"Mindig nagy elismeréssel beszéltem a materialista tudomány igazáról és nagyságáról ... - de valóban szeretettel kell elmélyedni ebben a materialista tudományban, hogy az árnyoldalait is megértsük."
Rudolf Steiner
|
Belépés - Regisztráció |
AntropozófiaRudolf Steiner |
<< VisszaA társadalmi rejtély belső szempontja (2)2. -- [A társadalmi kérdés, mint az egész emberiség problémája. A proletár-materialista és a szellemtudományos világnézet ellentétei. A földi szellemi élet szerkezete. A külső jogállam. A gazdasági élet. A totemizmus. Az egyház társadalmat alakító erői a középkorban. A kor bűne mint a szellemi élet megbénulása.] Bern, 1919. február 8. Ezekben a napokban a nyilvános előadások a szociális problémát tárgyalják, a jelen társadalmi követelményeit, ahogyan azok, mondhatnám, nem csupán a gondolatokban kötik le a figyelmet, hanem ahogyan megjelennek a tényekben, a világ jelenlegi életében. Mindezeket, az emberek életére vonatkozó dolgokat, amelyeknek megfigyelése ma a legszélesebb értelemben vett szükségszerűségként jelentkezik a legszélesebb körök számára, ezeket éppen az antropozófiai irányultságú emberek mélyíthetik el még inkább. Hiszen, ha az antropozófiai mozgalom tagjának érezzük magunkat, soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a világ dolgai megfigyelésének a legbensőbb érzéseink közé kell tartoznia, hogy a külső jelenségeket, a külső tényeket a nézetünk számára áthassuk azokkal az ismeretekkel, amelyeket a szellemi világból nyerünk. Számunkra a dolgok a valóság igazi látványát úgy nyerik el, hogy képesek vagyunk a szellemiekkel áthatva gondolkodni arról a lényről, amelyik a külső földi világban egyelőre elrejtőzik, de amelyik valójában ebben a földi világban él. Amikor legutóbb itt, önök között lehettem, már az antropozófiai irányultságú szellemtudomány szempontjából is rámutattam9 az emberi élet szociális impulzusaira. Már akkor megkíséreltük az embert szociális és antiszociális ösztönökkel bíró társadalmi lénynek tekinteni. Csak soha nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy mivel e Föld emberei vagyunk, ebbe a földi létünkbe belevisszük annak a hatását, az eredményét, amin a halál és az új születés között eltelő időben keresztülmegyünk. A földi életünkbe mindig bevisszük az utolsó szellemi életünk, a tisztán érzékfeletti világban való utolsó tartózkodásunk eredményeit. És nem teljes körűen szemléljük földi életünket, ha nem vesszük figyelembe, hogy az, amit teszünk, az, ami a világban az emberek közötti együttélésben történik velünk, egyben magában hord valamit abból, ami a szellemi világbeli életünk hatásaiként adódik, ahonnan a születéssel kiléptünk, de amelynek nyomait, amelynek erőit ebbe a világba behozzuk. Egyrészt ez az, ami számunkra, emberek számára a szellemi világból belenyúlik a fizikai világba. Nem szabad másrészt figyelmen kívül hagynunk, hogy az életben, amit itt, a Földön, végigcsinálunk, olyan dolgok játszódnak le, amelyek először nem jelennek meg teljesen a tudatunkban, amelyek velünk, körülöttünk anélkül történnek, hogy tennénk valamit azért, hogy a tudatunkban világosan felfogjuk, és hogy éppen ezekből az élményekből, amelyek a földi életünkben, a születés és halál között, bizonyos fokig a tudatalattiban maradnak, a legfontosabbat a halál kapuján át kivisszük az érzékfeletti világba, amelyet ismét megélünk, amikor a halállal kilépünk a földi világból. Egyes dolgok, amelyek a földi életben történnek velünk, nem ebben a földi életben fontosak, hanem előkészületek a halál utáni életre - ha szabad ezt a „halál utáni élet” kifejezést a „születés előtti élettel” ellentétben használnom. Nos, az a szemlélet, amelyről tegnap, a nyilvános előadásban beszéltem, különösen akkor jelenik meg a maga teljes konkrét fontosságában, ha abból az irányból is képesek vagyunk megvilágítani, ahonnan a fény az érzékfeletti világból jön. És ezt, az éppen a korunkban oly aktuális témát szeretném erről az oldalról, antropozófus módon elmélyíteni. A társadalmi problémát ma az egész emberiség problémájának tekintem. Számunkra azonban az egész emberiség nem csupán a bizonyos időpontban a Földön társadalmilag együtt élő lelkek összessége, hanem azok is, akik ebben a bizonyos időpontban az érzékfeletti világban vannak, őket szellemi szálak kötik össze az emberekkel, és beletartoznak abba, amit az emberek összességének nevezhetünk. Vegyük szemügyre először azt, ami a földi értelemben vett emberi szellemi élet! Földi értelemben az emberi szellemi élet nem szellemi lények élete, hanem az, amit az emberek a társadalmi együttlétükben szellemi életként élnek át. Ehhez a szellemi élethez tartozik elsősorban mindaz, amit a tudomány, művészet, vallás átfog. De a szellemi élethez tartozik az is, amit az iskola, a nevelés jelent. Először azt akarjuk szemügyre venni, amit az emberek a szociális együttélés során szellemi kulturális életként élnek meg. Önök már tudják abból, amit tegnap elmondtam, hogy ennek a szellemi életnek - az oktatásügy, a nevelésügy, a tudományos, művészeti, irodalmi élet és így tovább - önmagában elkülönült társadalmi alakulatot kell képeznie. A külső világ számára ezt csak olyan alapokból lehet világossá tenni, amelyeket ez a külső világ ma megenged. Teljesen világos lehet: Az egészséges emberi értelemnek teljesen el kell jutnia odáig, hogy ezeket a dolgokat tökéletesen megértse. Azonban csak az lesz képes konkrétan meglátni, aki átadja magát az antropozófiai irányultságú világszemléletnek. Annak ugyanis egészen más fényben látszik az, amit egyébként földi szellemi életnek neveznek. Az újkori fejlődéssel olyan ez a szellemi élet, ami a polgárság, a polgárság entellektüeljeinek befolyására puszta ideológiává bénult, amit ezért a proletárok a világnézetükbe mint puszta ideológiát vettek át, és ami átfogja a megbeszélt ágakat, mintha pusztán a gazdasági életből emelkedne ki. A mai proletár világnézet ugyanis valahogy így képzeli: Minden, ami vallásos meggyőződés és vallásos gondolat, minden, ami művészi teljesítmény, minden, ami jogi és erkölcsi nézet, az, ahogy a proletár világnézet mondja, egy felépítmény, bizonyos fokig olyan, mint az egyetlen igaz valóságból, a gazdasági valóságból felemelkedő szellemi füstfelhő. Ebből a földi szellemi életből ideológia, pusztán kigondolt dolog lesz. Annak azonban, aki ismeri az antropozófiai irányultságú szellemtudomány alapjait, mindaz, ami az embereket szellemi kulturális életként átfogja, maguknak a szellemi lényeknek az adománya. Annak nem lentről, a gazdasági alapokból gomolyog elő, neki fentről, a szellemi hierarchiák életéből áramlik le. Ez az a radikális különbség a között, amit a polgári világszemlélet és öröksége, a proletár világnézet fejez ki - hogy alapjában véve annak tekintetében, ami a XV. és XVI. század óta az emberiségben kifejlődött, a szellemi világ ideológiai, a gazdasági harmóniákból és diszharmóniákból felemelkedő puszta köd -, és a között a világszemlélet között, aminek el kell jönnie, ami elhozhatja a gyógyulást, ami kivezet a mostani káoszból, ami a lesugárzót, a világ valódi szellemi életéből sugárzónak tekinti, amelyhez mint szellemi világhoz éppen úgy hozzátartozunk, ahogyan az érzékeinkkel, az értelmünkkel a fizikai-földi világhoz. Most azonban, amikor eljutottunk az ötödik Atlantisz utáni korszakba, szociális lényként csak azáltal találjuk meg az utat az emberi társadalmi szervezetbe ezzel a szellemi élettel, hogy előkészülünk erre a földi szellemi életre, olyan kapcsolatokkal, amelyeket a születés előtt, amikor még nem szálltunk le a földi létbe, létesítünk a hierarchiák más szellemi lényeivel, ahogyan azt már többször említettem. Ez az, ami a szellemi kutatás számára az élet egyik fontos tényeként mutatkozik meg. Amikor a születéssel a létbe érünk, kétféle módon lépünk kapcsolatba az emberekkel. Pontosan különböztessék meg ezt a kettős kapcsolatot, amelybe az emberekkel kerülünk! Az egyik kapcsolat, amibe az emberekkel kerülünk, az emberekkel kerülnünk kell, a sorsszerűség. Az egyik vagy a másik emberrel, kevesebb vagy több emberrel sorsszerű összefüggésbe kerülünk. Amikor a születéssel a földi létbe kerülünk, egy bizonyos családba lépünk be. Az apával és anyával, a testvérekkel, a család többi részével sorsszerű összefüggésbe kerülünk. Más emberekkel, mint egyes ember az egyes emberrel, kerülünk sorsszerű összefüggésbe. Egyes emberként a másik emberrel szemben a karmánkat éljük ki. Hogyan jön létre ez a karma? Hogyan keletkeznek ezek a sorsszerű összefüggések? Azáltal jönnek létre, hogy a korábbi földi élet valamelyik tette előkészítette őket. Tehát jól értsék meg: Amikor a születéssel a létbe belépnek, más emberekkel, mint egyes ember az egyes emberrel, sorsszerű összefüggésbe kerülnek, annak megfelelően, ahogy ezekkel az emberekkel éltek az elmúlt földi életekben. Ez az egyik mód, ahogyan más emberekkel kapcsolatba kerülnek: sorsszerűen. De más kapcsolatba is kerülnek az emberekkel. Egy nép tagjaiként olyan emberek csoportjához tartoznak, amelyhez nem az imént ábrázolt módon, sorsszerűen kapcsolódnak. Úgy születnek egy népbe, mint egy bizonyos területre. Ez egyrészt bizonyosan összefügg a karmájukkal, de ezáltal a társadalmi szervezetben bizonyos mértékben összekovácsolódnak sok emberrel, akivel nem sorsszerűen tartoznak össze. Egy vallási közösségben esetleg ugyanolyan vallásos érzéseik vannak, mint sok más embernek, akikkel egyáltalán nincsenek sorsszerűen összekovácsolva. A szellemi, a földi-szellemi élet a legváltozatosabb társadalmi, szociális összefüggéseket hozza létre az emberek között, amelyek egy része egyáltalán nem sorsszerűen megalapozott. Ezeknek az összefüggéseknek nem mindegyike a korábbi földi életekben készült elő, hanem abban az időben, amit a halál és az új születés között éltek át. Különösen, amikor ez a halál és az új születés közötti élet úgy a második feléhez ér, akkor lépnek mindenekelőtt a magasabb hierarchiák lényeivel kapcsolatba, amelyben ezeknek a hierarchiáknak az erői úgy befolyásolják önöket, hogy különböző embercsoportokkal szellemileg összeforrnak. Az, amit szellemi életként megélnek például a vallásban, a művészetben, a néppel való kapcsolatban, a puszta nyelvközösségben, amit egészen meghatározott irányú nevelésben és így tovább élnek meg, az már a tisztán karmikus áramlatokon kívül, a születés előtti életben készül elő. A fizikai-földi életbe azt hozzák be, amit már a születés előtti életben megéltek. És ami a földiekben szellemi élet, szellemi kulturális élet, abban az tükröződik, amit, ugyan egészen más módon, a születés előtti életben megélnek. Nos, abban, aki a szellemi világnak ezt a tényét teljes mértékben képes felfogni, felmerül egy bizonyos kérdés, az a kérdés: Tulajdonképpen hogyan felelhet meg, magasabb értelemben hogyan felelhet meg ennek a földi szellemi életnek, ha tudja, hogy ez a földi szellemi élet annak a tükröződése, amit már a valódi, konkrét szellemi életben, a születés előtt megélt? Akkor felel meg ennek a földi szellemi életnek, ha nem ideológiának tekinti, hanem, ha tudja, hogy abban a szellemi világ él. És csak akkor emelkedünk fel helyes módon ehhez a szellemi élethez, ha tudatában vagyunk: abban mindenütt magának a szellemi világnak a hatóerői találhatók. Tegyük fel: Mindaz, amit a lények - legyenek ezek a magasabb hierarchiák lényei, akik soha nem vesznek fel földi testet, vagy legyenek akár a még meg nem született emberek, olyan emberek, akik még nem léptek a születés kapuján át a földi életbe -, ezek az érzékfeletti világhoz tartozó lények gondolnak, és amit lelki életként átélnek, az él; a földi-fizikai kultúrvilágban álomszerű másolatként él. Így mindig jogosan tehetjük fel a kérdést, ha valamilyen művészi, valamilyen vallási, valamilyen nevelési élettel kapcsolatos tény kerül elénk: Mi él ebben? Nem csupán az, amit az emberek itt a Földön tettek, hanem az él benne, ami a magasabb hierarchiák erőiből, gondolataiból, impulzusaiból, egész lelki életéből beáramlik. Soha nem láthatjuk a világot teljesen, ha tagadjuk azoknak a szellemi lényeknek a mi szellemi-földi kultúránkban tükröződő gondolatait, akik nem ezen a Földön testesültek meg, vagy egyáltalán nem testesülnek meg, vagy éppen most nem testesültek meg. Ha érzésszerűen magunkévá tesszük a körülöttünk levő szellemi világnak ezt a, mondhatni, szent szemléletét, hogy ezt az érzékfeletti világot annak tartsuk, amit a szellemi lények maguk ajándékoznak nekünk, amivel a szellemi lények körülvesznek minket, akkor lehetünk a megfelelő módon hálásak az érzékfeletti világnak ezért az ajándékáért, amit földi-szellemi kultúrvilágként élünk meg. Ennek a szellemi kultúrvilágnak azért kell az emberiség egész társadalmi szerkezetébe valami önálló dologként beilleszkednie, mert ez annak a továbbműködése, amit a születésünk előtt csináltunk végig a szellemi világban. Ha a társadalmi életet a szellemi megismerés fényével világítjuk meg, magától értetődően elfogadjuk, hogy ebben a szellemi életben elkülönült, önálló valóság van. A társadalmi szerkezet második területe az, amit külső jogállamnak nevezhetünk, a szűkebb értelemben vett politikai élet, az, ami az ember és ember közötti jogviszonyok rendjét érinti, az, amiben minden embernek egyenlőnek kell lennie a törvény előtt. Ez a tulajdonképpeni államélet. És alapjában véve a tulajdonképpeni államéletnek sem kellene másnak lennie, mint ennek. A tiszta, egészséges emberi értelem alapján bizonyosan belátható annak szükségessége, hogy ez az államélet, a közjogi élet, a minden ember törvény előtti egyenlőségét, egyáltalán az emberek közötti egyenlőséget érintő élet, a társadalmi szervezet e tagja önállóan jelenjen meg. Ha a dolgot ismét az antropozófiai irányultságú szellemtudománnyal megélesített tekintettel világítjuk meg, akkor még valami egészen más is megmutatkozik. Ez az élet, a tulajdonképpeni államélet a társadalmi szervek közül az egyetlen, amelyiknek nincs köze a születés előtti, nincs köze a halál utáni léthez. Ez olyan dolog, ami tisztán csak abban a világban találja meg a helyét és orientációját, amelyet az ember a születés és a halál között él át. Az állam a maga őseredeti lényével csak akkor önmagában zárt egész, ha semmi olyasmire nem terjeszkedik ki, ami az érzékfeletti világba átnyúlik, legyen ez a születésen túli, legyen ez a halálon túli. „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.”10 De ne adjátok meg - ezzel ki kell egészíteni - a császárnak, ami az Istené, és Istennek, ami a császáré. Mert ő visszautasítja! A dolgokat tisztán el kell különíteni, miképpen a természetes emberi szervezet egyes rendszerei tagozódnak. Mindaz, amit az államélet átfoghat, amit államilag meg lehet vitatni, amiben államilag meg lehet egyezni, csak az emberek közötti együttélésre vonatkozik. Ez a fontos. Ezt minden időkben érezték a mélyebben vallásos természetűek. A többi ember, akik nem voltak mélyen vallásos természetűek, meg sem engedték, hogy ezekről a dolgokról szabadon, becsületesen és őszintén lehessen beszélni. Hiszen éppen a mélyebben vallásos természetűekben alakult ki az elképzelés ezekről a dolgokról. Ezek a mélyebben vallásos természetűek azt mondták: Az állam átfogja az életet, amely az emberiséggel kapcsolatban csak arra vonatkozik, ami a születés és a halál között van, csak a pusztán földiekre vonatkozik. Helytelen, ha az, ami csupán a földiekre vonatkozik, ki akarja terjeszteni az uralmát az égiekre, az érzékfelettire, arra, ami a születésen és a halálon túl van. A születésen és a halálon túl van azonban a földi szellemi élet, hiszen benne vannak az érzékfeletti lények lelki élményeinek árnyai is. Ha az, ami az államéletben lüktet, kiterjedne a földi szellem életére, a mélyebben vallásos természetek így neveznék ezt: A hatalom, amit e világ bitorló fejedelme gyakorol. - Az „e világ bitorló fejedelme” kifejezés mögött az rejlik, amire éppen utaltam. Ez is az oka, hogy azokban a körökben, amelyeknek érdeke, hogy a társadalmi szervezet három tagját összekeverjék, nem szívesen beszélnek e világ bitorló fejedelméről, sőt tilos erről beszélni. Némileg másképp áll a dolog azzal, ami a gondolkodásban, az érzésben, a lelki impulzusokban azáltal fejlődik ki az emberben, hogy a társadalmi szervezet gazdasági tagjához tartozik. Ez rendkívül sajátságos. Csakhogy önök már hozzászoktak, hogy az antropozófiai irányultságú szellemtudományon alapuló szemléletükben néhány, először paradoxnak tűnő jelenséggel kell találkozniuk. Ha ma a szociális organizmus gazdasági tagjáról beszélünk, akkor mindenesetre tisztában kell lennünk azzal, hogy ez úgy, ahogyan most beszélünk róla, éppen az Atlantisz utáni ötödik korszak sajátossága. Az emberi fejlődés korábbi szakaszaiban mások voltak ezek a dolgok. Ezért érvényes, amit erről mondani akarok, különösen a jelenre és a jövőre vonatkozóan. De a jelenünkre és a jövőnkre vonatkozóan azt kell mondani: A korábbi időkben az ember ösztönösen élt a gazdasági életben. Most a gazdaságban egyre tudatosabban kell élni. Úgy, ahogyan az ember - mint mondtam már - az iskolában megtanulja az egyszeregyet, ahogy más dolgokat megtanul az iskolában, úgy kell a jövőben az iskolában megtanulnia a társadalmi szervezetben való életre, a gazdasági életre vonatkozó dolgokat. Az embernek képesnek kell lennie arra, hogy a gazdasági szervezet egy tagjának érezze magát. Sok embernek természetesen kényelmetlen lesz, mert már más gondolkodási és érzületi szokások terjedtek el, amelyeknek átfogó változásokon kell átmennie. Ha valaki ma nem tudná, mennyi háromszor kilenc, akkor azt, ugye, műveletlen embernek tartanák. Egyes körökben már azt is műveletlennek tartják, aki nem tudja, ki volt Raffaello vagy Leonardo. De ma bizonyos körökben általában nem tartják műveletlennek azt, aki nem tud helyes tájékoztatást adni arról, mi a tőke, mi a termelés, mi a fogyasztás egymáshoz való viszonya, mi a hitelélet és így tovább, nem is beszélve arról, hogy a legkevesebb embernek van tiszta elképzelése arról, mi a lombardügylet és hasonlók. Nos, ezek a fogalmak a társadalmi átalakulás hatására biztosan meg fognak változni, és a jövőben az ember könnyebben lesz abban a helyzetben, hogy ezekről a dolgokról megfelelő tájékoztatást akarjon keresni és kapni. Ma eléggé tanácstalan az ember, ha ezekről a dolgokról ésszerű felvilágosítást akar kapni. Mert mi lenne természetesebb, mint hogy aki meg akarja tudni, tulajdonképpen mi a tőke, egy ismert közgazdász nemzetgazdasági kézikönyvét veszi kézbe. Ha ma három különböző nemzetgazdasági kézikönyvet vesznek a kezükbe, akkor a három különböző kézikönyvben háromféle meghatározást találnak arról, hogy tulajdonképpen mi a tőke. Gondolják csak meg, mi lenne a véleményük a geometriáról, ha három különböző szerző három geometriáját vennék kézbe, és Pitagorasz tételét mindegyikben másféleképpen ábrázolnák, hogy ez mindig mást jelentene önöknek. Ma úgy áll a helyzet, hogy a nemzetgazdaság területének szaktekintélyei is csak kevés tájékoztatást tudnak adni ezekről a dolgokról. A nagyközönségtől tehát egyáltalán nem lehet rossz néven venni, hogy nem hiányolja az ilyen tájékoztatást. De ezt keresni kell majd, meg kell majd jelennie. Az embernek hidat kell vernie maga és a társadalmi szervezet ezen, nevezetesen a gazdasági része között. Tudatos módon kell, alanyként kell a gazdaságba, a társadalmi szervezetbe bekapcsolódnia. Akkor megtanul gondolkodni arról, milyen kapcsolatban áll a másik emberrel, egyszerűen azáltal, hogy egy bizonyos területen vele közösen a legkülönbözőbb tárgyakkal gazdálkodik. Ez a gondolkodás, ami ekkor kifejlődik, és a természet rendjének az emberhez való egész viszonyába beáramlik, egészen más gondolkodás, mint az, ami például a szellemi kultúra világában fejlődik ki. A szellemi kultúra világában saját maguk élik meg azt, amit a magasabb hierarchiák lényei gondolnak, amit saját maguk megéltek a születés előtti életben. Abban a gondolkodásban, amit a társadalmi gazdasági küzdelem részeként alakítanak ki, mindig - akármilyen paradoxnak tűnik is - egy másik ember gondolkodik önökkel együtt, egy önökben levő mélyebb ember. Éppen akkor, amikor egy gazdasági test tagjának érzik magukat, önökben együtt gondolkodik a mélyebb ember. Rá vannak utalva, hogy a gondolkodásukkal külső élettényezőket kapcsoljanak össze. Arra kell gondolniuk: Mennyi ennek vagy annak az ára? Hogyan jutok hozzá az egyik áruhoz, a másik áruhoz és így tovább. A gondolataikkal külső tényekhez szállnak; semmi szellemi nem él a gondolkodásukban, hanem külső, anyagi dolgok. Mivel külső, anyagi dolgok élnek a gondolkodásukban, mert azt, ami a gazdasági életben történik, gondolkodva kell megélniük, nem csak ösztönösen, mint az állat, éppen ezért gondolkodik ezekről a dolgokról folyamatosan még egy másik, mélyebb ember önökben; ő folytatja a gondolatokat, ő alakítja úgy a gondolatokat, hogy önök eljutnak a végére, az összefüggéshez. És ő az az ember, aki jelentékenyen közreműködik mindabban, amit a halálon keresztül az érzékfeletti világba visznek. Bármilyen paradoxnak is tűnik sokak számára, éppen az ösztönöz az emberben egy másik, belső szellemi életet, amelyet a halálon át bevisz az érzékfeletti világba, ha elgondolkodik az anyagi dolgokon, amelyekre itt, a világban rászorul, mert ez soha nem kész, soha nem lezárt dolog. Így azok az érzületek, azok az impulzusok, amelyeket éppen a gazdasági életben alakítunk ki, szorosabb kapcsolatban vannak a halál utáni életünkkel, mint az emberek gondolnák. Ez ma sokaknak furcsának és paradoxnak tűnhet; nem más ez, csak a tudatba áthelyezve, mint ami az emberiségfejlődés atavisztikus korában alakult ki az emberben azáltal, hogy akkor a szellemi világ beköltözött az emberek ösztöneibe. A következőkre szeretném felhívni a figyelmüket. Egyes úgynevezett természeti népeknél meglepő intézmények léteznek. Egyáltalán nem szükséges olyan értelmetlen és balga elképzeléseket kialakítanunk a természeti népekről, mint a mai néprajz, antropológia. A mai antropológia azt gondolja: Vannak olyan természeti népek, például az ausztrál bennszülöttek, amelyek az emberiség eredeti fokán állnak, és a mai művelt népek egykor olyanok voltak, mint ma ezek a természeti népek. Ez badarság! A dolog sokkal inkább úgy áll, hogy azok, amiket ma ősnépeknek neveznek, dekadenciába jutottak; azok egy másik fokról lesüllyedtek. A mai ősnépek csak megőrizték magukban a korábbi időket, ami az úgynevezett civilizált népekben álruhát öltött. Ezért lehet az úgynevezett ősnépeknél még sok mindent tanulmányozni, ami más formában megvolt az ősi atavisztikus látnokiság korában. És akkor például a következő intézmények léteztek: Volt az az intézmény, hogy egy törzsön belül a törzs tagjai kisebb csoportokra oszlottak; minden ilyen kisebb csoportnak bizonyos neve volt, amit olyan növénytől vagy állattól kölcsönöztek, amely előfordult azon a területen, ahol a csoport élt. A nagyobb összefüggéseken belüli kisebb csoportoknak ezzel az elnevezésével a következő kapcsolódott össze: például egy csoportnak - használjunk modern neveket, hogy megértsük -, amelynek „Rozs” volt a neve, arról kellett gondoskodnia, hogy ezen a területen rendben menjen a rozstermesztés, hogy a többi embert, akinek nem „Rozs” volt a neve, elláthassák rozzsal. A rozstermesztés, a rozs elosztásának felügyelete volt ezeknek a „Rozs” nevű embereknek a feladata. És a többiek, akiknek más neve volt, elvárták, hogy ez az egy csoport ellássa őket rozzsal. Egy másik csoportnak például „Szarvasmarha” volt a neve: a feladata a marhatenyésztés volt, és a többiek ellátása marhával, mindazzal, ami ehhez tartozik. Ezeknek a csoportoknak nemcsak az volt a feladata, hogy a többieket ellássák, hanem egyben a többieknek tilos is volt az illető növény termesztése vagy az illető állat tenyésztése, ami egy totem joga volt, ahogy mondták. Ez a totem gazdasági értelme, amely ott, ahol ez a totem uralkodott, egyúttal misztériumkultúra volt. Olyan misztériumkultúra, amely nemcsak magasabb régiókban van meg, ahogyan a mai ember álmodozik róla, hanem amely egyenesen az isteneknek a misztériumtagjai számára megismerhető tanácsaiból kiindulva egészen az egyes ember életéig rendezte az emberi életet. Totemfigura, totemcsoport szerint rendszerezték a törzset, és ezzel megfelelő gazdasági szervezetet értek el, amellett, hogy az embereknek bizonyos módon felfedték, milyen a szellemi világ, hogyan nyúl bele a szellemi világ a földi szellemi életbe, ahogyan ez akkoriban, az adott kor számára helyes volt. Ahogyan a maguk módján gondoskodtak a jogi életről, amelynek csak földi jellege van, úgy készítették elő az embereket itt, a Földön, a gazdasági élet rendjével, hogy azután az emberek a halállal ismét egy másik világba léphettek be, amelyben olyan összefüggéseket kellett kialakítaniuk, amelyeket itt, a Földön csak az egyéb természet emberen kívüli lényeivel való érintkezéssel tudtak előkészíteni. Ezek az ősi korokban élt emberek a beavatottaik vezetésével megtanulták, hogyan illesszék helyesen a gazdasági életet a világukba. Később ez többé-kevésbé zavarossá vált, bár egyáltalán nem nehéz a társadalmi szervezet hármas tagozódását feltárni egészen a görög kultúráig, sőt a középkor kultúrájáig, feltárni éppen ebből a szempontból, amit most megadtam, hogy a maradványai még legalább a XVIII. századig megtalálhatók. Ó, ez a modern ember olyan kényelmes gondolkodású, mindent, de mindent a lehető legfelületesebben szeretne látni a gondolataiban! Ha a korábban elmúlt idők életét valóban tanulmányozni szeretnénk, nem aszerint, amit ma történelemnek neveznek, és ami gyakran fable convenue, hanem aszerint, amilyen tényleg volt, akkor látnánk, hogy ösztönös hármas tagozódás volt; csak éppen az egyik tagba, a szellemi életbe minden a szellemi központból került bele, és ezáltal elkülönült a puszta államélettől. Amikor a katolikus egyház a csúcspontján volt, önálló tagot alkotott, és a másik földi szellemi életet önálló tagként szervezte meg, iskolákat alapított, irányította a nevelésügyet, az első egyetemeket is ő alapította, önállóvá tette a földi szellemi életet, gondoskodott arról, hogy az államélet ne teljen meg ennek a világnak a bitorló fejedelmével. És a gazdasági életben még a későbbi időkben is legalább az volt az ember érzése, hogy ha a gazdasági életben kialakul az emberek közötti testvériség, ez belül olyasmit készít elő, ami a halál utáni életben folytatódik. Hogy az emberek közötti testvériség a halál után elnyeri a jutalmát, az a totemizmusban élt magasabb elképzelések önző átértelmezése, de legalább még megvan annak a tudata, hogy az emberi gazdaságban a testvéries élet a halál utáni életben szellemi irányú folytatásra talál. Még az ezen a területen történt kilengéseket is e szerint a szempont szerint kell megítélni. Benne van az emberi természetben, hogy kilengések fordulnak elő. A búcsúcédulák árusítása mindenesetre az egyik legzüllöttebb kilengés ezen a területen. De abból a tudatból fakadt, még ha csak kilengésként is, hogy annak, amit az ember itt, a fizikai életben gazdasági áldozatként meghoz, a halál utáni életében jelentősége van. Még ha karikatúrája is annak, ami van, akkor is annak a helyes szemléletnek a karikatúrájaként keletkezett, hogy jelentősége van annak, amit itt átélünk, amikor a Föld más birodalmainak lényeivel, az ásványokkal, a növényekkel, az állatokkal kapcsolatba lépünk. Azzal, hogy kapcsolatba lépünk más lényekkel, olyasmire teszünk szert, ami csak a halál utáni életben fejlődik ki teljesen. Tekintettel arra, amik a halál után vagyunk, itt, emberként ugye, még rokonságban vagyunk az alacsonyabb lényekkel, az állatokkal, növényekkel, ásványokkal; de éppen ennek az emberen kívüliségnek az átélésével készítünk elő valamit, aminek csak a halál után kell emberivé felnőnie. Ha így gondolkodnak, könnyebben megértik, könnyebben rájönnek, mennyire magától értetődő, hogy az, amit az állatokkal, növényekkel, ásványokkal átélünk, olyasmiben éli ki magát a Földön, ami az embereket összefogja, ami szellemi levegőként, szellemi atmoszféraként veszi körül őket. Amit az emberek egymás között élnek át, az pusztán tiszta éteriséget készít elő a születés és a halál között. Amit az emberek az emberalattiságban élnek át a gazdasági életben, az csak akkor válik emberré, csak akkor emelkedik fel földi emberivé, ha átléptünk a halálon. Az antropozófiai irányultságú szellem számára, annak, aki az életben való elmélyülést az antropozófiai irányultságú szellemtudomány segítségével keresi, a legnagyobb érdeklődésre kell számot tartania és a legfontosabbnak kell lennie: elismerni, hogy a társadalmi szervezetnek ez a hármas tagozódása konkrétan abban a körülményben gyökerezik, hogy az ember ebben az értelemben hármas tagozódású lény, azáltal, hogy olyasmit hordoz magában, aminek csak a születés és a halál között van jelentősége, és azáltal, hogy bizonyos fokig már a szokásos fizikai élet leple alatt előkészíti azt, aminek érzékfeletti, halál utáni jelentősége van. Ami itt a legalacsonyabb életnek tűnik, az élet a fizikai gazdaságban, itt, a Földön látszólag alacsonyabb, mint a jogi élet, de az alacsonyabbnak ez a megélése ugyanakkor azzal kárpótol minket, hogy míg benne állunk az alacsonyabb gazdaságban, a bennünk mélyebben levő ember számára időt nyerünk, hogy felkészüljünk a halál utáni életre. Amikor a lelkünkkel hozzátartozunk a művészeti élethez, a vallási élethez, a nevelési élethez, az egyéb szellemi élethez, azt az örökséget fogyasztjuk, amit a születéssel hoztunk be a fizikai-földi létbe. De amikor a gazdasági élettel bizonyos fokig az emberalattiságba süllyedünk, abba a gondolkodásba, ami nem ér fel olyan magasra, ezért úgy kapunk kárpótlást, hogy legmélyebb bensőnkben előkészítjük azt, ami csak a halál után emelkedik fel az emberbe. Ez paradoxnak hangozhat a mai ember számára, mert szívesen tekinti a dolgokat egyoldalúan, és tulajdonképpen nem akarja tudomásul venni, hogy az életben minden dolog lényege két oldalon bontakozik ki. Ami az egyik oldalon magas, az a másik oldalon alacsony, ami az egyik oldalon alacsony, az a másik oldalon magas. A valóságos életben - mondhatnám, az élet valóságában - minden dolognak megvan a másik oldala. Az ember jobban megismerhetné egyáltalán saját magát és a világot, ha tudatában lenne, hogy minden dolognak mindig van egy másik oldala. Néha kellemetlen tudomásul venni ezt, sokféle kötelezettséggel jár az életben. Így például: Bizonyos dolgok tekintetében okosnak kell lennünk, de ennek az okosságnak a mértékét nem növelhetjük bizonyos dolgok vonatkozásában anélkül, hogy ugyanilyen mértékben ne növelnénk a butaságot egy másik oldalon. Az egyik mindig feltételezi a másikat. És tulajdonképpen soha nem szabadna egy embert teljesen butának tartanunk, akkor sem, ha a külső életben butának látszik, anélkül, hogy tudatában lennénk: a tudatalattijában talán mély bölcsesség van, csak előttünk elrejtve. Csak akkor tárul fel a valóság, ha tisztában vagyunk minden valóságnak ezzel a kétoldalúságával. És az is igaz: a szellemi kultúra élete az egyik oldalon a legmagasabb dolognak tűnik; ugyanakkor ez az a hely, ahol mindig rablógazdálkodást folytatunk, ahol mindig azt fogyasztjuk, amit a születésünkkel hozunk a fizikai létbe. A gazdasági élet a legalacsonyabb tagnak tűnik: ennek csak az az oka, hogy ez a legalacsonyabb nézőpont a születés és a halál között. Időt hagy arra, hogy tudat alatt kifejlesszük azt, ami a gazdasági élet szellemi oldala, és amit a halállal az érzékfeletti világba beviszünk. Ez a másik emberrel testvériségben való összetartozás érzése, ez az, amit a gazdasági élet szellemi része alatt kell értenem. Nos, az emberiségnek sürgős szüksége van ezeknek a dolgoknak a megértésére, ha meg akar szabadulni bizonyos kellemetlenségektől, amelyek éppen azért keletkeztek, mert nem vették figyelembe ezeket a dolgokat. Az uralkodó osztályok vezető személyiségein belül kialakult valami - tegnapelőtt beszéltem erről11 -, aminek nincs elég átütő ereje ahhoz, hogy a mindennapokba bevilágítson. Ebben a kérdésben különösen fontos a jelenkor emberének, hogy elsajátítsa a megfelelő megértést. Látják, az uralkodó osztályok vezető intellektuális körei bizonyos erkölcsi világnézetet, bizonyos vallási világnézetet alakítottak ki. De ezt az erkölcsi, ezt a vallási világnézetet a legszívesebben mindig egyoldalúan, egészen idealistának tartanák meg. Nem kell, hogy átütő ereje legyen, hogy a mindennapi életbe betörjön. Gyakorlatilag azt látják, hogy vasárnapról vasárnapra, sőt gyakrabban elmehetnek az ismert templomokba: prédikációkat tartanak, olyan prédikációkat, amelyek azonban folyamatosan elmulasztják a kor legintenzívebb kötelességét. Minden lehetséges dologról beszélnek önöknek, mit tegyenek a vallásos világnézet alapján, aminek azonban nincs átütő ereje. Mert lépjenek ki a templomból, lépjenek be a mindennapi külső életbe, és akkor nem mindent tudnak alkalmazni abból, amit embernek ember iránti szeretetéről prédikálnak, hogy mit kell tenni, mit akar megélni az egyik, és éppen mit prédikál a másik. Hol van egyezés, kapcsolat aközött, amit a prédikátor, az erkölcstanító mond a tanítványainak és aközött, ami a mindennapi életben uralkodik? Ez például másképpen volt azokban az időkben, amelyekre a totemkultusz visszautal: a beavatottak akkor az istenek tanácsa szerint alakították ki a mindennapi életet. Egészségtelen állapot, hogy a szószékekről ma semmit sem lehet hallani a gazdasági élet szükséges kialakításáról. Az, amit ma prédikálnak, valóban olyan - gyakran használtam ezt a hasonlatot -, mintha valaki egy kályha előtt állva azt mondaná: Te, kályha, itt állsz a szobában. A szobában levő többi tárgyhoz való viszonyod alapján szent kötelességed, hogy melegítsd a szobát. Teljesítsd tehát szent kötelességedet, és melegítsd a szobát! Sokáig prédikálhatnak így a kályhának, nem fogja melegíteni a szobát! De egyáltalán nem kell prédikálniuk, hanem fát és szenet belerakni, és meggyújtani, akkor befűtik a szobát. Így elfelejthetnek minden olyan erkölcstant, ami csupán arról beszél, mit kell az embernek tennie az örök üdvösségért vagy más dolgokért, amelyek a puszta hit körébe tartoznak. Elfelejthetik tehát a prédikációkat, amelyek ma leginkább a szószékről elhangzottak tartalmát képezik, de nem felejthetik el azt, ami ma reális tudás a társadalmi szervezetről. Ez lenne mindenkinek a kötelessége, aki ma olyan népnevelő akar lenni, aki a gyakorlatban is hidat épít onnan, ami szellemiekként átszövi a világot, ahhoz, ami a mindennapi életben történik. Mert az Isten, az isteni nemcsak abban él, amit az ember a felhők magasába álmodik, hanem a legcsekélyebb mindennapi dolgokban is. Ha megfogják a sótartót az asztalon, ha a kanál levest a szájukhoz viszik, ha öt fillérért megvesznek valamit egy embertársuktól, minden dologban benne él az isteni. És ha valaki átadja magát a hitnek: az egyik oldalon van a durva anyag, a megfogható, ami alacsonyabb természet, és a másik oldalon az isteni-szellemi, amit távol kell tartani ettől a durva anyagtól, megfoghatótól, mert az egyik szent, a másik profán, mert az egyik magas, a másik alacsony, akkor az ember ellentmond a valóságnak megfelelő világfelfogás legbenső értelmének: a legmagasabbtól, a legszentebbtől egészen az ember leghétköznapibb élményeibe ható mozgatóerőnek. Ezzel egyben azt is jellemeztük, mit mulasztott el egészen korunkig a vallásos fejlődés, amely mindig csak a kályhának prédikálja, hogy legyen meleg, és megtiltja a valódi, konkrét szellemi megismerést. Ha mindenütt szabadon csak kimondanák ezt, hogy mit mulasztottak el, mit mulasztottak el azok, akik a szellemi élet vezetésére hivatottnak érzik magukat, akkor ez máris fontos iránymutatás lenne arra, hogy minek kell történnie. Hogyan beszélnek ma gyakran a megváltásról, a kegyelemről, arról, ami a hit tárgya? Úgy beszélnek, hogy az ember számára a legkényelmesebbé teszik: Itt vannak az emberek a maguk emberi érzületeivel. Krisztus Jézus egykor meghalt a Golgotán, és - a haladó teológusok ma már nem hisznek ebben - feltámadt. Mindezt azonban saját magáért teszi, az embereknek nem kell mást tenniük, mint hinniük benne. - Ma így gondolják sokan, és köreik zavarásának érzik, ha valaki másképpen gondolja. De meg kell tanulni másképpen gondolkodni! Pontosan ezen a területen van szükség radikális váltásra. Úgy mondhatnánk: Ma ismét felhangzik a krisztusi figyelmeztetés vagy Keresztelő János figyelmeztetése: Változtassátok meg a gondolkodásotokat, mert a válság ideje közeleg. - Az emberek megszokták, hogy valahol ott van a szellem, valahol, ahol gondoskodik róluk; hogy a vallásos prédikátoroktól azt hallgassák, hogy létezik egy olyan szellemi világ, amit a lehető legkevésbé ábrázolnak. Az emberek nem akarják megerőltetni a gondolkodásukat, hogy tudjanak is valamit a szellemi világról, csak hisznek benne. Elmúlt az az idő, amikor ez megengedhető volt! El kell jönnie annak az időnek, amikor az embereknek tudniuk kell: Nem csupán gondolkodom - talán az érzékfelettiekre is gondolok -, hanem be kell bocsátanom az isteni-szellemi hatalmakat a gondolkodásomba, az érzésembe. A szellemi világnak bennem kell élnie, a gondolataimnak is isteni természetűeknek kell lenniük. Alkalmat kell adnom Istennek, hogy rajtam keresztül szólaljon meg. - Akkor a szellemi élet nem pusztán ideológia lesz. Ez az újabb kor nagy bűne, hogy a szellemi életet ideológiává bénította. És ma már a teológia is ideologikus, nem csak a proletár, szocialista világnézet ideológia. De ettől az ideológiától meggyógyulnak az emberek. A szellemi világnak valóságossá kell válnia a számukra. És tudniuk kell, hogy a társadalmi szervezet egyik tagjában valóságosként él a szellemi világ mint a születés előtti élet, az úgynevezett szellemi világ öröksége; és amikor lemerülünk látszólag az emberi alá, a gazdasági életbe, akkor egy szellemi dolog készül elő. Ennek az alámerülésnek a kiegyenlítéseként pontosan az készül elő, aminek azon az életen keresztül, amit akkor érünk el, amikor a halállal ismét belépünk a szellemi világba, ha ezt helyesen éljük végig, emberibb, testvéri tudományba kell átvezetnie minket itt, a Földön. Az élet reális szemlélete - ennek kell ismét eljönnie. És az áll az antropozófiai irányultságú szellemtudomány hitvallójaként helyesen a világban, aki tudatában van: a dolgok, amelyeknek ma el kell jutniuk az emberiségbe, azáltal mélyülhetnek el számára, hogy az antropozófia nemcsak tudományként fejlődik, hanem úgy tekinti, mint ami minden érzésébe bekerül, az egész életérzését áthatja, át is alakítja, olyanná teszi, hogy méltó tagként léphet be abba, aminek a jelennel kell kezdődnie, és ami egyedül válhat az emberiség jövőjének üdvére. Ezekkel a dolgokkal azt adjuk meg, ami az emberiségnek szükséges, de azt is, amit az emberiség elmulasztott. Csak az hozhat a jelen és a közeljövő számára valami üdvöset, ha bátran, félelmet nem ismerve helyezkedünk bele az elmulasztott dolgokba. Ezért jöttem el önökhöz ide, ahol magunk között vagyunk, hogy ahhoz, amit ma a társadalmi problémáról nyilvánosan el lehet mondani, hozzáfűzzem azt, amit az antropozófiai irányultságú szellemtudomány szempontjából lehet elmondani; ahol be lehet vonni azt, ami a testetlen ember halhatatlan, érzékfeletti életéből belenyúlik ebbe a földi életbe. Ami a külső államszervezetet illeti, az csak a társadalmi szervezet egy tagja, csak tisztán földi tagja. A két másik tag két különböző oldalról kapcsolódik a szellemiekhez. Egyrészt földi szellemi életként részesülünk a szellemi életben, amelyet - mert bizonyos fokig a születés előtti, szellemi életből préselődik ki -, mondhatnám, fölöslegként élhetünk át. És a másik oldalon testi emberként, miáltal a Föld állatiságával kapcsolódunk össze, alámerülünk a gazdasági életbe. Csak éppen mivel nem csupán testi emberek vagyunk, hanem ebben a testben a lélek a következő földi életekre és a következő érzékfeletti életekre készül elő, a gazdasági életben is az készül elő, ami azt a részünket vezeti fel az emberségbe, amely itt még nem egészen emberi: az embert, akinek a gazdasági életben kell benne lennie. Ugyanakkor van bennünk valami a felsőbbrendű emberből, amennyiben olyan társadalmi összefüggésbe tudunk bekerülni, ami átszövi a földi szellemi életet. Van bennünk valami a puszta emberből, amikor állampolgárrá válunk. Van bennünk valami, ami arra kényszerít, hogy leszálljunk mindkét dologba, de ugyanakkor az érzékfeletti világ azzal kárpótol, hogy abban, ami alacsonyabb tagként jelentkezik a szociális átélésben, már előkészül az, ami felvezet, ami beilleszt minket az érzékfeletti világba. A valóság mindenesetre nem olyan felületes, nem olyan kényelmesen felfogható, mint az ember gyakran szeretné. A másik oldalon megmutatja, hogyan megy végig az emberi élet a különböző szakaszokon, azonban minden fázis olyan új mozzanatokat, új tartalmat, új impulzusokat visz az emberi életbe, amelyek csak azokon a meghatározott területeken adhatók, ahol adódnak. Így látjuk, hogyan fonódnak egymásba annak az életnek a szálai, amit itt, a születés és a halál között élünk le, azokkal a szálakkal, amelyeket a halál és az új születés között átélt életben szövünk. És ebben a teljes emberi életben minden a legnagyobb mérvű bölcsességgel kapcsolódik egymásba. Az, ami itt, a földi életben az emberi individuumok között szövődik, amit itt a másik emberrel teszünk, amikor örömet szerzünk neki, amikor bánatot okozunk neki, amikor a gondolatait gazdagítjuk vagy a gondolatait elszegényítjük, miközben erre vagy arra meg akarjuk tanítani - ez karmikus, sorsszerű életünket készíti elő a következő földi létünk számára. De ettől meg kell különböztetnünk azt, amire annak az életnek az előkészítéséhez van szükségünk, amelyet közvetlenül a halál után, érzékfelettiként alakítunk ki. Itt különböző társadalmi közösségekbe kerülünk. Ebből ki kell jutnunk. Ezt úgy tudjuk elérni, hogy a puszta gazdasági életünkből, a puszta gazdaságból felmerül valami, ami átvezet a halál kapuján a szellemi világba, hogy ne maradjunk abban a társadalmi közösségben, amelybe itt beleéltük magunkat, hanem a következő életben egy másikba nyerjünk felvételt. Ilyen bölcsen fonódnak össze a karmikus szálak azokkal a szálakkal, amelyek a világ általános életébe helyeznek minket. Úgy tűnik, amit az érzékfeletti és a fizikai-földi életnek a szellemtudomány szerinti összekapcsolásával nyerhetünk, az jelentősen elmélyíti azt, aminek a társadalmi szervezet hármas tagozódása exoterikus tartalmának kell lennie. A kívülállónak bizonyosan nehezen érthető ez, mert ma nincs segítség. De az, aki az antropozófiai mozgalomban van, annak mindazért, ami itt, a Földön megalapozható, egyben mindent fel kell vennie, ami összeköt azzal a szférával, amelybe a halálunk után belépünk, amelyből a születésünkkel érkeztünk, amelyben keresnünk kell mindazokat, akik előttünk eltávoztak ebből a világból, és akikhez bizonyos kapcsolatok fűznek. Mert az lesz az antropozófiában elmélyültség legszebb emberi vívmánya, hogy megtanulják, hogyan kell látni a földi élet, a születés és a halál két nagy misztériumát, hidat vernek a fizikai és az érzékfeletti között, az úgynevezett élő és az úgynevezett holt között, úgy, hogy a holt élőként lesz köztünk, és az élőről azt mondhatjuk: Az az élet, amely az érzékfelettiben a mienk volt a születés előtt, és amely a mienk lesz a halál után, nem más, mint a lét másik formája. Itt, az érzékelhetőségben holt, ahogyan az érzékelhetőség holt, amikor az érzékfelettit éljük meg. A világban a dolgok viszonylagos kapcsolatban vannak egymással. És csak akkor jutunk be magába a valóságba, ha átlátjuk bármely valóságnak ezt a két oldalát. Ez az, amit ma meg akartam adni azoknak a kérdéseknek a kiegészítéseként, inkább ezoterikus kiegészítéseként, amelyeket most annyira szükséges nyilvánosan megtárgyalni, és amelyek megtárgyalásában nagyon is részt kell venniük azoknak, akik közel állnak az antropozófiai mozgalomhoz. Egy kérdésre, amely nem maradt fent, Rudolf Steiner megjegyezte még: Ezek a dolgok olyanok, hogy tényleg azt mondhatjuk: A társadalmi szervezet ilyen szemlélete szilárd alap. És csak azt kell kikutatni, az egyes esetekben hogyan illeszkedik az életbe. Ha ismeri Pitagorasz tételét, akkor nem kérdezi meg: hogyan igazolódik be minden részletében? Ha ismeri, tudja: Mindenütt helyes lesz, ahol alkalmazható, ugyanúgy, ahogy háromszor tíz, az harminc, mindenütt, ahol alkalmazza. Nem kell megkérdeznie, hogy helyes-e, és nem kell bizonyítania. Ezeket a dolgokat önmagukban kell belátnia. Így azt fogja látni, hogy a társadalmi életnek ennél a szemléleténél bizonyos alapból indulunk ki, amely egyszerűen igaznak bizonyul; a többi dolog aztán jön, és hozzákapcsolódik. Az adórendszer, a tulajdonrendszer, mind következményként kapcsolódik hozzá. Mindez akkor adódik, ha felfogjuk az élő társadalmi szervezetet. És ebből adódik, hogy az emberek például egyáltalán nem fognak sorban állni, hogy a gyereküket a szabad iskolába küldjék. Ellenkezőleg: oda akarják majd küldeni, mert az lesz az érdekük. Azon a területen viszont, ahol minden egyes embernek minden emberhez való kapcsolata kifejlődik, a jogi élet területén szükség van az ítélőképességre, és senki sem lehetne a társadalmi szervezet második tagjának képviselő-testületébe választható, akinek nincs ítélőképessége. Az ilyesmit persze meg kell aztán vizsgálni: Az emberek közötti kapcsolat, ez az érdeklődés, az életnek ez a tudatos élése, ez teljesen magától fog megmaradni a szabad szervezetben, amely már egészségessé válik. |