"Mindig nagy elismeréssel beszéltem a materialista tudomány igazáról és nagyságáról ... - de valóban szeretettel kell elmélyedni ebben a materialista tudományban, hogy az árnyoldalait is megértsük."
Rudolf Steiner
|
Belépés - Regisztráció |
AntropozófiaRudolf Steiner |
<< VisszaEmbersorsok és népsorsok (13)12. A dornachi épület szoborcsoportja Berlin, 1915. június 10. Ha az idő karmája, mozgalmunk karmája egyszer majd megengedi, hogy elkészüljön az az épület Dornachban, amelyet mozgalmunk céljaira kell létesítenünk, akkor egy jelentős helyen, azon a helyen, amely kelet felé irányul, egy szoborcsoport[1] fog állni. Hiszen az a törekvésünk, hogy művészi, mégpedig szellemtudományos értelemben művészi kifejezésmódot állítsunk épületünkön belül valóságosan is szemünk elé, fizikai szemünk elé, olyat, aminek szellemi mozgalmunk tartalmának és lényegének kell lennie, és mindenekelőtt azt, aminek különösen szellemi és kulturális téren az emberiség előrehaladását kell hangsúlyoznia. Azt szeretném mondani: minden részletet úgy kell beállítani, hogy nemcsak egy szellemtudományos egység részeként jelenjék meg, hanem művészi formák, sőt művészeti berendezések részeként is. Hiszen így próbáljuk ennek az épületnek az akusztikáját is megoldani. Az ilyen problémák megoldása bizonyára a kezdet kezdetén még nem sikerülhet, de ezek legalábbis irányt szabnak azáltal, hogy megmutatják, hogy mértani számításokkal, vagy a szokásos építészeti külső, műszaki előírásokkal az akusztika problémája nem oldható mrg, hanem csak szellemtudományos gondolkodás útján. A kupolaszerű ráépítés kettős lesz, a hegedűrezonancia-aljzat elve szerint fog működni, és ezáltal a tér akusztikai gondolatának egy részét kifejezésre juttatja. Sok részletet vennénk tekintetbe, ha tisztázni akarnánk a berendezéseket, tekintettel arra, hogy a szó vagy a hang is másként érvényesül, mint ahogy korunkban gyakran érvényesülni tud, hiszen elsősorban nem körépületeket hoznak létre, amelyeket akusztikai szempontból gondolnak el, hanem olyan épületeket, ahol mindenekelőtt az egyes hang, elő- és utóhangja mellett egyáltalán nem érvényesülhet, mivel itt a terek bizonyos pontjain az egyik hang beleúszhat a másikba. Vizsgálni fogjuk, hogy egy tisztán elkülönített hang érvényesülhet-e a tér minden pontjáról, és ugyanígy a tisztán kiejtett szó is. De erre csak utalni akarok. Főleg arról a szoborcsoportról szeretnék beszélni, amely kelet felé, az épület egy fontos helyén fog állni. Ennek elsősorban egy három lényből álló csoportot kell ábrázolnia. Ami még ehhez járul, azt talán egy későbbi alkalommal egyszer megemlíthetjük, mivel ezek a dolgok nem eleve megalkotott absztrakt gondolatok szerint működnek, hanem a szellemi világ intuíciója szerint, ahogy ez a munka folyamán adódik. Elsősorban három lényt veszünk tekintetbe. Az egyik egyenesen áll. Ez azt fejezi ki, ha szabad így mondanom - de nem jelképes, szimbolikus módon, ahogy ezt gyakran próbálják értelmezni köreinkben - hanem valóban művészi módon fejezi ki azt, milyen is maga az ember. Bizonyára látni lehet majd ebben az alakban, hogy a földi-emberi a legkoncentráltabban abban az alakban jut kifejezésre, amelyben Krisztus három éven keresztül élt - bizonyára ezen az alakon azt is látni fogja, hogy ez Krisztus kifejeződése. De az embernek nem szabad erőltetnie az egész dolgot, nem léphet azzal az elgondolással a csoport elé: most megnézem Krisztust. Ha valaki rájön erre az ideára, saját érzéséből és művészi intuícióból, akkor ez jó, de nem helyes egyenesen azzal az elgondolással odalépni a csoporthoz, hogy ez Krisztus. Nem arról van szó, hogy egyenesen azzal a jelképes értelemmel közeledjünk a dologhoz, hogy ez Krisztus. Ott áll ez a figura egy szikla kis ereszkedőjén, mögötte magasodik a szikla. Lába a szikla egy kiálló részén áll. Ennek a kiálló résznek van egy mélyen beugró ürege. Ebben az üregben ül egy másik lény, mondhatnám, odakuporodik, egy olyan lény, akinek olyasmit kell kifejeznie, ami a fölötte álló lénnyel függ össze. Ez a lény, akit így látunk, mintegy erőket enged kiáradni, kisugározni a kezéből. Még azt is látjuk, hogy a sziklaüregbe is belesugároznak ezek az erők. A sziklaüregben lévő kézből erők sugároznak ki, és egy kéz formája rajzolódik ki a sziklában. Ez a kéz látható, de nem valóságos kéz, hanem az ott lévő erőket jelzi, amelyek egy kéz formáját rajzolják ki. Olyan lény ez, akinek valójában egy emberre emlékeztető, emberhez hasonló alakja van. Különben nagy, hatalmas, denevérszerű szárnyai és sárkány-, vagy rovarformájú teste van. Látunk valamit, ami az alak körül tekeredik, és e mögött kígyózik maga az alak. S látjuk, hogy ami az alak körül tekergődzik, összefügg az egyenesen álló alakkal, hogy az alak kinyújtott kezével összeköttetésben áll. A belesugárzó erőkből jön ez az összeköttetés, és ezek hoznak valamit, hogy körülfonják. Az embernek az az érzése támad, ha engedi ezt a benyomást saját lelkére hatni, hogy arany az, ami ott belefolyik a Föld hasadékaiba, és az alak ott benn az arannyal van a Föld repedéseibe láncolva. A másik keze felfelé mutat. S ott fenn a sziklán megint van egy, feje szerint emberi alak, nem denevérszárnyakkal, hanem a földre csüngő szárnyakkal, és teste oly módon van kialakítva, hogy az embernek csak sejtése lehet: mi is ez a test? A test olyan, mintha az egész ember arccá vált volna, mintha egy arcot hosszában meghúztak volna, rugalmasan kihúzták volna, és ezáltal testi formák keletkeznének. Ez az alak fenn van a szikla legmagasabb csúcsán, és alázuhan. A lefelé zuhanásban eltörnek a szárnyai. S látjuk, hogy a főalak felfelé nyújtott keze kirajzolódik a szárnyakon. Így három alakunk van: ott áll az ember a maga lényével, alatta, jól sejtik, Ahrimán, aki a Föld hasadékaiban van megláncolva azzal a hatással, amit a főalak kinyújtott keze gyakorol a Föld mélységeiben található aranyra, amelyhez Ahrimán maga láncolja oda magát. A másik keze felfelé nyúlik, és eltöri Lucifer szárnyait, aki így a mélységbe zuhan. Nos, arról van szó - ahogy egy kissé már próbálkoztak is vele, amikor egy előadáson erről az elgondolásról volt szó -, hogy senki a jelenkorban már nem a szobrászat szabályai szerint jár el egy ilyen dolognál. Puszta szimbolizálásról nincs szó, hanem arról, hogy minden egyes vonás a három lényen a legaprólékosabb részletekig a szellemtudományos szemléletből teremtődött meg. Ahrimán és Lucifer emberre emlékeztető két arcának kialakításában látnunk kell, hogyan gondoljuk el ezt az ellentétet. Lucifernél a fej felső kiképzésének sajátos módjával van dolgunk, ami csak emlékeztet az emberire. Ott minden a szellem mozgása, semmi sem kényszerít bennünket, hogy a homlok egyes részeit rögzített határok között tartsuk, ahogy ez az embernél van, hanem ott, a fej felső részén minden részlet annyira mozog, mint ahogy a karon és az ujjak és a kéz mozognak. Természetesen ezt csak úgy ábrázolhatjuk, ha a mozdulatok igazi mozdulatok, mint ahogy Lucifernél találhatók. S akkor mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy ezen az alakon ott van az, ami a Lucifer-lényen a Hold-létből maradt vissza. Az borul rá itt a tulajdonképpeni arcra, ami mélyen visszanyúlik oda. Ebből a leírásból már gondolhatják, hogy egészen mással van dolgunk, mint a szokásos emberi arc. Olyan ez, mintha a koponya önmagáért lenne, és mögötte elrejtve az, ami az embernél az arca. S még valami hozzájárul: hogy éppen Lucifernél egy bizonyos kapcsolat áll fenn a fül és a gégefő között. Hiszen a fül és a gégefő az embernél csak földi léte óta van elvágva egymástól, a Hold-létben egyetlen szervet alkottak. A gégefő kis szárnyai hatalmas kiszélesedések voltak, amelyek akkor az alsó fülizmot alakították ki. Hatalmas fülizmok alakultak mintegy ott, míg a felső fül, amely most kifelé irányul, a homlokból jött létre. S ami ma el van választva, ha beszélünk és énekelünk, ez kifelé irányulHHaHH h, és csak a füllel hallunk, ez a Hold-korszak alatt befelé fordult, és onnan a szférák zenéjébe ment át. Az egész ember fül volt. Ez onnan jön, hogy a fül alkotta a szárnyakat, s így az, hogy önöknek fülük, gégefőjük és szárnyképződményeik vannak, amelyek a világéter rezgéseire harmonikus-melodikus módon mozognak, ezek hozták elő akkor Lucifer megjelenését, ezek hozták közelebb azt, ami makrokozmikus, mivel Lucifer csak lokalizálta, ami valójában csak kozmikus. Látni fogják, hogy engedményeket kell tennünk, hogy az emberek ne rémüljenek meg, ha olyan arcot látnak, amely nekünk nem emberi alakot mutat fel. Látni fogják, hogy Lucifer arcának hosszában elnyújtottnak kell lennie. Lucifernek úgy kell kinéznie, mint egy hosszában meghúzott arcnak, hiszen ő tiszta fül, szárnyai egészen fülek, egy hosszában elnyújtott fülizom. Ahrimán ezzel szemben pontosan az ellenkezője, és természetes, hogy a megmintázásban mindenütt, ahol Lucifernél valami óriási módon meg van nyújtva, ami Lucifernél teljesen meg van formázva, az Ahrimánnál csak utalás. Míg Lucifernél a homlokszárny óriásira van formálva, addig Ahrimánnál az alsó állkapocs van így. A világ egész materializmusa kifejeződik rágó- és fogrendszerében. Természetesen mindezt nem tudja az ember leírás után megcsinálni, hanem utána kell megadnia a leírást. Különösen fontos azonban, kedves barátaim, hogy egyszer elszakadjunk attól, ami olyan természetesnek tűnik mindenkinek, hogy egy emberi arcot szimmetrikussá tegyünk. Általában egy arc szimmetrikusnak tűnik. Kisebb aszimmetriák viszont mindenütt előfordulnak, csak ez nem annyira látható, hogy észrevennénk. De ennél a főalaknál számításba kell venni azt, hogy egész baloldala felfelé irányul Luciferhez, és bal homlokának kialakítása más, mint a jobboldali, amely Ahrimán felé irányul. Az arc jobb felét követi a felfelé mozgó kéz, és a bal felét a lefelé mutató kéz. S az fejeződik ki, hogy a főalakba nagyobb mozgékonyságot kellett helyezni, mint amilyen az emberi mozgékonyság lehet. Ezen a szobrászi alakon túl az egész motívum festőien van ábrázolva, így mindkettőt egymás mellett láthatjuk, és belátható, hogy a művészetek különbözősége révén a festészet nem ugyanolyan módon tudja ezt nyújtani, hanem a megformálásnál mindennek másként kell lennie. A következőt szeretném előrebocsátani. Nagyon lényeges az, hogy a főalak kézmozdulatát szobrászi eredményül kapjuk, a bal kéz felfelé irányuló mozdulatát, és a másik kéz lefelé mutató mozdulatát. Mivel az, amit mindenki első pillantásra magától értetődőnek érezhetne, hogy a főalak baljával Lucifer felé nyúlik fel, és kisugárzásával eltöri Lucifer szárnyát, jobbjával pedig az arany ereit Ahrimán felé csavarja, ezt el kell kerülni, mégpedig azért, mivel mi, különösen korunkban, a szellemtudomány révén elsősorban azon vagyunk, hogy valóban megértsük Krisztust. Krisztus se nem gyűlöl, se jogtalanul nem szeret. Nem azért nyújtja ki kezét, hogy eltörje Lucifer szárnyát, hanem azért, mivel benső lényéből kell ezt tennie. Nem töri össze Lucifer szárnyát, de Lucifer ott fenn nem viseli el azt, ami ebből a kézből kisugárzik, és saját maga töri el a szárnyát. Ezért Lucifer alakjában ki kell fejeződnie annak, hogy nem Krisztus töri el a szárnyát, hanem ő maga. Az életben gyakori jelenség, hogy olyan emberek, akik jó emberek környezetében élnek, ezt nem tudják elviselni, mivel kellemetlenül érinti őket az, ami ezekből a jó emberekből indul ki. Lucifer bensőjében érez valamit, ami arra készteti, hogy maga törje el szárnyát. Lucifernél ez önmegismerés, önmaga átélése. Éppen így van ez Ahrimánnál is. Krisztus egyiküknek sem tesz semmit, így sem a bal, sem a jobb keze nem úgy van kinyújtva, mintha Ahrimánnak, vagy Lucifernek tenne valamit. Ő nem tesz velük semmit, hanem ők maguk teszik azt, ami történik velük. S ezzel azon a talajon állunk, amelyen a szellemtudomány beavatkozik korunkba, hogy elsőként adjon igazán megformált Krisztus-felfogást. S ha az ember ilyen módon megért valamit, akkor a következőt kell mondania. Szerényen mondjuk ki ezeket a dolgokat, mivel ez az épület csak kezdete, legelső kezdete gyenge, hibákkal teli kezdete annak, aminek meg kell mutatnia, hová vezet az az út, amely semmilyen tekintetben sem akar hibátlan lenni. Ezért azt, amit mondunk, nem valamiféle fennhéjázásnak, hanem tisztán tényszerűnek kell felfogni. A világtörténelem sok Krisztus-ábrázolást látott, többek között az egyik legnagyobb az, amely a sixtusi kápolnában található: Michelangelo Utolsó ítélete. Ha ezen az Utolsó ítéleten tanulmányozzák Krisztust, ahogy ott fenn napóleoni nagyságában, de ugyanakkor óriási erővel lebeg a szabad térben, és az egyik oldalra irányítja a jókat, a másikra a gonoszokat, akkor ott olyan Krisztust látnak, aki a jövőben nem lehet már Krisztus, mivel az egyik oldalon dicséri a jókat, és a másikon elítéli a gonoszokat. Viszont a jövőben a keresztények számára olyannak kell lennie Krisztusnak, hogy azt, ami rajta keresztül itt van, mindenki önmaga találja érdemesnek, vagy önmaga ítélje el. Michelangelo olyan korban élt, amikor az ember Krisztusra vonatkozóan valami legmélyebbet még egyáltalán nem tudott kifejezni. Az az alak, amelyet Michelangelo rajzol, egyrészt inkább luciferi, másrészt valami ahrimáni. Ezt manapság mintegy fájdalmas megállapításként mondjuk ki. De ezáltal lép előre az emberiség fejlődése a maga kultúrájában, amikor megmutatjuk, hogy az elmúlt korok ideálja már nem lehet a jövő ideálja. A jövő ideálja az lesz, hogy az ember aszerint fogja fel Krisztus lényét, amilyen az valójában, nemcsak aszerint hogy mit tesz, vagy mit fog tenni, ha eljön a földfejlődés vége: egy olyan lénynek, aki létén keresztül éri el azt, aminek magukban a lelkekben kell történnie. Ennyiben a szoborcsoport, amelyet épületünk legjelentősebb helyére állítunk, annak kifejeződése, hogy az eddigi Krisztus-felfogás nem lehet jövőbe mutató, mivel az ember egyáltalán nem értette meg a helyes kapcsolatot Krisztus, Lucifer és Ahrimán között. Nem érthetjük meg Krisztust, ha nincs megfelelő kapcsolatunk azokhoz a hatalmakhoz, amelyeket egyrészt luciferi, másrészt ahrimáni erőkként veszünk szemügyre, és valóságos kozmikus hatalmak. Ezeket a dolgokat egy összehasonlítással világíthatjuk meg, miközben mindig újra az ingára gondolunk. Az inga jobbra és balra leng. Míg az egyik oldalra leng ki, nincs egyensúlyi helyzetben, s mialatt a másikra leng ki, akkor sem. De akkor csak semmittevésben, tehetetlenségben, lustálkodásban lenne, ha mindig egyensúlyi helyzetben akarna lenni, és nem akarna kilengeni. Megfelelő helyzetben van, ha középen áll, de nem tud csupán középen állni, muszáj jobbra és balra kilengenie. Így van az emberi élettel is. Nem úgy van az, hogy azt mondhatjuk: menekülök Lucifertől, menekülök Ahrimántól. Ha az ember azt akarná mondani, hogy menekülök Lucifertől, menekülök Ahrimántól, ez nem volna élet. Olyan volna ez, mint egy inga, amely nem leng ki. Az emberi átélés valóban kibillen: az egyik oldalon Lucifer, a másik oldalon Ahrimán irányába. S hogy az ember nem fél ettől, ez a fontos. Ha az ember Lucifer elől menekülne, nem volna semmiféle művészet, ha Ahrimán elől futna, nem lenne semmi külső tudomány. Mivel minden művészet, amelyet nem hat át a szellemtudomány, luciferikus, és minden külső tudomány, amennyiben nem szellemtudomány, ahrimáni. Így leng ki az ember, ide-oda. S hogy belátja azt, hogy nem egyensúlyban és nyugalomban akar lenni, ez a fontos. Volt egy olyan kor, amikor azt mondta az ember: menekülnünk kell Lucifertől és aszkétikusan meg kell szabadítani magunkat tőle. A luciferi elől nem menekülni, hanem valóban szemben állni a luciferi arccal, ez az, erről van szó, valóban az egyik oldalra Lucifer, a másik oldalra Ahrimán felé kilengeni. Valóban egymással szembeállított erők ezek, mint más természeti erők, például a kétfajta elektromosság, vagy a mágnesesség két pólusa, és így tovább. Tehát az a kérdés, hogy az ember ezt a hármasságot, a luciferit, az ahrimánit, és azt, ami a Krisztus-lény, felismeri-e, és hogy felismeri-e bensőleg az önmagában felépített Krisztus valódi nagyságát, amivel a michelangelói Krisztus még rendelkezett. Ez, kedves barátaim, a szellemtudományos munka feladata. De ezzel csak egy olyan megismerés kezdetén állunk, amelynek valóban először a szokásos megismerésnek kell lennie. Látják, hiszen az utóbbi hetekben is említettem ezen a helyen, hogy az ember bizonyos szempontból nem beszélhet semmiféle nagyobb költeményről, mint Goethe Faust-költeményéről. Hiszen Goethe Faustja valóban kifejezi a legnagyobbat, amit az emberiség valaha is létrehozott, mivel az emberit ilyen mélységből hozza elő. Nos, Goethe megpróbálta, hogy a Faustban az emberiség valódi reprezentánsát ábrázolja. Hiszen már gyakran kifejtettem, hogy Mefisztó alapjában véve nem más, mint Lucifer és Ahrimán összekeveredve. De hogy van a dolog Goethénél? Goethénél úgy áll a dolog, hogy ő még semmit sem tudott Lucifer és Ahrimán e kettősségéről, és Mefisztóban összevegyítette Ahrimánt és Lucifert. Mindkettő benne van Mefisztójában, és ezáltal ez az egész goethei Faust mégsem azzá vált, ami lehetett volna, ha Goethe abban a helyzetben lett volna, hogy Faust mellett az egyik oldalra Lucifert, a másikra Ahrimánt állítsa oda, s így az ember az egész emberiségen átvonuló hármasságot láthatta volna. Ebben rejlik az egész nehézsége annak, amivel Goethe Faustjával kapcsolatban megküzdött. Látják, amikor Goethe elkezdte Faustját, akkor csak addig tudta vinni ezt, ameddig ő maga volt, a 18. század hetvenes éveiben. Úgy érezte, ezekkel a külső tudományokkal, amelyek a négyességben: a filozófiában, a jogtudományban, az orvostudományban, és ahogy mondta, sajnos a teológiában fejeződnek ki, ez nem megy, nem lehetséges. Ez az ahrimáni tudás nem szabadítja meg Faustot, ezáltal csak egyfajta ahrimáni, értésszerű kapcsolatba kerül a világok összefüggésével. Ő viszont a világoknak ezt az összefüggését valóban birtokolni akarja, az élet forrásain át átélni az elevenséget, ami nem kigondolt dolog. Az elevenség: jön a Föld szelleme. Egyedül Faust nem tudja őt elviselni. S később bejön az ajtón - a legelső vázlatban így van -, bejön Wagner. Igen, amikor manapság sokan sokszor olvasnak Faustról, Wagnerről is olvasnak, s akkor az embernek az az érzése, hogy Wagner olvas Wagnerről, mivel a színpadi Faustot jelen korunkban főleg „wagneri” módon olvassák. Mi akkor valójában ez a Wagner? Igen, mi lép be a Föld szellemében? Hiszen tudjuk, hogy minden világismeret önismeret. Ez magának Faustnak egy darabja, ami a Föld szellemében bejön, természetesen a kitágult lélek egy darabja, amely a kozmosszal azonosul. De Faust ezt a lelket még nem tudja felfogni. Nem ér fel ahhoz, ami saját lényének is része. Nos, megmutatjuk, meddig jutott el. S ha Faustot egyszer valóban ábrázolni akarnánk, valóságosabban, mint ahogy talán maga Goethe tette, akkor ma Wagner mintegy Faust karikírozott arcképeként, annak maszkjával és kosztümében kellene hogy belépjen, mivel Faust egy másik tagja, egy másik része Wagnerben mutatkozik meg. Minthogy Faust maga így beszél: „egy félénk csúszómászó féreg”. Most érti meg önmagát. „Kit felfogsz, véled az rokon, nem én”- kiáltotta oda neki a Föld szelleme. Most jön a szellem, akit felfog, jön Wagner. S mondhatnám, így megy ez tovább. S miután a Föld szellemét nem értették meg, a Föld szellemének valójában csak egy másik alakja jön: Mefisztó, aki most akár Luciferként lép fel - amikor átvezeti Faustot mindazon, amit az ember átélhet, mialatt csupán saját szenvedélyeit követi, alacsonyabb rendű szenvedélyeit Auerbach pincéjében, nemesebb szenvedélyeit pedig - amelyek azonban a boszorkány-lényekig és a fekete mágiához vezetnek - addig, ameddig a második részben Lucifer helyére Ahrimánnak kellene lépnie. Hiszen mindezt láthatja az ember, ha valóban értő módon olvassa a Faustot. De ez is elég külső bizonyíték ehhez. Már mondtam azt, hogy azok között a dolgok között, amelyeket Goethe később kiiktatott, volt egy rész, ahol Mefisztót egyszer Lucifernek nevezi. Goethének mindig kellemetlen érzése volt, ha szerepeltette ezt az alakot, aki valójában kettőből áll. Különösen ott látja az ember a luciferit, ahol Faust vallásos érzései is megjelennek, amelyek a Wagnerrel folytatott párbeszédekben igen furcsán modorossá válnak. Amikor Faust, Margittal a hitről beszélgetve, azt mondja Istenről:
akkor az érzést az istenség legmagasabb megnyilvánulásának tekinti, a vallásos ember legmagasabb rendű megnyilvánulásaként ünnepli. Az embernek nem kell utánagondolnia: „az érzés minden”, ezzel azt mondja, hogy az egyetlen, amit az ember vallásként birtokolni akar, az, amit egy Margit fel tud fogni, csak mindig elfelejtjük, hogy Faust ezt az oktatást a l7 éves Margitnak adja, és csak annyit ad benne, amennyit Margit fel tud fogni. Nem filozófusoknak szól az, amit Faust mond „a füstgomoly”-ról, „mely az égi tűzre ül”, s csak rosszul értjük, ha a Margitnak szánt tudományt mindig újra professzori köntösben látjuk. Mindez azt mutatja, hogy Goethe eleinte a luciferi lényt kettős álarcában fejezte ki. A második részben ez inkább ahrimáni, ahol Mefisztó a Homonculus nemzéséhez jut el, Heléna felidézéséhez, és mindahhoz, ami Faustnak valóban elhozza a világ megismerését, amely egészen más, mint a tudományok, amelyeket Faust „mohón buzogva tanult át”. Nos, azt kell mondanunk: korunkban különféle dolgokat már részleteikben is mindig újra és újra rosszul értenek. Így, ha kifejezetten rámutatunk, hogy a Homunculus az ember bensőjében akar valamit, ezt az egész emberiségig menően kell kifejteni: „s hogy ember légy, még van időd”, hiszen ez ott először az alacsonyrendűn megy keresztül, mert azt mondja: „Csak ne törekedj magas rendjelekre” (németül: „Nur strebe nicht nach höheren Orden”). Amit már itt kijelent, az nagyon furcsa. A valóságban természetesen így mondják - mivel Goethe ez egyszer ismét frankfurtiasan beszélt - „nur strebe nicht nach höheren Orten” (a kiejtésből adódó szójáték, az Orten és Orden felcserélése. Magyarul: „csak ne törekedj magasabb helyekre”- a ford.) Ez nem arra utal, hogy az olyan lényeket, mint a Homunculus, emberi rendjelekkel aggatnának tele. Egy másik rész, ahol a Homunculust állítják elő, ahol Wagner leírja, ahogy valami mozog a retortában:
A „meggyőződés”, „bízás” (Überzeugung) a meggyőzésből, ill. németül a Zeugung-ból (nemzés) van képezve, mint a felsőbbrendű ember (Übermensch) az emberből (Mensch). Nietsche óta beszéltek először Übermensch-ről, arról, hogy van egy felsőbbrendű ember, de Goethe már régen ezelőtt beszélt felsőbbrendű emberről. S így itt azt olvassák az emberek, hogy Überzeugung, de ez a Zeugung ellentéte, mint ahogy azt mondjuk: ember és felsőbbrendű ember. Olyan dolgok ezek, amelyeket először részleteiben kell megérteni, hogy belássuk, mit akart Goethe mondani. De az embernek szabad álláspontra kell helyezkednie, valóban be kell látnia korunk küldetését a szellemtudományt illetően, hogy egy ilyen szellem, mint Goethe, azt kutatta, hogyan készítse elő korát erre a küldetésre. Amikor Schiller 1797-ben felhívta a figyelmét arra, hogy a Faustot be kellene fejeznie, Goethe azt mondta, hogy újra elővette az öreg Tragelaphen-t - ez egy lény, félig állat, félig ember. Goehte Tragelaphen-nek nevezte művét, és a l8. század végén barbár kompozíciónak tartotta. Ezt nagyon komolyan kell vennünk, mert Goethe már megértette, milyen jó és milyen rossz az ő Faustja. Mindez odatartozik, amit a szellemtudománynak fel kell használnia, hogy ezekkel a dolgokkal szemben egy szabadabb álláspontra helyezkedjünk. Goethe a spiritiuális én munkáját akarta ábrázolni, a halhatatlant az emberben a magasabb világokhoz vezető úton, s ezt azáltal mutatta meg, hogy a l8-l9. század fordulóján egy vázlatot készített ahhoz, amivé a Faustnak válnia kell. Ebben elsősorban azt mondta: „A személyiség életélvezete, kívülről szemlélve”, majd ezt írta fel: Az alkotás belülről jövő élvezete”, és végül, miután Faust végigjárta egész útját, ezt írta fel: „Epilógus a káoszban, a pokolba vezető úton”. Mindaz, amit beszélgetésekben hallanom kellett, valóban valami olyasmi, ami a legmélyebb csodálkozást válthatja ki az emberből; mivel az emberek elgondolkoztak ezen: igen, nem gondolta-e úgy Goethe a 18.-19. század fordulóján, hogy Faustjának a pokolba kell mennie? A megoldás egyszerűen az, hogy nem Faust az, aki beszél, hanem az eltávozó Mefisztó tartja az epilógust, miután Faust már megtette a saját halhatatlan énjéhez vezető utat. Így Goethe Faustjában olyasmit látunk, ami úton van, de csak az ahhoz vezető úton, amit épületünk fő szoborcsoportjának kell kifejeznie: az emberi alak valóban konkrét felfogását, miközben az egyik és a másik oldalon is megjelenik az, ami felé mindig ki kell lendülnie a léleknek. Amíg az ember mindent összevet, összehasonlít, vagy csak egyfajta kettősséget keres, addig nem juthat valódi megismeréshez. Ez a lényeges, amit le kell rögzítenünk. Le kell rögzítenünk, hogy ez valóban a német kultúrából jön létre, hogy ez az idea testesüljön meg. Két ellenpólusa van a Földön a kultúrának, amelyeknek jogosultsága van, és nem jogosulatlanságukban ábrázolják őket, hanem jogosultságukban, ha utalunk rájuk. Az egyik oldalon ott van a tisztán keleti kultúra. Miben áll ez a keleti kultúra? A kultúrában a keleti jelleg abban áll, hogy keresik a pusztán belső elmélyedést, a megfosztást mindattól, ami a lét külső folyamata. S látjuk, hogy ennek a keleti kultúrának a legnagyobb virágzásában, az indiai kultúrában minden útmutatás, minden tudás arra irányul, hogy a lelket úgy alakítsák, hogy megszabaduljon attól, amit a fizikai test jelent. Ez tisztán luciferi kultúra, pusztán luciferi kultúra. Minél messzebb megyünk kelet felé, annál inkább eljutunk a luciferihez. S ha nyugat felé megyünk, hová jutunk ott? Vegyük éppen a legszélsőbb nyugatot. Számunkra természetes, ha elsősorban felvettünk valamit a szellemtudományból - s ezt egy példán szeretném bemutatni önöknek -, számunkra világos, ha látjuk, hogy egy ember inkább materialista világszemléletéből sprirituálisabb világszemléletre jut, akkor feltesszük a kérdést magunknak: mi történik egy ilyen ember lelkében? Éppen akkor, amikor egy ilyen embernél lelkének effajta átfordulását észleljük, be kell jutnunk ennek az embernek a bensőjébe, hogy átéljük vele együtt azt, amit véghezvitt lelkében. Semmi sem tűnik jelentősebbnek számunkra, mint ilyesmit átélni egy emberrel. Látják, Amerikában azt is tapasztaltuk, hogy az emberek olyasmit csinálnak végig, amit ott megtérésnek neveznek, vagyis a materialista szemléletből a spirituálisba való átfordulást. Mit tesz az ember itt? Az ember leül - ha mintegy radikális módon is mesélem el a dolgot, mégis így van -, az ember leül és ír egy levelet azoknak az embereknek, akik mintegy végigcsinálták ezt, hogy megválaszolja azt a kérdést, hogy milyen okból tették meg ezt az átfordulást. S akkor, nos, akkor felállít egy sémát, majd kategóriákat állít fel, például így:
Összegzés:
Most megtér az ember. Az ellentéte is megvan ennek. Az indiai nem veszi figyelembe azt, ami kívül történik. Egy hindunak ez fordítva történne; a „bolond” szót használná arra, aki nyíltan, százalékokban akarná megadni azoknak a számát, akik megtértek; ilyen vagy olyan motívumokból megtértek. Nyugaton nem bajlódik az ember a bensővel, mivel nyugaton minden ki van törölve ebből a bensőből. A legkülsőségesebb külsőség van itt összeválogatva, tisztán ahrimáni módon. Menjünk kelet felé: a legbensőségesebb benső, tisztán luciferi. Mondhatnám, így mutatja fel nekünk maga a földgolyó az ahrimáni és luciferi ellentétét. S az ahrimáni és luciferi között az ember nem nyugalomban, hanem egyensúlyban van. Nem arról van szó, hogy az ember az egyiket vagy másikat pusztán elutasítja, hanem tudatában van annak, hogy a valóban jövőbe mutató kultúra abban áll, hogy mindkettőről tudja, hogy helyes mértékben hozza azt, amivel az egyiknek a másikkal szemben rendelkeznie kell. S itt, mondhatnám, a Föld egész sorsát látják kifejeződve a szoborcsoportunkban. Egyszer majd Európa feladata lesz, hogy kiegyenlítődést hozzon létre kelet és nyugat között. Keleten az egyik oldalra leng ki az inga, nyugaton a másikra. Nekünk Európában nem csupán az jutott, hogy mintegy kelet és nyugat majmai legyünk, hanem az, hogy teljesen önállóan, saját talajunkon álljunk, és egyaránt elismerjük az egyik és a másik jogosultságát is. Ezt fejezi ki szoborcsoportunk. S így függ össze földrajzi módon is a mi feladatunkkal az, amit épületünk különleges helyén állítottunk fel. Kelet felé van felállítva ez a szoborcsoport, de háttal kelet felé, és nyugat felé tekint, de egyensúlyban áll ott, magában hordozza azt, amit hosszú vándorlás alatt ismert meg keleten, és nem elégszik meg azzal, amit a nyugat tisztán ahrimáni kultúrában hozhat az emberiségnek. Ha korunk, kedves barátaim, egyszer majd belátja ezeket a dolgokat, de gondolkodva, érezve, érzéssel áthatva - nem kell önhittnek lenni ehhez -, akkor e kor számára világossá válik, hogy még a jelen legfájdalmasabb, legnyomasztóbb eseményei is azért vannak, hogy az emberiséggel megértessék annak a feladatnak az érzését, amelyet a legközelebbi jövőben be kell töltenie. Csak remélhetjük, hogy azok a nagy és fájdalmas dolgok, amelyeket az emberiség átél, a lelkek valódi és igazi elmélyülését is elhozhatják. Már igaz az, hogy sajnos abban, ami kifejezésre jut, nevezetesen a beszédben és irodalmi szintű írásokban semmiféle módon nem ismerik el azt a nagy komolyságot, amelyet korunk követel tőlünk. Sok, sok mindennek kell még bekerülnie az emberi lélekbe, hogy ez a nagy komolyság, mondhatnám, vigasztaló komolyság valóban úgy töltse el a lelkeket, hogy az embert hordozzák azok a feladatok, amelyek előtte állnak. Egyrészt komoly az, amit feladatul tűztek elénk, másrészt ez vigasztaló, reményteljes, bizakodással eltöltött komolyság. Csak be kell látnunk, hogy olyan korban élünk, amely nagyot követel tőlünk, de ezt a nagyot mi teljesíthetjük. S ebben a korban sem juthatunk pesszimista világszemléletre. Hogy mindezeket a dolgokat intimebb, behatóbb módon magyarázzam, s hogy mi az emberiség következő, jövőbeni feladata, és hogyan segít majd a szellemtudomány e feladat megoldásában, ezért június 22-én, kedden folytatni fogom a ma megbeszélteket. [1] vö. Rudolf Steiner: Der Baugedanke des Goetheanum (A Goetheanum épületének gondolata), az első Goetheanum 104 ábrájával, Stuttgart, 1958. |