Arról beszéltem, hogy az emberiség fejlődéstörténetében a mostani kor ezt az emberiséget nagy próbák elé állítja, még akkor is, ha az, ami ezeknek a próbáknak a során történik, legnagyobbrészt az emberi lélek tudatalattijában megy végbe.

Azt mondtam, az emberek tudják és tudniuk kell, mit jelent a láthatatlan világ küszöbének átlépése, amikor egyfajta beavatáson esnek át, amikor valóban, tudatosan belépnek ebbe a láthatatlan világba. Valami hasonló történik magával az emberiséggel, természetesen nem máról holnapra, hanem igen hosszú időszak alatt, amikor ennek az emberiségnek meg kell élnie, hogy a gondolkodás, érzés és akarat egymásba ható erői mintegy kilépnek egymásból, kihámozódnak egymásból, ahhoz hasonlóan, amikor az érzékfeletti világ küszöbének átlépésekor a gondolkodás, érzés és akarat önállóvá válik. Mindez a legbenső emberi természet jelentős változásaival kapcsolódik össze, és korunk feladata, hogy a legbenső emberi természetnek ezeket a változásait befogadja a tudatába. Éppen korunk emberének ezt a kényelmes késztetését, hogy ne akarja tudni, mi történik az emberiséggel, ezt a vaktában élést az illúziókban, sőt alapjában véve az életről való álmodozásban, ezt kell legyőzni.

Amit ma még el kell mondanom, az a legjobban akkor érthető meg, ha az érzékfeletti lét régóta ismert tényeire gondolunk, arra gondolunk, hogy elalváskor az ember énje és asztrállénye elhagyja a fizikai testet és az étertestet, felébredéskor pedig visszatér ebbe. Nos, ez általános vonás, bizonyos fokig sematikus vonás. Általánosságban azt mondjuk, az ember ébredéskor visszatér a fizikai testébe és az étertestébe. De ez a visszatérés különböző fokú lehet. Ha például megfigyelünk egy kis, még éretlen gyermeket, akkor soha nem mondhatjuk, hogy az én és az asztráltest teljesen alámerül a fizikai testbe és az étertestbe, hogy a tevékenységükben teljesen eggyé válnak a fizikai test és az étertest tevékenységével. Bizonyos fokig mindig marad valami az énben és az asztráltestben, ami nem kapcsolódik össze a fizikai testtel és az étertesttel. És ha visszatekintünk az emberiségfejlődés régebbi korszakaira, az emberiség fejlődésének arra a fontos, döntő fordulópontjára, amely, mint mondtam, a XV. század közepén van, akkor azt mondhatjuk, az ősi korokban, addig az időpontig az egész emberiséggel az volt a helyzet, hogy az ébrenlét alatt, az ember tudatos, éber időszaka alatt az én és az asztráltest teljes alámerülése nem történt meg. Rendkívül fontos a fejlődésben, éppen a mi Atlantisz utáni korszakunkban, hogy a lelkünk, a szellemünk, az énünk és az asztráltestünk csak most tudnak teljesen alámerülni a fizikai testbe és étertestbe, mégpedig korunkban is - később a viszonyok valamennyire megváltoznak - csak a huszonhetedik és huszonnyolcadik életév után. Ez az emberiség fejlődésének fontos titka. Az ember tulajdonképpen csak most éli meg, hogy teljesen alámerül a fizikai testébe, mégpedig csak a huszonhét, huszonnyolc éves korban elért teljes érettség után. És mit jelent ez a teljes alámerülés a fizikai testbe? Azt jelenti, hogy ezzel az alámerüléssel képessé válunk azoknak a gondolatoknak a kialakítására, azoknak az eszméknek a kibontakoztatására, amelyek Galilei47 és Kopernikusz48 kora óta materialista, természettudományos eszmék. A fizikai testünk a megfelelő eszköz ezekhez az eszmékhez, ehhez a természettudományos szemlélethez. Ezt a korábbi évszázadokban nem éber állapotban érték el, ezért nem volt meg a természettudományos gondolkodás sem. Ez teljesen a fizikai testhez kötődik. Ezzel függ aztán össze minden más, amit ezekben a napokban49 el kellett mondanom önöknek arról a tevékenységről, amelyet az embernek a szellemtudományos belátással összefüggésben úgy kell kialakítania, hogy ismét felkeltse a három következő hierarchia lényeinek érdeklődését, ahogy elmagyaráztam. Ennek a három hierarchiának a lényei elérték nálunk, hogy alá tudunk merülni a fizikai testünkbe, és ezzel természettudományosan ismerhetjük meg a holt, ásványi külvilágot.

A mai időkben bizony az emberiség feladata, hogy megismerje ezeket a dolgokat. Ha nincs ezeknek a dolgoknak a tudatában, az ember bizonyos fokig alva éli át ezt a kultúrkorszakot, és ez az oka, hogy az emberek a körülöttük zajló eseményeket alva élik át. Ezeknek a konkrét tényeknek a lelkünkre kell hatniuk, hogy befogadjuk annak tudatát, milyen erők működnek és hatnak ma az emberiség fejlődésében. Mondhatnánk: Korunkban sok mindennek meg kell újulnia - a „korunk” alatt persze egy hosszabb kort felölelő időszakot értek. Mindenekelőtt olyan dolgoknak kell megújulniuk, mint a nevelési célok. Már rámutattam erre a mi nézőpontunkból.50 Az embert gyermekkorától úgy kell nevelni, hogy megfelelően érje el azt a kort, amit a fizikai testbe való teljes alámerülés jellemez. Így el kell érnünk, hogy az emberek képesek legyenek teljesen alámerülni a fizikai testükbe. Miért lehet eredményes a fáradozás, hogy a nevelésügyünk átalakuljon, megújuljon? Azért lehet eredményes, mert az emberiséget, a fejlődés új szakaszába lépve, elő kell készíteni ennek az új szakasznak a megélésére. Mindenki, aki a mai életet vizsgálja, tudja, hogy ma rendkívül sok csüggedt természetű ember van, aki nem boldogul az életben. És miért nem boldogul az életben? Mert, ahogy elmondtam, nem tud olyan élményekre visszatekinteni, amelyeket a nevelése során, gyerekkorában kellett volna kapnia. Bizonyos erők csak a gyerekkorban alakulhatnak ki. Ha akkor kifejlődnek, egész életen át megmaradnak, megvannak, és az ember akkor felnőtt az élethez. Ha nincsenek meg, akkor az ember nem nőtt fel az élethez. Ilyen módon kell felfogni az egész mai nevelésüggyel szemben kialakítandó felelősségérzetet.

Másik dolog: világosan kell látnunk, hogy a Krisztus-impulzus az Atlantisz utáni negyedik korszakban került be az emberiségbe. Ez a korszak a Krisztus előtti VIII. században kezdődött, és egészen az időszámításunk szerinti XV. század közepéig tartott. Körülbelül ennek a korszaknak az egyharmada elteltével érte el az emberiséget az, ami az egész földi fejlődés értelme, a Krisztus-impulzus, a golgotai esemény. Akkor jelentkezett, amikor az emberiség az értelmi vagy kedélylélek fejlődési szakaszában volt. Az értelmi vagy kedélyléleknek ezt a fejlődését, amikor az emberi gondolkodás és érzés a mainál sokkal ösztönösebb volt, a XV. században felváltotta a tudati lélek fejlődése, amiben most is vagyunk. Az a mód, ahogyan a golgotai esemény az emberiségfejlődés világtörténelmi impulzusaként megjelent, elsősorban az Atlantisz utáni negyedik korszak ösztönös megértéséhez igazodott. Ennek a korszaknak az embere fogadta be. Az ilyen ösztönös megértés számára természetes volt, hogy arra gondoljon, a názáreti Jézus személyében az a Krisztus-lény élt, aki abban a korszakban kozmikus magasságokból szállt le, hogy a földi tettek elvégzésére összekapcsolódjon a názáreti Jézus testével. Ahogyan a golgotai esemény akkor megjelent az emberiségben, abban mindenki nagy jelentőségű érzékfeletti eseményt ismerhetett meg, mindenki átérezhette. Az idő múlásával egyre jobban meggyengült az, ami az értelmi vagy kedélylélek erőiben volt. A megértés, ami a golgotai esemény iránt még megvolt a keresztény fejlődés első évszázadaiban, nem lehetett tartós. A civilizált emberiség egészen más lelkialkatába kellett beáramlania. Ennek az lett a következménye, hogy a tudati lélek jelentkezésével a golgotai esemény maga is egyre jobban materializálódott. És így látjuk, milyen volt a civilizált emberiség fejlődése az elmúlt négy-öt században, egyre kevesebb volt a megértés az iránt, ami a Golgotán tulajdonképpen történt, hogy Krisztus benne lakozott a názáreti Jézusban. Ezt a nagy misztériumot, amit az első keresztény századokban ösztönösen felismertek, egyre kevésbé értették meg. Egyre inkább materializálódott, egészen korunkig, amikor ezen a területen is odáig jutottak, hogy már semmit sem akartak tudni az érzékfeletti, a kozmikus Krisztusról, és hogy a názáreti Jézusról úgy kezdtek beszélni, mint egy emberről, ugyan rendkívüli, de mégis emberről, aki ugyanolyan természetű, mint a többi ember.

Itt is fordulópont előtt állunk. Új Krisztus-megértésnek kell jönnie. Ez az új Krisztus-megértés csak akkor jöhet el, ha a szellemtudomány eszközeivel keressük, ha úgy keressük, hogy érzékfeletti eszközökkel ismét rátaláljunk arra, ami tulajdonképpen csak az érzékfeletti világban bontakozhatott ki valóban, ami a fizikai világban csak megnyilatkozni tudott. És ennek az új Krisztus-megértésnek az emberi természet olyan mélységeiből kell kiindulnia, hogy ebben a mélységben eltűnnek a felekezeti különbségek, amelyek az egész civilizált emberiségben hatnak. Ezek a felekezeti különbségek mind olyan lelkialkaton alapulnak, amely sokkal inkább a lélek felszínén van, mint mindaz, aminek ma szellemtudományos alapokból el kell vezetnie Krisztusnak Jézusban való új megértéséhez. És nem lesz teljes ez a megértés, valójában nem tudja kielégíteni az emberi lélek igényeit, ha egyben nem hidalja át azokat a különbségeket, amelyeket a felekezetek vittek be az emberiségbe. Ha az emberiséget komolynak és méltónak találjuk, remélhetünk valamit ettől a Krisztus-impulzustól, amit alapjában véve mindnyájunknak áhítani kell, valamit várnunk kell tőle, amit ma nagyon értelmetlenül, más helyeken keresnek. Ma az emberek úgynevezett nemzetközi népszövetségről beszélnek, ettől várnak valamit. Figyelemre méltó, mennyire vágynak ma az emberek az absztrakcióra, hogy megértsék a valóságot. Mert honnan is jöhetnének a népekre ható impulzusok, hogy olyan egységet hívjanak életre, amit az úgynevezett Népszövetség alatt értenek? Nézzük csak meg, milyen lelki impulzusokat hoztak fel eddig ennek a Népszövetségnek a megalapításához: néhány absztrakciót. De az emberek ma átalusszák az ilyen dolgokat. Hogy mennyire alszanak, az a következő tényből is látszik: Amikor Amerika még nem vett részt a nemzetközi tárgyalásokban úgy, mint ma, Woodrow Wilson, ennek a Népszövetségnek a kitalálója vagy legalábbis újra kitalálója azt mondta,51 hogy a Népszövetséget csak akkor lehet helyesen megalapítani, ha ennek a háborús katasztrófának nincsenek győztesei és vesztesei. Ez lenne a Népszövetség elengedhetetlen feltétele. Aki ezt annak idején komolyan vette, az ma képtelen komolyan venni, amit a Népszövetségről mondanak. A kettő együtt nem megy. Az emberek azonban nem veszik észre ezt. És ez az, ami az egészséges emberi fejlődést ma annyira akadályozza; hogy ha bizonyos idő eltelt, az ember tényleg elfogadja a legellentmondóbb dolgot is. Olyan ez, mintha az emberek ma a lelkükkel egyáltalán nem vennének részt abban, ami tulajdonképpen történik.

Nem, ez a Népszövetség semmire sem jó. Mert annak, amit az emberiségben meg kell alapítani, az emberi lény mélyéről kell a felszínre kerülnie. Csak a Krisztus-impulzus új felfogása alakíthatja ki azt, ami a kor emberiségi impulzusai alapján az egész civilizált világon megalapítható, olyan alapokon, amelyek nem a népek megkülönböztetésén nyugszanak. Csakis ez az új, szellemtudományos felfogású Krisztus-impulzus kapcsolhatja össze az egész civilizált világon újra a gyűlöletben és félreértésben szétforgácsolódott népeket. Ennek mélyen, mély meggyőződésként kell a lelkekbe vésődnie. Mert minden más, ami nem ebbe az irányba halad, ma akadályozza az emberiség fejlődését. És alapjában véve meggondolatlanság az emberiség fejlődésének követelményeiről másképpen beszélni, mint ennek a fejlődésnek a legmélyebb alapjaiból. Ha a Föld az emberiségfejlődés vonatkozásában a tulajdonképpeni értelmét a golgotai eseménnyel nyerte el, akkor ma ideje, hogy ezt az értelmet új módon fogjuk fel. És amíg az emberiség ennek a megértésnek a kötelezettségét nem vállalja magára, addig nincs gyógyír korunk sebeire. Ma azokat a dolgokat, amelyeknek meg kell történniük, nem lehet ebből a szempontból párhuzamosan űzni, egymásba kell őket vezetni. Nem lehet külsődlegesen politizálni, nem lehet külsődlegesen akarni a Népszövetség felállítását. Ezek a dolgok megkövetelik, hogy az emberiség legmélyebb impulzusa, a Krisztus-impulzus által bensőségessé váljanak.

Az antropozófiai irányultságú szellemtudomány kötelessége, hogy bizonyos módon rámutasson arra, amit minden egyes ember csak személyes-individuális lényként éleszthet fel magában, de amit fel kell éleszteni. Mert érezni kell korunk teljes komolyságát, amint érintjük ezeket a dolgokat. Annyira mélyen fájdalmas, hogy alapjában véve a kornak ezt az egész komolyságát még olyan kevéssé érzik, hogy kerülik a találkozást azokkal a nagy felismerésekkel, amiket az emberi tudatnak feltétlenül magáévá kell tennie. Olyan korszakot éltünk át, amely nagyon eltávolított attól a belső ösztönzéstől, ami a ma szükséges felismerésekhez vezet. Kérdezzenek meg egy mai természettudóst vagy olyan embert, aki a mai természettudomány szerint gondolkodik: Mi lett volna a Föld fejlődésével, ha az ember nem vesz részt benne? Ha a mai természettudós a feltevései, a nézetei alapján értelmesen meggondolja, akkor nem adhat más választ, mint ezt: Akkor az ember nem létezne, és a Föld az ember nélkül fejlődne, akkor is kifejlesztené az ásványvilágát, a növényvilágát, az állatvilágát. Körülbelül az történne, ami ma is történik, csak az ember nem lenne jelen, legfeljebb nem épülnének házak, nem lennének városok és hasonlók. - Így, ha az ember felfogja a mai természettudomány értelmét, azt kell mondania, a Föld az ember nélkül is fejlődött volna, akkor is, ha az ember nem lenne jelen. És ez mégis teljesen téves. Ha mindent egybevetnek, ami a majdnem két évtizede hallható különböző magyarázatokban található, akkor azt, amit most mondtam, magától értetődőnek veszik. Csak figyelmeztetni kell erre.

A születés és halál között lelkiek szövik át azt, amit az ember fizikai testként magán hordoz. Sőt most, amikor ebbe a korszakba lépünk, különleges lelkiek szövik át: az én és az asztráltest teljesen alámerülnek a fizikai testbe. És megint, akár tűzzel, akár temetéssel adjuk át fizikai testünk tetemét a földnek, ez a jelenlegi természettudományos irányzat számára nem jelent mást, mint: Ez a tetem nem másból áll, mint különböző anyagokból, amelyek az ember halálával hozzáadódnak a földhöz, és a maguk útját járják a különböző elvek szerint, amelyeket ma a szerves, de különösen a szervetlen kémiában követnek. De ez mind badarság! Sokkal inkább a következőkről van szó: igazából az emberi test lénye nem múlik el, a születéstől a halálig benne lakik az emberi szellemi-lelki lény. És a tetemünket olyan formában adjuk át a földnek, olyan minőségben, amit csak azzal kaphatott meg, hogy a születéstől a halálig benne élt az a lény, amely a születés, illetve a fogantatás előtt az ember lelki szellemiségeként élt a szellemi világban. És a Föld a mai fejlődésében olyan lenne, hogy rég szétesne, kopárrá válna, ha akár temetés, akár tűz útján nem fogadná be erjesztőként azt, amit a haláláig benne élt lélektől már elhagyott emberi testek jelentenek. Ha korábban kenyeret sütöttek - korábban ezt így csinálták, ma egy kicsit mesterkélten -, akkor a régi kenyértésztából megtartottak valamennyit, amit a következő kenyérsütéskor élesztőként kellett hozzáadni; ez hozzátartozott. Hasonlóképpen nem tudna a Föld fejlődni anélkül, hogy az emberi testeket - nem az állati testeket - bizonyos fokig erjesztőként nem adnák hozzá. Ezek okozzák, hogy a Föld, amely már rég eljutott volna a szétporladáshoz, a fejlődése végéig hordozni fogja, ami benne van. Az ember részese, és különösen most részese a Föld egész fejlődésének. És még annak is van számára jelentősége, amit a halálunkkal átadunk a Föld fejlődésének.

És a másik dolog, ami az emberrel, különösen a jelen korszakbeli fejlődése során történik, az, hogy amikor megéri az érettebb kort, elhagyja a huszonhetedik, huszonnyolcadik évét, akkor éber állapotban olyan kapcsolatban van a fizikai testével, ami egészen különlegesen hat a szellemi világra, az égi világra. Az emberiség fejlődésében figyelemre méltó polaritás: Ha az ember átlépi a halál kapuját, a testét hátrahagyja, akkor valamit kihasít ebből a testből, ami a Föld fejlődésének erjesztőjéül szolgál. A huszonnyolcadiktól a harmincötödik évig tartó életkort átélve átad valamit a szellemi világnak, amire ennek a szellemi világnak szüksége van. Amit átad - egyszer majd beszélek arról, hogyan módosul ez a dolog a fiatal lények esetében, akik a huszonnyolcadik évük előtt halnak meg, ez ma túl messzire vezetne -, amit az ember ekkor a szellemi világnak átad, az a legfontosabb dolog, amit újra megtalál, amikor a halál után a szellemi világban visszafelé éli az életét. Ez az, amit az ember valóban ugyanúgy ad át a szellemi világnak, ahogy a tetemét átadja a földi világnak.

Ilyen titkok kapcsolódnak az emberiségfejlődéshez, és az ilyen dolgokat a mai emberiségnek be kell fogadni a tudatába. Ezek a dolgok nem csak a szenzációs megismerés miatt fontosak, tényleg nem! Nagyon-nagyon más jelentőségük is van még. Mert aki képes ezeket a dolgokat komolyan venni, aki ezeket a lelkében teljes súlyukkal meg tudja élni, az az életet is sokkal komolyabban tudja venni, mint mások. És az embernek korunkban szüksége van erre az elmélyült komolyságra az élettel szemben. És az alapos megértésnek, hogy milyen legyen a társadalmi szervezet hármas tagozódása - hiszen a külső megértés a külső világé, mondhatnám exoterikus világé, és neki kell átadni -, de tényleg alapos megértésnek, úgy, hogy lehetővé váljon a tudatos közreműködés a mai társadalmi fejlődésben, abból kell kiindulnia, hogy az antropozófiai irányultságú szellemtudomány szerinti életszemlélet alapján vesszük komolyan az életet. Különben nem fogjuk fel elég mélyen a dolgokat. A külső világban kell hirdetni a hármas tagozódással összefüggő dolgokat. Itt, ezen a helyen szeretnénk felébreszteni a lelkekben a szükséges tüzet, a szükséges lelkesedést, hogy azok, akik az ilyen megértésre szellemtudományos szempontból képesek szert tenni, mindent tegyenek meg azért, hogy a saját meggyőződésük melegével, a saját lelkesedésükkel másokat is eljuttassanak a szükséges megértéshez. Azzal a felületes megismeréssel, ami ma kint, a világban az emberek sajátja, és amely olyan dolgokhoz vezet, hogy azt hiszik, a Föld akkor is fejlődhetne, ha az ember nem lenne ott, az ilyen felületes megismeréssel nem lehet elérni a szükséges komolyságot. Ezért, ha ma a nagyvárosokban járunk, vérzik a szívünk, látva, hogy hiányzik a kapcsolódás azzal, ami tulajdonképpen az emberiségfejlődésben történik.

Ezek a dolgok előkészültek. Éppen az volt az ideiglenes csúcspontjuk, amit világháborús katasztrófának nevezünk, amibe az egyre inkább elterjedt felületes megfigyelés beletorkollott. Ma azonban az ember kötelessége, hogy eljusson ahhoz a háromféle elmélyüléshez a három fölöttünk található hierarchia lényeiről, amiről tegnap beszéltem. Mert ma be kell látnunk, hogy a tényeknek ebben a komplexumában élünk. Emberiségként olyan korszakon kell átmennünk, amelyben az én és az asztráltest a legmélyebbre szállnak le a fizikai és étertestbe, és ezzel a legerősebb kísértéseknek vannak kitéve, amelyek abból erednek, hogy emberként ilyen szoros kapcsolatba kerülünk a fizikai testünkkel. Kétféle dolog van: először az a mód, ahogyan ez a kísértés megjelenhet, amit a kísértés nyugati alakjának neveznék, és a másik a keleti alak. Minél inkább Nyugatra tekintünk, annál sajátságosabban jelentkezik a nyugati alak, de ezt a kísértést különösen erősen hordjuk a saját természetünkben. Ez abban áll, hogy a fizikai testünkbe egyre mélyebbre merülve belső kapcsolatba kerülünk a Föld-erőkkel, amelyekkel a fizikai test összefügg. A fizikai testünk a Föld-erőkkel függ össze. Ezektől a Föld-erőktől csak akkor szakad el, ha a tudatában legyőzi a Föld nehézségi erejét és hasonlókat, amik a Földhöz kötik. Az ember egyáltalán nem tudja, hogy a benne ható erőket a szervezetével legyőzi. Egyszer felhoztam itt valamit, ami illusztrálhatja az említetteket. Azt mondtam: Az emberi agy olyan nehéz, hogy ha a teljes súlya kibontakozna, szétnyomná a közvetlenül alatta levő véredényeket. De az emberi szervezetben megvan az az érdekes berendezkedés, hogy az agy az úgynevezett agyvízben úszik. Az arkhimédészi elv szerint a vízben minden test annyit veszít a súlyából, mint amennyi az általa kiszorított víz súlya. Az agynak az alatta levő véredényekre gyakorolt nyomása is azért csökken, mert az agy az agyvízben úszik, és ezzel legyőzzük az agy nehézségi erejét. Így győzünk le sok mindent. Éppen ezek az erők, amelyekről olyan kevés szó esik, mutatják meg a fizikai világban is, milyen világcsoda van az ember szervezetében. Így függünk össze a Föld erőivel, de ezekkel az erőkkel nem kerülhetünk közvetlen összefüggésbe. A Nyugat világában, minden nyugati életérzésben ott van a kísértés, hogy ezekkel az erőkkel túlzott összefüggésbe kerüljünk. Ez arimáni kísértés. Ez ellen csak akkor lehet tenni, ha tényleg eljutunk oda, hogy a megismerésünket fokozatosan úgy mélyítjük el, hogy abba a helyzetbe kerülünk, hogy az emberiséget a fejlődésében történelmileg tekintjük át, és a golgotai eseményt ennek a történelmi Föld-fejlődésnek a középpontjában levő valós tényként tényleg megértjük, ahogy meg tudjuk érteni Caesar, Augustus vagy Szókratész létezését is a történelemben. Csak azzal védheti meg magát a nyugati világnézet az arimáni kísértéstől és annak következményeitől, hogy ez a nyugati világnézet felveszi Krisztust a tudományos, a megismerésszerű vizsgálatába, hogy Krisztus bekerül a nyugati világnézet egész gondolkodásába.

A keleti világnézet ellentétes helyzetben van. A keleti ember bizonyos vonatkozásban megmarad azon a gyermekded állásponton, hogy az énjét és az asztráltestét nem engedi lemerülni a fizikai testbe és étertestbe, a mostani korszakban sem, amikor ennek az alámerülésnek előre elrendelés szerint meg kell történnie. A keleti ember menekül az alámerülés elől. Érdekes ebből a szempontból értelmezni korunk legfontosabb eseményeit. Rabindranath Tagore52 nagyon szép beszédeit lefordították németre is. Ha elolvassák ezeket a beszédeket, és van hozzá érzékük, azt fogják mondani, egészen más aroma áramlik belőle, mint bármelyik nyugati olvasmányból. Egészen más szellem szólal meg benne. Éppen úgy, ahogyan egészen más a perspektíva, ha a keletiek festenek vagy rajzolnak, mint ha a nyugatiak festenek vagy rajzolnak, Tagore lelki hangulata is egészen más, mint egy európaié vagy amerikaié. Ez abból ered, hogy még a képzett keleti ember is, ha megmarad keleti képzettségében, menekül a fizikai testtel való kapcsolódás elől. Ebben van a kísértés is, ami most luciferi, hogy az emberi testet ne használják ki megfelelően, hagyják kihasználatlanul. Míg az amerikai arra törekszik, hogy a fizikai testét túl erősen használja, addig a keleti ember arra törekszik, hogy túl kevéssé használja.

Ilyen a mai néppszichológia. Évtizedekkel korábban, amikor a világháborús katasztrófát kellett volna elkerülni, így kellett volna tekinteni arra is, hogy milyenek a kapcsolatok Európában a keleti és a nyugati népek között. Tényleg nem véletlenül tartottam 1910-ben éppen Kristianában előadást53 a népszellemekről. Nézzenek utána különböző dolgoknak ebben a ciklusban, és sok felvilágosítást kapnak arról, mi történt az utóbbi öt év világháborús katasztrófájában. De mindezekben a dolgokban valójában arról van szó, hogy az ember legyen kész, teljes komolysággal legyen kész arra, hogy ne meneküljön a valóságtól, hanem úgy fogja fel azt, az ember úgy álljon a fejlődésben, hogy ne önző módon mindig csak saját magába rágja bele magát, ne csak a közvetlen környezetét vegye szemügyre. Nem teljesíthetjük mai feladatunkat, ha nem fejlesztjük ki a jóakaratot, hogy legalább tudatilag benne álljunk az egész emberiségfejlődésben.

Amit elmondtam, az nem a múlt bírálata. Gyakran mondtam, hogy a múlt kritikáját szellemtudományos szempontból balgaságnak kell tartanunk. Arról van szó, hogy belássuk, a jövőért másképpen kell cselekedni és gondolkodni, mint ahogyan a múltban gondolkodtunk és cselekedtünk, hogy hajlandónak kell lennünk bevinni a jövőbe azt, ami a szellemi tudásból ered.

Ezekben a napokban rámutattam, hogyan kell az embernek az egész, születés és halál közötti életét tekintenie. Amikor a születésen átlépünk, az érzékfeletti világ erőit az érzékfeletti létből magunkkal visszük az érzéki-fizikai létbe. Ezek az erők tovább hatnak. Ez olyasmi, amit az ember ma nehezen ért meg. Hogyan hatnak tovább? Mindenben tovább hatnak, amit az ember ebben a fizikai világban szellemi életként alakít ki. Nem lehetnének közöttünk költők, nem lenne lehetőségünk világnézet vagy tudomány kialakítására sem, sem az ember nevelési impulzusainak kibontakoztatására, egyáltalán nem lenne lehetőségünk szellemi élet kialakítására, ha a születéssel nem hoznánk át a születés előtti életből származó impulzusokat. Ami szellemi élet, az a születés előtti létből származik. Amit ezzel szemben akarati impulzusból fejlesztünk ki a gazdasági életben - testvériség, emberszeretet, gondolkodás nemcsak magunkért, hanem másokért, munka nemcsak magunkért, hanem másokért -, amit bizonyos fokig titokban teszünk, amikor a gazdasági életben vagyunk, az adja azokat a legfontosabb impulzusokat, amelyeket impulzusokként a szellemi világba viszünk. Ahogyan a szellemi világból kihozzuk azokat az erőket, amelyek itt mindenekelőtt a szellemi életet alkotják meg, úgy visszük be a szellemi világba azokat az erőket, amelyeket a gazdasági életben, emberszeretetben és testvériségben fejlesztünk ki. Ezek ott elkísérnek minket, ott fontos impulzusokat jelentenek. Pillantsunk arra, ami a gyermeki életben történik évről évre, és abban meglátjuk a szellemi világból jövő örökséget, amivel az ember itt, a szellemi területen bontakozhat ki. És pillantsunk arra, ami a gazdasági életben történik, hogy akaratunkkal a másokért végzett munkát alakítjuk ki, és azt látjuk, amit beviszünk a szellemi világba, amikor átmegyünk a halál kapuján. És annak számára, aki képes látni a szellemi világot, az, ami csak a születés és a halál között alakul ki, az ellentéte annak, ami a szellemi világban a halál és az újabb születés között fejlődik ki.

Nézzenek utána a Theosophie - Teozófia című könyvben, mit mondok ott a lélekvilágról, a szellemi világról, és azt látják, hogy olyan fogalmakkal ábrázolom, amelyek teljesen ezeknek a kapcsolatoknak az élő szemléletéből következnek. De minden, ami a jogi államot alkotja, a halál és az újabb születés közötti élet impulzusainak az ellentéte. A szellemi életünket a születés vagy fogantatás előtti időszak erőivel alapozzuk meg, a gazdasági életet azért alakítjuk ki, hogy az ebben kibontakozott erőket bevihessük a szellemi világba, és ami itt kialakul, ami csak a Földhöz tartozik, az a politika, a jog, az államélet, aminek nincs kapcsolata a szellemi világgal.

Az ember a könnyebbik végén fogja meg a dolgot, amikor ennek a területnek a dolgait úgy értelmezi, ahogy éppen értelmezni tudja. Sok ember van ma, aki néha talán, hogy ezekben a republikánus időkben egy kicsit monarchista legyen, a bibliai mondással fordul korunkhoz: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené.” Ez a mondás nem alkalmazható a jelenre, mert csak a környezetében érthető. A római császár akkoriban maga volt az isten, a római császár istennek kijáró tiszteletet követelt meg. Caligula54 úgy követelte meg az istennek kijáró tiszteletet, hogy amikor a görög szobrokat Rómába vitette, mindegyiknek levágatta a fejét, és Caligula-fejet rakatott fel, mert ezt találta helyesnek. És amikor a názáreti Jézus kimondta ezeket a szavakat, már akkor ezt a jelentést szánta nekik: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és hagyjatok meg valamit Istennek is, akit más lényben kell keresnetek, mint a császárban. Az evangélium sok helyén szükséges, hogy korunk számára helyesen értelmezzük, másképpen, mint ahogy ma értik, és akkor egyre inkább eljutunk a korunkban szükséges valóságfelfogáshoz.

Ezekben a napokban kötelességem volt különböző szempontokból felhívni a figyelmüket arra, hogy korunk emberiségének feladata kivívni ezt, a valósággal kapcsolatos álláspontot, ami csak úgy érhető el, ha valaki képes a fizikai valóság mellett a szellemi valóságot valami kézzelfogható dolognak tekinteni. Korunkban az okozza a legtöbb kárt, hogy behunyjuk a szemünket a valóság előtt. A politikában az emberek elég sokáig űzték ezt a politikát nem politikusan: behunyták a szemüket az előtt, ami valóságos. Az antropozófiai irányultságú szellemtudomány komolyan szeretne valamit: felnyitni a szemeket a valóság előtt. Ma azt éljük meg, hogy ezek a szemek csak nagyon-nagyon kevéssé vannak nyitva. Ma egész különös dolgokat hallunk, amelyek erősen bizonyítják az emberek hiányzó valóságérzékét. Kérem, ne értsék félre, fel kell hívnom a figyelmet az ilyen dolgokra, mert korunk alátámasztja ezeket. Voltak olyan személyiségek, akik szorosan összekapcsolódtak azokkal az eseményekkel, amelyek ezt a szerencsétlenséget hozták Kelet-Európára, ami nem véget ért, hanem tulajdonképpen csak most kezdődik, személyiségek, akik tulajdonképpen akkor mutatták meg igazi arcukat az emberiségnek, amikor 1918 nyarának és különösen 1919 őszének szörnyű eseményei zajlottak le. Sok ember, aki sok mindenért felelős, akkor mutatta meg az igazi arcát. Különleges helyzetbe kerültek, különleges helyzetbe, mert ez a helyzet különbözik a korábbi helyzetüktől. Valóban megismertem olyan embereket, akik bizonyos sajnálkozással tekintenek ezeknek a felelős személyiségeknek a mai helyzetére, és meg sem kérdezik: Nincs-e a világon sok millió ember, akinek ma lelkileg és testileg sokkal rosszabbul megy, mint azoknak, akik felelős személyiségként kerültek ebbe az új, a korábbitól különböző helyzetbe? Ezekben a dolgokban az a fontos, hogy felnyíljon a szemünk, hogy komolyan vegyük, milyennek kell lennie korunkban a valóság megismerésének. Rajongás, hogy az ember átadja magát bizonyos kedvenc eszméknek, amelyeket azért ért meg, mert kényelmesek neki, anélkül, hogy arra figyelne, amit maga a valóság mond. Ma kényelmetlen kimondani az igazságot az ilyen dolgokról. De ha vérző szívvel kell látni, hova jutottak a dolgok, hogy a rajongás éppen ott jelentkezik, ahol azt hitték, élettapasztalatot látnak, ha meg kellett élni, hogy pusztítón eluralkodott ez a rajongás, míg azt, ami belepillantott a valóságba, utópisztikus idealizmusnak tartották,55 akkor az a kötelességünk, hogy rámutassunk ezekre a dolgokra. És valójában a részvét nem gátolhat meg abban, hogy most, amikor a dolgok egészen világosak, most, amikor önvallomások jelennek meg, most, a megkínzott Közép-Európában olyan rajongókra tekintsünk, mint például Ludendorff, aki soha nem volt hajlandó olyannak látni a valóságot, amilyen, hanem a saját kényelmes eszméi szerint akarta formálni. Ezen a területen is a maga igazi fényében kell látni a valóságot, mert ma nem kis, hanem nagy leszámolásokkal van dolgunk. Ezek a rosszul stilizált kis kísérletek, hogy igazolják magukat a világ előtt, éppen a legkeserűbb szemrehányások. És amíg nem érezzük, hogy ezeket a dolgokat komolyan kell venni, hogy ezeket a dolgokat komolyan, a maguk valóságában kell látni, addig nincs üdvösség. Amikor ezeket a dolgokat elmondom, nem valamilyen okoskodó hajlam vezet. A szellemtudományos mozgalom komolyságával összekapcsolódva szükségét érzem annak és azt a kötelességet is, hogy ezekről a dolgokról beszéljek. Megéltük, és hallgatnunk kellett, mert mint Papagenóra,56 lakatokat raktak ránk, hogy az elmúlt négy-öt év fontos pillanatában, a Michaelis-féle kormányzás művészetében megtörtént az a tény, hogy a legteljesebb alkalmatlanság jutott vezető szerephez. Ezek a dolgok is idetartoznak. Árnyékként állnak azok mellett a nagy igazságok mellett, amelyek az emberiséget áthatják és át kell hatniuk.

Tudom, milyen sok ember mondja még ma is: sértve érzik magukat, ha ezekben a dolgokban az igazságról beszélnek nekik. Csakhogy ezekben a dolgokban nem folytatódhat, hogy behunyjuk a szemünket a világ előtt. Csak abból sarjad az emberiséget előrevivő erő, hogy őszintén tekintünk ezekre a dolgokra. Erre az erőre szükségünk van. Szükségünk van arra, hogy felfogjuk azt, ami alapvetően különbözik azoknak a felfogásától, akik az emberiséget olyan helyzetbe hozták, mint a jelenlegi. Elég bátornak kell lennünk, hogy felfogjuk az újat. Az itt és az antropozófiai mozgalom más helyein elhangzottak készítették elő ennek az újnak a felfogását a külső valóságban is. Nem azért hangzottak el, hogy jobb, úgynevezett vasárnap délutáni prédikációk legyenek. Azért hangzottak el, hogy tudósítsanak az idő komolyságáról. És a szó igazi értelmében csak az az antropozófus, akit megragad a kor szelleme, aki az igazságot akarja, nem az olyan hazugságot, ami a jelen dolgaiba végzetesen belekevert minket. Bár a szívükhöz szólhattam volna azzal a kevés szóval, amivel felrajzoltam a szükséges dolgok árnyékát. Mert nem pusztán az értelemhez kívántam szólni, hanem mindenekelőtt a szívhez, mert a korunkban szükséges nagy megértésnek szívből kell jönnie. Meg kell találnunk azokat az impulzusokat, amelyek ismét képesek felegyenesíteni az emberiséget. Ehhez azonban először azt kell felismernünk, milyen mélyen, nagyon mélyen keveredtünk minden területen a frázisba, a valótlanságba. A szellemből jön el az igazság. A bölcsesség csakis és egyedül az igazságban van. Ezt kellene mélyen a lelkünkbe vésni.

Néhány dolgot mondtam, ami korunk emberét jellemzi, ami az emberiségfejlődés mostani korszakát szellemi szempontból jellemzi. Ezeket a dolgokat azért hoztam fel, mert azt gondolom, hogy így lehet az emberi szívvel megértetni a korunkban legszükségesebbet, azt a lelki hangulatot, amiből az ahhoz szükséges komolyság ered, hogy ma az emberiség szolgálatában élhessünk. Mostani ittlétem alkalmával azt a feladatot állítottam magam elé, hogy ennek a komolyságnak az érzését hívjam elő önökben.