Tegnapelőtt itt arról beszéltem, hogy mi, mint az emberiség tagjai, először is a negyedik fejlődési szféránknak nevezhető szférában élünk. Tudjuk, hogy úgy haladt előre a Föld fejlődése, hogy ami a mostani fejlődési állapota Földünknek, az lassanként alakult ki a Szatumusz-fejlődésből, amiből aztán a Nap-fejlődés lett, abból pedig a Hold-fejlődés, majd pedig a Föld-fejlődés állapota. Ha Föld bolygónknak ezt a négy fejlődési állapotát, amelyhez természetesen az emberiség, mint olyan is hozzátartozik, szemügyre vesszük, úgy kell látnunk benne az embert, mint egy fej-lényt. De tisztában kell lennünk azzal is, hogy ezt a szót használva szimbolikusan fejezzük ki mindazt, ami az emberi érzékeléshez tartozik, ami az intelligenciához tartozik, és ez az emberi érzékelésen és intelligencián keresztül a szociális életbe is átmegy. Mindazt át kell, hogy fogja ez a szó, ami az emberi fejlődésbe azáltal kerül bele, hogy az ember érzékelő és észlelő lény. Amikor tehát az emberről, mint fej-lényről beszélek, ezt képszerűen mondom, az itt említett dolgok értelmében.

Könnyű szívvel beszélünk róla, hogy mint fizikai emberek benne vagyunk a légkörben. Be kell látnunk, hogy ez a légkör hozzánk tartozik. Mert ugye a most éppen bennünk lévő levegő még nemrég rajtunk kívül volt. Az embert el sem lehet képzelni a légkörön kívül. De mi, mint modem emberek, szokásszerűen azt hisszük, hogy ez régebben is így volt, ami nem igaz, s hogy régen is a mai modem módon beszélhettünk volna a levegőről és hasonlókról. Ma különösnek találjuk, ha arról beszélünk, hogy amikor mi a levegőben járunk, ugyanakkor egy olyan szférában is járunk, amely a mi érzékelő és intelligens mivoltunknak az előfeltételét tartalmazza, röviden mindannak előfeltételét, amit az említett formában szimbolikusan azzal a szóval fejeztünk ki, hogy fej-lények vagyunk. Nos, mondtam önöknek, hogy ez csak egyike a szféráknak, amiben benne vagyunk. Ugyanis különböző szférákban vagyunk találhatók; s most lépjünk tovább egy emberiség-szinten praktikus területre, és vegyük szemügyre mindazt, amiben azáltal élünk, hogy mai Földünknek már három előző fejlődési stádiuma volt, s most a negyedikben vagyunk. (A rajzon: belső kör pirossal)

Engedjék meg, hogy ezzel a körfelülettel jellemezzük azt, amiben mint a mi negyedik szféránkban élünk benne. Ezenkívül még egy másik fejlődési szférában is élünk azáltal, hogy ez a másik szféra éppen úgy hozzátartozik a szellemi lényekhez, akik minket teremtettek, ahogyan a negyedik fejlődési szféra hozzánk tartozik. Most először tekintsünk el az embertől, aki mi vagyunk, és nézzünk a felettünk álló hierarchiák sorában azokra, akiket mindig is forma-szellemeknek neveztek, minden teremtő formalény teremtőinek. Róluk azt kell mondanunk, hogy ők már túllépték azokat a szférákat, melyeket az ember a Föld következő három fejlődési stádiumában el fog érni: a „Szellemtudomány kör- vonalai”-ban Jupiter, Vénusz és Vulkán névvel jelzett fejlődési állapotokat. Ok elérték a nyolcadik állapotot.

Ott állnak tehát ezek a teremtő szellemek, ahol az ember a Vulkán-fejlődés után fog állni. Ez az ő szférájuk, és annyira hozzájuk tartozik, amennyire a negyedik fok hozzánk. De a két szférát egymásba tolva, egymást áthatva kell elképzelnünk (a rajzon egy nagyobb, narancsszínű kör az elsőre rászínezve). Ha tehát ezt a jelzett szférát a nyolcadiknak nevezem, akkor mi nem csak a negyedikben, de a nyolcadikban is élünk, azáltal, hogy a mi isteni teremtőink is velünk élnek ebben a szférában.

Ha most megfigyeljük ezt a nyolcadik szférát, látható, hogy abban nemcsak a minket teremtő szellemek élnek, hanem rajtuk kívül ahrimáni lények is. így tehát együtt élünk a teremtő hatalmaknak érzett szellemekkel és egyben az ahrimáni lényszerűségekkel is. A negyedik szférában pedig együtt élnek velünk - jelentsük ki kereken: a luciferi lények. Tehát ezek a szellemi lények így vannak elosztva. Ezekkel a szellemi lényekkel akkor ismerkedünk meg, ha megragadjuk azt, ami e szférák körében velünk kapcsolatban áll.

A beavatási tudomány számára itt az nyilatkozik meg, hogy mi, miután fejlődésünknek a negyedik szférájában élünk, ahogyan már mondtuk, észlelő és intelligens lények vagyunk. De nem szabad elfelejtenünk, hogy éppen ebbe az intelligenciába, amibe mindig beleértjük az érzékszervi észlelést is - a luciferi hatalom is belejátszik. Ennek a luciferi hatalomnak bensőséges kapcsolata van egy különleges fajta intelligenciával; és éppen ezt látja a mai ember a tulajdonképpeni, a lényegében neki megfelelő intelligenciának. Legszívesebben úgy gazdálkodik vele, mint a sajátjával. És mégis, ezt az intelligenciát az ember csak úgy kaphatta meg, hogy az a magasabb lény, akiről mint Michael-lényről szóltam, luciferi szellemeket taszított le az emberek szférájába, az ember negyedik szférájába; tulajdonképpen így jutott be az emberbe az intelligencia impulzusa.

Érezhetik, hogy mit is jelent az emberiségben az intelligencia-impulzus, ha látják a ma még megjelenő emberi intelligencia személytelen elemét. Ugye, mi emberek sokféle személyes érdeket hordozunk. Személyes érdekeinkkel felruházva találkozunk egymással, s ezáltal vagyunk individualizáltak. Az intelligencia előtt azonban megszűnik, megáll az individualizáltság. A logika, az intelligencia értelmében egyenlőség, azonosság van közöttünk, minden ember között, és ezzel számolunk is. Ha a luciferi befolyás, amit Michael közvetített, nem érte volna az emberiséget, ez az azonosság nem lenne a miénk.

Azért értjük meg egymást egyszerű módon, mert az intelligenciánk közös, csakis azért, mert ez a közös intelligencia a luciferi szellemiségtől ered. Nos, ez a luciferi szellemiség úgy jön létre, hogy Michael mintegy áthatotta, befolyásolta az embereket a luciferi lényszerűség útján. Ez a luciferi befolyás azután az emberek történelmi fejlődése folyamán tovább formálódott. Mellette persze még más dolgok is kifejlődtek az emberben. De még ma is széles körökben érzik az ember kiemelt tulajdonságának ezt a luciferi szellemiséget.

Hogy még világosabbá tegyük a dolgot, szükségünk lesz rá, hogy lelki tekintetünket valami más felé irányítsuk, valami olyasmi felé, ami az egész Földön képes minket, embereket egymáshoz vezetni, ha egyszer az egész Földön elterjed. Ez pedig a Krisztus-impulzus. Ám a Krisztus-impulzus igen csak más, mint az intelligencia-impulzus. Ez utóbbiban van valami kényszerítő. Az ember nem tudja személyes ügyévé tenni az egész emberiség intelligenciáját. Nem határozhatjuk el hirtelen, hogy személyesen döntünk egy intelligenciával eldönthető helyzetben anélkül, hogy bolondoknak ne tartsanak, és ki ne essünk az emberiség szociális életéből. Másrészről viszont a Krisztus-impulzussal nem lehet másmilyen kapcsolatot felvenni, csak személyeset. Alapjában véve a viszonyulást, azt, hogy hogyan akarjon valaki kapcsolódni Krisztushoz, nem lehet a másik emberbe belebeszélni. Ez végső soron személyes adottság. De azáltal, hogy Krisztus átment a Golgotái Misztériumon, és összekötötte magát a földfejlődéssel, most az a helyzet, hogy ha egymástól függetlenül bármilyen sok ember teszi is személyes ügyévé a Krisztus-impulzust, az magától ugyanazzá válik. Ez azt jelenti, hogy az embereket olyasvalami fűzi így össze, amit mindenki saját maga tesz a maga ügyévé, éspedig nem kényszerből, mint az intelligencia esetében, hanem oly módon, hogy a Krisztus-impulzus által ez a kapcsolat maga úgy alakul az egyes emberekben, hogy - ha helyesen alakították ki - az minden emberben azonos lesz. A Krisztus-impulzus azonos lehet az egész emberiségben, és mégis minden embernek személyes ügye marad. Az intelligencia nem személyes ügy.

Mi lett tehát a Krisztus-impulzus sorsa? Erre az eddig adott utalásaim alapján válaszolni tudunk. - Tudjuk, hogy a fej fejlődése már visszafelé halad, leépül. A fejét illetően az ember már állandóan haldoklik. Ezt tudva utalhatunk a kozmikus tényre: Michael a luciferi seregeket letaszította az emberiség világába, s az emberi fejet kapták meg lakóhelyül a luciferi seregek. Éppen az elhalóban lévő emberi fejet.

Itt aztán megkezdték ezek a luciferi szellemek folyamatos harcukat a fej elhalása ellen. És itt most az emberi természet egy már régóta különböző formákban ismert, ám az újabb kori emberiség elől majdnem teljesen elfedett titkát érintjük. Az ember, ha isteni természetét nézzük, fejében elhaló fejlődést, állandó haldoklást hordoz. De ezzel az állandó haldoklással párhuzamos életet ébreszt benne Lucifer. Lucifer folyamatosan azt akarja, hogy fejünk is eleven legyen, mint amilyen eleven a fejen kívüli organizmusunk. Ha az organikust nézzük: elszakadna az emberiség fejlődése az isteni iránytól, ha sikerülne Lucifernek olyan elevenné tenni az ember fejét, mint amilyen az organizmus többi része.

Éppen ez ellen fordul az az emberi fejlődés, amelyet az istenek irányítanak. Mert az embernek a Föld-fejlődéshez kötöttnek kell maradnia, hogy a fejlődés következő szakaszaiban a Földdel, a Jupiter-, a Vénusz- és a Vulkán-fejlődéssel együtt haladhasson. Ha Lucifer elérné célját, az ember ezt a számára kijelölt utat nem járná meg, hanem magába ölelné a keresztül- kasul intelligens kozmosz.

Azt szeretném itt mondani a fiziológiát illetően, hogy Lucifer a fejet átható életerőket az organizmus egyéb részeiből küldi fel a fejbe - így tevékenykedik bennünk állandóan. Lelkileg kifejezve: Lucifer a mi intelligencia-tartalmunkat, amely csak gondolatból, csak képből áll, szubsztanciává akarja tenni. Ez Lucifer folyamatos tendenciája. Most ugyanazt mondom lelki szempontból, amit az előbb fizikai szempontból mondtam, tehát Lucifer arra törekszik, hogy amikor mi szellemi képet formálunk, valamit létrehozunk, mondjuk egy művészi alakzatot, annak szubsztanciális tartalmat adjon. Lucifer tehát gondolataink, képzeteink tartalmát át akarja hatni a közönséges földi valósággal. Ezzel azt érné el, hogy mi, emberek, elhagyva a másik valóságot, elszánnánk, elrepülnénk egy gondolati valóságba, és ez realitás lenne, nem pusztán gondolat. Emberi mivoltunkkal ez a tendencia, hogy fantáziánk valósággá válik, állandóan kapcsolatban van. Ezek a lények az elgondolható legnagyobb erőfeszítéssel törekednek fantázia-tartalmunk valóságossá tételére.

Nos, ezzel a luciferi tendenciával függ össze az emberiség minden belső betegségének oka. Az összes belső betegség diagnózisát jelenti, ha Lucifer ilyen irányú munkáját nézzük, vagyis azt, hogy az emberi fej elhaló erőibe vitális erőket szorít. A természettudományos orvosi fejlődésnek a luciferi elemek megismerésén kell alapulnia. Ezt a tendenciát Michael adja meg, amikor behatol a mi emberi fejlődésünkbe, és lökést ad annak.

A jelenlévő ahrimáni befolyás ennek éppen az ellenkezője. Hatása a nyolcadik szférából érvényesül, amiből a mi organizmusunk fejen kívüli része is létrejött, és saját szervezettsége alapján vitalitásra van teremtve. Erre hatnak az ahrimáni hatalmak. Fordított irányban működve arra törekszenek, hogy az isteni rendelés szerint a fejhez tartozó halálerőket az organizmus többi részébe küldjék. így a nyolcadik szférából halálerők jutnak belénk, Ahrimán kerülő útján át. Ezt megint fizikai értelemben mondtam.

Lelki szempontból így kellene kifejeznem magam: ami ebből a nyolcadik szférából jön, az mind az ember akaratára hat, és nem az intelligenciájára. Ám az emberi akarat alapja a vágy, a kívánság. Az akaratban mindig megbújik valamennyi vágy. Ami tehát az akaratban a vágy-természeten alapszik, abba igyekszik Ahrimán folytonosan belevinni az emberi személyesség elemét. És mivel a vágy-természetben rejtőzik az ember személyes eleme, ezért lesz az emberi lélek akarati tevékenysége halál felé haladásunk lenyomata. Ahelyett, hogy az isteni ideálokat engednénk be, hogy átjárják kívánságainkat, vágyainkat és ezúton akaratunkat, behozunk oda valamit, ami személyes.

így valóban egyensúlyban vagyunk a luciferi és az ahrimáni elem között. A luciferi-ahrimáni elem által jut el hozzánk a fizikaiban a betegség és a halál, a lelkiekben pedig mindaz a csalódás, tévedés, ami abból fakad, hogy valóságnak nézünk egyet-mást abból, ami a képzetek, a gondolatok világához, a fantázia világához tartozik. A szellemi elem terén ezeken az utakon hatolnak be emberi lényünkbe az egoista vágyak.

Nos, láthatjuk, hogy az Ahrimán-Lucifer dualitás össze van kapcsolva az emberi természettel. És hogy a modem, civilizált emberiség mennyire tévedhet e dualitást illetően, azt bemutattam Milton „Elveszett paradicsom”-a, Klopstock „Messiás”-a és Goethe „Faust”-ja példáján. Arról van szó, hogy mi, mint emberiség, elérkeztünk a földfejlődésnek egy pontjához, amelyet úgy jellemezhetünk, hogy bizonyos mértékben már túl vagyunk annak közepén. A dolog úgy áll (rajzol), hogy a Föld fejlődése először emelkedő volt, elért egy felső pontra és azóta leszállóban van. Bizonyos okok miatt, amit ma nem szükséges megvilágítanunk, a görög-latin időktől egészen a XV századig bizonyos azonos nívót mutatott. Azóta aztán a földi emberiség fejlődése valóban lefelé halad.

A Föld fizikai állapota már sokkal régebbi idők óta van le- bomlóban. Már a mi utolsó jégkorszakunk előtti időben, tehát az atlantiszi katasztrófa óta megkezdődött a fizikai értelemben vett hanyatlás. Hogy ezt elmondjuk az embereknek, ahhoz ma nem szükséges antropozófusnak lenni, mert a geológusok régen tudják - ahogyan gyakran jeleztem -, hogy aki ma a Föld talaján jár, az sok helyen a már bomló földkérget tapossa. Jobb geológiai könyvekben utána olvashatnak, hogy Földünk fejlődéstörténetének leszálló szakaszában van; ezt a fizikai tudományok eredményei alapján ma már meg lehet állapítani. De az is hanyatlóban van, ami bennünk, emberekben él. Nem számíthatunk rá, hogy testi fejlődésünk újra emelkedni kezd. A lendületet azzal kell megadnunk, hogy az emberben megtanuljuk meglátni, mi az, ami a földfejlődésen túlmutat, ami a Föld következő fejlődési szakasza felé vezet. A jövő emberéből valamit látni - ezt kell megtanulnunk. És ezt nevezzük mihályi gondolkodásnak.

Ha ma szembekerülnek egy embertársukkal, ez tulajdonképpen egészen materialista tudattal történik. így szólnak önmagukhoz, ha nem is hangosan, sőt, nem is gondolatban, de tudatuk benső alapjaiban: ez itt egy hús-vér ember, földi anyagokból áll. Ezt mondják a növényekre, az állatokra is. De amit így kimondanak az emberről, az állatról, a növényről, azt joggal csak az ásvány mivoltáról mondhatnák. Vegyük mindjárt a legszélsőségesebb esetet, az embert. Vegyük külső megjelenési formáját, tehát az ember külső alakját (rajzol).

Ezt a külső alakot a valóságban nem is látják, fizikai észlelő képességükkel nem is állnak vele szemben, hiszen ez az alak több mint 90%-ban folyadékkal, vízzel van kitöltve. Csak az alakot kitöltő ásványiságot láthatják fizikai szemmel. Amit az ember a külső ásványi világból magával egyesített, azt látják, de az embert, aki egyesíti - nem látják. Akkor szólnának helyesen, ha azt mondanák: előttem anyagi részecskék állnak, ezeket az ember szellemi alakja gyűjti magába, ez teszi láthatóvá az előttem álló láthatatlant. - Az ember láthatatlan, valóban láthatatlan. Önök, akik itt ülnek, a fizikai szem számára mindnyájan láthatatlanok! Ennyi meg ennyi alak ül itt, akik bizonyos belső vonzóerővel így gyűjtötték össze az anyagi részecskéket (rajzol): ezt látják, az anyagi részecskéket.

Mert csak az ásványt látjuk. Az itt ülő valódi emberek láthatatlanok, érzékfelettiek. A mihályi gondolkodásmód abból áll, hogy az ember teljes tudattal, és az élet minden éber pillanatában ilyesmit tud mondani: hagyjuk abba ezt, hogy az embert ásványi anyagrészecskék bizonyos elrendezésű konglomerátumának nézzük. A növény, az állat is így viselkedik, csak az ásványok nem. Tudatában lennünk annak, hogy láthatatlan emberek között járunk - ez a mihályi gondolkodás.

Beszélünk ahrimáni, beszélünk luciferi lényekről, beszélünk az angyalok, az arkangyalok, az archék hierarchiájáról, és így tovább. Ezek mind láthatatlan lények, akiket hatásuk alapján ismerünk meg. Sokféle hatásukat beszéltük meg ezekben a napokban is. A tetteikből ismerjük meg magukat a lényszerűségeket. Mért lenne ez másképpen az emberrel? Az ember is láthatatlan, s itt a fizikai világban arról lehet megismerni, hogy ásványi részecskéket emberhez hasonló formában rendez el, helyez egymásra. Ez csak tevékenysége, hatása az emberi lénynek. Hogy Ahrimán, Lucifer, az angyalok, arkangyalok és archék hatásait más módon kell tisztázni, értelmezni, ez csak azt jelenti, hogy ezeket a lényeket másképpen kell megismerni, mint az embert. De ha azt nézzük, hogy mindezek a lények érzékfelettiek - ebben nem különböznek az embertől, ha értelmesen foglalkozunk az ember mivoltával.

Látják ez a mihályi gondolkodás: belátni, hogy lényegében nem különbözünk az érzékfeletti lényektől. Akkor, amikor az ásványok még adtak valamit neki, az ember megvolt e nélkül a tudat nélkül is. De amióta az ásványi világ leszálló szakaszban van, az ember arra van utalva, hogy maga is belenőjön saját mivoltának és a világnak szellemi felfogásába. Azóta megtalálhatja belső erőit, hogy ne kelljen azzal a tudattal élnie, hogy az ember nem más, mint anyagi részecskék szabályos halmaza, mert tudhatjuk: az ember érzékfeletti lény, és az anyagi részecskék csak jelzik számunkra a külső ásványi világ mozdulatával, hogy itt van egy emberi lény - megkaphatjuk az erőt, amely ezt a tudatot bennünk kifejleszti. A XIX. század hetvenes évei óta megkaphatja ezt az ember, nagyobb mértékben kaphatja meg. Csak az ahrimáni befolyás miatt védekezik e belső tudat ellen, ahogyan azt nyolc nappal ezelőtt jellemeztem; nem akarja ehhez közelíteni a belső tudatát. Az egyik dolog összefügg a másikkal az emberi életben. Ahogyan azzal a bolondsággal élünk, mintha az ember fizikailag érzékelhető lény lenne, úgy élünk más őrült gondolatokkal is. Fejlődésről beszélünk, s azt gondoljuk, hogy az csak úgy halad egymás után előre, tovább és tovább. Önök tudják, hogy művészileg kialakítani egy ilyen fejlődési sort nem lehetett a mi épületünkön. Amikor az oszlopfejeket megformáltam, az első, a második, a harmadik oszlopfőig a felfelé ívelő fejlődést kellett megmutatnom, a negyedik aztán középen áll, de az ötödik már a leszálló szakaszban van; a hatodik egyszerűbb, és a hetedik megint a legegyszerűbb. A felszálló fejlődéshez hozzá kellett fűznöm a visszafejlődést, a leszállót.

Ez van valóban a fejünkben. Míg az organizmus többi része még felfelé haladó fejlődésben van, fejünk már lefelé halad. Aki azt hiszi, hogy a fejlődés csak a felszállást jelenti, ezzel az igaz valóságtól eltávolodik; úgy beszél, mint Haeckel beszélt valamilyen zavarodott befolyás alatt: először egyszerű lények, azután továbbfejlődés, komplikáltabb lények, és így tovább, a végtelenségig, egyre komplikáltabbak, egyre tökéletesebbek. Ez értelmetlenség. Minden előre haladó fejlődés elindul egyszer a visszafelé vezető úton. A felszállást leszállás követi, minden felszállóban már eleve meg van alapozva a leszállás. Az újabb kori emberiségnek legbonyolultabb tévedése, hogy elvesztette az összefüggést evolúció és devolúció között, a fejlődés és a visszafejlődés között. Mert ahol a felépítő fejlődés működik, ott már a visszafejlődés, a lebomlás alapja is meg kell, hogy legyen; a fizikaiból vissza a szellemibe. Mert amint visszafelé fordul a fizikaiság, máris helyet ad a szelleminek. A mi fejünkben van hely a szelleminek, mert benne a fizikai fejlődés már visszafelé fordulóban van. De míg nem leszünk abban a helyzetben, hogy helyes fényben tudjuk látni a dolgokat, addig az ember lényét sem tudjuk átlátni, s vele a világot sem; vagyis, míg intelligenciánkat nem tudjuk valóban összhangba hozni a luciferi fejlődéssel - ahogyan azt ábrázoltam. Akkor majd helyesen tudjuk értékelni ezeket a dolgokat, s tudni fogjuk, hogy intelligenciánknak egy lökésre van szüksége ahhoz, hogy elvezesse igaz céljához az embert. A Krisztus-princípium által Lucifert meg kell akadályozni abban, hogy az embert eltérítse a neki rendelt isteni iránytól.

Említettem már, hogy egyik dolog összefügg a másikkal. Látják, annak a bizonyos őrületnek a hatása alatt, aki az isteni hatalmaknak egyfajta luciferi tulajdonságokat adott, az ember ma hajlik arra, hogy például a szépség ábrázolásában eszményképet lásson. Bizonyos, hogy a szépséget lehet is ideálként ábrázolni. De tudatában kell lennünk annak, hogy ha én, mint ember, csak a szépségnek adnám át magam, akkor a luciferi vizekre vivő erőket táplálnám magamban. Mert a valódi világban a puszta szépség éppen úgy nincsen meg egyoldalúan, ahogyan a fejlődés sem lehet egyoldalú. Hiszen az evolúcióhoz a devolúció is hozzátartozik. A puszta szépséget használja Lucifer, hogy vele lebéklyózza az emberiséget, hogy elvakítsa, s így a földfejlődéstől megszabadítsa; hatására az emberek nem haladnának együtt a földfejlődéssel. Valójában ahogyan az evolúció a devolúcióval összefügg, úgy a szépség is nem csak összefügg a csúfsággal, de kemény harcban is áll vele. S ha valóban érteni akarjuk a művészetet, akkor sosem szabad elfelejtenünk, hogy a legmagasabb művészet éppen a szépség és a csúfság egymásba bonyolódását, harcban állását kell, hogy megmutassa. Mert csak akkor állunk a valóság talaján, akkor vagyunk benne valóban, amikor a szépség és csúfság közötti egyensúly állapotára nézhetünk.

Nem élhetünk egy olyan hozzánk nem tartozó, egyoldalú valóságban, amelyet Lucifer vagy Ahrimán mutat meg nekünk. Nagy szükség van rá, hogy az ilyen, az általam is kifejtett eszme bevonuljon az emberi kultúra fejlődésébe. Görögországban - hiszen tudják, hogy mekkora lelkesedéssel beszéltem már többször is a görögök műveltségéről - igen, ott még az emberek magukat egyoldalúan a szépség ápolásának szentelhették, ott ugyanis az emberiséget még nem ragadta magával a lefelé haladó földfejlődés sodra, legalábbis a görög népességet. Azóta már nem engedheti meg magának az emberiség azt a luxust, hogy csak a szépre figyeljen. Ez menekülés lenne a valóságtól. Bátran és merészen kell szemben állnunk a szépség és csúfság reális küzdelmével. Együtt kell érezni, meg kell élni a disszonancia és a világ konszonanciája között dúló harcot.

Ez hoz erőt az emberiség fejlődésébe, s ez az erő lehetővé teszi a világ illúzióján keresztülhatoló tudat megalapozását. Azon a csalódáson is túllép, mely az embert anyagból, ásványi részecskékből feltornyozott valaminek látja, amiket magába vonzott. Ma már fizikailag is mondhatjuk, hogy az ember lényére egyáltalán nem jellemző az ásványiság természete, a külső ásványi természet. A külső ásvány nehéz, de ami minket például arra tesz képessé, hogy lelket fejlesszünk - nem az intelligenciát mondom! -, az nem a nehézkedéshez van kötve, hanem éppen annak ellenkezőjéhez, a folyadékokban működő felhajtóerőnek nevezett működéshez. Más alkalommal már bemutattam önöknek, hogyan is úszik agyunk az agyvízben. Ha nem úszna benne, szétnyomná maga alatt a kis vérereket. Amikor Archimédesz egyszer a fürdőben észrevette, hogy köny- nyebbé vált, ennek úgy megörült, hogy heurékáját világgá kiáltotta. Tanulták ezt a fizikában. Mi tehát lelkileg nem a lefelé húzásban élünk, hanem a felfelé húzásban. Nem azáltal élünk lelkileg, hogy agyunk súlyos, hanem éppen azáltal, hogy az agyvízben úszva könnyebbé válik. Azáltal élünk, ami a földtől elhúz. Ez ma már akár fizikailag is kimondható.

Amire azonban ebben a három napban utalni akartam, az volt, hogy a modem élet ellenében egy olyan lelki beállítódásra van szükségünk, amely az éber élet minden percében tudatában hordja a közvetlen környezet érzékfelettiségét. Olyan tudat ez, amely nem adja át magát a tévedésnek, mintha azért tartanánk valóságosnak az embereket, mert látjuk őket, és nem valóságosnak a szellemeket, mert őket nem látjuk. Valójában az embert sem látjuk. Éppen az a csalódás, amikor azt hisszük, hogy látjuk. Egyáltalán nem különbözünk a magasabb hierarchiák lényeitől. A modem ember előtt álló feladat éppen ez: meg kell tanulnunk, hogy a hierarchiák lénye és a saját lényünk közötti azonosságot felfogjuk, sőt, az állatokkal és a növényekkel való azonosságot is.

Arról beszélünk, hogy a Golgotái Misztérium által a Föld fejlődésébe, de azon belül először is az emberiség fejlődésébe bevonult a Krisztus-impulzus, s most egybekapcsolódott vele. Az emberek azt mondják: nem is látjuk! így van, addig nem is tudjuk meglátni, amíg az embert magát illetően is tévedésben vagyunk, amíg másnak látjuk az embert, mint ami az valójában. Abban a pillanatban, amikor a léleknek elevenen átérzett valósága - és nem teóriája - lesz a tény, hogy az emberben érzékfelettit látunk, abban a pillanatban olyan képességet nevelünk magunkban, amellyel a Krisztus-impulzust magunk között mindenhol észlelni tudjuk, és saját meggyőződésből mondhatjuk: ne keressétek őt külső gesztusokban, ő mindenütt köztetek van. De az emberiségnek még alázatot, szerénységet kell kifejlesztenie ahhoz, hogy az ilyen tudat, az embert már eleve mindenütt érzékfeletti lénynek látó tudat kialakulhasson. S ehhez még valami tartozik. Ha csak elméletileg mondjuk ezt, az nem tesz semmit. Amikor valaki igazán nem hiszi, sőt, abszurdumnak tartja, hogy akivel találkozik, az a valódi ember, akkor jelenik meg az a lelkiállapot, amire gondolok.

Ha képesek lennénk egy építési területen mindenfélét összeszedni, téglatörmeléket, deszkadarabokat, és olyan ügyesen eltakarni magunkat ezekkel, hogy a szembejövő nem is látná, ki van a dolgok mögött, és csak tégladarabokat, roncsolt deszkákat látna - ugye, akkor sem mondaná senki, hogy az ember az a tégla- és fadarabokból álló valami. De hiszen az ásványi anyagokkal sem tesznek mást, amikor azokat bizonyos elrendezésben embertársaik elébe helyezik. Mégis azt mondják, mivel fizikai szemük ezt látja: ezek az ásványi anyagok alkotják az embert. Valójában ezek csak gesztusok, mozdulatok, csak utalnak az emberre.

Ha visszatekintünk a Krisztus előtti időkre, azt találjuk, hogy az emberek közé lejöttek Isten küldöttei, hogy így fejezzem ki magam, és megnyilatkoztak az emberek előtt: felfog- hatóvá tették magukat. Az isteni küldöttek legnagyobbja maga Krisztus volt, aki közülük utolsóként nyilatkozott meg emberi együttműködés nélkül, a legnagyobb földi történésben. Ma a Michael-megnyilatkozás idejében élünk. O éppen úgy jelen van, mint a többi, aki kinyilatkoztatta magát. De az emberre már nem erőlteti rá magát, mert az ember ma a szabadság útjára lépett. A Michael-megnyilatkozásoknak ma elébe kell mennünk, elő kell rá készülnünk, hogy aztán ő belénk áraszthassa nagy erejét, a tudást közvetlen földi környezetünk érzékfelettiségéről.

Félre ne ismerjék, amit ez a Michael-megnyilatkozás a jelenkor és a közeljövő emberének adhat akkor, ha az ember szabadságban közelít hozzá. Félre ne ismerjék, hogy ma az emberek a régi tudati állapotok maradványaiból kiindulva törekszenek a szociális kérdés megoldására. Azonban minden meg van már oldva, amit az emberiség régi tudatállapotaiból meg lehet oldani. A Föld már fejlődésének leszálló ágában van. Az ősiből fakadó gondolkozással a ma fellépő követelményeknek eleget tenni nem lehet. Csak egy új lelkiállapotú emberiség tudja megoldani a feladatokat. Ez hát a feladatunk: úgy hatni a világra, hogy ez az új lelkiállapot megérkezhessen az emberek közé. Félelmetes súlyként nyomja lelkünket, hogy az emberek az évezredek óta ápolt képzetekből nem tudnak kitömi.

Látjuk, ahogyan szinte automatikusan megjelennek a következményei ezeknek az ezeréves, már minden tartalomtól kiüresedett, alapjában csak szóhüvelyekből álló képzeteknek. Mindenütt az ember ideáljairól beszélnek, de ami ezekben az ideálokban valóban rejlik, az a semmi, csak a csengő szó hallatszik, hiszen az embernek új lelkiállapotra, lelki tartásra van szüksége. Egyszer már felzendült az emberiségben a kiáltás, mely mai szavakra lefordítva így szólt: változtassátok meg értelmeteket, mert elközelgett az idő! De akkor az ember a régi lelki tartásból meg tudta változtatni értelmét. Ma ez a lehetőség már nincs meg. Ha ma kell teljesíteni, amit ez a kiáltás akkor megkívánt, az csak az új lelkiállapotból, lelki tartásból lehetséges. A Jahve-hagyományt, Jahve-befolyást Michael közvetítette az emberek felé. A XIX. század hetvenes éveitől Michael azon dolgozik, hogy a szó valódi értelmében véve közvetítse az emberek felé Krisztus impulzusának megértését. Akkor, ha mi is elébe megyünk. És elébe is kell mennünk, s ez akkor történik, ha két dolgot teljesítünk.

Saját lelkiállapotunk szempontjából azt mondhatjuk: el kell távolodnunk, szakítanunk kell egy bizonyos tévedéssel. Nem akarom önöket absztrakt filozófiai világnézetekkel túlságosan leterhelni, de valamire fel kell hívjam a figyelmüket, mert ez szimptómája, tünete az újabb emberiség-fejlődés állapotának. Az újabb kor rózsás hajnalán élt egy olyan filozófus, mint például Cartesius. O tudott még valamit a szellemiségről, ami tudja használni az elhaló emberi idegrendszert. De ugyanakkor ezt a tételt is kimondta: gondolkozom, tehát vagyok - és ez a tétel éppen fordítottja az igazságnak. Amennyiben gondolkodunk, annyiban nem vagyunk, mert a gondolkodásban a valóságnak csak a képe van jelen. Semmink sem volna a gondolkodásból, ha azzal a valóságban állnánk, ha az nem lenne csupán tükörkép. Tudatában kell lennünk képzetalkotásunk, gondolkodásunk tükörkép jellegének. Abban a pillanatban, amikor gondolkodásunk tükörkép karakterére ráébredünk, már hivatkozhatunk a bennünk lévő valóságnak egy másik forrására. Erről akar szólni Michael! Azaz, meg kell próbálnunk, hogy gondolkodásunkat a maga tükör-jellegében ismerjük fel - ezzel fogunk a luciferi fejlődés ellenében dolgozni. Mert neki, Lucifernek mindenekfelett az az érdeke, hogy a gondolkodásba szubsztanciát öntsön, hogy azt a csalóka látszatot vetítse elénk, mintha a gondolatban szubsztancia lenne. Nincs benne szubsztancia, csak kép. A szubsztanciát máshonnan, tudatunk mélyebb rétegeiből kell felhoznunk. Ez az egyik dolog.

Csak arra a tudatra van szükségünk, hogy gondolataink legyöngítenek minket, s akkor hivatkozhatunk Michael erejére. Mert ő kell, hogy legyen az a szellem, aki a bennünk lévő gondolatnál erősebb valóságra utal, miközben az újabb civilizációban megtanultuk, hogy elsősorban a gondolatra ügyeljünk, s így gyenge emberekké váltunk, éppen mert a gondolatot magát tartottuk a valóságnak. Bármennyire is elfordulunk a pusztán absztrakt intelligenciától, ez csak látszat-cselekvés, mert az intelligencia félelmetes rabszolgaságban tartja a modem embert, s így mi magunk nem tudjuk lényünk mélyebb rétegeiből bele- küldeni a gondolatba azt, aminek abban benne kell lennie.

A második dolog pedig az, hogy kívánságainkba, s ezáltal akaratunkba is belevisszük ennek az érzékfelettiként elismert realitásnak a következményeit. Ezt már gyakran említettem: milyen keserűen megbosszulta magát az, hogy a Golgotái Misztériumot nem vettük teljességgel komolyan. Felhívtam figyelmüket például egy liberális teológus, bizonyos Adolf Harnack szemléletére, igaz, sok ilyen teológus van még, akik nyugodtan beismerik, hogy történelmi dokumentumokkal nem lehet bizonyítani a Golgotái Misztérium realitását. Igen, oly módon történelmileg bizonyítani, mint ahogyan Caesar vagy Napóleon létezését lehet, a Jézus Krisztus létét nem lehet bizonyítani. Miért? Mert olyan esemény kellett, hogy az emberiség előtt álljon, amelyhez csak érzékfeletti kapun át lehet eljutni. Ne is legyen érzékletes módon megközelíthető! Hogy az emberiség, éppen a Golgotái Misztérium által tanuljon meg felemelkedni az érzékfelettibe, ezért nem volt szabad érzéki-történelmi úton megközelíthető bizonyítékának lennie.

Ezzel kettős dologra kaptunk utalást, s ennek elébe kell mennünk. Először felismerjük a közvetlenül érzékelhető világban, tehát az emberek, állatok, növények világában az érzékfelettiséget; ez a michaeli út, ez vezet a folytatáshoz, amikor abban a világban, amit mi magunk érzékfelettinek ismertünk el, megtaláljuk Krisztus impulzusát.

Amikor mindezt ábrázolom, egyben a szociális kérdés legmélyebb impulzusát is jelzem. Mert az absztrakt Népszövetség nem fogja megoldani a nemzetközi problémákat, ezzel az absztrakcióval nem lehet a föld népeit összehozni. De az embereket az érzékfelettibe vezérlő szellemek, akikről ezekben a napokban szóltunk, ők összehozzák az embereket.

Külsőleg nehéz harcok elébe néz az emberiség. S a nehéz harcoknak még csak az elején állunk - ezt is többször említettem már - és ha ad abszurdum viszik is végig a régi impulzusokat, a történelem öreg patikájában nincsen olyan politikai, ökonómiai vagy szellemi gyógyszer, ami kellene. A régi időkből származó fermentum Európát először is a maga szakadékának szélére állította, s ez állítja szembe aztán Európát és Ázsiát, és előkészíti majd az egész Földet betöltő harcot. Az ad abszurdum vezetett ember-fejlődés ellen tenni csakis azzal tudunk, ami az embert a szellemi útra viszi, a michaeli út megtalálásához, s annak folytatásként a krisztusi út megtalálásához vezeti.