Ma az a feladatom, hogy némely dolgot összefoglaljak abból, amit részben már tudunk, de amit mindig össze lehet fogni úgy, hogy ismét bizonyos irányvonalakat adjon szellemtudományos törekvéseinkhez. Mindenekelőtt gyakran kell megbarátkoznunk azzal a gondolattal, hogy földi életünk, ahogy a születés és a halál között folyik, alapjában véve egy köztes élet számos földi élet és számos olyan élet között, amely a halál és az új születés között folyt le, és ismét aközött, amely a jövőben számos földi élet, illetve a halál és az új születés közötti életek között rejlik. Egy közbülső élet, mondom, ez a mi életünk. Ezután azt várhatjuk, hogy életünkben megmutatkozik valami, amit bizonyos mértékig az előzőek hatásának tekinthetünk, hogy életünkben is van valami, amit úgy tekinthetünk, mint ami a jövőre utal. Különösen az utóbbira vonatkozóan beszélünk meg ma egyet és mást.

Az ember ugyanis könnyen azt hiheti, ha így szemléli az életét, hogy valójában ebben az életben semmi sem utal számára arra, hogy bennünk már egy következő élet csírái, mintegy a magjai rejlenek. Nos, mégis ez az eset áll fenn. Valóban az a helyzet, hogy bennünk előkészül az, aminek a jövőben történnie kell velünk. Életünket csak a helyes módon kell értelmeznünk, akkor eljuthatunk oda, ami mintegy a jövő számára rejlik bennünk, ahogy a jelenlegi növényben benne van a mag a jövőbeni növény számára, amelynek még létre kell jönnie. Hiszen a jelen életben sokszor képez valami érthetetlent a számunkra közismert álomélet. Ennek az áloméletnek bizonyára van olyan része, amiről valóban elmondhatjuk, hogy bizonyos fokig érthető számunkra. Álmodunk olyan dolgokról, amelyek erre vagy arra emlékeztetnek bennünket, amit véghezvittünk az életben. Bizonyára gyakran előfordul, hogy akkor azok a dolgok, amelyeket tegnap vagy korábban tettünk, és amelyekről álmodunk, ekkor megváltoznak, más alakot öltenek az álomban, valamely módon átváltoznak. De ilyen esetben mégis gyakran elég könnyen beláthatjuk, hogy abban, amit álmodunk - még ha meg is változott - életünk részei rejlenek, ahogy ez az élet mögöttünk áll. De azt hiszem, hogy másrészt egyetlen ember sem mentesülhet attól, hogy vannak olyan álmok, amelyek olyan figyelemreméltó dolgot hoznak elénk, hogy valóban nem tudjuk megmondani, hogy visszavezethető-e ez arra, amit az életben itt vagy amott tettünk. Valóban úgy van, hogy az embernek csak kevéssé kell emlékeznie álmaira, és már világosan észlelheti, hogy számára - ha szabad így mondanom - olyan dolgok jelennek meg álmában, amelyeket mindazok után, amikre valóban képes emlékezni, sohasem gondolhatott volna el, amire sohasem jöhetett volna rá.

Meg fogjuk érteni ezt az egész összefüggést, ha egyszer pontosan elképzeljük annak a természetét, ami ténylegesen történik az álomban. Alvó állapotban - ahogy ismert számunkra - asztráltestünkkel és énünkkel fizikai és étertestünkön kívül vagyunk. A fizikai és étertest a fekvőhelyen van; asztráltestünkkel és énünkkel kívül vagyunk. Nos, az ember számára, ahogy jelenleg a Földön él - hacsak nem sajátított el valamely különleges képességet -, nem lehetséges, hogy tudatosan átélje azt, amit az asztráltest és az én tesz, amikor az ember alszik. Ez öntudatlanul történik. De a tisztánlátó tudat megmutatja nekünk, hogy az, amit ott átélünk, éppen olyan sokrétű, éppen úgy bevésődik, ami a fizikai testen kívül van, mint az, amit a fizikai test él át. Ez éppen olyan sokrétű, sokoldalú, mint az, amit a fizikai síkon élünk át; csak a tudat nem képes magába fogadni, de megtörténik, átéljük. Az álom tehát úgy jön létre, hogy az asztráltest és az én, amelyek egyébként oly messze kívül vannak a fizikai és az étertesten, hogy a fizikai és étertest semmit sem érzékel azokból a folyamatokból, amelyek az asztráltesttel és az énnel történnek. Ezek most olyan közelségbe kerülnek a fizikai és étertesthez, hogy az étertest képes lesz benyomásokat felvenni az asztráltestben és az énben történő folyamatokból. Ha önök felébrednek és tudják: álmodtam, akkor ez pontosan kifejezi azt, hogy álmuk tartalma azáltal jutott tudatukba, hogy az asztráltest és az én alámerülnek; s mielőtt a fizikai test tudatára ébred annak, hogy ismét benne van az asztráltest és az én, az étertest képes lesz erre; s mialatt az étertest gyorsan felveszi, amit az asztráltest és az én átélt, létrejön az álom. Ez tehát egyfajta kölcsönhatás az asztráltest és az étertest között, s ezáltal keletkezik az álom.

Így azonban az álom egészen meghatározott színezetet kap, mondhatnám, egyfajta bevonatot. Hiszen tudják, hogy ha a halálban az ember kivonul asztráltestével, énjével és étertestével, akkor az étertestben lévő ember közvetlenül visszapillant földi életére. Ez a visszapillantás valójában az étertesthez tapad; ha az étertest feloldódik, megszűnik a visszapillantás. Az étertestben rejlik tehát annak a lehetősége, hogy életünk minden eseményét magába vésse. Az étertestbe tehát valóban bele van vésve, amit az életben véghezvittünk.

Ez az étertest igen bonyolult képződmény. Ha az étertestet ki tudnánk preparálni úgy, hogy meghagynánk az alakját, akkor ez jelen életünk tükre lenne, életünk egy képe addig a pillanatig, ameddig emlékezni tudunk. Azáltal, hogy asztráltestünkkel és énünkkel alámerülünk étertestünkbe, és az étertest szembekerül az alámerült asztráltesttel, olyan dolgokat, dolgok emlékeit hozza magával, amelyeket átélt, azzal szemben, ami az asztráltestbe kerül be, saját képeibe burkolja azt, ami valójában az asztráltestben van.

Pontosabban akarom kifejezni magam. Tegyük fel egyszer, hogy valaki alvó állapotban, asztráltestén és énjén kívül átélt - mondjuk - egy találkozást egy személlyel. Akkor az ember semmit sem tud erről. Átél egy ilyen találkozást; átéli, hogy ehhez a személyhez barátságos érzéssel közeledik, hogy közös vállalkozása lesz vele. Tegyük fel, hogy ezt étertestén kívül éli át. Ez lehetséges; de semmit sem tud róla. Most jön a felébredés pillanata. Ekkor az asztráltest és az én visszamegy az étertestbe, és ezt az átélést az étertest elébe hozza. Az étertest, a benne lévő képi világát az asztráltesttel szembehelyezi, és az ember álmodik. Álmodik egy olyan eseményt, amire talán tíz, húsz évvel ezelőtt vállalkozott. Akkor azt mondja magának: igen, arról álmodtam, amit tíz, húsz évvel ezelőtt éltem át. De talán ez, ha valóban meggondoljuk, egészen megváltozott. De ez mégis emlékezteti valamire, amit korábban átélt. Mi történt itt valójában? Ha a tisztánlátó tudat segítségével pontosan követjük a folyamatot, látjuk, hogy az én és az asztráltest olyasvalamit élt át, ami valójában csak a következő inkarnációban fog lejátszódni: a találkozást egy személyiséggel, valami dolgát ezzel a személlyel. De az ember ezt még nem tudja étertestében felfogni, amely csak azt tartalmazza, ami csak a jelen élet képeiben fogható fel. Ha most az asztráltest alámerül, akkor az étertest átöltözteti azt, ami valójában a jövőbeni élethez tartozik, a jelenlegi élet képeibe. Ez a sajátságos, bonyolult folyamat történik folytonosan az emberrel, amikor álmodik.

Ha mindezt összevetik azzal, amit mostanáig már hallottak a szellemtudományban, akkor ez nem tűnik különösnek önök számára. Tudatában kell lennünk annak, hogy ami eltávozik fizikai és étertestünkből, asztráltestünkből és énünkből, azt tartalmazza, ami a következő inkarnációban azt akarja, ami erre a következő inkarnációra készül elő bennünk. S ha az ember fokozatosan megtanulja elkülöníteni az álmokat a jelenlegi élet képeitől, akkor megismeri az álmok prófétikus természetét. Az álmok prófétikus jellege valóban lelepleződhet, az embernek csak meg kell tanulnia, hogy az álmokat megfossza a jelen képeitől, amelyekbe be vannak öltöztetve. Az álmokat inkább olyan módon kell látnunk, ahogy átéljük azokat, mint úgy, amit átélünk, és például azt kell mondanunk magunknak, hogy egy személyről álmodom, ez étertestem jellegéből következik, abból, ahogy az étertest szembekerül az asztráltest élményeinek jelen képeivel. Amit az ember átél, hogy megismerje azt, ami már előkészül a következő életre, inkább ily módon kell szemügyre vennie, hogy elválassza az étertestében lévő képektől. Az álmokban ténylegesen jövőbeni élményeink bennünk rejlő prófétáját kell látnunk. Rendkívül fontos, hogy ezt megfelelően szemügyre vegyük. Az emberi élet különösképpen egyre jobban lelepleződik, minél inkább úgy szemléljük, mint egyfajta bonyolult dolgot. Az ember szeretné, ha egyszerűbb lenne, ez kényelmesebb volna, de ez már csak így van, hogy igen bonyolult.

Látják, az ember, aki a külső fizikai világban áll, nincs tudatában annak, hogy mindenféle rejtőzik benne. Most megismerkedtünk azzal, ami a jövőbeni élet prófétájaként bennünk rejlik. De sokféle más is rejlik még bennünk, és az önmegismerés azon alapul, hogy mindig többet és többet ismerünk meg abból, ami bennünk lappang, bennünk működik, boldoggá vagy boldogtalanná tesz minket, mivel minden dolog, ami bennünk van, boldoggá és boldogtalanná tesz bennünket. Így az emberek számára általában nem válik világossá, hogy hiszen e földi élet előtt átélték - nem saját magukat, hanem azt, ami földi emberré teszi őket - a Hold-létet. Tudunk egyet-mást a Hold-létről, az azt megelőző Nap-létről és a régi Szaturnusz-létről. Tekintsünk először a Hold-létre! Jelenleg természetesen a földi létet folytatjuk, de a Hold-lét szükséges volt, hogy a földi lét létrejöhessen. A Hold-létben készültek elő az indítékok a földi életre, és bizonyos módon ez a Hold-lét még bennünk rejlik. A Holdon az ember álomszerű tisztánlátó volt. Álomképekben vette fel magába a valóságot. Azt azonban, amilyenek a Holdon voltunk, még ma is magunkban hordozzuk, ez bennünk rejlik. Bizonyos, hogy a Hold-ember földi emberré változott. De ebben a hatásban az okok még benne rejtőznek, a Hold-embert még magunkban hordozzuk. Ha rátekintünk erre a Hold-emberre, azt mondhatjuk: ez az bennünk, amit álmodónak nevezünk. Ténylegesen mindnyájan hordozunk egy álmodozót magunkban, aki valójában ugyan nem töri magát annyira, ritkábban gondolkodik, érez és akar, de aki valójában bölcsebb, mint mi, földi emberek. Egy álmodozót hordozunk magunkban. Egy kifinomult, szubtilis embert hordunk mindnyájan magunkban. Földi emberként járkálunk gondolatainkkal, érzéseinkkel és akaratunkkal, s ez az, amit a Föld-fejlődés adott számunkra. A Hold-fejlődésből megmaradt valami bennünk, s ez egy álmodó ember. A bennünk lévő álmodóban azonban több van, mint ami gondolatainkban, érzéseinkben és akarati impulzusainkban lehet, s ez az álmodó nem teljesen tétlen. Ezt az álmodót nem vesszük figyelembe, de sokat, igen sok olyasmit teszünk, amit mi magunk csak félig ismerünk, amire a bennünk lévő álmodozó irányít és vezet minket. Mi elrendezünk valamit, de az álmodó is tesz valamit bennünk, ide vagy amoda irányítja gondolatainkat; például elgondolunk egy mondatot; az álmodó azt teszi, hogy a mondatot egy meghatározott módon ejtsük ki, hogy élt adjunk neki, hogy valamely érzés-árnyalatba öltöztessük. Ez az álmodó maradt meg bennünk a Holdról. Szeretnék egy kiemelkedő személyiségre utalni, és felhívni a figyelmet arra, hogyan vehető észre benne ez az álmodó. Ha az emberek az életben megismerik egymást, vagy ha kiemelkedő embereket ismernek meg írásaikon keresztül, akkor főleg azzal törődnek, hogy a másik földi emberként milyen, és nem azzal, hogy milyen álmodóként, költőként. De ebben jobban kifejeződik az ember.

Van egy nagy író: Emerson^[1]. Emersonnak valóban az volt a sajátossága, hogy mindig úgy elmélyedt a tárgyban, amelyet éppen feldolgozott, hogy számára valamely ellentmondást is könnyen be lehet bizonyítani, mert mindig teljesen benne van abban a tárgyban, amivel foglalkozik. Teljesen feloldódik a tárgyban, és nem veszi figyelembe, hogy az, amit majd jellemez, ellentmondásban van azzal, amit akkor jellemzett, amikor egy másik tárgyban merült el. De éppen Emersonnál mindig figyelemreméltó, hogy ha teljesen elmerül egy emberben, vagy egy tárgyban, akkor halkan áthallatszik Emerson Hold-emberének, az álmodónak az utóhangja. Nos, Emerson két szép értekezést írt: egyet Shakespeare-ről, a költő jellegzetes képviselőjéről; és egyet Goethe-ről, az író reprezentánsáról. Amikor az emberek beleolvasnak Emerson elmélkedésébe Shakespeare-ről, Goethe-ről, akkor elégedettek, megelégszenek ezzel. De az ember tovább mehet, és azt mondhatja magának: nem érzed-e, hogy itt halkan együtt rezeg valami sajátságos Emersonnál? S akkor felfedez az ember valami igen figyelemreméltót: Emerson nem akarja Shakespeare-t csupán Shakespeare-ként jellemezni, hanem példaként, a költő egy példájaként akarja elénk állítani, s igen sajátságos, ami kiderül, mialatt Emerson éppen Shakespeare-ben mélyed el, ha az ember észreveszi az utóhangok halk megcsendülését.

Önök nem feltételezik rólam, hogy sovinizmusból, nemzeti okokból akarok valami elítélőt mondani Shakespeare-ről. Természetesen Shakespeare számomra nagy költő, magától értetődően minden idők egyik legnagyobb költőjének tartom. De egyszer meg akarom említeni a halk utóhangokat, amelyeket Emerson juttat érvényre, mikor Shakespeare-t jellemzi. Azt mondja: az eredetiség valójában nem olyasmi, ami nagy emberré tesz valakit. Ha egy nagy embert akarunk jellemezni, nem kellene azt kívánnunk, hogy ez a nagy személyiség mindenképpen eredeti legyen.

S látjuk, hogy Emerson Shakespeare jellemzésére kiemeli, hogy a költő mindenhová elmegy, hogy felszedje azt, ami tetszik neki, és ezt költeményébe emelje. Emerson mintegy azon is fáradozik, hogy mentegesse Shakespeare-t, hogy az nem eredeti, hogy mindenhonnan, itáliai, spanyol, francia és német forrásokból, és természetesen az angol történelemből hordott össze mindent, amit költészetében feldolgozott. Igen sajátságos, hogy Emerson, aki olyan szeretetreméltóan mélyed el Shakespeare-ben, a következő szavakat használja vele szemben, hogy jellemezze őt: „A nagy emberek inkább átfogó szellemük és álláspontjuk emelkedettsége által mutatkoznak meg, mint eredetiségük által. Kívánjunk olyan eredetiséget, amely mint egy pók, saját bensőjéből fonja hálóját, amely maga találja meg anyagát, köveket formál belőle, és felépíti a házat, akkor a nagy emberek semmiképpen sem eredetiek. A valóban értékes eredetiség lényege nem abban rejlik, hogy eltérő másoktól.”

Tehát mentegeti Shakespeare-t, hogy olyan kevéssé eredeti, hogy mindenhol mindent összekeresgélt. Igen, olyan messzire megy, hogy azt mondja: hogy Shakespeare-t megértsük, rá kell tekintenünk az akkori idők egész angol közönségére, és Shakespeare törődött azzal, hogy annak ízlését kielégítse. Figyelemreméltó szavakat mond Emerson Shakespeare-ről: „Könnyű felismerni, hogy minden, amit valaha a világon a legjobban megírtak és megtettek, úgy jött létre, hogy nem egy ember munkája volt, hanem szerteágazó, közös munka. Ebben ezrek egy emberként, mindnyájan egy impulzusból törekedtek, láttak munkához.” S kérem, hallgassák meg a legfigyelemreméltóbb dolgot, amit Emerson Shakespeare-ről mond, amikor szeretetreméltóan jellemzi őt: „Az íróknál egyfajta praktikus szabállyá vált, hogy aki egyszer képesnek mutatkozott arra, hogy maga eredetit teremtsen, annak ezentúl szabad volt mások műveiből is diszkrét módon lopnia”.

Tehát Emerson megpróbálja, hogy Shakespeare-t éppen azáltal vezesse rá saját világszemléletére, hogy megmutatja, a nagy emberek meglopnak másokat. Hogy sok munkájának motívumait valójában összelopkodta. Ezt találhatjuk elsősorban halk mellékhangként Emerson Shakespeare-jellemzésében.

S most forduljunk Goethe szeretetreméltó vizsgálatához. Emerson úgy jellemzi Goethét, mint az író reprezentánsát. De Goethével szemben Emerson azt mondja: A természet mindenekelőtt arra van utalva, hogy csodálatos művét kifejezzék. Minden kő, minden növény, a természet minden lénye arra vár, hogy az emberi lélek egyszer kifejezze. Az író mindig közvetlen összefüggésben áll a természettel. Olyan ez, mintha a teremtő maga készítette volna elő azt a gondolatot, hogy az író egyszer megjelenik. Figyelemreméltó, mondja Emerson Goethével kapcsolatban, hogy ez az ember tehetségére vonatkozóan semmit sem tulajdonít népének, országának, környezetének, hanem minden önmagából buzog elő. Az igazságról és a tévedésről is egyedül dönt Goethe, minden ő magából ered.

Amikor Emerson Goethét jellemzi, minden oldalról próbálja összeszedni a fogalmakat; míg azonban Shakespeare-t nagyszabású haramiának festi le, Goethét úgy ábrázolja, mint a világ közepét, mint magát a természetet. Hallgassunk meg néhány részt, ahol Emerson Goethéről beszél: „A zseni titka, hogy nem tűri el, hogy egy hazugság létezzen számunkra. Minden, aminek tudatában vagyunk, hogy igazsággá tegyük, a modern élet kifinomultságában, a művészetben és a tudományban, a könyvekben és az emberek hitében, bizonyosságában és bizalmában felébresszük, és a kezdettől a végig, az út közepén ugyanúgy, mint végtelen időkre úgy tiszteljük ezt az igazságot, hogy nemcsak felismerjük, hanem cselekedeteink zsinórmértékévé tesszük”. Vagy ezt mondja Goethéről: „Az én szememben az író olyan ember, akinek rangjával számoltak a világ felépítésében.”

Shakespeare-t úgy jellemzi, hogy ő olyan, mint amilyennek a közönség akarja; Goethét úgy, mint olyan embert, aki kezdettől fogva meggondolt volt; foglalkozásának, állásának, „amelyet elnyert, nem köszön semmit, hanem születésétől kezdve úgy lép a világba, mint egy szabad, őrködő szellem…” vagy: „Csupa szem, és ösztönösen odafordul, ahol az igazság rejlik. Mondj valamit, és azonnal tudni fogja, hogy ez igaz, vagy hamis. Gyűlöletesek számára a vénasszonyos pletykák, még ha ezer éven keresztül is jóhiszeműségre találtak az emberiségnél, hogy utánuk szajkózza és hagyja magát bolonddá tenni általuk.”

Ez a mondat áll Goethe jellemzésében. Shakespeare jellemzésében az áll, hogy egyáltalán nem tudott eleget tenni azért, hogy mindent összegyűjtsön, amit leírtak. Mondhatnám, egészen csodálatos módon sikerült Emersonnak, hogy Shakespeare és Goethe jellemzésében kidolgozza a különbséget közöttük. De egy érzésből kiindulva megtalálható az, amit az álmodó mindkettőben kialakított, vagyis hogy Emerson odajutott, hogy Shakespeare-t úgy jellemezze, mint egy nagy haramiát, és Goethét mint az igazság nagy szövetségesét. Ez rendkívül érdekes, mivel ezt nem tudatosan akarta; de ez a leheletszerű érzés mindkét tanulmányra kiterjed.  

Látják, van még egy olyan olvasás is, amely más, mint az, hogy egyszerűen elővenni a könyvet és végigmenni rajta. A dolgok fölötti lényegest egyáltalán nem akkor tudja meg az ember, ha azokat csupán egyenként felveszi magába, hanem amikor összehasonlítja őket, ha az egyiket hatni engedi a másik mellett.

Azért mertem ezt a példát említeni, mivel Emersonnál valóban gyakran az álmodó beszél. Így valóban kézzelfoghatónak találjuk, ahogy két személyiség beszél benne, mivel az, amit a mindennapi olvasó ellentmondásnak talál, végül is Emerson is tudta. Végül mégis olyan durva ellentmondások vannak Emersonnál, hogy ez mindenkinek fel kell, hogy tűnjék. Az egyik oldalon az angolokat a világ első népének nevezi, a másikon a németeket magasabbra helyezi. Egyszer a magasabb tudatból, egyszer az álmodóból kiindulva beszél. S különösen érdekes az, ha önök a Shakespeare-ről és a Goethéről szóló tanulmányok mindkét befejezését egyszerűen egymás után olvassák. Shakespeare-nél Emerson kijelenti: mindazok, akik idáig működtek, még nem érték el azt, amit a költő jelent a világban: „A világ még a költő-papra vár”. Ez mintegy lemondásként, érzésként húzódik végig a Shakespeare-tanulmány végén. A Goethe-tanulmány végén éppen az ellenkezője áll, hogy általa arra fog törekedni az ember, hogy minden igazságot úgy tiszteljen, hogy ne csak felismerje, hanem cselekedeteinek zsinórmértékévé tegye. Míg a Shakespeare-tanulmány végén egy lemondó mondat áll, addig a Goethe-tanulmány végén egy bizakodó mondat.

Most olyan korban élünk, ahol érvényes az, hogy ezeket a dolgokat egy kissé figyelembe vegyük, felismerjük. Akkor majd azt találjuk, hogy minden emberben él ez az álmodó, kísért az emberek cselekedeteiben, s míg tisztánlátó tudattal szemléljük, felismerhetjük a mindennapi életben, ha tanulmányozzuk az embereket. Ezt tehetjük Emersonnál. Érdekes Emersont tanulmányozni.

Ez a bennünk lévő álmodó az, akire minden hat, aminek anélkül, hogy tudnánk, hatnia kell ránk a szellemi világból. Abban, amit földi emberként átélünk, gondolatokat, akarati impulzusokat képezünk. Amit így tudunk, az, amit életünkből veszünk. De álmainkba belejátszanak az angyalok, az angyallények inspirációi, és ezeket ismét a magasabb hierarchiák lényei inspirálják. Álmainkba belekerül az - az egyik embernél inkább, a másiknál kevésbé -, ami okosabb, mint ami mindennapi életünkben bennünk van, mint minden, amit mindennapi életünkben gondolkodásban, érzésben és akaratban áttekintünk. Ami által vezetve vagyunk, ami több mint most és a múltban a földi ember, az kerül bele álmainkba.

Látják, ez az álmodó az is, aki sok mindent előhív bennünk, de most öntudatlan dolgokat hív elő. Bizonyára mindaz, ami a magasabb világból kerülő úton az angyalok hierarchiájához tartozó lényeken keresztül hat ránk, az álmodóra hat. De minden ahrimáni, minden luciferi is elsősorban az álmodóra van hatással, valóban hat rá, s egy nagy része annak, amit az emberek, mondhatnám nem egészen tudatosan, de ösztönösen juttatnak érvényre, az a szellemi világból hat arra, aki álmodik.

Erre is szeretnék egy példát mondani önöknek. Ezt a példát mintegy a nagyobb kortörténetből szeretném előhozni. Gyakran mondtam már, hogy az európai népeket azáltal ismerjük meg, hogy megértjük, hogyan beszél a néplélek: az olasznak az érzőlelken keresztül, a franciának az értelmi-, vagy kedélylelken, az angolnak a tudati lelken, a németnek az énen, az orosznak a szellem-énen keresztül. De ez a beszéd a szellem-énen keresztül azt feltételezi, hogy az oroszoknál ma olyan ösztönök vannak, amelyek csak a jövőben fognak kifejlődni. Csak a távoli jövőben fog létrejönni az, ami az orosz néplélek mondanivalója, ha egyszer majd az emberi lélek a szellem-énig fejlődik. Ezért minden, ami keleten napvilágra kerül, még csak valami magszerű dolog. De a kelet e népei ösztönösen érzik, hogy egy másik kultúráramlathoz tartoznak. Érzik, hogy várniuk kell. De egyetlen ember sem vár szívesen, ha jelenlegi tudatával gondolkodik. Hiszen ez azt jelenti, hogy várnia kell, és tudatosan kell felvennie magába az európai kultúrát. Ezzel szemben él bennük az az ösztön, hogy irányítaniuk és vezetniük kell, hogy nem tudják elég gyorsan holttá változtatni Európát, míg az a természetes folyamat, hogy Közép-Európában kifejlődik az, ami ki tud fejlődni a néplélek és az én párbeszédéből. Az orosz népszellemnél úgy van, hogy tanulnia kell Közép-Európától, s ha feldolgozta azt, amit Közép-Európa előkészített, akkor egyszer majd hozzájárulhat ahhoz, amihez hozzá kell járulnia az európai kultúrában. Ehelyett rendetlen, kaotikus ösztönök formájában valami egészen sajátságos dolog jön létre, amiből láthatjuk, hogy ezeket az ösztönöket mindenféle ahrimáni és luciferi impulzusok kezdeményezik. Ezek az ahrimáni és luciferi impulzusok az okai elsősorban annak, hogy a kelet most ilyen látványos módon Németország ellen fordult.

Látják, van itt egy szellem, akiből az álmodó beszél: Juszakov^[2]. Szeretném az önök figyelmét felhívni e szellem ideáira, aki 1885 folyamán az orosz kultúrának az angol kultúrával való összefüggéseiről beszélt. Szívesen vennénk most, hogy a jelen kor sok emberének támadjanak olyan ideái, amelyek nem régen egy orosz fejből pattantak ki, és ő írta le azokat. Ezeket az ideákat nem tartalmuk szerint, hanem annak szimptómájaként kell szemlélnünk, ami az egész orosz népben él.

Juszakov azt mondja: itt van ez a rothadó nyugat, amely megérett a pusztulásra. Minden, ami nyugaton van, túlélte önmagát, fel kell bomlania. Oda kell belépnie Oroszországnak. De Oroszországnak nem csupán a nyugatot kell „kiművelnie”, barbáraitól megváltania, hanem mindenképpen az egész világot, különösen Ázsiát kell megváltania. Ázsiának ezt a megváltását a lélek számára Juszakov a következő módon ábrázolja.

Tekintsünk Ázsiára. A tulajdonképpeni ázsiai kultúra Iránból indult ki. Ez az iráni kultúra Ormuzdtól eredt, ezek az irániak ismerték fel az Ormuzd és Ahrimán közötti harcot, és ott mindig látható volt, hogy az irániak mindent megtettek, hogy Ormuzd áldásait elterjesszék Iránban. De jöttek a turáni népek, amelyek Ahrimántól függtek, és folytonosan elnyomták az Ormuzd-kultúrát, harcoltak ellene, legyőzték. Ormuzd és Ahrimán először Iránban harcoltak. De amikor látjuk, hogyan viselkedtek Európa népei ezzel az Ormuzd-kultúrával szemben, akkor láthatjuk, hogy a szép Ormuzd-kultúra elterjedt azokon a területeken, amelyeket mindenekelőtt az angolok foglaltak el. Az angolok ezzel az Ormuzd-kultúrával szemben a legvadabb barbároknak mutatkoztak. Oroszországnak Ázsiában sokat kell jóvátennie abból, amit ezek a kegyetlen angolok Ázsiában elkövettek. Az angolok odamentek, Ázsia különböző részeit hatalmukba kerítették, kihasználták és kiszipolyozták az Ormuzd-kultúrát. Mit képzeltek az angolok? Ily módon egy angol azt képzelte, hogy ez a kultúra őérte van itt, egy ilyen angol azt mondja, hogy ez az egész Ázsia nem másért van, minthogy angol szövetbe öltözzön, angol fegyverekkel harcoljon egymás ellen, angol szerszámokkal dolgozzon, angol edényekből egyék, és az angol csillogással játsszon. Az ázsiai kultúra nincs semmi másért. Egész Ázsia Anglia prédája lenne. Nagyon pontosan fejezi ki magát: „Anglia a hinduk millióit zsákmányolja ki, egész léte azonban azoknak a különböző népeknek az engedelmességétől függ, amelyek a gazdag félszigetet lakják. Semmi hasonlót nem kívánok szülőföldemnek - csak örülhetek, hogy ettől a ragyogó, de ugyanakkor szomorú állapottól messzemenően eltávolodott”. 1885-ben írta ezt Juszakov orosz nyelven. Mit tettek az oroszok? - kérdi Juszakov - az oroszok mostanáig nem tudtak úgy tenni, mint a nyugat-európai népek, ahogy az angolok tették, hogy jogellenesen rátámadtak és legyűrték azt, ami Ázsiában az Ormuzd-kultúra volt. Ők csak odamentek, ahol az Ahrimán-kultúra volt, és visszatartották azokat a népeket, amelyekben Ahrimán hatott, hogy tovább már ne árthassanak annak, amit Ormuzd Ázsiában létrehozott. Miután az oroszok Ázsia népeit megszabadították a gonosz Ahrimántól, meg kell szabadítaniuk őket attól, amit az angolok ezen a területen az Ormuzd-kultúra ellen vétkeztek. Hogy elő tudják készíteni további feladatukat Ázsiában, miután megszabadították Ahrimántól, még jóvá kell tenniük azt, amit az európai népek, nevezetesen az angolok tettek az Ormuzd-kultúrának. S ha megkérdezzük, miért nem tudják ezek a népek folytatni az Ormuzd-kultúrát, akkor erre úgy válaszolhatunk, hogy ezeknek a népeknek az indusztrializmus és az individualizmus jutott osztályrészül, hogy elsősorban mindig önmagukra gondolnak, míg az oroszok csak utolsó sorban gondolnak magukra. Az ilyen emberekre nem lenne szükségünk; s míg az indusztrializmust összefonták az ő individualizmusukkal, Ázsia vérszívói voltak. Oroszország más kötődéseket fog hozni; a ragyogóan katonás kozákokat a természetbe beépült paraszttal. S ebből a kötődésből jön létre Ázsiában az emberiség megmentője. Az emberiségfejlődés megmentője Ázsiában jön létre. - Ez Juszakov ideálja, hogy a kozákoknak és a földdel kapcsolatban álló parasztnak a kötődéséből támad a világ megmentője.

Látják, kedves barátaim, felépült egy ideál, amit aligha vonhatnak kétségbe, hogy Ahrimán szelleméből valami hatott Juszakov saját szellemére, mégpedig az álmodó szellemére. De ez a hatás az álmodóra, mint az egész nép hangulata előidézte azt, ami éppen Európának ezen a keleti felén a néphangulat; mivel itt egy olyan néphangulattal van dolgunk, ami Juszakov szavaiban kifejezésre jut.

Látják, arra is akartam utalni, hogy a szellemtudománnyal mindig közelebbről pillanthatunk bele abba, amit az emberek mondanak és álmodnak; mivel ezt az álmodót mindnyájan magunkban hordjuk, ez az álmodó mindnyájunkban benne van. Ezt az álmodót befolyásolják a jó és a gonosz hatalmak.

Ahogy bennünk van ez az álmodó, akit a Hold-természet vitt belénk, ugyanúgy hordozzuk magunkban a Nap-embert is a Nap-fejlődés korából. Ez különben már nem tud álmodni. Tudatában növényszerűen van felépítve. Egy alvó növény- vagy Nap-embert hordozunk magunkban. S hordunk még magunkban egy teljesen halott, a kőhöz hasonlóan halott Szaturnusz-embert is. A Nap-emberhez hasonlóan, aki alszik, hordozzuk magunkban azt, aki tudatában még mélyebben áll, az alvó tudat alatt, a Szaturnusz-embert. Ami álmodó bennünk, az a Hold-ember, ami állandó alvó tudatban él bennünk, az a Nap-ember; és a Szaturnusz-ember, mondhatnám, a legrégibb indíték, a legbensőbb mag bennünk. De ennek a Szaturnusz-embernek mély jelentősége van egész életünkben. Minden ismeret, amelyet ma megszerez az ember, legyen ez a külső életben, a tudományban, azáltal jön létre, hogy a külvilág úgy hat az emberre, mint a Szaturnusz-emberre. Ez a hatás nem tudatosodik az emberben, de ott van. Amit gondolunk, érzünk, akarunk, egészen a Szaturnusz-emberig megy belénk, s ez a Szaturnusz-ember az, ami Földünknek végül marad belőlünk, közömbösen aziránt, hogy elégünk-e fizikai testünkkel, vagy elrothadunk-e.

Az álmodó nem marad meg; ami a Nap-ember, az sem. A Szaturnusz-ember finom, igen finom porszemekben a Föld elementáris világa fölé megy, ez megmarad, s a Föld mindig hordozza a nyomait annak, ami bennünk volt. Manapság megtalálhatják, ha az elementáris világot vizsgálják - ha finom szemcsékben is -, ami Ábrahám, Platón, Szókratész, Arisztotelész maradványai voltak, megtalálhatják az ő Szaturnusz-emberüket. Az, ami a Szaturnusz-ember volt, belekerül a Földbe, megmarad a Földnek, megmarad a mi állandó jellegünkkel a Földön.

Ez a korábbi időkben még nem volt így. Éppen a jelen korban, a 15. és a 16. század óta van így. Korábban az egész ember feloldódott; csak olyan személyiségek, mint Ábrahám, Platón, Szókratész, akik megelőzték korukat, adták át maradékukat a Földnek. Most természetesen ez hovatovább minden embernél így van. Ugyanis ez a sajátságos: mindaz, amit jelenleg a külső tudomány útján elértek, belenyomódik ebbe a Szaturnusz-emberbe, és vele együtt belekerül a Földbe.

Minden, ami különben az emberhez tartozik, elvész, feloldódik a világűrben, ha a Föld egyszer céljához ér. Ami önök körül ásványként, növényként, állatként létezik, elvész, csak az marad fenn finom porrészecskékként, amiből önök Szaturnusz-emberként voltak, átkerül a Földről a Jupiter-létbe, és ott a Jupiter szilárd vázát alkotja. Ezek valóságos atomok a Jupiter számára. Azok az emberek, akik ma a külső tudományt tanulmányozzák, külsődlegesen gondolkodnak, úgy hatnak a maguk Szaturnusz-emberére, hogy ebben a Jupiter számára alakítják az atomokat. Ezáltal kapja meg a Jupiter az atomjait. De ha csak ez történne, akkor az egész Jupiter úgy jönne létre, hogy valójában csak egy ásványi vagy ásványihoz hasonló golyó lenne, semmiféle növény nem nőne rajta. Amit Szaturnusz-emberként át tudunk vinni a Jupiterre, csak azt eredményezi, hogy a Jupiter egy ásványi golyó lenne. Növények nem tudnának nőni rajta. Ha növényeknek kellene nőni a Jupiteren, akkor a bennünk lévő Nap-embernek is kapnia kell valamit. Ez a bennünk lévő Nap-ember azonban valójában csak mostantól kezdve és a jövőben azáltal kap valamit, hogy az emberek fogalmakat vesznek fel magukba a szellemtudományból. Azok a fogalmak ugyanis, amelyeket a külső tudományból veszünk fel, a Szaturnusz-emberbe kerülnek be. Amit szellemtudományos gondolatokként veszünk át, azok a Nap-emberbe jutnak. Ezért követel a szellemtudomány több aktivitást. Hiszen azáltal különböztethetők meg az ő gondolatai a külső tudomány gondolataitól, hogy ezek aktívak. Elevenen kell megragadni őket, nem viselkedhetünk passzívan a gondolkodással szemben, mint a külső világban. A szellemtudományban mindent aktívan kell elgondolni, bensőleg tevékenynek kell lenni. Ez hat a mi Nap-emberünkre. S ha az emberben semmiféle Nap-lény sem lenne, akkor olyan Jupiter keletkezne, ahol minden ásványi, de semmilyen növényvilág sincs. Azok az emberek, akik szellemileg fejlődnek, átvisznek valamit, ami a Jupiteren egyfajta növényvilághoz vezet. A bennünk lévő Nap-lénnyel átvisszük azt, amiből növényvilág keletkezik; s hogy a Jupitert csupasszá tegyük, csak vissza kell utasítanunk a szellemtudományt. A szellemtudományt most azzal tudjuk megokolni, hogy általa van vegetáció a Jupiteren.

Mi, szellemtudománnyal foglalkozók azonban mégsem vagyunk úgy, hogy másoknak arról beszélünk, hogy „milyen sokra vittük”. Hallgassanak meg csak egy mostani orvost, aki oly határozottan képviseli a jelenlegi álláspontot, vagy hallgassanak meg egy mostani filozófust, akik azt mondják: egyáltalán nem kell olyan messzire visszanyúlnunk, mert ott olyan emberekkel találkozunk, akik valójában semmik sem voltak; egy olyan ember, mint Paracelsus, lényegében egy idióta volt, és egy mai gimnáziumi tanár okosabb, mint Platón. Ez egy olyan filozófia, amit már Hebbel is kigúnyolt^[3]. Drámai ideaként naplójában találták meg azt az eltorzított ötletet, hogy egy gimnáziumi tanár osztályába járt az újratestesült Platón. Ezt Hebbel drámai alakként akarta ábrázolni, és megmutatni, hogyan foglalkozik az iskolamester az újratestesült Platónnal, aki abszolút semmit sem tud megérteni abból, amit az iskolamester Platónról mond. Ezt Hebbel egy drámában akarta ábrázolni. Valóban kár, hogy ezt az ötletet nem ábrázolta drámában, mivel igazán szép elgondolás.

Mi azonban nem azon az állásponton vagyunk, hogy „milyen sokra vittük”. Mi más állásponton vagyunk. Amit ma filozófiának hívnak, ezen a felemelő állásponton van: ami tíz évvel ezelőtt volt, ma már legyőzendő álláspont. Mi tudjuk ugyan, hogy ma a szellemtudományt úgy kell kifejeznünk, ahogy kifejezzük; de azt is tudjuk, hogy jön majd egy kor, amikor az, amit most szellemtudományként fejezünk ki, ostobaság lesz a jövőben, amikor egészen másnak kell hatnia az emberiségben. Annak, amit ma szellemtudományként kell kifejeznünk, a jelen ad formát, az öröklétből keresi azt, ami a jelen üdvére és hasznára válik. De jön majd egy kor, ami szükségessé teszi, hogy éppen úgy, ahogy a Nap-embert befolyásoljuk, próbáljunk az álmodóra is hatni, ahogy egész külső tudományunk hat a Szaturnusz-emberre. Amit a külső tudomány tesz a Szaturnusz-emberből kiindulva, az ásványi tömegként alapozza meg a Jupitert; amit a szellemtudomány tesz a Nap-emberből kiindulva, az megalapozza a vegetációját. Az, ami az állati élet lesz a Jupiteren, mintegy úgy alakul ki, hogy a mi szellemtudományunkat követi, a szellemtudomány jövője lesz az alapja. Majd következik még valami, ami a Jupiteren hat az emberre; ez még ki fog alakulni, és ez adja majd a tényleges Jupiter-kultúra alapját.

Így az életben most abban az időszakban vagyunk, ahol a külső tudomány által az ásványi magot készítjük elő a Jupiter számára, ahol a szellemtudomány a Jupiter növényi létére hat, és megalapozza rajta a vegetációt. Jönni fog valami, ami az álmodóra lesz hatással, ami akkor a Jupiter állatvilágát eredményezi. S majd csak azt, ami annak felel meg, amit az ember most gondolkodással, érzéssel, akarattal hoz létre, egy magasabb bölcsesség úgy irányítja majd, ha a Föld-fejlődés befejeződik, hogy az ember önmagát is emberként viheti a Jupiterre.

Így élünk benne a Föld fejlődésében, így tekintünk ki saját emberségünkből, ahogy ideállítottak bennünket a nagyvilágba, a makrokozmoszba. S így tudjuk, hogy semmi olyasmire nem törekszünk, ami nem fontos. Tudjuk, hogy mialatt együtt műveljük a szellemtudományt, elősegítjük a Jupiter vegetációját, hogy azáltal, amit szavakkal bevésünk, megteremtjük a Jupiter-létben a jövő világát.

Gondolják csak el, kedves barátaim, hiszen mondtam, hogy mindaz, ami az ásványi világot jelenti, elpárolog a világban, mindaz, ami a növényvilág, elpárolog, az állatvilág elpárolog. Semmi sem megy át a Földről ásványi atomként az emberből, az ember Szaturnusz-részeiből. Az ásványokból, növényekből és állatokból semmi sem megy át a Jupiterre. Csak az megy át, ami a Szaturnusz-ember bennünk; ez lesz az ásványi birodalom a Jupiteren.

Nem tudom, vajon néhány barátunk emlékszik kiindulópontunkra, ahogy sok évvel ezelőtt Berlinben - először egy kis csoportban, néhányan még itt vannak, akik átélték - ezekről a dolgokról elmélkedtünk. Képzeljük magunkat a későbbi Jupiterre. Mik a Jupiter-atomok? Ezek a jelenlegi emberek Szaturnusz-részei. S ostobaság úgy beszélni ezekről az atomokról, mint a fizikusok. Amit az ember megszerez az egész Földön, belekerül a Szaturnusz-emberbe, és Jupiter-atommá válik. Arról beszélni, hogy ásványainkban, állatainkban és növényeinkben az rejlik, amit a fizikusok keresnek bennük, tiszta ostobaság. A mostani földi atomok a Hold-létben készültek elő, ezek Nap-emberré készítenek elő bennünket, ahogy mi most Szaturnusz-emberünket készítjük elő. Már korábban egyszer beszéltem az atomról^[4], ami az egész kozmoszból kiindulva készül elő. Ezt újra megtalálhatják azokban a régi előadásokban, amelyeket berlini működésünknek egészen a kezdetén tartottam. Most ezt csak röviden tehetem meg, feltételezve azt, amit a közbenső időben véghezvittünk.

De a mi csillagaink, a külső, fizikai csillagok, a fizikai Nap, a fizikai Hold, ahogy kívül, a világűrben megpillantjuk őket - ahogy a fizikus látja ezeket, úgy nem léteznek. A fizikusok igen csodálkoznának, ha egyszer fel tudnának jutni a Napra, és ott egyáltalán nem azt találnák, amit elképzeltek. Igen csodálkoznának azon, amit ott látniuk kell. Amit ott találna az ember, ha egyszer fel tudna jutni oda - ez korszerű lenne a jövő egyfajta léggömbjében, egy éterballonban -, különleges lenne, amit ott találna. Amit a fizikusok konstruálnak, azt nem találnánk ott; egyáltalán semmiféle fizikai testet sem találnánk. Ez már csak így van. Ugyanis az, hogy a Nap, a Hold és a csillagok körülvesznek bennünket, ahhoz az egészhez tartozik, ami egykor a Hold-fejlődés után keletkezett. A Hold-fejlődés után nemcsak a Hold pusztult el, hanem minden, ami látható világűr, az éjszakába tűnt. S minden, ami ott van a világűrben, valójában hozzátartozik a Földhöz, így ha egykor a Föld elpusztul, nemcsak a növény- és állatvilág pusztul el a Földdel együtt, hanem minden, ami kívül a kozmoszban van, el fog pusztulni; a csillagok jelenlegi formája is alámerül az éjszakába. S akkor felépül az, ami a Jupiter lesz. Atomjai az ember Szaturnusz-részei lesznek. Környezete egészen más lesz majd, mint földi környezetünk.

Vizsgálják meg mindezt, s így aki mindezt felfogja, a következőt mondhatná: mi marad tehát a jelenlegi világból, ha a Föld-fejlődés véget ér? Az ásvány-, növény-, állatvilág, mindez feloszlik, eltűnik. Amit az ember ma emberként megszerez, amit ma a külső ítélőképességből kialakít, az átkerül a Jupiter ásványvilágába, amit a szellemtudományból nyer, Nap-emberként kerül át és megalapozza a vegetációt; amit mondunk - a szavak - átmennek; ami a moralitásban történik, átmegy.

Nem tudta-e az, akinek az egész Föld-fejlődésnek értelmet és irányt kellett adnia, ezt egy sajátos szóval kifejezni, nem tudta-e ezt mondani: „Az ég és a Föld elmúlnak, de az én szavaim el nem múlnak”? - Nem most kezdjük-e felfogni a krisztusi szavak rendkívülien mély értelmét: „Az ég és a Föld elmúlnak, de az én szavaim el nem múlnak”? Nem szó szerint igaz ez?

Azok a szavak, amelyek a külső tudományból áramlanak és a Szaturnusz-emberre hatnak, átmennek, és a Jupiter atomjait alkotják. Azok a szavak, amelyek a szellemtudományból fakadnak és a Nap-emberre hatnak, átjutnak és a Jupiter vegetációját alakítják ki; ami pedig az álmodóra hat, az is átkerül és a Jupiter állatvilágát hozza létre. Amit pedig az ember moralitásban és a szellemtudomány szavai által szerez meg a jövőben, az a Jupiter emberévé válik. Szavak lesznek ezek, gondolati bölcsesség lesz ez. Ez megmarad. Ami körülöttünk van a kozmoszban, eltűnik. „Az ég és Föld elmúlnak, de az én szavaim el nem múlnak”.

Így fokozatosan észrevesszük, hogy ebből a központi műhelyből, amit Golgotai Misztériumnak nevezünk, mély bölcsességek áramlanak. Ideáramlanak ezek. Egyszer azt mondtam: az egész következő Föld-fejlődés azért lesz, hogy fokozatosan megértsük, amit az mondott, aki átment a Golgotai Misztériumon. Ma megpróbáltam, hogy az egész szellemtudományból, amellyel mostanáig foglalkoztunk, megvilágítsak egy kijelentést, ezt a krisztusi kijelentést: „Az ég és a Föld elmúlnak, de az én szavaim el nem múlnak”. Újra és újra jönnek majd emberek, akik más krisztusi szavakat értelmeznek abból, amit a szellemtudomány meg tud világítani. Sok embernek kell jönnie, hogy a krisztusi szavak egész értelmét megértsék, mivel ezek irányadó szavak, olyan szavak, amelyek a szellemből jönnek, de ezeket az idők folyamán csak mindabból lehet megérteni, amit a szellemtudományból szereztünk meg.

Ha ezt egy érzésbe helyezzük át, akkor először a Golgotai Misztérium óriási páratlanságának érzése fog el bennünket, amikor felpillantunk a végtelenre, annak a csodálatos megismeréséből, ami értelemet ad a Földnek a világ kezdetétől a végéig - a Golgotai Misztérium megismeréséből.

Kedves barátaim, ma az volt a feladatom - mivel ismét jön néhány hét, amikor nem beszélhetünk egymással -, hogy olyasmiről beszéljek, amit felvehetünk lelkünkbe, és a következő hetekben sokat, sokat meditálhatunk rajta. Néhány gondolatot akartam lelkükbe helyezni, amelyeket önök később tovább építhetnek. Hiszen ez mindig a mi nyári szellemtudományos feladatunk volt, hogy azt, ami helyet kapott lelkünkben, tovább építsük, és általa lelkünk elevenebbé és érettebbé váljék. Nem azáltal, hogy a szellemtudományt elméletként vesszük fel, nem csak azáltal jutunk messzebbre a szellemtudományban, hogy csupán ideákat veszünk fel, hanem úgy, hogy ezeket a gondolatokat átváltoztatjuk egész lelkiéletünkké, eleven érzésünkké. Igen, amikor ezeket a gondolatokat arról, hogy az ember benne él a makrokozmoszban ilyen módon hatni engedjük lelkünkre, akkor emberként az egészben benne érezzük magunkat. Minden kishitűségnek, csüggedésnek, reménytelenségnek el kell tűnnie e gondolatok nagyságával szemben. Így emberként csak szerénynek kell éreznünk magunkat. S mindazt, amit a szellemtudományban felvehettünk magunkba, és elevenen tud és kell hatnia bennünk - ami mostanáig mindig a mi elvünk volt -, ezt jelenleg sajátos módon hangsúlyoznunk kell. Vizsgálódásainknál mindig újra és újra arra kell emlékeztetnünk, ami olyan figyelmeztető a kor nagy eseményeiben, mindig újra gondolnunk kell azokra, akik étertestüket fiatal éveikben hagyják hátra, akik nagy segítséget jelentenek ahhoz, hogy átszellemiesítsék a jövőbeni kultúrát. Ha ez bekövetkezik, akkor olyan lelkeknek kell ott lenniük, akik megértenek valamit ezekből a szellemi összefüggésekből, akik feltekintenek erre a világra és tudják, hogy ott fenn nemcsak az van, amit absztrakt értelemben vonzásnak nevezünk, hanem ott fenn vannak az eleven holtak, azok, akik saját életükből a földi emberiségnek adták elhasználatlan étertestüket. Együtt kell majd hatniuk azoknak lelkeknek, akik megértenek valamit ezekből a dolgokból, akiknek gondolatai feljutnak ahhoz, ami azoknak az elhasználatlan étertesteiből áramlik le, akik idő előtt váltak meg tőlük.

Hogy lelkünket áthassuk azzal, ahogy a szellemi összeáramlik a földivel, mindenekelőtt minden gondolatunkkal, azzal, ami már szellemi bennünk, hogy feltekintsünk a szellemire, végezetül mindig azokkal a szavakkal foglalom ezt össze, amelyekkel ma is be kell fejeznünk szemlélődésünket:

A harcolók bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse -
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítsa a szellemi térbe. 

[1] Ralph Waldo Emerson (1803-1882) - Tipikus emberek (Representänten des Menschengeschlechts) c. művéből. Az idézet Hermann Grimm fordítása szerint, Fünfzehn Essays, 3. sorozat, Berlin, 1882

[2] Sergius Juszakov (1849-1910), Az angol-orosz konfliktus (Der englisch-russische Konflikt), Petersburg, 1885

[3] „A lélekvándorlás szerint lehetséges, hogy Platón most az iskolapadban újra verést kap, mivel nem érti Platónt”. 1335. sz. napló

[4] előadás 1904. december 23-án, kinyomtatva a „Was in der Antroposophischen Gesellschaft vorgeht - Nachrichten für deren Mitglieder” (Mi történik az Ant ropozófiai Társaságban - Hírek a tagok számára) c. lapban, 24. évf. (1947), 45-47.sz.