Ezekben a napokban, amikor az a dolgom, hogy ebben a városban nyilvános előadásokat tartsak1 a szociális kérdésről, talán helyénvaló, hogy ha az ágban (zweigben)2 a mai estén némileg bensőségesen a korunkban különösen fontos szociális rejtéllyel foglalkozunk.

Tudjuk, hogy minden emberben, akivel a külső világban találkozunk, aki a testhez kötött észlelési és érzékelési képességünk elé kerül, a tulajdonképpeni, mélyebben rejtőző embert kell elismernünk. Ezt a belső embert csak akkor ismerjük fel, ha tekintetbe vesszük, hogy alapjában véve mindennel összefüggésben van, amiről elmondhatjuk, hogy a megismerésünk, az egész életünk számára áthatja és átszövi a világot. Gondolják csak meg, mennyire különbözik a mi antropozófiai világszemléletünk a szokásos világszemlélettől, különösen az ember vonatkozásában. Vessenek egy pillantást arra a kísérletemre, hogy az antropozófiai világfelfogást vázlatosan összeállítsam, mindarra, amit a Geheimwissenschaft im Umriß - A szellemtudomány körvonalai című könyvemben olvastak, és látni fogják, a Földünk fejlődéséről nemcsak az emberrel összefüggésben van szó, hanem arról is, hogy Földünk fejlődését ennek a mi bolygónknak a korábbi megtestesüléseiből kiindulónak tekintjük. Ez a Föld-fejlődés az ősi Hold-fejlődésből származik, ez a Nap-fejlődésből, a Nap-fejlődés a Szaturnusz-fejlődésből. De nézzék csak meg, mi mindent kellett összegyűjteni ahhoz, hogy ezt a fejlődést a bolygórendszereken keresztül a mi Földünk fejlődéséig kövessük, és azt fogják mondani: Mindenben, amit megfigyelünk, ott van az ember. Az ember semmiből sem hiányzik. Az egész kozmoszt úgy tekintjük, hogy minden ereje, mindaz, ami benne történik, az emberre irányul. A világszemlélettel szemben ennek a szemléletnek az ember a középpontja. Az egyik misztériumdrámámban3 Capesius és a beavatott beszélgetésében nyomatékosan ábrázoltam minden antropozófiai világszemléletnek ezt az alapját, mondhatnám, az emberi kedélyre vonatkoztatva ábrázoltam, milyen benyomást tesz az emberre, ha felismeri: Az istenek minden nemzedéke, minden világerő arra hivatott, azon dolgozik, hogy őt létrehozza, hogy őt állítsa a teremtés középpontjába.

Észrevehetővé tettem, mennyire szükséges, hogy éppen ezzel a teljesen igaz eszmével kapcsolatban érvényesüljön az emberi szerénység, mennyire szükséges, hogy újra meg újra elmondjuk: Igen, ha megismerve megéljük egész lényünket, ahogyan azt magunkban, magunkon és magunk körül hordozzuk, ahogyan azzal a világban elhelyezkedünk, ha egész lényünk ténylegesen megnyilatkozhatna, az mikrokozmikusan a világ többi részét jelentené. - De mennyit tudunk, mennyit élünk meg, mennyit tudunk tettekkel kinyilvánítani abból, amik emberként a szó legnemesebb értelmében vagyunk? Ezért, ha igazán meg tudjuk világítani az eszmét, hogy mik vagyunk emberként, az önhittség és szerénység között lebegünk. Egész biztosan nem szabad önhittségbe esnünk, de szerénységbe sem süllyedhetünk. Szerénységbe süllyednénk, ha nem hoznánk magunkat abba a helyzetbe, hogy - annak kedvéért, amik egy sokoldalú világszemlélet szerint mégiscsak vagyunk a világban - emberként a lehető legmagasabb feladatot állítsuk magunk elé. Alapjában véve soha nem tudunk elég nemesen gondolni arra, aminek lennünk kellene. Az ember soha nem tudja eléggé méltányolni azt a kozmikus felelősséget, amit át kell éreznie, ha szemügyre veszi, hogy az egész univerzum a lényére irányult.

Mindenesetre az antropozófiai irányultságú szellemtudomány alapján ennek nem annyira elméleti eszmének kellene lennie, nem annyira puszta tudománynak kellene lennie, érzésnek kellene lennie, szent tisztelet érzésének kellene lennie az iránt, aminek emberként lennünk kellene, de a legritkább esetben tudunk lenni. Az egyes emberrel találkozva azonban gyakran kellene éreznünk: Itt vagy te, aki sok mindent kifejezel magadban ebben a mostani inkarnációban. Azonban egyik életből a másikba, inkarnációról inkarnációra haladsz; az életed fokozatosságában a végtelen fejeződik ki. - És még számos irányba kiterjeszthetnénk, elmélyíthetnénk ezeket az érzéseket. Csak ebből az érzésből kiindulva jutunk el szellemtudományos alapon az ember igazi értékeléséhez, jutunk el a világban levő ember méltóságának érzéséhez. Ez az érzés áthathatja egész lelkünket, és ha egész bensőnkben szétterjed, egyedül ez hozhat olyan hangulatba, amilyenre ahhoz van szükségünk, hogy az egyes esetekben az egyes emberekhez való egyéni viszonyunkat rendezzük. Amit most kifejtettem, azt az újkori antropozófiai irányultságú szellemtudomány első fontos vívmányának tekinthetjük: az ember helyes értékelése a világban. Ez az egyik.

Egy másik dolog viszont az antropozófiai irányultságú szellemtudományban való igazán lelki, nem csupán elméleti elmélyülésből ered. Ez pedig: Fogjuk fel a világ minden eseményét, mindent, ami elemként él a földben, vízben, levegőben, fogjuk fel mindazt, ami a csillagokból ránk sugárzik, amit a szél ránk fúj, ami a természeti lét egyes birodalmaiból szól hozzánk. Gondolják meg, hogy valamiképpen mindezeknek megvan az emberi vonatkozása, ha az antropozófiai irányultságú szellemtudomány szerint figyeljük meg. Minden attól lesz számunkra értékes, hogy bizonyos módon kapcsolatba tudjuk hozni az emberrel. Az embernek érzékfeletti megismerésből való kapcsolata minden dologhoz érzelmileg jelenik meg. Christian Morgenstern, a költő4 szép versbe foglalta azt az érzést, amelyet barátainknak gyakran bemutattam, amikor a János-evangélium bizonyos fejezetét5 vettük szemügyre, azt az érzést, ami elfog bennünket, ha a természet birodalmainak fokozatossága hat ránk. Itt elmondhatjuk, hogyan tekint a növény az ásványok élettelen világára. A természeti lények rangsorában biztosan feljebb állónak érzi magát, mint a pusztán élettelen ásványok. De a növény azt mondhatja, amint a pusztán élettelen ásványra tekint, amelyből számára a talaj készült: Bár fölötted állok a lények rangsorában, csakis belőled növök ki, neked köszönhetem a létemet. Hálásan meghajlok az előtt, ami nálam alacsonyabb. - És így kellene éreznünk az állatról, hogy mit érez a növények iránt, és így az emberek birodalmaiban, ha az ember a fejlődésének fokozatosságában egy magasabb fokra jutott. Alázattal, tisztelettel kell lepillantania arra, ami bizonyos vonatkozásban nála alacsonyabb, nem csak úgy, hogy ez fogalmilag megmagyarázható legyen, hanem úgy, hogy minden, ami lüktet és él és működik minden dologban, valóban kozmikus érzésként éljen a lelkünkben. Így irányít minket valódi lényéből az antropozófiai irányultságú szellemtudomány. Lehetőséget biztosít tehát, hogy az ember élő kapcsolatba kerüljön minden egyéb dologgal.

És egy harmadik dolog. Azt, ahogyan a szellemtudomány a szellemet ábrázolja, nem úgy tekinti, mintha panteista módon beszélne a szellemről és megint a szellemről - amely minden dolgok alapja. Nem, nemcsak a valódi szellemről beszél, hanem ez a szellemtudomány a valóságból, magából a szellemből akar szólni. Úgy akar szólni, hogy az, aki magában a szellemtudományban él, tudja: Amikor a szellemről keletkeznek gondolatai, maga a szellem az, aki ezekben a gondolatokban bent működik és él. Az, akit megérintett, ha szabad így mondanom, a szellemtudomány szelleme, nem csak a szellemekről szóló gondolatokat fogja kimondani, az ő gondolatain keresztül maga a szellem fog szólni. A szellemtudománnyal a szellem közvetlen jelenlétét, a szellem hatékony erejét keressük.

És most hasonlítsák össze azt, amit a szellemtudománnyal való élő foglalkozás az emberi lélek legbensőjébe elültet, azzal, amiről tegnap beszéltem,6 hogy korunkban társadalmi követelményként jelentkezik, és azért él bizonyos módon a proletár tudatban, hogy a kor követelményévé, a kor társadalmi követelményévé váljon. Gondolják meg, hogy az, ami ma a proletár tudatban él, ami bizonyos fokig ennek a proletár tudatnak a megismerési alapját képezi, egy ideológia, elvont gondolatokban való puszta tevékenykedés. Sőt, éppenséggel minden lelki-szellemi élmény lényegeként állították be, hogy ez a lelki-szellemi élmény csak ideológia; hogy gazdasági, közgazdasági folyamatok vannak, egyedül ezek a fontosak, ezek lejátszódnak, ezekben van az ember, mint életküzdelemben, ezekből emelkedik fel mint füst és köd az, amit gondol, amit megismer, amit a művészi alkotásaival kifejez, az, amit erkölcsnek, erkölcsösségnek, jognak és a többinek tekint: minden csak ideológiai árnyék! Hasonlítsák össze ezt az ideológiai árnyéknak tekintett szellemi életet azzal a szellemi élettel, ami az antropozófiai irányultságú szellemtudományból akar a lelkünkbe költözni. Az antropozófiai irányultságú szellemtudomány a szellemet magát az ember lelkén keresztül akarja élő valóságként a világba állítani. Ezt a szellemet elűzte az a korszemlélet, amelyet a polgárság hozott létre, és szerencsétlenségére a proletariátus átvett! És az, aminek az emberben az elevenség tudataként kellene élnie: szellem bennem van - csak puszta ideológiában él.

És másodszor. Gondolják meg, mennyi emberit látunk ebben az egy földi életben, amivel szemben az érzékekkel, a szokásos fizikai érzéssel állunk, olyan emberit, amelynek kedvéért, hogy teljesen megfigyelhessük, nemcsak a Föld-fejlődésre, hanem a Hold-, Nap-, Szaturnusz-fejlődésre is hivatkozunk? Hogy eltűnik ez elől a modern tudat elől, ami igaz emberi, ami az antropozófiai irányultságú szellemtudományból megadja a valódi emberi méltóság igazi érzését, igazi érzületét úgy, hogy emberi individuumként megleljük az igazi kapcsolatot egy másik emberi individuumhoz. Elképzelhető, hogy az emberi együttélés mai káoszában megtaláljuk az ember és ember közötti igazi kapcsolatot, amelynek a szociális rejtély valódi megoldásának alapjául kell szolgálnia? Lehetséges, hogy ilyen jogviszony jelenjen meg ember és ember között, anélkül hogy ez az embernek abból a kozmikus megbecsüléséből keletkezne, ami csak szellemi megismerésből és szellemi érzésből fakadhat?

És harmadszor. A külső világgal való kapcsolatát illetően az embernek nem elvont gondolatokat kell keresnie, ahogyan ezt a mai gazdaságpolitika, szociálpolitika kívánja, hanem közvetlenül személyes vonatkozást a világ egyes tényeihez, a világ egyes dolgaihoz. A világ külső emberi dolgait illetően az embernek meg kell találnia a kapcsolatot ehhez a világhoz. Ez megint az, ahogyan megmutattam, ez a harmadik dolog, hogy korunkban az antropozófiai irányultságú szellemtudományból lelki átélés válik, az érzület minden nem emberi lény iránt, az érzés minden iránt, ami a természet és az istenek hierarchikus rendjében alattunk és fölöttünk áll.

És kétféleképpen tekintsék ezt! Egyrészről tekintsék azt, ami ma proletár tudatként él, hogy a szellemi átélés területén mennyire távol van ez az emberben működő, élő szellem érzésétől, hogy minden szellemi életből ideológiát csinált. Gondolják meg, milyen távol van az embernek valóban hathatós, a szellemet megragadó értékelésétől az, amit a mai proletár a hozzá hasonlóról, mint emberről gondol, és különösen érez, és szemléletében magáévá tesz. Gondolják meg, milyen távol van végül a dolgok tisztán gazdasági értéke az emberen kívüli dolgoknak attól az értékétől, amit azzal tanulunk meg érzékelni, amit az antropozófiai irányultságú szellemtudomány alapján az embernek az emberen kívüli dolgokhoz való viszonyáról kifejtettem.

Ezt kétféleképpen kell szemlélni. Figyeljék meg egyrészt, hova jutott az emberiség azáltal, hogy az utóbbi évszázadokban a szellem nélküli lény olyan intenzíven elterjedt az emberi lelkekben. Figyeljék meg másrészt milyen reményeket ébreszthet, hogy ma a valódi szellemtudomány beköltözhet az emberiségbe. Rakják össze ezt a két dolgot, és utána válaszoljanak saját maguknak, nem azáltal kerül-e helyes megvilágításba a szociális rejtély, hogy az emberi lelket valóban megragadja az, amit a szellemtudomány nyújthat. Ha az itt vázolt két perspektívát mint egy reménytelent és egy reménytelit helyes értelemben érzik, akkor az antropozófiai irányultságú szellemtudomány működése az önök számára azzá válik, ami ma az emberiségnek kétségtelenül szükséges: olyan életszükségletté, aminek át kell hatnia minden másnak a működését és teremtését.

Azt fogják mondani: Az újabb emberiségfejlődés egész összefüggésében semmi sem érthetőbb, mint hogy ez a társadalmi probléma felmerült; és annál sem érthetőbb semmi, hogy az emberek ilyen tragikus módon, tanácstalanul állnak ez előtt a társadalmi probléma előtt. - Hiszen abban az időben, amikor ez a szociális probléma ilyen hangosan és érzékelhetően kopogtat a világnézetek ajtaján, az élet ajtaján, ebben az időben az emberiség egyben a legnehezebb vizsgáján is keresztülmegy, a vizsgán, ami abban áll, hogy a legbensőbb erejéből kell a szellemhez fordulnia. Ha nem keressük fel őket szabadon, akkor ma nincsenek kinyilatkoztatások, mivel a XV. század közepe óta a tudati lélek korában élünk, amikor mindennek a tudat fényébe kell kerülnie. Nem úgy panaszkodunk ma, hogy azt mondjuk: Borzasztó katasztrófa tört az emberiségre. Miért eresztették az istenek ezt a borzasztó katasztrófát az emberiségre? Miért nem vezetik ki ebből az istenek az embereket, hiszen mégiscsak siralmas, hogy az emberiség ilyen helyzetbe került! Mindeközben ne felejtsük el, hogy olyan korszakban élünk, amikor az ember belső szabadságának kell megnyilatkoznia, amikor az istenek máshogyan nem nyilatkozhatnak meg őseredeti világszándékuk szerint, mint hogy az ember eléjük lép, hogy szabadon döntve legbenső lelki lényébe felvegye őket.

Az emberiség fejlődésének legfontosabb dolgait tekintve ma fordulópont előtt állunk, és a kereszténységet tekintve is. Még a szociális kérdés területén tevékenykedő néhány személyiség is utalt arra, hogy szívesen elfogadjuk ugyan a kereszténységet, de a kereszténységből csak azt, ami a saját társadalmi eszméinkre emlékeztet. Nem lehet azonban így kezelni ezt a legfontosabb földi impulzust, ezt az impulzust, amely egyedül adja meg az összes többi földi dolog igazi értelmét! Tisztán kell látnunk: Ami a kereszténység vonatkozásában mostanáig kiélte magát az emberiségben, az csak a kezdet. Nem sokkal több történt, mint hogy minden, amit az emberek a kereszténységgel kapcsolatban éreztek, különösen a golgotai misztériummal kapcsolatban, tulajdonképpen csak arra utalt, hogy Krisztus egyszer itt volt az ember Jézusban, és a golgotai misztériummal távozott. A kereszténység létének ez az első majdnem kétezer éve úgyszólván nem volt többre képes - mivel az emberi értelem nem jutott az érettség magasabb fokára -, mint hogy megmutassa az embernek, Krisztus a Földdel kapcsolódott össze, Krisztus leszállt a Földre. Csak most, az Atlantisz utáni ötödik korszakban, a tudati lélek fejlődésének korában lesz elég érett az emberiség ahhoz, hogy ne csak azt értse meg, Krisztus a golgotai misztériummal távozott, hanem azt is, tulajdonképpen mi él a golgotai misztériumban. A golgotai misztérium tartalmát az emberiség csak azon a szellemi alapon lesz képes megérteni, amit ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban tud kialakítani magának.

Ebben az ágban (zweig) is gyakran említettem, hogy rendkívül triviálisnak kell tekintenem, ha valaki azt mondja: Átmeneti korban élünk. Minden kor átmeneti! Nem az a lényeg, hogy valaki ebben vagy abban a korban mint átmeneti korban él, hanem hogy milyen kor van átalakulásban, változásban. Az a lényeg, hogy lássuk, mi alakul át. A legkülönbözőbb szempontokból utaltam itt is arra, hogy a mi korunkban mi változik az emberi tudatot illetően, az emberi lélek fejlődését illetően. Ma ismét egy bizonyos szempontból szeretnék utalni arra, ami éppen a mi korunkban az emberi Föld-fejlődést illetően alakul át.

Az előbb mondtam: Az antropozófiai irányultságú szellemtudománnyal nemcsak gondolatokat szeretnénk kapni a szellemiekről, hanem a szellemiek valóságát keressük, olyan gondolatokat keresünk, amelyekben maga a szellem él, amelyekben a szellem nyilatkozik meg. Úgy is mondhatjuk, Krisztus Jézus így szólt: „Én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig.”7 Akkor teszünk valódi értelemben hitet az antropozófiai irányultságú szellemtudomány mellett, ha nem gondoljuk, hogy a kereszténység teljes tartalmát kimerítettük azzal, ami az evangéliumokban áll, hanem ha tudjuk, hogy Krisztus valóban itt van, minden nap, a földi korok végezetéig, de nem pusztán holt erőként, amelyben hinni kell, hanem élő erőként, ami újra meg újra megnyilatkozik. És mi az, amit korunkban kinyilatkoztat? A modern antropozófiai irányultságú szellemtudomány tartalmát. Ez nem csak Krisztusról szól, azt akarja kimondani, amit Krisztus a jelenben, az embereknek, emberi gondolatok által akar mondani.

Azt mondhatjuk: Az ősi időkben is, amikor az emberek még ösztönösen éltek, és amikor az emberi lélekben még élt valami az atavisztikus látnokságból, a szellemiek az emberi lélekben szólaltak meg, a szellemiek az emberi elképzelésekben, az emberi akaratban éltek, az istenek az emberekben éltek. Ma az istenek az emberekben élnek, még ha másképpen is, mint az emberiség fejlődésének ősi idején. Így fogalmazhatjuk meg: Az ősi korokban az isteneknek bizonyos feladata volt a Föld-fejlődéssel; célt tűztek ki maguk elé, isteni céljuk volt a Föld-fejlődéssel. Ezt a célt azzal érték el, hogy az embereket az erőikkel inspirálták, az emberi léleknek imaginációkat adományoztak. De bármilyen különösen is hangzik, az istenek világának ezek a tulajdonképpeni, őseredeti céljai a Föld-fejlődéssel a Föld-fejlődés vonatkozásában beteljesedtek. Amit az istenek maguknak akartak a Földtől, alapjában beteljesedett az Atlantisz utáni negyedik korral. Ezért állnak a magasabb hierarchiák szellemi lényei, akiket a mi felfogásunk szerint isteneknek is nevezhetünk, más kapcsolatban az emberi lélekkel, mint korábban. Akkor az istenek azért keresték az embereket, hogy céljaikat a Földön az ember segítségével valósítsák meg. Ma az embernek kell az isteneket keresnie, ma az embernek kell a legbensőbb impulzusaiból felemelkednie az istenekhez. És bizonyos fokig azt kell elérnie az isteneknél, hogy céljai, tudatos céljai az isteni erők segítségével valósuljanak meg. És ez illik a tudati lélek fejlődési korszakának emberéhez. A korábbi időkben az emberi célok öntudatlanok, ösztönösek voltak, mivel az isteni célok tudatosan éltek bennük. Az emberi céloknak egyre tudatosabbá kell válniuk, akkor ezekben az emberi célokban meglesznek az istenekhez való felemelkedéshez szükséges erők, hogy az emberi célokért isteni erőkkel lehessen küzdeni.

Gondolkozzanak el ezeken a szavakon! Ezekben a szavakban az a szükségszerűség rejlik, hogy az ember éppen korunktól kezdve, önmagából kiindulva, eredeti, elementáris törekvésbe kezdjen. Ezt az elementáris törekvést a lélek legkülönbözőbb területein kereshetjük. Mindenekelőtt egy mélyebb társadalmi területen kell keresnünk, ahol az embernek emberhez való viszonyát sokkal szellemtudományosabban vesszük szemügyre. Azzal, hogy korábban az isteneknek az ember fejlődésével voltak céljaik, és az ember által valósították meg, ahogy ennek akkor lennie kellett, az emberek a Föld-fejlődésben sokkal közelebb álltak egymáshoz, mint ma. Ma bizonyos vonatkozásban elűzték egymástól az embereket, és egészen más viszonyt kell keresniük egymással. Az embereknek ezt a keresést azonban először tanulniuk kell. Egészen külsődlegesen megfigyelve mindenütt láthatják ezt. Az ember ma keveset tud az emberről. A szellemtudomány az emberi méltóság és az emberi lény kozmikus megbecsülésével ma még csak a kezdeteknél tart. A valós életben az ember ma keveset tud az emberről. Az ember nem hatol az embertársa lelkének mélyére. Ez a szabály. Ezt kell egy mélyebb társadalmi lényben megtalálni: az emberismeretnek új formában kell bekerülnie az emberi fejlődésbe.

Ahhoz azonban, hogy a valódi, szellemmel teli társadalmi szervezetig eljussunk, abba a helyzetbe kell kerülnünk, mivel tulajdonképpen a szellem nélküli, természeti gondolkodással csak a testi embert látjuk, hogy a másik emberben felismerjük az istenek működését. Ezt csak akkor érjük el, ha teszünk is érte. Az egyik dolog, amit tehetünk, hogy bizonyos elmélyülésre törekszünk a saját lelki életünkben. Sok útja van ennek. Csak egy meditatív utat szeretnék vázolni önöknek. A legkülönbözőbb okokból és célokból visszapillanthatunk saját életünkre. Azt kérdezhetjük magunktól: Hogyan fejlődött ez a mi egyéni életünk a gyerekkorunktól mostanáig? De így is tehetjük ezt: Nem arra tekintünk, hogy ennek vagy annak mennyire örültünk, hogyan éltük át ezt vagy azt, hanem azokra az emberekre tekinthetünk, akik az életünkbe szülőként, testvérként, barátként, tanítóként vagy másképpen beleavatkoztak, és saját magunk helyett ezeknek az embereknek a lényét állíthatjuk a lelkünk elé, akik az életünket befolyásolták. Akkor egy darabig úgy néz ki a dolog, mintha azt mondhatnánk, milyen kevés múlik saját magunkon, milyen sok múlik azon, ami másoktól áramlott a lényünkbe. Ha egy ilyen önvisszapillantást becsületesen és tisztességesen alkalmazunk, egészen más lesz a viszonyunk a világhoz. Egy ilyen visszapillantás eredményeként érzések és érzületek maradnak vissza. És bennünk ezek az érzések, ezek az érzületek bizonyos termékeny csírák. Az ember valódi megismerésének csírái. Aki újra meg újra így pillant be saját lényébe, hogy felismeri, hogy más, talán már rég halott vagy tőle távol került embereknek milyen része van a lényében, az úgy tekint a másik emberre is, hogy ember és ember között egyéni viszonyt alakít ki, és felemelkedik a másik ember valódi lényének az imaginációja. Ez olyasmi, aminek az újabb korban és az emberiség jövőjében az ember fejlődésének belső, mégpedig lelki társadalmi követelményeként kell felmerülnie. Így kell az antropozófiai irányultságú szellemtudománynak gyakorlativá válnia, így kell az életet megtermékenyítenie, az életet felpezsdítenie.

Még egy szempontnak szeretnék érvényt szerezni. A korábbi időkben minden önismeret, minden bepillantás az ember saját lelkébe aránylag sokkal egyszerűbb volt, mint most, mert most - nemcsak bizonyos emberek vagyoni vagy szegénységi viszonyaiból, hanem máshonnan eredő tudatának tekintetében - mélyen legbensőbb szociális impulzus merül fel, olyan impulzus, ami például a következő módon érvényesül. Ma keveset törődünk azzal, hogy az ember egész élete olyan folyamat, amelyben egyre érettebbé válik. Az olyan bensőleg becsületes emberek, mint Goethe, érezték ezt az egyre érettebbé válást. Goethe a legmagasabb életkorban is tanulni akart még, Goethe a legmagasabb életkorban is tudta, hogy emberként még nem kész. És úgy pillantott vissza az ifjúságára, a férfikorára, hogy mindazt, ami az ifjúsága és férfikora alatt történt, előkészületnek érezte ahhoz, amit idősen élhetett meg. A mai korban nagyon ritkán gondolkodnak így, különösen akkor, amikor az embert társadalmi lényként veszik szemügyre. Ma mindenki legszívesebben húszévesen lenne testületi tag, és mindenről - ahogy mondani szokás - demokratikusan ítélkezne. Így az ember nem képzelheti, hogy olyasmit várhat az élettől, ami a korral egyre érettebbé teszi. Erre ma nem gondolnak az emberek. - Ez az egyik dolog, amit ismét meg kell tanulnunk, hogy az ember az egész élettől kap valamit, nem csak az ifjúság első két vagy három évtizedétől.

És még valamit meg kell tanulnunk. Nemcsak magunkat látjuk a világban állni, hanem látunk más korú embereket is; látjuk mindenekelőtt a gyermeket a születéssel a világba és az életbe felnőni. Ahogyan az emberi Föld-fejlődés lezajlott, úgy sok mindent, ami korábban szinte magától nyilatkozott meg az ember lelkében, csak a legnagyobb fáradsággal, az érzékfeletti megismerésre vagy legalább az élet valódi megismerésére való törekvéssel lehet elérni. Ahogy az ember előtt általában, úgy a gyerek előtt is több minden rejtve marad, ami a lényéhez tartozik. De nemcsak az marad rejtve a gyerek előtt, amit később, az érett éveibe, öregkorba jutva megtud, hanem egyáltalán sok minden, ami a régebbi, ösztönösen, az atavisztikus tisztánlátásban élő embernek megnyilatkozott, ma, amikor az ember csak saját magára tekint, rejtve marad előtte. És így van valami, ami a bölcsőtől a sírig nem tud megnyilatkozni, ha a megismerést csak magunkban keressük. Ez a tudati korunk tulajdonságai közé tartozik. Törekedhetünk a tudat világosságára, mégis sok minden rejtve marad ezen a területen, amit ennek a világosságnak meg kellene világítania. És így van valami egészen sajátságos a korunkban. Gyermekként lépünk a világba; van bennünk valami, ami fontos a világnak, az emberiség együttélésének, a történelmi megismerésnek. Nem tudjuk azonban felismerni, ha leragadunk önmagunknál, sem gyerekként, sem férfiként, sem nőként, sem idősen. De más módon meg lehet ismerni ezt. Akkor lehet megismerni, ha a valóban szellemi érzéssel finomabbra hangolt, érett emberi lélek, a férfilélek, a női lélek, az idősnek a lelke a gyermekre néz, és az az érzés fogja el: A gyerekben megnyilatkozik valami, amit most nem tud felismerni, amit a gyerek, ha magára van hagyatva, soha, még a haláláig sem ismerhet fel, de felismerhető másnak a lelkében, aki idősként visszapillant erre a gyermekre. Itt van valami, ami a gyermek által nyilatkozhat meg, nem a gyermekben, nem abban a férfiban vagy nőben, aki ebből a gyerekből lesz a halálig, hanem abban a másikban, aki a magasabb életkorból szeretetteljesen tekint a legifjabb emberre. Ezt szeretném kiemelni, mert korunknak olyan vonását láthatják, amely szociális impulzusként - de a legszélesebb értelemben - áthatja és átszövi korunkat. Vajon nem a legmélyebb szociális vonás ez a szükségszerűség, hogy az élet számára valami gyümölcsözőt csak azzal lehet az életbe helyezni, hogy az idős ember a legifjabbtól tanul, nem pusztán két akármilyen ember van együtt a legfőbb életcélért, hanem az aggastyánkorú ember a legfiatalabb gyermekkel?

Ez a társadalmi együttlét olyasmi, amire korunk legbensőbb szelleme és értelme utal. És így tud az antropozófiai irányultságú szellemtudomány, amennyiben olyan emberekhez szólhat, akik ennek a szellemtudománynak más ágaiban már egy kissé felkészültek, a szociális problémában elmélyülni. Önöknek mindannyiuknak igen nagy társadalmi feladata van, ha mindabból, ami önökben, különösen szociális érzésként ösztönözhető, eszközt tudnak meríteni, hogy korunk emberiségén belül, az antropozófiai irányultságú szellemtudomány kiválasztottjaiként működjenek. Fűtse önöket a jelenlegi szociális és szocialista vitában a mélyebb szociális érzés, az emberek közötti mélyebb megértés, akkor az antropozófiai irányultságú szellemtudomány alapján szociális értelemben is élő feladatot fognak teljesíteni.

Erről majd a következő héten, amikor a két nyilvános előadás között ág (zweig) -előadást tartunk, tovább beszélünk.