A legkülönbözőbb szempontok szerint beszéltem már az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszak impulzusairól. Sejthető, hogy ezekből az impulzusokból csak néhányat emelhettem ki, hiszen sok olyan impulzus van, amelyet ki lehet ragadni ahhoz, hogy korunk emberiségének fejlődési áramlatát megérthessük. Az a szándékom, hogy azok közül az impulzusok közül, amelyek a XV század óta a civilizált világban hatottak, a következő előadásokban még különösképpen a vallásos impulzusokat ragadjam ki, úgy, hogy a következő három előadásban igyekszem egyfajta vallástörténetet Önök elé tárni.

Ma epizódszerűen olyasmiről szeretnék beszélni, amit egyesek talán szükségtelennek találhatnának, elmondása mégis kézenfekvő számomra, mert a jelenkori emberiségfejlődés időszakának impulzusaiban való személyes jelenlét szempontjából egyik vagy másik oldalról fontos lehet. Abból a tényből szeretnék kiindulni, hogy személyesen számomra egy bizonyos időpontban az a szükségszerűség adódott, hogy a jelenkor impulzusait a ”Philosophie der Freiheit” című könyvemben fejtsem ki.

Talán tudják, hogy ezt a Philosophie der Freiheit-et - annak teljes tudatában, hogy a kor szellemében írok - az előző évszázad kilencvenes éveinek elején írtam. Aki akkoriban elolvasta azt az előszófélét, amivel kezdtem, az érzi, miképpen hatotta át lelkemet akkoriban az a törekvés, hogy a kor impulzusától indíttatva írjak. Ezt az előszót ezúttal második függelékként egészen a könyv végére tettem. Természetesen ha egy könyv egy negyed század múlva újból megjelenik, akkor bizonyos körülmények megváltoztak, de bizonyos okokból nem akartam változtatni semmit azon, ami ennek a könyvnek az első kiadásában állt.

Akkoriban bizonyos értelemben a Philosophie der Freiheit jelmondataként ezt írtam: „Csak az igazság hozhat számunkra biztonságot individuális erőink fejlesztésében. Akit kétségek gyötörnek, annak erői meg vannak bénítva. Egy olyan világban, amely rejtélyes számára, nem tudja alkotásának célját megtalálni.’Ez az írás’ nem az igazsághoz vezető egyetlen útra vezet, de arról az útról beszél, amelyen olyan ember jár, akinek szívügye az igazság.”

Akkoriban, amikor elhatároztam ennek a könyvnek a megírását - amelynek alapvonalai néhány év óta már készen voltak a fejemben - még csak rövid ideje voltam Weimarban. Ez annyit jelent, hogy Weimarba érkezésem és a Philosophie der Freiheit leírása között csak rövid idő telt el, hiszen egészében hét esztendőt töltöttem Weimarban. Tulajdonképpen már a Philosophie der Freiheit eszméivel mentem Weimarba. Mondhatnám azt is, hogy aki akarja, az a Philosophie der Freiheit egész programját megtalálhatja ’Wahrheit und Wissenschaft" című kis írásom utolsó fejezetében, amely disszertációm is volt. De a disszertációból hiányzott - természetesen abból ezt elhagytam - ez az utolsó fejezet, amely a Philosophie der Freiheit programját tartalmazza.

Alapjában véve a Philosophie der Freiheit eszméje akkor alakult ki bennem, amikor a goethei világnézettel foglalkoztam, ami már hosszú évek óta feladatom volt. Ez a goethei világnézettel való foglalkozás és a goethei világnézet területéről való publikációm vezettek ahhoz is, hogy aztán meghívtak Weimarba, a nagy Goethe-kiadáson való munkára. Ezt a nyolcvanas évek végétől indította be a weimari Goethe Archívum, amit Szászországi Zsófia nagyhercegnő hozott létre.

Amit Weimarban akkor meg lehetett élni - bocsássák meg, ha ma néhány személyes jellegű megjegyzést teszek, mert mint mondtam, az Atlantisz utáni ötödik korszak impulzusaiban való személyes részvételt szeretném jellemezni - az olyan volt, hogy akkoriban a múlt század kilencvenes éveiben áthatották egymást egy érett, jelentős tartalommal teljes kultúra jó hagyományai, amely ahhoz kapcsolódott, amit goetheanizmusnak szeretnék nevezni. Ehhez a hagyományos goethei jelleghez kapcsolódott aztán akkoriban Weimarban az, amit a Liszt-korszakból vettek át. Ehhez kapcsolódott az is - minthogy Weimar művészeti akadémiája révén mindig művészváros is maradt - ami alkalmas lett volna fontos ösztönzések elindítására, ha nem árasztotta volna el valami más. Mert a régi csak akkor tud termékeny maradni és továbbfejlődni, ha az új beleáramlik és megtermékenyíti, így a goetheanizmus mellett - amely mindenestre kissé múmiaszerűen testesült meg a Goethe Archívumban, de ez nem volt baj, elevenné lehetett tenni és én mindig elevennek is fogtam fel - művészi területen modern élet alakult ki. Az ott élő festők mind újszerű impulzusokat képviseltek. Mindazokon, akikhez közel kerültem, észre lehetett venni, milyen mélyreható befolyása volt az új művészeti impulzusoknak. Ez élt például Leopold von Kalckreuth grófban, aki akkoriban - sajnos túl rövid ideig - Weimar művészi életét rendkívüli módon megtermékenyítette. A weimari színházban is megvoltak még a régi kitűnő hagyományok, ha itt-ott be is lopakodott a filiszterség, azért mégis jó hagyományok voltak. Erezhető volt egyfajta légkör, amelyben bizonyos fokig mindenfélének a találkozása lejátszódott.

Ehhez jött aztán az az élet, amely közvetlenül a Goethe Archívummal volt kapcsolatban, és amit később Goethe és Schiller Archívummá bővítettek. Ez az élet a Goethe Archívumban olyan volt - minden filológiai alap ellenére, amely a kor szellemének és nevezetesen a Scherer-i szellemnek megfelelően a Goethe Archívum alapját képezte - hogy e filológiai alap ellenére mégis érvényre jutott az újkor impulzusainak egyfajta élénk átélése. Mindenekelőtt azáltal, hogy a Goethe Archívumon mintegy átáramlott mindaz, ami nemzetközi tudományosság volt. És ha az Oroszországból, Norvégiából, Hollandiából, Olaszországból, Angliából, Francia- országból, Amerikából érkezett nemzetközi tudósoknál olyasmi is felmerült, ami bizonyos fokig már a jelenlegi korszakban lévő rosszként tapadt frakkjukra, mégis megvolt mindig annak a lehetősége, hogy megéljük a jobb színezetét, éppen ebben a nemzetközi tudós közönségben, és éppen akkor, a kilencvenes évek Weimarjában. Sok mindent lehetett megélni annál az amerikai professzornál, aki beható, nagyon érdekes tanulmányt készített nálunk a Faustról, és akire még élénken emlékszem, ahogy ott ült keresztbe tett lábakkal a padlón, mert kényelmesebbnek találta, hogy így üljön a könyvespolc mellett és mindjárt mindent kihalászhasson anélkül, hogy előbb a székhez kelljen mennie. Vagy ott volt például a zsémbelő Treitschke, akivel egyszer egy ebé- den találkoztam, és aki - mindent cédulákra kellett neki felírni, mert nem hallott - tudni kívánta, hogy honnan jöttem, és amikor azt feleltem neki, hogy Ausztriából, a maga jellegzetes módján mindjárt azt monda: nos, Ausztriából vagy nagyon okos emberek jönnek, vagy gazemberek! - Az ember választhatott, hogy az egyik vagy a másik csoporthoz sorolja-e magát. Végtelen sok változatát mesélhetném itt el annak, hogyan színezte a nemzetközi jelleg a weimari működést.

Sok mindent azáltal is igen pontosan meg lehetett ismerni, hogy olyan emberek is jöttek, akik csak többé vagy kevésbé meg akarták nézni, mi maradt fenn, mi maradt meg a goethei korból. Mások is jöttek, akikkel kapcsolatban élénk érdeklődést keltett az emberben az a mód és jelleg, ahogyan ők a goetheanizmushoz közelebb akartak kerülni, és így tovább. Csak megemlítem, hogy Richárd Strauss is Weimarban kezdte meg működését, amit aztán annyira megrontott-jobbított. Akkoriban azonban ténylegesen azok közé tartozott, akiknél az új kor zenei törekvését, hogy úgy mondjam, a legbájosabban lehetett megismerni, mert Richárd Strauss ifjúkorában élénk szellem volt, és én még sok szeretettel gondolok arra az időre, amikor újból és újból jött és kihalászta egyikét-másikját azoknak az izgalmas mondatoknak, amelyek Goethének kortársaival folytatott beszélgetéseiben találhatók. Goethe beszélgetéseit kórtársaival Woldemar Freiherr von Biedermann adta neki, és ezekben valóban a bölcsesség aranyszemcséi találhatók. - Mindezt azért mondom, hogy jellemezzem az akkori Weimar hangulatát, amennyiben részese lehettem.

Gyakran jött a Goethe és Schiller Archívumba egy előkelő jelenség, aki a legjobb idők hagyományait őrizte, teljesen eltekintve minden hercegitől: az akkori weimari nagyherceg, Kari Alekxander, akit csak mint embert kellett nézni, ahhoz, hogy valaki szeresse és becsülje. Ő is egy eleven hagyományféle volt, mert 1818-ban született, tehát még 14 éven át Weimarban ifjú- és gyermekkorát Goethével együtt élte át. Valami rendkívüli belső báj volt ebben a személyiségben, és ezenkívül határtalan tiszteletet keltett az a mód, ahogy Szászországi Zsófia nagyhercegnő, ez az orániai asszony a Goethe-hagyatékot ápolta, ahogy foglalkozott minden egyes részlettel, ami azért került ide, hogy a hagyatékot valóban ápolják! Az, hogy később a Goethe Társaság élére egy volt pénzügyminisztert hívtak meg, az egészen biztosan nem állt azoknak a szándékában, akik akkoriban Weimarban tevékenykedtek. És azt hiszem, hogy az a nagyszámú nem-filiszter, aki már akkoriban is kapcsolatban állt azzal, amit goetheanizmusnak neveznek, hasonlóképpen - tréfából természetesen - nagy örömmel üdvözölné, hogy talán mégis van valami szimptomatikus ennek a volt pénzügy- miniszternek a vezetéknevében, aki most Goethe Társaság elnöke lett, vezetékneve ugyanis Kreutzwendedich (Kereszt fordulj meg) volt.

Nos, igen, erősen ebbe a környezetbe állítva írtam meg a Philosophie der Freiheit-et, azt a könyvet, amelyről mindenesetre azt hiszem, hogy a jelenkor egy szükséges impulzusát ragadta meg. Ezt nem személyes dicsekvésből mondom, hanem annak jellemzésére, amit tulajdonképpen akartam, és amit még ma is akarnom kell a Philosophie der Freiheit-tel. Azért írtam, hogy a szabadság eszméjét, a szabadság impulzusát, amelynek lényegében az Atlantisz utáni ötödik korszak impulzusának kell lennie, és amelynek sok más szétforgácsolt impulzusból kell kifejlődnie, mondhatnám, tisztán odaállítsam az emberek elé. Ehhez két dolog volt szükséges. Először szükséges volt a szabadság impulzusát erősen beépíteni abba, amit egy ilyen dolog tudományos megalapozásának nevezhetünk. Ezért a Philosophie der Freiheit első részének ezt a címet adtam: „A szabadság tudománya”. Sokan megütköztek ezen az első részen, kényelmetlennek találták, mert most a szabadság impulzusával oly módon kellett foglalkozniuk, hogy erőteljesen beépítve érezzék szigorúan tudományos fejtegetésekbe, amelyek a gondolat szabadságában gyökereznek, és nem abba vannak beépítve, ami ma gyakran természettudományos monizmusként jut érvényre. Ennek a ”Wissenschaft der Freiheit” című résznek harcias jellege van, és ez az akkori idők egész szellemi hangulatából magyarázható. Nekem vitába kellett szállnom a XIX. század filozófiájával, azzal, amit a XIX. század filozófiája a világról gondolt. Mert a szabadság fogalmát világfogalommá akartam kiszélesíteni, meg akartam mutatni, hogy csak az értheti meg a szabadságot és csak az érezheti át megfelelő módon, akinek érzéke van ahhoz, hogy az emberi bensőben nem olyasmi játszódik le, ami csupán földi, hanem hogy a nagy, kozmikus világfolyamat át- áramlik az emberi bensőn és felfogható az emberi bensőben. És csak akkor juthatunk el a szabadság filozófiájához, ha ezt a nagy, kozmikus világfolyamatot az emberi bensőben felfogjuk, ha az emberi bensőben átéljük, ha az ember legbensőbb mivoltát kozmikus mivoltként ragadjuk meg. A szabadság filozófiájához nem juthat el az, aki a modern természettudományos nevelés alapján, annak irányítása szerint gondolkodását tisztán a külső érzékelés pórázán akarja vezetni. Éppen ez a tragikus korunkban, hogy az embereket a főiskolán mindenütt arra nevelik, hogy gondolkodásukat a külső érzékelés pórázán vezessék. Ezáltal olyan korba jutottunk, amely minden etikai, szociális és politikai kérdésben többé-kevésbé gyámoltalan. Mert az a gondolkodás, amely magát csupán a külső érzékelés pórázán vezeti, soha nem lesz abban a helyzetben, hogy belsőleg úgy felszabadítsa magát, hogy felemelkedjék azokhoz az intuíciókhoz, amelyekhez fel kell emelkednie, ha az emberi cselekvés szféráján belül akar tevékenykedni. Így a szabadság impulzusát egyenesen kikapcsolták ezzel a pórázon vezetett gondolkodással.

Ez volt az első, ami a kortársaknak természetesen kényelmetlen volt a Philosophie der Freiheit-ben: rá kellett volna hogy szánják magukat arra, hogy most egy valóban fegyelmezett gondolkodással felküzdjék magukat a szabadság tudományához.

A második nagyobb rész aztán a szabadság valóságáról szól. Itt azt akartam megmutatni, hogyan kell a szabadságnak a külső életben kialakulnia ahhoz, hogy az emberi cselekvés, a szociális élet valóságos impulzusává válhasson. Azt akartam itt megmutatni, hogyan emelkedhet fel az ember ahhoz, hogy cselekvésében valóban szabad szellemnek érezze magát. És azok a dolgok, amelyeket akkoriban írtam, úgy vélem olyanok, hogy éppen ma 25 év múltán a lelkek nagyon jól felfoghatnák, szemben azzal, ami a külső világban elénk tárul.

Amit írtam elsősorban etikai individualizmus volt. Ez annyit jelent, hogy meg kellett mutatnom: az ember sohasem válhat szabaddá, ha cselekvése nem azokból az eszmékből fakad, amelyek az egyes emberi individualitás intuícióiban gyökereznek. Ezért ez az etikai individualizmus az ember végső etikai fejlődésének céljaként csak az úgynevezett szabad szellemet ismeri el, aki mind a természeti törvények kényszeréből, mind a konvencionális erkölcsi törvények kényszeréből kiemelkedik. És arra a bizalomra alapoz, hogy az ember abban a korszakban, amelyben a gonosz oly mértékben jelentkezik hajlamaiban, ahogy azt tegnap jellemeztem, abban a helyzetben van - ha az intuícióhoz felemelkedik - hogy átalakítsa gonosz hajlamait azzá, ami a tudati lélek számára a jó, a valóban emberhez méltó kell, hogy legyen. Így a következőket írtam akkoriban: ”Csak az ezáltal nyert törvények viszonyulnak az emberi cselekvéshez úgy, mint a természeti törvények egy adott jelenséghez. Egyáltalán nem azonosak azonban a cselekvésünk alapjaivá tett ösztönzésekkel. Ha azt akarjuk megragadni, mi által jön létre az ember cselekvése az erkölcsi akaratból, akkor elsősorban ennek az akaratnak a cselekvéshez való viszonyára kell tekintenünk.”

A szabad emberi együttélés eszméje ötlött fel bennem, ahogyan azt más szempontból éppen ezekben a napokban itt jellemeztem, a szabad emberi együttélésé, ahol nemcsak az egyes ember büszkélkedik szabadságával, hanem ahol az emberek kölcsönös viszonya révén a szociális életben a szabadság ennek az életnek impulzusaként is megvalósítható. Így akkoriban fenntartás nélkül a következőket írtam: ”Élni a cselekvés iránti szeretetben, ez a szabad ember alapelve, aki nem ismer más kötelességet, csak azt, amivel akarata intuitív módon összhangban van; hogy adott esetben hogyan fog akarni, azt eszmei képessége mondja majd meg.”

Ezzel az etikai individualizmussal természetesen akkoriban az egész kantianizmust kihívtam magam ellen, mert ”Wahrheit und Wissenschaft” című kis írásom előszava ezzel a mondattal kezdődik: ”Túl kell jutnunk Kanton”. Akkoriban a goetheanizmust - amely azonban a XIX. század végének goetheanizmusa volt - az úgynevezett intellektueleken át, akik magukat a legintellektuálisabbaknak nevezték, azokon át akartam talán a korhoz közel hozni. Hogy ezzel nem értem el nagy sikereket, arra rávilágít a ”Reich”-ben nemrégiben írt dolgozatom és elsősorban Eduard von Hartmann- hoz való viszonyom. Mennyire taszíthatta ezeket a kortársakat, - akiknek lassanként az lett a szándékuk, hogy a teljes filiszterségbe evezzenek be -, mennyire taszíthatta őket egy mondat, amely a Philosophie der Freiheit 176. oldalán áll most: „Ha Kant azt mondja a kötelességről: Kötelesség, te magasztos nagy név, amely semmi szeretetet nem tartalmazol, nem ismersz kedvezményt, hanem alávetést kívánsz: aki törvényt állítasz fel, amely előtt minden elnémul, még ha titokban ellene is szegül - akkor az ember a szabad szellem tudatából így válaszol: Szabadság, te barátságos emberi név, amely tartalmazod mindazt, amit erkölcsileg szeretek, amelyet embervoltom a leginkább méltányol, és senki szolgájává nem teszel, aki nem pusztán törvényt állítasz fel, hanem megvárod, amit erkölcsi szeretetem törvényeként fog elismerni, mert minden rákényszerített törvénnyel szemben rabnak érzi magát...”

A szabadság keresése az empirikusban, amelynek egyúttal szilárd tudományos alapra kell támaszkodnia, ez volt tulajdonképpen a Philosophie der Freiheit alapját képező törekvés. A szabadság az a szó, amelynek egyedül és kizárólag lehet csak közvetlen igazság-csengése korunkban. Ha az emberek úgy értenék a szabadságot, ahogy ezt akkoriban gondoltam, akkor egészen más hangok csendülnének fel, mint amilyenek ma világszerte a világrendről elhangzanak. Ma mindenféle másról beszélnek. Beszélnek jogi békéről, erőszakos békéről, és így tovább. Mindezek a dolgok jelszavak, mert sem a jog, sem a hatalom nem függ már össze eredeti módon jelentésével. A jog ma teljesen zavaros fogalom. Ha a kortársak elfogadták volna, akkor egyedül a szabadság vezethette volna őket elementáris impulzusokhoz, a valóság megértéséhez. Ha a jogi béke, erőszakos béke jelszavak helyett némiképpen a szabadság-békéről is lehetne beszélni, akkor ez a szó gördülne át a világon, és a tudati lélek korszakában némi biztonságot hozhatna a telkeknek. Természetesen bizonyos vonatkozásban ez a második, nagyobb fejezet is harcos fejezetté vált, mert ki kellett védeni mindazt, ami a filiszter világból, az olcsó sablonosságból, mindenféle tekintély imádatából a szabad szellem felfogása ellen fordulhatott.

Annak ellenére, hogy akadtak egyesek, akik érezték, milyen szél fúj tulajdonképpen ebből a Philosophie der Freiheit-ből, rendkívül nehéz volt - tulajdonképpen nem is ment - a kortársakat valamiképpen arra hangolni, ami a Philosophie der Freiheit-ben le volt írva. Jóllehet akkoriban - de ezek magányos madarak maradtak - valaki a Frankfurter Zeitung-ban azt írta erről a könyvről: tiszta és igaz, ez lehetne a jelmondat, amelyet ennek a könyvnek az első oldalára lehetne írni. De a kortársak keveset értettek meg ebből a tisztaságból és igazságból.

A könyv megjelenése - és ez egyáltalán nem hatott tartalmára, tendenciájára azonban igen, arra, hogy azt lehetett volna hinni, hogy néhány kortársnál mégis megértésre talál - abba a korba esett, amikor az egész civilizált világon, mondhatnám, átáramlott a Nietzsche-hullám. Amire most gondolok, az első Nietzsche-hullám volt az a Nietzsche-hullám, amikor megértették, hogy Nietzsche gyakran kétségtelenül betegen működő szellemén hogyan áramlottak át a nagy és jelentős kor-impulzusok. És azt lehetett remélni - mielőtt olyan embereknek, mint Kessler grópiak vagy hasonlóknak és Nietzsche testvérének is, olyan emberekkel együtt, mint Kurt Breysig vagy a fecsegő Horneffer, sikerült a képet eltorzítani - azt lehetett remélni, hogy ezáltal az előkészítés által, amelyet egy bizonyos közönség számára Nietzsche jelentett, ilyen szabadság-eszmék is némiképpen gyökeret tudnak verni. Mindenesetre ezt csak addig lehetett remélni, amíg az előbb említett emberek révén Nietzsche bele nem vitorlázott a modern dekadenciába, mondhatnánk, az irodalmi gigerliségbe, sznobizmusba - nem tudom, milyen kifejezést válasszak, hogy megértsenek.

Miután megírtam a Philosophie der Freiheit-et, először azt kellett tanulmányoznom, hogy különböző helyeken hogyan fejlődik tovább. Nem a Philosophie der Freiheit eszméire gondolok, mert nagyon jól tudom, hogy az első időben nagyon kevés példányt adtak el, hanem azokra az impulzusokra, amelyekből a Philosophie der Freiheit eszméi származtak. Ezt még néhány évig Weimarból tanulmányozhattam, ami azonban jól kiindulópont volt.

A Philosophie der Freiheit röviddel megjelenése után talált egy közönséget, amelyre sokan esetleg aggodalommal tekintenek. Bizonyos mértékig helyeslésre talált azokban a körökben, amelyeket legjobban talán két névvel, az amerikai Benjámin Tucker nevével és a skót-német vagy németskót John Henry Mackay-ve 1 lehetne jellemezni. Az egyre jobban és jobban előretörő filiszterségnél ez természetesen nem volt éppen jó ajánlólevél, mert ezek az emberek a szabad szellemiségre felépített szociális rend legradikálisabb követői közé tartoztak. És mert ha ezek az emberek valakit egy bizonyos értelemben protezsáltak - ami a Philosophie der Freiheit-tel egy ideig megtörtént, - azzal legfeljebb jogot lehetett szerezni arra, hogy nem csak a Philosophie der Freiheit-et, hanem egyéb, később megjelenő írásaimat is a cenzúra például Oroszországba sohase engedje be. A ”Magazin für Literatur”, amelyet később, évek múlva adtak ki, éppen ezért a legtöbb hasábján feketére mázolva vándorolt Oroszországba. Csakhogy ez a mozgalom, amelyről szó volt, és amely olyan nevekkel jellemezhető, mint Benjámin Tucker és John Hemy Mackay, lassanként zátonyra futott a kor feltörő filiszterségében. És alapjában véve a kor sem volt nagyon kedvező a Philosophie der Freiheit megértéséhez. Egyelőre nyugodtam pihenni hagyhattam. Most azonban úgy tűnik számomra, hogy eljött az idő, amikor a Philosophie der Freiheit-nek megint jelen kellene lennie, amikor a legkülönbözőbb oldalakról talán mégis jönnek majd olyan lelkek, akik a Philosophie der Freiheit-nek az irányában kérdéseket vetnek fel.

Kétségtelenül lehetne azt mondani, hogy az évek során biztosan lehetett volna a Philosophie der Freiheit-ből új kiadást nyomtatni. Semmi kétségem nincs afelől, hogy az évek során számos kiadást lehetett volna elhelyezni, de a dolog annyiban maradt volna, hogy a Philosophie der Freiheit-et eladták volna. És a legfontosabb könyveimnél igazán nem arra törekszem, hogy ennyi és ennyi példányban vándoroljanak a világot át, hanem hogy az emberek megértsék és tulajdonképpeni belső impulzusaikba felvegyék őket.

1897-ben aztán Weimarból Berlinbe kerültem. Kikerültem abból a környezetből, ahonnan akkor annak fejlődését bizonyos értelemben kívülről követhettem. Berlinbe kerültem, és amikor Neumann-Hoffer a ”Magazin”-t feladta, megszereztem, hogy legyen egy dobogóm, ahonnan azokat az eszméket képviselhetem a világ előtt, amelyeket a szó igazi értelmében korszerűnek tartottam. Mindenesetre már amikor röviddel a ”Magazin”-ba való belépésem után megjelent levélváltásom John Henry Mackay-vel, a korábbi filiszterek - akikből a Magazin előfizetői adódtak - egyáltalán nem táncoltak örömükben, és minden oldalról szemrehányásokat kaptam: ugyan mit csinál ez a Steiner tulajdonképpen ebből a régi Magazinból, mi lesz ebből? Az egész berlini professzorátus, amely akkoriban - amennyiben a filológia vagy az irodalom iránt érdeklődött - még előfizetett a Magazinra. A Magazint 1832-ben, tehát Goethe halálának évében alapították, ami egyebek között egyik oka volt annak, hogy ez a professzor-kör előfizetett rá. Ez a professzor-kör most lassanként lemondta a Magazint. És nekem a Magazin kiadásánál is megvolt már a tehetségem ahhoz, hogy az embereket megbotránkoztassam - nem a korszakot, hanem az embereket.

Ezzel kapcsolatban csak egy kis epizódra szeretnék utalni. Azok között az emberek között, akik a jelenkori szellemi kultúrában a legintenzívebben kiálltak azért, amit a goetheanizmus területén teljesítettem, volt egy egyetemi professzor. Egy tényt mondok el. Akik ismernek, nem fogják hivalkodásnak tartani, ha elmondom, hogy ez a professzor Weimarban a ”Russischer Hof”-ban egyízben azt mondta: ”Ahhoz képest, amit Ön Goethéről írt, minden elhomályosodik, amit mi, mint jelentéktelent Goethével kapcsolatban mondhatunk ...” Égy tényt mesélek el, nem látom be, miért kell azok között a körülmények között, amelyek létrejöttek, éppen ilyen dolgokról hallgatni. Mert végül is a goethei mondás második fele is igaz marad - hiszen az első rész nem is Goethétől származik: hiú öndicséret büdös - de hogy a mástól származó igazságtalan becsmérlés milyen illatú, arról az emberek ritkábban tájékozódnak.

Nos, ugyanaz az irodalom-professzor, aki ezt mondta nekem, a Magazin-nak is előfizetője volt. Tudják, milyen világtörténelmi kérdéseket kavart fel akkoriban a Dreyfus per. A Magazin-ban nem csak magam írtam közleményt a Dreyfus-perről - amit tulajdonképpen csak én tehettem, hanem teljes energiával kiálltam a híres „J’accuse”-ként ismert beszédért, amit Emilé Zola Dreyfus mellett tartott. És ettől az irodalom-professzortól, aki korábban számos levélben bálványozott - ki is nyomtatta, meg tudom mutatni - ezt követően postai levelezőlapot kaptam: „Ezennel egyszer s mindenkor lemondom a Magazin für Literatur-t, minthogy nem tűrhetek könyvtáramban olyan orgánumot, amely kiáll a hazáját eláruló zsidóbérenc Emilé Zola mellett.” Ez csak egy epizód, amelyhez hasonlót akár százat is említhetnék. Néhány jellemző dolog kiderülne, ha elmondanám, milyen ismereteket kiszélesítő összefüggéseket köszönhetek annak, hogy a Magazint szerkesztettem. Hiszen mindazzal is kapcsolatba hozott, ami a modern művészetben és irodalomban felfelé törekedett. Nos, ez is egy fejezet - mondhatnám -, ami kapcsolódik a Philosophie der Freiheit történetéhez.

Hiszen talán naiv módon, de azért jöttem Berlinbe, hogy megfigyeljem, hogy egy olyan dobogón keresztül, mint amilyen a Magazin, hogyan tudnak a jövő eszméi néhány emberhez eljutni, legalábbis addig, amíg a Magazin számára rendelkezésre álló anyagi eszközök kitartottak, és amíg a régi tekintély kitartott, amelyet mindenestre alaposan aláástam. De én naivan végignézhettem, hogyan terjednek el azok az eszmék abban a néprétegben, amely az embereket annyira ellaposító sörfiliszter Wilhelm Bölsche-re, és hasonló hősökre építi világnézetét. Rendkívül érdekes tapasztalatokat lehetett szerezni, amelyek némi felvilágosítással szolgáltak arról - és a legkülönbözőbb irányokban - mi rejlik a korban és mi nem rejlik benne.

Ottó Erich Hartlebennel való barátságom révén aztán összejöttem az összes - vagy legalábbis sok - fiatal feltörekvő irodalmárral, akik nagyrészt ma már ismét lévitézlettek.

Azt, hogy én ebbe a társaságba beleillettem-e vagy sem, azt nem nekem kell eldöntenem. E társaság egyik tagja nemrégiben cikket írt a ”Vossischen Zeitungéban, amelyben bizonyos pedantériával igyekszik bizonyítani, hogy én semmi esetre sem illettem bele a társaságba, és olyan voltam, mint egy szabadon kóborló díjazatlan igehirdető, olyan emberek között, akik nem voltak szabadon kóborló díjazatlan igehirdetők, de legalább fiatal irodalmárok voltak.

Talán az az epizód sem érdektelen, hogyan jutottam az egy ideig valóban hűséges Ottó Erich Hartleben barátságához. Ez még a weimari időmben volt. Bár a Goethe- gyűlésekre jött Weimarba, azokat rendszerint elaludta, mert megszokta, hogy csak délután kettőkor keljen fel, a Goethe- gyűlések viszont tíz órakor kezdődtek. Ha a gyűlésnek vége volt, meglátogattam, és akkor még rendszerint ágyban találtam. Esténként azonban még egy ideig együtt ültünk. És az ő különleges ragaszkodása egészen addig tartott, amíg a köréin fonódó, sok port felkavaró Nietzsche-ügy őt is el nem távolította tőlem. Együtt ültünk és emlékszem, hogy villantak fel barátságunk szikrái; amikor a beszélgetés közepette epigrammaszerűen bedobtam ezeket a szavakat: Schopenhauer egy bornírt zseni volt. Ez tetszett neki. Ez azon az estén történt, amikor még néhány egyéb dolgot is mondtam, úgy hogy a később közismertté vált Max Marterstieg felugrott szavaimra és azt mondta: ne ingereljen engem, ne ingereljen engem!

Ezeknek az estéknek az egyikén, amelyeket akkoriban a reményteljes Ottó Erich Hartleben, Marx Marterstieg és mások társaságában töltöttünk el, létrejött az első Serenissimus- anekdota, amelyből aztán az összes többi Serenissimus- anekdota kialakult. Ezt meg kell említenem, mert teljes mértékben hozzátartozik a Philosophie der Freiheit környezetéhez. Mert a Philosophie der Freiheit hangulata mégiscsak ott lebegett abban körben, amelyben mozogtam, és tudom, milyen ösztönzést kapott Max Halbe - legalábbis így mondta - éppen a Philosophie der Freiheit-től. Ezek az emberek tehát elolvasták, és így a Philosophie der Freiheit-ből néhány dolog impulzusként beleáramlott abba, ami a világban jelen van. Ez az ős Serenissimus-anekdota tehát, amelynek az összes többi ilyen anekdota a gyermeke, egyáltalán nem abból a hangulatból született, hogy - mondjuk - pusztán mulassunk egy személyiségen, hanem abból, amelynek szintén kapcsolatban kellett lennie a Philosophie der Freiheit impulzusával, egy bizonyos humorisztikus életfelfogással, vagy ahogy gyakran emlegetem, egy bizonyos nem-szentimentális életfelfogással, amire különösen akkor van szükség, ha a legintenzívebb szellemi élet álláspontjára helyezkedünk. Ez az anekdota a következő:

Serenissimus meglátogatja országának fegyházát és azt szeretné, ha egy fegyencet vezetnének elé, mire valóban elővezetnek egy fegyencet. Ekkor egy sor kérdést tesz fel a fegyencnek: „Mióta tartózkodik Ön itt?” - „Már húsz éve vagyok itt.” - „Szép idő, szép idő. Húsz év, szép idő! De hát mi készteti Önt arra kedvesem, hogy itt válassza meg tartózkodási helyét?” - „Megöltem anyámat.” - „Ó, úgy-úgy! Figyelemreméltó, rendkívül figyelemreméltó. Megölte a kedves mamát? Figyelemreméltó, rendkívül figyelemreméltó! És mondja meg, kedvesem, meddig szándékozik még itt tartózkodni?” - „Életfogytiglanra ítéltek.” - „Figyelemreméltó! Szép idő ez! Szép idő... na, de nem akarom a drága idejét tovább kérdésekkel igénybe venni. - Kedves igazgatóm, ennek az embernek büntetése utolsó tíz évét kegyelemben elengedjük.”

Nos, ez volt az ős-anekdota. Egyáltalán nem alantas hangulatból született, hanem annak humoros felfogásából, ami - ha szükség van rá - a maga teljes etikai értékeiben is felfogható. Meg vagyok győződve róla, hogy ha valaha is előfordulhatott volna, hogy az a személyiség, akiről - talán igazságtalanul - ezt az anekdotát messzemenően formáltuk, ha maga is elolvassa, szívből nevetett volna rajta.

Aztán, ahogy mondtam, Berlinben megfigyelhettem, hogy abban a körben, amelyet említettem, hogyan kísérelték meg, hogy létrehozzanak valamit egy új kor számára. De végül is mindenbe belekeveredett egy kevés Bölsche, és itt természetesen nem a Friedrichsgrabenben lakó kövér Bölschére gondolok kizárólag, hanem az egész bölscheizmusra, ami korunk filisztervilágában rendkívül nagy szerepet játszik. Már Bölsche ábrázolásainak is a maga zamatos módja nagyon megfelel kortársaink számára. Annak, aki Bölsche dolgozatait olvassa, minden pillanatban valami exkrementumot vagy hasonlót kell a kezébe vennie. Ilyen a stílusa, csak nézzük meg jobban ezt vagy azt - nem mindig csupán medúzák azok, akiket kézbe kell venni, amire felszólítja az embert, hogy kézbe vegye, hanem valóban van még valami más is, amit itt kézbe kell venni. Ez a bölscheizmus igazi ínyencfalattá vált az ebben a korban feltörő filisztéri- um számára.

Kétségkívül nem volt éppen helyes módja a Magazin futtatásának, amit egyszer az egyik számban közzétettem. Max Halbe éppen bemutatta „Hódító” című darabját, amely kétségtelenül a legjobb Halbe-szándékú darab volt. Ennek ellenére azonban grandiózusán megbukott Berlinben, és én írtam egy olyan kritikát, amely miatt Max Halbe teljesen kétségbeesett. Mert én valamennyi berlini lapot átnéztem, és a színikritikusoknak, egyiknek a másik után megmondtam azt, amit szükségesnek láttam értelmükre vonatkozólag megmondani. Ez nem volt éppen helyes módja a Magazin futtatásának. És ez így szép tanulóidő lett. Itt megint sok mindenbe bele lehetett látni, más szempontból, mint Weimarban. Nálam a háttérben mindig az állt: hogy tudna a kor felvenni olyasvalamit, mint a Philosophie der Freiheit eszmevilága? - Aki akarja, láthatja mindabban, amit a Magazin für Literatur-ban írtam: átlengi a Philosophie der Freiheit szelleme. A Magazin für Literatur-t azonban nem lehetett a modern filiszterségbe beleilleszteni. Engem azonban a modern filiszterség a különböző befolyások hatására természetesen kigolyózott.

Ekkor éppen alkalom kínálkozott arra, hogy egy másik dobogót találjak azoknak a kérdéseknek a fejtegetéséhez, amelyek a századforduló körül az egész világot foglalkoztatták. Ezekkel a kérdésekkel már John Henry Mackay révén kapcsolatba kerültem, majd Tucker révén is, aki Amerikából jött Berlinbe, és akivel nagyon érdekes estéket töltöttem el. Alkalom kínálkozott, hogy egy másik dobogót találjak: ez a szocialista munkásság dobogója volt. Éveken át vezettem az oktatást a legkülönbözőbb területeken a berlini munkásképző iskolában. Onnan kiindulva aztán a szocialista munkásság lekülönbözőbb egyesületeiben tartottam előadásokat, minthogy lassanként felkértek arra, hogy ne csak ezeket az előadásokat tartsam meg, hanem az emberekkel beszéd-gyakorlatokat is végezzek. Hiszen az emberek nem csak arra törekedtek, hogy világosan megismerjék azt, amiről ezekben a napokban is beszéltem, hanem arra is, hogy valóban beszélni is tudjanak, képviselni is tudják azt, amit helyesnek tartottak. Természetesen a legkülönbözőbb területeken a leghevesebb viták folytak, mindenféle körökben. Ez megint egy másik szempont volt, amely szerint az újabb kor fejlődését megismerhettem.

Nos, éppen ezekben a körökben érdekesnek lehetett találni, hogyan nem volt szabad egyvalaminek belekeverednie ebbe, és ez az, aminek a mai kor és annak helyes megértése szempontjából végtelenül nagy a jelentősége. Mindenféléről beszélhettem, mert ha az ember tárgyilagosan beszél, akkor eltekintve a proletár népesség álláspontjától, mindenről lehet beszélni - csak éppen a szabadságról nem. A szabadság említése rendkívül veszélyesnek látszott. Csak egyetlen követőm volt, aki mindig felállt, amikor a szabadságtirádáimat tartottam - ahogy ezt természetesen a többiek nevezték - és mellém állt. Nem tudom, mi lett belőle: a lengyel Siegfried Nacht volt, aki mindig mellém állt, ha arról volt szó, hogy a szabadságot vizsgáljuk, szemben az abszolút, nem szabad programú szocializmussal.

Aki a mai kort vizsgálja, az mindannál, ami felszínre akar törni, azt fogja találni, hogy ebből éppen az hiányzik, amit a Philosophie der Freiheit akar. A Philosophie der Freiheit egy a szabad szellemi, gondolati munkára támaszkodó, a természettudománnyal összhangban álló, de a természettudományon szabadon túlemelkedő szabadságtudományt alapoz meg. Ez teszi lehetővé, hogy valóban szabad szellemek alakulhassanak ki a mai szociális rendben belül. Mert ha a szabadságot pusztán a szabadság valóságaként fognánk fel, a szabadság tudományának szilárd alapja nélkül, akkor abban a korban, amelyben a gonosz úgy befészkeli magát, ahogy ezt tegnap jellemeztem, a szabadság szükségképpen nem szabad szellemekhez vezetne, hanem szabados szellemekhez. Egyedül és kizárólag a nem az érzékek pórázán vezetett élő gondolkodásban, a szigorú belső fegyelemben gondolkodó tudományban található meg az, ami a jelenlegi kor számára szükséges, amelynek a szabadságot realizálnia kell.

Abból azonban, ami radikális pártként alakul ki és impulzusait érvényesíteni fogja a korát alaposan félreértő mindenfajta nacionalistával szemben is, ebből a szocializmusból egy dolog teljesen hiányzik: a lehetőség arra, hogy eljusson a szabadság tudományához. Mert ha van a jelenkor számára fontos igazság, akkor ez a következő: a szocializmus a régi nemesség, a régi polgárság, a régi katonai rendek előítéleteitől megszabadult. Ezzel szemben áldozatul esett a csalhatatlan materialista tudománynak, a pozitivizmusba vetett hitnek, ahogy ezt ma tanítják. Ez a pozitivizmus, amelyről ki tudtam mutatni, hogy semmi egyéb, mint a 869-es konstantinápolyi 8. ökumenikus zsinati határozat folytatása, ez a pozitivizmus az, amely csalhatatlan absztrakt pápaként éppen a legradikálisabb pártokat vasmarokkal tartja össze, egészen a bolsevizmusig, és megakadályozza őket abban, hogy valamilyen módon bejussanak a szabadság birodalmába.

Ez az oka annak, hogy bármennyire is érvényesülni akar ez a szocializmus, - amely nincs megindokolva az emberiség fejlődésében - nem képes másra, minthogy talán hosszú időre megrázkódtassa a világot, de meghódítani sohasem fogja tudni. Ez az oka annak is, miért nem ő maga a vétkes abban, amit már vétett, miért mások a vétkesek benne, azok akik nem nyomásproblémává tették, hanem hagyták, hogy szívásproblémává váljon, azzá akarták tenni.

A modern munkásmozgalomra éppen az a jellemző, hogy képtelen kiszabadulni a pozitivista tudomány, a materialista tudomány karmai közül, mert szempontjait az emberiség fejlődésében keresi és nem a polgárság elöregedett eszméiben, vagy a gyakran új eszméknek nevezett szociális eszmékben, vagy a wilsonizmusban, és így tovább.

Többször említettem, hogy a munkásságba nagyon jól lehetne szellemi életet vinni. De a munkásság vezetősége semmit sem akar, ami nem marxista talajon nőtt. És így lassan kigolyóztak engem. Én szellemet igyekeztem elhinteni, ez sikerült is bizonyos fokig, de lassanként kigolyóztak. Egyszer egy gyűlésen, ahol mindenki a tanítványom volt és számuk százakra rúgott, csak négy ember volt, akiket a pártvezetőség ellenem küldött, de ők mégis elérték, hogy nem maradhattam. Még élénken emlékszem arra, amint mondtam: „nos, ha az ember azt akarja, hogy a szocializmusnak valami köze legyen a jövőbe irányuló fejlődéshez, akkor a tanítás szabadságát, a szabad eszméket érvényesülni kell hagyni...” - ekkor a pártvezetőség egyik kiküldött darabontja így kiáltott fel: „Pártunkban és annak iskoláin belül nem lehet szó szabadságról, csak értelmes kényszerről.” Az ilyen dolgok szimptomatikusan jellemzik azt, ami korunkban lüktet és terjeng.

A kort a maga jelentőségteljes tüneteiben is meg kell ragadnunk. Csak ne higgyük, hogy a modern proletariátus nem vágyik szellemi táplálékra. Erőteljesen és intenzíven küzd érte. De a táplálék, amit nyújtanak neki, az egyrészt az, amire ez a modern proletariátus amúgy is esküszik, nevezetesen a pozitivista tudomány, a materialista tudomány, másrészt valami emészthetetlen dolog, ami az embereknek éppen hogy köveket ad kenyér helyett.

Látják, a Philosophie der Freiheit-nek itt is ütköznie kellett, mert éppen alap-impulzusának, a szabadságimpulzusnak nincs helye ebben a legmodernebb mozgalomban.

Aztán még mielőtt ez lényegében befejeződött volna, jött a következő. Felkértek, hogy tartsak előadást a berlini Teozófiai Társaságban. Ez aztán azt eredményezte, hogy egy egész télen át előadásokat kellett tartanom. Ezt elmondtam a „Misztika az újkori szellemi élet hajnalán” c. könyvem előszavában. Ebből eredt a már különböző oldalakról megvilágított viszonyom az úgynevezett teozófiai mozgalomhoz. Ezt ismételten hangsúlyoznom kell, mert mindig félreismerik, hogy én sohasem kerestem a kapcsolatot a Teozófiai Társasághoz, akármilyen dölyfösen is hangzik ez, a Teozófiai Társaság kereste a kapcsolatot velem. És amikor megjelent az előbb említett könyvem, akkor nemcsak sok fejezetét fordították le az angliai „Theosophical Society” számára, hanem Bertram Keightley és George Mead, akik akkoriban magas pozíciót töltöttek be a „Theosophical Society”-ben, azt mondták nekem: ebben tulajdonképpen már mindaz benne van, mégpedig helyes módon, amit fel kell dolgoznunk. Én akkoriban még semmit sem olvastam a „Theosophical Society” könyvei közül - mindig egy kicsit irtóztam ettől - aztán többé-kevésbé hivatalosan olvastam el azokat.

Arról volt szó azonban, hogy bizonyos értelemben itt is megragadjam a lehetőséget és az impulzust a kor működéséből, mivoltából és szövevényéből. Engem felkértek, hogy lépjek be, és teljes joggal beléphettem, karmámat követve, mert - talán - dobogót találhattam ahhoz, hogy a mondanivalómat előadhassam. Ez mindenesetre sok vesződséggel járt, és ismét csak tüneti jelleggel akarok utalni néhány dologra. Így például, amikor először részt vettem a „Theosophical Society” egyik kongresszusán Londonban, megkíséreltem egy bizonyos szempontot érvényre juttatni. Rövid beszédet tartottam. Ez abban az időben volt, amikor éppen megkötötték az „entente cordiale”-t, és amikor minden az éppen megkötött entente cordiale hatása alatt állt. Megkíséreltem jellemezni, hogy abban a mozgalomban, amelyet a „Theosophical Society” kíván megjeleníteni, nem lehet szó arról, hogy egy központból teozófiai bölcsességként elterjesszünk valamit, hanem lényegében csak arról lehet szó, hogy amit az újabb kor felszínre hoz a világ minden táján, annak bizonyos értelemben egy közös helyen egyfajta gyűjtőpontja legyen. És ezekkel a szavakkal fejeztem be: ha a szellemre építünk, ha valóban konkrét, pozitív módon keresünk szellemi közösséget, úgy hogy a szellemet, amely itt vagy ott létrejön, egy közös középpont, a „Theosophical Society” felé visszük, akkor egy másik entente cordiale-t építünk.

Erről a másik entente cordiale-ról beszéltem akkoriban Londonban. Ez volt az első beszédem, amelyet a „Theosophical Society”-bán tartottam és célzatosan beszéltem erről a másik entente codiale-ról. Miss Besant úgy találta - az ő szavaival élve, mert ő mindig mindenhez ami elhangzott, ilyen felsőbbséges cikornyákat fűzött hozzá - hogy a „Germán speaker” elegánsan beszélt. De a szimpátia egyáltalán nem az én oldalamon volt. Amit mondtam, az belefulladt a beszédek, a szavak áradatába, míg azt, amit az emberek hallani akartak, mégis inkább a buddhista gígerli Jinaradjadasa fejezte ki. Ezt is tünetként fogtam fel akkoriban: miután valami világtörténelmileg fontosról, a másik entente cordiale-ról beszéltem, ismét leültem, és ekkor kissé magasított helyéről leimbolygott - letipegett - azt kell mondanom, tipegett, hogy a dolgot egészen pontosan jellemezzem, letipegett sétabotocsákájával a padlón koppantva a buddhista gígerli Jinaradjadasa, akivel rokonszenveztek, míg én akkoriban talán kissé belefulladtam a szóáradatba.

Kezdettől fogva hangsúlyoztam, - csak a Theorophie-t kell, hogy a kezükbe vegyék és elolvassák az előszót - hogy ami a teozófia területén jönni fog, az azon a vonalon fog haladni, amelyet a Philosophie der Freiheit nyitott meg. Így talán egyesek számára megnehezítettem, hogy megtalálják az egyenes vonalú folytatást azok között az impulzusok között, amelyek a Philosophie der Freiheit-ben voltak, és a között, amit később írtam, és amit úgy fogadtak, hogy az emberek rendkívül nehezen vették maguknak a fáradságot ahhoz, hogy egyenesen és őszintén azt vegyék fel magukba, amit mondani akartam és nyomtatásban megjelentettem. Vesződni kellett volna. Hiszen abban a társaságban, amelybe nem én kívánkoztam, hanem az vett tagjai közé, semmiképpen sem aszerint fogadtak, amit adtam, hanem címszavak, sablonok szerint. És meglehetősen sokáig tartott, amíg legalább egyfajta körben nem pusztán sablonok, címszavak szerint fogadták az embert. Alapjában véve meglehetősen közömbös volt, amit mondtam és amit kinyomtattam. Kétségtelen, hogy az emberek elolvasták, de az, hogy valaki elolvas valamit, még nem jelenti azt, hogy fel is vette magába. Az emberek elolvasták, amit írtam, sőt több kiadást ért meg, mindig új és új kiadásokat. Az emberek elolvasták, de az, ami szerint megítélték, nem az volt, ami az én szájamból jött, ami könyveimben állt, hanem az egyik a misztikumot látta benne, a másik a teozófikusat, a harmadik ezt, a negyedik azt, és ami aztán ítéletként a világban megjelent, az az emberek ködös nézeteiből állt össze. Semmiképpen sem volt vonzó és ideális ezután új kiadást készíttetni a Philosophie der Freiheit-ből. Ebben a könyvben - még ha természetesen egyoldalúan és tökéletlenül és olykor ügyet- lenül is jelenít meg egy kis impulzust az Atlantisz utáni ötödik korból - azt akartam megírni, ami lényeges, ami jelentőségteljes és tulajdonképpen hatékony ebben az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakban.

Így most, amikor egy negyed évszázad múltán ez a könyv ismét megjelenik, szerettem volna hangsúlyozni, hogy a korral való intenzív együttélésből jött létre, valóban a korba való betekintésből, abból, hogy megkíséreltem kipuhatolni, milyen impulzusokra van szüksége a kornak. És most, miután ez a katasztrófa jött az emberiségre, 25 év után látom, - tekinthetik ezt hiúságnak részemről - hogy ez a könyv valóban a szó legigazabb értelmében időszerű, mindenesetre abban a furcsa értelemben időszerű, hogy a kortársak mindazt nem akarják, és gyakran tudni sem akarnak arról, ami a könyvben áll.

Ha megértenék, hogy mit akartam ezzel a könyvvel az etikai individualizmus megalapozásához, a szociális és politikai ítélet megalapozásához, ha helyesen megértették volna, mit akartam ezzel a könyvvel, akkor tudnák: vannak eszközök és módok ahhoz, hogy az emberiség fejlődését ma termékeny utakra tereljék. - Más eszközök és módok, mint a leghelytelenebb mindazok közül, amit követni lehet: pusztán szidni a radikális pártokat, pusztán szidni és anekdotákat mesélni a bolsevizmusról! Szomorú lenne, ha a polgárság nem jutna túl azon, hogy csak az érdekli, amit a bolsevikok itt és ott csináltak, ahogy ilyen vagy olyan emberekkel szemben viselkedtek, ez ugyanis nem tapint rá a valóságra. Arról' van szó, hogy valóban tanulmányozzuk milyen, bizonyos értelemben jogos követelményeket támasztanak itt az egyik oldalról. És található egy olyan világszemlélet és élet- felfogás, amely meri ezt mondani: amit ti a ti tökéletlen eszközeitekkel akartok, azt akkor éritek el, sok egyébbel együtt, ha az itt jelzett utat járjátok - és még sok minden mást. Ha lehet ezt mondani - és meg vagyok győződve róla, hogy ha az embert áthatja a Philosophie der Freiheit, akkor veheti magának a bátorságot, hogy ezt mondja - akkor fényt lehetne találni. Ehhez azonban sürgetően szükség van a szabadság igazi világszemléletének átélésére. Ehhez az szükséges, hogy az etikai individualizmust gyökerében legyünk képesek megragadni, ahogy felépül annak belátására, hogy az ember a világtörténés szellemi intuícióival áll szemben, hogy amennyiben megragadja magában - nem a hegeli gondolatot, hanem a szabad gondolatot, ahogy ezt egyszer megkíséreltem népszerűén kifejteni ‘A goethei világszemlélet ismeret- elmélete” című kis könyvemben - ténylegesen azzal áll összefüggésben, amit így is lehet nevezni: a kozmikus impulzusok átlüktetése az emberi bensőn.

A szabadság impulzusa azonban kizárólag innen kiindulva fogható meg, csak innen kiindulva a lehetséges hozzákezdeni azoknak az impulzusoknak a regenerálásához, amelyek most zsákutcába vezetnek. Az a nap, amikor majd az emberek belátják, milyen dagályosság, ha olyan fogalmakról vitatkoznak, amelyek már csak szóhüvelyek, mint például jog, hatalom, és így tovább, amikor majd belátják, hogy szóhüvelyekkel van dolguk, és hogy a valósághoz a szabadság szellemi élmények révén megragadott eszméje vezethet csak el, kizárólag ez a nap hozhat majd új hajnalt az emberiség számára. Ehhez le kell győzni azt a kényelemszeretetet, amely most mélyen belerögződött az emberekbe. Az embereknek meg kell szokniuk, hogy ne beszéljenek össze-vissza mindenféle kuruzslásról, ahogy ez a mai szokványos tudományban történik, azért, hogy a szociális és politikai rendet megjavítsák. Az embereknek meg kell szokniuk, hogy amit ezen a területen keresnek, azt egy megalapozott szilárd szellemtudományos világszemléletbe beépítve találják meg. A szabadság gondolatának a szabadság tudományához kell kapcsolódnia.

Több ízben tapasztalhattam, hogy ezt a bölscheizmussal áthatott polgársággal nem lehet könnyen megértetni, a proletariátussal azonban igen. Többek között akkor is, amikor egyszer Spandau-ban az ott összegyűlt munkások előtt néhány szót akartam szólni, amiből aztán egy öt-negyedórás beszéd lett. Miután Rosa Luxemburg - hiszen ő eléggé ismert - megtartotta nagy beszédét egy olyan munkásság előtt, amely nemcsak munkásokból állt, hanem az asszonyokat és gyerekeket is magukkal hozták - csecsemőket és kisgyerekeket, akik sírtak, kutyák és minden elképzelhető volt a teremben - amikor aztán Rosa Luxemburg megtartotta beszédét „A tudomány és a munkások” címen és én ahhoz kapcsolódtam, hogy egy valódi alap már adott, mégpedig az, hogy a tudományt szellemileg fogjuk fel, ami annyit jelentett, hogy a szellemből kiindulóan keresünk egy új módszert az élet átalakítására - akkor az ilyen dolgokkal mindig némi egyetértésre találtam. De a mai napig minden megtört azoknak a közönyén, akik a tudományt űzik, és akiktől végül is a munkások tudománya is származik: a természettudósok, az orvosok, a jogászok, a filozófusok stb. közönyén. Minden elképzelhető embert megéltünk, megéltük Hertzkát a maga Freiland-jával, megéltük Michael Flilrscheimet, megéltünk néhány más embert, akik nagy szociális eszméket akartak megvalósítani. Mindnyájan kudarcot vallottak azon, amin kudarcot kellett vallani: hogy ezek az eszmék nem épülnek szellemtudományos alapra, a szabad tudományos gondolkodás alapjára, hanem egy a külső világ, az érzéki világ pórázán korrumpálódó gondolkodásra, amilyen a modern pozitivista tudomány gondolkodása. Az a nap, amely szakítani fog a szellem megtagadásával, amely a pozitivista tudomány sajátja, az a nap, amelyen fel fogják ismerni, hogy az érzékeléstől függetlenített gondolkodásra és a szellemi világ vizsgálatára kell építeni azt is, amit etikai, szociális és politikai területen úgynevezett tudományként hirdetnek meg, az a nap valóban egy új emberiség hajnala lesz, amikor majd az olyan szavakat, mint amilyeneket rendkívül tökéletlenül ma megformálni próbáltam, többé nem pusztába kiáltó szónak fogják találni, hanem olyan szavakként, amelyek utat találnak a kortársak szívéhez, lelkéhez! Az emberek minden lehetséges dolgot meghallgatnak, még Woodrow Wilsont is, és még sokkal többet tesznek, minthogy meghallgassák. De ami az emberiség fejlődésének szelleméből származik, az nehezen tud hozzáférni az emberek szívéhez és lelkéhez! Azonban hozzá kell férnie. Meg kell, hogy ragadja az emberek szívét és lelkét az, ami áthatná a világot, ha a szabadságot megértenék - de nem a fegyelmezetlen szellemből származó szabadságot, hanem azt, amely a szabad, a legstabilabban gondolkodó szellemből származik. Ha megértenénk, hogy mit jelent a szabadság rendje a világban, akkor a sötétségbe fény sugározna, ami ma annyira kívánatos.

Ez az, amit a történelmi eszmékhez kapcsolódva el akartam mondani. Még sok minden fekszik a szívemen, ezekről más alkalommal beszélhetünk. Ne vegyék rossz néven, ha előadásomat teletűzdeltem mindenféle szimptomatikus, személyes dologgal abból az időszakból, amelyet ebben az inkarnációban átéltem, mert ezáltal azt akartam megmutatni, hogy mindenkor törekvésem volt, hogy azokat a dolgokat, amelyek személyesen is érintettek, ne fogjam fel személyeskedésnek, hanem tünetként, amely megnyilatkoztatja azt, amit a kor és annak szelleme kíván tőlünk.