Ezeknek a fejtegetéseknek az a feladatuk, hogy egyfelől lehetőleg átfogó képet nyújtsanak az embernek az egész világmindenséggel, a fizikai és a szellemi kozmosszal való összefüggéséről, másfelől pedig megmutassák, hogy hogyan juthatunk el a szellemtudományos szemlélet révén fokozatosan az úgynevezett természeti rendet a szellemi-morális világrenddel valóságosan összekötő hídhoz. Ma valamifajta közjátékként olyasmiről szeretnék beszélni, ami rámutat arra, hogy a szelleminek még az emberiség esetében is kapcsolatban kell lennie a fizikaival, ha az emberiség fejlődésének átfogó szemléletére törekszünk. Mert az, ami megakadályozza, hogy a fizikai és szellemi között univerzális világszemlélettel hidat verjünk, az a hagyományos világszemlélet különböző formái számára is megakadályozza, hogy eljusson mindannak a teljes megértéséhez, ami az emberiség fejlődésében szerepet játszik. Hiszen a szellemtudományt nem tekinthetjük olyan elvont elméletnek, elképzelések puszta összességének, amelynek absztrakt formában kell megvilágítania az ember örök mivoltának és az ismétlődő földi életeknek a kérdését. A szellemtudományt nem foghatjuk fel így. Félreértenénk, ha így fognánk fel. A szellemtudományt úgy kell elképzelnünk, mint ami átitatja az életet, és odáig kell eljutnunk, hogy mindazt, amit a szellemtudomány területén is valamilyen elvont alakban, elméleti módon van jelen, azt az életben egészen konkrétan alkalmazzuk. Erre szeretnék először egy példát felhozni, amely valóságos szellemtudományi kutatásokból származik, amelyekről ehelyütt csak beszámolni tudok, ám amelyeket ki-ki a való életben igazolhat.

A folyamat a következőképpen zajlana: a szellemi kutató számára adva vannak bizonyos összefüggések. Ezeket az összefüggéseket kimondja és az életre alkalmazza. Az élet lefolyását mindenki külsőleg szemlélheti. Az élet elfogulatlan szemlélete azután igazolja azt, amit a szellemi kutató szemlélődő jellegű vizsgálatai alapján nyújt. Így kell ennek történnie a szellemtudományi vizsgálat egy olyan esetében is, amelyről ma be akarok számolni.

Manapság a történeti vizsgálatok olyan módszereket alkalmaznak, amelyeket voltaképpen már igen erősen befolyásol az, amit természettudományos gondolkodásmódnak nevezhetünk. A történelem vizsgálata tulajdonképpen lassanként behódolt a természettudományos vizsgálati módszerek előtt, és az emberiség történelmi létét is úgy képzelik el, hogy hatásokat kutatnak fel, amelyeket bizonyos okokra vezetnek vissza, és a történelmi élet bizonyos oksági összefüggését azután a természeti történések oksági összefüggéseinek mintájára alkotják meg. S jóllehet, a történelemnek még csak egyes elszigetelt megfigyelői ilyen radikálisak, mégis létezik az a tendencia, amely a történelmet, legalábbis fokozatosan, a természettudomány szemléletmódjához hasonló módszertan felé közelíti.

Különösen akkor közeledünk a dolgokat pusztán külsőleges, hogy úgy mondjam, a természettudomány vezérfonalát követő szemléletéhez, ha a mindennapi életet keletkezésében szemléljük, és az egyes embert az emberiségnek ebbe a nemzedékről nemzedékre történő keletkezési folyamatába helyezzük bele. Ma sokan találják bár nyomasztónak, mégis szükségesnek, hogy az emberben rejlő tulajdonságokat a fizikai öröklődésre vezessék vissza. Percenként arról beszélünk, hogy az ember ezt vagy azt a többé vagy kevésbé külső vagy belső, fizikai vagy lelki ismertetőjegyét egyszerűen az elődeitől örökölte; és amit a mindennapi életünk számára így kialakítottunk, azt a történelemre is átvisszük. Kiterjesztjük a történelemre is. Szemügyre vesszük a jelenlegi nemzedékben élt életünket, azt, hogy az hogyan jött létre az előző nemzedékéből, amaz pedig az őt megelőzőéből és így tovább. És hozzászokunk ahhoz, hogy a történelem alakulását voltaképpen a nemzedékek egymásra következésének mintájára képzeljük el.

Vegyük a Föld valamelyik darabját, például Közép-Európát. Ezt úgy szemléljük, hogy a legutóbbi évtizedek közép-európai emberének tulajdonságaiból indulunk ki. Ezután visszatérünk a régebbi évtizedekhez, és igyekszünk, lehetőleg az érzéki tapasztalás során megszokottakra támaszkodva, mondjuk a mai németek vagy franciák tulajdonságait a XVIII. századi németek vagy franciák tulajdonságaira visszavezetni. Az emberiség fejlődését bizonyos fokig egyenes vonalú áramlásnak tekintjük, és ezzel meg is elégszünk. A természettudósok azt mondanák: az okság iránti igény akkor elégül ki, ha a jelenkor valamely embercsoportjának lelki-szellemi minőségeit vissza tudjuk vezetni ugyanazon nép, ugyanazon faj korábbi nemzedékeinek szellemi-lelki kvalitásaira, vagyis ha az idő egyenes vonalú folyamatában bizonyos okozati összefüggést állíthatunk fel.

Hogyan is juthatna túl a nemzedékek sorának és fejlődésének puszta követésén egy olyan vizsgálódási mód, amely a legutóbbi három-négy évszázad során és még régebben alakult ki, és legyen bár mégoly vallásosan spirituális, amint eloldja magát az elvontságtól, gyakorlatilag úgy érzi, hogy a lelki-szellemi élet szorosan kötődik a fizikaihoz? Éppen ezen a ponton kell komolyan vennünk mindazt, amit az antropozófia felismerései nyújtanak számunkra. Hiszen ilyen szempontból nem csak annyiban kell az embert vagy a jelenkorban élő bizonyos számú embert tekintetbe vennünk, ameny-nyiben a közvetlenül őket megelőző nemzedéktől öröklött jegyekkel rendelkeznek, hanem lényegében azzal kell tisztában lennünk, hogy minden egyes emberben jelen van a lelki-szellemi, amely a fizikai testébe való megérkezése előtt hosszú időt töltött a szellemi-lelki világban. Ha tehát egy ma élő ember áll előttünk, azt kell mondanunk: látjuk testi mivoltában; mindenképpen magán hordozza a korábbi nemzedékektől öröklött jegyeket. De látjuk őt szellemi-lelki értelemben is. Ebből a szempontból olyan lelket hordoz magában, amelynek semmi köze sincs az őt közvetlenül megelőző nemzedékekhez, és még a sokkal távolabbi múlt nemzedékeihez sem sok, amelyek a mi korunknál sokkal régebbi időkben voltak jelen a Földön. Hiszen ez a lélek, mialatt generációk egész sora követte egymást, nem is állt semmiféle közvetlen kapcsolatban a földi fejlődéssel, mert mindeközben a szellemi-lelki világban volt. Egyoldalú dolog ugyanis az embernek csupán a nemzedékek során átöröklött jegyet vizsgálni. Végeredményben puszta illúzió, ha az embert vagy a történelem alakulását ilyen módon szemlélik. Lényegében csak elhitetik magukkal, hogy értik a dolgot, valójában azonban egyáltalán nem értik. Elméleteket állítanak fel arról, hogy az emberek jelenlegi viselkedése, életmódja valamilyen öröklött minőségből ered. Ha elég elfogulatlanok volnánk, számtalan esetben, sőt minden esetben azt kellene mondanunk, hogy mindaz, amit az egyik nemzedékről a másikra továbbfejlődő fizikai minőségnek tekintenek, egyáltalán nem magyarázza meg jelenkorunk bármiféle helyzetét, sem az egyes ember, sem pedig az emberek népi vagy faji természetű csoportjai esetében. Ha el akarunk jutni az igazsághoz, és nem akarunk megmaradni ennél az absztrakciónál, amely ha materialista is, de mégiscsak absztrakció – sőt materialista absztrakció –, akkor tekintetbe kell vennünk, hogy azt, ami a jelenben él, amellett, ami a véráramlatban rejlik, a lélek erői magyarázzák, amelyek hosszú időn át a szellemi világban éltek, mielőtt megtestesülésük során aláereszkedtek ezekbe a testekbe.

Az évek folyamán utaltam már ezekre a jelenségekre. Utaltam rá, hogy korunkban, különösen a katasztrofális eseményeket megelőző időben, konkrétan az európai népesség olyan emberekkel keveredett, akik a kereszténység első századaiból származó lelket hordoztak magukban. A világ azonban bonyolult, és az ilyen meghatározások voltaképpen mindig csak részlegesen találóak. Az ilyen meghatározásokat újra meg újra ki kell terjesztenünk, hogy lassanként a teljes áttekintés közelébe juthassunk. Ezt nem szabad úgy felfognunk, mintha a régebbi helyes, de csak bizonyos számú emberre érvényes meghatározást korrigálni kellene; kiegészítésül azonban el kell mondanunk a következőt.

A közép-európai népesség aránylag nem túlságosan nagy részének olyan a lelke, amely a kereszténységnek ezekben az első századaiban élt – már ahogyan ezeket a századokat a népszerű történelem nyomán elképzeljük. A dolgok sokkal bonyolultabbak ennél. A szellemtudományi kutatás számára valami olyasmi mutatkozik meg, ami némely vonatkozásban paradoxnak tűnik. A helyzet azonban az, hogy a szellemtudományi kutatás eredményeit csakis valóságos meglátásból, valóságos érzékfeletti tapasztalásból szabad merítenünk, és rendszerint tévedést tévedésre halmozunk, ha puszta spekulációra, merő filozófiai vagy egyéb spekulációra adjuk a fejünket. A tapasztalat tényei mindig mást mondanak és ez olyasmi, amit a szellemi kutató rendkívül intenzíven él át: hogy voltaképpen meglepik a saját eredményei. Először egyáltalán nem számít arra, hogy ez vagy az kiderüljön, az eredményei viszont őt magát is meglepik.

Hogy bemutassak néhány ilyen eredményt, lelki tekintetüket arra a népességre szeretném irányítani, amely akkoriban élt Amerikában, amikor az európaiak megkezdték, majd tovább folytatták Amerika meghódítását. Mint tudják, ezt Európa civilizált nézőpontjából vad népességnek tekintették. Ez az Amerikában élő indián népesség vadnak számít ugyan ahhoz képest, amit az európai világ legutóbbi századaiban civilizációnak neveznek, más, az intellektustól eltérő lelki erők tekintetében azonban olykor mégis élt bennük valami, amit az úgynevezett civilizált ember is visszakívánhatna. Mindenekelőtt a világ szellemi hatalmainak olyan szemlélete élt az indián népességben, amelyben közelebbről megvizsgálva van valami imponáló. Ez a népesség a Nagy Szellemet tisztelte. A hódítások kezdetén ugyan már hanyatlóban volt mindez, ám ezek a hanyatló jelenségek egy olyan Nagy Szellem tiszteletére utalnak, amely mindenen átáramlik, mindent átjár, és az egyes, elementáris szellemek az Ő alárendelt erői.

Ez az amerikai népesség ezekben az – úgy mondhatnánk – vallásos-panteista elképzelésekben élt. Mindenekelőtt azt kell azonban leszögeznünk, hogy ez az amerikai népesség külső értelemben semmit sem élt át mindabból, amit az európai népesség az úgynevezett keresztény fejlődés során átélt. Az amerikai indián népesség nemzedékei nem élték át azt, amit az európai népesség a kereszténységtől kapott. Egész lelki alkatuk panteista érzelmekhez vezetett, és cselekedeteiket is az ilyen érzésekkel összefüggő ösztönzések irányították. Ezek a lelkek azonban úgy fejlődtek, hogy haláluk és újabb születésük között aránylag rövid időt tölthettek a szellemi világban. Ahhoz, amit ezek a lelkek intenzíven, de roppant egyszerű, elementáris módon átéltek, amit a szellemi világban feldolgoztak, nem volt szükség hosszú időre. Így az első nyugati hódítások idején élő indián népesség lelkei szinte valamennyien, de még a későbbi lelkek is, visszatértek a Földre, mégpedig lényegében a nyugat-európai népességben.

Megvizsgálhatjuk tehát a nemzedékek sorát a mi korunktól vissza egészen a középkorig; így a fizikailag átöröklött jegyekhez jutunk. Ha azonban ezt tekintjük a teljes valóságnak, illúziókban ringatjuk magunkat. Merő absztrakció, ha a jelenlegi Európa nyugati népeit, be egészen Közép-Európáig, sőt mindezeken túlmenve, még Kelet-Európáig is, csupán úgy tekintjük, hogy ezek a nemzetek az előző generációktól vették át ismertetőjegyeiket és a többi. Ez ugyanis nem minden; ezekbe a testekbe, amelyekben az elődök vére folyt, nevezetesen a népesség túlnyomó részébe, nyugati lelkek költöztek be; tehát olyan lelkek, akik belső fejlődésük során nem részesültek még a kereszténység ösztönző hatásában, hanem lényegében valamilyen panteista hatást hordoztak magukban. Ezek az emberek kívülről, már a környezetüktől kapott nevelésük első heteiben fogadták magukba a kereszténységet, kívülről alakultak olyanná, amilyennek ma sokszor kizárólagosan látszanak; hiszen éppen a külső kultúra és civilizáció terjed egyenes vonalúan egyik nemzedékről a másikra, nem úgy, mint a lélek belső sugallatai. Aki azonban elfogulatlan, és úgy tekint az emberekre, hogy pillantása a jellegzetességeikig hatol el, az meglátja bennük annak a lüktetését, amit a lelkükkel együtt magukba fogadtak.

Említettem, hogy a szellemtudományi kutatás eredményei sokszor paradox jellegűek. Ezekhez az eredményekhez nem lehet okoskodással eljutni. A tapasztalatnak kell létrehoznia őket a sokszor leírt és az irodalomban is ismertetett módszerek révén. Az azonban, aki külsőleg igazolja ezeket az eredményeket, azt találja, hogy a külső világ érthetővé válik azáltal, hogy ilyen felismerésekből indulunk ki.

Voltak olyan emberek, akik a történelemben általában népvándorlásnak nevezett korban éltek Európában, és kivándoroltak. Lelkük azokéhoz hasonlított, akik felvették a délről észak felé terjedő kereszténységet, olyan lelkekhez tehát, akik külsőleg növekedtek bele a kereszténnyé válásba. Ezek a lelkek, akik a kereszténységet olyan formában vették fel, ahogyan az az első századokban élt Európában – ami pedig nagyon eltért a mai kereszténységtől –, nem valamiféle közép-európai népességben testesültek meg ismét. Mindenképpen hosszabb időre volt szükségük haláluktól újabb születésükig, mint az amerikai indián lelkeknek; ezúttal viszont olyan lelkekkel van dolgunk, akik fizikai életüket régebb óta élték át itt, mint azok, akiket a legutolsó indián lelkeknek tekintünk, tehát a hódítások korának indián lelkei. Ilyen messzire megyünk vissza ugyanis. A régebbi indián lelkek sorsát itt nem kívánjuk érinteni. Azok a lelkek pedig, akik a kereszténység első századaiban Európában megtestesültek, akik a kereszténység délről észak felé történő kulturális elterjedése során voltak jelen, most inkább Ázsia irányában testesültek meg. Amit most leírok, az különösen azokban az időkben mutatkozott meg világosan, amikor a XX. század második évtizedének iszonyú katasztrófája közeledett. Jelenlegi földi civilizációnk nézőpontjából különösképpen jelentős, amikor azt látjuk, hogy az ilyen lelkek jelesül a japán népben testesültek meg. Ezek tehát olyan lelkek, akik Európában egyszer bejárták a kereszténnyé válás sajátos útját, most azonban gyermekkoruktól fogva egy hangot sem hallanak a kereszténységről, akiknek dekadens ázsiai jellegét csupán árnyalják a tudatalattijukban megőrzött, egykori keresztény hatások, akikben benne rejlik továbbá mindaz, ami a mai Európa ellen fordul. A kereszténység Európában délről észak felé terjedt a barbár népek között, és ez lényegében a – mint elmondtam, az egykor hatalmas, de már lehanyatlott – keleti bölcsességnek az első, éppen létrejött, primitív keresztény behatásokkal való összekapcsolódásából jött létre. Lényegében ez történt a népesség nagy részével. A helyzetet mindenesetre bonyolítja, hogy az így létrejött népességgel – hiszen az amerikai őslakosság és a közép-európai népesség lelkei is kelet felé vonultak – sok olyan test keveredett, amelyben a kereszténység első századainak délebbre élő lelkei laktak. Immár ezek is benne éltek abban a népességben, amely a leírt módon jött létre.

Ha a jelenlegi civilizációt szemügyre vesszük, számos olyan lélekkel találkozunk, aki éppen a kereszténység megalapítását megelőző századokban élt Ázsiában, Elő-Ázsiában vagy egyáltalán bárhol Ázsiában. Természetesen ez már nem volt a keleti bölcsesség kultúrájának nagy virágkora, mégis ebben a korban alakultak ki azok a fogalmak, eszmék, amelyek révén azután megértették a Golgotai Misztériumot. Olyan lelkekről beszélek tehát, akiktől távol állt ugyan a Golgotai Misztérium, de megvolt bennük a bölcsességnek egy bizonyos kultúrája, amely azután átterjedt hozzánk Nyugatra, és amelynek révén a Golgotai Misztériumot előbb a görögség, majd a római világ megértette.

Mindig különbséget kell tennünk ugyanis a Golgotai Misztérium ténye és az évszázadok során felmerült értelmezései között. Mert ezt a tényt minden korszak új módon értelmezheti, és ostobaság volna a Golgotai Misztériumról szóló bármilyen tanítást magával a misztériummal azonosítani. Ezt elegendő egyetlen hasonlattal megvilágítanom. Gondolják el, hogy van egy igen zseniális ember. Azután van még egy gyermek, meg egy középszerű, mindent elegyengető, kissé nyárspolgári, tehát átlagos ember, és ezeken kívül még egy szintén zseniálisnak tartott ember. Mindhárman ugyanazzal találják magukat szemben: a zseniális ember realitásával. A gyermek talál valamilyen magyarázatot arra, amit a zseniális ember tesz. A mindent elegyengető nyárspolgárnak is meglesz rá a magyarázata, az ugyancsak zseniális tulajdonságokkal rendelkező embernek pedig másmilyen magyarázata lesz. Mindhárman ugyanazzal a valósággal szembesülnek, magyarázatuk azonban teljesen eltérő lesz, és nincs jogunk arra, hogy bármelyiket azonosítsuk a valóságos ténnyel. Ugyanígy nem azonosíthatjuk az eredeti kereszténység tanításait a kereszténység valóságával. A kereszténység első századainak tanításai Keletről származtak. Voltaképpen a keleti bölcsesség tanításait vették át, és ezekkel magyarázták a Golgotai Misztériumot. Természetesen iszonyú zsarnokság, ha a továbbfejlődő egyház egyedül ezeket a tanításokat tekinti érvényesnek, hiszen ezek nem egyebek, mint a Golgotai Misztériumnak egy korszak saját előfeltételeivel összhangban levő magyarázatai. Más korok másképpen magyarázhatják a Golgotai Misztériumot. Nekünk szellemtudományos módon kell megmagyaráznunk, hogy eleget tegyünk a jelenkor követelményeinek.

A krisztusi sugallatról szóló tanításokat az első századokban Keleten találjuk meg – bár nem a kereszténységre alkalmazva, hanem a Golgotai Misztériumtól többé-kevésbé eltekintve –, természetesen az akkori művelt emberek körében nagyobb mértékben, mint a népesség túlnyomó többségében. Azoknak a keleti lelkeknek, akik közvetlenül a Golgotai Misztérium megtörténte előtt vagy azzal egy időben éltek, hosszú időt kellett átélniük haláluk és újabb születésük között, mert a keleti kultúra még hanyatlásában is rendkívül bonyolult elképzeléseket nyújtott a lelkeknek.

Ezek a lelkek különösen Amerika későbbi népességében jelentek meg, amikor Európából kiindulva, hódító népességként elözönlötték Amerikát. Az egész materialista árnyalatú amerikai kultúra lényegében abból ered, hogy olyan lelkek jelennek meg benne, akik az általam jellemzett kor keleti lelkei voltak, és akik most úgy testesültek meg, hogy ez a testiség idegen volt számukra. Hogy úgy mondjam, már erősen hanyatlóban lévő fogalmaikkal szívódtak bele a testiségbe, amelyet nem is értenek, hanem meglehetősen primitív-materialista módon fogják fel, sőt többé-kevésbé elmennek az ember mellett, aki azért vált számukra idegenné, mivel előző földi életükben alapjában véve intenzív absztrakcióra törekedtek. Jelenlegi inkarnációjukba nem tudnak beilleszkedni, előző földi életükből felmerül viszont mindaz, ami azután benne él a természet külső szemléletétől elkülönülő, sokszor szektajellegű vallásosságukban. Ez él még Mrs. Eddy[1] anyagtagadásában is, meg a szcientistáknál és a többieknél. Igazolhatja mindezt a külső világ bármely jelensége, ha elég elfogulatlanul szemléljük.

Mint látják, a valóság képéhez úgy juthatunk el, hogyha a külső antropológia szemléletmódjához hozzátesszük azt, amit az antropozófiai szellemtudomány adhat számunkra. Azt azonban, amit az antropozófiai szellemtudomány nyújt, komolyan kell vennünk. Nem elégedhetünk meg annak elméleti kifejtésével, hogy ismétlődő földi életeink vannak. A valóságot, a külső valóságot a gyakorlatban is ennek a felismerésnek a szellemében kell szemlélnünk, és akkor ezek a felismerések lassanként a társadalmi-gyakorlati életben is meghozzák gyümölcseiket. Akik olyan világszemléletbe kapaszkodnak, amely csak a természet külső rendjét veszi figyelembe, amely tehát a puszta antropológiai léthez vezeti el az emberiséget, hogy csakis azt vegye tekintetbe, ami fizikailag öröklődik egyik nemzedékről a másikra, azok egyre inkább rejtélyekkel fognak szembetalálkozni. A rejtélyekkel kapcsolatban sokáig illúziókban ringathatják magukat. Azt hihetik, hogy értenek valamit az emberiség történetéből, de csupán azért esnek áldozatául ezeknek az illúzióknak, mert a legifjabb koruk óta beléjük sulykolt elméletek miatt csak arra tekintenek, ahhoz van érzékük, ami a fizikai átöröklés során nyilatkozik meg. Az emberek azonban lassanként mégiscsak eljutnak odáig, hogy azt mondják: vannak olyan letagadhatatlan tények, amelyek semmiképp sem magyarázhatóak a tisztán antropológiai okság szellemében. Tekintetbe kell vennünk azt, hogy bármely jelenkori nép bármelyik nemzedékében élnek olyan lelkek, akik egészen máshonnan származnak, nem pedig a népük ük-ük-ükapáitól. Ez a népi egoizmus számára nem hangzik valami hízelgően, de ennek a népi egoizmusnak egyébként is el kell tűnnie ahhoz, hogy az emberiség a jövőben megfelelően fejlődhessék. Meg kell jegyeznünk, hogy az európai népesség nagy része a középkori elődök vérét viszi ugyan tovább, de indián lelkeket hordoz magában, és hogy azok a lelkek, akik itt éltek Európában – nagy részük Attila korában –, és akkoriban felvették a kereszténységet, most odaát, Ázsiában jelennek meg. Ez elfogulatlan megfigyeléssel még bizonyos művelt lelkek esetében is észrevehető. Persze az ilyen igazságokhoz nem juthatunk el a jelenségek manapság szokásos egyenes vonalú, elvont, pedáns szemlélésének útján. Ha azonban már a fogalmainkat sem a ma szokásos, elvont módon alkotjuk meg, hanem a valósághoz akarunk eljutni, akkor az itt említett szempontokból kell kiindulnunk. Akkor valami máshoz fogunk eljutni, ami ugyan megint paradoxnak fog hatni, ám az említett igazságokat mégis ez magyarázza meg.

Különös például, hogy ezzel a sajátságos aromával még Rabindranáth Tagore[2] részben kihívó megnyilvánulásaiban is találkozhatunk. Úgy mondhatnánk, hogy szellemi kezünkkel itt megragadhatjuk a lélek keresztény, illetve a test keleti származását. Ebből adódik ez a keletieskedő, kihívó hang. Rabindranáth Tagoréval kapcsolatban, és ami különösen az európai ember lelkében meleg, jóleső érzést kelt, az egy egykor a kereszténységbe bevitorlázó lélektől származik, aki azonban ebben az inkarnációjában nem lett keresztény, mivel egy nem keresztény külső civilizációban él.

A görögök „Ismerd meg önmagad!” mottója nem csupán az egyes embernek szól, és mindenekelőtt nemcsak önmagunk triviális szemlélésére való, hanem az emberiségre is vonatkozik. Az emberiség azonban általában kényelmetlennek találja ennek az elvnek a követését. Civilizációnk viszont nem halad előbbre, hanem egyre lejjebb süllyed, ha az „Ismerd meg önmagad!” apollói igéjét nem vesszük végre komolyan az egész emberiségre vonatkozóan is. Mindenesetre kellemetlen, ha az embert nemcsak orráról, szájáról, szeméről kell megismernünk, hanem arról is, hogy a lelke hogyan fest. Kurt Leese[3], akiről nyilvános bázeli előadásomban említést tettem, ezt „bosszantónak” és „irritálónak” találná. De vajon megvalósulna-e a gyakorlatban a szellemi világnézet befogadása az emberiség részéről, ha az ismétlődő földi életekről és az általuk megvalósuló sorsról elvont frázisokban beszélnénk, az életben való gyakorlati alkalmazásuktól visszariadva, és az emberről semmi egyebet nem akarnánk megtudni, mint a hajszínét vagy a szemöldökének, orrának az alakját. Ha a szellemi világszemlélet elterjedését komolyan akarjuk venni, akkor az ember megismerését is szellemi-lelki impulzusoknak kell áthatniuk, és ettől még az a kellemetlenség sem tarthat vissza bennünket, hogy valóban meg kell ismernünk az ember lelki oldalát, a saját magunkét és másokét is. Akkor a lelki tulajdonságokra éppen úgy figyelnünk kell, mint az orra, és az emberiségnek a jelenből a közeljövőbe történő továbblépése éppen azon fog alapulni, hogy nem csak az orr külső alakjára tekintünk, hanem arra is, hogy az emberi lelkek közti kapcsolatokat a lélek megismerésére rendezzük be. Az úgynevezett szociális kérdés jóval mélyebb dolog annál, ahogy ma számos ember képzeli. Ezt a szociális kérdést alapjában véve még távolról sem tudjuk érinteni, ha az embert továbbra is úgy szemléljük, ahogy a tegnapi előadás végén jellemeztem, tehát ha az embert teljesen mellőzzük, és csak a magántulajdon megműveléséről és gazdálkodó automatákról beszélünk. Miután a lélek ösztönös ismeretének visszaszorulása óta egyáltalán nem is vagyunk képesek az emberre rátekinteni, ezért a szociális élet ma a legkülsőségesebb formákban éli ki magát. Ez azonban csupán az ösztönöket, a legvadabb ösztönöket hozza felszínre. Az emberiség a legvadabb ösztönélet martalékává válna, ha a szellemi-lelkiség nem hatná át közvetlen emberi életünket. Ehhez viszont arra van szükség, hogy a külső történelmi kauzalitás mellett azt is meglássuk a földi emberiség jelenkori valóságában, hogy az utódok nem csupán fizikai elődeik életét élik meg, hanem azokat a lelkeket is, akik valamilyen lelki-szellemi entitásként valamelyik régebbi korban éltek a Földön. Az újra megtestesült lelkek tulajdonságai a fizikai jegyekkel együtt eredményezik mindazt, amiben jelenkorunk emberi civilizációjának valósága igazán megnyilvánul.

A szellemi világszemlélettel szemben egyelőre fellépő reakció nemcsak a természettudomány mechanikus-materialista gondolkodásmódja révén érvényesül az elméleti vizsgálatok területén; ennél sokkal mélyebbre hatol, és ma azáltal is érvényre jut, hogy éppenséggel olyan világrendet akarnak kialakítani, amely eltekint minden szellemi-lelkiségtől, és csak a generációk sorának fizikai-antropológiai jellegéhez igazodik. Európa térképe tisztán csakis a népek vérségi ösz-szefüggéseinek, csakis soviniszta, nemzeti egoista szempontoknak megfelelően alakuljon ki: ez a szellemi-lelki világszemlélet ellen fellépő gyakorlati szociális reakció. Úgy mondhatnám: amennyiben Európa elfogadja a wilsonizmusnak a vérrokonságon alapuló népek önrendelkezéséről szóló szónoklatait, akkor ezzel kijelenti, hogy a lelki-szellemi hatásokról mit sem akar tudni. Ez szembeszegülést jelent mindannak elfogadásával, ami lelki-szellemi.

Ez nem kritika, hanem egyszerűen a tényállás leírása; mert itt éppen a gyakorlati-szociális, faji alapú ellenszegülés érvényesül a szellemi-lelkivel szemben. Amennyiben azonban ez a szellemi-lelki elem megjelenik az emberek gondolkodásmódjában, akkor megjelenik a gyakorlati életben is. Erre pedig korunkban olyan égető szükség van, hogy nem is történhet elég gyorsan. Akik kezdik megérteni az antropozófiai beállítottságú szellemtudomány gyakorlati jelentőségét, a szellemtudományos ideáknak az emberi cselekvés eleven ösztönzőivé történő átalakulását, azoknak minden lehetséges erőfeszítést meg kellene tenniük ahhoz, hogy ellene hassanak annak, ami pusztán antropológia. Látjuk, hogy a világ ma a – legtágabb értelemben vett – antropológia révén rohan a hanyatlás felé. Ettől a hanyatlástól az antropozófiának kell őt megóvnia.

Az emberiség fejlődése során ma lényegében két áramlatnak kell keményen megküzdenie egymással. Az egyik tisztán antropológiai jellegű, és a legkülönbözőbb formákban még a politikai rendszabályokat is áthatja, a másik az antropozófia, amelyet ma még elvetnek. Hiszen mindenütt azt látjuk, hogyan kell a mai embernek fokról fokra odáig fejlődnie, hogy erős késztetés alakuljon ki benne annak eldöntésére, melyik utat követi. Erre nem kerülhet sor valamiféle elméleti-világnézeti kuckóban, ennek teljes mértékben meg kell jelennie a gyakorlati világszemléletben. Mindezt különösképpen rossz néven veszik azoktól, akiknek az antropozófiai világszemlélete valóban nem reked meg egy bizonyos szinten, hanem éppen abban látják a szellem jelentőségét, hogy uralkodni tud az anyagon, bele tud merülni az anyagba, hogy ilyen módon a mindennapi életet is ugyanabból a nézőpontból szemlélje. Gyakran elmondtam már, hogy az emberiség valódi ébredésére van szükségünk, olyan ébredésre, ami azt jelenti, hogy az ember kifejleszti magában a döntés belső bátorságát. A mai emberiségnek erre van szüksége.

Ilyen vonatkozásban igen nyomasztó indítékok bújnak meg a mai úgynevezett civilizált emberiség alapjaiban. Korunkban bőségesen van alkalmunk annak megtapasztalására, hogy egyelőre elutasítanak minden olyasmit, ami azt követeli az embertől, hogy bensőleg döntsön valami mellett. Mert nem kell ahhoz pártossá válni, hogy bevezessük a mindennapi életbe mindazt, amit be kell oda vezetnünk, hiszen a jövő felé haladó fejlődést éppen az fogja jellemezni, hogy azt is magasabb nézőpontból tudjuk szemlélni, ami közvetlenül előttünk van.

Talán nem voltunk tanúi éppen most egy olyan eseménynek, amely lényegében igen alaposan rávilágít a lelkek mostani aluszékonyságára? Sok év óta nem győzöm hangoztatni, hogy az absztrakció iránti szeretet hogyan csinált wilsonistát az emberiség egy nagy részéből, s azt is leírtam, hogy ez valójában mit is jelent a mi korunkban. Legutóbb azt láttuk, hogy egy kisebb, de bizonyos fokig mégis a civilizációhoz tartozó népnek döntéseket kellett volna hoznia. Ez a nép szembesült egy sok tekintetben talán kétes jellemmel, aki azonban bizonyos módon kényszeríthette volna ezt a népet arra, hogy felébredjen. És azt kellett látnunk, hogy ezt a személyiséget, hogy úgy mondjam, valóságos paradoxonként eltávolították, és a nép elhatározta, hogy ismét egy senkit, egy minden szempontból senkinek bizonyuló embert helyez a csúcsra.

Ezek a dolgok ugyan teljesen mindennapi ügyekkel kapcsolatosak, de manapság éppen az olyan kiábrándító, hogy az ilyesmit nem tünetnek tekintik, hanem hidegen elmennek mellette; nem veszik észre, hogy az emberiség hanyatlásának tüneteiről van szó, és hogy olyan erőket kellene életre kelteni, amelyek lelkileg felébresztenék az emberiséget. Nagyon nagy szükség volna arra, hogy a művelt emberiség nagyobb belső elevenséggel kövesse a mai kor külső eseményeit, és részt vegyen abban, ami bensőleg lejátszódik.

Azáltal igazán nem válunk nagy szellemmé, hogy közömbösen megyünk el mindamellett, ami olyan mélységesen szimptomatikusan megmutatja az események haladási irányát, hiszen a külső eseményekben az nyilvánul meg, ami külsőleg hat. Gyakran utaltam rá, hogyan járják át jelenleg az emberiséget az arimáni erők. Ezt külsőleg is láthatjuk, ha elfogulatlanok vagyunk. De hogyan győzedelmeskedhet az igazság, ha közömbösen, álmosan megyünk el azok mellett a történelmi események mellett, amelyek külsőleg bizonyíthatnák az igazságot, és csak úgy veszünk róluk tudomást, ahogy az emberiség az ilyesmiről még ma is tudomást szokott venni. A szellemtudomány semmi esetre sem akar pártos jelleget ölteni, de magában kell hordoznia az élet valóságát. Ma látnunk kell, hogy a világ erős arimáni erők ellenállását szegezi szembe mindazzal, ami a szellemet hangsúlyozza. Annak azonban napjainkban kell eldőlnie – ami természetesen évekbe telhet –, hogy igazuk volt-e azoknak az egyházatyáknak, akik Kr. u. 869-ben, a nyolcadik általános ökumenikus zsinaton elvetették a szellemet, és hogy a helyzet ennyiben maradhat-e, vagy pedig a szellemet ismét be kell vonni az emberiség fejlődésébe. Ez viszont pusztán elméleti fejtegetések révén nem válhat eleven valósággá az emberiség számára, hanem csakis azáltal, ha az élet gyakorlatává válik.