A tegnap esti vizsgálódásainkból láthatták, mennyire szüksége van a jelenkor emberének arra, hogy lelki szemeivel a szellemtudományos megismerésekre, a létnek, a valóságnak azokra a szféráira figyeljen, amelyekben a valóságnak ezekbe a régióiba bepillantani képes ember számára világosan felismerhető az emberiségfejlődésben ható szellem.

A XV. század közepe óta, ezt el kell mondanom önöknek, a civilizált emberiség olyan korszakban él, amelyben az emberi lélek régi kapcsolata a három következő hierarchia fölérendelt lényeivel, az angyalokkal, az arkangyalokkal, az archékkal, teljesen más lesz, mint azelőtt volt. Korábban olyan volt ez a kapcsolat, hogy ennek a három hierarchiának a lényei a saját érdeklődésük, azaz a saját impulzusaik alapján munkálkodtak az emberiség fejlődésén. Most olyan korszakban élünk, amelyben a magasabb hierarchiák lényeinek ez a munkája befejeződött. Ezek a lények mindenekelőtt elvesztették az érdeklődésüket, hogy az emberiség fejlődése érdekében eddig végzett munkát folytassák. Csak akkor lépnek új kapcsolatba az emberiséggel, ha az emberek maguktól, szabad akaratukból, szabad ösztönzésből kezdenek a szellemi világgal foglalkozni. Ha a közeljövőben emberekként nem fordulunk szabad akaratból a szellemi világ felé, akkor el kell veszítenünk a szellemi világgal való kapcsolatunkat, mert a szellemi világok hozzánk tartozó lényeit maguktól nem érdekli, hogy velünk foglalkozzanak. Csak akkor tudjuk ismét felkelteni az érdeklődésüket, ha lelkünkből foglalkozunk a szellemi világgal, azaz olyan gondolatokat, érzéseket, akarati impulzusokat ápolunk, amelyekbe a szellemi erők beáramolhatnak.

Nos, felvethetik a kérdést, és a tegnapi vizsgálódásunkhoz kapcsolódóan fel is kell vetni: Hogyan jut el az ember a szellemi világgal való foglalkozáshoz, hogy kapcsolatát a magasabb hierarchiákkal a Föld fejlődésének jövőjében is fenn tudja tartani? Olyan dolgokról kell beszélnem, amelyeknek ehhez a kérdéshez először látszólag nem sok köze van. De látni fogjuk, hogy éppen ezek a dolgok teremtik meg az alapot ahhoz, hogy ismét létrehozzuk a jelenből a jövőbe irányuló kapcsolatunkat a szellemi világgal. Az első, amire figyelnünk kell, a civilizált emberiség különböző felekezeteinek, különböző hitvallásainak hatékonysága. Eddig a felekezetek bizonyos szükségszerűséggel irányították az ember szívét és értelmét a szellemi világra. A jövőben a felekezetek vagy ahhoz járulnak hozzá, hogy az embereket elvágják a szellemi világtól, vagy valamilyen egészen új törekvésekkel kell jelentkezniük. Korunk felekezetei alapjában véve az emberek önzésére épülnek, és elég csak a lelkünk elé állítani a legfontosabb kérdések egyikét, ami a vallásos vizsgálódások vezérfonalát képezi és kell képeznie: az emberi lélek halhatatlanságának kérdését, és a módból, ahogyan a felekezetek többnyire kezelik ezt a kérdést, láthatjuk, hogy ebben erősen számítanak az ember önző ösztönére. Amikor a halhatatlanságról beszélnek, a felekezetek ugyan legtöbbször - mélyebb okokból, amelyeket ma nem kívánunk megbeszélni - a léleknek a halál utáni továbbéléséről beszélnek, de ez az ember lelki életének a halál utáni folytatását jelenti. Ha ebből a szempontból beszélnek a halhatatlanságról, akkor viszonylag könnyű az emberhez szólni, mert az emberi önzés éppen ebben a kérdésben a legkiválóbb értelemben érvényesül. Egyszerűen nem képes elviselni - egészen eltekintve most ennek a területnek minden igazságától -, hogy nem él tovább a halál után, így amikor a halál utáni életről beszélünk, mindig találunk egy megértő részt az emberi lélekben. És egészen biztosak lehetnek abban, hogy azok az emberek, akik érdeklődést mutatnak a halhatatlanság kérdése iránt, ahogyan azzal ma a legtöbbször foglalkoznak, azoknak az érdeklődése önző. Nem szeretnének lelkileg is meghalni. Magától értetődik, hogy minden jövőbeli nézetnek, amely a lélek halhatatlanságáról fog beszélni, a léleknek a halál utáni továbbéléséről kell szólnia, mert ebben, mint azt az antropozófiai irányultságú szellemtudományból önök mind tudják, a valóság egy tényével van dolgunk. A felekezetek azonban még messze nem fogadták el azt a módot, ahogyan az antropozófiai irányultságú szellemtudomány a léleknek a fizikai halál utáni továbbéléséről beszél.

De van valami más fontos is: hogy korunk emberének egészen más szavakat kell hallania a halhatatlanságról, mint amihez eddig szokott. Aki a halhatatlanság kérdését tárgyalja, annak nemcsak a halál utáni életet szabad említenie, hanem azt az életet is, amit itt, a fizikai világban élünk a születéstől a halálig. Hiszen tudják, ez az élet is egy folytatás. Annak az életnek a folytatása, amelyet utolsó halálunk és a között a születés között töltöttünk el, amellyel beléptünk ebbe a fizikai létbe. És az emberiségnek meg kell tanulnia, hogy ezt, a születés és halál közötti fizikai életet a születés, illetve a fogantatás előtti szellemi élet folytatásának tekintse. Mert minden felnövekvő gyerekben napról napra, hétről hétre, évről évre látnunk kell, ahogy a bensőjéből felemelkedik az, ami a szellemi világ erőiként jelentkezik, az, ami a születésen átlépve, a születéstől kezdve a későbbi évekig munkálkodik az emberi lény fokozatos kialakulásán. Ha meg akarjuk ragadni a gyermek életének fejlődését, bizonyos fokig az istent kell megfejtenünk az emberben. Az emberek közötti társadalmi kapcsolatoknak bizonyos módon valami vallásos impulzust kell felvenniük, amely az ember és ember közötti kapcsolatban is áthatja az egész társadalmi életünket. De a legfontosabb az lesz, hogy olyan helyzetbe kerüljünk, amikor erre a fizikai életre tekintve azt egy szellemi, születés előtti élet folytatásának érezzük, hogy egyetlen pillanatra se felejtsük el, ebben a fizikai életben az ember születés előtti szellemi-lelki élete folytatódik.

Ehhez sok minden más kapcsolódik. Ehhez kapcsolódik, hogy ismét felismerjük, tulajdonképpeni emberi mivoltunk a lényünk mélyén nyugszik, és lassanként előjön. Egyszer utaltam önöknek az emberiségfejlődés ősi időire,42 azokra az időkre, amiket antropozófiai szempontból az emberiségnek az Atlantisz utáni első, a második és így tovább fejlődési korszakaként ismerünk meg. Rámutattam, hogy akkor az emberek idősebb korukig voltak olyan fejlődőképesek, mint ma csak az egészen fiatal ember. Az egészen fiatal ember fizikai fejlődése a fogváltás során, a hetedik életéve körül megy végbe. A nemi érettséggel a fizikai életben kifejeződő újabb átalakuláson megy keresztül. Ezután a fejlődésben végbemenő dolgok a külső életben kevésbé észlelhetők. A régi időkben ez nem így volt. Akkor sokkal magasabb életkorban is kifejeződött az, amit az ember szellemileg-lelkileg végigcsinált. Ez most észrevehetetlen. Most tizenhét-tizennyolc éves korban egyszerűen öregek vagyunk, és ma rémülten éljük meg, hogy egészen fiatal emberek öregnek látszanak. Egy példa: Stuttgartban nemrég volt a kulturális tanács ülése,43 ahol korunk nevelésügyéről volt szó. A legkülönbözőbb szempontokból beszéltek. Azután felszólalt egy ifjú ember is, mondjuk, fiatalember, de mondhatnám azt is, hogy idősebb fiú. Azt mondta, fel kell világosítania a társadalmat a nevelési eszményekről. Először néhány frázisszerű szót mondott, majd egy jelenlegi nevelési társaság programját olvasta fel, de az történt, hogy folyton félbeszakították. Nem tudott tovább olvasni, úgyhogy a beszédét ezekkel a szavakkal zárta: Meg kell tehát állapítanom, hogy a mostani idősebbek már nem értik a saját fiatalságukat. Ezután lelépett az emelvényről. Erre azt feleltem, mindenképpen érthető, hogy nem értették meg, de abból az egyszerű okból, hogy túl szenilisen beszélt, túl öreges volt a fellépése. Olyan elvekkel jelentkezett ugyanis, amelyek valóban a legszélsőségesebb elvonatkoztatások voltak - öreges volt! Mert mi a mai öregesség lényege? Az, hogy az ember általában csak egy bizonyos életkorig fejlődőképes; akkor mindenfélét be tud fogadni, akkor még nem szégyelli, hogy fejlődik. Azután húsz év körül elérkeznek azok az évek, amikor szégyelli, hogy továbbfejlődjön. Ma nagyon ritkán találkozunk olyasmivel, hogy ősz hajú emberek, ráncokkal az arcukon, örülnének minden új évnek, azért, mert minden új év új fejlődési lehetőségeket kínál a szervezetnek, így minden új évben valami újat tanulhatnának, amit korábban egyszerűen azért nem tanulhattak, mert nem volt meg hozzá a szervezetük. De az emberek ma nem engedik fejlődni a szervezetüket. Szégyellnek még valamit tanulni, fejlődőképessé válni, ha a harmincéves ifjúkort elérték. Arról van szó, hogy az ember ténylegesen tartsa meg a lehetőséget, hogy egész életén keresztül örülhessen minden új évnek, mert minden év új formában varázsolja elő bensőjének isteni-szellemi tartalmát. Olyasmi ez, amit úgy szeretnék jellemezni, hogy igazság szerint meg kell tanulnunk, ne csak az ifjúságunkat éljük meg fejlődőképesnek, hanem egész létünket a születés és halál között. Ehhez természetesen új nevelésre lesz szükség. Amikor az idősebb emberek visszaemlékeznek a tanulóéveikre, általában semmi kellemesre nem gondolnak. Olyan helyzetbe kell kerülnünk, hogy úgy alakítsuk az iskolai éveket, hogy azokra visszaemlékezve mindig a felélénkülés új forrását jelentsék. Ebből láthatják, hogy az ember ebben a vonatkozásban is képes megtalálni annak a lehetőségét, hogy bensőjében valóban felfogja az istent és a szellemet, megéljen valamit, ami több, mint a kívülről ösztönzött és bátorított élet.

Korunkban más dolgok szükségességét is fel kell ismerni. Az emberek ma még nem ismerik az életnek azt a titkát, amely az emberiség fejlődésének jelenlegi időpontjával szorosan összefügg. A régebbi időkben, a XV. század közepe előtt, nem nagyon kellett figyelni erre a titokra. Ma figyelembe kell venni. Az életnek ez a titka abban áll, hogy az ember, ahogyan most - testileg, lelkileg, szellemileg - meg van alkotva, minden éjszaka bizonyos módon az elkövetkező nap eseményeire pillant, de úgy, hogy a következő nap eseményeinek nem mindig kell a teljes nappali tudatában lenniük. Akinek ez megvan, az lényének az angyala. Amit tehát éjszaka az angyalnak nevezett lénnyel közösen megélünk, az előretekintés a következő napra. Nos, ezt ne az emberi kíváncsiság szempontjából vizsgálják, az teljesen hamis álláspont lenne, hanem a gyakorlati élet szempontjából. Az ember csak akkor fog helyes döntéseket hozni, gondolatokat átvenni nappalra, ha belsőleg egészen át van hatva ezzel az érzülettel. Tegyük fel, egészen konkrétan, hogy az embernek valamikor, például tizenkét órakor kell valamit megtennie. Azt, amit tennie kell, az előző éjszakán már megtanácskozta az angyalával. Ez így van az embernél a XV. század közepe óta. Nem kell, hogy ez tudatos legyen, nem a kíváncsisága a cél. De az embert annak az érzületnek kell áthatnia, hogy amit az előző éjszaka megtanácskozott a lényének angyalával, azt a nap folyamán gyümölcsözővé tegye.

Korunkban számos dolog megrázóan mutathat rá arra, amit most elmondtam önöknek. Ezek a fájdalmas évek, az utóbbi négy-öt év csöpögtetheti az emberiségbe is azt a nagy tanulságot, hogy sajnos hiányzott a magasabb lényekkel az előző éjszaka élményei révén meglevő, mindennapos összekapcsolódás tudata. Mi minden történt volna másképp az utóbbi négy-öt évben, ha az embereket áthatotta volna az érzület: Amit teszel, azt a lényed angyalával az elmúlt éjszaka folyamán történt tanácskozással összhangban teszed. Ezek olyan dolgok, amelyekről ma beszélni kell. Beszélni kell arról, hogy az embernek meg kell tanulnia, hogy ezt a születés és halál közötti életet a születés előtt eltöltött szellemi-lelki élet folytatásának tekintse. Beszélni kell arról, hogy az embernek a lényében egész életén át tudni kell megismerni az isteni kinyilatkoztatásokat. És beszélni kell arról, hogy az embernek az egész nappali élete alatt erősen tudatában kell lennie: Amit reggeltől estig teszel, azt előzőleg, az elalvás és ébredés között megtanácskoztad lényed angyalával.

Az embereknek az ilyen érzések felé kell fordulniuk, amelyekkel sokkal konkrétabban érzik a szellemi világot, mint a felekezetek mai elvontabb érzéseivel, és amelyek ugyanakkor feltételezik, hogy nem az emberek önző, hanem az önzetlen ösztöneire apellálnak. És az ilyen érzületekből keletkezik a szükséges kapcsolat az angyalok hierarchiájához tartozó lényekkel. Akkor ezek a lények ismét érdeklődhetnek az ember iránt. Az emberek szellemi világ iránti érzületének ebbe, a megadott irányba kell változnia.

Még valamit át kell látnunk. Tudják, a mai felekezetek sokat beszélnek Istenről és az isteni dolgokról. Miről is beszélnek tulajdonképpen? Természetesen csak arról, amiről az emberlélekben a tudatnak csak sejtése van. Nem az a fontos, hogyan neveznek valamit, hanem az, ami az emberi lélekben van. Az emberek Istenről beszélnek, Krisztusról beszélnek, de mindig csak az angyalt értik ez alatt. Mert még ez az, amihez az emberek fordulhatnak, mert ez még ismerős hangot üt meg a lelkükben. Mindegy, miről beszélnek ma a felekezetek, Istenről, Krisztusról vagy valami másról, a gondolati tartalomban, amelynek alapján beszélnek, csak az emberhez tartozó angyali lény, az angyal van benne. Ma nem lehet magasabbra jutni, mint ebbe a hierarchiába, mert az emberek ma idegenkednek attól, hogy a szellemi világhoz fűződő kapcsolatukat az önzésüknél átfogóbb módon keressék. Az arkangyalokhoz, az arkangyalok hierarchiájához más módon kell kapcsolatot keresni. Lényegesen ki kell bővíteni az emberek mai érdeklődését. Bemutatok önöknek egy kísérletet, hogyan kell az emberek érdeklődésének kibővülnie, hogy az érzéseik az angyalokhoz való vonzódástól az arkangyalokig emelkedhessenek.

Az embereknek körülbelül a következőket kell átélniük a lelkükben, és mondaniuk: Az utóbbi négy-öt évben az egész civilizált világban szörnyű eseményeket éltünk meg. Sok embert érdekelnek az események okai, sokan kölcsönösen egymást vádolják. Sokat beszéltek bűnösségről és ártatlanságról. És mégis, csak a legeslegnagyobb felületességet kellene félretenni, és már nem lenne érdekes az ilyen, okokról, bűnösségről, ártatlanságról szóló beszéd, abból az egyszerű okból, hogy látni lehetne, ami az utóbbi négy-öt évben a felszínre került, ami olyan, mint a tenger hullámai, amelyeket a tenger ereje emelt a mélyből a felszínre. Az történt, hogy az emberiség erői évről évre egyre jobban felkavarodtak. Egyik nép a másik után kapcsolódott be az emberiség nagy esztelenségébe, és csak azt mondhattuk: Valami elementáris erő kavarog, került a felszínre. Az emberélet tengere nyugtalan lett. Mi ez?

Nem látunk tisztán, ha azt a tényt, hogy az emberiség ilyen nyugtalanná vált, nem terjesztjük ki arra az időszakra, amit történelemnek nevezünk. Azt kell mondanunk: Az utóbbi négy-öt év fegyveres harcai csak a kezdetét jelentik azoknak az eseményeknek, amelyek egy egészen más területen fognak lejátszódni, de amelyek a maguk módján még nem jelentek meg az emberiségben. A legnagyobb harcok, a civilizált világ szellemi harcainak nem a végén - ezt csak az emberiségfejlődés felületes szemlélője mondja -, hanem a kiindulásánál állunk. A Kelet és a Nyugat lelki szembenállása egyre inkább fenyeget a közeljövőben. Mert a Kelet és a Nyugat két teljesen eltérő irányba fejlődött. Ha ezeket a dolgokat be akarjuk látni, a jelenkor bizonyos eseményeit mint rejtélyt kell mélyrehatóan bemutatni.

Szocialista körökben, a marxista világnézet alapján évtizedek óta hallható, hogy minden, amit az emberek művészetként, vallásként, erkölcsként, jogként, tudományként megélnek, ideológia. A Kernpunkte der sozialen Frage - A szociális kérdés lényege első fejezetében részletesebben leírtam ezt. Ez azt jelenti, hogy ami a vezető polgári körökben életfelfogásként három-négy évszázada kialakult, de a polgári körök bizonyos gyávaságból nem merték bevallani maguknak, azt a szocialista körök igazságérzettől vezetve a legutóbbi fél évszázadban beismerték. Azt mondták: A társadalmi élet igazi valósága csak abban áll, ami valóban megtörténik, realitás csak a gazdaság közgazdasági erőiben van. Ami az emberiségben művészetként, vallásként, illemként, tudományként, jogként, erkölcsként alakult ki, az csak olyan, mint az igazi valóságból felszálló füst. Az puszta ideológia, az nem valóság, csak látszólagos valóság. Ezzel függ össze a szocialista pártok utóbbi évekbeli társadalmi törekvése, hogy azt mondják: Csak a gazdasági életet kell megváltoztatnunk, akkor a gazdasági élettel együtt minden más is megváltozik. Mert a többi, az erkölcs, az illem, a jog, a vallás és a többi csak olyasmi, ami füstként száll fel, nem valóságként, hanem ideológiaként az egyetlen valóságos dologból, a gazdasági történésből.

Aki azonban a világot nem kicsiben, hanem nagyban szemléli, az elfogadja ezt az „ideológia” szót, amit a polgári körök mondhattak volna három-négy évszázada. Csak éppen gyávák voltak ehhez, érezték, hogy egyedül a gazdasági élet valóságos, és hogy az, ami tudományként, művészetként, vallásként jelenik meg, csak olyan, mint a füst. Az egész élet ilyen volt, és ennek a polgári világnak a tanulói csak a végső következtetést vonták le. Mert a szocialisták ennek a polgári világnak csupán a tanulói, csak ezt a végletekig vitték. Amit azonban most mondtam, az a Nyugaton kialakult világnézet, amely ott a XIX. század második felében és a XX. században jutott a csúcspontjára.

Keleten más impulzusokból jelentkezik az, amiből kialakult a világnézet, ami azt mondja: Arra pillantok, ami a világban külsőleg megy végbe. Arra tekintek, amit az érzékeim benyomásként közvetítenek, arra tekintek, amit a világ megváltoztatásához eszközként használok, arra pillantok, ami a csillagokból levilágít, arra pillantok, ami magam vagyok testileg. Ez mind micsoda? - Maja. Ezzel szemben mi az igazi valóság, mi nem illúzió? Az a valóság, amit az emberi lélek bensőjében élünk meg. Aki nem lexikográfus módon fordít, amiből semmi sem jön ki, hanem belsőleg, az tudja, ugyanaz a szó, ami Keleten maját jelent, Nyugaton ideológiát jelent. A keleti ember a külső világot, amely az érzékeinkre hat, így a gazdaságot is, évezredek óta majának tekinti. A nyugati ezzel szemben a valóságot látja abban, ami külsődleges, ami a keletinek maja, és ami a lélekben keletkezik, az számára ideológia. Mindkét világnézet elért egy bizonyos fokot. Kérdezzék meg ma a szocialista pártok vezetőit, különösen azokon a területeken, ahol még nem volt forradalom, amit itt novemberi forradalomként44 kell felfogni. Ez a forradalom mindenesetre a szocialista vezetőknél is megváltoztatta valamennyire a fogalmakat. Nem az érzületeket, de a fogalmakat; tőlük még ma is azt hallani, amit a háborús katasztrófáig lehetett hallani, azt a nézetet, hogy az átalakuláshoz, a világ forradalmasításához nem az akaratból kell hozzájárulni, hanem az magától fog bekövetkezni. Valami fatalizmus jelentkezett Nyugaton. Az emberek azt mondták: Csak meg kell várnunk, hogy a termelőeszközök olyan fejlettek legyenek, hogy az, ami magántőkeként koncentrálódott, magától menjen át más formákba. A gondolkodás olyan volt, mintha ezt mondták volna: Itt, ebben a szobában rossz a levegő, nem tudok lélegezni. Ki lehetne nyitni az ablakot, de nem teszem. Megvárom, hogy a levegő magától jobb legyen.

A Nyugat fatalizmusa, a Kelet fatalizmusa, jól ismerjük ezeket. Az emberek Keleten, nem mindjárt kezdetben, hanem amikor a maja világnézete kialakult, teljes fatalizmusba estek. Minden világnézetben, a belső törvényszerűség alapján megvan a hajlam, hogy valamikor fatalistává váljon. De ma azon a ponton vagyunk, amikor azt kell mondanunk: Ki kell kerülni a fatalizmusból. A puszta vizsgálódásból, az elmélkedésből meg kell találni az átmenetet az akarathoz, az akaráshoz. Azzal kell lökést adni az akarásunknak, hogy impulzusokat alakítunk ki a most elmondottak felfogására: a születés mint a születés előtti élet folytatása, az ősz hajjal és ráncokkal fiatalon maradás, az angyalok munkálkodása a nappali életen. Erre van szükség. Szükséges, hogy az ember az akarati életébe impulzusokat vegyen fel azzal, hogy bővíti az érdeklődési körét, azzal, hogy nemcsak azt látja, ami a saját, személyes életében történik, hanem látja, ami a civilizált világban differenciáltan játszódik le. Ha Nyugatra pillantunk, ahova mi is tartozunk: ideológiát látunk - a belső világot. Valóságot - a külső világot. Ha Keletre pillantunk: ideológia, maja - a külső világ. Valóság - a belső világ. És korunk embereinek összeütközésében az a feladatunk, hogy szándékosan megtaláljuk a kivezető utat abból, ami ebben a világnézetben már fatalizmussá vált. Ezt az utat kell keresnünk; csak akkor fogjuk megtalálni, ha komolyan tudjuk venni azt, ami az embereket ma még borzasztóan dühíti.

Érdekes visszhangot keltett, amikor egyszer egy délnémet városban tartott előadáson45 olyasmit mondtam, ami az embereket igazán dühítette, pedig az egyik jelenlegi, szükséges igazság volt. Az ember nem mondhatja úgy a dolgokat, hogy az emberek örüljenek neki, hanem úgy kell mondani, hogy igaz legyen. Abban az összefüggésben azt kellett mondanom: Korunkban éppen a vezető osztály fizikai agya dekadens. Kellemetlen, ha ezt ki kell mondani, és nem csak kellemetlen, ha ilyet kell hallani. De szükség van rá, hogy az ember megtudja. Éppen azok az emberek jutottak oda, hogy dekadens a fizikai agyuk, akik a mai helyzet kialakulását előidézték. Ez így van! És bizonyos vonatkozásban ma hasonló helyzetben vagyunk, mint az európai emberek voltak a népvándorlás és a kereszténység elterjedése idején. Keletről jött át a keresztény impulzus, először Görögországba és Rómába érkezett meg. A görög, a római világ természetesen sokkal magasabban fejlett volt, mint a germán. A germánok barbárok voltak. De a görögök és a rómaiak agya dekadens volt. Ezért a görög és római világban a keresztény hullámot nem úgy fogadták be, mint a germánok, amikor őket is elérte. Ez a horizontálisan lezajlott népvándorlás. Ma ez vertikális. Ma a szellemi élet hulláma a szellemi világból érkezik. Ahogy a kereszténység először a görögökbe és rómaiakba ütközött, úgy ütközik a szellemi világ a jelenlegi, a polgári világba, és ez hanyatló. A proletárok még nem dekadensek, ők még felfogják, mit értünk szellemi világon. De a többieknek szüksége van antropozófiai előkészítésre, azaz ki kell alakítani az agynak azt a részét, amelyik még nem fizikai, az éteragyat. Ma azzal a szükségszerűséggel állunk szemben, hogy a vezető osztályoknak nemcsak az agya válik dekadenssé, hanem teljesen hanyatlásba kerülnek, ha nem fogják fel, hogy a szellemi világnézetet érzékfeletti módon kell megérteniük.

A polgári világrend tragédiája, hogy mindent fizikailag szeretne felfogni, holott rá vagyunk utalva, hogy az éteraggyal fogjuk fel a dolgokat, azaz szellemi igazságokat fogadjunk be. Ebbe az irányba kell a jelenlegi emberiségnek haladnia, és itt kell a Nyugatnak kezébe vennie a vezetést. És itt még valami nagyon fontos dologgal kell megismerkednünk.

Figyeljék meg a nyelvi fejlődést, Keletről Nyugatra haladva! Vegyük a mi német nyelvünket! Ma borzasztóan visszaélnek vele, de ha visszapillantunk a goethei, lessingi nyelvre, tudjuk, hogy az a tulajdonsága, nemrégen a német nyelv szavaival még ki lehetett fejezni a szellemi élettel megegyező dolgokat. Mára borzasztóan elhanyagoltuk, frázissá alacsonyítottuk le. De nem egyedül a nyelven múlik, hogy nem lehet szellemi. Minél inkább haladunk a nyugati nyelvek felé, annál inkább azt találjuk, hogy ezek a nyelvek magából a nyelvből, a nyelv hangjaiból, a nyelv hangzásából, még a nyelvtanából is kivetették a tulajdonképpen szellemieket. És abból, hogy az angol-amerikai idiómából kivetették a szellemi-lelkieket, következik az angol-amerikai népek világküldetése. Az angol-amerikai népeknek ez a világküldetése abban áll, hogy megtanulják - egészen ösztönösen, de meg fogják tanulni, és a világuralom megszerzésével megtanulják -, hogy amikor más embereket hallgatnak, ne csak a hangokat észleljék, hanem a nyelv taglejtéseit is értelmezzék, jobban észleljék, mint a puszta fizikai hangot, hogy amikor beszélnek, észleljék azt, ami a kimondottakon túl jut el az egyik embertől a másikhoz. Ez az étertestek között hat. A nyugati nyelvek titka, hogy a fizikai hangzás elveszti a jelentőségét. És a szellemi válik fontossá. Az már a nép feladata, hogy belecsöpögtessék a szellemet a nyelvbe, ne pusztán fizikailag halljanak, hanem beleérezzenek, jobban érezzék, mint azt, ami a hangban van. Ez van Nyugaton, ahol magával a nyelvvel kell a szellemet keresni.

Pillantsunk most Keletre! A keleti népeknél egyre erősebb törekvést érzünk, hogy a bensőben való elmélyedéssel ne maradjanak meg annál, amit a karma, a reinkarnáció s a többi alakított ki, hanem tekintsenek ki a világra, és a világban kint észrevegyék a szellemet, egyfajta természetszemléletet is létrehozzanak.

Ezek csak apró kísérletek, hogyan terjesztheti ki az ember a személyisége és népisége érdeklődését is az egész emberiségre, ahogy mondhatjuk: Nyugatra pillantva ideológiát látunk, de más ideológiát, mint Keleten. Látjuk azonban, hogyan törnek fel a földi emberiség elemi erői ezekből az ellentétekből. Megtanuljuk, hogyan helyezkedjünk el az egész civilizált világban. És ha az egész civilizált világban való elhelyezkedés ilyen megismerését kifejlesztjük magunkban, akkor azt az eszközt is kifejlesztjük, hogy olyan érzéseink legyenek, amelyekkel feljutunk az angyalok szféráján túlra. Az érdeklődési körünk egyszerűen úgy bővül, hogy hajlandóvá válunk olyan fogalmakat alkotni, amelyek az arkangyalok szférájába emelkednek. Hiszen minden, amit most az ideológia és a maja és így tovább ellentétéről elmondtam, olyasmi, ami az őserők vonatkozásában az arkangyalok szférájában játszódik le. Ezzel az angyalok szféráján túlra jutunk. Ebből láthatják, korunkban mire van valóban szüksége az embernek. Milyennek tűnik az okos emberek szemében az, aki ma majáról, ideológiáról s a többiről beszél, ahogy kifejtettem, és ha egyáltalán arról beszél. Ezeknek az őserői az arkangyalok szférájában vannak? Természetesen bolondnak, mert a megszerzett szellemiséggel az emberek annyira korlátoltak, hogy nem törődnek az emberiség nagy érdekeivel. Ez csak az emberiség nagy érdekein munkálkodó szellemi nézőpontból lehetséges.

Nos, ebből fogalmat alkothatnak arról, hogyan lehet feljutni az arkangyalok szférájába. Még feljebb is lehet jutni. Ezt is meg kell tanulnia a mai emberiségnek. Az értelmiségi osztályainknak vissza kellett tekinteniük a görög korszakra. El kellett végezniük a gimnáziumot, különösen, ha férfiak voltak, és az újabb időkben ez vonatkozik az ifjú nőkre is, görög képzést kellett befogadniuk, és ezzel elegendő impulzust kaptak, hogy érzésben egyre inkább visszamenjenek a görög világba. Ennek nagy jelentősége van a civilizációnk szempontjából, mert úgy teszünk, hogy éppen fejlődésünk legfontosabb évei alatt azt tanuljuk, hogy mit alkottak a görögök a világban. A görögök másképpen csinálták. Természetesen eszükbe sem jutott, hogy fiatal korukban elsajátítsák az egyiptomi nyelvet. A közvetlen valóságuknak szentelték magukat. Közvetlen valóságérzékük volt. Azzal foglaljuk el a fiataljainkat, hogy semmit ne ismerjenek meg a környezetből, és ne fogadjanak be valóságösztönöket. Ősi korba helyezzük át őket. Fogalmunk sincs arról, hogy ezzel tulajdonképpen mit teszünk. Mert a gyerekeknek - mondhatjuk, fiatal uraknak és ifjú hölgyeknek - nemcsak a görög nyelvet tanítjuk meg. A nyelvben, egy nyelv hangkonfigurációjában, nyelvtanában egy egész nép egész jelleme van. Amikor az ember befogadja a görög nyelvet, ahogyan ez ma történik, a lelkének a helyzete a világban is hasonló konfigurációt vesz fel, mint amilyen Görögországban volt. Ott az egész kulturális élet olyan volt, hogy tulajdonképpen csak egy egész kis, felső réteg vett részt a kultúrában, a többiek rabszolgák voltak. Görögországban csak szabad férfi volt érdemes arra, hogy tudománnyal, politikával és még legfeljebb - de csak felügyelőként! - a mezőgazdasággal foglalkozzon. Minden más a rabszolgák dolga volt. Ez benne van a nyelvben. És amikor a görög kultúrát magunkban a nyelvvel egyesítjük, akkor az arisztokratizmust egyesítjük a szellemünk kiművelésével. A görögöknek természetes volt, hogy az egész társadalmi szervezetük a saját szellemi irányultságuk szerint épüljön fel, mert számukra ez a vérrel függött össze. Voltak a széles tömegeket alkotó emberek. Aztán voltak a magasabb rangú emberek, akikben már a vér által benne volt a magasabb szellemi élet. Ez még a görög plasztikában is kifejezésre jut. Hasonlítsák össze a Merkúr-típust, hogyan ábrázolják az orrát, a fülét, a Zeusz- vagy Athéné-típussal: másképpen áll az orra, a füle. A görögök pontosan tudták, mit akarnak kifejezni, amikor az egyik oldalon a Merkúr-típust, a másik oldalon az árja Zeusz-típust építették fel.

Mindez sokkal jobban áthat minket, mint gondolnánk. Amikor ma világnézeti eszméket alakítunk ki, alapjában véve olyan eszméket alakítunk ki, amelyek ahhoz igazodnak, ami a görögöknél a vérből eredt. A szellemi, a kulturális életünket áthatja az, amit a görögöktől fogadunk magunkba. A görögök a mai korunkba luciferi módon nyúlnak bele. A görögök rómaiakká alakultak át. A rómaiak jelentik a következő időszakot. A göröggel szemben a római józan, prózai nép volt, és az élet más oldalait alakította ki. Azt, ami a görögöknél a vérből eredt, ők elvontan élték ki. A görögökkel szemben ők magát az embert tették elvonttá, állampolgárrá. Az ember római értelemben tulajdonképpen nem ember, hanem állampolgár. Ez a görögök számára érthetetlen dolog. Az ember nem az, amivé az emberiségbe belépve emberként lesz, hanem az ember az, amivé valamilyen állami okmányba való bejegyzéssel válik. Ez gyakran groteszkül jelentkezik. Volt egy öreg barátom, hatvannégy éves volt. Egy nap így szólt: Sikerült annyit megtakarítanom - mindig is szegény fickó volt -, hogy el akarom venni ifjúkori szerelmemet. Tizennyolc évesen szerelmes lett ugyanis, de akkor nem volt annyi pénze, hogy megházasodhasson. És mindketten annyira szerették egymást, hogy addig vártak, míg össze nem házasodhattak. Ez csak most lett lehetséges. Időközben ő hatvannégy éves lett, a szerelme hatvankettő. Hazament tehát a szülővárosába, és megírta, hogy minden rendben van, megvan a pénz. Mégsem házasodhattak össze, mert a község megkérdőjelezte az ő létezését. A paplak ugyanis évekkel korábban leégett, a keresztlevelek megsemmisültek, és nem volt senki, aki a személyéről adatot szolgáltatott volna. Azt gondolta ugyan, hogy elegendő bizonyíték, hogy ő maga ott van, de nem volt törvényes bizonyítéka! A házasság végül is létrejött, de ezek a nehézségek megmutatták neki, mennyivel fontosabb a keresztlevél, mint a saját személye.

Az ember tehát polgár. Az ember elvont összefüggésben az, ami. Ez a nézet lényegében római, és mindaz, ami a megszokott életben így létezik, lényegében római. A nevelésünket lényegében kihasználja az állam, amely olyan elvonttá vált, és amely szocialista hatás alatt még sokkal elvontabbá válik. Az embereket ma nem arra nevelik, hogy emberként helyezkedjenek el a világban, hanem hogy állami hivataluk legyen, és ebbe helyezkedjenek bele. Az állam kézbe veszi a fiatal embereket. Nem rögtön, mert akkor még túl tisztátalanok számára, akkor ideiglenesen átengedi a szülőknek. Utána azonban kinyújtja polipkarjait az ember után, és úgy idomítja, hogy neki megfelelő legyen. És nagyon jól tudja, hogy az emberek meg fognak felelni neki. Mert mi mindent ad nekik? Ad nekik gazdasági életet, ad mindent, ami elő van írva nekik, és azután nyugdíjazza őket. És figyeljük csak meg, mit jelent az embernek, ha azt mondhatja: az állásáért nem csupán megfizetik, de utána még nyugdíjat is kap! Ez valami egészen nagy dolog, és az embert az elvont államhoz láncolja, és ez azután hatalmába keríti a többi érzést is. Itt is megjelent a római érzület az emberekben. Ha ma azt mondják az embernek: Részt kell venned a halhatatlanságodban, és ehhez aktívvá kell tenned azt, ami a lelkedben hat, hogy a lelkedet aktívan, saját magad vihesd át a halál kapuján - ezt nem értik meg. Alaposan leszoktatták arról, hogy ilyesmire irányítsa az értelmét. Ezzel szemben azt mondják neki, elég, ha hiszel Krisztusban és abban, amit az állam tesz. És akkor tudja: először gondoskodik róla az állam, és ha eleget dolgozott, az állam nyugdíjazza. És az egyház még valamit tesz. Az ember halála után a lelkét nyugdíjazza, így az életben nem kell a lelkén munkálkodnia, és saját magának tennie valamit, amikor a lelkét átviszi a halál kapuján. Az embert ma nyilvántartásba veszik, és másodjára a római lény politikáját fogadtuk be a lényünkbe, és egyre inkább befogadjuk.

Ezen a területen borzasztó tapasztalatokat lehet szerezni. Stuttgartban közreműködtem a Waldorf-iskola beindításában, és különböző tanterveket is be kellett mutatnom. Ha visszagondolok a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveire, akkor azt kell mondanom, a tantervek elég rövidek voltak; csak azt tartalmazták, amit minden osztályban át kellett venni. Az oktatási célok és az anyagok adottak voltak; minden egyéb vonatkozásban még szabad kezet kapott a tanító. Most nagy terjedelmű tanterveket kapnak, és az első oldalon ez áll: hivatalos közlöny, rendelkezés, majd utána megadják: így és így kell eljárni a tanítás során. Az tehát, aminek az élő személyből hatnia kell egy másik élő személyre, törvényekben és rendeletekben van rögzítve, hivatalos lett, arról rendelkeznek. Ez a szellemi élet halála. A szellemi életnek ez a halála Közép-Európából egyenesen Rómába vezet! Ez a második, amit befogadtunk magunkba, a rómaisággal a politikát és a jogot.

Ehhez jött, amit nem lehet a régi korokból átültetni az újba, a gazdasági élet. Annak modernnek kellene lennie. Mert lehet újracsócsálni, amit a görögök felismertek, engedhetjük hatni a rómaiak jogi életét, de nem lehet azt enni, amit a görögök és a rómaiak ettek. A gazdasági életnek modernnek kell lennie. Így lassanként oda jutottunk, hogy a gazdasági életünket a görög szellemi élettel, a római jogi élettel kereszteztük, és most az a feladatunk, hogy ezeket a dolgokat megint különválasszuk, megértsük azt, hogy ezt a három réteget, amely különböző korszakokból sűrűsödött össze, szét kell választanunk. Ez azt jelenti, hogy az ember terjessze ki az érdeklődését - mint korábban térben Keletre és Nyugatra - a jelenkorig, ez azt jelenti, hogy felemelkedni, képessé válni olyan érzésekre, amelyek felemelhetnek az archékhoz. Sok ember azonban aszerint akar érdeklődést, elfogulatlan érdeklődést kialakítani, ahogyan a korszellem hat, amikor egymásba tolja a korokat, ahogyan ezt bemutattam. Stuttgartban beszéltem a gimnáziumi oktatásunk mesterkéltségéről.46 Nem tudom, hogy pusztán időbeli összefüggés volt-e, de időbeli összefüggés mindenképpen volt. Néhány nappal azután, hogy erről beszéltem, nagy hirdetések jelentek meg a stuttgarti újságokban, mindenféle vaskalaposok, pardon, professzorok és hasonlók aláírásával, hogy a gimnáziumi oktatást nem szabad alábecsülni, mert az hozzájárult a német népnek az utóbbi időben csodálatosan kibontakozott nagyságához. 1919 áprilisában betű szerint ez volt olvasható az ifjúság oktatóinak állítólagos véleményeként, 1918 októbere után! Ilyen dolgok lehetségesek korunkban. Sőt más dolgok is lehetségesek.

Mindaddig, amíg nem jutunk el oda, hogy úgy lássuk ezeket a dolgokat, hogy a szellemi világból a fizikai világunkba ható impulzusokat befogadjuk, amíg nem látjuk be, hogy az ember szellemi szervezete ugyanúgy összefügg az angyalok, arkangyalok és archék hierarchiáival, mint a fizikai szervezete az állatvilággal, növényvilággal és ásványvilággal (a személyiségszellemek a személyes fejlődés védnökei, a népszellemek a népfejlődés védnökei a térben, a korszellemek az időbeli fejlődés védnökei), amíg nincs meg a lehetőségünk, hogy ezeket a dolgokat szellemi alapokon állva értsük meg, addig nem juthatunk tovább. Mindennek oda kell vezetnie, hogy a mai ember meglelje a szellemi világba pillantáshoz szükséges bátorságot és erőt. Kemény harc elé nézünk, ahol felkorbácsolódnak az egyik féligazságból keletkező ösztönök: a gazdasági valóság az egyetlen, minden szellemi-lelki dolog ideológia, és a másik féligazságból: az egyetlen valóság a szellemi-lelki, és minden külsődleges ideológia, maja. Ezek az ellentétek olyan ösztönöket szabadítanak el az emberi természetben, hogy hosszú-hosszú ideig fog tombolni a szellemi küzdelem, olyan formákban, amelyekről a mai emberiségnek fogalma sincs. Ezt tudnunk kell, és tudnunk kell még, hogy a kor követelményének megfelelően fel kell emelkednünk a szellemi világnak a mi felfogásunk szerinti szemléletéhez.

Ez magának a kornak a parancsa, maga a kor követeli meg tőlünk. Efelé kell fordulnunk. Erről többet holnap.