Többféleképpen szeretnék ezen a mai rendkívüli elmélkedésen emlékeztetni arra, ami különböző összejöveteleink tárgya volt, és ezt ma egy meghatározott szempontból össze akarom foglalni, mialatt az itt és amott már megvizsgált dolgokra fényt vetünk. Hiszen előítéletként, előérzetként áll szemben korunkban a szellemtudományos megismerés elfogadásával, hogy oly kevéssé sejtik, milyen kis része az annak, amit az ember alapjában véve minden órában, minden pillanatban véghezvisz, amivel az ember szokásos tudatában, emberként rendelkezik a fizikai világban. Csak meg kell gondolnunk, milyen kevéssé volnánk képesek egyáltalán emberként élni, ha mindazt tudatunkban akarnánk tartani, amire szükségünk van, hogy emberként éljünk. Joggal lehet újra és újra hangsúlyozni, milyen kevéssé tudja még ma az ember - vegyük elsősorban életének tisztán fizikai szükségleteit -, hogyan működik az agy, a máj, a szív és így tovább, hogy létrehozza azt, amit az embernek létre kell hoznia, hogy fizikai lényként éljen a Földön. Amit az embernek ilyen módon csupán külső fizikai életének létrehozására véghez kell vinnie, mindazt meg kell tennie. S gondolják meg, milyen kevéssé tudja az ember tudatával követni ezt. Csak az élet legcsekélyebb eseményét kell szemügyre vennünk, már láthatjuk, hogy az ember, mint világlény, mint földi lény más, és akit tudatos embernek nevezhetünk, ismét egészen más; ez azzal kapcsolatban, ami az ember teljes kiterjedése, valami nagyon kicsi, valóban kicsi. S így valójában senki sem csodálhatja, hogy az emberi természetben megjelenik az a törekvés, hogy ezt a kicsi, tudatos embert kiterjessze arra a területre, ami akkor nyílik meg, ha az embert, mint világlényt szemügyre vesszük. Ma ezt akarjuk tenni olyan szempontok szerint, amelyek már ismertek számunkra, és amelyeket még egyszer más összefüggésben meg akarunk szemlélni.

Emberként tudatos létünk bizonyos vonatkozásban érzékszervi észlelésünkkel kezdődik azáltal, amit érzékeinkkel észlelünk a külvilágban. Hogy érzékeink észlelnek, ez azt jelenti, hogy érzékeinket benyomások érik, és ezek a benyomások bizonyos folyamatok révén keletkeznek, s ez valami egészen más, mint az, hogy tudomásunk van róluk. Gondolják el, hogy egyszer - hiszen a nyulak így tesznek - nem csukott, hanem nyitott szemmel alszanak, így a szem környezete, ha nem koromsötét van, mindig benyomásokat gyakorol a szemre, és csak a tudat hiányozna ezekből a benyomásokból. Így alapjában véve a fül mindig nyitva van, és minden zaj, minden, ami nappal tudatos, természetesen a fül folyamataiban éppen úgy lejátszódik akkor is, ha az ember alszik. Minden érzékszervünket mindig be lehet állítani a földi élet egész folyamatába; de ami jelentős számunkra, attól függ, hogy az érzékszerveknek ezt a folyamatát követjük-e tudatunkkal. Mivel csak az a miénk, földi embereké, ami tudatossá válik számunkra.

Annak, amit érzékszervi észleléseknek nevezünk, szemünk, fülünk, stb. érzékelő képességének, számunkra, mint földi emberek számára van-e csupán jelentősége, vagy van-e ennek még valamely más, kozmikus jelentősége is? Ezt a kérdést csak úgy válaszolhatjuk meg, ha megpróbáljuk, hogy a tisztánlátó tudat segítségével képet alkossunk arról, hogy valójában mi az, amit a világűr csillagairól látunk. Nemde, aki materialista fizikánk álláspontján áll, azt mondja: nos, ha a planétákat látjuk, akkor ez a napfény, amely rájuk esik, és visszaverődik, és ilyen módon látjuk a planétákat. - Így látja az ember Földünk tárgyait. Hogy az ember a planétákat is így látja, azt csupán egy analógiából döntötték el a fizikusok, mivel egyáltalán nincs semmilyen, a legcsekélyebb mértékben is érvényesnek tekinthető ok arra, hogy ami Földünkre nézve használható - az a következtetés, hogy a fény besugározza a tárgyakat, és ha visszaverődnek, a tárgyak láthatóvá válnak -, az égitestekre is érvényes. Egyáltalán semmi alapja sincs annak, hogy ezt a következtetést a világűrre is kiterjesszük. Az állócsillagokra azt mondják ezek a fizikusok: nos igen, ezek éppenséggel maguktól világítanak. Én még tudom, amikor elég fiatal fickó voltam, megkérdeztem az egyik akkori, falusi iskolai barátomat: hogy tanulnak nálatok a fényről? Akkoriban már egyfajta gyermeki szkepszissel hallottam a fény úgynevezett valódi okairól, mégpedig az összes kis táncoló étergolyócskákról és fényhullámokról, de az ifjú, akit akkoriban a szemináriumban képeztek ki, semmit sem hallott erről és azt mondta: mi mindig azt hallottuk, ha felvetődött ez a kérdés: mi a fény? A fény a testek világosságának oka. - Nos látják, ezzel természetesen valami valóban „óriásit” mondtak a fényről, amikor azt mondják: a fény a testek világosságának oka. De alapjában véve ez nem sokkal több, mint amikor a mai materialista fizikus azt mondja: az égitesteket éppen akkor látjuk, ha fényt sugároznak ki. Ez lényegében teljesen ugyanaz.

Egy más alkalommal már említettem, hogy a materialista fizikus számára egészen meglepő lenne, ha eljuthatna a Napra, és ott körülnézhetne, milyen is valójában a Nap. Ezt mondtam, mivel ténylegesen semmi sincs ott, ahol a Nap van. Amit ott találnánk, az a tisztán szellemi lények és erők közötti összhang lenne; semmi materiális egyáltalán nincs ott. Nos, ha az ember ezzel a tisztánlátó tudattal vizsgálja a csillagokat, és világosságuk okáról kérdezősködik, akkor úgy találja, hogy ami valójában ott van és amit az ő világosságuknak nevezünk, az lényegében az észlelési képességben - ahogy az többé-kevésbé durván megtalálható a földi embernél - vagy a lények finomabban megalkotott észlelési képességében áll. S ha valamely lény a Vénuszról vagy a Marsról letekintene a Földre, akkor ez a lény, ha látná, hogy a Föld világít, azt kellene mondania: ez a Föld világít, nem mintha a napsugarak visszaverődnének, hanem azért, mert a Földön emberek vannak, akik szemükkel érzékelnek. A látásnak ez a folyamata nemcsak tudatunk számára jelent valamit, hanem ez kisugárzik az egész világűrbe, és amit az emberek tesznek, miközben látnak, az az érintett égitestek fénye. Nemcsak azt látjuk, amivel tudatunk felveszi a látottak eredményét, hanem azt is, amit ezzel a látási folyamattal a Föld kisugároz a világűrbe. Így ténylegesen minden érzékszervünknek az a feladata, hogy nemcsak az legyen, aminek számunkra lennie kell, hanem ezen kívül egyfajta kozmikus feladata is van. Az ember érzékszervi észlelésén keresztül kozmikus lény. Nemcsak olyan lény, aki tudata révén földi ember, hanem kozmikus lény is.

Ha tovább hatolunk lelkünk belső rétegébe, akkor eljutunk a gondolkodásig. Ezt a gondolkodást nem csupán tulajdonunknak fogjuk fel, mivel nemcsak hogy létezik az a közmondás, hogy a gondolatok vámmentesek, amellyel azt kell hangsúlyozni, hogy a gondolatoknak valóban csak egyedi individuumunk számára van jelentőségük. Hanem ez a tudat legszélesebb körére is érvényes, hogy az egyes ember gondolkodásával csak egy belső folyamatot valósít meg, hogy a gondolkodásnak többé-kevésbé csak saját magára nézve van jelentősége. A valóság azonban egészen más. A gondolkodás lényegében étertestünk folyamata. S arról, hogy valójában mi történik a gondolkodásnál, a legkevesebbet tudja az ember. Tudatával a legkevésbé kíséri azt, ami gondolkodásában történik. Mialatt gondolkodik, tud egyet-mást arról, amit gondol. De már a napi gondolkodásnál is sokkal több bontakozik ki, mint kísérő gondolkodás. S ehhez járul még, hogy éjjel, amikor alszunk, tovább gondolkodunk. Nem igaz az, hogy az elalvással a gondolkodás megszűnik, és a felébredéskor ismét elkezdődik. A gondolkodás tovább folytatódik. A sokféle álomfolyamat, az álomélet folyamatai között ott van az is, hogy az ember felébredéskor énjével és asztráltestével belemerül éter- és fizikai testébe. Oda merül alá, és belekerül egyfajta hullámzásba, egy tevékeny életbe, amelyről, ha egy kissé rátekint, tudhatja: ezek működő gondolatok, beléjük merülök, mint egy tengerbe, ami csak összeszövődő gondolatokból áll. Egyesek már a felébredéskor azt mondták maguknak: ha csak emlékezni tudnék arra, mit gondoltam ott, ez valami igen bölcs dolog volt, rendkívül segítene nekem, ha most emlékezni tudnék rá! Ez nem tévedés. Ott alant valóban valami olyasmi van, mint egy hullámzó tenger; ez a hullámzó, tevékeny, éteri világ, amely nem csupán olyan, mint egy vékonyabb anyag, ahogy az angol teozófia oly szívesen ábrázolja, hanem maga a tevékeny gondolati világ, valóban szellemi. Az ember egy tevékeny gondolati világba merül bele.

Az, ahogy öntudatlan emberek vagyunk, valóban sokkal értelmesebb, mint az, ahogy tudatos emberek vagyunk. Itt nem marad más hátra, mint beismerni ezt. Szomorú is lenne, ha öntudatlanul nem lennénk okosabbak, mint tudatosan, mert különben nem tehetnénk mást, minthogy minden életben az okosság ugyanazon fokát ismételjük. De ténylegesen már a jelen életben magunkkal hordozzuk azt, amik a következő életben lehetünk; mivel ez lesz jelen életünk gyümölcse. S valóban mindig képesek lennénk arra, hogy elkapjuk azt, amibe ott belemerülünk, így sokat elcsípnénk abból, amik a következő életben leszünk. Tehát itt lenn hullámzás és működés van; itt van a következő megtestesülésünk magja, és ezt vesszük fel magunkba. Ezért prófétikus az álomélet. A gondolkodás valami rendkívülien bonyolult dolog, s ami a gondolkodásban történik, annak csak egy részét fogja fel tudatába az ember. Mivel a gondolkodásban az történik, ami egyfajta időfolyamatot jelent. Mialatt éber érzékszervekkel észlelünk, ugyanakkor kozmikus emberek is vagyunk. Látási folyamatunk eredményezi a világosságot, itt a kozmikus tér emberei vagyunk. Azáltal, ami a gondolkodásban történik, a kozmikus idő emberei vagyunk, itt minden együtt hat, ami már születésünk előtt történt, ami halálunk után történik, és így tovább. Így gondolkodásunkkal részt veszünk az idő egész kozmikus folyamatában, érzéki észlelésünkkel pedig a tér teljes kozmikus folyamatában. Csak az érzéki észlelés földi folyamata van önmagunk számára.

Most lépjünk előre az érzéshez. Az érzésről sokkal kevesebb van tudatunkban, mint az érzéki észlelésről és a gondolkodásról. Az érzés mélyebb, sokkal mélyebb folyamat. Ha ugyanis meg akarjuk ismerni a gondolkodás valódi jelentőségét, meg akarjuk ismerni a valódi igazságot arról, hogy mi a gondolkodás kozmikus jelentősége, akkor fel kell emelkednünk az imaginatív szemlélethez, ahogy ezt „A magasabb világok megismerésének útja” c. művemben leírtam. Ahogy az ember elhagyja a gondolkodásból azt az elvontságot, amivel tudatunk rendelkezik, és alámerül a szövődő gondolati világba, szükségessé válik számára, hogy ebben ne csak olyan absztrakt gondolatai legyenek, mint a földi embernek, hanem képei is. Mert a képekből teremtődött minden, a képek a dolgok valódi indítékai, képek rejlenek minden mögött, ami körülvesz bennünket, s ezekbe a képekbe merülünk bele, ha a gondolkodás tengerébe merülünk. Ezeket a képeket említette Platón, ezeket a képeket említette mindenki, aki szellemi ős-okokról beszélt, ezekre a képekre gondolt Goethe, amikor ősnövényéről beszélt. Ezeket a képeket az imaginatív gondolkodásban találja meg az ember. De ez az imaginatív gondolkodás valóság, s ebbe merülünk bele, ha a szövődő, az idő-áramlásba folyó gondolkodásba merülünk.

Az érzésbe csak akkor merülünk bele, ha úgynevezett inspirációhoz jutunk, amely a megismerés magasabb fajtája az imaginációval szemben. Minden, ami érzéseink alapját képezi, valójában inspirációk hullámzása. S ahogy a kép, amelyet a tükör visszaver, csak egy kép abból, ami kívül a világban tárgyként létezik, úgy érzéseink is saját organizmusunk által visszavert tükörképei azoknak az inspirációknak, amelyek a világmindenségből jutnak hozzánk. De ahogy a tükör nem képes mindent visszaadni - csak külső formákat adhat vissza, a nem organikust tükrözi, nem az életet -, így érzéseink sem tudják visszaadni azt, ami a kozmosz alkotóelemében inspirációként rejlik, hanem ez tükörkép, ami csak úgy viszonylik ahhoz, ami odaáramlik a világban, ahogy a halott tükörkép viszonylik az eleven lényhez, amit tükröz. Mivel minden képben a magasabb hierarchiák lényeinek tulajdonságai tükröződnek, akik az inspiráción keresztül nyilatkoznak meg a kozmoszban. S így, ahogy nem maradunk meg az érzéseknél, hanem előrelépünk a tiszta hallású megismerésig, akkor úgy észleljük a kozmoszt, ahogy az együttműködik a magasabb hierarchiák hangzó lényeinek óriási változatosságával. A kozmosz ez a lény, a hierarchiák lényeinek ez az együttműködése. A kozmoszban történnek a magasabb hierarchiák tettei. S mi be vagyunk szorítva, benne vagyunk ebben a tükörben, és a magasabb hierarchiák tettei a mi tükrünkön keresztül visszaverődnek. Ezt a visszaverődött képet észleljük tudatunkkal. Így érző emberekként a hierarchiák tulajdonságainak ölében élünk, s e tulajdonságokat tudatunkkal érzékeljük. Még kisebb az ember, aki tudatával kíséri érzéseit, azzal szemben, mint ami valójában érzésein keresztül mutatkozik meg, mint más esetekben a tudatos ember az ő érzéki észlelésével és gondolkodásával. Mert azáltal, hogy érző emberek vagyunk, a hierarchiák lényei is vagyunk, s hatásunk oda is kiterjed, ahol a hierarchiák működnek. Benne működünk ebben a szövedékben, végrehajtunk tetteket, amelyek nem csupán értünk vannak, hanem együttműködünk a kozmikus világ egész felépítésében. Érzéseink révén a világot építő magasabb hierarchiák szolgái vagyunk. S míg, mondjuk, a sixtusi Madonnával szemben állunk és egy érzés támad bennünk, ez egy tény, hogy itt egy ember áll a sixtusi Madonna előtt, s mialatt érzéseit ráirányítja, egy reális folyamat áll fenn - egy reális folyamat! Ha ez az érzés nem lenne, ha ezek az érzés-elemek nem lennének, akkor azoknak a lényeknek, amelyeknek egykor Vénusz égi testének felépítésében kellett együttműködniük, nem lenne annyi erejük, ami ehhez szükséges. Érzéseink szükségesek ahhoz a házhoz, amelyet az istenek világként felépítenek, mint ahogy a téglákat használják a ház építéséhez, s csak egy kis rész az, amit érzéseinkről tudunk. Tudjuk, mi okoz örömet számunkra, ha a sixtusi Madonna előtt állunk, de az, ami ott történik, egy rész a világ egészében, és egészen közömbös, hogyan kísérjük tudatunkkal.

S ha akaratunkra pillantunk, ez ismét egy tükör, de most a hierarchiák egyes tagjainak lénye. Éppen úgy a hierarchiák egy lénye vagyunk, csak egy más fokon. Realitásunk akaratunkban van, mi adunk szubsztanciát a világnak, mialatt akaratunkat valamiképp élni engedjük a valóságban. Ismét csak így van: hogy akaratunkat tudatunkkal kísérjük, ennek csak számunkra, mint emberek számára van jelentősége; e mellett akaratunk realitás, ez az istenek anyaga, amiből a kozmikus világot építik.

Látják, hogy érzéki észlelésünknek, gondolkodásunknak, érzésünknek és akaratunknak kozmikus jelentősége van, és ezek hogyan illeszkednek bele a kozmikus élet egészébe. S mégis úgy tűnik, mintha az embernek a jelen korban valóban nem kevés megértésre lenne szüksége ahhoz, hogy ezt jóakarattal felfogja. Néha előfordul, hogy az emberek tudatában van az, hogy itt egy kis ember, aki tudatos, és egy nagyobb ember, a kozmikus realitás. Friedrich Nietzsche Zarathustrá-jában is beszél erről a tényről, sejtett valamit erről a tényről. Sokaknál van ez így, csak nem veszik a fáradságot, hogy azon az úton menjenek, amelyen az ember felismeri, hogyan jut a kis embertől a nagyobbhoz. De valóban szükséges az, hogy az emberek nagy számban belássák, hogy elmúltak azok az idők, amikor az ember boldogulhat anélkül, hogy ezt belássa. A régi korokban még megvolt az ősi tisztánlátás maradványa, amivel az ember az ősi időkben bepillantott a szellemi világba, ahol valóban látta, mit tesz az ember, amikor énjével és asztráltestével kívül van fizikai és étertestén, kint van a kozmoszban. Akkor az ember sohasem jutott volna el a teljes szabadsághoz, az individualitáshoz; önállótlanság lépett volna fel, ha a régi tisztánlátás megmaradt volna. Az embernek el kellett veszítenie a régi tisztánlátást, mintegy birtokba kellett vennie fizikai énjét. A gondolkodás, amelyet kifejlesztene, ha tudatosan látná az egész hullámzást, ami ott gondolkodásban, érzésben és akaratban megmutatkozik, ez égi gondolkodás lenne, de nem önálló gondolkodás. Hogyan jut az ember ehhez az önálló gondolkodáshoz?

Nos, gondolják el, hogy éjjel alszanak, fekszenek az ágyban. Ez azt jelenti, hogy a fizikai és étertest fekszik az ágyban. Felébredéskor beléjük kerül kívülről az én és az asztráltest. Az étertestben tovább folyik a gondolkodás. Most az én és az asztráltest alámerül, először az étertestet ragadják meg. De ez nem tart soká, mivel ebben a pillanatban felvillanhat ez: mit is gondoltam én, ami mégiscsak okos dolog volt? De az ember vágyik arra, hogy a fizikai testet is azonnal megragadja, s ebben a pillanatban mindez eltűnik; most az ember teljesen benne van a földi élet szférájában. Tehát abból ered az, hogy az ember rögtön hatalmába keríti a fizikai testet, hogy az éteri gondolkodás finom szövedékét nem tudja tudatossá tenni. Az embernek földi testét eszközként kell birtokba vennie, hogy kialakíthassa az „én vagyok, aki itt gondolkodik” tudatát, különben nem lenne az a tudata, hogy „én vagyok, aki itt gondolkodik”, hanem az, hogy „az engem védő angyal gondolkodik itt”. Az ”én gondolkodom” tudata csak a földi test megragadásával lehetséges. Ezért szükséges az, hogy a földi életben az ember képes legyen arra, hogy használja földi testét. A következő korban egyre inkább azáltal kell megragadnia ezt a földi testet, amit a Föld ad neki. Jogos egoizmusa mindig nagyobb és nagyobb lesz. Az egyensúlyt éppen azáltal kell megteremtenie, hogy a másik oldalon megszerzi azokat a felismeréseket, amelyeket a szellemtudomány nyújt. Ennek a kornak a kiindulópontján vagyunk most. Nos, azt mondhatnák az emberek: már nem akarunk többé azért aggódni, ami bánt minket, hogy mit akarnak velünk az istenek. Mi nem csak az istenek akaratát akarjuk kifürkészni! Amit az istenek a földi élet során adnak nekünk, azt elvesszük; nekünk adják a fizikai testet, mint a fizikai gondolkodás egyre erősebb eszközét; de azért aggódni, hogy el kell kezdenünk valami más erőt is megszerezni, ez nagyon kényelmetlen. S hiszen nem is kell ez az embernek; bár találnának erre az istenek egy másik utat! Így is beszélnek az emberek, csak ezt úgy mondják, ahogy a filozófusok és mások kitalálják.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy ez a világon valóban nem azon múlik, hogy az ember azt, aminek történnie kell, saját szubjektív kényelmessége szerint korlátozni akarja; egészen lehetetlen, hogy azt, amiben az ember részesül, bizonyos mértékig kisebbítsék. S ha az embernek egy bizonyos korában meghatározott erőket kell kifejlesztenie, és csak egy részüket fejleszti ki, akkor a többi mégis előjön. Nem igaz az, hogy nem jön elő! Mint amikor egy gépet fűtenek, akkor az, ami fölötte melegszik, nem tűnik el, hanem kisugárzik, éppoly kevéssé tud az emberi életben eltűnni az, ami ott van. Ugyanis nem igaz, hogy nincsenek misztikus erők, amelyeket az ember ma annyira megvet. Az ember tagadhatja ezt. De abban, ami a világhoz tartozik, ez jelen van. Ezt önök tagadhatják, tudatukban lehetnek nagy materialisták, de egész emberként nem lehetnek azok. Ez majd akkor alakul ki, anélkül, hogy tudnák, hogy azt, amit különben a „szabályos” isteneknek nyújtanának, Ahrimánnak és Lucifernek nyújtják. Mert mindent, amit tudatukban elfojtanak, nem engednek kibontakozni, azt Ahrimánnak és Lucifernek adják át.

Látják, kedves barátaim, bizonyára nincs egyetlen kortárs kultúra sem a jelenben, amely a lelkiélet legbensőbb fonadékáig olyan intenzíven materialista lett volna, mint az itáliai kultúra. A jelen itáliai kultúrája, mint nemzeti kultúra azáltal jött létre, hogy a néplélek az emberek érzőlelkén keresztül működik. Ha az angol kultúra materializmust hoz előtérbe, akkor az az ő küldetése; a materializmus ott felületi lesz, de olyan, amilyennek lennie kell. Ott az jön létre, amire a Földnek a materializmusban szüksége van. Ez a brit nép küldetése, hogy a Föld-fejlődésnek a materializmust adja. Ott ez nem tudja magát olyan mélyen belefészkelni a lélekbe, mint az olasznál, aki mindent a legmélyebb érzésig vesz fel, ahol a materializmus a legmélyebb alapokig él. Ezért a mostani olasz kultúra a nacionalista materializmus kifejezett dührohamait rendezi egész lelkével, mialatt a materializmus éppen nem ragadható meg egész lélekkel. Az ember képviselheti ezt a világgal szemben, de nem tud lelkesedni érte, kivéve, ha az olasz néplélekhez tartozik. De igaz az, hogy korunk mindenképpen a leginkább materialista, s éppen úgy igaz az, hogy a déli népeknél éppen az érzőlélekből jönnek a legmaterialistább érzések. Gondolják el, amit Fichte jelentett ki: aki a szellemiség szabadságában hisz, az valójában hozzánk tartozik! - Ő teljes egészében a szellemmel jellemzi azt, hogy a nacionalizmusnak a maga értelmében minek kell lennie: szellemi fogalomnak. Az itáliai nacionalizmusban semmi sincs ebből, itt a vér matériájáról van szó, amelyben az a lényeg, hogy teljesen naturalista nacionalizmus. Amikor az egyikük a nemzetről beszél, ez egészen más, mint amikor más beszél róla. Egyfajta egészen nacionalista materializmus él az olasz népben. Természetesen mindez csak a mostani időkre vonatkozik. Gondolják csak meg, ha valakiben ilyen döntő módon törekszik a lélek egy bizonyos naturalista materializmus felé az ország szándékában, akkor az nem veszhet el annak misztikus értelme miatt, hanem megmarad. Ez csak felbukkan a tudatból, majd ráfekszik valami másra, nem az igazi, legbensőbb létből bukkan fel, csak azoknak a hatalmaknak a szolgálatába áll, amelyeket szakszavakkal ahrimáni és luciferi hatalmaknak nevezünk. Ezeket az erőket ekkor nem az előrehaladó istenségek útjára vezetik, hanem az ahrimáni és luciferi erők útjára. Feltételezhetjük, hogy valami elő fog fordulni ezeknél a népeknél azáltal, hogy misztikus természetű erők bukkannak fel a közéletben. Találunk-e valami ilyesmit délen, valami valóban felbukkanó misztikus akarati áramlatot?

1347 májusában, pünkösd vasárnapja volt, amikor Cola di Rienzo egy nagy menet élén, régi római páncélban az akkori idők ízlése szerint, négy ezredlobogóval felment a Capitoliumra, arra a helyre, amelyről mindig beszélnek, ha a rómaiaknak a régi Rómáról mesélnek. S Rienzo kihirdette ott azt, amit ki kellett hirdetnie, ahogy ő maga mondta, amikor mint Jézus Krisztus meghatalmazottja, és mint aki az egész világ szabadságának nevében beszélt a rómaiakhoz. Akkoriban valóban hihetetlenül sok frázissal beszéltek. Ezeknek az akkori időben - 1347-ben - volt bizonyos jelentősége, de semmiféle realitása sem volt. Az egész olyan volt, mintha tűzijátékot puffogtattak volna. De nem erről akarok beszélni. Arra szeretnék utalni, hogy ez 1347 pünkösd vasárnapján, május 2o.-án történt. Akkor volt ez, amikor ennek az egész áramlatnak a képviselője Krisztus meghatalmazottjának nevezte magát. S később, amikor egyre jobban kialakította tanítását, a Szent Szellem inspiráltjának is nevezte magát. - S az Ausztria elleni hadüzenet ismét pünkösd vasárnapján következett be. Előzménye volt, hogy az, aki különben nem nevezte magát Krisztus meghatalmazottjának, de aki oly könnyen sejtetni engedte, hogy át van hatva a Szent Szellemmel, egy nagy menet élén közvetlenül ezelőtt Rómában beszélt. Olyasvalaki, akinek bizonyára nyoma sem volt a lelkében annak a misztikának, aminek nevében Rienzo egykor beszélt. De - s itt van az, amit kivetettek a misztikából - a megfelelő napon beszélt, ugyanis ismét pünkösdvasárnap volt. De ez a beszéd más hatalmak szolgálatában hangzott el. Ez a tudatból kivetett Krisztus-impulzus volt. S hogy mennyire ahrimáni volt ez, az végül is elvárható ebben a korban, és néhány szó megmutatja, amelyeket akkor elmondtak. Természetesen a 2o. században a szónok ez alkalommal nem páncélban, négy ezredzászlóval, hanem autóval jött. Ez természetesen olyasmi, amit a mi materiális irányultságú korunknak áldozatként kell hoznia. De végül is - talán öntudatlanul - egy kissé számításba kellene vennie azt, hogy egy másik hatalomnak adták át azt, amit valójában, mint misztikus emberi erőt kivetettek és most kívül áramlik a világban - s ellentétébe fordul. Beszédében az ember - akit saját névadása szerint d’Annunziónak hívtak^[1], a valóságban azonban másként - úgy szólalt meg, hogy azt lehetett hinni - az olasz nyelvben ezt könnyű megtenni - , hogy Rienzo lángoló, nagy szavai ismét felélednek. Erre minden mondatban világosan emlékeztetni akart, de miután megtartotta beszédét, amelyben a közép-európai tudat különben csak frázisokat láthat, ezután egy kardot ragadott, megcsókolta annak jeléül, hogy a beszéd erejét a kard erejének akarja átadni. Ez a kard egy újság szerkesztőjéhez tartozott, az újságot gyakran látja az ember, ha Itáliába jön. Ez volt az a kard, amelyet egy újság szerkesztője átadott Róma polgármesterének, mint szent hagyatékot. Ez a kard az „Asino” c. vicclap szerkesztőjének tulajdona volt. A világ egyszer a jövőben majd be fogja látni, ha más alapokon ítélkezik, mint amelyeken ma oly gyakran ítélnek, hogy némely dolgot, amely jelenünkben történik, éppen abból a szempontból kell megítélni, mint azt, amely misztikus erőként van jelen az emberiségben és kivetik belőle, átadják a kozmikus folyamatnak, de nem vész el, hanem az ahrimáni és luciferi erők prédájává válik. S a közvetlen szemlélet számára ritkán mutatkozik meg a világtörténelem iróniája oly világosan, mint ami itt történik, mint az említett esetben történt.

Éppen abból, amit az utóbbi években folytatott törekvéseinkből fel tudtunk venni magunkba, meg akarjuk próbálni, világossá tenni a magunk számára, hogy a szellemi erők bizonyos mértéke az emberi természethez van szabva. S mivel a tudatból egyrészt azáltal, hogy az emberiség szabaddá váljék a testiség megragadása révén, ki kell vetnünk a misztikus spiritualitást, másrészt ezt fel kell vennünk a tudatba, különben ez a tudatból kivetett spiritualitást ahrimáni és a luciferi hatalmak veszik birtokukba. Erre szeretnék újra és újra emlékeztetni, kedves barátaim, hogy mi, mialatt éveken keresztül törekedtünk arra, hogy ezt felvegyük tudatunkba, bennünk is létrejött egy érzés, hogy ezekből a jelenlegi véres eseményekből valaminek elő kell jönnie, ami az emberiséget a spiritualitáshoz, a szellemiség elismeréséhez vezeti. Abban az értelemben, ahogy gyakran beszéltem róla, hogy olyan lelkeknek kell találkozniuk, akik a szellemtudomány révén feltekintenek a szellemi világba, ahol mindazok étertestei vannak, akik fiatalemberként eltávoztak - felmentek a szellemi világba - és ott maradnak, mivel ezen a területen nem vesznek el az erők. Nos, rájuk kell felpillantanunk; ők összekötik magukat a szellemi világ erőivel, amelyek elénk világítanak. Ezt kell mondaniuk a halottaknak, hogy a jövőben impulzushoz jussanak, ha vannak itt olyan lelkek, akik megértik beszédüket. Ebben az értelemben mondjuk el ismét ezeket az egyszerű szavakat:

A harcolók bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse -
Mely a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítja a szellemi térbe.

[1] Az a feltételezés, hogy  d’Annunzio maga vette fel nevét, akkoriban (1915) igen elterjedt volt, később azonban hivatalos dokumentumok alapján kétségbe vonták.