Nyolc nappal ezelőtt az imaginatív meditációt vettük szemügyre, és láttuk, hogy ez a fejtegetés is megmutatta nekünk, hogy minden megismerést, amelynek az érzékfeletti világok valódi megismerésének kell lennie, a testtől független világszemlélet révén nyerhetünk el. Ez azáltal történik, hogy a szokásos, mindennapi megismerés megszabadítja magát azoktól a feltételektől, amelyek a test, az érzékek, az idegrendszer és egyebek által adottak. Hiszen a szokásos mindennapi megismerés úgy jön létre, hogy az ember lelki-szellemi része a testi eszközt szolgálja. Nos, ez a szellemi megismerés bizonyos finomabb folyamatokból áll, amelyek az emberben lejátszódnak, s elsősorban ezekre a folyamatokra akarunk utalni mai fejtegetésünk első részében. Finomabb folyamatokat mondtam. Azért finomabbak ezek a folyamatok, finomabbak, mint a megismerés szokásos, mindennapi folyamatai, a megfigyelésé, az észlelésé, mivel az ember csak abból indulhat ki, amihez a mindennapokban hozzászokott, és csak fokozatosan emelkedhet fel a finomabb, intimebb folyamatokhoz. Nos, mi mindnyájan csak úgy juthatnánk el a szellemi világ legkielégítőbb, legmagasabb rendű megismeréséhez, ha képesek lennénk, hogy minden további nélkül teljesen tudatosan éljük át egy részét, csak egy kis részét, akár csak egy pillanatát életünk azon állapotának, amelyet az elalvás és a felébredés között töltünk el; nem csupán álomtudatban, hanem teljesen tudatosan. Mert hiszen minden beavatás abban áll, hogy azt, ami bennünk testünkön kívül, öntudatlanul időzik éjjel az alvásban, tudatossá tegyük.

Egy valóban magasabb megismerési folyamat sohasem áll másból, minthogy tudatossá tegyük azt, ami különben az elalvástól a felébredésig öntudatlanul, alvó állapotban megy végbe. Önök talán csodálkozni fognak, de van a testi embernek egy része, amely alapjában véve mindig alvó állapotban van, mindig alszik. Hiszen ezekbe a dolgokba nem szükséges egyenesen az antropozófiai élet kezdetén belemenni; a szellemtudományos kutatás finomságai bizonyos fokig csak lassan és fokozatosan juthatnak tudomásunkra. Természetesen úgy gondoljuk, ahogy ábrázolják, hogy az ember nappal ébren van, és éjjel alszik, hogy nappal énje és asztrálteste fizikai testével és étertestével teljes egységet alkot, éjjel pedig az én és az asztráltest a fizikai testen és az étertesten kívül tartózkodik. Mindenesetre egészen helyesen gondoljuk így, mivel csak fokozatosan tudunk a szellemtudományos tények durvább értelmezésétől a speciális igazságok felé haladni. Nagy vonásokban igaz az, hogy az ember alváskor énjével és asztráltestével kívül van fizikai és étertestén. De a test egy részére mégis érvényes az, hogy lényegében a felébredéstől az elalvásig a testnek ez a része alszik, legalábbis lényegét tekintve alszik. S ez figyelemreméltó módon az emberi testnek az a része, amelyet a fejnek, a főnek nevezünk. Ez éppenséggel akkor alszik, amikor mi ébren vagyunk. Bár könnyen azt hinnénk, hogy a fej a legéberebb, a valóságban ez az, amely a legkevésbé éber. Mivel az emberi gondolkodás, mindenekelőtt a fej berendezésének éber tevékenysége azon alapul, hogy az ébrenlétben is az én és az asztráltest a fej szerveivel szemben olyan kapcsolatban vannak - tehát a fej énje és asztrális részei -, hogy a fej fizikai és éteri részeivel nem tudnak összekapcsolódni, hanem mindig bizonyos fokig saját életet élnek a fej fizikai és éteri részén kívül. Csak akkor van még belső összeköttetés az asztrális és a fizikai fej-test között, ha fejfájása van az embernek. S ha az embernek igazán erős fejfájása van, akkor a leggyakrabban összeköttetés áll fenn a fej asztrális és fizikai része között. Akkor tud az ember a legrosszabbul gondolkodni, ha fáj a feje. Ez onnan ered, hogy ekkor erős kapcsolat lép fel a fej asztrális, fizikai és éteri része között. Nos, éber gondolkodásunk és a további éber lelkiéletünk azon alapul, hogy bizonyos vonatkozásban az én és a fej asztrálteste kívül van a fizikai és étertesten, és ezáltal a fej fizikai és étertestében tükröződik, mint ahogy csak akkor nézhetjük meg magunkat a tükörben, ha rajta kívül vagyunk. Ez a tükröződés adja mindennapi tudatunk képeit. Ezek tükörképek, amelyeket a mindennapi életben átélünk, megismerve észlelünk. S e fejen kívüli élet révén, a fej alvása és a koponya keménysége révén elért én- és asztráltest-tevékenység visszaverődése okozza azt, hogy az én és az asztráltest benső világát úgy érezzük, mint a sajátunkét. Ha az az eset állna fenn, mint a szervezet más részeinél, az én és az asztráltest tevékenysége még inkább beleolvadna a fizikai és étertest tevékenységébe, akkor emésztőszervi tevékenységet, talán ritmikus tevékenységet is észlelnénk a fejben, mint a szívben, vagy talán nem is észlelnénk - de gondolkodási tevékenységről nem lehetne beszélni, mivel ez azon alapul, hogy ezt nem észleljük, hanem visszatükröződik. A szív, a többi szervek felemésztik, felveszik az én és az asztráltest tevékenységét. A fej szervei nem veszik ezt fel, sokkal inkább visszatükrözik; ezért lehet átélni ezt a tevékenységet lelkünkben.

Nos, éjjel, az elalvástól a felébredésig, bizonyos mértékig az egész én és az egész asztráltest - még ha ez nem is egészen helyes, de nagyjából így van -, tehát az én és az asztráltest nagyobb része a fizikai és étertesten kívül található. Az ember itt olyan helyzetben van, hogy az elalvástól a felébredésig az én és az asztráltest egy sokkal nagyobb részére vonatkozóan úgy viselkedik, ahogy ébrenlétkor a fejével szemben viselkedik. De a szervezet többi része még nem tart olyan messze, mint a fej; az még nem fejlődött odáig, hogy vissza tudja tükrözni azt, amit a fej. Ezért az alvásban semmiféle tudatosság sem jelenhet meg. Ha megszemléljük kezeinket mozgás közben, azt kell mondanunk: ameddig mozgatni tudjuk, ha éberek vagyunk, ezekben a kezekben természetesen benne vannak az érintett végtagok, az én, az asztráltest, étertest és a fizikai test. Mindez rendelkezésre áll, mindez mozgásban van, ha kezeinket mozgatjuk. Nos, gondolják csak el, hogy az ember olyan helyzetben lenne, hogy kezei oda lennének kötve szervezetéhez, méghozzá úgy, hogy sohasem tudná mozgatni őket, hanem rögzítve lennének, szorosan hozzá lennének kötve a szervezetéhez. S tegyük fel, hogy mintegy az a kegyelem adódna az embernek, hogy mialatt most lekötött fizikai kezét nem tudja mozgatni, kezének éter-, vagy legalábbis asztráltestét mozgatni tudná. Ennek valami igen jelentős következménye lenne. Mintegy kinyújtaná asztrális, illetve éterikus kezét fizikai kezein túl, amelyeket nem tudna mozgatni, mert le volnának kötve. Nem bajlódunk azzal, hogy ezt a folyamatot mindenképpen kifejtsük; ha valamit a kezek asztralitásából és éteriségéből mozgatunk, akkor ezzel együtt mozgatjuk a fizikai kezet is. Az ember ezt a Földön nem tudja minden további nélkül jól véghezvinni, ami természetes, de az evolúció folyamán ez meg fog valósulni, csak másként, nem olyan durva módon, ahogy itt most elmondtam. Így meg fog történni az, hogy mialatt az ember a Föld-fejlődés folyamán továbbfejlődik, és átnő a Jupiterbe, ténylegesen bekövetkezik az, hogy kezei, fizikai kezei mozdulatlanok lesznek. A Jupiteren már úgy fog megjelenni az ember, hogy fizikai kezei már nem mozgatható szervek, hanem rögzítettek lesznek, ezért azonban éppen az asztrális és éteri kezei részben maguktól mozogni tudnak. Tehát a Jupiteren a fizikai kezekből még csak mozdulatlan utasítások jönnek, ezzel szemben az asztrális, illetve az éteri kezek szabadon mozognak, mint a szárnyak. Ez azon alapul majd, hogy ez a Jupiter-ember nem csupán agy-gondolkodó lesz, hanem rögzített kezei azt a lehetőséget nyújtják számára, hogy visszasugározzanak abba, ami most a fizikai kezekkel van összekötve, s ezáltal sokkal elevenebb, sokkal átfogóbb gondolkodása lesz. Azáltal, hogy egy fizikai szerv nyugalomba jut, a megfelelő szellemi-lelki végtag, amely hozzátartozik a fizikai szervhez, felszabadul, és szellemi-lelki tevékenységet tud kibontakoztatni. Ez ugyanis valóban így van az agyunkkal: amikor még Hold-emberek voltunk, akkor voltak olyan szerveink, amelyek ott úgy mozogtak, mint a kezek, és ezek a szervek rögzítetté váltak. A Holdon még nem volt szilárd, csontos koponyánk; ott azok a szervek, amelyek most az agyban mintegy össze vannak hajtogatva, úgy mozogtak, mint a kezek. Ezért az ember a Holdon még nem tudott úgy gondolkodni, mint a Földön. De annak, aki tisztánlátó módon vizsgálja a gondolkodást, világos, hogy ott az alvó agyban található szervek az éber embernél szárnyszerűen mozognak, ahogy leírtam önöknek, ahogy az asztrál- és éterkezek mozognának, ha a fizikai kezek rögzítettek lennének. Ez tehát valóban megtörténik a Hold-állapotból a Föld-állapotba történő átmenetnél, hogy ott a kezek mintegy le voltak kötve, és még rögzítettek voltak a szilárd, csontos koponya révén, s így az éteri és az asztrális rész szabaddá vált. De a szerveknek tovább kell fejlődniük. Ezek a kezek nem maradhatnak olyanok, mint most, ha a Jupiterig fejlődünk, hanem lényegi vonatkozásban egyfajta változáson mennek keresztül, mint ahogy az agyunk is, azáltal, hogy visszatükröző szervvé vált. Ezt a folyamatot természetes evolúciónak nevezhetnénk.

Egy másik folyamat a beavatás folyamata. Ez abban áll, hogy tudatunk középpontjába gondolatilag valamely mantrikus meditációt helyezünk, és ebben teljesen feloldódunk. Ha ezt tesszük, akkor valóban sok múlik azon, hogy nem a testiségünket használjuk e gondolat kialakításához, hogy megragadjuk a gondolatot, hanem ezzel a gondolattal visszahúzódunk a testiségből, a fizikai-érzékiből, és ezen kívül maradunk, hogy a meditációnál semmiféle segítségünk ne legyen a fizikai világból. A szokásos mindennapi gondolkodásnál segít bennünket a fizikai test, a fizikai világ. Gondolkodunk, ha az érzékeken keresztül benyomások érnek bennünket. Ezáltal válik kényelmessé számunkra a gondolkodás. Ekkor a világ egyúttal éteri és fizikai benyomást is tesz ránk. Ez támasza gondolkodásunknak. Ha meditálunk, éppenséggel távol kell tartanunk magunkat minden fizikaiságtól, és minden képzettől is. Teljesen szabad akaratunkból kell egy gondolatot tudatunk középpontjába állítani. Ezáltal valami igen sajátságos történik, ami az érzékelési folyamattal szemben egy finomabb folyamat. Ha odáig jutunk, hogy mintegy elfelejtkezve az egész külső világról - mintha a külső világ nem lenne ott, valójában semmi más sem lenne időben és térben, mint ez az egyetlen gondolat -, ha odáig visszük ezt, hogy számunkra az egész világ közömbös, és csak a meditációs gondolatokban élünk, akkor jelenik meg az, amit természetesen semmiféle fizikai tudomány sem tud megállapítani. A meditálás e finom eljárása révén bizonyos fokig egyfajta finomabb hő-felhasználást ér el; hőt használ fel, hőt távolít el. Ez olyan folyamat, amelyet természetesen fizikailag nem tudunk megállapítani, de a felhasználás megtörténik, s egy alkalommal majd beszélünk erről. Ekkor látni fogjuk, hogy olyan folyamatokkal, amelyeket mindenki meg tud figyelni, bebizonyíthatjuk a fizikai tudománynak, hogy a meditációs folyamat bizonyos finom hő- és fény-processzusokkal kapcsolódik össze.

A fényből, amit felvettünk, bensőleg felhasználunk valamit; fényt használunk fel. Még valami mást is felhasználunk, de most maradjunk annál, hogy hőt és fényt használunk fel. Éppen amit felhasználunk, az hozza létre, hogy megjelenik valami, amiről nyolc nappal ezelőtt mondtam azt, hogy a meditálás folyamatából valami finom elevenség alakul ki. Ha a szokásos mindennapi eljárással gondolkodunk, akkor is él bennünk valami, ami benyomást gyakorol szervezetünkre, és olyan folyamatot eredményez, aminek a hőhöz is van köze; ott ez vésődik be, és ami ott lejátszódik, az hozza létre, hogy van emlékezetünk. Ehhez azonban a meditálásnál nem szabad eljutni. Ha a tiszta gondolat- vagy érzéstartalomban élünk, akkor testünkbe nem nyomódik be az, amit ott felhasználunk, hanem az egyetemes étervilágba nyomódik be. Ez különben egy folyamatot idéz elő. Igen, kedves barátaim, ha valóban komolyan, igazán meditálnak, akkor az egyetemes étervilágba belenyomják gondolati formájukat; ez ott van benne. S ha visszatekintenek egy meditációs folyamatra, ez nem a szokásos emlékezés, hanem visszatekintés arra, ami benyomódott a világéterbe. Fontos, hogy ezt figyelembe vegyük. Ez egy finom folyamat, amit úgy valósítunk meg, hogy ez egy kapcsolatot hoz létre közöttünk és a környező éteri és asztrális világ között. Az embernek, aki a szokásos, mindennapi érzékelést és gondolkodást kifejlesztette, most önmagával kell kezdenie valamit; ez olyan folyamat, ami csak bennünk játszódik le. Az viszont, aki a valóságos, igazi meditációba bocsátkozik, olyan folyamatban él, amely egyben világfolyamat, kozmikus folyamat. Ott történik valami, még ha rendkívül finom dolog is. A következő történik: a meditálásnál némi hő használódik fel. Ha ez felhasználódik, hideg jön létre; ez meditáláskor lehűti az egyetemes világétert. S fény is felhasználódik ott, ez eltompul; sötétség keletkezik, letompított fény. Így, ha egy ember a világ egy helyén meditál, majd elmegy, akkor ezen a helyen egy gyenge lehűlést és ugyanakkor fénytompulást hagy hátra. Az általános fényviszonyok letompulnak, sötétebb lesz. Tisztánlátó módon mindig követni lehet, ha valaki egy helyen meditált, ha valóban megvalósította a meditációs folyamatot. Ha ismét elhagyja ezt a helyet, egy árnykép marad ott róla, ami hűvösebb is, mint a környezet. Tehát egy hűvös, sötét kísértet kerül erre a helyre; ezt véstük be ide. S finoman, igen finoman valóban történik valami ezen a helyen, amit nagyjából összevethetnek azzal, ami a fényképező lemezen keletkezik. Valóban egyfajta kísértet alakul ki ott. Ez tehát egy folyamat, amely nem csupán az emberben, hanem valóban kozmikusan játszódik le, s ezáltal az ember bekapcsolódik a kozmoszba.

Nos, különben van egy gondolat, amelyet meditál az ember, még ha egyáltalán nem is meditáló, ha semmit sem tud valamiféle szellemtudományról. Egy gondolatot már meditál az ember. S ez az egy gondolat, amely látszólag valóban kisebb, de az élethez végtelenül fontosabb, ez az én gondolata. Az én gondolatát ugyanis mindig úgy fogjuk fel, hogy az a testtől független. S amíg énünkkel összefüggünk a világgal, bizonyos, énünkkel összefüggő dolgokat - még ha az ember nem is veszi észre az életben - úgy gondolunk, hogy ezek, mondhatnám, olyanok, mint a fa ágai. Így bizonyos gondolatok, érzések, akarati impulzusok olyanok lesznek, mint az ágak vagy csápok, mozgó csápok; ezek az én köré csoportosulnak. S ilyen módon az ember mindig, egész életén keresztül hagyja, hogy mögötte kullogjon az, amit énnek gondol, ami ilyen mozgékony polipkarokat terjeszt ki minden irányba. Egy kísértetszerű medúzát enged maga mögé egész életén keresztül. De ez igen reális dolog, mivel ugyanakkor tartalmazza azt, amit az ember átélt - amíg ezt énjében elgondolja, átérzi. Ez kétségtelen. S amikor az ember átment a halál kapuján, fokozatosan megtanulja, hogy visszapillantson erre a visszatartott dologra, s ez ad lehetőséget arra, hogy összhang álljon fenn aközött, amit a halál után átél, és aközött, amit hátrahagyott.

A meditálásban nekünk, földi embereknek elsősorban azt kell elérnünk, hogy szerveink akaratunk hatalmában legyenek; hiszen ezen alapul a helyes meditáció lehetősége, azon, hogy gondolkodásunkat, érzéseinket szabaddá tegyük a meditációban, oly módon, hogy a test nem vesz részt benne, s ezáltal bensőleg oly erősen tudunk koncentrálni, hogy csak az vésődik be, amit akarunk, nem az, amit nem akarunk. Így ez mintegy lefényképeződik a világéterbe. Mindig hangsúlyoznunk kell, hogy a valódi, helyes meditálás reális folyamat, valóban reális folyamat. Ha meggondoljuk, hogy az ember ezt elhagyja és alapjában véve az egész élményben benne vannak, amiket elhagy, és hogy csak az élmény marad meg, akkor azt is beláthatjuk, hogy ha az ember áthalad a halál és az újabb születés közötti időn, és ismét lejön a Földre - akkor még a világéterben megtalálja azt, amit ott hátrahagyott. Ott van reálisan, ahogy a karma működik. Hiszen ez az, amit az ember kísérteteként létrehozott, ami most rá hat, és a későbbi élettel összhangban éppen azt alakítja ki, ami a karmában lejátszódik.

Az ember csak lassan és fokozatosan juthat ezeknek a dolgoknak a megismeréséhez. Mivel ez így van, mivel egy valódi folyamat játszódik le, amely túlmutat rajtunk, belenyúlik a kozmoszba, ezért a meditálónak az az érzése van, hogy a meditálás valami más, mint a szokásos gondolkodás. Az utóbbinál olyan érzésünk van, hogy mi fűzzük össze a gondolatokat, az egyiket hozzuk a másik után; mi vagyunk itt, aki ítélkezik. A meditálásnál az embernek fokozatosan az az érzése: nem csupán te vagy az, aki itt gondolkodik, aki meditál, hanem történik valami, amiben te ugyan benne vagy, de ez rajtad kívül is, valami maradandóként játszódik le. Ennek az érzésnek át kell hatnia az embert. Éppen úgy, mint amikor az embernek az az érzése, hogy ha egy törékeny tárgyat a falhoz vág, nemcsak az történik, ami a tárgy repülése előtt történt, hanem azután még valami, ami összefüggésben áll ezzel: a tárgy összetörik, ha elszabadult tőlünk. Így a meditálásban is úgy érzi az ember: ez nem te vagy, aki gondolkodik, te ugyan éleszted a gondolataidat, majd ezek tovább peregnek, örvénylenek és léteznek. Akkor már nem vagy egyedül úr felettük, hanem kezdenek önálló, saját életet élni. S mint amikor az ember gondolatainak szövedék- és lényszerű atmoszférájában benne érzi magát, mint ahogy a gondolatok hullámként áramlanak át agyunkon, úgy kezdi ezt is érezni, ezt a szilárd, biztos érzést: te benne vagy saját szellemi világodban, te magad csak egy tagja vagy ennek az egyetemes szövedéknek. Fontos, hogy valóban ehhez a csendhez, ehhez a lelki nyugalomhoz jussunk a meditálásban, hogy eljussunk ehhez a jelentős érzéshez: nem vagy egyedül, aki teszi ezt, ez megtörténik. Te elkezdted mozgatni ezeket a hullámokat, de ezek kiszélesednek körülötted. Saját életük van, amelynek csak a középpontja vagy.

Látják ebből, kedves barátaim, hogy a szellemi világ megismerése valójában egy élmény. S ezt az élményt teljes nyugalomban kell kivárnunk. Ez rendkívül jelentős, de türelem, kitartás, lemondás kell hozzá, hogy teljes nyugalomban kivárjuk. Mivel ez az élmény elegendő ahhoz, hogy teljesen meggyőződjünk a szellemi világ objektív létezéséről.

Amint kivehették az itt megtartott magyarázatokból, az ébrenlét és az alvás váltakozó állapota valóban általánosan szükséges. Itt oly módon alszunk és ébredünk, ahogy az éppen ismert számunkra. Azért alszunk és ébredünk fel, hogy egész nap tevékeny agyunk is alámerülhessen abba a részbe, amelyről nappal a szervek gondoskodnak, éjjel pedig kívül van és öntudatlan marad. Az alvás és az ébrenlét e ritmusának meg kell történnie; de láttuk, hogy ez a világlény nagy fejlődési folyamatában is megtörténik. Ha most agyunk valójában alszik, hogy gondolkodni tudjunk, és kezeink éberek, ez azt jelenti, hogy kezünkkel szabad, éber kapcsolatban vagyunk. Mialatt az alvásban nem mozgattuk a kezünket, addig a Holdon agyunkat illetően egyenesen éberek voltunk, és megtanultuk az alvást; éppen ezáltal tudtuk kifejleszteni a földi gondolkodást, hogy megtanultuk agyunkat elaltatni. Míg ez a Holdon még éber volt, itt már elérte az alvás lehetőségét; s ezáltal tud gondolkodni az ember. A test középtája a Jupiteren tanul majd meg aludni, s így a gondolkodás további élmény lesz. Így mennek keresztül a fejlődésen az alvás és az ébrenlét állapotai. De ezek az állapotok egészen általánosak, minden lehetséges területen megmutatkoznak. Azt mondhatjuk: ahová pillantunk, látjuk, hogy az alvó és éber, váltakozó állapotok valóban szükségesek. Egy szokatlan példát fogok bemutatni erre, sajátságos példát, amely talán mégis közelebb hozhat bennünket korunkhoz.

Ha tájékozódni akarnak, megtudhatják, hogy mi játszódott le az irodalmi szellemi életben a 19. század kezdetén a kultúrában, ha egy irodalomtörténeti műben utánanéznek, hogy melyik költő volt jelentős, melyik jelentéktelen. Ez a kép véget is ér egy bizonyos ponton, ugyanis azokat a költőket, akik akkor egészen jelentősek voltak, már nem is említik. S az ember, ha jelenleg egyáltalán tud valamit, tudja, melyik költő volt jelentős vagy jelentéktelen a 19. század első felében vagy a közepén. Ezt tudja az ember; viszont némelyekről - hiszen ez tagadhatatlan - akik írtak a 19. században, sokan, nem akarom azt mondani, hogy mindenki - már semmit sem tudnak. Vannak már olyan emberek, akikről már egyáltalán nem tudnak. Nos, bizonyára jön majd egy olyan idő, amikor más képe lesz az embernek, egészen más képe arról, amit például a 19. század irodalmi, szellemi életének nevezünk; ahol bizonyára olyan költőknek, akiknek ma sok oldalt szentelünk, csak egy fél oldalt szánnak, és olyanoknak, akiket ma egyáltalán nem említünk, tíz-húsz oldalt. Ezek a dolgok változni fognak. S főleg fennáll annak szükségessége, hogy ezek a dolgok alapjában változzanak. Különösen, ha tekintettel vagyunk arra, hogy a szellemtudománynak olyannak kell lennie, ami bevonul az emberiség kultúrájának folyamatába, megragadja és áthatja az emberi tudást, ha ezt figyelembe vesszük, akkor tudni fogjuk, hogy az embereknek újra kell tanulniuk, meg kell tanulniuk gondolkodni. Egy dolgot azonban meg akarok említeni.

A mai megismerés helyére, amit valójában azáltal nyertünk, hogy egyetlen valóságos megismerésként engedtük érvényesülni azt, amit a testi organizáció révén kapunk, egy másiknak kell kifejlődnie, egy másiknak, amely azt is engedi érvényesülni, amit a szellemi beavatási úton lehet kivívni. Ma a dolog úgy áll, hogy az igazi tudós egyedül azt engedi érvényesülni, azt tartja biztosnak, amit olyan megismerés révén nyerünk, amely a test eszközén keresztül jött létre. Minden más fantáziakép. Esetleg még hipotézisként hagyja érvényre jutni. De ez nem mehet túl messzire, különben a hipotézist is már a legnagyobb fantasztikumnak nevezi. Tehát ez érvényes ma. Kell olyan időnek jönnie, amelyben nemcsak érvényesülni engedik azt, amit a szellemi megismerés útján vívnak ki, hanem amikor azt is, ami a fizikai világban ismert, át fogja világítani és jó értelemben a mélyére fog hatolni a szellemi megismerés. Ennek el kell jönnie.

Nos, nemcsak összehasonlításképpen, hanem minden valószínűség szerint azt mondhatjuk: most olyan korban élünk, amelyben az ember a megismerést illetően alszik, legalábbis - hogy kissé udvarias legyek - az emberek általában alszanak. Ebből az a szellemtudomány iránt érdeklődő ki van zárva, aki a szellemi megismerés tekintetében éber. De az emberiség többi része alszik, álomszuszék a szellemi megismerés terén. S éppen a legtiszteltebb tudomány úgy jön létre, hogy valójában alszik. Olyan korban élünk, amikor az emberiség ezt az igazi valóságot a legintenzívebb értelemben átalussza. Ez már régóta előkészült, és - mondhatnánk - ahogy az alvás előtt mindig elalvás történik, így azt is megfigyelhetjük, hogy éppen a 19. században egyfajta álomállapot és az alvással való küzdelem lépett fel. Hiszen most olyan korban élünk, amikor a szellemi megismerés tekintetében az emberiség többnyire alszik. Most édesen szendereg. De nem könnyen vált lehetségessé, hogy teljes mértékben kivívják ezt az alvást, és látjuk például, hogy a 19. század első felében egyes nagy jelenségeknél küzdelem lépett fel az alvással, mialatt bizonyos embereknél még a szellemi igazságok, szellemi viszonyok egyfajta sejtése, belső átélése támadt fel. A 19. század további folyamán nem tehetett mást, hogy ehhez az édes, szendergő állapothoz jusson, minthogy elfelejtse az olyan költőket, akik még tudtak valami sajátosat a szellemi világról. Ezek nem illettek bele ebbe a szellemi szendergésbe.

Egyszer már azonban felhívtam a figyelmet egy költőre, Julius Mosen-re^[1], aki „Wahn lovag” (Ritter Wahn), sőt „Ahasver” c. költeményeivel valóban olyan műveket írt, amelyekből láthatjuk, hogy Julius Mosen eleven összhangban élt a szellemi világgal. Wahn lovagot Julius Mosen egy régi monda után formálta meg, de áthatotta bizonyos ideákkal, amelyekből láthatjuk, hogy még kapcsolatban állt a szellemi világgal. Wahn lovag keresi a Földön azt, aki fel tudja világosítani őt a halál legyőzéséről. Lényegében az a témája Julius Mosen „Wahn lovag” c. költeményének, hogy Wahn lovag, tehát az, aki a szokásos megismeréssel rendelkezik - amely téveszmés megismerés - felkeres valakit, aki fel tudja világosítani őt: hogyan kerülhet ki az ember a fizikai élet téveszmés megismeréséből. S igen nagy véleménnyel van arról, aki felvilágosítja őt erről. Julius Mosen ezután leírásokat közöl, amelyek arra vonatkoznak, hogyan fogja megtalálni Wahn lovag azt, aki megvilágítja számára a testen kívüli megismerést:

Harcolni akarok minden országon át
Kelet felé, meddig derék lovam hordoz,
Várról-várra, országról-országra kóborolván

Rendületlenül, míg valaki el nem mondja nékem:
Én testedet megmenthetem a haláltól,
Megtehetem, hogy hatalmát megtörjem.

Én azt öröklétről-öröklétre
Szolgálni akarom harcedzett kézzel,
Dolgozni néki, hatalmasan küzdve.

Ez a Wahn lovag tehát felvilágosítást keres arról, hogyan juthat az ember olyan megismeréshez, amelyet nem a testből hódítanak meg, hanem ami magát a testet győzi le, amely az öröklétben folytatódik. Tehát ez a vágy már létezik. S most Wahn lovag - ahogy Julius Mosen mondja - először egy „Ird” nevű aggastyánnal harcol. Nos, ezt az Ird-et nem értették az emberek. De utánanézhettek volna a névnek az eredetiben, akkor az Ird-et nem fordították volna „halál”-nak (Tod), mint ahogy a lipcsei irodalomprofesszor, Rudolf von Gottschall tette. Fordíthatták volna „Föld”-nek (Erde), vagy „világ”-nak (Welt). Nos, ezzel az Ird nevű aggastyánnal harcol először Wahn lovag. Legyőzi őt. Az utóbbi alkalommal beszéltünk arról, hogyan győzte le a szellemi a földit, a szellemi győzelméről a Föld, az idő és a tér fölött. Majd legyőzi a „Tér” (Raum) nevű aggastyánt, és eljut a menny kapujához, vagyis a szellemi világhoz. Akkor vágyakozni kezd arra, hogy visszatérjen a Földre, mivel még nem élte ki teljesen az életet. Ez a szép költemény, a „Wahn lovag” azt állítja elénk, hogy már volt itt valaki, aki küzdött a beavatás problémájával, aki tudott valamit arról, hogy létezik egy ilyen beavatási probléma. „Ahasver” c. költeményében Julius Mosen ismét ilyesmit ábrázol.

Nos, van még egy másik német költő, Wilhelm Jordan, akit gyakran említenek, művét azonban, amelyen át legszellemibb lényét adta, a legkevésbé. Ez a költemény a „Demiurgosz”. Ez a „Demiurgosz” - a mű az ötvenes években jelent meg - igazán jelentős munka, mivel valóban azt juttatja kifejezésre, ahogy a szellemi lények, jók és gonoszak, közelednek az emberekhez, áthatják az emberi lelket, és az emberek segítségével itt a Földön megnyilvánulnak. Így ha egy ember áll előttünk, arra kell gondolnunk: ez az ember bizonyára mindabból áll, amit ismerünk, de benne az működik, ami a magasabb szellemi világból jön. S a „Demiurgosz” nagyrészt azon alapul, hogy ezt az összhangot ábrázolja az ember és a szellemi világ között. Három szép kötetben mutatja be Jordan, hogyan játszanak bele szellemi lények az emberi lélekbe. Itt teljes mértékben bekövetkezik a küzdelem az alvással. Vannak olyan emberek, akiknek álmaiba még belekerült az, amit az emberiségnek ki kell vívnia a szellemtudomány által, az édes szendergésből felébredni, a tisztán külső, pozitivista megismerés irányába. Ezt valóban egy ilyen folyamatnak kell tekintenünk, hogy az emberek spirituális álmokon keresztül a lustaságba, lustálkodásba juttatják magukat.

Ha megkérdezzük, min alapszik ez valójában, hogy mégis csak van egy ember, Julius Mosen, aki képes spirituális folyamatok ábrázolására, s mintegy beavatási folyamatot mutat be „Wahn lovag”-jában, honnan jön ez? Ez igen figyelemreméltó: Julius Mosen beteg volt és életének nagy részét csaknem teljesen megbénulva töltötte. Mit jelentett azonban ez a bénulás? Hogy a fizikai test mintegy kiszáradva eloldódott az éter- és asztráltesttől. Ezzel a bénulással az asztrál- és az étertest szabadabbá vált. Amit nekünk fáradságosan kell kiküzdenünk a beavatási folyamat révén, azt ő e betegségfolyamat segítségével elérte. Természetesen ezt a betegségfolyamatot nem szabad valódi megismerési folyamatnak felfogni, vagy kívánatosnak tekinteni; de egy olyan korban, amely mintegy a lustaságba torkollik, a világrend egy olyan embert helyezett a világba, akinek ilyen volt a kapcsolata fizikai és lelki-szellemi tagjai között. Így feküdt, megbénulva, egyetlen tagját sem tudta mozgatni, de eleven lélekkel, eleven szellemmel, amelyek ezáltal egyenesen szabaddá váltak, és behatoltak a szellemi világba. Amit a beavatás egészséges módon keresett, arra itt egy betegség szólította fel. Itt feküdt egy ember élete nagy részében megbénulva az ágyban, de teste bénulásán győzedelmeskedve eloldódott belőle a szellemi-lelki. Ezért tudott ez az ember valóban előhozni valamit, ami számunkra annyira spirituálisnak tűnik. Hiszen még egészségesebb módon is el lehetett volna ezt érni, mint ahogy Julius Mosen tette, de talán éppen ezért kevésbé mély tartalommal.

Egészségesebb módon is elérték ezt. Még a 19. század első felében lehetővé vált egy költő számára, hogy valóban úgy ábrázolja az emberiség kultúrtörténetének folyamatát, hogy alakjaiba mindenütt bevilágított az összefüggés a szellemi világok és aközött, ami az emberekkel történik a Földön. Ez egy szép költemény a 19. század harmincas éveiből, Auffenberg „Alhambrá”-ja^[2]. Ez az Auffenberg spirituális költő, és az „Alhambra” jelentős mű. Így három művel, az „Ahasver”-rel együtt pedig néggyel: a „Wahn lovag”-gal, az „Ahasver”-rel, a „Demiurgosz”-szal és az „Alhambrá”-val rendelkezünk - de még sok ilyet lehetett volna mondani, amelyek ma már egyáltalán nem könnyen kaphatók. Négy ilyen mű van tehát, amelyek megmutatják számunkra, hogy ebben a korban mintegy álomszerűen elhalványodik az ember kapcsolata a szellemi világgal az általános materialista szendergő állapottal szemben. Korábban már nyitott volt az emberiség a szellemi világra; csak természetesen azok, akik most ezután leírják, hogy szellemi világ, azok kihagyják ebből azokat az embereket, akik teljesen tudatában voltak a szellemi világnak. Ha az ember ma filozófiatörténetet ír, azt is kihagyja, ha valakinek tudomása van a szellemi világról, vagy nem említi a legkimagaslóbb egyéneknél ezt az együttműködést a szellemi világgal.

Nos, igen érdekes az összehasonlítás a „Wahn lovag”, amelyben valóban spirituális élet pulzál, és Jordan „Demiurgosz”-a között, amelyben szintén a spirituális élet szólal meg. Jordan teljesen egészséges volt; nála nem tudott szétválni a szellemi-lelki a testtől, mint Mosennél, akinek megbénult a teste. Ennek következménye az volt, hogy Jordan csak mozgékonyabb ifjúkorában, amikor még belső energiából, rugalmasságból és logikából felfogta a szellemi-lelkit, akkor jutott a „Demiurgosz” gondolatára. Később belekerült a kultúrtörténet egy durván materialisztikus gondolatába, amely vonulatként húzódott át „Nibelungen” (A Nibelungok) c. művén, és így tovább. Követnie kellett azt a folyamatot, amely a materializmus altatódalához vezetett. Az a legjelentősebb azonban, hogy belássuk, hogy korunknak az a feladata, hogy a megismerést belevigye a szellemi folyamatba, az emberiség fejlődési folyamatába, amely valódi szellemi megismerésből ered, azt a megismerést, amit a világszellem bizonyos fokig Julius Mosen tragikus sorsán keresztül hangsúlyozott. Akaratlanul ugyanis már nem tud az ember minden további nélkül bejutni a szellemi világba; korábban voltak olyan idők, amikor tudta ezt, ahol az ember pusztán természetes körülményei folytán a szellemi-lelki, az asztrál- és az étertest is szabadabbak és függetlenebbek voltak a fizikai testtől; de ez az idő már elmúlt. A mai materialista korban az embernél természetes állapotában - s ennek a földi lét további részében így kell maradnia, és mindig intenzívebbé kell hogy váljon - szilárd összhangban kell lennie a szellemi-lelkinek és a fizikai testiségnek. Nem fog azonban alábbhagyni az, hogy természetes körülményei folytán egyedül az embernek valamilyen tudomása lesz a spirituális világról. Ennek viszont éppen azon az alapon kell megjelennie, amivel az akaratnak lehet dolga; hogy a szellemtudománnyal áthatva az ember belső akarati impulzusaiból, szabadságból, a meditációban, a koncentrációban kioldja a szellemi-lelkit a fizikai-testiből. Akkor az ember ugyanúgy, mint korábban, spirituális megismeréshez jutna, így lehetne beteg, béna, tölthetné élete második felét megbénult végtagokkal. A mostani organizációnál ez szükséges volt. Korábban azonban nem volt szükséges. Az embernek akkor nem kellett megbénulnia, hanem az asztráltest, az étertest és a fizikai test közötti kapcsolat olyan volt, hogy jelen volt a tisztánlátó megismerés. Ma ez csak megbetegedés révén vált lehetségessé. Bizonyos fokig egyfajta előjel volt az, ami Julius Mosennél nyilvánvalóvá vált.

Így a világjelenségek mély szellemi összhangját egyenesen a szellemtudományon keresztül kell lelkünk elé hívni, de tisztáznunk kell azt is, hogy milyen mély szellemtörténeti impulzusokkal függ össze bensőleg az, ami szükségessé teszi, hogy az emberek fokozatosan a szellemtudományra térjenek át. Ezt nem egyesek valamiféle önkénye követeli meg, hanem az a nagy folyamat, amelynek éppen a világ szellemi fejlődése által kell felfognia az egész földi létet. Az ember küldetése és feladata, hogy a jövőben viszont mindig jobban és jobban, valóban áttérjen a spirituális átélésre, hogy az emberiség az egész földi kultúrával együtt ne száradjon el, hogy a szellem valóban tovább tudjon élni a Földön.

Több dolog között, amelyek egy ilyenfajta megismerést közelebb hozhatnak az emberhez, ott van az is, amit már ismételten kimondtam: hogy most számos ember viszi fel lelki lényét viszonylag rövid időtartamon belül, oly módon, hogy elhasználatlan étertestük van, amely még erőket tartalmaz. Ez még évtizedekig gondoskodhatott volna a fizikai testről, és ezek az emberek azáltal, hogy a szörnyű történelmi események miatt átmennek a halál kapuján, étertestüket elhasználatlanul viszik fel a szellemi világba. Ezek azonban az emberi kultúra spiritualizálódásának nagy segítői lesznek. S minden egyéb mellett ennek a nagy kor-eseménynek éppen az az óriási jelentősége az emberiség fejlődésében, hogy az elhasználatlan étertestek felvitelével erők áramolhatnak földi fejlődésünkbe, amelyek helyzetüknél fogva igazolhatják a szellemiséget. De sokat ez sem segítene, kedves barátaim, még ha sok Nap lenne is a világon, ha az emberek szemükkel nem fognák fel a napfényt, mint ahogy igazak azok a szavak, amelyeket Goethe mondott ki: „Ha a szem nem lenne napszerű, sohasem tudná megpillantani a Napot”. Éppen úgy, ahogy a Nap is hiábavalónak tűnne, ha nem lennének itt a szemek, hogy felfogják a fényét - úgy kell a földi emberi lelkekből kiindulva feltámadnia azoknak a szerveknek, hogy valóban felfogják azt, ami szellemi életként áramlik le a kozmoszból és abból a világból is, ahol az emberek a halál és az újabb születés közötti életüket töltik, és ahol az elhasználatlan étertestek is vannak. Így össze kell kapcsolódnia annak, amit a nagy háborús áldozattal áldoznak a szellemi, kozmikus létnek, és ezt fel kell fogniuk azoknak az emberi lelkeknek, akik fogékonyak a szellemiségre. S szörnyű lenne, ha tovább élne az a tudomány, amely manapság egyetlennek tűnik, s nem tesz mást, mint a külsőleg érzékelhető tényeket regisztrálja, és arra használja őket, hogy ésszerű ítéleteket alkosson róluk. Ha a tudomány csak ismétlése annak, ami a tudomány nélkül ott van, akkor ez nem tudja összekötni magát az isteni-szellemivel. Csak ami az emberi lélekben valóban az érzékileg észlelhetőn túl fel tud ébredni, csak az kötheti össze magát a valóságos isteni-szellemivel, s így maga a Föld fejlődési folyamata szellemi, szellemileg eleven marad. Az emberiség minden előrelépése azon alapul, hogy a spiritualitás behatol-e az ember lelki fejlődésének folyamatába, és egyedül a szellemből dönthető el, hogy valami igaz vagy hamis. Az ember ma azt hiszi, hogy a szellem nélkül el tud dönteni, igazolni tud ezt vagy azt; azonban végső fokon érzéki igazságokról is dönteni szellemi átélést jelent.

Amikor a 19. század első felében a régi szellemi átélés lehanyatlott, akkor ismét mondhatnám, jelképként állították oda azt, ahogy a szellem működhetett bizonyos emberekben, hogy megmutassa a csupán külső-érzékire irányuló bizonyítási eljárás lényegtelenségét. Egy ember, aki dr. Mises néven ír, éppen ebben az időben sokat teljesített, hogy megmutassa, hogy mindent, de mindent be lehet bizonyítani, ennek az ellenkezőjét is, és hogy végső fokon mégis csak összhang van a szellemi élettel. Például ez az ember sokféle dolgot átélt a természettudomány, az orvostudomány oldaláról - ő maga orvos volt -, átélte, hogy minden pillanatban egy új gyógyszer jön létre ehhez vagy ahhoz a betegséghez. S így éppen átélte azt az időt, amikor elkezdték a strúma ellen a jódot használni. Ez az az idő volt, amikor ez a gyógyszer egész sajátságos diadalt ült, amelyben be akarták bizonyítani - ez a 19. század húszas éveiben történt - hogy a jód valójában milyen költséges gyógyszer. Akkor egyszer dr. Mises kiállt ezért, és megmutatta, milyen jól igazolható, minden természettudományos alapelv szerint, hogy a jód valami kiváló dolog, mivel az ember valóban bizonyíthatja, hogy a Hold jódból áll. S szállította a megcáfolhatatlan bizonyítékot, hogy ez így van. Ezzel azt akarta megmutatni, hogy az ember mindent be tud bizonyítani, amit akar. S ezt is be tudja bizonyítani. Az értelem, ami az aggyal van összeköttetésben, minden dologra vonatkozóan valóban igazolhatja az igent és a nemet. Csaknem mindig úgy van, hogy valamely tudományos nézet felbukkan, és más időben ott van az ellenkezője; hogy az ember az igent éppen olyan jól tudja igazolni az egyik oldalon, mint a nemet a másikon. Ami azonban nem az igen-nem hullámának ilyen ahrimáni fel- és leszállása, hanem az emberiségfejlődés isteni jellegének valódi előrelépése, az a spirituálison alapul. S világossá kell válnia számunkra, hogy a jelen a maga sajátos, jellemző kulturális tényeivel azáltal jött létre, hogy ez a szellemtudomány alvásideje, és mindazon, ami sokszorosan tudománynak látszik, éppen a szellemi szendergés különösen elterjedt. Szükséges ez a szellemi szendergés. Nem kritika ez, amit mondok, hanem csak egy tény megállapítása. Éppenséggel szeretettel kell elmondanunk, hangsúlyoznunk kell, hogy már szükséges volt, hogy egy időre az egész tudomány elaludjon a szellemi világra vonatkozóan. De most már újra itt az idő, hogy eljöjjön a szellemi élet eleven ébredése, azé a szellemi életé, amelynek vágyát valóban mindenütt érezzük. S ezen alapulhat az az érzés, kedves barátaim, amelyet most, ezekben a fájdalmas időkben át kell élnünk. Ameddig sejtésünk lehet arról, hogy az ember megtalálhatja az utat a szellemi világba, keresnünk kell ezt az utat; keresnünk kell, hogy spirituális gondolataink találkozzanak azzal, ami az elhasználatlan étertestekből lefelé áramlik. A jövőben ez valóban megadhatja, hogy egy bizonyos szellemi magasságból visszapillantsunk fájdalmas és sorsfordító napjainkra. Ez a szellemi magasság el fog jönni, ha mindig több és több ember valóságos életének tudati tartalmából megtalálja a szellemtudományos impulzusokat. S akkor az is megtörténik majd, amit lelkem legmélyéből mindig zárógondolatként idézek önöknek itt ezeken az összejöveteleken az utóbbi időben. Ezt reményként kívánjuk felfogni, olyan reményként, amely azé lehet, de kell is lennie, aki a szellemtudománnyal összeköttetésben éli át sorsszerű napjainkat:

A küzdők bátorságából
A harcmezők véréből
Az elhagyottak szenvedéseiből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse -
Mely a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítja a szellemi térbe.

[1] Julius Mosen: Wahn lovag - megjelent 1831-ben: új kiadása Rudolf Steiner előadásainak ösztönözésére a Der Kommende Tag AG kiadónál 1921-ben Stuttgartban; „Ahasver”: megjelent 1838-ban.

[2] Joseph von Auffenberg eposza dramatikus formában. Megjelent három részben 1828-30-ban.