Ma ismét tehetünk néhány aforisztikus megállapítást, amelyek egyik vagy másik oldalról a legutóbb megbeszéltek kibővítései lehetnek. Elsőként annak módjára szeretném felhívni a figyelmet, ahogy a szellemi világokhoz történő felemelkedésünkkor, miután megtettük az első lépéseket a szellemi világokba, megtaláljuk a szellemi világok tényeit, valószerűségét. Abból szeretnék kiindulni, miben rejlenek a nehézségei annak, hogy feljussunk a szellemi világokba. Ezek a nehézségek ténylegesen szemléletbeliek, s így az is biztos, hogy az útnak, amelyet meditációinkkal, lelkünk egész belső munkájával választunk, a szellemi világba kell vezetnie, így biztos, és könnyű is bizonyos mértékig félreismerni a lelki tapasztalatok sajátosságait, amelyek a szellemi világba vezetnek. Először abban rejlik a nehézség, hogy megszoktuk, hogy mindazt, amit lelkünkkel megtapasztalunk, azoknak az élményeknek az alapján ítéljük meg, amelyeket a külső érzéki világból elsajátítottunk. Bizonyos mértékig semmi mást nem ismerünk, mint azt, amit a külső érzéki világból szereztünk meg. Nos, ott minden más, így a nehézség mindenekelőtt abban áll, mit akarunk ott látni, egyáltalán figyelmünk területébe vonni. Úgyszólván az egész szellemi világ kitárulhatna előttünk, de mi nem látnánk semmit. Alapjában véve ez az eset áll fenn, mivel mi - amíg ébren, földi testben időzünk - nem vagyunk abban a helyzetben, hogy szellemi szerveinket elvonjuk ettől a földi testtől, kivonjuk őket a földi testtel való kapcsolatunkból.

Tegyünk egy összehasonlítást, amelyet már gyakran választottam, hogy szemügyre vegyük a lelkiségnek a testiségtől történő elválasztását. Gyakran mondtam, hogy az ember mindennapi életben itt lévő halhatatlan lényét éppen olyan kevéssé ismerhetjük meg, mint a vízből azt, hogy a hidrogénnek és azt oxigénnek milyen tulajdonságai vannak. A hidrogén, amely a vízben összeköttetésben van az oxigénnel, mint ahogy valóban halhatatlan lényünk benne van a testiségünkben, semmit sem mutat meg számunkra tulajdonságaiból, ha nincs elválasztva tőle, hanem magába rejti mindezeket a tulajdonságokat. Így rejti el a lélek a maga tulajdonságait, míg egységben van a testtel.

A születés és a halál közötti mindennapi élet azonban úgy neveli az érzéki világgal szembeni magatartásunkat, hogy szellemi szerveink éber állapotban mindig úgy vannak összeköttetésben a testiséggel, mint ahogy a hidrogén összekapcsolódik az oxigénnel a vízben.

Ezért lelkünk életünk folyamán, a születés és a halál között nem hagyhatja el másként a testet, csak akkor, amikor az elalvástól a felébredésig kivonul a szellemi világokba. Ebben az időben az elalvástól a felébredésig a lélek valóban benyomul a szellemi világokba, ott van. Ott új erőket vesz fel a napi körforgáshoz a szellemi világokból, de megmarad az a tulajdonsága, hogy csak a testi szervekkel érzékeljen, és abban a pillanatban, amikor a lélek úgy megerősödne, hogy a szellemiben érzékelni tudna, felébred. Mert a lélek erőin keresztül összefügg a testtel, a lélek pedig vágyképességein keresztül a testtől függ. Abban a pillanatban, amikor a lélek erői ismét annyira megújultak, hogy tevékenykedni képesek, vágynak arra, hogy visszatérjenek a testbe, ha az még életképes. Ezért kell megtanulnunk, hogy a halál után először fokozatosan tájékozódjunk.

Hasonlítsuk most össze azt, amit a legutolsó lelki tevékenységként már egy nyilvános előadáson hangsúlyoztam, az emlékezés képességét azzal, ami akkor lép fel, amikor az ember megtanulja, hogy bepillantson a szellemi világba. Ez olyasmi, ami bizonyos értelemben szabaddá tesz bennünket a testiségtől. Éppen a természettudomány mutatja meg, amikor mindig tovább fejlődik, hogy az emlékezés során egyfajta tiszta szellemi folyamattal rendelkezünk, hogy egy korábbi élményre való visszapillantás ténylegesen szellemi folyamat. De ennek a szellemi folyamatnak van egy óriási segítsége, mégpedig testünk segítsége, amelyet a test nyújt. Ez így történik: ha lelkünkkel a testben időzünk, akkor ez ténylegesen olyasmi, amit emlékezőképességünkre bízunk, elsősorban valójában képszerű, teljesen hasonló ahhoz, amit imaginatív megismerésnek nevezünk. Így azt, amit a mindennapi életben éppen cselekszünk, belevéssük a testiségbe, hogy emlékezésként tartsuk meg. Ha van egy élményünk, akkor ezzel az élménnyel elsősorban szemben állunk az érzékekkel, van egy képünk, amit magunknak készítettünk. Ez a kép mindenekelőtt testiségünkbe vésődik be: testünkben egy lenyomat képződik, mégpedig olyan, amelyet egy pecsétnyomathoz hasonlíthatnánk. Fontos, hogy világosan lássuk, hogy egy ilyen lenyomat marad vissza. De gyerekes az a képzet, amellyel erről a külső természettudomány gyakran rendelkezik. Egyeseknél arról olvashatunk, hogy az agy egy bizonyos részén felrajzolódik az egyik képzet, a másik pedig egy másik részén, és hasonlók. Nem így történik ez, hanem úgy, hogy a lenyomat, amely testiségünkben képződik, valójában egyáltalán nem hasonlít ahhoz, amire később emlékezünk. Mivel tisztánlátó módon szemlélve ez alapjában véve egy olyan lenyomat, amely felveszi az emberi fej formáját, és még mintegy folytatódik befelé az ember további részébe. Teljesen közömbös, mit élünk át, erről egy lenyomatot hozunk létre magunkban, mégpedig befelé az étertestbe. Ha ezt a lenyomatot el tudnánk távolítani, akkor fejünk és ennek folytatása csak saját maga vézna, árnyszerű kísértete lenne. S ha újabb emlékünk volna, akkor ismét egy fej és folytatásának árnyképét látnánk. Ezek azonban semmiképpen sem hasonlítanak ahhoz, amit akkor élünk át, ha emlékezünk. Ha sok emlékünk van, akkor sok ilyen árnyszerű kísértet rejlik bennünk. Ezek mind egymásba folynak és áthatják egymást. S ami marad, kívülről nézve olyan lenne, mint egy árnykép, s csak úgy lehetne leírni, hogy az egyik ilyen, a másik amolyan.

Hogy az emlékezés valóban létrejöjjön, az emberi léleknek először ezzel a testben megmaradt lenyomattal szemben kell fellépnie, és úgy kell megfejtenie, mint ahogy azokat a sajátos jeleket fejtjük meg, amelyek a papíron vannak, és egyáltalán nem hasonlítanak ahhoz, amit utána lelkünkben átélünk, amikor valamit olvasunk. Egy ilyen tudatalatti olvasási folyamatot kell megvalósítania a léleknek, hogy ezeket a pecsétlenyomatokat átültesse azzá, amit majd a valódi emlékezésben átélünk. Tegyük fel, hogy önök nyolcéves korukban átéltek valamit, és ma visszaemlékeznek erre. Az igazi folyamat az, hogy az önök lelke, valamitől ösztönözve, rá van utalva ezekre az árnyszerű fejecskékre és folytatásaikra, amelyek egykor belénk nyomódtak, ezeket fejti meg ma a lelkünk. S abból, ami az élmény, olyan kevés marad a testben, mint a könyvben abból, amit akkor élnek át, ha egy könyvet olvasnak. Ha a könyvet ismét elolvassák, akkor lelkileg az egész dolgot újra meg kell alkotniuk. Mindez anélkül történik, hogy észrevennénk. De az, aki nem tanult meg olvasni, nem tudja kitalálni a jelekből, mit kellene kifejezniük ezeknek az írásjeleknek. S valóban így van ez emlékezési folyamatunkkal: ez egyfajta belső olvasás. Sok minden történik az emberi lélekben, ami a tudat küszöbe alatt játszódik le, és az ember egyáltalán nem veszi észre. Mialatt átadjuk magunkat emlékezésünknek, egy végtelenül bonyolult folyamat történik az emberben. A különben sötétbe borult élet félhomályából folytonosan felbukkannak az éterikus „pecsétlenyomatok”, és ebben a felbukkanásban és megfejtésben rejlik az, amit az ember belső emlékezési folyamatként él át.

Nem kigondolt dolgot mondok önöknek, hanem olyasmit, ami valóban az okkult megfigyelésből adódik. Ha most lelkünk belső erőit meditációs és koncentrációs folyamatokkal eddzük meg, akkor megjelenik az, amit hangsúlyoztam, vagyis nem az alakul ki, amit emlékezésnek kell neveznünk, hanem belső erőket fejlesztünk ki. Ami azonban lenyomatként kialakul, kívül, a kozmoszt átszövő éterbe nyomódik bele, objektíven belenyomódik a kozmoszba. Amíg meditálunk, koncentrálunk, belenyomódunk az objektív kozmikus folyamatba. Alapjában véve éppen így van az is, ha tanulmányszerűen átadjuk magunkat annak, amit a szellemtudomány nyújtani tud, mivel ez érzékfeletti dolgokról szól. Ha a szellemtudomány nyújtotta gondolatokat valóban felfogjuk, akkor már oly messzire oldódunk el magunktól, hogy gondolati munkánkban együttműködünk a világéterrel, míg ha a szokásos módon gondolkodunk, akkor ezek a gondolatok csak önmagunkba nyomódnak be.

Nos, beláthatják, arról van szó, hogy aki valóban lelkileg előbbre akar jutni, az végtelenül sokat ad arra, amit ugyanazon gondolati folyamat ismétlődésének kell neveznünk. Ha egyszer valamely gondolatra koncentrálunk, akkor ez futólagos benyomást tesz a világéterre. Ha viszont napról-napra ugyanazt a gondolatot midig újra lelkünk elé idézzük, akkor ez a benyomás mindig újra bekövetkezik. S most fel kell tennünk a kérdést: ha mindig újra benyomást gyakorlunk a világéterre, hogy a meditációt megismételjük, mi történik akkor valójában, mire gyakorlunk benyomást? E kérdés megválaszolásához valami másba kell, hogy belemélyedjek.

Ha valaki igazán keresi az utat a szellemi világba, akkor ha valóban tisztánlátóvá kezd válni, ezek a tisztánlátó élmények egészen figyelemreméltóan lépnek fel, ugyanis az ember világosan észleli, hogy igen, átélem azt, ami itt van, de alapjában véve ezekből az élményekből hiányzik valami. Előrebocsátom, hogy ekkor az embernek már valóban tisztánlátó élménye van. Utólag, ha ismét túl van ezeken a tisztánlátó élményeken, és emlékszik rájuk, azt mondja magának: lehet, hogy mindehhez semmi közöm sincs. Olyan benyomásunk van, mintha az általunk tisztánlátó módon átéltek belőlünk kioldódott dolgok lennének. Mindenekelőtt egyáltalán nem tudja megfejteni az ember, hogy mennyire van köze ezekhez az élményekhez. Ez a legjelentősebb. Ezért olyan könnyű ezeket az élményeket puszta álmodozásnak tekinteni. Az ember először észreveszi, hogy van valami köze ahhoz, ha azt látja, hogy a vele szembejövő a saját lényének egy másik alakja, ha megjegyzi: igen, amit itt átélsz, az valójában hasonlít saját élményeidhez, és amit itt átéltél, nem történhetne meg, ha te nem lennél itt. Hogy világosabbá tegyem, a következő módon szeretném kifejezni magam. Tegyék fel, hogy van egy álmuk, amely a legkorábbi ifjúságukból hoz vissza egy élményt. Ha felébrednek ebből, csak azt fogják felismerni, hogy ez az önök álomélménye, mivel a képek tömegében fellép az, amit korábban átéltek, s ekkor tudják, hogy az álomnak valami köze van önökhöz. Így van ez az első tisztánlátó élményekkel. Fokozatosan rájövünk: valójában egészen más az, aki itt álmodik, és mégis te magad vagy. Megtanuljuk felismerni magunkat a tisztánlátó élmények tömegében.

Az is bizonyos jelentős esemény, ha ezt a tapasztalatot tesszük: benne voltunk egy bizonyos mennyiségű élményben, de mi magunk voltunk benne. Az embernek először fel kell fedeznie magát a tisztánlátó élményben. S akkor rájön: te nem csupán a testedben vagy, hanem kívül a kozmoszban is. S ez végtelenül jelentős élmény, amely megmutatja nekünk: te olyasmivel rendelkezel, amit a magasabb hierarchiák tartanak és hordoznak, gondoznak és ápolnak. Itt vagyok, mondja az ember magának, a testemben, testi burkomban lakom, s ugyanakkor a szellemi világban vagyok, a magasabb hierarchiák szellemei tartanak és hordoznak engem. Ott nem zavarja az embert az a törvény, hogy egy lény egyszerre két helyen is lehet, mert ez a törvény a szellemi világban már nem érvényes. Én benne vagyok önmagamban, és egyúttal ugyanaz vagyok, aki a szellemi világban engedi lejátszódni az élményeket önmagában. Az ember felfedezi, hogy biztonságban van a magasabb hierarchiákon belül. Az ember tudja, hogy ő egy ilyenfajta kettős lény, és fokozatosan rájön, hogy ami az emberben szellemileg létező, alapjában véve egyáltalán nem az érzéki világban van, hanem a szellemi világban, s ami az érzéki világban van, az a szellemi világból idevetett árny. Az ember belebújik egyfajta szellemi testiségbe, ezáltal önmagán kívül van, és kívülről szemléli önmagát. Aki nem akarja rábízni magát ilyen látszólagos ellentmondásokra, az nem tud olyan fogalmakhoz jutni, amelyek megmagyarázhatják számára a szellemi világot. Fontos, hogy az ember felfedezze magát önmagán kívül, amennyiben érzékszervi lény.

S most már vagyunk annyira, hogy meg tudjuk mondani, hová íródnak be meditációink. Szokásos emlékezéseink önmagunkba nyomódnak bele, mindig létrejön egy „pecsétlenyomat”, amely a fejjel és néhány „függelékkel” hasonló az emberhez. Ha meditálunk, vagy a szellemtudomány képzeteit magunk elé idézzük, akkor is lenyomatokat készítünk, de ezek a másikból jönnek létre, ahogy éppen leírtam, s ez mi magunk vagyunk. A másikból jönnek létre ezek a képzetek. Ha Berlinben vagy Nürnbergben tapasztalunk valamit, s mindez ugyanazon a testen lenyomatot okoz, akkor a szellemileg benső átélésnél mindez abból jön létre, aki mi magunk vagyunk. Mindez benyomódik. Így amennyiben valóban a szellemtudományos módon elgondolt, érzett, vagy átélt dolgok értelmében viselkedünk, akkor éppen úgy saját érzékfeletti lényünkön dolgozunk, mint ahogy fizikai lényünkön akkor, ha a szokásos átéléssel állunk szemben. Nos, meg fogják érteni, hogy határozott, belső erők szükségesek ahhoz, hogy az érzékfeletti emberen dolgozzunk. Ha olyan dolgokra emlékezünk, amelyek színnel, hanggal hatottak ránk, és így tovább, akkor ez érthetően könnyebb, mivel a test támogat bennünket. Azáltal, hogy valamely szín bizonyos hatást gyakorol ránk, egy testi folyamat indul el bennünk. Ha egy tisztán szellemi képzetnek akarjuk átadni magunkat, akkor le kell mondanunk minden ilyenfajta testi támogatásról, lelkünket bensőleg meg kell erősítenünk, mindig nagyobb erőket kell kapnia, hogy önmagában úgy megedződjék, hogy valóban benyomást készíthessen a külső, kozmikus éterről.

Akkor jutunk ide, ha ilyen módon kapcsolatot keresünk a mi valódi emberünkkel, aki mindig itt van, kapcsolatban van emberi individualitásunkkal, a mi valóságos emberi lényünkkel. Nos, az, ami itt a valóságban mi, emberek vagyunk, az él a magasabb hierarchiák lényeiben úgy, ahogy a mi testünk az érzéki-természeti folyamatokban. Ahogy mi földi létünk egy darabja vagyunk, ugyanúgy szellemi létünk egy darabja is vagyunk abban, ami a magasabb hierarchiák világában zajló folyamatokban történik.

Ezt kiegészítve szeretnék valami másra utalni. Mialatt kapcsolatban vagyunk a szellemi világgal, a magasabb hierarchiák sokféle szellemeivel is kapcsolatban állunk. Idetartoznak azok a szellemek, amelyekhez csak emberi individualitásokként van kapcsolatunk, s akik nem valamely kozmikus funkcióra kijelölt lények. De olyan lényekhez is tartozunk, amelyeknek valamely kozmikus funkciójuk van: mindegyikük például egy népszellemhez tartozik. Ahogy teljesen érzéki folyamatainkban összefüggünk az érzékelhető természettel, ugyanúgy függünk össze felfelé mindazokkal a szellemekkel, amelyek érzékfeletti módon leérnek a fizikai-érzéki világba. S ahogy mi itt a külső dolgokhoz állunk és gondolatokat, képzeteket alkotunk, úgy alkotják a magasabb hierarchiák lényei gondolataikat és képzeteiket azáltal, hogy számukra mi vagyunk a tárgyak. Mi vagyunk a tárgyak a magasabb hierarchiák lényei számára, mi vagyunk az ő birodalmuk, amelyről gondolkodnak. . Ezek a gondolatok inkább az akarathoz tapadnak.

Ahogy ezek a magasabb hierarchiák viszonyulnak hozzánk, úgy különböztethetőek meg ezek a lények, s világossá válik egy lényeges különbség számunkra, ha megfigyeljük, hogyan történik a magasabb hierarchiák ilyenfajta lényeinek fejlődése, például a népszellemeké. Itt a születés és a halál között is végigmegyünk egy ilyen fejlődésen, mialatt énünk mindig érettebb és érettebb lesz, mindig többet tud meg a világról. A még fiatal ember nem tudhat meg annyit, mint az öregebb. Így van ez a magasabb hierarchiák lényeinél is, csak az ő fejlődési folyamatuk valami más, mint a miénk.

A magasabb hierarchiák egyik lényét jelölhetjük meg, ha az itáliai népszellemről beszélünk. Ez az olasz népszellem fejlődésen megy keresztül, és valóban pontosan megadhatjuk azt az időpontot, amelyben ez a népszellem egy fontos fokozaton lépett túl. Hiszen tudjuk, hogy az olasz népszellem és az olasz ember között olyan összhang van, hogy az olasz népszellem az olasz ember érzőlelkén keresztül működik. Nos, ez a hatás azonban az érzőlelken keresztül először olyan, hogy a népszellem mintegy csak a lélekre hat, és majd csak később, további fejlődésében avatkozik bele akaratával abba, ahogy a lélek a testi-fizikaiságon keresztül is kiéli magát. Ha követik az olasz történelmet, akkor találnak egy fontos esztendőt, 153o körül. Ez az az év, amikor az olasz népszellem olyan hatalmassá válik, hogy már a testiségre is kezd hatni, és ettől kezdve fejleszti ki egész részletesen a nemzeti karaktert. Okkult módon ez úgy mutatkozik meg, hogy a népszellem hatalmasabb akaratot kap: a testiségbe is kezd belevésődni, és egészen a testiségig kialakítja a népi jelleget. Míg énünk mindig függetlenebb lesz a testtől, a népszellem ezzel szembenálló fejlődésen megy keresztül. Mikor már egy ideje a lelkiségre hatott, egészen a testiségbe menően kezd hatni.

A francia népszellemnél ugyanazt találjuk, ha mintegy 16oo-ra megyünk vissza, és az angol népszellemnél körülbelül 165o-re. Míg korábban a népszellem inkább a lelkiséget ragadta meg, ettől kezdve átterjed a testiségre is. Akarata hatalmassá válik, és a lélek kevesebb ellenállást tud kifejteni a nemzeti jelleg kialakulásával szemben. Ezért kezdődik ezekben az időkben a nemzeti jelleg erőteljes kidomborodása. Ez onnan származik, hogy a népszellem alászáll. Magasabban nyugszik, ha inkább a lelkiségre hat, alászáll, ha inkább a testiségre hat. Így a népszellem alászállásáról beszélünk az itáliai félszigeten 153o körül, Franciaországban a 17. század kezdetén és Angliában a 17. század közepén. Shakespeare akkor működött, mielőtt a népszellem keresztülment ezen a fokozaton. Ez jelentős dolog. Ezért van ez a sajátos törés, amely az angolok Shakespeare-rel szembeni felfogásában teret nyert, és az a következménye, hogy éppen Németországban inkább tisztelik Shakespeare-t, mint magában Angliában. Egyre inkább erről van szó egyes emberek esetében a népszellem alászállásakor.

Ha most a német népszellem fejlődését nézzük, akkor valami hasonlót észlelünk körülbelül 175o és 185o körül. De érdekességképpen el kell mondanunk: ez a népszellem ott alászáll, de ismét felemelkedik. S ez igen fontos. Egy olyan folyamatot, amely a nyugati népeknél játszódott le, csak úgy követhetünk, hogy látjuk a népszellem alászállását, és ahogy hatalmába keríti a népeket. A német népnél azt látjuk, hogy a népszellem le is száll a 18. század közepe táján, de a 19. század közepén ismét felemelkedik, s így itt egészen más viszony alakul ki. Csak nagy lendületet vesz, hogy a német karaktert kiemelkedő népi jelleggé formálja, de ezt csak egy ideig teszi. Miután itt megtett egyet-mást, ismét felemelkedik, hogy újra csupán a lelkiségre hasson.

A német szellemi élet virágzása arra az időre esik, amikor a népszellem a legmélyebben ereszkedett alá. Természetesen a népszellem saját népénél marad. De most ismét a szellemi magasságokban tartózkodik. Ez a német népszellem sajátossága. Korábban is már alászállt, de ismét felhagyott a túlzott nemzeti jelleg kialakításával. A nemzeti jelleg olyan kikristályosodása, amely a nyugati népeknél figyelhető meg, a német népnél a német népszellem sajátossága miatt egyáltalán nem léphet fel. Ezért a német gondolkodásmód mindig univerzálisabb marad, mint a többi népeké. Ezek a dolgok ténylegesen a szellemi világok mély igazságaival függnek össze. Ha Goethe korában keresnénk a német népszellemet, akkor mintegy olyan szinten találnánk meg, mint az angol vagy a francia, vagy az olasz népszellemet. Jönnek ismét olyan idők, amikor alászáll, és olyanok, amikor felemelkedik. Ez az ide-odaszárnyalás a német népszellem sajátossága.

Az orosz népszellemnél ez úgy van, hogy egyáltalán nem szállt alá, hogy átkristályosítsa a népet, hanem mindig visszamarad valami a nép fölött lebegő felhőként, s így ezt a népszellemet mindig fenn kell keresnünk. Ezért ez a nép csak akkor fejlődhet szellemileg, ha hajlandó lesz arra, hogy lényével egyesítse azt, amit nyugaton megszereztek, hogy a nyugattal összhangban kultúrát alapozzon meg, mivel ez a nép önmagából sohasem tudna kultúrát kibontakoztatni.

Mindezt ilyen módon kell megértenünk. A német nép egész mozgékonysága abból ered, hogy a német nincs úgy összenőve népszellemével, mint ahogy ez Európa nyugati részében előfordul. Ezért is jelent óriási nehézséget, hogy valóban megértsük a németek lényét. Csak akkor érthetjük meg, ha elismerten abban a helyzetben vagyunk, hogy egy olyan nép lényéhez tartozunk, amelynek népszelleme valójában mindig csak szórványosan nyúl bele a nép fejlődésébe. Amit itt kifejtek, a történelmi lét megértésének legnehezebb fejezeteihez tartozik, ezért nem szabad vigasztalannak lennünk, ha ellentmondásosnak tűnik számunkra. De olyan korban élünk, amelyben törekednünk kell, hogy megértsük, min alapul az ellenségesség, amely oly világosan mutatkozik meg Európának ezekben a végzetes napjaiban. Mert mindenhez, amit átélünk, alapjában véve csatlakozik valami, amit az ember egészen érthetetlennek tarthatna, ami csak akkor áll elő, ha pontosabban megnézzük. Bizonyos, hogy a németek csak most veszik észre, hogy alapjában véve rettenetesen gyűlölik őket. De ha alaposabban megvizsgáljuk, észre fogjuk venni, hogy abban, amit az emberek a legjobban gyűlölnek, éppen a német természet legjobb tulajdonságai rejlenek. A legrosszabb tulajdonságokat nem különösebben gyűlölik az emberek.

Ha be akarunk pillantani a titkokba, egy kissé összefüggésükben kell szemlélnünk a dolgokat. Azt mondhatnánk: ha valaki Németországban egy ilyen dolgot mond, akkor ez arra is utal, hogy létezik német sovinizmus. Miért ne kellene a német embernek elismerően és dicsérően beszélnie a németek természetéről? Ha ez így lenne, akkor ezt az előadást nem tartanám meg, és nem beszélnék így a német jellemről. De hogy nem éppen a német sovinizmus kell ahhoz, hogy a német gondolkodásmódot így jellemezzük, ebből azt látjuk, hogy az egyéb európai gondolkodásmódoktól nem a hátrányára különbözteti meg magát. Ez jellemezhetné a német gondolkodásmódot, amit itt közölni szeretnék önökkel. Ernst Renan írja David Friedrich Strauss-nak^[1]: „1843 körül St.Sulpice-ban voltam szemináriumban, amikor Goethe és Herder írásain keresztül elkezdtem megismerni Németországot. Úgy gondoltam, hogy egy templomba lépek, és abban a pillanatban mindaz, amit addig egy istenségre méltó gazdagságnak tartottam, csak fonnyadt és elsárgult papírvirágnak tűnt… Németországnak van a legjobb nemzeti jogalapja, nevezetesen a legnagyobb jelentőségű történelmi szerepe, lelke, mondhatnám irodalma, zsenijei, az isteni és emberi dolgok sajátos felfogása. Németország hajtotta végre az újabb idők legjelentősebb forradalmát, a reformációt, ezenkívül egy évszázad óta Németországban történt a legnagyobb szellemi fejlődés, amit a történelem ismer. Olyan fejlődés, amely - ha szabad ezt a kifejezést használnom - az emberi szellemet olyan mélységűvé és kiterjedésűvé tette, hogy az, aki ettől az újszerű fejlődéstől érintetlen maradt, úgy viszonylik ahhoz, aki átélte, mint aki csak a számtant ismeri, ahhoz, aki jártas a differenciálszámításban is”.

Így ír tehát Ernst Renan David Friedrich Srauss-nak 187o-ben. Nem akarok tovább belemélyedni ebbe a levélváltásba, amely rendkívül érdekes. Még meg akarom említeni, hogy Renan akkoriban azt írta, hogy az embernek csak két lehetősége lenne: először, Franciaország földjét elvenni. Ez azt jelentené: bosszú a halálig minden germán számára, testvéri egyesülés minden lehetséges szövetségessel. A másik lehetőség: hagyjuk Franciaországot, ahogy van, akkor a békepartnerek kerekednének felül, és azt mondanák, hogy nagy esztelenséget követtünk el, ki akarjuk javítani hibáinkat, s ekkor majd megmentjük az emberiség üdvösségét.

Ezt a mellékes megjegyzést annak alapján tettem, hogy megmutassam, Renan azt, amit éppen felolvastam a leveléből, olyan hangulatban írta, amelyben nem különösebben hajlott arra, hogy mindent elismerjen arról, amivé a német gondolkodásmód az emberiség fejlődése folyamán vált. De hajlott arra, hogy odaállítsa mások elé azt, amit a német gondolkodásmódban az emberiség meghódított, úgy, mint a magasabb matematikát az elemi számtannal szemben. Az embernek nem kell sovinisztának lennie, csak ismernie kell azt, amit Renan 187o-ben írt.

Ha tehát arról beszélünk, milyen az ember kapcsolata a magasabb világokhoz, tudnunk kell, hogy konkréten, a valóságban úgy vannak ezek a kapcsolatok, hogy az ember magában hordja azt a másikat, aki él, s aki a magasabb szellemi világokkal ugyanolyan kapcsolatban áll, mint mi az érzéki világgal, a testiséggel. Azzal, ami bennünk érzékfeletti, éppenséggel mindennel, ami érzékfeletti, meghatározott viszonyban vagyunk. Így nem csupán teoretikus, hanem igazán és valóban eleven fejlődésen megyünk keresztül, ha a meditációs folyamatként leírtakat átéljük lelkünkben. Lelkünk ezáltal valóban beleír valamit a szellemi világokba. S abba írja bele ezt, ami alapjában véve mi magunk vagyunk. Ha ezt a megfelelő módon meggondoljuk, akkor ez a fogalom, hogy „benne vagyunk a szellemtudomány eleven áramában” összekapcsolódik az „emberi felelősség” fogalmával, s ennek a fogalomnak valóban meg kell jelennie a szellemtudománnyal foglalkozó ember lelkében. Tudjuk, hogy az emberiség szellemi fejlődését tekintve éppenséggel változáson megy keresztül. A régi tisztánlátás napjainkig már eltűnt, és tudjuk, hogy ismét ki kell küzdeni azt, ami korábban összefüggött a szellemi világgal, s ehhez a szellemtudomány az út. A régi időkben az ember tisztán természetes módon úgy kötődött testiségéhez, hogy ugyanakkor lényének egy részével a szellemi világokban volt. Mivel manapság bensőségesebben kötődik a testéhez, arra kell törekednie, hogy testén kívül a szellemi világot is megértse. Bizonyos mértékig olyan öröksége volt ez az embernek, amely egyre gyengébbé vált, mígnem korunkig teljesen elenyészett. Ezért kell korunkban elkezdeni azt a munkát, amely felfelé vezeti a lelket a szellemi világba.

Gondolják el, a német népszellem lénye olyan, hogy ez a népszellem folytonosan lefelé, a néphez, és ismét felfelé a szellemi világba éli át útját. Miért teszi ezt éppen egy bizonyos népességnél? Annak alapján, mivel éppen ennek a népnek a lényében kell előhívnia azokat az erőket, amelyek a legelsődlegesebb értelemben a szellemtudományhoz vezetnek. Ha a népszellem alászáll, akkor a fizikai világban egy elszántabb népi jelleg működik általa. Ha ismét visszamegy, és a népszellem engedi ingadozni a népi jelleget, akkor a nép a népszellem minden előretörésekor és visszahúzódásakor saját testében részt vesz ebben, és megtanulja felismerni, hogy az érzéki és az érzékfeletti világ közötti létben él.

Emlékezzenek arra, amit nyolc nappal ezelőtt mondtam, hogy az utóbbi évtized egész irodalomtörténetét át kell írni, mivel bizonyos szellemi személyiségeket manapság elfelejtenek, akiknek sokkal nagyobb a jelentőségük, mint azoknak, akikről valamit tudunk. Abban az időben történik ez, amelyben a népszellem ismét felemelkedett. Elsődleges értelemben szövetségre kell lépnünk a szellemtudománnyal, hogy itt a népszellem újbóli felemelkedését láthassuk, más szóval, a német embernek meg kell ismernie saját lényét, nem csupán a fizikai világban, hanem az érzékfeletti világban is, mivel mindkettőben benne él. Ez ismét egyik alapja annak, amit nyilvános előadásokon is mondtam, hogy egy bizonyos belső rokonság áll fenn a német szellemi kultúra és a szellemtudományra való törekvés között. Fichte csak olyan korban jelenhetett meg, amelyben a népszellem alászállt. Ezért alig lehet Fichte filozófiáját érteni, vagy félreérthető. Egész élete és működése bizonyos fogalmak és ideák között, csak olyan korban volt lehetséges, amelyben ezekbe az ideákba az én-lény oly módon jutott be, mint ahogy a Fichte-i filozófiában, amelyben a népszellem alacsonyabb szintre ereszkedett le. Nos, magasabban kell keresnünk a népszellemet, és csak a szellemtudomány segítségével találhatjuk meg. Ez felel meg a népszellem kapcsolatának a német néppel. A német fejlődés egész természetében benne van az, amit mély rokonságnak neveztem a német szellemi élet és a szellemtudományhoz vezető út között. Igen kívánatos lenne, ha ezeket a dolgokat fokozatosan, egyre inkább meg tudnák érteni.

Valóban, ha ránézünk arra, ami a jelenben történik, az óriási áldozatokra, amelyeket meg kell hozni, mindazokra az aggodalmakra, amiket át kell élniük az embereknek az események miatt, akkor arra kellene jutnunk, hogy ebben valami nagyon más dolog tombolja ki magát, mint amit az ember külsődleges értelemmel meg tud érteni. S más formában idézhetnénk Pál mondását: ha Krisztus nem támadt volna fel, akkor a mi tanításunk és hitünk is halott lenne! Pál számára ez megerősítette azt, amit neki kellett elhoznia a világnak, hogy rá tudott tekinteni Krisztus igazi feltámadására. Ezt sokszorosan félreértették. Ezzel szemben, ami most történik, arra azt kell mondanunk: hogyan fejeződik ki mégis a hitből az a szilárd meggyőződés, hogy az ember valami mással is összefügg, nemcsak azzal, ami pusztán az érzéki világban van. Nemcsak igazi vallási elmélyülésről van szó, hanem láthatjuk, hogy a lelkek, még ha nincsenek is teljesen tudatában, éppen korunkban erőteljesen tiltakoznak minden materializmus ellen oly módon, ahogy a halálba indulnak. Azt kell mondanunk: mindazon kívül, amit ezek az események jelentenek, egyben a materialista gondolkodásmód és élet legyőzésére fordított munkát is jelentik, s ez fokozatosan alakult ki. S a kor fejlődése iránti mély érzésből azt kell mondaniuk az emberi lelkeknek: majd akkor, ha ismét a béke napja ragyog fel, és materialista érzület, materialista gondolkodásmód költözik a Földre, akkor nem kellene-e azt mondanunk, hogy mindez a sok halál valójában hiába történt, ha nem tudnánk a harcmezőre, az elhunytakra úgy tekinteni, hogy spirituális, szellemi érzést alakítsunk ki? Így Pál mondását átalakíthatnánk, és azt mondhatnánk: hiábavaló lenne a végtelen sok szenvedés, hiábavaló az átmenet a halálon fizikailag fiatal korban oly sok ember számára, ha a békés tájakon materialista szemlélet és élet terjedne el. S ezeknek a napoknak úgy kell hatniuk, mint figyelmeztető fáklyáknak azok számára, akiknek itt kell élniük, és mélyen belevilágítaniuk az emberi lelkekbe és szívekbe, hogy az emberiségben valóban létrejöhessen egyfajta valóságos akarat arra, hogy a szellemiben éljen. Nem tudjuk eléggé mélyen átélni azt, ami napjainkban történik. S éppen ezért szeretnénk, hogy akik kiállnak a szellemtudomány mellett, azoknak a pillantása kitáguljon a szűkebb horizontról, amelyben ma sokszorosan le van láncolva, egy tágabb horizont felé. Valóban csak akkor érezhetjük meg feladatunkat, ha átlátjuk, hogyan függ össze az, ami a fizikai Földön történik, azzal, ami a szellemi világban játszódik le, azt a feladatot, ami elé a jelenlegi nehéz idők állítottak bennünket.

Vannak olyan emberek, akik könnyedén kijelentik, hogy ami most lejátszódik, annak semmi köze sincs az egyes népek szellemi fejlődéséhez. Azoknak viszont, akik képesek a dolgokat saját folyamatukban áttekinteni, mindaz, ami a külső világban játszódik le, a szellemiség kifejeződése. Ezért akarunk egyre jobban és jobban ragaszkodni hozzá és megpróbálni azt, hogy saját lényünket eloldjuk egy szűkebb körtől - éppen olyan érzések révén, amelyek a szellemtudománytól jöhetnek hozzánk -, és ezt a szellemtudomány által eloldódó lényünket a most történő nagy eseményekkel egyesíteni, s elfelejtkezni arról, ami csak személyiségként történik velünk, és összenőni az emberiséget manapság megrázó eseményekkel.

Ezt akartam önökben előidézni ezeknek az előadásoknak a fejtegetésein keresztül is, s szeretném, ha a továbbiakban átgondolnák, amíg talán áprilisban ismét viszontlátjuk itt egymást. Mert csak akkor lehet elérni azt, amire ezek az események felszólítanak bennünket, ha az, aki most e nagy események által megpróbálva, felmegy a szellemi világba, és lefelé hatva megértéssel találkozik, ahogy ez a szellemi megismerésből elérhető. Igaz ez:

A harcosok bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéseiből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse -
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítsa a szellemi térbe.

[1] 1870. szept.13-i levél. David Strauss, Gesammelte Schriften, (Összegyűjtött írások), Bonn, 1876-78.I.köt. 311.old.