"Ha a lelkek közösen, belső tisztességgel keresik a szellemet, megtalálják egymáshoz is az utat."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A társadalmi rejtély belső szempontja (6)

6. --

[A frázis megjelenése. A három következő hierarchia ember iránti érdeklődésének kialvása és újra elnyerése. A profetikus nevelés. Az emberiség tudat alatt lépi át a küszöböt. A hármas tagozódás. Az akarat szólítása a szellem mechanizálásának, a lélek növényiesítésének és a test állatiasításának legyőzésére.]

Berlin, 1919. szeptember 12.

Ma, amikor ebben a teremben38 először beszélhetek önöknek antropozófiáról, mindenekelőtt a hála érzését szeretném kifejezni azoknak a kedves barátaimnak, akik abban az időben, amit én magam nem tudtam itt, Berlinben tölteni, odaadóan szentelték magukat annak a feladatnak, hogy berendezzék ezeket a helyiségeket, amelyek antropozófiai vizsgálatainkat és munkánkat szolgálják. Olyan korban élünk, amikor az emberi léleknek főleg a világtörténelem és az emberiségfejlődés nagy, átfogó eseményeihez kell vonzódnia. Ha emberekként meg akarjuk érteni a helyzetünket a világ történéseiben, a jelen nagy, átfogó eseményei és átalakulásai annyira igénybe veszik az akaratunkat, hogy a korábbi nyugodtabb, legalábbis látszólag nyugodtabb időkkel szemben nem tudunk ugyanakkora figyelemmel fordulni olyan szép, külső események felé, mint egy ilyen helyiség berendezése, amit eszmei céloknak, szellemi céloknak kell szentelni. S úgy kell szentelni, hogy ezekben az emberek úgy működjenek együtt, ahogyan a társadalmi életükben. Ha helyesen gondolkodunk a dologról, mégis van bizonyos összefüggés a korunkban a világban lüktető nagy események és egy ilyen helyiség között. Ha maguk az emberiség történelmi fejlődésének fontos követelményei olyanok lesznek, hogy ami szépséget, művészi kialakítást keresett az ember az egyéni magánéletében, annak egyre inkább vonzódnia kell azokhoz a helyiségekhez, amelyeket az emberek nem önzően, maguknak tartanak meg, hanem amelyekben szociálisan együttműködnek. Rosszul értenénk, mi akar az emberiség fejlődésében jövőbeli célként elhelyezkedni, ha aszerint akarnánk megítélni, ami ma olykor megnyilatkozni látszik. A jelen társadalmi mozgalma nemcsak nagyon is „demokratikus” jellegű - csak ennek múlékony lényét a megfelelő értelemben kell átlátni ahhoz, hogy azt, ami ebben a mozgalomban rejlik, hogy ezt a demokratikus jelleget ne ismerjük félre -, hanem ebben a társadalmi mozgalomban van valami, ami megijeszthetné az embert: a szépség, az, ami a földi kultúránkon művészetként végigvonul, nem talál olyan megértésre a jövőben, mint a múltban, mert az anyagiakat előnyben részesítő körök nem voltak képesek e szépség ápolásának szentelni magukat!

Átmeneti időszak fog odavezetni, hogy a szépség iránti fogékonyság valamennyire csökken. De amikor életünk szociálisabb kialakítása komolyan elterjed, éppen akkor lesz elengedhetetlen, hogy a külső, térbeli, az időbeli történés az ízléshez, a szépséghez idomuljon; különben az emberiség eltűnik a kicsinyességben, nyárspolgárságban. Így azt az egyszerű szépséget, amit barátaink itt, ebben a helyiségben ahhoz próbáltak hozzáilleszteni, amit itt az élet komoly dolgaiként kell ápolni, ezt a korunkban lüktető nagy események jelképének tekinthetjük. És ilyen érzésektől indíttatva gondolom, hogy önök is egyetértenek, amikor ilyen komoly időkben, az itt elvégzett munkáért, ebben az értelemben is a legszívélyesebb köszönetet fejezem ki a barátainknak. Tévhit lenne, ha úgy akarnák megítélni azt, aminek korunkban elő kellene készülnie, mintha a világ úgynevezett „objektív eseményei” miatt a személyiség értéke és annak értéke, ami a személyiségből, az egyéniségből származik, csökkenhetne. Ez nem így lesz. Csak a XIX. század végéig, az utóbbi három-négy évszázad hatott úgy, hogy az emberiség egyetemes fejlődésében beigazolódni látszik, hogy az ember több mint egy kerék az általános világmechanizmusban. A közeljövő feladata lesz már, hogy az ember kijusson ebből a világmechanizmusból. Ezért mondhatjuk azt: Korunk nagy mozgalma főleg gyökeresen önző jellegű. Bizonyosan a szocializmusra törekszenek, de valódi antiszociális hajlamból és ösztönökből. Nem szabad félreismerni, hogy azért törekszünk szocializmusra, mert az emberek a lelki fejlődésükben, a lelki alkatukban annyira antiszociálissá váltak. Ha a szociális érzés magától értetődőbb lenne, akkor nem kellene annyi szocialista programnak léteznie; ezek bizonyos fokig csak reakciók az ember antiszociális érzésére és érzületére. De éppen egy ilyen korban, amelyben - mivel a dolgok annyira tisztázatlanok - a szociális tényező az önzésből és az antiszociálisból akar megszületni, egy ilyen korban egészen különleges hatást gyakorol annak megpillantása, amit egy ideális dolog iránti nemes, önfeláldozó odaadással, valódi, igazi, önzetlen emberi érzésből hoztak létre. És jó lesz, ha ezekben a komoly időkben nem ülünk külsődleges módon ünnepet, hanem olyasmire irányítjuk a gondolatainkat, amit az imént elmondtam: korunkban, az erősen ható önző törekvések mellett mennyire értékes megtalálni annak a lehetőségét, hogy olyasmit hozzunk létre, ha csak kismértékben is, mint amit itt hoztak létre az eszmei, szellemi munkához. És ezért a legünnepélyesebb számomra, hogy itt folytathatunk vizsgálódásokat, amelyeknek egyrészt korunk komolyságával kell összefüggeniük, hogy ebből a komolyságból megkaphassuk a lelkünkbe azokat az érzéseket, amelyek talán elkísérhetnek a munka során, amit itt, ezekben a helyiségekben kell elvégezni, mindaddig, amíg ezekben a termekben a kor viszonyai szerint végezhetjük, és ha másrészt engedjük, hogy hassanak ránk a gondolatok, amelyek, mivel belsőleg összefüggenek az emberiség fejlődésével, azok miatt a feladatok miatt, amelyeket ezek a helyiségek szolgálnak, érdemesek és méltók lehetnek arra, hogy amikor belépünk ide, gyakran a lelkünkbe idézzük őket.

Ha korunkat kritikus értelemben, nem rosszindulatú kritikával, de kritikusan tekintjük, akkor nem lenne igazunk, ha a korunkban az élet minden területén uralkodó hanyatlási folyamatokkal kapcsolatban be akarnánk csapni magunkat. Ha nem akarjuk az élet komolyságát elveszíteni, amikor megfigyeljük korunkat, akkor nem szabad elfelejtenünk, milyen erős az, amit ma az ember rendszerint a tudatában hordoz - úgy hordozza, hogy szavakkal kimondja -, legtöbbször milyen távol áll ez attól, ami belsőleg igaz és valóságos. Sőt kortársaink széles köréből elveszett az az érzés, hogy a szó, amit kimondunk, ma gyakran távol áll a valóságtól, és az emberi lélekből elementárisan kiáramló valóság helyébe, mondhatjuk, a világfrázis lépett. Mert mi jellemzi legtöbbször a frázist? Az jellemző rá, hogy az emberek anélkül beszélnek, hogy a szájukat elhagyó szó belsőleg összekapcsolódna - hiszen csak belsőleg kapcsolódhat össze - a valóság forrásával. Csak azt kell észrevennünk, hogy az utóbbi négy, öt, hat év során az általános valótlanság mennyi kinyilatkoztatása történt az egész világon, és nem kételkedhetünk abban, hogy ezzel a világ mennyire eltávolodott az igazi valóságtól, a világfrázishoz vezetett, és ha semmit sem tesznek ellene, egyre inkább odavezet. És a frázis, a valótlanság megnövekedésén kívül tulajdonképpen semmi sem gyarapodhatott annyira korunkban, mint a valótlanság iránti elnézés, mint a valótlanságra való hajlam. Mindenütt, ahol ma találkozunk a frázissal, megtaláljuk azokat az embereket is, akik elnézik a frázisnak, ennek a valótlanságnak az érvényesülését. Mert ezek az elnéző emberek mindenütt azt kérdezik: Hogy értette ezt az illető? Nem volt-e mindig a legjobb szándékkal? Nem mindig a legjobb indulattal akart eljárni? - Ezzel szemben milyen kevéssé uralkodik a lelkiismeretes igazságérzet, hogy az, aki kinyitja a száját, köteles az állításának alapjait komolyan ellenőrizni, és csak az ellenőrzés után megtenni a kijelentését. El kell jönnie az időnek, amikor nem elég, hogy egy emberről elmondható: Jó szándékú, ha valótlanságot mondott. Még inkább el kell jönnie az időnek, amikor az emberek a legintenzívebb felelősséget érzik az igazság ellenőrzése iránt, különösen akkor, ha rájönnének, hogy nem bocsáthatják meg, ha olyasmit mondtak ki jóhiszeműen, ami nem felel meg a tényeknek, hanem tudatában lennének annak a ténynek, hogy az objektív világmegismerésnek mindegy, szubjektíven azt hisszük, a valóságot mondtuk vagy sem, az objektív világmegismerésnek viszont egyáltalán nem mindegy hogy egy bizonyos esetben olyasmit mondunk, ami objektív értelemben igaz, azaz a tényeknek megfelel, vagy olyasmit, ami nem felel meg a tényeknek. Éppen az idők komolysága miatt kell megtanulnunk, mi is valójában a frázis.

Ma tulajdonképpen sok embernek az az érzése, aminek nincsenek is világosan tudatában, hogy tulajdonképpen csak olyat szabad állítani, ami a másiknak kellemes. Ezt egész különösen tanulmányozhatjuk és tovább tanulmányozhatjuk azon, ahogy nagyon sok ember viszonyul a világeseményekhez. Komoly dolgokat éltünk át. Ezt a komolyságot az emberek mégis úgy ítélik csak meg, ahogy számukra kellemes, nem pedig aszerint, hogy mekkora ennek a komolyságnak a fontossága az emberiség egyetemes fejlődése szempontjából. Vannak olyan kortársaink, akik az utóbbi négy-öt év történései középpontjában álltak, emberek, akiket a körülmények emeltek fel a világtörténelem szempontjából legmagasabb tisztségekbe. Ezeket az embereket utolérte a sorsuk! De milyen kevéssé hajlamosak az emberek, hogy objektív ítéletet alkossanak arról, ami tulajdonképpen történt. Milyen kevéssé hajlamosak az emberek, hogy megkérdezzék, a vezető személyiségek milyen válogatás, milyen kiválasztás alapján kerültek döntő időkben a vezető helyekre, az ember szerencsétlenségére. Ma azonban semmire sincs akkora szükség, mint arra, hogy ezekkel a dolgokkal kapcsolatban minden szubjektív véleménnyel szemben eljussunk egy bizonyos objektivitáshoz. Sokan azt hiszik, ma könnyű igazat mondani. Nem könnyű igazat mondani, mert a valóságnak ma olyan sok ellensége van, és mert az, aki igazat mond, ma természetesen nagyon gyorsan kikopik. Mert az igazságot ma gyakran rossz néven veszik.

Mivel gyakran mondták, hogy amit szociális területen érvényesítek, olyan nehezen érthető; nem lehet felfogni, az utóbbi hónapokban ezzel szemben újra meg újra ki kellett jelentenem, hogy éppen ennek a szociális impulzusnak a felfogása más lelki hangulatot tesz szükségessé, mint amilyen Közép-Európában, különösen az utóbbi négy-öt évben és már jóval régebben is uralkodott, de az utóbbi négy-öt évben a csúcspontjára jutott. Ebben az utóbbi négy-öt évben az emberek sok mindent felfogtak; olyan dolgokat fogtak fel, amelyeket én igazán fel sem fogtam. Sok embertől lehetett mindenféle, szép keretbe foglalt kijelentést hallani; az emberek felfogták ezeket. Egyenes igazságérzékkel nem lehetett felfogni az ilyen kijelentéseket, az emberek mégis felfogták. Mert megparancsolták nekik, hogy fogják fel: a parancs a Nagy Főhadiszállásról jött. Erre mindent felfogtak. Most azonban olyan dolgokra van szükség, amelyeket nem engedelmességből fognak fel, hanem a saját szabad lelkükből. Az embereknek ezt talán újra el kell sajátítaniuk. Az utóbbi négy-öt év komolyan megmutatta, hogy az embereknek ezt újra el kell sajátítaniuk. És azzal szemben, amit az emberek az utóbbi négy-öt évben megszoktak, valóban nem kellemes kötelesség igazat mondani, először, mert az igazság komoly, és azután mert az emberek annyira rossz néven veszik az igazságot.

Eljön az a kor, amely egészen különleges módon fog erre a mai korunkra tekinteni. Jelenleg az embereknek azonban a közelmúlthoz képest sok egyéb kötelezettsége van. Ezért ma már bizonyos értelemben elképzelést kell alkotni arról, hogyan fognak az eljövendő korok tekinteni arra, ami most történik.

Korunkban az embereknek meg kell tanulniuk, hogy pillantásukat, szellemi pillantásukat ismét a nagy átrétegződésekre, a földi emberlétesülés nagy impulzusaira irányítsák. Ilyen nagy fordulat kezdődött a XV. század közepén a keresztény időszámításban. A mi antropozófiai irányultságú szellemtudományunkban ezt az ötödik Atlantisz utáni kultúrkorszaknak nevezzük, és tudjuk, hogy egészen más jellegű, mint a korábbi, a görög-latin kultúrkorszak, amely a Krisztus előtti VIII. században kezdődött és az időszámításunk szerinti XV. században fejeződött be. Az emberek azzal, amit fable convenue-ként hoztak létre, és amit történelemnek neveznek, nem látják, milyen hatalmas különbség volt például a X. század és a XV. század közepével induló évszázadok emberi lelki beállítottsága között. Új lelki beállítottságok és lelki alkatok törtek be az emberiségbe, és csak akkor érthetjük meg, tulajdonképpen mi is került be az emberiség fejlődésébe, ha a lelki pillantásunkat felfelé fordítjuk, azokra az erőkre, amelyek az emberiség történetében hatnak, olyan erőkre, mint amilyenek például a XV. század közepén bekövetkezett fordulatban hatnak. Korunkban - a XV. század közepe óta ismét eltelt néhány évszázad - bizonyos fokig válságba jut az, ami a XV. század közepén a civilizált emberiségbe betört, ami mostanáig lassan fejlődött, és most döntő pillanatát éli meg, mert az emberi tudatnak meg kell ragadnia ezt a döntő pillanatot.

Ma olyan korban élünk, amelyben az embernek - hogy milyen módon, arról még beszélünk - fel kell vennie a tudatába: Itt állok emberként a földi történésekben, és rajtam kívül a természet három birodalma, az állatvilág, a növényvilág, az ásványvilág. Ha azonban az ember ma ezt a mondatot kimondja, ezzel a jelenlegi tudat, az Atlantisz utáni ötödik korszak tudata szempontjából csak féligazságot mond. Az ezelőtti időszakban élt ember még azt mondhatta: Rajtam kívül van még az állatvilág, a növényvilág és az ásványvilág, mert mást értett ez alatt, mint a mai tudat. A hajdani ember még úgy értette az állatvilágot, a növényvilágot és az ásványvilágot, hogy ezekben a világokban a szellem működik. A mai embernek a tudata elvesztette ezt. Ismét el kell sajátítania, hogy amikor a három világra tekint, tudja: Ahogyan lefelé három birodalomra tagolódunk, az állatvilágra, növényvilágra és ásványvilágra, úgy felfelé is az angyalok, arkangyalok és archék három birodalmára tagolódunk. És csak akkor mondunk nem fél-, hanem teljes igazságot, ha nemcsak azt mondjuk, hogy lefelé az állatvilágra, növényvilágra és ásványvilágra pillantunk, hanem ha felfelé is meg tudjuk pillantani az angyalok, arkangyalok és archék birodalmát. Ahogyan a fizikai testünk bizonyos viszonyban van az állatvilággal, növényvilággal és az ásványvilággal, úgy a szellemi-lelki részeink is azzal, amit a fölöttünk levő három hierarchia képez. De éppen korunkban az a helyzet, hogy amikor az egyik oldalon a természet három birodalmához való viszonyunkat nagyon megváltoztatjuk, akkor az emberek feletti hierarchiák három birodalmához való viszonyt is megváltoztatjuk. Az emberiségfejlődésnek erre a komoly eseményére szeretnék ma rámutatni, és akkor tudjuk a legjobban megünnepelni ennek az ág- (zweig) teremnek a felavatását, ha közben ezt észben tartjuk.

Ha visszapillantunk arra, ami az emberiségfejlődés korábbi, a XV. század közepével lezárult korszakaiban történt, azt kell mondanunk, ha egyelőre eltekintünk a magasabb hierarchiáktól: Az angyalok, arkangyalok és archék lényei mindig az emberrel foglalkoztak, azzal az emberrel foglalkoztak, aki átéli a halál és az újabb születés közötti létét, de akkor is vele foglalkoztak, amikor itt, földi szinten élt. De korunkban ennek a három hierarchiának a lényei bizonyos vonatkozásban befejezték az emberrel való foglalkozást. A sokféle tevékenység közül, aminek e három hierarchia lényei szentelték magukat, az egyik: közreműködni a fizikai földi ember, a fizikai szervezet alapjául szolgáló kép kialakításában. A születéssel belépünk a fizikai létünkbe, felnövünk ebben a fizikai létben: bennünk fejeződik ki az emberiség képe. Ez a kép az emberiségfejlődés ősi idején egészen más volt, több változáson ment át. Elég, ha arra emlékeznek, mit látunk, ha az ősi atlantiszi vagy akár az egyiptomi kultúra idejére tekintünk vissza: az emberek a külső felépítésükben még mások voltak. Az emberiség képe megváltozott, és a három hierarchia lényei dolgoztak ezen a képen. Mondhatjuk, ezeknek a lényeknek a feladata volt, hogy kidolgozzák az ember képét, úgy, hogy először olyan alakja volt, mint amilyen az ősi, lemuri időkben mutatkozott, azután olyan, amilyen az atlantiszi korban volt, és azután olyan, amilyen az Atlantisz utáni korszakokban volt. Így ennek a három hierarchiának a lényei fokozatosan, a régebbi képformák megváltoztatásával eljutottak annak a képnek a megalkotásához, amely ma az ember alapjául szolgál.

De van itt valami sajátságos dolog, és az emberiségfejlődés valódi szellemi vizsgálata ezt mutatja: ennek a három hierarchiának a lényei korunkban lényegében elkészültek ennek az emberképnek a kialakításával. Ez az emberkép, amennyiben ez az ember fizikai szervezetének az alapja, tulajdonképpen befejezett. Érezzék ezt a fontos tényt: az angyalok, az arkangyalok és az archék hierarchiáinak lényei sok-sok évezreden át munkálkodtak egy kép megalkotásán, és ez a kép az, amelynek alapján kialakult a fizikai emberi szervezet. És olyan korban élünk, amikor a három magasabb hierarchia lényei azt mondják magukban: Dolgoztunk az emberképen, de elkészültünk. Az embert fizikai emberként állítottuk ebbe a földi világba, és készen vagyunk!

Aki ezt a tényt szellemi látással tekinti át, az különösen megrendítőnek érzi a tényt, hogy a három magasabb hierarchia lényeinek a fizikai emberkép létrehozása iránti érdeklődése nemcsak alábbhagyott, hanem el is tűnt. Ha visszatekintünk a görög-latin időkre, akkor ezeknek a magasabb hierarchiáknak a lényeinél azt találjuk, hogy élénken érdeklődtek a fizikai emberkép létrehozása iránt a Földön. Ma már ez nem érdekli a magasabb hierarchiáknak ezeket a lényeit. Az az érzésük, megtették a magukét a fizikai emberért a Földön. Ebből a szempontból eltűnt az érdeklődésük. Az emberek ezt különösen fontos, az emberi természet számára mélyen lényegbevágó ténynek tekinthetnék, ha volna ráérő idejük, hogy az emberiségfejlődés külső tényeit megfigyeljék. Tekintsünk vissza például a korábbi korokra! Néhány dolog alapján, ami történt és úgy maradt ránk, hogy meg tudjuk ítélni, azt mondhatjuk: A korábbi korok emberében mintegy ösztönösen keletkeztek bizonyos gondolatok. Éppen azokat az embereket nevezik zseniálisnak, akikben bizonyos gondolatok ösztönösen merülnek fel. Ma legfeljebb azt hiszik, hogy csak néhány emberben keletkeznek ilyen gondolatok. Ma kevés a zsenialitás a földi emberekben. A testi szervezetből már nem emelkednek fel a zsenialitás erői, mivel a három magasabb hierarchia lényei többé nem dolgoznak ezen a testi szervezeten. Elvesztették érdeklődésüket az ember testi kialakítása iránt.

Bizonyos vonatkozásban éppenséggel az teszi önhitté korunk emberét, hogy a testi kialakítása szempontjából tulajdonképpen készen van. A földi fejlődés további részén már nem a fizikai földi alakjának tökéletesítésével mehet keresztül. Magából a testéből már nem adódik a szervezetének tökéletesítése. Ami korábban az emberi lélekben ösztönösen zseniálisan keletkezett, az a testből eredt, és mivel az istenek műve volt, egyidejűleg a testet szervező erő is volt. Amikor például Homérosz alkotott, akkor olyan erővel alkotott, amely a görögökben egyidejűleg szervezőerő is volt, ami a görögök lelkét alakította ki. Abban, ami az ilyen konkrét erővel fellép, felléphet, ugyanakkor testképző erők is vannak. Ami viszont ma bennünk lép fel az általunk felállított természeti törvényekként, amelyekre olyan büszkék vagyunk, az általában absztrakció, annak nincs testképző ereje. Ezért elvont gondolatokat alakítunk ki, amelyek nem képesek uralni a társadalmi életet, és elvont természeti törvényeket, mert már nem dolgoznak rajtunk a három magasabb hierarchia lényei, mert nem keletkeznek bennünk szervező gondolatok. A lelki lényünk elvont lett. Valójában a lelkünk úgy van bennünk, hogy a testünket elhagyta a három magasabb hierarchia lényeinek tevékenysége.

És az a fontos, hogy saját magunknak kell keresnünk a kapcsolatot a három magasabb hierarchia lényeinek tevékenységéhez. Ezek a lények eddig közeledtek hozzánk, emberekhez, dolgoztak rajtunk. Most saját magunknak kell dolgoznunk a lelki-szellemi részeinken. És amit lelkileg-szellemileg végzünk, amit a szellemtudományos kutatás alapján a szellemi világból felfedezünk, az az emberi lelkünkben olyasmi lesz, ami a három magasabb hierarchia lényeit ismét érdekelni fogja. Benne lesznek a szellemi világból szerzett gondolatokban, érzületekben. Ezzel fogunk ismét ezeknek a hierarchiáknak a lényeihez kapcsolódni. Ami a mi korszakunkban történik, annyira fontos, hogy akként kell meghatároznunk, hogy megváltozott az istenek világának hozzáállása az emberek világához. Az istenek egészen korunkig a fizikai emberkép tökéletesítésén dolgoztak. Az embernek el kell kezdeni a lelkén dolgozni, hogy visszataláljon a három magasabb hierarchiához. Azért élünk olyan nehéz korban, mert az emberek annyira büszkék a befejezett külső testi képükre, és ettől a testi képtől függetlenül, azaz minden magasabb világtól függetlenül, elvont gondolatokat alakítanak ki, amelyek nincsenek összefüggésben a szellemi világgal, és mert tulajdonképpen az az igazi feladatunk, hogy saját magunkból, a szellemi tudás és a szellemi tudás érzülete iránti odaadással keressük meg ezt az összefüggést, és az akaratunk szellemi tudásból induljon ki. Csak az képes a saját korában igazán két lábon állni, aki egészen mélyrehatóan érzi ezt a nagy fordulatot, ami már évszázadok óta tart. Ma a külső szemlélet alapján nem lehet a kornak megfelelő helyzetet elfoglalni, ma arra a lehetőségre van szükség, hogy ezt a helyes életet annak a belső munkája alapján érjük el, ami a bensőnkben van. Beléptünk a tudati lélek korába, elhagytuk az értelmi és kedélylélek korát, ami a görög-latin kor volt. És ennek a tudati léleknek egyre inkább úgy kell fejlődnie, hogy többé nem a magasabb hierarchiák lényei dolgoznak az emberben - hiszen az elhomályosítja a tudatát -, hanem az embernek kell tudatosan felküzdeni magát hozzájuk. Az adja meg a teljes, világos, tiszta nappali tudatát, hogy a magasabb hierarchiáknak ezekhez a lényeihez felküzdi magát. A szellemtudomány az ilyen felemelkedés kezdete, mert nem valamiféle önkényből, hanem a korunk fordulatába való bepillantásból keletkezett.

De az embernek más dolgokat is tudatosan kell fejlesztenie. Az embernek mindig is a karma szerint kellett élnie, a nagy sorstörvény szerint, de nem volt mindig tudomása erről a nagy sorstörvényről. Mennyire meglepő volt, amikor az újabb szellemi fejlődés következtében, Lessing Erziehung des Menschengeschlechts (Az emberiség nevelése)39 révén megjelent az ismételt földi életek tudata. Ma olyan idők kezdődnek, amikor ember az emberrel nem képes ugyanúgy élni, mint korábban. Láttuk, hogy a három magasabb hierarchia lényeihez sem ugyanúgy viszonyulunk. De magukhoz az emberekhez sem lehet többé ugyanúgy viszonyulni, mint korábban. A korábban élt életük ugyan belenyúlik a mi korunkba, de elmulasztjuk a jelenkorral szembeni kötelességünket, ha nem hívjuk fel a figyelmet arra, hogy az emberek között új viszonynak kell létrejönnie. Eddig nem volt fontos, mert a korábbi időkben az emberi tudatnak nem volt kötelező fejlődnie. Így a korábbi időkben anélkül jelent meg az ember, hogy tudatában lett volna: Te, ember, benned él egy lélek, amely végigélt egy bizonyos időt a születés előtt, és azelőtt egy másik földi életet. Eljön az idő, sőt már itt is van, amikor a lelki alkat hiányosságát jelentené, ha nem tudnánk a másik emberről, hogy a lelkében él valami, ami egy korábbi földi életből került át. Eddig nem volt fontos, ha ezt valaki nem tudta. Most kezdődik az az idő, amikor ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Egy konkrét példán szeretném ezt bemutatni.

Azok között a dolgok között, amelyeket a társadalmi életben elkezdtünk kidolgozni, megpróbáltunk egy valóban új, az emberiség szellemének megfelelő iskolát életre hívni, amely először a Waldorf Astoria Cigarettagyárhoz kapcsolódik: a Waldorf-iskolát. Múlt vasárnap nyitottuk meg ünnepélyesen.40 Ezt megelőzte egy szeminárium a tanároknak,41 amit én bátorkodtam tartani. Itt mindenekelőtt arról volt szó, hogy olyan pedagógiát, olyan tanítási és nevelési művészetet alapozzunk meg, amely számol a ténnyel: a gyermekben olyan lélek növekszik fel, amely egy másik földi életből jön. Eddig azt mondhatta a tanár, még ha pedagógiailag nagyon haladónak is hitte magát: Előtted van egy gyermeki lélek, amelyből bizonyos képességek erednek, kötelességed ezeket fejleszteni. De többé-kevésbé csak azt láthatta, ami a testből volt képes előjönni. Ezzel a jövőbeli nevelő nem tud megfelelni a feladatának. Finom érzékkel kell rendelkeznie az iránt, ami a leendő gyermekbe a korábbi földi életekből belefejlődik, és a jövőbeli nevelésnek az lesz a nagy eredménye, hogy ezt kell kifejleszteni. Ebben a kapcsolatban először a társadalmi viszonyoknak kell kialakulniuk, amelyek a tudatban a másik emberhez való szellemi kapcsolatra épülnek: ha egy embert látsz magad előtt, akkor a korábbi inkarnációból újra feltámadott lelket látod magad előtt. Nem elég ezt az elsajátított világnézetből eredő elméletként, az ismételt földi életről szóló tanként látni, hanem ennek a tannak gyakorlativá kell válnia, olyan gyakorlativá, hogy olyasminek az alapja legyen, mint a nevelés és tanítás művészete. Ez teszi ezt a tant életképessé. Így magától értetődő, hogy egyelőre csekély az ilyen dolgok iránti fogékonyság, hogy ferde szemmel néznek az olyan emberek szellemi állapotára, akik felismerik azt, amire a mai kornak szüksége van. És nemcsak úgy van rá szüksége, hogy az ember valamilyen szellemi világnézet formájában karattyolja azt, hanem hogy az élet konkrét intézményeit a megismerés fényébe állítja, hogy nem pusztán hitet tesz ilyen vagy olyan szabály mellett, hanem magának kell ezt a megismerést az emberiség életébe bevinnie. Akkor egy ilyen ponton, mint az új pedagógia megalapítása, észlelhetjük, hogyan csap össze a frázisban a régi és az új kor.

Azon fáradoztam, hogy sok mindent megismerjek abból, ami ma pedagógiailag az egyik vagy másik oldalról napvilágra kerül. Gyakran fejtegetik azt a kérdést, csak egy példát akarok kiemelni: A nevelés inkább formális vagy materiális legyen-e? Arra kell-e súlyt helyezni, hogy az embert ilyen vagy olyan hivatásra neveljék, úgy, hogy jól helyezkedjen bele az állami vagy egyéb életbe, vagy inkább az ember lényére kell súlyt helyezni, hogy humanista értelemben az általános emberit hozzák ki belőle? Erről a kérdésről sokat vitatkoztak a nevelésügy emberei. A valóságban ez egy frázis, azért, mert olyan nagy a különbség aközött, amit az ember mond és aközött, ami a belsőleg felfogott igazság. Mert más-e az ember, mint amibe belenő? Vegyék azokat az embereket, akik ma hivatásuk szerint a közéletnek szentelték magukat! Miért adták át magukat ennek az életnek? Azáltal, hogy a korábbi nemzedékek a világba hoztak ezt meg azt. A mai közélet csak annak az eredménye, amit a korábbi generációk hoztak. Ezért a korábbi idők tanárainak materiális nevelése nem volt formalista? Biztosan nem formalista módon neveltek. De ez egy és ugyanaz! Olyan dolgokon vitatkoznak, ami egy és ugyanaz. Mégis, valami más a fontos: hogy a ma gyermekként születő emberekben olyan hajlamok legyenek, amelyeknek a következő és az azutáni nemzedékben kell felcseperedniük, hogy tehát profetikusan neveljünk. Az, hogy az embereket materialista vagy humanista módon neveljük, csak egy frázis. Az viszont komoly, hogy profetikusan kell nevelnünk, hogy előre kell látnunk, milyen feladata lesz a következő generációnak. Ez benne van a világban.

Az ilyesmit az emberek ma még nehezen érthetőnek tartják. Kénytelenek lesznek megérteni, különben egyre inkább kiesnek a korfejlődésből. Ez fontos, rendkívül fontos. A szó legkomolyabb értelmében tudatossá kell válnunk, azért is, mert be kell kapcsolódnunk a magasabb hierarchiák lényeinek tevékenységébe, és azért is, mert új emberek közötti viszonyra van szükség magának a nevelésügynek a területén, mivel az előttünk levő emberben nem a most látható lelket kell ösztönöznünk, hanem azt a lelket, amelyik a korábbi földi kapcsolatokból került át. Ezt kell a tudatunkban hordoznunk. Nagyon fontos, hogy konkrét kapcsolatot találjunk a szellemhez. Ha csak valamicskét is tudunk a karmáról, az ismételt földi életekről, az ember testi felépítéséről, az bizonyosan egy világnézet, egy elmélet. De ezzel az elmélettel ma nem jutunk különösebben sokra. Ez az elméleti világnézet csak akkor lesz azzá, amire az emberiségnek a közeljövőben szüksége van, ha életre kel.

Ez lenne az igazság az embernek a magasabb hierarchiákhoz való viszonyáról, az igazság a karmáról. Még egy harmadikat is hozzátehetünk. A Wie erlangt man Erkenntnisse der höheren Welten? - Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez című könyvem ábrázolásából tudják, ha az ember betekint a szellemi világba, bizonyos értelemben olyan élményének kell lennie, amit a küszöb átlépésének nevezünk. Ebben a könyvben leírtam a küszöb átlépését, amikor arra mutattam rá, hogyan tagolódik az ember három kedélyereje, amely ebben a fizikai életben meglehetősen kaotikusan hat összevissza, hogyan válik önállóvá a gondolkodási erő, az érzési erő és az akaraterő. Amikor az ember átlépi a küszöböt, ezek az erők önállóvá válnak. Sok vonatkozásban az emberiségfejlődés életpályája hasonló az egyes ember életpályájához. Csak a dolgok eltolódnak. Amit az ember tudatosan csinál végig, ha el akar jutni a szellemi világ látásához, azaz a küszöb átlépését, az ötödik Atlantisz utáni korszakban az egész emberiségnek tudat alatt kell végigcsinálnia. Nincs választása, tudat alatt csinálja végig. Nem az egyes ember, hanem az emberiség, és az egyes ember az emberiséggel. Mit jelent ez?

Ami az ember gondolkodásában, érzésében és akaratában együtt hat, az a jövőben elkülönült jelleget vesz fel, különböző területeken jelentkezik. Éppen ott tartunk, hogy az emberiség nem tudatosan lép át egy fontos kapun, amely nagyon jól tudja érzékelni a szellemi látóerőt. Az emberiség úgy megy keresztül a küszöb átlépésén, hogy a gondolkodás, érzés és akarat területe szétválik. Ez azonban kötelezettségeket ró ránk, azt a kötelezettséget, hogy a külső életet úgy alakítsuk, hogy az ember a bensőjének ezt a fordulatát a külső életben is végrehajthassa. Amikor az emberiség életében a gondolkodás önállóbbá válik, létre kell hoznunk azt a talajt, amelyen a gondolkodás egészségesebben tud hatni, továbbá azt a talajt, amelyen önállóan kialakulhat az érzés, és azt a talajt is, amelyen különleges módon kialakulhat az akarat. Három területre kell tagolnunk azt, ami a közéletben eddig kaotikusan, összevissza működött. A közéletnek ez a három területe: a gazdasági élet, az állami vagy jogi élet és a kulturális élet vagy szellemi élet. A hármas tagozódásnak ez a követelménye ebben a korban az emberiséglétesülés titkával függ össze.

Ne higgyék, hogy az, ami a hármas tagozódású szocializmusként érvényre fog jutni, valami tetszés szerinti találmány. Az emberiségfejlődés legbensőségesebb megismeréséből született, abból, aminek történnie kell, ha ennek az emberiségfejlődésnek a célját nem tagadják meg. Azért kerültünk az utóbbi éveknek ebbe a szörnyű világháborús katasztrófájába, mert nehézségekbe ütközött egy olyan cél felismerése, amely szellemi jellegű, és mert az emberek annyira messze kerültek attól, hogy az ilyesfajta célok létezését akár csak elismerjék. Ebből a káoszból ki kell jutnunk. Maga az emberiségfejlődés menete parancsolja, hogy kijussunk ebből a zűrzavarból. Ezért azt hiszem, a társadalmi hármas tagozódás szükségességét igazán alaposan csak azok tudják belátni, akik antropozófiai érzületből indulnak ki, annak felismeréséből, ami valójában történik az emberiségfejlődésben. De ma nem szeretik az ilyen dolgokat elismerni. Korunkban a legközelebbi feladatok felé szeretnek fordulni, nem pedig a lét mélyebb titkaiba bocsátkozni.

Ez az, ami az ilyen titkokba bepillantó ember szívét elszorítja, mert az emberiség a leginkább attól idegenkedik, ami a legszükségesebb a számára. De lehetetlen, hogy meg akarnánk állni az éppen kifejtett gondolatoknál. Azt mondhatjuk, minden pesszimizmus helytelen. Természetesen ettől még nem minden optimizmus helyes. Helyes azonban, ha az akaratot szólítjuk. Egyáltalán nem az a kérdés, hogy valami így vagy úgy történik, hanem hogy azt kell akarnunk, ami az emberiségfejlődés irányába mutat. Ezt újra meg újra világossá kell tennünk. A régi kor elmúlt, azzal le kell számolnunk. A jelenben csak akkor juthatunk el a helyes megértéshez, ha igazán leszámolunk a régi korral. Az új kor azonban nem engedi, hogy ne spirituálisan számoljunk vele. Nem csaphatjuk be magunkat azzal, hogy ami kedves volt számunkra a régi korban, azt át akarjuk hozni az újba, hanem a külső életben el kell kezdenünk a hatékony új gondolatok felé fordulni. Az emberiség előtt ma két út áll. Az egyik a szellem mechanizálásán keresztül vezet. Az újabb korban a szellem nagyon mechanikussá vált, különösen az elvont természeti törvényekben, amelyeket azután uralkodó törvényekként a társadalmi életbe is bevittek. A szellem mechanizálása - a lélek növényesítése! A növények alszanak, az emberi lélek is hajlamos lesz az alvásra. A legfontosabb eseményeket alva éljük át. Az utóbbi évek legfontosabb eseményeit szó szerint átaludtuk. Ma is átalusszuk a legfontosabb eseményeket.

Arról a helyről, ahol itt ma beszélnem kell, szeretném kijelenteni: Közép-Európában a vezető személyiségekről az emberek nap mint nap hamis dolgokat mondatnak maguknak, és ezt folytatják, anélkül, hogy észrevennék. Az emberek ma az árfolyamokat figyelik: a márka már 2,15 centime-ra süllyedt. A mai napig nem találkoztam olyan emberrel, aki a márka árfolyamának esését más, kézenfekvő eseményekkel összefüggésben látná át. Ma tulajdonképpen elég három szótagra utalni - ezt most nem árulom el -, és máris megvan a válasz arra a kérdésre, hogy mi a márkaárfolyam süllyedésének oka. De a lelkek szívesen alszanak, annyira szeretnek aludni, hogy Közép-Európában bekövetkezhetett a nagy csalódás, mondhatnám, már előre örültek annak, megélhettük ezt: a nők részt vehetnek a parlamenti választásokon, megkettőződik az elmúlt kor iránti megértés. És aztán megéltük a nemzetgyűlést. De a régi német birodalmi gyűlés iránti megértés nem duplázódott meg. Megéltük a régi pártok folytatódását akkor, amikor a pártoknak gyökerestül kellett volna eltűnniük. Az embereknek fogalmuk sincs róla, mi is történt így, mert a lelkek alszanak. A szellem mechanizálása - a lelkek növényesítése!

És pillantsunk Kelet felé, ahol a testek állatiasításának megerősödését látjuk. Éppen úgy, ahogyan a lelkek amerikanizálásában a szellemi élet mechanizálása van, abban, ami Keleten bolsevizmusként készül elterjedni, a testek állatiasítása látható. Ezek az emberek érzelmi alapon kritizálnak ezt meg azt, de nem akarják a valódi életet felfogni. És így a mai emberiség választhat: az egyik oldalon arra tartson, ahol a szellem mechanizálását, a lelkek növényesítését, a testek állatiasítását találja, vagy a másik oldalon megpróbálhatja megtalálni a szellem felébresztéséhez vezető utat, megtalálni a szellemnek ezt a felébresztését azokban az impulzusokban, amelyek megfelelnek a tudati lélek korának, az emberi lélek összekapcsolásában a magasabb hierarchiák tevékenységével, a korábbi földi viszonyokból jövő tudatos emberi lélek elismerésében, a társadalmi élet hármas tagozódásában. Ezek a dolgok összetartoznak. És azoknak az embereknek, akik egyesülnek a mozgalomban, amelyet antropozófiai irányultságú szellemtudománynak nevezünk, magnak kellene érezniük magukat, amelyből kisugárzik a társadalmi újjáalakításhoz szükséges erő. Mert nagyon hasznos lehet az a társadalmi átalakítás, ami más oldalról érkezhet. De amin dolgozni kell: Az igazi társadalmi átalakítás csak szellemi impulzusból jöhet. Ezért elvárható lenne, hogy az ehhez a mozgalomhoz tartozó körből származzon a legjobb megértés ezek iránt a feltételek iránt.

Néhány momentumot ábrázoltam most önöknek, amelyek megmutathatják jelenlegi életünk szükségleteit ma, amikor ezekben az új helyiségekben beszélhetek. Szeretném, ha úgy ünnepelnénk, hogy bármilyen alkalomból is időzünk ezekben a termekben, legyünk tudatában ezeknek, az emberiségfejlődés szempontjából olyan fontos igazságoknak. Mert minél inkább bevisszük ezt a tudatot az antropozófiai munkánkba, annál magasztosabb lesz ez a munka. És a legjobban azzal avathatjuk fel ezeket a helyiségeket, hogy megtöltjük az ilyen forrásokból származó érzületeinkkel.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként