok, akikre az egyiptomiak még hivatkoztak, nem tudtak már embertestekben megjelenni, csak megnyilatkozni tudtak az embereken keresztül, ezek az emberek és angyalok között álló lények a régmúltban még embertestet ölthettek magukra. Lemúriában és Atlantisz idején tehát a Földön még lelki természetük mélyén visszamaradt angyal-lényeket hordozó embereket is találunk. Lemúria és Atlantisz ősi idején tehát nem csak közönséges emberek járnak-kelnek rajta ide-oda, akiknek az ember-eszmény megvalósításához egymást követő inkarnációkon keresztül kell eljutnia, de vannak köztük külsőleg ugyanúgy embereknek látszó más lények is, akiknek azért kellett embertestet hordania, mert az inkarnálódott ember külalakja a földi viszonyoktól függ. És voltak az emberek között - különösen a legrégebbi időkben - a luciferi individualitások legalsó rétegébe tartozó lények is. Az emberi kultúrákra az embereken keresztül ható angyali lényeken kívül testet öltöttek ilyen luciferi lények is és az emberiség számára különböző helyeken kultúrákat létesítettek. Amikor tehát a népi legendák egy valahol élő és kultúrát alapító nagy emberről beszélnek, ne mondjuk róla, hogy egy „rosszat” hordozó luciferi lény ölt benne testet, hiszen igazán végtelenül sok áldásos dolog kerül az emberi kultúrákba e lényeken keresztül.

Tudjuk a szellemtudományból, hogy valamikor régen, nevezetesen Atlantisz idején, létezett egyfajta emberi ősnyelv, az egész Földön hasonló „beszéd”, ami akkoriban sokkal inkább az ember belső világából fakadt még, mint ma. Ez már a következőkből is érthető. Atlantisz idején minden külső hatást úgy fogadtak be az emberek, hogy amikor egy hangzóval akart a lelkük valamilyen külső dolgot kifejezni, mássalhangzó kellett hozzá. Ami kint, a térben volt, arra ösztönözte őket, hogy mássalhangzókkal utánozzák. Érezték és mássalhangzókkal utánozták, hogy fúj a szél, zúg a hullám, védelmet nyújt a ház. Azt azonban, amit belső fájdalomnak, vagy örömnek éltek meg, vagy amit másvalaki érezhetett, magánhangzókkal utánozták. Ebből látható, hogy beszéd közben összeforrt a lelkük a külső folyamatokkal, vagy lényekkel. Az Akasha- krónikából a következő derül ki:

Ha például egy régi típusú, a család fölé boruló, védelmet és menedéket nyújtó kunyhó közelébe ért valaki, azt figyelte meg, hogyan domborodik a család fölé a kunyhóforma a térben. A kunyhó védő domborulatát egy mássalhangzóval fejezte ki, azt pedig, hogy a lelkek testileg jól érezték benne magukat - amit ő is velük együtt érezhetett - egy magánhangzóval. Így jött létre a „védelem”, a „védve vagyok”, „védelmet nyújtok az emberi testeknek” gondolata, ami azután beleáradt a mással- és magánhangzókba, amelyek nem is lehettek mások, mert az élmény egyértelmű, közvetlen lenyomatai voltak.

Így volt ez az egész Földön. Nem álom, hogy létezett egy emberi „ősnyelv”, amelyet a népek beavatottjai bizonyos értelemben még ma is értenek. Sőt, még ma is együtt csendülnek meg bizonyos hangzók, amelyek nem egyebek az ősi emberi nyelv maradványainál.

Ezt a nyelvet az emberi lélekben a fejlődésüket a régi Holdon befejezett igazi emberelődök, felsőbbrendű emberek inspirációja ösztönzi. Ebből látható, hogy ha csupán ez lett volna a fejlődés, alapjában véve egyetlen nagy egység maradt volna az emberi nem, egyformán beszéltek és gondolkodtak volna az egész Földön. Az individuum, a sokféleség és vele az emberi szabadság sem fejlődhetett volna ki. Tagolódásoknak kellett az emberiségben létrejönnie, hogy az emberből individuum lehessen. Különbözők lettek a Föld különféle tájain a nyelvek és ez az olyan tanítók munkájának gyümölcse, akikben luciferi lények öltöttek testet. Az ilyen visszamaradt angyali lények aszerint tudták az embereket valamelyik nyelvre megtanítani, hogy melyik népben inkarnálódtak. A népeknek az a képessége tehát, hogy egy bizonyos nyelven beszélnek, ilyen visszamaradt, és a közvetlen környezetükben élő embereknél sokkal magasabban álló angyali lényekre, nagy fényhordozókra vezethető vissza. A görögök például - de más népek is - eredetileg olyan emberalakban cselekvő lényeket ábrázoltak hőseiknek, akikben visszamaradt angyallények öltöttek testet. Semmiképpen sem szabad tehát pusztán csak „rossz” lényeknek tartanunk őket. Ellenkezőleg. Ők hozták el az embereknek azt, ami szabad embernek rendelte el őket az egész földkerekségen, széttagolták, ami különben egységes egésszé alakult volna. Így van ez a nyelveknél és az élet sok területén is. Mondhatjuk, hogy az individualizálódás, a tagolódás, a szabadság e Holdon lemaradt lényektől van. Bár a világ bölcs vezetésének az volt a szándéka - mondhatnánk -, hogy a bolygó fejlődése során minden lényét eljuttassa céljához, de bizonyos dolgokat közvetlen úton mégsem érhetne el. Vannak olyan lények, akiknek a fejlődését azért tartják vissza, mert az emberiség fejlődése menetében különleges feladatuk van. Mivel a Holdon feladatukat teljes mértékben teljesített lények csak egyöntetű emberiséget hozhattak volna létre, ellenükbe állítottak a Holdon lemaradt olyan lényeket, akiknek ettől nyílt lehetőségük eredeti hibájuk jóvátételére.

Ez világít rá a kérdésre is, hogy miért van a világon a gonosz, a rossz, a tökéletlen és a betegség. - Vizsgáljuk meg ezt is abból a nézőpontból, mint a tökéletlen angyali lényeket. A fejlődés során mégis jóra fordítanak mindent, ami valamikor tökéletlen, lemaradt állapotot jelentett. Felesleges hangsúlyoznunk, hogy az ilyen igazságokat nem szabad gonosz emberi tettek igazolásának tekintenünk.

Ezzel választ is kaptunk már a kérdésre, hogy a világ bölcs vezetése miért engedi meg bizonyos lények lemaradását anélkül, hogy céljukat elérnék. Pont azért, mert a lemaradást követő időben jó a szándéka. A korok és az egyes emberek tanítói ugyanis akkor éltek, amikor a népek nem tudták még irányítani és tanítani magukat. Bizonyos vonatkozásban Kadmosz, Kekropsz, Pelopsz, Tézeusz és minden néptanító lelke mélyén egy angyali lény élt. Ebből is látható, hogy az emberiség tényleg vezetés, irányítás alatt állt ilyen értelemben is.

Azonban a fejlődés összes fokozatain maradtak le céljukat el nem ért lények. Vegyük csak még egyszer a Nílus völgyében több ezer éve lezajlott ó-egyiptomi kultúrát, ahol felsőbbrendű tanítók nyilatkoztak meg az egyiptomiaknak, akikről azt mondták, hogy istenekként vezették az embereket. Rajtuk kívül azonban az angyal-fokozatot csak félig, vagy csak részben elért lények is tevékenykedtek még. Tisztában kell lennünk vele, hogy Ó-Egyiptomban az ember a fejlődés bizonyos fokára ért, vagyis a ma élő emberek lelkei az e korszaknak megfelelő fokozatra jutottak az egyiptomi korban. De nem csak a vezetett, az irányított ember ér el valamit azzal, hogy vezetteti magát, hanem a vezetés jelent valamit az irányítóknak is, fejlődésükben előre segíti őket. Ha például egy angyal embereket vezetett egy ideig, több már, mint irányítása kezdetén volt. Irányító munkája következtében előbbre jut az angyal is, akár teljesen fejlett, akár lemaradt a fejlődés során. Mindig előbbre juthat minden lény, állandóan fejlődésben van minden, de újból maradnak le lények az összes fokozaton. Az előbb említett értelemben tehát az ó-egyiptomi kultúrában isteni vezetőket, angyalokat, az angyalfokozatot nem teljesen elért félisteneket, végül embereket is megkülönböztethetünk. De bizonyos lények lemaradnak, a felsőbbrendű emberek soraiból is, vagyis nem minden erejüket latba vetve teljesítenek, angyalok maradnak az ó-egyiptomi kultúra fokozatán. Ugyanígy maradnak vissza a félbe maradt felsőbbrendű emberek is. Amíg tehát idelent előre haladnak az emberek, odafent lemaradnak bizonyos individualitások a dhyánik, az angyalok közül. Amikor tehát véget ért az egyiptomi-káld kultúra és elkezdődött a görög-latin, az előző kultúrkorszakból visszamaradt vezető lények rendelkezésre álltak ugyan, de nem tudták latba vetni erejüket, mert már más angyalok, vagy félig angyali lények váltják le őket az emberiség irányításában. Ez azonban azt jelenti, hogy emiatt a saját fejődésüket sem folytathatják.

Ezzel a lényeknek egy olyan osztályára fordítottuk tekintetünket, akik érvényre juttathatták volna erejüket az egyiptomi korban, de akkor azt nem használták teljesen fel. A következő, a görög-latin korban azért nem tehették meg, mert már átvették tőlük más lények a vezetést és a kor egész jellege lehetetlené tette beavatkozásukat. Amint a régi Holdon angyalfokozatot el nem ért lényeknek az volt később a feladata, hogy a Föld-korszakban avatkozzanak bele ismét tevékenyen az emberiség fejlődésébe, úgy az egyiptomi-káld kultúrkorszakban lemaradt irányító lények feladata is az volt, hogy a kultúrába csak később, mint lemaradt lények avatkozzanak újból bele. Láthatunk tehát majd egy későbbi kultúrkorszakot, ahol jelen vannak a rendesen haladó fejlődés irányítását átvevő lények, a kultúrába azonban rajtuk kívül még más, korábban, főként az ó-egyiptomi kultúra idején lemaradt lények is beleavatkoznak. Éppen a mi kultúrkorszakunkról sejthetjük, hogy ilyen. Abban a korban élünk, amelybe az emberiség szabályos irányítóin kívül még az egyiptomi-káld kultúra lemaradt lényei is beleavatkoznak.

Úgy kell tekintenünk e tények és lények fejlődését, hogy a fizikai világban zajló folyamatok csupán hatások (megnyilatkozások), igazi okaik a szellemi világban vannak. Kultúránkat általában a felfelé, a szellemiség felé törekvő haladás jellemzi. Egyes emberek szellemiség felé törekvésében a mai emberiségnek azok a szellemi irányítói nyilatkoznak meg, akik fejlődésük során az őket megillető szabályos fokozatra értek. Mindenben, ami az embereket ma ahhoz akarja elvezetni, amivel nekünk a nagy szellemi bölcsességekből az antropozófia szolgál, a fejlődés szabályos irányítói nyilatkoznak meg. De kultúránk irányzataiba beleavatkoznak az egyiptomi-káld kultúrkorszak idején visszamaradt lények is, ők nyilatkoznak meg sok mindenben, amit ma és a közeljövőben gondolnak és tesznek az emberek. Mindenben megjelennek, ami materialista jelleget kölcsönöz a kultúránknak, sokszor még a szellemiségre való törekvés során is észlelhetjük őket. Lényegében éppen az egyiptomi kultúra feltámadását éljük meg a mi korunkban. Ezek szerint a fizikai világban történtek irányítóinak tekintendő lények két osztályra bomlanak. Az egyikbe tartoznak a mindmáig szabályosan fejlődött szellemi individualitások. A korunkat megelőző görög-latin korszak vezetői tehát, miközben az első keresztény évezredben fokozatosan befejezték kultúrát irányító küldetésüket, bekapcsolódhattak a mi kultúránk irányításába. A másik osztályhoz tartozó lények, az egyiptomi-káld kultúra idején fejlődésüket be nem fejezett szellemi individualitások. Munkájuk összefonódik az előbbiekével. A következő, a görög-latin korban tétlenül kellett maradniuk, most pedig ismét tevékenykedhetnek, mivel a jelenkor sok mindenben hasonlít az egyiptomi- káld korszakra. Ezért üti fel a fejét a mai emberiségben annyi minden, ami a régi egyiptomi erők újjáéledésének tűnik, de sok, annak idején szellemi úton ható, most azonban már materialista színezettel megjelenő erő is újraéled közöttük. Egy jellegzetes példán mutathatjuk be, hogyan éledtek fel újra korunkban a régi egyiptomi ismeretek. Keplerre gondolunk, akit teljesen áthatott a világegyetem összhangja. Ezt fejezik ki az úgynevezett Kepler-féle törvények is, az égi mechanika fontos matematikai törvényei. Bár látszatra igen szárazak és elvontak, de Keplerben mégis a mindenség összhangjának észleléséből születtek meg. Kepler saját írásaiban olvashatjuk, hogy ahhoz, hogy megtalálhassa, amit megtalált, Egyiptom szent misztériumhelyeit kellett felkeresnie, ott magához kellett vennie a templom szent edényeit és velük kellett elhoznia a világba azt, amiről csak a későbbi korok tudják majd meg, hogy az emberiségnek mit jelent. Kepler szavai egyáltalán nem puszta frázisok. Azt fejezik ki, hogy tudatában homályosan újra átélte azt, amit Egyiptomban, az akkori inkarnációjában ismert meg. Úgy is képzelhetjük, hogy Kepler egyik előző életében az egyiptomi bölcsesség mélyére hatolt, ami azután lelkében az újabb kornak megfelelően, átalakult formában jelent meg. Érthető, hogy az egyiptomi szellemiséggel materialista vonás került kultúránkba, hiszen az egyiptomiaknak erősen materiális színezetű szellemi beállítottsága volt. Ezt fejezte ki például halottaik fizikai testének bebalzsamozása is, fontosnak tartották tehát, hogy fennmaradjon a fizikai test, ami az egyiptomi korból megfelelő más formában is ránk maradt. Ismét az akkoriban le nem zárult erők avatkoznak bele, átalakult formában, korunkba. A ma csak az anyagot imádó nézetek az annakidején holttesteket bebalzsamozó lelkülettől erednek. Az egyiptomiak bebalzsamozták a holttesteket és megőriztek vele valamit, ami nekik értéket jelentett. Úgy gondolták, hogy a lélek halál utáni fejlődése összefügg a fizikai-anyagi test fennmaradásával. Az anatómus ma azt boncolja fel, amit lát, az emberi szervezet törvényeit így véli megismerni. - Ma az ó-egyiptomi-káld világ annak idején haladó, de ma már visszatartó erői élnek a tudományban, amelyeket meg kell ismernünk, ha helyesen akarjuk értékelni jelenkorunk jellegét. Ártanak majd ezek az erők ma az embernek, ha jelentőségüket nem ismeri fel, de ha tevékenységüket megismerve kerül velük helyes viszonyba, nemhogy árthatnának neki, hanem még jó célokra is vezethetik. Hasznosítanunk kell ezeket az erőket, különben nem is lennének ma nagy technikai, ipari és egyéb vívmányaink. Ezek az erők a luciferi lények legalacsonyabb fokozatához tartozó erők. Ha nem a megfelelő módon ismerjük meg őket, akkor a jelenkor materialista impulzusait tartjuk csupán lehetségeseknek, a többit, a felfelé, a szellemiség felé vezető erőket pedig nem látjuk meg. Ez az oka, miért kell korunkban két szellemi áramlat világos felismeréséről beszélni.

Ha a világ bölcs irányítása folytán az egyiptomi-káld korszakban nem maradtak volna le ilyen lények, a mai kultúrának nem lenne meg a kellő súlya. Csak az embereket teljes erővel a szellemiségbe juttatni kívánó erők működnének. Túlságosan hajlanának rá az emberek, hogy az ilyen erőknek engedjék át magukat. Álmodozó rajongók lennének belőlük. Csak a lehető leggyorsabban szellemivé alakult életről szeretnének tudni valamit és a fizikai-anyagi dolgok iránt egyfajta megvetést tanúsító lelkület lenne számukra irányadó. A jelenlegi kultúrkorszak azonban akkor tudja csak teljesíteni feladatát, ha teljesen felvirágoztatja majd az anyagi világ erőit és így foglalja el majd fokozatosan a szellemiség területét is. Ahogyan elcsábíthatják és kísértésbe vihetik az emberiséget a legszebb dolgok is, ha egyoldalúan követik őket az emberek, az ismertetett egyoldalúság elharapódzása is azzal a nagy veszéllyel járna, hogy fanatizmusnak tűnjön minden lehetséges jó törekvés. Amilyen igaz, hogy az emberiséget nemes impulzusai hajtják előre, olyan igaz az is, hogy a legnemesebb, de rajongva és fanatikusan képviselt impulzusoknak is a legrosszabb hatása lehet a helyes fejlődésre. Még a legmagasabbra irányuló törekvésünk is csak akkor válhat az emberiség haladása javára, ha alázattal, világosan és nem ábrándosan rajongva történik. A világ irányításán tevékenykedő bölcsesség azért hagyta hátra azokat az erőket, amelyeknek be kellett volna fejezniük fejlődésüket az egyiptomi korban és most az emberek tekintetét a fizikai életre irányítják, hogy megfelelő súlya legyen a jelenkor teljesítményének a Földön és az emberek értsék meg az anyagot, a fizikai sík dolgait.

Látható a leírtakból, hogy a fejlődés mind a szabályosan haladó, mind a lemaradt lények hatására zajlik. A szellemi látó tekintete tudja követni e lények két osztályának együttműködését az érzékfeletti világban. Így érti meg a szellemi eseményeket. A fizikai tények, amelyek között az emberek ma élnek, az ő megnyilatkozásaik.

Megjegyzendő, hogy a világ folyamatainak értéséhez nem elegendő szellemi szemünket és fülünket bizonyos gyakorlatokkal felnyitni a szellemi világra. Azt érjük csak el vele, hogy látjuk, mi van ott, észlelni tudjuk a lényeket és tudjuk, hogy a lelki, vagy a szellemi világ lényei. Fel is kell azonban ismernünk őket, hogy miféle lények. Találkozhatunk ugyan a lélekvilág, vagy a szellemi világ valamelyik lényével, de ettől nem tudjuk még, hogy a szabályosan fejlett, vagy a lemaradt erők kategóriájába tartozik-e, vagyis hogy a fejlődést előmozdítja, vagy akadályozza? Akik elsajátítják ugyan a látás képességét, de ugyanakkor nem szerzik meg az emberiség fejlődése jelzett feltételeinek teljes értését, alapjában véve sohasem tudhatják, miféle lénnyel találkoznak. A pusztán csak szellemi látást ki kell egészíteniük a szellemi világokban látottak világos értékelésével. Pont a mi korunkban van erre a legnagyobb mértékben szükség. Ezt nem kellett mindenkor ennyire figyelembe venni. Igen régi emberi kultúrákra visszanyúlva más körülményeket találunk. Ha valaki Ó-Egyiptomban volt szellemi látó és az érzékfeletti világ egyik lénye eléje lépett, nem érthette félre, hogy az kicsoda, mert mintegy a homlokára volt írva, hogy ki ő. Jelenleg viszont nagyon nagy lehetőség van a félreértésre. Míg a régen élt emberek még a szellemi hierarchiák világának közelében voltak és meg tudták látni, hogy miféle lényekkel találkoztak, a tévedés lehetősége ma igen nagy és csak az véd meg a súlyos károsodástól, ha iparkodunk szert tenni az eddig említett fogalmakra és képzetekre.

Azt, aki a szellemi világba be tud tekinteni, „szellemi látónak” hívják az ezotéria világában. De nem elég csak „szellemi látónak” lenni, mert „lát” ugyan az illető, de nem tud még különbséget tenni. Azt, aki elsajátította a magasabb világok lényei és folyamatai megkülönböztetésének képességét, „beavatottnak’ nevezik. A beavatás nyújt lehetőséget a különféle lények megkülönböztetésére. A magasabb világokba tehát anélkül is betekinthet valaki, hogy „beavatott” lenne. A régmúltban nem volt különösebben fontos megkülönböztetni a lényeket, mert amikor a régi okkult iskolák elérték, hogy tanítványaik „szellemi látók” lettek, még nem volt túl veszélyes tévedni. Jelenleg azonban a tévedés lehetősége igen nagy. Minden ezoterikus iskolázás közben legyünk tehát tekintettel arra, hogy a szellemi látás képességéhez mindig szerezzük meg a beavatást is. Ugyanolyan mértékben kell ugyanis az embernek képesnek lennie a különféle érzékfeletti lények és folyamatok sajátos fajtáinak megkülönböztetésére, amilyen mértékben „szellemi látóvá” lesz.

Az újabb korban lett az emberiséget vezető erők rendkívüli feladata a szellemi látás és a beavatás közötti egyensúly megteremtése. Ezt kellett tehát a szellemi iskolázás irányítóinak szükségképpen szem előtt tartania az újabb kor kezdete óta. A jelenkornak megfelelő szellemi irányzatnak ezért alapelve lett, hogy a szellemi látás és a beavatás között mindig helyreállítsa a helyes arányt. Akkor lett rá szükség, amikor az emberiség a magasabb megismerést illetően válságon ment keresztül a 13. században. Az emberek 1250 táján érezték magukat a legjobban elzárva a szellemi világtól. A szellemi látó a következőket látja, amikor erre az időszakra tekint vissza. A kor legkiválóbb, bizonyos magasabb megismerésre törekvő elméi akkoriban azt mondhatták, hogy bármit is talál az értelmünk, intellektusunk, mentális ismeretünk, az a bennünket fizikailag környező világra korlátozódik, emberi kutatásunkkal és megismerő készségünkkel a szellemi világot nem érhetjük el, csak azért tudunk róla, mert felvesszük magunkba az előző korokban élő emberek ránk hagyományozott híradásait. Annak idején ez volt a magasabb világokba való közvetlen szellemi betekintés elsötétülésének időszaka és megvan az oka, hogy miért pont a skolasztika virágkorában hangzott el.

1250 táján érkezett el az idő, amikor az embereknek el kellett határolnia azt, amit a rájuk hagyományozott benyomások miatt el kell hinniük, attól, amit meg tudnak ismerni. Utóbbi azután az érzékelhető fizikai világra korlátozódott. Majd eljött az ideje, amikor egyre több lehetőségük nyílt újból bepillantani a szellemi világba. De az új szellemi látás másfajta, mint az 1250 táján lényegében kihunyt régi. A nyugati ezoteri- ának szigorúan meg kellett szabnia a szellemi érzékelés új formája számára az alapelvet, hogy a szellemi hallást és látást a beavatás irányítsa. Ez jellemzi az Európában a kultúrába kerülő ezoterikus áramlat előtt álló különleges feladatot. Az 1250. esztendő közeledtével újfajta vezetés kezdődött az érzékfeletti világokhoz.

Ezt a vezetést azok a szellemek készítették elő, akik akkoriban álltak a külső történelmi események mögött és már évszázadokkal korábban olyan előkészületeket tettek, amilyenekre egy ezoterikus iskolázásnak az 1250-ben adott feltételek miatt szüksége lesz majd. Nem élünk vissza a „modern ezotéria” kifejezéssel, ha e magasan fejlett személyiségek szellemi munkáját így nevezzük. Semmit sem tud róluk a külső történelem, de az összes, a 13. század óta kialakult nyugati kultúrában mégis kiderült, hogy mit tettek.

Az emberiség szellemi fejlődésének 1250 körüli jelentősége különösen nyilvánvaló lesz, ha figyelembe vesszük a szellemi kutatás következő tényben megadott eredményét. Egy ideig még az előző inkarnációikban a szellemi fejlődés magas fokára jutott és 1250 táján újra testet öltött individualitások is kénytelenek voltak tapasztalni, hogy közvetlen betekintésük a szellemi világba teljesen elhomályosult. Mintha még a teljesen megvilágosodott individuumok is teljesen el lettek volna vágva a szellemi világtól és csak előző megtestesüléseikre emlékezve tudtak volna róla valamit. Ebből is látható, hogy ettől kezdve új elemnek kellett az emberiség szellemi vezetésében megjelennie. Ez volt az igazi modern ezotéria. Csak vele érthetjük meg igazán, hogyan avatkozhat bele az egész emberiség és az egyes emberek összes tevékenységének irányításába az, amit Krisztus-impulzusnak nevezünk.

A Golgotai Misztériumtól a modern ezotéria megjelenéséig terjed a Krisztus-princípium feldolgozásának első időszaka az emberek lelkében. Ekkor az emberek tudattalanul, mintegy a magasabb szellemi erők helyett fogadták Krisztust magukba, később pedig, amikor ezt kénytelenek voltak tudatosan tenni, minden lehetséges hibát elkövettek és Krisztus értését illetően útvesztőbe jutottak. Nyomon követhető, hogy a Krisztus-princípium a kereszténység első időszakában hogyan hatolt bele a lélek alacsonyrendű erőibe. Utána egy új időszak következett, az emberek ebben élnek még ma is, sőt, annak, hogy a magasabb lelki képességeik számára is érthetővé tegyék a Krisztus-princípiumot, bizonyos vonatkozásban még csak az elején tartanak. A továbbiakban meg fogjuk mutatni, hogyan esik egybe az érzékfeletti megismerés 13. század közepéig tartó visszafejlődése, majd onnan kezdve lassú, de másfajta újjáéledése a Krisztus-impulzus beavatkozásával az emberiség fejlődésébe.

A modern ezotériát tehát a Krisztusimpulzus érvényre juttatását ösztönző elemnek tekinthetjük az olyan lelkek vezetésében, akik az újabb kor fejlődése feltételeinek megfelelő módon akarják felküzdeni magukat a magasabb világok megismeréséhez.