Még azokon a határokon belül is, amelyek jelenleg adottak, ha ilyen dolgokról beszél az ember, nem lehet tulajdonképpen mély megindultság nélkül említeni azt, ami a gonosz misztériumáról szól az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakban, a tudati lélek korszakában, amelyben élünk. Mert ezzel olyasvalamit érintünk, ami ennek az Atlantisz utáni ötödik korszaknak a legmélyebb rejtélyeihez tartozik, és ha beszélünk róla, a megértésnek ma még ilyen irányban meglehetősen kevéssé fejlett emberi képességeibe ütközünk. Még nagyon kevéssé fejlettek azok az átélési lehetőségek, amelyekkel a mai emberiség ilyen irányban rendelkezik. Mégis azt kell mondanunk, hogy az újkor valamennyi úgynevezett titkos társaságában ismételten megkíséreltek képszerűen utalni a gonosz és vele összefüggésben a halál misztériumára. De ezeket a képszerű ábrázolásokat például az úgynevezett szabadkőműves közösségekben is, különösen a XIX. század utolsó harmada óta az utóbbi évtizedekben meglehetősen komolytalanul végezték, vagy olyan jelleggel tették, ahogy csaknem két évvel ezelőtt itt a jelenkor néhány súlyos eseményével kapcsolatban erre utaltam.

Az akkori utalások is mélyebb indítékokra vezethetők vissza, mert aki ismeri ezeket a dolgokat, az tudja, hogy tulajdonképpen az ember lényének milyen mérhetetlen mélységeit érintjük, amikor ezekről beszélünk. De sok minden mutatja, hogy alapjában véve milyen kevés ma már az akarat az ilyen dolgok megértéséhez. Az akarat a megértéshez egészen biztosan el fog jönni, és gondoskodni kell arról, hogy eljöjjön. Minden lehetségesnek látszó úton gondoskodni kell arról, hogy eljöjjön ez az akarat. Ha ezekről a dolgokról beszélünk, olykor azt a látszatot keltjük, mintha egyfajta kritikát gyakorolnánk a jelenkor egyik vagy másik irányában. Az is, amit például tegnap elmondtam a polgárságon belüli világnézeti törekvések konfigurációjáról, nevezetesen a XIX. század utolsó harmadától kezdve, de alapjában véve már hosszú ideje - ha triviálisan akarjuk felfogni, kritikaként fogható fel. De mindazt, amit itt előadok, nem kritikaként gondolom, hanem jellemzésként, és azért mondom el, hogy belássuk, milyen erők és impulzusok működtek. Bizonyos szempontból nézve ezek az impulzusok szükségszerűen működtek. Azt is be lehetne bizonyítani, hogy szükséges volt, hogy a civilizált világ polgársága a negyvenes évektől a hetvenes évekig, illetve azok végéig terjedő évtizedeket átaludj a, ezt az alvást világtörténelmi szükségszerűségnek is lehetne nevezni. De ettől eltekintve, ennek az alvásnak, ennek a kultúr-alvásnak a megismerésre mégis pozitív módon kellene hatnia, azaz a jövő irányában ható megismerési és akarati impulzusokat kellene kiváltania.

Két misztériumnak - ahogy mondtam, ezeket a dolgokat csak bizonyos határok között tudjuk megbeszélni - két misztériumnak van egészen különleges jelentősége az emberiség fejlődése számára a tudati lélek korszakában, amelyben a XV század kezdete óta élünk. Ez a halál misztériuma és a gonosz misztériuma. A halál misztériuma, amely a mostani kor számára bizonyos szempontból összefügg a gonosz misztériumával, annak a jelentőségteljes kérdésnek a felvetéséhez vezet, hogy hogyan állunk tulajdonképpen a halállal az emberi fejlődés vonatkozásában.

Újból megismétlem, amit legutóbb mondtam: ami jelenleg tudománynak nevezi magát, a kényelmes megoldást választja. A halál a legtöbb tudós számára az élet megszűnése. Ebből a szempontból a halál látható a növénynél is, az állatnál is és az embernél is. A szellemtudomány nem ilyen kényelmes; nem húz mindent egy kaptafára. Mert a halált felfoghatnánk úgy is, mint egy zsebóra végét, a zsebóra halálát. A halál az ember számára valami egészen más, mint a többi lény úgynevezett halála. A halál jelenségét csak úgy tudjuk megismerni, ha bizonyos értelemben azoknak az erőknek a hátterében fogjuk fel, amelyek a világmindenségben tevékenykednek, és amelyek az ember számára - amennyiben az embert is megragadják - a fizikai halált hozzák. A világmindenségben bizonyos erők, bizonyos impulzusok működnek; ha ezek nem lennének, az ember nem tudna meghalni. Ezek az erők működnek a világmindenségben, és mivel az ember is hozzátartozik a világmindenséghez, az embert is áthatják, és amennyiben az emberben működnek, elhozzák számára a halált. Fel kell tehát tennünk a kérdést: ezek az erők, amelyek a világmindenségben működnek, mit okoznak azon kívül, hogy az ember számára a halált hozzák? Teljesen téves lenne, ha esetleg azt gondolnánk, hogy ezek az emberek számára halált hozó erők azért vannak a világmindenségben, hogy az ember halálát előidézzék, hogy a halált hozzák az ember számára. Nem ez a helyzet. Az, hogy ezek az erők az ember számára a halált hozzák, tulajdonképpen csak mellékhatás, valóban csak mellékhatás. Egyetlen embernek sem fog eszébe jutni, hogy ezt mondja: a mozdony feladata abból áll, hogy lassanként tönkretegye a síneket - ennek ellenére a mozdony megteszi azt, hogy lassanként tönkreteszi a síneket és nem is lehet másként. De ez mindenesetre nem feladata, az ő feladata valami más. És ha valaki így határozná meg: a mozdony olyan gép, amelynek feladata a sínek tönkretétele, az természetesen badarságot beszélne, annak ellenére, hogy nem lehet vitatni, hogy a sínek tönkremenetele mindenképpen összefügg a mozdony működésével. Éppoly kevéssé gondolkodik helyesen az, aki esetleg azt mondaná: azok az erők, amelyek a világmindenségben az ember számára a halált hozzák, azért vannak, hogy a halált hozzák az ember számára. Ezt a tulajdonképpeni feladatuk mellett okozzák. Mi tehát az ember számára halált hozó erőknek a tulajdonképpeni feladata? Az a feladatuk, hogy az embert megajándékozzák a tudati lélek teljes képességével. Látják, milyen bensőségesen függ össze a halál misztériuma az Atlantisz utáni ötödik korszak fejlődésével; milyen jelentős, hogy ebben a korszakban lelepleződik a halál misztériuma. Mert ezek az erők, amelyek melléhatásukban az ember számára a halált hozzák, tulajdonképpen azt a célt szolgálják, hogy az emberbe fejlődése folyamán beleplántálják, beleoltsák a tudati lélek képességét; nem a tudati lelket,,hanem a tudati lélek képességét.

Ez nemcsak a halál misztériumának megértéséhez vezet el bennünket, hanem arra is rávezet, hogy fontos dolgokban egzakt módon gondolkozzunk. A mai gondolkodás sok vonatkozásban - ez megint nem kritika, hanem jellemzés - ha szabad ezt a kifejezést használnom, de találó: egyszerűen slampos. A mai gondolkodás, különösen a szokványos tudományban csaknem mindenütt olyan, mintha azt mondanánk: a mozdony feladata a sínek tönkretétele. Mert amit a mai tudományban leggyakrabban mondanak az egyik vagy másik dologról, az ilyen minőségű. Ilyen minőségű, és ez nem lesz elég, ha az emberiség számára egy üdvös állapotot akarunk elérni a jövőben. A tudati lélek korszakában ez csak teljes tudatossággal érhető el.

Mindig újra hangsúlyozni kell, hogy ez a kor mély igazsága. Hiszen mindig újból halljuk, hogy itt-ott emberek bukkannak fel, akik egy látszólag mélyen megalapozott bölcsességből kiindulva ilyen vagy olyan szociális-gazdasági javaslatot tesznek, feltételezve, hogy ma még lehet szociális-gazda- sági javaslatokat tenni a szellemtudomány segítsége nélkül. Csak az gondolkodik ma időszerűen, aki tudja, hogy mindaz, amit megkísérelnek az emberiség valamilyen a jövőbe irányuló szociális konfigurációjáról állítani, az a szellemtudomány alapja nélkül kuruzslás. Csak az gondolkodik időszerűen, aki ezt teljes mértékben felfogja. Aki ma még mindenféle szellemtelen tudomány talaján álló szociális közgazdasági professzor-bölcsességre hallgat, az átalussza korát.

Azok az erők, amelyekről mint a halál erőiről kell beszélnünk, az ember testi mivoltát már korábban megragadták, hogy hogyan, azt megtudhatják ”Geheimwissenschaft” című könyvemből. Az ember lelkiségébe csak most illeszkednek bele. Az embernek a Föld-fejlődés hátralévő idejére fel kell vennie saját lényébe ezeket a halál-erőket, és a jelenkor folyamán ezek úgy fognak hatni benne, hogy kifejezésre tudja juttatni, nyilvánvalóvá tudja tenni a tudati lélek képességét.

Ahogy felvetettem ezt a kérdést és beszéltem a halál misztériumáról, vagyis azokról az erőkről, amelyek a világmindenségben az ember számára a halált hozzák, ugyanilyen módszeresen utalhatok a gonosz erőire is. A gonosz erői sem olyanok, amelyekről azt mondhatnánk, hogy az emberi renden belül a gonosz cselekedeteket hajtják végre. Ez megint csak mellékhatás. Ha nem léteznének a halál erői a mindenségben, akkor az ember nem tudná a tudati lelket kifejleszteni, és további fejlődése folyamán nem tudná magába fogadni a szellemén, az életszellem és a szellemember erőit. Az embernek át kell mennie a tudati lelken, ha a maga módján akarja felvenni a szellemén, az életszellem és a szellemember erőit. Ehhez a halál erőit az Atlantisz utáni ötödik korszak folyamán - tehát a harmadik évezred közepéig - teljesen össze kell kötnie saját lényével. Ezt meg tudja tenni. De nem tudja ugyanilyen módon összekötni a gonosz erőit saját lényével - ugyanilyen módon nem. A gonosz erői a világmindenségben, a kozmoszban olyan jellegűek, hogy az ember csak a Jupiter-korszakban tudja azokat felvenni fejlődésébe, ahogy most a halálerőket felveszi. Azt mondhatjuk tehát: a gonosz erői kisebb intenzitással, lényének csak egy részét megragadva hatnak az emberre. Ha be akarunk hatolni a gonosz erőinek mivoltába, akkor nem szabad ezeknek az erőknek a külső következményeire tekintenünk, hanem a gonosz mivoltát ott kell keresnünk, ahol az saját lényében jelenik meg, ahol úgy hat, ahogy hatnia kell - mert azok az erők, amelyek a világmindenségben gonosz erőkként szerepelnek, az emberbe is belekerülnek. És itt kezdődik éppen az, amit csak mély megindultsággal mondhatunk el, amit csak akkor mondhatunk el, ha ugyanakkor azt a követelményt támasztjuk magunkkal szemben, hogy ezeket a dolgokat valójában a lehető legmélyebb komolysággal fogjuk fel. Ha a gonoszt akarjuk keresni az emberben, akkor nem a gonosz cselekedetekben kell keresnünk, amelyeket az emberi társadalomban elkövetnek, hanem a gonosz hajlamokban, a gonoszság iránti hajlamokban. Először teljesen el kell vonatkoztatnunk, teljesen el kell tekintenünk ezeknek a hajlamoknak a következményeitől, amelyek az egyes embereknél többé-kevésbé bekövetkeznek. Tekintetünket a gonosz hajlamokra kell irányítanunk. És akkor feltehetjük a kérdést: kiknél hatnak a gonosz hajlamok az Atlantisz utáni ötödik korszakban, amelyben élünk: azok a hajlamok, amelyek ha mellékhatásaikban jutnak kifejeződésre, éppen a gonosz cselekedetekben élik ki magukat oly szemléletesen? Milyen embereknél hatnak a gonosz hajlamok?

A feletetet megkapjuk erre, ha megkíséreljük, hogy átlépünk a küszöb őre által őrzött küszöbön, és valóban megismerjük az emberi lényt. Akkor választ kapunk erre a kérdésre. És a válasz így hangzik: az Atlantisz utáni ötödik korszak kezdete óta minden emberben a tudat alatt jelen vannak a gonosz hajlamok, a gonoszra irányuló hajlamok. - Éppen abban áll az ember belépése az Atlantisz utáni ötödik korszakba, az újkor kultúrkorszakába, hogy felveszi magába a gonoszra irányuló hajlamokat. Radikálisan, de nagyon helyesen kifejezve a következőket lehet mondani: aki átlép a szellemi világba vezető küszöbön, az a következő tapasztalatra tesz szert: nincs olyan gaztett a világon, amelyre tudat alatt nem lenne hajlama minden embernek, amennyiben az Atlantisz utáni ötödik korszakhoz tartozik. Hogy egyik vagy másik esetben ez a gonoszra irányuló hajlam külsőleg gonosz cselekedetre vezet-e, az más körülményektől függ, nem ezektől a hajlamoktól. Kényelmes igazságokat nem lehet mondani, amikor ma kendőzetlenül kell az emberiséggel az igazságot közölni.

Annál inkább felvetődik a kérdés: mit akarnak ezek az erők, amelyek az emberben a gonosz hajlamokat hozzák létre, mit akarnak tulajdonképpen a világmindenségben, miközben beleszivárognak, belefolynak az ember lényébe? Mit akarnak ezek az erők? Biztosan nem arra valók, hogy az emberi társadalomban gonosz cselekedeteket idézzenek elő. Az előidéző okokról még beszélni fogunk. Mint ahogy a halál erői sem arra valók, hogy embernek csupán a halált hozzák, a gonosz erők sem azért vannak jelen a világmindenségben, hogy az embert bűnös cselekedetekre vezessék, hanem azért, hogy ha az ember ösztönzést kapott a tudati lélekre, akkor felkeltsék benne az indíttatást, hogy a szellemi életet úgy fogadja, ahogy például tegnap jellemeztük.

Ezek a gonosz erők a világmindenségben működnek. Az embernek fel kell vennie őket magába, s miközben felveszi őket, magába plántálja annak csíráját, hogy a tudati lélekkel a spirituális életet megélje. Tehát valóban nem azért vannak itt, hogy gonosz cselekedetekre késztessenek, hanem azért, hogy az ember a tudati lélek fokán át tudjon törni a szellemi életbe. Ha az ember nem venné fel ezeket a gonoszra irányuló hajlamokat, amelyekről beszéltem, akkor nem szerezhetné meg a tudati lélekből eredő impulzust, hogy magába fogadja a világmindenségből a szellemet, amelynek mostantól kezdve meg kell termékenyítenie az egész kulturális életet - ha nem akarja, hogy az halott legyen. Akkor járunk el a leghelyesebben, ha először arra tekintünk, minek kell létrejönnie azokból az erőkből, amelyek karikatúraszerűen az emberek gonosz cselekedeteiben mutatkoznak meg, és feltesszük a kérdést: minek kell történnie az emberiség fejlődésében azoknak az erőknek a hatására, amelyek egyúttal a gonosz hajlamok erői?

Ha ezekről a dolgokról beszélünk, akkor az emberiségfejlődés gyökeréhez kell közelítenünk. Hiszen mindezek a dolgok összefüggenek azokkal a végzetes sors-eseményekkel, amelyek a jelenkorban érték az emberiséget. Mert azok a végzetes csapások, amelyek a múltban érték az embert és a jövőben érni fogják, csak felvillanásai eljövendő eseményeknek. Felvillanás, amely ma gyakran az ellentétét mutatja annak, aminek el kell jönnie. Nem a pesszimizmusra, hanem tetterős impulzusokra, felébredésre kell ezekből a dolgokból erőt merítenünk. Nem pesszimizmusra, hanem felébredésre vagyunk indíttatva. Mindezeket a dolgokat nem azért mondjuk, hogy pesszimista hangulatot keltsünk, hanem hogy a felébredést segítsük elő.

Talán akkor érjük el legjobban a célunkat, ha egy konkrét jelenségből indulunk ki. Már tegnap említettem, hogy az emberiség fejlődésének jelentős impulzusa a tudati lélek korszakában a másik ember iránti érdeklődés fokozása; egyre nagyobb méreteket kell öltenie a másik ember felé irányuló érdeklődésnek. Ennek az érdeklődésnek a Föld-fejlődés hátralévő részében fokozódnia kell, és azt mondhatjuk: négy területen kell fokozódnia. Az első, hogy az ember, amennyiben a jövő irányában fejlődik, mindig más és más módon fogja embertársait látni. Ma az ember annak ellenére, hogy a tudati lélek korszakának kissé több mint egyötödén túljutott, még kevéssé hajlamos arra, hogy embertársait úgy lássa, ahogyan a tudati lélek korszakának folyamán a harmadik évezredbe nyúló időkig meg kell tanulnia látni. Az emberek ma még úgy látják egymást, hogy a legfontosabb mellett elmennek, hogy tulajdonképpen nincs szemük a másik ember számára. Ebben a vonatkozásban az emberek még nem használták ki teljesen azt, ami eddig a különböző inkarnációkban a művészetek révén kinevelődött a lelkekben. A művészet fejlődése sokra taníthat, és itt-ott tettem utalásokat arra, hogy a művészet fejlődéséből tanulni lehet. Hiszen nem tagadható - ha a szimptomatológiával egy kicsit foglalkozunk, ami éppen ezeknek az előadásoknak a célja -, hogy a művészi alkotás és a műélvezet a művészetek valamennyi ágában hanyatlóban van. És mindaz, amit az utóbbi évtizedekben a művészetek területén megkíséreltek, világosan és tisztán meg kell, hogy mutassa annak, aki erre érzékeny, hogy a művészi hanyatlóban van. A legfontosabb, aminek a művésziből tovább kell plántálódnia az emberiség fejlődésébe, az amit az emberek úgy szerezhetnek meg, hogy a jövő felfogásának bizonyos módjaira nevelik magukat.

Bár a művészet minden fajtája a legkülönbözőbb módon szerteágazik és aztán mindenféle mellékhatást produkál, mégis minden művészetben van valami, ami mélyebb, konkrétabb emberismerethez vezet. Aki valóban elmélyed azokban a művészi formákban, amelyeket például a festészet vagy a szobrászat teremt, vagy azoknak a belső mozgásoknak a lényegében, amelyek áthatják a zenét és a költészetet, aki ebben valóban elmélyed, aki a művészetet valóban belsőleg átéli - ezt gyakran maguk a művészek sem teszik a mai időkben - az olyasvalamivel hatja át magát, ami képessé teszi arra, hogy az embert egy bizonyos irányban, az emberi képszerűség irányában megértse. Mert ez lesz az, aminek a tudati lélek korszakában az emberiségben be kell következnie, hogy az embert képszerűen tudjuk felfogni. Már hallottak néhány dolgot a képszerű felfogás elemeiről. Ha az emberre tekintünk és a fejét nézzük, ez visszautal a múltba. Ahogy az álmot a külső érzéki élet reminiszcenciájaként fogjuk fel, és az álom ezáltal kapja meg jellegzetességét, úgy annak számára, aki a valóságban dolgait átlátja, minden külsőleg érzékelhető dolog a szellemi képe. Képszerűsége által kell eljutnunk az emberi szellem ősképéhez. A jövőben az egyik ember a másik számára bizonyos értelemben átlátszóvá fog válni. A fej formáját, az ember járását más belső együttérzéssel és érdeklődéssel fogják nézni, mint ahogy ez ma még az emberi hajlamokból adódik. Mert az ember csak akkor hiteti, hogy énje szerint megismerheti a másikat, ha ilyen felfogással rendelkezik képtermészetéről; ha azzal az alapérzéssel állhat a másik ember elé, hogy tudja: amit fizikai szemével lát az emberen, az úgy viszonylik az igazi szellemi, érzékfeletti valósághoz, mint a vászonra festett kép ahhoz a valósághoz, amit ábrázol. Ennek az alapérzésnek kell kialakulnia. Nem úgy kell az embert nézni - ezt meg kell tanulni - hogy csak csontok, izmok, vér stb. összefüggésének tekintjük, hanem, hogy az emberben örök szellemi-érzékfeletti lényének képmását érzékeljük. Ha egy ember elhalad előttünk, nem hihetjük, hogy megismerjük, ha az, ami elhalad előttünk, nem keltette fel bennünk az érdeklődést aziránt, ami benne az örök, érzékfeletti, szellemi lény. Így fogják majd látni és így lehet majd látni az embert. Ha majd az örökkévalóság képeként fogjuk felfogni az emberi formákat, az emberi mozdulatokat és minden ezzel összefüggőt, akkor meleg vagy hideg érzet támad majd bennünk, fokozatosan belső melegség vagy belső hidegség fog eltölteni bennünket és úgy fogunk járni-kelni a világban, hogy a másik embert bensőségesen megismerjük. Az egyik ember hideget, a másik meleget áraszt felénk. A legrosszabb „helyzetben azok lesznek, akik se meleget, se hideget nem árasztanak. Belső élményünk lesz a hőéterben, amely áthatja az étertestet: annak a fokozott érdeklődésnek a reflexe lesz ez, amellyel az egyik embernek a másik felé kell fordulnia.

Egy másik dolog még paradoxabb érzéseket fog a jelenkor emberében felkelteni, akinek egyáltalán nincs hajlama arra, hogy ilyen dolgokat felvegyen magába. De talán ebből az antipátiából fejlődik ki majd a nem távoli jövőben a helyes iránti erős szimpátia. Ez a következő: az emberek egészen másképpen fogják egymást megérteni. Erre mindenekelőtt az Atlantisz utáni ötödik korszak végéig még hátralevő két évezred fog szolgálni. A két évezred nem lesz elég, amit most mondok, az kissé tovább fog tartani, még bele fog nyúlni az Atlantisz utáni hatodik korszakba, de akkor ahhoz az én-megismeréshez, amit említettem, még egy különös képesség is ki fog fejlődni: érezni fogjuk az előttünk álló emberen kapcsolatát a harmadik hierarchiához, kapcsolatát az angyalokhoz, arkangyalokhoz, archékhoz. És ez azáltal fog kifejlődni, hogy az ember egyre inkább felismeri majd, hogyan fog az emberiség a jelenlegitől eltérő módon viszonyulni a beszédhez. A nyelvi fejlődés már túlhaladta csúcspontját. Ez kiderülhetett abból is, amit éppen idén ősszel előadásaimban kifejtettem. A nyelvi fejlődés túljutott a csúcspontján, valójában a nyelv absztrakttá vált. Jelenleg az egész földön elterjedt egy valótlan áramlat. Olyan törekvések ütik fel a fejüket, amelyek összefüggésbe akarják hozni az egyes rendszereket a népek nyelvével, mert az embereknek nincs már olyan kapcsolatuk a nyelvvel, hogy azon keresztül rátalálhassanak az emberre, az ember lényére.

Ennek a dolognak a megértését különböző alkalmakkor egy példával igyekeztem elősegíteni. Legutóbb egy zürichi előadásban ezt ismételten elmondtam, mert jó, ha ezeket a dolgokat ma már nyilvánosságra hozzuk. Felhívtam a figyelmet arra, milyen meglepő ha Hermann Grimm történelmi módszertani munkáit - aki teljesen a XIX. századi német közép-európai műveltséget képviselte - összehasonlítjuk Woodrow Wilson munkáival. Említettem, hogy én ezt a kísérletet nagyon lelkiismeretesen végrehajtottam, és lehetőség van arra, hogy Wilson egyes mondatait egyszerűen átvegyük és betegyük Hermann Grimm munkáiba, mert csaknem teljesen azonosan hangzanak. És ugyanakkor egész történelmi-módszertani mondatokat lehetne Hermann Grimmtől áttenni abba, amit Woodrow Wilson mondott és aztán kinyomtatott - és mégis radikális különbség van a kettő között. Ezt olvasás közben észreveszi az ember. Nem tartalmát tekintve különbözik, mert a tartalom szó szerint véve egyre kevésbé jelentős az emberiség számára, amennyiben a jövő felé halad. Hermann Grimmnél minden, még az is, amivel nem érthetünk egyet, olyan, amiért ő maga harcolt meg mondatról-mondatra, fokról-fokra; Wilson szövege pedig olyan, mintha belső démona sugallta volna, aki tudattalanját megszállta. A kiindulás a lényeg: az egyik esetben közvetlenül a tudat felületén keletkezik valami, a másik esetben egy démon sugallatára a tudattalanból. Így azt kell mondanunk: ami Wilsontól jön, az bizonyos megszállottságból ered.

Ezt a felismerést példaként idézem, hogy rámutassak: ma már nem a szó szerinti megegyezés a lényeg. Mindig mérhetetlen fájdalmat érzek, ha ügyünk barátai ezt vagy azt a lelkipásztort vagy professzort idézik és ezt mondják: ez tiszta antropozófia. Nézzék csak meg közelebbről, vajon mennyire antropozófia az! Abban a kultúrkorszakban, amelyben élünk, még egy professzor is, aki politizál, fontos helyen is írhat olyan dolgokat, amelyek szó szerint természetesen egybehangzanak azzal, ami a kor valóságismeretével megegyezik, de nem a szószerintiség a lényeg. Az a fontos, hogy az emberi lélek melyik régiójából származnak a dolgok, hogy a nyelven keresztül arra a régióra tekintsünk, amelyből a dolgok származnak.

Mindazt, amit itt mondunk, nem pusztán azért mondjuk, hogy bizonyos mondatokat fogalmazzunk meg, hanem a hogyan a fontos, az hogy áthassa az az erő, ami közvetlenül a szellemből fakad. És aki szószerinti egyezést vár anélkül, hogy érezné, hogyan hatja át ezeket a mondatokat a szellemi forrás azáltal, hogy az antropozófiai világnézet összefüggéseibe vannak belehelyezve, aki nem tud ügyelni erre a hogyanra, az félreismeri szándékunkat, amikor a szószerinti jelentést minden tetszőleges külső bölcsességgel valamiképpen azonosítani akarja.

Természetesen nem kényelmes dolog ilyen példákra hivatkozni, mert az emberi hajlamok ma többnyire éppen ennek ellenkezőjére irányulnak. Csakhogy ez kötelesség. Ha az ember komolyan beszél, ha a beszéddel nem egyfajta nyugtatószert, egyfajta jó kultúr-altatószert akar terjeszteni, akkor szükséges, hogy ne riadjon vissza olyan példák említésétől, amelyek ma sok ember számára kellemetlenek. Mert akik komolyan beszélnek, meg kell, hogy tudják hallgatni azt is, mit jelent alapjában véve a világ számára, ha hagyja, hogy a világ rendjét egy gyengeelméjű amerikai professzor határozza meg. A valóságról beszélni nem mondható kényelmesnek, mert egyes embereknek gyakran éppen az ellenkezője a kényelmes és kellemes. A valóságról egyébként is csak azokon a területeken szólunk, amelyekről feltétlenül szükséges, és olyasmit, ami rendkívül kézenfekvő - legalábbis kézenfekvőnek kell lennie ahhoz, hogy az emberek meghallják.

A nyelven át kell látni; szerintem ez az, aminek az emberiségben be kell következnie. Akkor az embereknek el kell majd sajátítaniuk, hogy a mozdulatot ragadják meg a nyelvben. És ez a korszak nem fog befejeződni, a vége mindenesetre belenyúlik majd a következő időszakba. De a harmadik évezred nem fog elmúlni anélkül, hogy az emberek rá ne jöjjenek, hogy ne úgy hallgassák az embert, amikor a másikhoz beszél, ahogy most hallgatják, hanem a nyelvben a harmadik hierarchiától, az angyaloktól, arkangyaloktól és archéktól való függésének a kifejeződését lássák. Azt, aminek a révén az ember az érzékfeletti-szellemihez felemelkedik.

Ez oda fog vezetni, hogy a nyelven keresztül hallani fogják az ember lelkét. Ez természetesen egészen más szociális együttélést eredményez majd. És éppen az úgynevezett gonosz erőiből kell sokat átalakítani ahhoz, hogy oda tudjunk figyelni arra, amit a másik ember mond, és hogy a nyelven keresztül a lelkét halljuk. Ha a nyelvből hallani lehet a lelket, az embert sajátos szín-érzés fogja el, és a nyelvnek ebben a szín-érzékelésében az emberek megtanulják majd nemzetközileg megérteni egymást. Mert az egyik hang természetesen ugyanazt az érzést fogja előidézni, mint a kék szín, egy kék felület megpillantása, a másik ugyanazt az érzést idézi majd elő, mint a vörös szín megpillantása. Amit egyébként csak hőként érzünk, ha az embert nézzük, bizonyos értelemben színné válik, ha az embert hallgatjuk. És bensőségesen kell majd részt vennünk abban, ami a hangok szárnyán emberszájból emberfülbe hangzik. Ez be fog következni az emberiségben.

A harmadik az, hogy az emberek bensőségesen át fogják élni a másik ember érzelmi megnyilatkozásait, érzelmi konfigurációit. Ebben sok szerepe lesz a beszédnek. De nemcsak a beszéd útján, hanem ha az egyik ember a másik elé fog lépni, akkor önmagában, a saját leheletében át fogja élni a másik ember érzelmi konfigurációját. Abban a korban, amelyről beszélek, a Föld-fejlődés jövőjében a lélegzés annak az embernek az érzelmi élete szerint fog alakulni, akivel szemben állunk. Az egyik gyorsabb, a másik lassabb lélegzésre fog késztetni bennünket, és aszerint, hogy gyorsabban vagy lassabban lélegzünk, érezni fogjuk, milyen emberrel van dolgunk. Gondolják csak el, hogy fog létrejönni a szociális közösség, milyen bensőségessé válik majd az emberi együttélés! Hosszú idő kell ahhoz, hogy mindez kialakuljon; a lélegzés beletagolódása az emberi lélekbe az egész hatodik korszakban tartani fog és még a hetedikbe is átnyúlik. És a hetedik korszakban el fogunk érni valamit abból, ami a negyedik fontos tényező. Ez a következő: az emberek, amennyiben akarattal fognak egy emberi közösséghez tartozni, - bocsássák meg a kemény szót - meg kell, hogy emésszék egymást. Amikor az egyik vagy a másik emberrel ezt vagy azt szeretnénk, vagy akarjuk majd elérni, akkor hasonló belső élményeink lesznek, mint amilyenek ma csak primitív módon vannak meg, amikor az egyik vagy a másik ételt esszük. Az embereknek meg kell majd emészteniük egymást az akarat területén, lélegzeniük kell majd egymást az érzés területén és színesen kell átélniük egymást a nyelven keresztül létrejövő megértés területén. Az emberek énként fogják egymást megismerni, amennyiben megtanulják valóban megnézni egymást.

De mindezek az erők inkább belső lelkierők lesznek. Mert ahhoz, hogy teljesen kialakuljanak, ahhoz a Jupiter-, Vénusz- és Vulkán-korszak szükséges. Utalásokat minderre, lelki-szellemi utalásokat azonban már a Föld-fejlődés is követel az embertől. És a jelenlegi kor a maga figyelemreméltó, katasztrofális fejlődésével annak megnyilvánulása, hogy az emberiség vonakodik attól, aminek jönnie kell. Az emberiség tiltakozik, mivel a jövőben le kell küzdeni minden szociális elkülönülési törekvést, tiltakozik ez ellen, éppen azzal, hogy olcsó jelszavakat terjesztenek a világban: az emberek csoportosuljanak nemzetek szerint. Ami ma történik, az ellenszegülés az istenek akarata szerinti emberiség-fejlődés ellen, eltorzítása annak, aminek mégis be kell következnie. Ezekbe a dolgokba bele kell tekintenünk, ha kiindulási alapot akarunk az úgynevezett gonosz misztériumának megértéséhez. Mert a gonosz gyakran mellékhatása annak, aminek bele kell nyúlnia az emberiség fejlődésébe. Ha egy mozdonynak messzire kell mennie és rossz sínekre kerül, tönkreteszi a síneket és maga sem jut tovább. Az emberiség fejlődése olyan célok felé irányul, mint amilyeneket vázoltam. És a tudati lélek korszakának feladata annak felismerése, hogy az emberiségnek tudatosan kell ilyen célok felé törekednie. Csakhogy egyelőre nagyon rossz sínek vannak lefektetve, és meglehetősen sokáig fog tartani, amíg jobb sínek lesznek, mert a rossz síneket semmiképpen sem akarják jobbakkal felcserélni.

De ahogy látják, a szellemtudomány valami egészen másra törekszik, mint a pesszimizmus. A szellemtudomány arra törekszik, hogy az ember számára valóban megismerhetővé tegye, milyen fejlődési úton jár tulajdonképpen. Azt követeli azonban, hogy bizonyos megszokott hajlandóságokat legalább az élet ünnepi pillanataira tegyünk félre. Minthogy az embereknek igen nehezükre esik ezekről a dolgokról lemondani és mindjárt visszaesnek taposómalmukba, roppant nehéz ezekről a kérdésekről nyíltan beszélni. Mert itt olyan dolgokat érintünk - és ez a jelenkor természetében rejlik - csupa olyan dolgot, amelyek vonatkozásában az emberiség ma közel áll ahhoz, hogy a szakadékba zuhanjon, ezért folytonosan a felébredésre kell figyelmeztetnünk.

Egyes dolgokat csak bizonyos határokon belül lehet megbeszélni. Ez természetesen azt feltételezi, hogy egyes dolgokat egészen elhagyunk, vagy talán elnapolunk. Természetesen! Mert vegyük azt, ami a legközelebb fekszik, és ne vegyék rossznéven tőlem, ha ezt elmondom. Nyolc nappal ezelőtt azzal fordultak hozzám, hogy mondjak valamit a svájci történelem szimptomatológiájáról is. Ezalatt a nyolc nap alatt a kérdést alaposan megfontoltam, s minden irányban mérlegeltem. De ha a XV századtól mostanáig svájci történelem-szimptomatológiát fejtenék itt ki nem svájciként svájciak előtt, egészen különös helyzetbe kerülnék. Engedjék meg, hogy ezt egy másik oldalról megvilágítsam. Gondoljanak csupán arra, hogy ha, mondjuk, ez év júniusában valaki Németországban vagy akár Ausztriában eseményeket, személyeket és impulzusokat úgy ábrázolt volna, ahogy ezt az emberek ma teszik, gondolják el, hogyan járt volna akkor, ha mondjuk öt évvel ezelőtt vagy akár tizenöt vagy harminc évvel ezelőtt például Ausztriában a mai viszonyokat vázolta volna. Tudom, nagy megütközést keltene, ha úgy beszélnék itt Svájcról, ahogy húsz év múlva a svájci történelemről beszélni fognak. Mert ma itt is az a kívánalom - hiszen ez nem lehet másképpen, ezért mondom, ne vegyék rossznéven tőlem, hogy ezt így kimondom, hiszen nem lehet másképpen, csak annak megfelelően, ami ma oly mélyen ül a lelkekben - hogy nem akarnak hallgatni arra, amit a jövő szempontjából mondani kell. Sok mindenre mégis érvényes, hogy az emberek - hiszen végül is mindannyian az emberek közé tartozunk - sok területen, különösen a számukra igen kézenfekvő területeken - nem akarják az igazságot hallani, hanem altatóport akarnak kapni. És biztosíthatom Önöket, hogy bizonnyal megütközést keltenék, ha nem altatóport adnék azon a területen, amelyre felkértek. Különböző dolgok alapján, amelyeket éppen be kellett vonnom mérlegelésembe, igen erősen kézenfekvőnek találtam, hogy ezeket a dolgokat egyelőre ne érintsem. Mert azok az ítéletek, amelyeket ma alkotnak, és amelyektől a miénk némiképp különbözik, már kézenfekvővé teszi az ember számára, ha ma bizonyos dolgokat ábrázolni akar, hogy azt úgy tegye, ahogy tegnap tettem. Itt Svájcban ez viszonylag ártalmatlan, felőlem akár még egy jobbfajta vasárnap délutáni prédikációnak is felfogható, ha az orosz forradalommal példálóznak, és ha a polgári középosztály viszonyát ábrázolják a széles tömegekhez és a távolabb balra álló radikális elemekhez. Ha ezzel példálózunk, akkor azt mint valamiféle jobb vasárnap délutáni prédikációt foghatják fel. Ez így van. És akkor az ember átadhatja magát - nem akarom mondani, hogy az illúziónak, hanem a kellemes várakozásnak, hogy néhány lélekbe ez mégis behatol és nagyobb a hatása, mint egyébként a vasárnap délutáni prédikációknak, jóllehet a tapasztalat az utóbbi évek során sokszor mutatta ennek ellenkezőjét is fontos dolgok vonatkozásában. De a közvetlenül a kézenfekvővel példálózni, ez olyasvalami, ami nem lehet annak feladata, aki nem svájciként svájciakhoz beszél és történelmi fejtegetésekkel szolgál. Akkor is, amikor az újkorról történelmi fejtegetéseket adtam elő - Zürichben is tartottam egy nyilvános előadást erről - akkor is, jóllehet nem vonakodtam a legradikálisabb következtetésektől, amelyeket le kell vonni, mégis természetesen bizonyos határok között kellett maradnom. Mert ma a legtöbb ember számára rendkívül kényelmes Woodrow Wilsont nagy embernek, világ-boldogítónak tartani. És ha ezzel szemben meg kell mondani az igazságot, akkor ez az igazság kényelmetlen dolognak hat, és aki kimondja, azt rendbontónak tartják! Ez azonban mindig így volt azokkal az igazságokkal, amelyeket az érzékfeletti élet forrásából kell meríteni. Csakhogy mi éppen a tudati lélek korszakában élünk, és ezért szükséges, hogy bizonyos igazságok közel kerüljenek az emberekhez.

Valóban nem arról van szó, hogy mindig újra és újra elismételjük azt a rendkívül olcsó igazságot, hogy az embereket nem lehet megközelíteni. Egyáltalán nem az a kérdés, hogy az embereket meg lehet-e közelíteni vagy sem, hanem hogy mi megtesszük-e a szükségeset ahhoz, hogy valóban elmondjuk az embereknek a megfelelő igazságokat, amikor erre alkalmunk van. A másik dolog pedig az, hogy ne adjuk át magunkat illúzióknak az emberek igazsággal kapcsolatos felvevőképességét illetően, hogy valóban tisztában legyünk azzal, hogy az emberek ma kevéssé felvevőképesek arra, ami a legszükségesebb. Mert ma kötik magukat ahhoz, hogy a világot úgy rendezzék be, ahogy egyáltalán nem lehet berendezni, ha az emberiség a neki megfelelő, a mi korszakunkban adott fejlődési impulzust követi. Ezen a területen mindenesetre a legkeservesebb tapasztalatokra lehet szert tenni. De az ember szert tesz ezekre és elfogadja őket, nem zsémbeskedéssel, hanem úgy, hogy megtanulja belőle, hogyan kell csinálni az egyik vagy másik dolgot.

Ezekről a dolgokról még pontosabban is szeretnék szólni. Rendkívül szép lett volna például, ha Közép-Európában csak néhány embert lehetett volna találni, akik bizonyos szabadkőműves impulzusokból kiindulóan felismerték volna, milyen hordereje van annak, amit Önök előtt is kifejtettem itt két évvel ezelőtt a világban létező bizonyos titkos társaságokra vonatkozóan. Azonban csak süket fülekre találtunk. Mert semmi sem volt terméketlenebb, mint a szabadkőművesség álláspontja Közép-Európában az utolsó évtizedekben! Ez már abban is megmutatkozik, hogy mindig újból és újból hangsúlyozták, hogy ellenállásba ütközünk, ha védekezünk az ellen, hogy amit az antropozófiai szellemtudomány ad, azt valamiképpen pótolják a közép-európai szabadkőművességgel. Ezzel szemben megjelent egy főfecsegő, aki mindenféle ostoba dolgot összefecsegett szimbolikáról és hasonlókról, Homeffer, aki úgynevezett Nietzsche-kutató is, és a legszélesebb körökben nagyon komolyan vették. Ennek mélyebb oka mindenesetre abban rejlik, hogy az emberek bizonyos követelményekkel találják szembe magukat, ha az antropozófiai szemléletű szellemtudományba akarják magukat beledolgozni, és hogy ez nem megy olyan könnyen. Ma vannak olyan agitátorai a szellemi megújulásnak, akik az emberekkel azt akarják megértetni, hogy semmi más nem kell, mint mondjuk, lefeküdni egy díványra és magunkat önmagunknak átengedni: akkor a magasabb én és az Isten és mit tudom én még mi minden az emberben elevenné válik, és nem kell olyan borzalmas fogalmakkal győzködni, mint az antropozófiai szemléletű szellemtudomány! Csak önmagunkra kell figyelni és aztán átengedni magunkat, akkor felbukkan ez a magasabb, misztikus én és az ember önmagában érzi és megtapasztalja az Istent.

Ismertem államférfiakat, akik mindenesetre szívesen hallgattak az ilyen isten-emberekre. Ezek azt javasolják nekik, keressék az ént kényelmesebb módon, mint ahogy a szellemtudomány keresi. Egy barátunk mondta nemrég, hogy egyike ezeknek az istent-hozóknak - akkoriban még követője volt - azt mondta neki: Ön nem is hiszi, milyen buta vagyok én! És mégis, ugyanez az ember, aki ezt a tanúbizonyságot tette, hogy ezzel is kimutassa, nem kell okosság ahhoz, hogy az embert ma a bölcsesség ősforrásához vigyük. Ugyanez az ember fent és lent, mindenütt nagy közönségre talál, mert az ilyen emberekre szívesebben hallgatnak, mint azokra, akik kényelmetlen módon mindenféle olyan lehetőségről beszélnek, hogy az embert a tudati lélek feladatának megragadásához akarják elvezetni. Akik négyszeres fejlődés- menetről beszélnek, sőt arról, hogy az embereknek egymást melegíteniük kell, egymást színezniük kell, egymást teljesen meg kell emészteniük. Ahhoz, hogy az ilyesmihez eljussanak, egész sor könyvet kell elolvasniuk és megérteniük, és ez kényelmetlen dolog, felettébb kényelmetlen. De hogy ezt kényelmetlen dolognak érzik, ez összefügg korunk szerencsétlenségével! Ez sem pesszimizmusra indít azonban, hanem az erők megszerzésére, a megismerés tetté alakítására.

És ez az, amit nem lehet elég gyakran ismételni.

Mindenkire rábízom, hogy miután tegnap a szívás- és nyomásproblémáról szóló ártatlan példázatot mondtam el, hogy kissé utánagondoljon annak, talán mégis nem fontos dolog-e ezt a szívás- és nyomásproblémát meghányni-vetni. Máskülönben előfordulhatna, hogy az emberek ezt mondják: igen, Oroszországban a polgárság nem találta meg a csatlakozást a parasztsághoz, de nekünk jó, mert nálunk a polgárok és a parasztok majd össze fognak és akkor majd menni fog a szocializmus. Egyáltalán nem gondolnak arra, hogy ezt természetesen számos ember mondta Oroszországban is, és hogy éppen azon múlik, hogy ott mondták.

Holnap majd ismét beszélünk erről.