Ma a morális emberrel mint olyannal kapcsolatos dolgokról lesz szó, holnap pedig azt mutatjuk meg, hogyan vezet mindaz, amit az emberben lelki-morális természetűnek tekinthetünk, a makrokozmoszba. Arról van szó, hogy két emberi tulajdonságot végre helyesen értékelük, amikor az embert alapjában véve morális-lelki lénynek tekintjük.

Hiszen az ember voltaképpen két szélsőség, két poláris ellentét közé ékelődik. Ezek természeti és erkölcsi világrendként tudatosodnak benne. Utaltunk rá, hogy az utóbbi századokban feltűnt és egyre népszerűbbé váló világszemlélet alapján nem verhetünk hidat a természet rendje és a világmindenség morális rendje között. Mindenekelőtt az ember két tulajdonságát kell figyelembe vennünk, ha egyáltalán meg akarjuk közelíteni az életnek és a világnak azokat a rejtélyeit, amelyek a természet és a szellem, vagy egyenesen az erkölcsi világrend poláris ellentétével kapcsolatosak. Az ember kétségtelenül ki van szolgáltatva a természetnek: bizonyos mértékben lelki vonatkozásban, tehát morális lényével is függ a természet rendjétől. Ha azonban valóban embernek akarja érezni magát, mégis arra kényszerül, hogy kiemelkedjék a pusztán természeti rendből, és egy olyan világrend részének tekintse magát, amely nem szívódik fel teljesen a természetben, és voltaképpen csak a szellemtudomány útján alkothat magának világos fogalmat arról, ami mindennek az alapjául szolgál. Mutassunk rá először egy, mondhatni, merőben téves nézetre, amely nem engedi, hogy az ember eljusson az itt megbúvó rejtélyek megoldásához. Az emberek, a régi hagyományt követve, úgy vélik, hogy saját emberi lényük megértéséhez egyszerűen úgy juthatnak el, hogy a szellemi-lelkinek a testi-fizikaival való összefüggését, ha szabad így mondanom, az emberben valamilyen módon meglévő alakban keresik. Úgy képzelik, hogy itt van az ember testi lénye, és ebben a testi-fizikai emberi lényben valamilyen módon benne rejlik a szellemi-lelki dimenzió. Így tehát kutatnak az összefüggés után.

Ezt az összefüggést már sokan keresték, az emberiség filozófiai vizsgálódásainak nagy része voltaképpen arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi az összefüggés a szellemi-lelkiség és a fizikai-testiség között.

Tudják azonban, hogy a szellemtudományban a legtöbb ilyen népszerűen felvetett kérdés egészen másként jelenik meg. A szellemtudományban már a kérdéseket is másképpen kell megfogalmazni, mint ahogy ma még sokszor triviálisan megfogalmazzák őket. Hiszen – főként a XIX. században – elméletileg is különösen intenzíven merült fel, és rögződött is az a szemlélet, hogy a testi-fizikaiság mellett nem is található lelki-szellemiség, mert ezt a testi-fizikai valamilyen eredményének lehet tekinteni. Ez a szemlélet rendkívül csábító volt azok számára, akik megismerkedtek a természettudományos kutatás nagy eredményeivel. Elég arra emlékeztetni, hogy az ember születése és halála közti életében voltaképpen a benne zajló fizikai folyamatoktól, egész fizikai organizációjától függ. A materialista gondolkodók újra meg újra hivatkoztak arra, hogy amikor külső testünk gyermekkorunk első napjaitól kezdve fejlődik, növekedésével együtt a szellemi-lelki képességek is azonos mértékben fejlődnek, és ha az ember testi-fizikai mivoltát nem ápolják megfelelőképpen, akkor szellemileg-lelkileg is visszamarad. Utaltak arra is, hogy amikor az ember testi-fizikai állapota öregkorában lehanyatlik, szellemi-lelki képességei is csökkennek. Arra is hivatkoztak, hogy bizonyos sérülések hatására szellemi-lelki rendellenesség is felléphet, így tehát az ember függ fizikai-testi állapotától. Utaltak rá, hogy amikor az ember bizonyos mérgeket vesz be, ezek csak valamilyen kémiai hatást kelthetnek benne, általuk mégis szellemi rendellenesség jöhet létre, a testbe juttatott fizikai anyagok szellemi-lelki bénultságot válthatnak ki. Kimutatták, hogy mindaz, ami a külső fizikai kutatásban, mondhatni, teljesen kézzelfoghatóan tárul elénk, azt bizonyítja, hogy a szellemi-lelkiség alapjában véve csak a fizikai-testiség egyik funkciója. Azok a kutatók, akik elméjüket elsősorban ilyen jelenségeken pallérozták, hadd mondjam meg, még aprólékosabban mutattak rá ilyesfajta tényekre. Az a jelenség, hogy a pajzsmirigy elkorcsosulása befolyásolja a szellemi-lelki képességeket, arra a kijelentésre vezette például a Gleyhez[1] hasonló kutatókat, hogy az ember legmagasabb rendű szellemi-lelki képességei végső soron a pajzsmirigyben lejátszódó kémiai folyamatoktól függenek. Az újabb tudományos gondolkodásmód fejlődésének egész jellegéből következően mindebben volt valami csábító. Voltaképpen csak azt mondhatjuk, hogy ahogyan egyre többen belenőttek ebbe a tudományos gondolkodásmódba, a szellemi-lelkiségről alkotott fogalmak mindjobban visszaszorultak; a szellemi-lelkiséget egyre inkább olyasvalaminek tekintették, aminek nincs is önálló jelentősége. A Föld civilizált területein rendkívüli ellentét alakult ki a népességben: az egyik oldalon vannak azok, akiket többé-kevésbé megfertőzött az újabb kor természettudományos gondolkodásmódja, és nagy előrelépésnek tartják szellemi fejlődésükben – ha ilyesmiről egyáltalán beszélni akarnak –, hogy ez a gondolkodásmód elutasítja az önálló szellemi-lelkiségre való hivatkozást. A másik oldalon a népességnek az a része áll, amely továbbra is régi vallásos meggyőződésében akar élni, a szellemi-lelkiségről, erkölcsi-isteni világrendről alkotott régi elképzelésekben, de voltaképpen csak azáltal őrizheti meg a régi koroktól örökölt nézeteit, hogy távol tartja magát azoktól a nézetektől, amelyeket a természettudományos gondolkodás magával hozott.

Így egyfelől nagyszámú olyan népesség létezik, amelyet a többi visszamaradottnak tekint, olyannak, amely mit sem tud a természeti rend törvényéről, és ezért maradhat hű régi vallásos elképzeléseihez. Az utóbbi időben azonban egyre erősebben jelentkezett egy további tényező. A természettudományos elképzeléseknek a XIX. század közepén vagy még utolsó harmadának kezdetén is, azt mondhatjuk, lenyűgöző meggyőző erejük volt az emberiség nagy része számára, de ez a lenyűgöző meggyőző erő fokozatosan csökkent. Sőt még sok tudományosan gondolkodó ember esetében is csökkent: türelmesebbé váltak aziránt, amit régebben úgy fogtak fel, hogy az elmaradott, tudatlan emberek között éppen tartja még magát, de el kell tűnnie. Ezt a jelenséget azonban voltaképpen csak a modern lelkek általános álmosságára vezethetjük vissza. Hiszen alapjában véve képtelenség, hogy egyfelől teljhatalmú természeti rend uralkodjék, másfelől pedig egy valamilyen módon valóságos erkölcsi-szellemi világrend. A természet rendje, ahogyan újabb időkben felfogják, nem fér össze semmiféle morális világrenddel, és a mai természetszemléletet csak az hasolíthatja össze mindazzal, amit az ősi hagyományok révén a különböző hitvallásokban megtalálunk, akinek a gondolkodásából hiányzik az átütő erő. Alapjában véve csakis azok az emberek voltak következetesek, akik a XIX. század közepe táján és még az 50-es, 60-as években is teljesen határozottan arra hivatkoztak, hogy az ember fizikai-testi lény, és szellemi-lelki életének jelenségei fizikai-testi organizációjának folyamataiból adódnak, ami pedig ezzel a szemlélettel szemben áll, azt fokozatosan ki kell irtani. Egy bázeli nyilvános előadáson és másutt is felhívtam a figyelmet arra, hogy voltak olyanok, akik kérlelhetetlenül képviselték azt a nézetet, hogy a morális világszemlélet jogosultságát el kell utasítani, és egy bűnözőnek alapjában véve éppen úgy joga volna a maga módján élni, mint annak, aki úgynevezett morális elképzelések közepette él.

Ezek voltak az egyik oldal következetes emberei. Ennél a következetességnél nem lehetett a lendület elvesztése nélkül megmaradni. Hanyaggá, álmossá váltak tehát, s így jött létre mindaz, amit az imént jellemeztem. Ám mindenképpen következetesek azok is, akik úgy járnak el, mint a katolikus egyház jezsuita gondolkodású tagjai, akik azt mondják: tűnjön el minden olyan tudomány, amely a külső tényeken kívül bármi mást óhajt kutatni – ők egy szellemi-lelki világrendbe vetett hitet akarnak az emberekbe belesulykolni, és azt minden lehetséges külső erőszakkal fenn kívánják tartani. Egészen biztos, hogy az emberiség további fejlődésével szemben egyik nézet sem tartható.

De az sem tartható, ami csak homályos, zavaros fogalmak formájában merül fel a régi korokból. Mindenekelőtt az nem tartható, hogy az embert belső lelkiséggel rendelkező testi-fizikai lénynek képzelik, és azt kutatják, hogy ez a szellemi-lelkiség hogyan függ össze a testi-fizikaival, mindeközben csupán a jelenre tekintve. Nem juthatunk ugyanis előbbre anélkül, hogy szemléletmódunkat időben ki ne tágítanánk, és anélkül, hogy az időt segítségül ne hívnánk az ember megértéséhez. Az emberi lény ilyen módon történő felvázolása teljes képtelenség. Világos fogalmak csakis kizárólag a következő elképzelésekből alkothatók, és mint látni fogjuk, ezek tovább is vezetnek, hogy hidat verjenek a morális és a fizikai világszemlélet közé.

Tudjuk, hogy mielőtt az ember fizikai-földi életébe érkezik, halála és újabb születése között a szellemi világban él. Ha ez a vonal az időt jelképezi (nyíl), akkor itt van a halál és az újabb születés közötti szellemi-lelki élet, amely az idő áramlásában halad.

Tegnap azokat a tényeket próbáltam kifejteni, amelyekkel összefüggésben az ember szellemi-lelki lényében, a szellemi világ folyamatai révén, kialakul a fizikai-testiség utáni vágy abban az időben, amikor az ember fizikai-testiség nélkül fejlődik. Ez a továbbfejlődés lassanként a fizikai-testiség utáni vággyá alakul (piros). Ha a metamorfózis gondolatát helyesen fogjuk fel, akkor felismerjük, hogy ez a vágy valóban fizikai-testiségbe csap át (kék), tehát a gyermekkel kapcsolatban azt kell mondanunk, hogy ami benne megjelenik, az annak a fizikai testiség utáni vágynak a beteljesülése, amelyet a lelki-szellemiség a fizikai életbe való megérkezése előtt érzett. A fizikai-testiséget és a szellemi-lelkiséget nem feltétlenül kellene kettősségnek tekintenünk. A fizikai-testiséget ne olyasminek tekintsük, amibe a szellemi-lelkiség mintegy belebújik, hanem amivé a szellemi-lelkiség ténylegesen átalakul.

Ez a modern tudományos gondolkodásmód számára természetesen lényeges nehézségeket jelent. A modern tudományos gondolkodásmód ugyanis, amely elakad a legközelebbi mozzanatnál, és amely azt látja, hogyan fejlődik az emberi csíra az anyai testben, meg van győződve arról, hogy ez az ember a megtermékenyítés után egyszerűen kisarjad az anyai testből, amely tartalmazza az emberi csírát növesztő erőket. Ez azonban nem így van. Az ilyen magyarázat csak a legközelebbire tekint. Hiszen az ember olyan lényként él a világban, aki az egész kozmosszal összefügg, állandó kölcsönhatásban van az egész kozmosszal. Mit szólnának, ha valaki azt állítaná, hogy az a levegőmennyiség, amely egy bizonyos időpontban önökben található, a testükből sarjadt ki! Nem a testükből sarjadt ki, hanem belélegezték, és azáltal van önökben, hogy egységet alkotnak egész környezetükkel. Mivel külsőleg nem látják, hogy az emberi csírának az anyai testben történő fejlődése az egész makrokozmosz együttműködésével történik, nem látják, hogy a behatások kívülről érkeznek, és az ember ugyancsak szoros kapcsolatban van az egész makrokozmosszal, azért vélik azt, hogy az emberi csíra egyszerűen az anyai test erőiből sarjad ki. Az emberi csíra voltaképpen egyértelműen a szellemi világból érkezik. Csak felhasználja a szóban forgó helyet, amelyben mintegy rátalál arra a kapura, amelyen át a fizikai világba juthat. A bennünket körülvevő térben sehol sincs a fizikai világba nyíló kapu annak számára, aki átélte a halál és az újabb születés közötti időt. Ez a kapu csak magában az emberi testben létezik. Az itt működő és itt ható erők nem az apa és anya erői, hanem kozmikus erők, amelyek a megtermékenyítés után éppen az anyai test révén keresik a fizikai világba vezető utat, amelyre szellemi-lelki lényként vágyakoztak.

Így az ember fizikai lénnyé alakul át, de ez a fizikai lény csak a szelleminek a külső formája. Látjuk, hogy a gyermeknek először, hogy úgy mondjam, elmosódott vonásai vannak, majd egyre jobban kifejlődik az emberi alakja. Helytelen, ha azt mondjuk: van a gyermekben valami, ami kifejlődik. Akkor járunk el helyesen, ha tekintetünket visszafordítjuk a gyermekről arra a valamire, ami a születése, a fogantatása előtt működött, és ami még most is hat, most fejti ki a hatását. A gyermeken annak a múltnak a behatását figyelhetjük meg napról napra, hétről hétre, évről évre, amelyet az ember születése vagy fogantatása előtt élt át szellemi-lelki módon. Csak akkor járunk el helyesen, ha a gyermeket szemlélve azt mondjuk: ilyen a gyermeki szervezet. Látjuk, ahogy a gyermek kifejleszt bizonyos tulajdonságokat. Ezeket nem a bensejében keressük, ahol mintegy kisugároznak, hanem a régmúltban, ahonnan ezek a sugarak hatnak. – A modern világszemlélet végzetes hibája, hogy erre nem hajlandó. Az a döntő, hogy az idő segítsége révén azt legyünk képesek gondolni, hogy az elmúlt hatást gyakorol a jelenlegire. Amikor az életet az időben továbbfejlesztjük (kék, a jobb oldalon), a testi-fizikaisághoz érkezünk vissza ismét, és lassanként eljutunk odáig, hogy a testi-fizikait ismét szellemi-lelkivé alakítsuk át (piros, a jobb oldalon).

Amikor fizikai emberek lettünk, a szellemi-lelkiség valóban fizikai-testiséggé alakult át, és ezt újra szellemi-lelkiséggé alakítjuk vissza. Önök azt fogják mondani, hogy van itt azért valami nehézség! – Megértenék a fizikai-testiség szellemi-lelkiséggé való visszaalakulását, ha ez lassanként történne, és látni lehetne, hogy az ember, mondjuk úgy harmincöt évesen, teljesen fizikaivá válik, azután viszont fokozatosan ismét szellemivé kezdene alakulni, és élete végén már annyira szellemivé válna, hogy halála már csak lassú átmenetet jelentene a szellemi-lelkiségbe. Bensőleg ez igaz is, csak külsőleg nincs így – a látszat itt csalóka. Életünk hanyatló felében, amikor öregszünk, úgy hurcoljuk magunkkal a testünket, hogy nem tartozik egészen hozzánk. Az itt ülő idősebbek ne vegyék tőlem nagyon rossz néven ezt az igazságot. Lassanként holttestté válunk, és a halál voltaképpen csak abban áll, hogy ez a holttest túlságosan súlyossá válik számunkra, a nehézkedési erő túlságosan megerősödik, amikor a reggeli ébredéskor ismét visszatérünk lelkünkkel ebbe a testbe. Ha érzékeink a külső látszatra irányulnak, akkor nem látjuk, hogy az ember hogyan változik valójában, és hogy életének ez a második fele már lassú elhalás.

Nem arról van szó, hogy egyfelől a szellemi-lelkiséget, másfelől pedig a fizikai-testiséget feltételezzük, hanem arról, hogy az idő fogalmának segítségével megtanuljuk megérteni, hogyan alakul át a szellemi-lelkiség fizikai-testiséggé, emez pedig ismét szellemi-lelkiséggé. Bár mindez csak mintegy külsőleg fejezi ki az ember fejlődési folyamatát, mégis összefügg két jelentős emberi tulajdonsággal. Minek a révén alakulhatunk át fokozatosan szellemi-lelki lényből fizikai-testivé, hogy fizikai-testivé legyünk, hogy eggyé váljunk ezzel a fizikai-testiséggel? Az ember ezt akkor foghatja fel, ha megtanulja megérteni, hogy mi a szeretet erkölcsi minősége. Fontos, alapvető igazság az, hogy az ember a szeretet révén lép be a fizikai világba, beleömlesztve magát a fizikai-testiségbe. És miáltal távozik el ismét? Ismét visszaveszi önmagát ebből a fizikai-testi metamorfózisból, visszaváltozik, és ennek a visszaváltozásnak a lehetőségét egyetlen erő adja meg neki: a szabadság. Azt mondjuk tehát: továbbfejlődésünk, a halálon való áthaladásunk éppen a szabadság révén történik. A kozmikus szeretet által születünk, a szellemi világba pedig a bennünk lévő szabadság ereje révén lépünk be a halál kapuján át. És ha a világban kiteljesítjük a szeretetet, ez a szeretet alapjában véve a születésünk, vagy mondjuk fogantatásunk előtti szellemi-lelki lényünk lecsengése, utórezgése. Hogyha a születés és halál közti életben szabadságban élünk, akkor azt az erőt bontakoztatjuk ki szellemileg-lelkileg, mintegy profetikusan, amely a legfontosabb erőnk lesz majd, amikor testünket halálunk révén el fogjuk hagyni.

Mit jelent alapjában véve, kozmikus értelemben az, hogy valaki szabad lény? Szabad lénynek lenni azt jelenti, hogy a fizikai-testiségből szellemi-lelkiséggé tud visszaalakulni; alapjában véve azt jelenti, hogy képes meghalni. A szeretet viszont azt jelenti, hogy szellemi-lelkiből fizikai-testivé tud átváltozni. Szeretni tudni kozmikus értelemben azt jelenti: élni tudni.

Látják, hogy ezeket a kétségtelenül egészen természetesen felfogható folyamatokat, az ember születését és megtestesülését, a születést és halált a külső természettudomány pusztán természeti folyamatnak fogja fel, holott felfoghatjuk őket a szeretet és szabadság megjelenésének, megnyilvánulásának is. Mit teszünk valójában, amikor saját akaratunkból, szellemi-testi módon kibontakoztatjuk a szeretetet? Annak az utólagos szellemi-lelki képét alakítjuk ki magunkban, a bőrünkön belül, ami fogantatásunk előtt egész lényünket alkotta. Fogantatásunk előtt a szeretet ereje révén élünk a kozmoszban. Amikor a születés és halál közötti életünkben morális erényként bontakoztatjuk ki a szeretetet, felébred bennünk ennek a kozmikus életnek mintegy érzés-akarat jellegű emlékezete. Ami születésünk előtt makrokozmikusan terült szét, az a szeretet erényében mintegy mikrokozmikus kifinomultságban jelenik meg előttünk. Szabadságunk tudata pedig azáltal tárul elénk, hogy születésünk és halálunk közti életünkben azt hordozzuk magunkban szellemileg-lelkileg, ami természeti erőhatásként az egész kozmoszban fog hatni, amikor áthaladtunk a halál kapuján. A szeretetet és a szabadságot születésünk és halálunk között éljük át. Nem egyebek ezek kozmikus erők emberi visszhangjainál, mert minden születéssel kozmikus szeretet, minden halállal kozmikus szabadság függ össze. Amióta a természettudományok diadalmaskodnak, mindenféle természeti erőről beszélünk: fényről, hőről, elektromosságról és a többiről, de azokról a természeti erőkről, jobban mondva kozmikus erőkről nem beszélünk, amelyek az embert a fizikai-érzéki létbe vezetik és ismét kivezetik belőle. Mert ez a helyzet: nézzék csak meg a fizikai, kémiai, biológiai tudományokat és az ezekben leírt világot alkotó erőket. Ezekből a világot alkotó erőkből megérthetik a világból mindazt, ami nem az ember; az embert azonban sohasem. Mert az ember létezéséhez az elektromosságon, a fényen, a hőn és a világban működő többi hatáson kívül a szabadságnak és szeretetnek is meg kell lennie. E szemléletmódot elfogadva, amennyiben az embert valóságosan meg tudjuk ragadni, a természeti léttel kapcsolatban olyan fogalmakhoz jutunk, amelyek morális és egyben természeti fogalmak, és az erkölcsi világrend nem lebeg a természettel való összefüggés nélkül, másfelől meg a természet rendje sem a moralitással való összefüggés nélkül.

Az emberiség kozmikus útján történt valami, aminek mindenképpen megvan a mélységes belső törvényszerűsége, de amit az emberiségnek eljövendő földi fejlődése során valami módon mégis le kell küzdenie ahhoz, hogy ne induljon hanyatlásnak. Az emberiség földi fejlődése abból a szellemi fejlődésből indult ki, amely Keleten bontakozott ki, Keleten borult virágba. Tudjuk, hogy ez a legrégibb korokban, az Atlantisz utáni korban még annál is magasabb rendű volt, mint ahogy a Védák költészetében vagy a Védák filozófiájában megjelent. Ez azonban olyan szemlélet volt, amely lényegében csak az erkölcsi-szellemi világrendre irányult. Ez az erkölcsi-szellemi világrend hatalmas és ragyogó volt az emberiség fejlődésének bizonyos letűnt korszakaiban, de éppen Keleten dekadenciába süllyedt. Természeti rendet nem tudott kibontakoztatni magából.

Nyugaton az újabb korban felmerült a világ természeti rendjének szemlélete. Abban a formában, ahogyan először Nyugaton felbukkant, a világot kizárólag azokból az erőkből kiindulva ragadta meg, amelyek a külső természetben az érzékek számára megfigyelhetők. Morális világrendhez nem tud eljutni. Különböző nézőpontokból láttuk már, hogy a Kelet és a Nyugat között éppen az a roppant nagy ellentét, hogy az emberiség Keleten a szellemi-lelkiség egyoldalú felfogására hajlott, Nyugaton pedig elsősorban a fizikai-testiség egyoldalú felfogása felé tart. Ez azután átterjed a teljes emberi szemléletére. Ugyanis általában nem veszik figyelembe, hogy az emberi fogalmak milyen radikálisan különböznek a Földön. Egy keleti embertől teljesen távol állnak azok a fogalmak, amelyeket egy igazi nyugati ember az emberről szólva alkalmaz. Ha egy keleti ember beszél az emberről, voltaképpen olyasmiről beszél, ami alapjában véve nem is létezik a Földön. Lelki tekintete teljesen arra irányul, amit a Föld alapjában véve meg sem érint. Ha a keleti világszemlélet ősi állapotában élnénk, egyáltalán nem vennénk tekintetbe a fizikai-érzéki létet sem a születéssel, sem mindazzal kapcsolatban, ami az emberiség fejlődését szabályozza. Az ember itt teljeséggel szellemi-lelki lényként van jelen, és nem is fejleszt ki megfelelő érzéket a fizikai-érzéki élet iránt. Ez jelentősen befolyásolja mindazt, amit a keleti ember elgondolhat. Mindez ma már dekadenciába süllyedt, a régi korokban azonban határozottan jelen volt a keleti ember elgondolása az emberről, mint szociális lényről.

Mit gondol a nyugati ember? Vegyük csak a Nyugat legkiválóbb szociális gondolkodóit, például Adam Smitht[2]. Ahogy a nyugati természettudomány számára az ember nem is létezik – csak az, ami az emberen kívül esik –, úgy a nyugati társadalomtudomány számára sem. Mert tanulmányozzák csak Adam Smitht: nemzetgazdaságában egyáltalán nem is beszél az emberről, csak egy bizonyos földdarabról, arról, ami ezen nő és terem, meg egy automatáról, amivel a vetést, aratást és a többit végezteti. Van egy földdarab meg egy automata (rajzolja), ennek csupán automatizmusa révén szabadon kell rendelkeznie ezzel a földdarabbal. Az automata jóvoltából ezen a földdarabon mindennek rendben kell történnie. E két dologról beszél voltaképpen Adam Smith, az automata legfőbb tulajdonsága szerinte a gazdasági szabadság, a földdarabot pedig magántulajdonnak nevezi. Szociális elképzeléseinek tulajdonképpeni őssejtje a magántulajdon egy gazdálkodó automatával, amely független a más magántulajdon-darabokon található automatáktól. Adam Smith fogalmai csak a megművelt földről, a magántulajdonról és a gazdasági szabadsággal rendelkező automatáról szólnak. Ezek az igazi fogalmai. Ha emberrel találkozik, akkor azt nem tekinti embernek, hanem azt mondja: ez egy darab magántulajdont képvisel, meg egy gazdasági automatát, csak olyan az alakja, hogy felül feje van, középen törzse, azután még végtagjai, no és mindehhez valamifajta szellem is tartozik. – Róla azonban nem gondolkodnak, nincsenek róla fogalmaik. Csak úgy megjelenik a magántulajdonon. Ameny-nyiben a gazdálkodó automata tevékenykedik, külsőleg felölti a fejjel, törzzsel, végtagokkal rendelkező szellem alakját. Adam Smithnél sehol sem találkoznak semmiféle emberfogalommal. Próbálják csak meg! Megtalálják a magántulajdonból és gazdálkodó automatából álló rendszert, de az ember fogalmát sehol. Ami az ember körül van, azt bizonyos fokig megtalálják, az embert azonban nem. Jellemző, hogy a szabadságnak azt a végső árnyékát, ami még jelen van, a gazdálkodó automatára viszik át. Nincs szó emberi szabadságról, sem arról, ami magát a morális fantázia segítségével szellemi tartalommal feltöltve, az embert mint teljes embert tölti be – hiszen akkor úgy kellene beszélni, ahogyan „A szabadság filozófiájá”-ban beszéltem –, hanem a magántulajdon és a gazdálkodó automata összefüggéséről van szó. A keleti bölcsességből az maradt meg, hogy az ember lelki-szellemi lényéből nem tudunk kijutni a fizikai világba. A nyugati emberek révén képesek vagyunk annak meglátására, hogy van a világon valami reális, mert van valamicsoda, ami azon automatizál; őlordságának nagy birtokai vannak, ezeken gazdálkodik, vadászik külső erői révén. Így tehát látható, hogy őlordságának van valamije. Ami azonban itt járkál, az valójában csak emberi kísértet.

Látják tehát, hogy mit kell keresnünk: magát az embert. Lelki alkatunkban magáról az emberről kell eleven szemléletet kialakítanunk. Van nyugati természettudományunk, amely felsorolja az állatokat. Előbb az egyszerű állatokat, azután az egyre bonyolultabbakat, a legbonyolultabbak négy lábon járnak, majd egyszer csak felegyenesednek, vízszintes irányuk függőlegessé válik – ezt a legmagasabb rendű állatot embernek nevezik. Voltaképpen csak állatok sorozata létezik, ennek legmagasabb rendű tagja az ember. A természettudomány tehát nem veszi tekintetbe az embert. De a társadalomtudomány is csak azt veszi tekintetbe, ami magántulajdon és gazdálkodó automata. Az ember kimarad mind a szociális, mind a szociális-természeti szemléletből. A modern emberiségnek éppen az a sajátsága, hogy észre sem veszi, hogy nem létezik semmi emberi. Egyáltalán meg sem jelenik. Ezért jön létre egy bizonyos igény. Gondolják csak el: az emberek a külső szociális életben élnek. Tegyük fel, hogy Adam Smith szemlélete szerint élnek, hiszen ő azért fejtette ki ezeket a nézeteket, mivel éppen azt mondja velük, ami számos ember gondolkodásának megfelel. Gondolják el, hogy a nyugati emberek rátekintenek szociális életükre: és ők maguk nincsenek is jelen! Van magántulajdon és gazdasági automata, de az ember nincs sehol. Hogy lehet egy ilyen emberfogalomból bármi olyasmit megtudni, ami túl van születésen és halálon? Ezt már csak tekintély alapján lehet elfogadni. Ahogy az ilyen fogalmak egyre jobban kivirágoztak, lassanként minden szellemi vonatkozás alapja a tekintély lett, sőt az emberek még idegenkednek is a szellemiségről való gondolkodástól. A modern proletariátus tudományába mindez ugyancsak belekerült. Komolyan is vették, és azt mondták: a burzsoázia elgondolkodott az emberről, jóllehet, az ember nem is létezik, csak a magántulajdon és a gazdálkodó automata. Ne beszéljünk tehát erről az ostobaságról, az önállóan létező emberről, csakis gazdasági erőkről, mert mindent ezek hoznak létre. Vegyük komolyan ezt a szemléletet! A többiek nem veszik komolyan; egész héten úgy beszélnek, mintha csak magántulajdon és az automata gazdasági szabadsága létezne, vasárnap pedig meghallgatják a halhatatlan lélekről szóló prédikációt.

Olyasvalami ez, amire teljes éberséggel kell odafigyelnünk. Mert ha nincs bátorságunk ahhoz, hogy a dolgokat teljesen éberen szemléljük, nem juthatunk előbbre. Érthető, hogy korunkban igen sok az olyan hatalom, amely a legkevésbé sem akarja, hogy mindezt kellőképp megvilágítsuk. Hiszen az természetesen kellemetlen, amikor arra hivatkozunk, hogy a társadalomtudománynak meg kellene tudni ragadnia az emberek közti harmóniát, miközben valójában mit sem tud az emberről, csupán a magántulajdonról és a gazdálkodó automata gazdasági szabadságáról.

Megpróbáltam megmutatni, hogy hogyan fest egy olyan látásmód, amely valóban a metamorfózis eleven szemléletén alapul, és milyenné válik akkor, ha tudni sem akar ilyen szemléletről. Holnap azokat a mélyebb okokat kell megvizsgálnunk, amelyek oda vezetnek, hogy az ilyen szemléletből szükségszerűen adódó makrokozmikus következményeket ma oly kevéssé akarják az emberek közelébe engedni. Holnap tehát kifejtjük a ma leírt tények, hogy úgy mondjam, makrokozmikus megfelelőit, majd rátérünk mindegyik világszemlélet emberi következményeire.