"Mindig nagy elismeréssel beszéltem a materialista tudomány igazáról és nagyságáról ... - de valóban szeretettel kell elmélyedni ebben a materialista tudományban, hogy az árnyoldalait is megértsük."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Michael küldetése (4)

4. --

[A Golgotái Misztérium, mint a földfejlődés súlypontja. Előkészítése a görög gondolkodás útján, ami a misztériumi kultúra utolsó nekilendülése volt. A középkori skolasztika, mint a görög gondolkodás folytatása, és mint a Golgotái Misztérium megértésének eszköze. A XV század óta egy új misztériumkultúra előkészítése zajlik. A szív-organizmust át kell hatnia a Krisztus-impulzusnak, hogy létrejöjjön az egyensúlyi állapot a luciferi fej-organizáció és az ahrimáni végtag-organizáció között.]

Dornach, 1919. november 28.

Kapcsolódva az elmúlt hetekben itt előadottakhoz, ma kimondottan elő szeretném készíteni, amit majd holnap és holnapután fel kell építenünk. Arról lesz szó, hogy az eddigiektől eltérő módon idézzek fel emlékezetükben valamit abból, amire szükségünk lesz, ha a megpendített témát tovább követjük.

Ha a földfejlődés folyamatát tisztázni akarjuk magunknak, akkor legjobb, ha a fejlődés súlypontja szerint rendezzük és vizsgáljuk az eseményeket. Ezáltal ugyanis bizonyos szerkezetet kap mindaz, amiben az emberiség fejlődése által az ember saját fejlődése is benne áll. Ez a súlypont, mint tudják, a Golgotái Misztérium, általa kapja meg a földfejlődés többi része a maga értelmét és belső tartalmát.

Ha a nyugati emberiség fejlődésében visszamegyünk oda, ahol a fejlődés befogadta a keletről érkező Golgotái Misztériumot, azt kell mondanunk magunknak: a Golgotái Misztérium előkészítése már az azt megelőző V században megkezdődött, éspedig a görög kultúrából fakadóan. Azt mondhatjuk, hogy a görög gondolkodásban, érzületben és akaratban egyfajta egységes vonás látható, úgy négy és fél évszázaddal a Golgotái Misztérium bekövetkezése előtt. Ezt az egységes vonást Szókratész alakja vezeti be, s az folytatólag elterjed az egész görög kultúrában. Az új vonás tulajdonképpen a művészi életben is észrevehető. Folytatódik aztán Platón hatalmasan feltornyosuló személyiségében és Arisztotelésznél, úgy mondhatnám: tudós karakternek látszó színezetet ölt.

Különböző előadásaimból tudják, hogy a középkor, pontosabban az Ágoston utáni kor különösen azon fáradozott, hogy az Arisztotelésztől megszerezhető gondolkodásmódot mindannak megértésére használja fel, amit a Golgotái Misztérium jelent, annak előkészítése, majd folytatása és utózengése. Éppen azért lett a görög gondolkodás olyan fontos a nyugati kereszténység számára is a középkor végéig, hogy annak segítségével át tudják hatni a Golgotái Misztériumot, és eljuthassanak a tartalmához. Jól tesszük, ha tisztázzuk: tulajdonképpen mi is történt Görögországban a Golgotái Misztérium bekövetkezése előtti utolsó századokban.

Ami a görög emberek gondolkodásában, érzületében és akaratában lejátszódott, az az emberiség ma már nem méltatott őskultúrájának utolsó felcsendülése volt. A mi történelemszemléletünk ezeket a dolgokat nem tudja a maguk sajátos, hozzájuk illő fényében látni, mert a mi történelmi szemlélődéseink nem nyúlnak vissza azokba a korokba, amikor az akkor civilizált földekre kiterjedő misztérium-kultúra alapjaiban hatott át minden emberi akaratot és érzületet. Azokba az évszázadokba kell visszamennünk, ahova a történelem nem ér el, és azokkal a módszerekkel kell visszamennünk, amelyek legalább jelzésszerűen megtalálhatók a „Szellemtudomány körvonalai” c. könyvemben. Ez kell ahhoz, hogy ennek az őskultúrának a milyenségét láthassuk. E kultúra forrása a régi misztériumokban volt - a régi misztériumokban, amelyekbe betekintést csak a nagy vezető személyiségek által objektíve beavatásra alkalmasnak talált emberek kaphattak. A beavatottakon keresztül áradt azután szét a többi emberhez a megismerés, amiben ők a misztériumokban részesültek. Alapjában az egész régi kultúra érthetetlen a misztérium-kultúra anyai talajának ismerete nélkül. Aiszkhülosznál még világosan láthatja az ember a misztériumoknak ezt a talaját, és ez még Platón filozófiájában is érezhető. De amit az emberiség a nagy misztériumokból szerzett: az isteninek a kinyilatkoztatása a történelemből, az elveszett. A legprimitívebb módon van még valami belőle a történelmileg bizonyítható kultúrában. Nos, hogy ott mi történt, azt úgy ítélhetjük meg legjobban, ha tisztázzuk, hogy ebből az ősi misztérium-kultúrából, amelyben a görögség gyökerezett, mi maradt meg a Szókratész utáni időre. Megmaradt belőle a gondolkodásnak, a képzetalkotásnak egy bizonyos módja.

Tudják, és a külső történelem is elmondja, hogyan alapította meg Szókratész a dialektikát, hogy ő volt tulajdonképpen a gondolkodás nagy tanítómestere, annak a gondolkodásnak, amit Arisztotelész azután inkább tudományosan gondolkodva formált meg. Mégis, ami így a gondolkodásban és képzetalkotásban megjelent, az a misztérium-kultúra kicsengése volt. Hiszen az a kultúra igen tartalmas volt. Az embert a maga egészében szemlélték, és világrendünk okainak alaptényeit is így vették fel magukba a tanítványok, megismerés formájában. Az akkori megismerés hatalmas, erővel telt tartalma kihunyt. De a gondolkodásmód, amit a tanítvány kialakított, a képzetalkotás módja, a gondolatok konfigurációja megmaradt. Ez vált történelmivé, először a görög gondolkodásban, majd a középkori gondolkodásban a keresztény teológusoknál; ők a görög gondolkodást lényegében a teológia érdekében sajátították el, hogy felfoghassák azt, ami a Golgotái Misztérium által a világba ömlött. Éppen azokkal a gondolati formákkal igyekeztek erre, amit a gondolkodás görög iskolázásával sajátítottak el. Éppen a középkori filozófiában, az úgynevezett skolasztikában forrt egymásba a Golgotái Misztérium szellemi igazsága a görög gondolkodással. Ha triviális lehetek: a Golgotái Misztérium átdolgozása a görög gondolkodás, a görög dialektika kézműves eszközével történt.

A misztériumok tartalmának eltűnése, e régi misztériumoknak pusztán formaivá, gondolatszerűvé válása négy és fél évszázadig tartott a Golgotái Misztérium előtt. így hát elképzelhetjük, hogy a történelem előtti időkben az akkori civilizált vidéken a misztériumkultúra el volt terjedve, s ez úgy fejlődött tovább, hogy mintegy a párlata maradt csak meg, ez pedig a görög gondolkodás volt. Ezután következett be a Golgotái Misztérium, amit először a Nyugat fogott fel, éppen a görög dialektika segítségével. Ha valaki egészen bele akarja magát élni a X-XI-XII- XIII-XIV század még teológiát hordozó tudományába, akkor gondolkodását egészen másképpen kell használnia, mint ahogyan a mai természettudományos képzetalkotásban az emberiség megszokta. Akik ma szokás szerint elítélik a skolasztikát, nem lehetnek igazságosak, hiszen mindannyian csak természet- tudományos iskolázást kaptak, a skolasztika viszont egy, a mai természettudományos gondolatvezetéstől különböző gondolati iskolázást tételezett fel.

Nos, ma egy olyan időpontban élünk, amikor ugyancsak négy évszázad folyt le azóta, hogy ez a másfajta, ez a természettudományos gondolkodásmód megragadta az emberiséget. Ez ugyanis a XIV század közepe körül kezdődött. Akkor kezdtek a nyugati emberek úgy gondolkodni, ahogyan azt bizonyos mértékig már világos alakban Galileinél vagy Giordano Brunonál láthatjuk. Innen halad felfelé, egészen a mi korunkig ez a gondolkodás. Igen, látszólag ez ugyanaz a logika, mint a görög volt, mégis igen-igen másfajta. Olyan logika ez, amit ugyanúgy olvasnak le a természeti folyamatokról, ahogyan a misztérium-tanítványok leolvasták a görög logikát a misztériumokban látottakról.

És most tisztázzuk az akkor szinte egyedül civilizáltnak számító görög világban megjelenő gondolkodás négy és fél évszázada, és a mi négy és fél évszázadunk természettudományos iskolázáson nevelkedett emberiségének a gondolkozása között fennálló különbséget. Legjobb, ha ezt egy rajzon mutatom meg. (rajzol).

Gondolják el a misztérium-kultúrát, mint az ember szellemi teljesítményének a csimborasszóját, legmagasabb csúcsát, a réges-régi időkben (fehér). Ez a misztérium-kultúra a görög világban logikává lesz,-egészen a Golgotái Misztériumig (piros vonal a második függőlegesig). Ezt folytatta a középkori skolasztika (harmadik függőleges vonal). Itt pedig (felső piros ív) ennek a misztérium-kultúrának utolsó hajtását láthatjuk, ahogyan négy és fél évszázadon át él (a piros ív fölé felírja: négy és fél évszázad). És most a XV századtól kezdődik a képzetalkotásnak új módja, elnevezhetjük Galileiről. Megközelítőleg olyan távol vagyunk a kiinduló pontjától (kis piros kör és a negyedik függőleges piros vonal), mint az az időtáv, amire ennek a görög gondolkodásnak volt szüksége a Golgotái Misztériumig (piros ív alul a negyedik függőleges vonalig). De miközben lecseng a régi, mintegy lealkonyodik (fehér ív a második vonal előtt alul), egy új hang csendül fel, éppen a számunkra (fehér ív alul a harmadik és negyedik vonal között, és felírja: négy és fél évszázad). Valami felfelé kell, hogy fejlődjön, s azt nekünk kell felhoznunk bizonyos magasságra. A görög kultúra a végéhez érkezett el akkor. Mi egy kezdetnél állunk.

A végnek és kezdetnek ezt az együttállását akkor érthetjük meg összességében, ha megvizsgáljuk az emberiségfejlődést, mégpedig egy bizonyos szempontból, és szellemtudományos módon.

Korábban már egyszer előadtam, s többször is visszatértem arra, hogy nem hiábavaló az, hogy a jelenben próbálkozva kell keresni azt az önismeretet, aminek módszerét az antropozófiai jellegű szellemtudomány adja meg. Mert az emberiség jó része a jövő jelentős lehetősége előtt áll. Látják, szükséges, hogy komolyan vegyük azt a tényt, hogy a folyamatosan fejlődő emberiség-történet egy egészében folyamatos fejlődésű organizmus története. Mint ahogyan az egyes organizmus eljut a nemi érésig, és később is átmegy a maga korszakain, szakaszain, úgy halad át az emberiség fejlődése is a maga korszakainak változásain. Ma újra és újra megfogalmazzák a kifogásokat az ismétlődő földi életekkel szemben, mondván, hogy az emberek nem is emlékeznek előző földi életükre.

Aki az emberiség fejlődését egy organizmus fejlődéseként fogja fel, ahogyan azt előbb mondtam, az nem fog csodálkozni, feltéve, hogy valóban tárgyilagosan nézi a fejlődéstörténetet, ha az emberek a mai szokásos megismerés útján nem tudnak emlékezni az előző földi életükre. Mert kérdezem önöktől: mire is emlékszik az ember a szokásos földi életben? Arra, amit előzőleg átgondolt. Amire nem gondolt, arra nem emlékszik. Gondolják csak el, egyetlen napnak milyen sok eseménye marad figyelmen kívül. Nem emlékeznek rá, mert nem gondolták át azokat, pedig talán éppen környezetükben zajlottak. Emlékezni csak arra tudnak, amire gondoltak.

Nos, az emberiség fejlődéstörténetének előző évszázadaiban, évezredeiben nem létezett olyasmi, hogy az emberek a maguk számára tárgyilagosan tisztázták volna emberi mivoltukat. Bár a görög gondolkodás óta mintegy vágyként él bennünk az „ismerd meg önmagad” - ám ezt még ki kell teljesíteni a valódi szellemi megismeréssel. Ha az ember egy egész életet szán önmaga mivoltának gondolati megragadására, amire csak a mi időnkben vált éretté, azzal előkészíti a visszaemlékezést a következő életben. Mert amire emlékeznünk kell, azt előbb át kell gondolni. Akik a korábbi időkben, a nem is mindig a misztériumokban történt beavatásuk során tárgyilagosan vizsgálni tudták saját mivoltukat, csak azok tudnak a jelenben visszatekinteni korábbi földi életükre. Nem is olyan ritka az olyan ember, aki erre képes. Azonban úgy áll a dolog, hogy az emberek tisztán testi fejlődése is változásokon megy át. Fiziológiailag, külsődlegesen ezek a változások nem figyelhetők meg, csak szellemtudományos módon. Tény, hogy ma nem olyan az emberek testi konstitúciója, mint kétezer évvel korábban volt, és kétezer év múlva nem lesz olyan, mint amilyen ma. Erről a tényről gyakran beszéltem már. Az emberek egy bizonyos időszakban beleélik majd magukat a jövő időbe, amelyben - ha banálisan fejezhetem ki magam - az agyak szerkezete más lesz, mint a mai ember agyának megkonstruált szerkezete, legalábbis külső vonatkozásában. Az agynak lehetősége lesz rá, hogy előző életeire visszaemlékezhessen. De aki ma nem gondoskodik előre úgy, hogy saját mivolta felől gondolkodik, az a nála mechanikusan megjelenő képességet majd valami belső hiányosságnak fogja megélni. Belső idegességnek, hogy a mai kifejezést használjam. Nem tudja majd eltalálni, mi is a baja, mert közben az emberiség, testét tekintve megérett arra, hogy korábbi földi életére visszatekintsen. Ha azonban valaki erre a visszatekintésre nem készült fel, akkor nem is tud visszatekinteni, és a képességet bajnak, hiányosságnak érzi. Ezért az ember helyes megismeréséből önként adódik, hogy az antropozófiai jellegű szellemtudománynak önmegismerésre kell késztetnie az embereket. Már ma is utal arra - és ezt most csak megemlítem -, hogy milyen különös élménye lesz majd az embernek, amikor lehetőséget fog kapni rá, hogy előző életével is számoljon.

Ma még olyan korban élünk, amikor kevés az olyan ember, akinél ezek az érzés-árnyalatok már jelentkeznek, de néhányan már vannak. Egyre több embernél fog ez megjelenni. Ma igazából nem is vesszük észre ezeket az érzés-árnyalatokat. Most úgy akarom ábrázolni, ahogyan egyszer majd megjelenik ez az élmény.

Az emberek beleszületnek majd a világba, s azt mondják magukban: igen, ahogyan én más emberekkel együtt élek, tudva vagy öntudatlanul, de egy bizonyos fajta gondolkozásra vagyok nevelve. Gondolatokat hozok létre. Bizonyos képzetalkotási móddal születtem, s arra is neveltek. De ugyanakkor látom a külső körülményeket is, s azt is látom, hogy képzeteim nem illenek igazán az engem körülvevő világhoz. - Ez az érzésbeli árnyalat ma már meg is található egyes embereknél. Egy adott irányban kell gondolkozniuk, de a külső természet valami egészen mást mondana nekik, valami egészen mást követelne tőlük. Ha az ilyen emberek, akik meghasonlást éreztek aközött, ahogyan gondolkozniuk kell, és ahogyan a külső természet mondja nekik, ahol megjelentek ott kinevették őket.

Klasszikus példa erre Hegel. Voltak bizonyos gondolatai a természetről - nem minden hegeli gondolat őrült -, rendszerbe foglalt gondolatai. Aztán jöttek a nyárspolgárok, s így szóltak: igen, ezek hát a te gondolataid a természetről. De nézd csak meg ezt vagy azt a természeti folyamatot, s láthatod, hogy a dolog nem úgy áll, ahogyan írod. És Hegel erre azt felelte: annál rosszabb a természetre nézve!

Paradoxonnak tűnik, de szubjektíve mégis megalapozott ez az érzés. Igenis lehetséges, hogy aki elfogulatlanul átadja magát a veleszületett gondolatnak, azt mondja magában: a természetnek kellene más formát öltenie, hogy e gondolatnak megfeleljen. Egy idő után mindenesetre eljut odáig az illető, hogy azt is megszokja, amit a természettől hall. A legtöbb ilyen ember észre sem veszi, hogy amikor éretté vált a természet meghallgatására, akkor valójában kettős lelket kapott, mintegy két igazságot. Nagyon szenvednek azok, akik ezt észre is veszik, mert lelkűkbe meghasonlás költözik. De amit itt leírok, ma még keveseknél fordul elő, - előfordul, csak gyakran meg sem látják - ám ez a jövőben egyre uralkodóbbá válik. Egyre többen mondják majd magukban: igen, ahogyan születtem, a fejem arra kényszerít, hogy képet alkossak a természetről. De ez a kép nem egyezik a természettel, nem stimmel. Aztán haladok tovább az életemben, s idő múltával azt is elsajátítom, amit a természet mond. Kiutat kell teremtenem ebből az állapotból.

Amikor lelkeink majd visszatérnek a Földre, ez a meghasonlott érzület különösen a sajátjuk lesz. Az érzületnek és a gondolkodásnak egyfajta benső forrása ugyanis jelentőségre tesz szert, s így szólnak majd az emberek magukban: igen, érzed, hogy tulajdonképpen milyen kellene, hogy legyen a világ, de a világ nem olyan, a világ másmilyen. S aztán majd beleélik magukat az adott világba, megtanulják a törvényszerűségeknek egy s más módját is, s a kettő között meg kell keresniük a kiegyenlítődést. Min fog nyugodni ez a kiegyenlítődés?

Tegyük fel (rajzol), hogy itt jön be az ember a fizikai létbe születésével.

 

Magával hozza az előző földi élet eredményeit érzületében és gondolkodásában. Mialatt nem volt kapcsolatban a földi léttel, az bizonyos módon megváltozott. Most meghasonlást érez, mert amilyen gondolkodást a földi létbe magával hozott, az nem egyezik azzal, amivé az ő távollétében a dolgok alakultak. Majd lassan beleéli magát új helyzetébe, de amit környezetéből most kihall, azt nem veszi fel teljesen a tudatába, csak mintegy fátyolon keresztül. Azt a halál után fogja majd feldolgozni, s beleviszi következő életébe. Lelkiéletének ebben a kettősségében fog majd élni az ember. Mindig észlelni fogja: valamit hoztál magaddal, ehhez képest a világ, amibe beleszülettél, új lett. De fizikai ember-voltoddal a világban most olyasmit veszel fel, ami nem hatol be egészen a lelkedbe, ami a halál után kerül majd feldolgozásra.

Ahhoz, hogy ilyen módon érezhesse át az életet, a mai embernek tulajdonképpen nagyon mélyen bele kell élnie magát saját mivoltába. Mert csak ekkor veszi észre a létünkben, akaratunkban valójában pulzáló, lüktető erőket. Ezek különben elkerülik a figyelmét. Pedig életünk össze van szövődve velük. De ha nem próbáljuk őket tudattal áthatni, akkor tudattalanok maradnak, s ez bizonyos fokig lelki beteggé teszi az embert. Ezt az elkülönülést mindig észlelni fogja, mert az, ami az előző életfolyamatból maradt, különválik attól, amit a jelen életből a következőre készít elő. Mivel ezt a kettősséget egyre inkább érezni fogják az emberek, egy belső közvetítésre lesz szükségük. Valóban, egy belső közvetítésre. Egyre égetőbb lesz a nagy kérdés: hogyan lehet eljutni ehhez a belső közvetítéshez? A kérdésre válasz adható, de ehhez még meg kell gondolnunk a következőket.

Többször elmondtam már: mi, emberek, felébredés és elalvás között teljességgel éberek csak képzetalkotó életünkben vagyunk (a következőkben az alábbi séma felső részét írja fel a táblára). A képzetalkotó élet teljes éberséget jelent. Nem vagyunk azonban ébren még ébrenlétünkkor sem, érzelmi életünket illetően. Ugyanis érzéseink - akkor is, amikor képzeteink és gondolkodásunk teljesen éber -, úgy vannak a tudatunkban, mint az álmok. Aki ezen a téren vizsgálódni tud, az közvetlen szemléletből tudja, hogy tudatunkban az érzések nem elevenek, csak a képzet, ami az érzéseket reprezentálja, az tünteti fel őket másnak. De az érzelmi élet, mint olyan, úgy merül fel a tudat alsóbb szintjéről, hogy ami felhullámzik, álomhoz lesz hasonló. És az akarat tulajdonképpeni élete olyasmit jelent számunkra, ami akkor is alszik, amikor mi ébren vagyunk. így hát e három tudati állapotot ébren is magunkban hordozzuk. Nappal képzetalkotó életünkkel járunk-kelünk, de csalódunk, mert azt hisszük, hogy akaratunk is ébren van, amiért képzeteink vannak arról, amit akaratunk végrehajt. De amit az akarat átél, az nem jut fel a tudatunkba, csak a képzet adta kép. Érzéseinket álmodjuk, akaratunkban pedig alszunk. De ha imaginatív megismeréssel előhozzuk azt, ami érzéseinkben álmodik, ha az teljesebb, tisztább világismeretet hoz számunkra, akkor észrevesszük, hogy nemcsak képzeteinkben, gondolkodásunkban van bölcsesség, ha ezt így nevezhetjük - technikailag így lehet nevezni, bár sok embernél a bölcsességnek éppen az ellentéte van jelen -, mert bölcsesség van gondolatainkban, bölcsesség van érzéseinkben, és bölcsesség van az akaratunkban is.

Képzetalkotó élet  
teljes ébrenlét  
bölcsesség
Érzés
álom
bölcsesség
Akarat
mély alvás
bölcsesség

Az emberiség mai léte olyan, hogy tulajdonképpen csak arról szólhatunk világosan, ami képzetalkotó életünkben van. Az érzések világáról a mai embernek alig van több fogalma, mint az álmairól - mégis bölcsesség van abban is.

Az álomszerűén lefutó belső lélekhullámokat leginkább az az ember tudja megismerni - mert a legtöbb ember számára álomszerűén futnak, s nem sokkal szabályozottabbak, mint a szokásos álmok - tehát leginkább azok ismerik meg ezt a világot, akik a „A magasabb világok megismerésének útja” című könyvemben leírt gyakorlatokat komolyan végzik, és alkalmazzák saját lelkűkre. Annyi rendet belehozni a belső átélésbe aránylag hamar lehetséges, hogy megfigyelhesse az ember, bár nem az a logikája a benső átélésnek - s valóban, néha ez a logika groteszk tud lenni, különféle gondolatfoszlányok játszanak, rendeződnek benne álomszerűén - mégis figyelemre méltó logika uralkodik e téren. Bár még nagyon primitív, de olyasmi ez a játék, ami első belső tapasztalatnak nevezhető azoknál, akik benső lelki életükre ,A magasabb világok megismerésének útja” című könyvem gyakorlatait alkalmazzák. Ha az ember lemerül az éber álmoknak ebbe a hullámzásába, akkor abban, a külső élet szokásos realitásával szemben, ténylegesen megjelenik egy új realitás. Hamar észreveszi az ember, hogy ami itt felmerül, az realitás, s hogy az egészben itt is bölcsesség van, de egy számára megfoghatatlan bölcsesség, és arra nem érzi magát elég érettnek, hogy azt a tudatába teljesen felhozhassa. Ez a realitás mindig újra kisiklik a „kezéből”, s nem tudja, mi is lehet az. így veszi észre az ember, vagy legalábbis észreveheti, hogy tudatának nemcsak azon a felső rétegén árad át a bölcsesség, amelyet a szokásos nappali életben áthat, hanem ez alatt van a tudatnak egy másik rétege is; ez számára logikátlannak tűnik, legalább is az ember maga így nevezi, hiszen felfogni még nem tudja. Azt lehetne mondani: abban a pillanatban, amikor az imaginatív megismerést valaki teljesen elsajátítja, ezek az éber álmok megszűnnek. Bármilyen groteszknek is látszottak a szokásos életben, most áthatja őket a másik realitás: az érzékelhetőn kívüli, szokásos életünkben át nem látott másik világról szóló bölcsesség.

A szokásos életben a tudatnak ebből az alsó rétegéből a hétköznapi tudatba csak az érzésvilág hulláma csap fel. És az akarat hulláma egy még ez alatt fekvő mélyebb rétegből csapódik fel, de az is bölcsességgel átszőtt, igen, teljesen át van szőve bölcsességgel. Össze vagyunk kapcsolódva ezzel a bölcsességgel, csakhogy szokásos tudatunkban ezt aztán igazán nem kapjuk meg. Elmondhatjuk, hogy rajtunk, mint embereken három tudatszint uralkodik. Első a képzetalkotó tudatunk, ebben éljük napjainkat. A második az imaginatív tudat; a harmadik pedig a nagy mélységben maradó inspiratív tudat, amely bár hat bennünk, nagyon is hat, de sajátosságait a szokásos életben nem ismerjük meg (felírja a táblára):

I.  képzetalkotó tudat
II.   imaginatív tudat
III.  inspiratív tudat

Ha a jelenkor filozófiájának nem lennének olyan szárnyaszegett fogalmai, akkor ebben a jelenkori filozófiában is fel kellene, hogy tűnjön - nem beszélek azokról, akiknek a filozófiához semmi közük sincs, de a filozófusoknak fel kellene fogniuk ebből valamit - tehát a filozófusoknak nagyon is fel kellene, hogy tűnjön, milyen nagy a különbség a külső természet megfigyelésén alapuló igazságok és az olyan, a tudatunkban található igazságok között, amilyen igazságokkal a külső természetet, például matematikai és geometriai alapokból kiindulva igyekeznek megérteni a tudományok.

Bizonyos joggal mondhatjuk, hogy ha a külső megfigyeléssel jut hozzá az ember az igazsághoz, abban sosem lehet biztos; ezt már olyan sokan ismételték a filozófia történetében, hogy fölösleges kellene, hogy legyen az ilyen dolgokról való vitatkozás. Kant és Hume különleges alapossággal tárgyalták mindezt, groteszk módon még azt is állították: bár megfigyelhetjük a Nap felkeltét, de ez a megfigyelés nem ad jogot arra, hogy biztosak legyünk benne: a Nap holnap is fel fog kelni. Csak következtetünk erre, mert eddig mindig felkelt. - Ilyen a külső megfigyeléssel szerzett igazság.

Nem így áll a helyzet a matematikai igazságok esetében. Amit egyszer felfogtunk, arról tudjuk, hogy az minden időben fennáll. Aki tudja, és belsőleg megalapozottan bizonyítja, hogy az átfogó négyzete egyenlő a két befogó négyzetének összegével, az azt is tudja, hogy sosem lehet olyan derékszögű háromszöget rajzolni, amire ez ne állna.

Más tehát a helyzet az ilyen matematikai igazságokkal, mint a külső megfigyelés alapján megismertekkel. Bár az ember tudja ezt a tényt, a mai kutatás eszközeivel nem képes az okát belátni. Mert ez a tény azon alapszik, hogy a matematikai igazságok az ember belsejéből merülnek föl, hogy ezek az igazságok a harmadik tudatszintből származnak (az ábrán az alsóból). Fölfelé jutnak be a felső tudatba, anélkül, hogy mi sejtenénk, s ott aztán bensőleg megláthatjuk őket. A matematikai igazságok abból adódnak, hogy matematikai módon viselkedünk a világban. Járunk-kelünk, megállunk, ezzel vonalakat rajzolunk. Ebből a külvilággal kapcsolatos akarati viszonyból kapjuk tulajdonképpen a matematika belső szemléletét. A matematika ott lenn, a harmadik tudatban keletkezik, s onnan kerül bele a felső tudatba (lásd az alábbi sémát).

Alapjában véve egészen tiszta képzeteink vannak ennek a szintek alatti tudatnak legalább egy részéről - bár ettől a szokásos tudat eredete még nincs tisztázva. A matematikai-geometriai képzetek a mélyből jönnek. Zavaros csak a középső szint, az álomszerűén homályos világ. Fenn, a tetőtéri szobácskában, ahol a képzetalkotó nappali tudat ül, megint világos minden, és világos az is, ami a harmadik szintről csap fel ide. Ami a kettő között van, azt a legtöbb ember zűrzavaros éber álomként éli meg. Igen jelentős, hogy ez a tény számunkra tisztázva legyen. Mert különösen a görögök voltak kapcsolatban ezzel a felső tudattal a négy és fél évszázad során. Ezt a tudatot vették fel a misztériumkultúra visszamaradt hagyatékaként. És ez a tudat tisztán luciferi elem, teljesen luciferi. Nemrég le is írtam önöknek. Ez a legintellektuálisabb kultúra. A fejünkben nagy világosság van. Ezt áthatja a bölcsesség, az általánosan érvényes bölcsesség. De ez bennünk luciferi elem. (A sémába beleírja a „luciferi” szót.)

És ugyancsak itt van az is, ami alul van, amit a mai tudomány annyira szeret, már Kant is nagyon szerette, azt mondta: ha a természetről szólsz, abban csak annyi tudományunk van, amennyi matematika. Ez pedig tisztán ahrimáni elem, ez jön fel emberi lényünkből. Ez az ahrimáni elem (felírja az „ahrimáni” szót - a séma most készen van).

I. Képzetalkotó tudat   
luciferi
II. Imaginációs tudat  
 
III. Inspirációs tudat
ahrimáni

Nem elegendő valamiről tudnunk, hogy helyes. Amit intellektuálisan fejünkkel felfogunk, tudjuk, hogy helyes - de az mégis a luciferi elem ajándéka, adománya. És tudjuk, hogy a matematika igaz és helyes, de a matematikának ezt a hatalmas igazságát a bennünk ülő Ahrimánnak köszönjük. És középen van a legbizonytalanabb elem, itt vannak a látszólag logikátlanul hullámzó álmok.

Még egy másik jelet is szeretnék önöknek bemutatni, hogy megértsék ennek a dolognak a fontosságát. Alapjában véve a világnak ez a matematikai áthatottsága, ami Galileivel, Giordano Brunoval bukkant fel, mind a tudat mélyebb rétegeiből származik. Négy és fél évszázad folyt már le azóta, hogy ennek az elsajátítását elkezdtük. Négy és fél évszázad óta fáradozunk azon, hogy ezt az ahrimáni elemet a mi emberi gondolkozásunkba és érzületünkbe bevezessük. Míg a misztérium-kultúra legutolsó kicsengésének áttetsző tisztasága belevilágított a tudatba a görög gondolkodásban, tudatunknak a legalsó sötét szintjén csak most indult meg az, ami csúcsát a jövőben fogja majd elérni. Ennek kell most itt felemelkednie.

Mi emberek, lelki életünkkel valóban úgy állunk, hogy a mérleg karjaihoz vagyunk hasonlóak. Egyensúlyt kell keresnünk egyik oldalon a luciferi elem, másik oldalon az ahrimáni elem között. Csakhogy a luciferi elem a világos fejben nyugszik, az ahrimáni pedig ott lenn, az akaratot átszövő bölcsességben. Ezek között valami olyasmiben kell megkeresnünk az egyensúlyt, amin úgy tűnik, nem hat át semmi sem.

Hogyan kerül bölcsesség az embernek ebbe a középső részébe? Ahogyan ma az ember a világban áll, Lucifer tartja a fejét - az anyagcsere bölcsességét, a végtagok bölcsességét pedig Ahrimán. De a szívet is rendezni kell - mert hiszen amit középső állapotként ábrázoltunk, az épp úgy függ az emberi ritmusokkal dobogó szív-organizmustól, (olvassák csak el a „Lélek rejtélyei” című könyvemet) mint ahogyan az intellektualitás összefüggésben van a fejjel. Igen, létünknek ebben a szférájában is olyan rend kell, hogy lassanként létrejöjjön, ahogyan a fej logikája által a fejbölcsesség is keletkezett, ahogyan mindabba is rend került, ami ahrimáni módon a geometria, a matematika útján, vagy általában a külső, racionális természet-megfigyelés útján rendeződött. De hogyan kerül emberi lényünknek ebbe a középső szakaszába belső logika, belső bölcsesség és tájékozódó képesség? A Krisztusimpulzus által. Azáltal, ami a Golgotái Misztérium útján származott át a Föld kultúrájába.

Létezik egy szellemtudományos anatómia, s ez megmutatja, hogy milyen a fej-kultúra, milyen az anyagcsere-kultúra, és megmutatja azt az organizációs szférát is, mely a kettő között fekszik, s azt is, hogy mire van ennek a szférának szüksége. Emberi lényünkhöz tartozik, hogy át legyünk hatva a Krisztusimpulzussal.

Így mondhatjuk a következőket: tegyük fel hipotézisként, hogy a földfejlődésbe nem jött volna el a Golgotái Misztérium. Fej-bölcsességünk akkor is volna. Az is megvolna, ami a XV századtól indult. De középső lényét tekintve az ember puszta és üres lenne. Egyre inkább csak kettőséget, kettéhasadtságot érezne a két említett benső szféra között. Az egyensúlyi állapotot nem tudná behozni közéjük, mert az csak úgy hozható be, ha egyre jobban átjár bennünket a Krisztus-impulzus. Ezzel hívhatjuk elő az Ahriman és Lucifer közötti egyensúly állapotát.

Mindebből látszik, hogy elmondhatjuk: a Krisztus előtti négy és fél évszázadban, mintegy a Golgotái Misztérium előkészítéseként, az ember megkapta a régi misztérium-kultúra utolsó hajtását, amely megült a fejében, emlékezésként a régi misztérium-kultúrára. És az újabb korban, négy és fél évszázadon át, egy újabb szellemi irányzat járta át az ember lényét, egyfajta újabb szellemi irányzatnak az előkészítője. De hogy ez a kettő a történelmi emberiség-fejlődésben is össze legyen kötve, ehhez a Golgotái Misztériumnak kellett objektíve megjelennie az emberiség-fejlődésben. Külsőleg nézve azáltal halad az emberiség fejlődése, hogy a Golgotái Misztérium objektív tényként benne van. Belsőleg azonban az emberek közben felnőttek annyira, hogy a XV századtól egy új hatás érhette őket, amit ahrimáni hatásként jellemeztem. Ezáltal érezhetik meg igazán, hogy itt hídépítésre van szükség a kétféle erő között.

Így tudjuk hát felfogni bensőleg a háromtagú embert. S még pontosabban is megtehetjük ezt, ha a ma elmondottakhoz hozzáfűzünk egy másik, ismételten említett dolgot. A misztériumok utolsó maradványaival élő régi görögöknek erre nem volt lehetőségük - hacsak nem bizonyos elfajzott embereknél megjelenő módon, amely náluk még nem volt olyan fokig elterjedve, mint a mi időnkben - azaz számukra lehetetlen volt az ateizmus. Mert az ateizmus alapjában véve egészen új képződmény, legalábbis annak radikális formája. Mert a dialektika szerint gondolkodó görög az isteninek a működését még érezte gondolkodásában, a tartalom nélküli gondolkodásban is.

Ha ezt tudjuk, s aztán nézzük az ateizmusnak, az isteni lét teljes tagadásának a megjelenését, akkor rájövünk, hogy mi is az ateizmus alapja. Természetesen szellemtudományos módszerekre van szükség, ha az ateizmust, és azt, hogy az min alapszik, meg akarjuk ismerni. Az ateisták - ezt a szellemtudományi vizsgálatok kimutatják - csakis olyan emberek, akiknek szervezetében, ha talán igen finom struktúrákban is, de ez így van: valami nincsen rendben. Az ateizmus - valójában egy betegség.

Ezt jegyezzük meg először: az ateizmus betegség. Mert ha szervezetünk teljesen egészséges, nem tud másként a maga tagoltságában egységesen működni, ha az ember az isteniből való eredetét - ex Deo nascimur - magában átérzi.

A második dolog valami más. Az ember érezheti az istenit, de lehet, hogy nincs rá lehetősége, hogy Krisztust is érezze. Ma ezen a téren nem teszünk valami finom különbséget, túlságosan megelégszünk a szavakkal - más területen is. Ha ugyanis ma megvizsgáljuk sok nyugati ember szellemi tartalmát, és nem csak a szavakra ügyelünk - hiszen mondják, hogy hisznek az akarat szabadságában és hasonlókat - meg fog mutatkozni, hogy gondolkodásuk egész konfigurációja, megformáltsága ellentmond annak, amit a szavak kifejeznek. Csak megszokták - összefüggésben a kultúrával - hogy Krisztusról, szabadságról stb. beszéljenek. Valójában a köztünk élő emberek nagy számban csak törökök, mert hitük tartalmában olyan fatalisták, mint a mohamedánok, a muszlimok. A mohamedanizmus sokkal elterjedtebb, mint gondolják, bár lehet, hogy a fátumot gyakran természeti szükségszerűségnek tartják. Ha nemcsak a szavakat figyelik, hanem a lelki-szellemi tartalmat is, akkor nem egy keresztény ember török, de kereszténynek mondja magát, ám az átmenetet az átérzett isteni és a Krisztus között nem tudja megtalálni.

Csak utalnom kell egy modem teológus klasszikus példájára: Adolf Harnackra, „A kereszténység lényege” című könyv írójára. Kérem, tegyenek próbát: ebben a könyvben a Krisztus nevet mindenütt húzzák ki, és írják helyébe mindenütt egyszerűen Isten nevét. A könyv tartalma egyáltalán nem fog megváltozni. Nincs is szükség rá, hogy amit ez az ember kimond, azt Krisztusról mondja. Elég, ha a világ alapját adó, általános Atyaistenről szól. Semmi nem készteti rá, hogy kijelentéseit Krisztusra vonatkoztassa. Kijelentései sem külsőleg, sem belsőleg nem igazak, mert bár az egyes közléseket az evangéliumból kölcsönzi, de a feldolgozás módja olyan, hogy nem ad indítékot, hogy Krisztusra vonatkoztassuk ezeket a közléseket. Pedig meg kell találni a módját annak, hogy Krisztust ne azonosítsuk, ne úgy fogjuk fel, mintha az Atyaistennel azonos volna. Különösen az újabb evangélikus teológusok nem képesek ma arra, hogy különbséget tegyenek az általános Isten-fogalom és a Krisztus fogalma között. Más dolog, ha Krisztust nem találja meg valaki életében, mint ha az Istent, mármint az Atyát nem találja meg. Itt nincs szó arról, hogy Krisztus istenségét valamiképpen kétségbe vonjuk, ezt önök tudják, csak arról, hogy az istenség szférájában meg kell különböztetni az Atyaistent a Krisztusistentől. Kifejeződik ez az ember lelki életében is. Az Atyát meg nem találni - betegség. Krisztust meg nem találni - szerencsétlenség. Mert az ember annyira össze van kötve Krisztussal, hogy őrá belsőleg rá van utalva. De olyasmire van ráutalva, ami történelmi eseményként játszódott le, itt a Földön. S így a külső életben, itt a Földön kell, hogy megtalálja összefüggését Krisztussal. Ha nem találja meg, az szerencsétlenség. Ha ateista, és az Atyát nem találja meg, az betegség. Ha a Fiúistent, Krisztust nem találja meg, az szerencsétlenség.

És mi az, ha valaki nem találja meg a Szellemet? Ha nincsen lehetősége saját szellemiségének felfogására, arra, hogy saját szellemiségének összefüggését a világ szellemiségével megértse: ez szellemi gyengeelméjűség, lelki fogyatékosság, ha valaki nem ismeri el a Szellemet.

Kérem, emlékezzenek még egyszer az ember lelkiállapotainak erre a három hiányosságára, - akkor tudjuk holnap megfelelően folytatni fejtegetéseinket, emlékezzenek arra, amit ma itt egy más nézőpontból mondtam el a három tudatállapotról, arról, hogy az ateista az Istent, akiből születtünk, s akit meg kell találnunk, ha organizmusunk teljes egészségben van, nem találja meg, ez betegség. Krisztust nem találni meg, ez szerencsétlenség, és a Szellemet nem találni, az lelki gyengeelméjűség.

Az embereknek a Szentháromsághoz vezető útjai ilyen módon különböznek egymástól. Az emberiségnek pedig egyre inkább szüksége lesz arra, hogy behatoljon a lelkiéletnek ezekbe a konkrét dolgaiba, hogy ne akadjon meg az általános, elmosódott és ködös dolgoknál. Erre a ködös állapotra ma különösen hajlamos az ember. Ezt a hajlamot fel kell, hogy váltsa a konkrét lelki élet vizsgálatára törekvés hajlama. Ez a mai korszak fontos feladata.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként