Tegnap megpróbáltuk kifejteni, hogy az ember hogyan lép át a szellemi világból, ahol földelőtti létében szellemi lényként tartózkodik, erre a fizikai Földre. Mindenképpen szükséges, hogy az ember lényének örök magvát a földelőtti lét elismerése alapján értsük meg, ha lelkünk elé akarjuk állítani, hogy Krisztus és a golgotai misztérium hogyan hatott a földi emberiség fejlődésére. Mert hogy eljussunk a golgotai misztérium igazi lényegének megismeréséhez, végig kell követnünk, hogy e történéssel hogyan ereszkedett le Krisztus, a szellemi világok lénye, a földöntúli régiókból magába a földi létbe, mint olyan lény, aki azelőtt csak azokban a régiókban volt, ahol a Földet megelőző létünkben mi magunk is tartózkodunk. Majd hogyan ereszkedett le ez a lény és vett magára Jézusban, az emberben, földi alakot és hogyan működött.

Ha Krisztus és a golgotai misztérium ilyen megértéséhez akarunk jutni az ember születésének történésével összefüggésben, amelyről tegnap vázlatosan beszéltem, akkor mindenekelőtt tekintetbe kell vennünk, hogy az ember lelki alkata, belső élete igen jelentős átalakuláson, igen jelentős változásokon ment át az emberiség földi fejlődése során. Hiszen ma gyakran úgy tekintik a dolgot, mintha a mai ember éber és alvó állapotának tudatformái mindig meglettek volna az emberiségben, legalábbis lényegében, amióta az emberiség történelme létezik. Legfeljebb a természettudományos-kozmológiai világkép mutat vissza a régebbi emberiség primitív, félig állathoz hasonló alakzataira - még beszélnünk kell majd erről -, ezekben természetesen az ember belső világát is másként kell elképzelni a gondolkodás, érzés, akarat vonatkozásában, mint a mai emberét. De ma rendkívül kevéssé mutatnak rá azokra a változásokra, amelyeken az emberiség tudata, az ember egész belső lelki alkata keresztülment a földfejlődés őskora óta. Pedig itt mérhetetlenül fontos és lényeges dolgokról van szó.

Ha az emberiség fejlődésének igen régi korába megyünk vissza - nem kell a földfejlődés őskoráig elmennünk, csak mintegy a golgotai misztérium előtti II-III. évezredig -, úgy azt találjuk, hogy az akkori embereknek egészen más tudatuk, egészen más belső lelki alkatuk volt, mint később. Megvolt ugyan az az éles különbség, amely a jelenlegi ember ébrenléte és alvása közt fennáll, de nem ez volt az egyedülálló az ember napi tudatváltakozásában. Ma az ember csak az éber és az alvó állapotot ismeri, és ezek között az álmokat. De ezekről az álmokról azt kell mondanunk, hogy bár van bennük tudattartalom, ez gyakorta megtévesztő és semmiképpen sem utal valami olyan valóságra, amelyet az ember nappali tudatával minden további nélkül közvetlenül ellenőrizhet; közvetett módon esetleg. Egy régebbi kor embereinél e három tudatállapoton kívül - amelyek egyike, az álomállapot igen kétes, legalábbis a megismerés számára -, létezett egy közbülső állapot, nem a mai álomállapot, és nem olyan teljes éberség, mint a mai ébrenlét, de nem is a maihoz hasonló teljes alvás vagy félig tudatos álmodás, hanem képszerű ébren-álmodásnak mondhatnánk. Ebben az ébren-álmodásban képek peregtek le, ahogyan a mi éber tudatunkban a gondolatok leperegnek. Így peregtek le bizonyos korokban egy régebbi emberiség tudatában e képek. E képek formái mindenesetre hasonlítottak a mai álomképekhez, de tartalmuk egészen kifejezett érzékfeletti valóságra utalt, ahogyan a mi észleleteink fizikai valóságra utalnak. Ha egy fizikai lény színeit és formáit észleljük, akkor tudjuk, hogy ez fizikai valóság, így a régebbi ember olyan képeket élt át, amelyek éppoly szabadon mozogtak tudatukban és éppoly könnyűek voltak, mint a mi álomképeink, de tartalmuk révén biztosították, hogy szellemi valóságra utalnak. Ma egészen biztosan tudjuk, hogy valami fizikai-érzékletes van kint a világban, mikor szemünk észlel valamit - a régebbi ember ugyanígy tudta, hogy szellemi valóságot észlel, mikor tudatában bizonyos fajta képek leperegtek.

A földelőtti lét utócsengése is benne volt abban, amit egy régebbi korszak embere szellemi valóságként átélt. E korszak emberének lelkében egyszerűen naponta megvoltak azok a belső élmények, amelyek teljességgel azt bizonyították számára, hogy földi létének kezdete előtt szellemi-lelki létben tartózkodott, tisztán szellemi világban. E régebbi korszak embere ezt mindennap tudta. Teljesen világos feltételezés volt számukra az ember lényének örök magva, valamint egy földöntúli világ is, amelyhez az ember éppen úgy hozzátartozik, mint a földihez. Akik pedig e régebbi korokban misztérium-beavatottként voltak beavatva e tények mélyebb kialakulásába, azok úgy szólhattak híveikhez beavatási tudományuk alapján, hogy ezek a hívők és hívek eljuthattak ahhoz a meggyőződéshez, hogy földelőtti létük utóhangjába pillantanak bele és ezzel egyben abba a szellemi világba, amelyhez az ember lényének örök magvával tartozik. Ez annak a szellemi lénynek a kegyelme, amelynek fizikai képmásként a fizikai Nap felel meg. A régi misztériumbölcsesség hívője így tehát azt mondhatta magának: feltekintek a Napra, de ez a külső fizikai nap csak egy szellemi Naplény képmása. Ez a szellemi Naplény áthatja a szellemi világot, amelyből földi létembe én magam leszálltam. E Naplény ereje adta meg lelkem földi létének, hogy hatására földi időszakom egyik lelki élménye révén lelkem biztos lényem örök magvában, midőn földelőtti létemre visszapillantok.

Aki tehát régebbi korokban a beavatottak erejének támogatásával átérezte a Naplény kegyelmét és ezzel képtudata révén tudott földelőtti létéről és lényének örök magváról, annak számára az ember földi halála még nem volt különösebben rejtélyes. Mert tudta az ember haláláról, hogy csak a fizikai emberi organizmust érinti. Ismert azonban önmagában valamit, ami korábban leereszkedett ehhez a fizikai emberi organizmushoz. A halál csak olyan eseménnyé vált számára, amely nem érintette azt, amit külső tudatformája révén ismert. Tehát az embereknek ilyen lelki alkatuk volt egy igen régi korszakban, a golgotai misztériumot megelőző időkben. Ekkor a születés titka nyilvánvalóan tárult a Naplény kegyelme felé törekvő, befelé forduló pillantás elé és a születés titkának átlátásával kapcsolatban a halál rejtélye sem létezett még olyan módon, mint a későbbi emberek számára.

Hogy ez hogyan változott meg az idők folyamán, azt előadásom második részében fogom kifejteni.

A régebbi emberiség lelkében úgy alakította ki ezt a képekben élő tudatot, azzal összefüggésben, amit ez a lélek egyéb állapotainak jelentett, hogy e régebbi korban még nem létezett olyan aktív, intenzív én-tudat, mint a mai emberiségnél. Az ember belepillantott lényének örök magvába, de én-lényéről nem volt kifejezett belső érzése. Ezt nem is érte volna el, ha a régebbi képtudat adománya megmarad. Ez a képtudat éppen abban a korban homályosodott el egyre jobban, amikor a golgotai misztérium közeledett az emberiség fejlődésében. És egyre jobban létrejött az az állapot, amit mai mindennapi tudatunk az alvás és ébrenlét éles ellentétének különbségében és az álmok közbülső kétes világában él át. Az emberek tehát elveszítették önismeretüknek azt a részét, amely közvetlen szemléléssel mutatott a földelőtti létre és ezzel az ember lényének örök magvára. De éppen erre volt szükség, hogy a teljes én-tudatot egyre jobban elérjük. Az emberiség fejlődésének közbülső korában, a golgotai misztérium idején, ugyan még nem jelent meg az egész emberiségnél a teljes én-tudat, de lassanként előkészült. Ezzel azonban a halál rejtélye is teljes nagyságában és nagy intenzitással tárul az emberiség elé, mert az emberiség közvetlen benyomás révén most mit sem tudott arról a világról, amelyből földi létébe leszállt.

Krisztus abban a korban jelent meg, amikor az emberiség fejlődése ezt a stádiumot élte át, ugyanabból a világból szállt le, ahonnan születése révén az emberi lélek is mindig leszáll; a palesztínai események révén egyesült Jézussal, az emberrel. Akik ebben a korban még megőrizték a régi hagyományokat, főként pedig a beavatási helyek régi módszereit, amelyek ugyan már csak a régi beavatás maradványai voltak, de még legyengült állapotban is volt tudásuk arról, hogy milyen a szellemi világ és milyen összefüggésben van vele az ember - ezek a beavatottak úgy szólhattak az emberiséghez, hogy azt mondták azoknak, akik be akarták fogadni: leszállt a Nap szelleme, aki az embereket régebben kegyelemben megajándékozta a földelőtti lét utóhangjának szemlélésével, és akinek fizikai vetülete a fizikai Nap. Mert ez a Nap-lény Jézusban, az emberben lakik. Emberi testet öltött, hogy ettől fogva ne csak a szellemi világhoz kapcsolódjék, amelyet az ember halála és újabb születése közt él át, hanem, hogy maga is együtt éljen a földi emberiség fejlődésével.

A golgotai misztérium korának beavatottai a régi beavatás maradványaiból kiindulva szóltak Krisztus titkáról azokhoz, akik be akarták fogadni, akiknek bizalma volt hozzájuk. És e bizalommal rendelkező emberek megtanulhatták, hogy Krisztus földi testet öltött, hogy most nem valamilyen tanítás, hanem tett révén oldja meg az emberek számára azt a rejtélyt, amely éppen most kerítette hatalmába az emberiséget teljes intenzitással: a halál rejtélyét. Ezek a beavatottak éppen arra intették az embereket, hogy Krisztus azért jött, hogy a halál rejtélyét a Földön megfelelőképpen megoldja az emberek számára. Mert abban az időben mikor a golgotai misztérium a földi téren bekövetkezett, mindenekelőtt a régi beavatási módszerek maradványának birtokában beszéltek Krisztus szellemi lényéről, ahogyan magában a szellemi világban megmutatkozik. Leírták azt az utat, amelyen Krisztus haladt a szellemi világból a Földre, ő régebben soha sem szállt le a földi léthez. A golgotai misztérium beavatott kortársainak valamennyi elmélkedésében az volt a legfőbb tanítás, ahogyan Krisztus lefelé haladt Jézushoz, az emberhez, és maga is ember lett Jézusban. Nemcsak a történelmi Jézusra tekintettek, kérdezvén, hogy ki ez a történelmi Jézus az emberiség fejlődésében. Ez a Jézus mindenképpen ott volt a mindennapi tudat előtt. A kortársak egy része előtt ott volt, a későbbiek fizikai-érzeti tudata a történelmi hagyomány révén kapta meg. Akik azonban tudtak valamit a szellemi világokról, azoknál a régebbi beavatási tudomány így szólhatott: eljött a Földre Jézushoz, az emberhez, az a lény, akit egykor magasztos Napszellemnek, a kegyelem ajándékozójának, tekintettek, ahogyan leírtam. Átélte a golgotai történéseket. Az ember tudata számára megszűnt az a lehetőség, hogy beletekintsen földelőtti létébe és ezáltal voltaképpen úgy kell megoldania a halál rejtélyét, hogy lényét nem is érzi. Ezért a magasztos Nap-lény a földelőtti lét utócsengésének felvillantásával erőt adott az embereknek, hogy legyőzzék a Földön a halált. Leszállt még a földi létbe is, emberi alakot öltött, átélte a golgotai misztériumot, hogy e történés értelme révén kívülről adja vissza itt a földi embereknek azt, ami régebben a földelőtti lét utóhangjaként a képtudatban nyújthatott belső lelki életük számára. Valahogy így szóltak a golgotai misztérium beavatott kortársai.

Az ember régebben abban a kegyelemben részesült, hogy tudatában olyan erővel rendelkezett, amelynek révén földelőtti létére pillantva közvetlenül át tudta élni lényének örök magvát. Az embernek tovább kellett fejlődnie. Világos földi én-tudatot fejlesztett ki, amelyet csak az érzeti világon lehet fellobbantani és kialakítani. Ezáltal vissza kell szorítani azt a régi tudatot, amelynek révén az ember régebben megismerte lényének örök magvát. De az a lény, aki lényének ezt az örök magvát valaha a szellemi világból ismertette meg vele, földre szállása után véghez vitte a golgotai misztériumot, hogy az ember ennek szemlélése és megértése közben kívülről élhesse át azt, amit régebben belülről élt meg. Amit az ember régebben Krisztus révén a szellemi világból élt át, azt a földön élő Krisztus által kell tovább átélnie.

Mai fejtegetésünk harmadik részében elmondom, hogy ennek milyen jelentősége volt az emberiség további fejlődésére.

A golgotai misztérium beavatott kortársai, sőt követőik számára is lehetséges volt, hogy a régi beavatási módszerek maradványai révén szakszerű módon beszéljenek Krisztus leszállásáról és arról az útról, amelyen Jézusba, az emberbe, való leereszkedéséig haladt. Ezek a beavatási maradványok továbbterjedtek, miközben egyre jobban elhomályosodtak az emberiségben, egészen a IV. keresztény évszázadig. A IV. keresztény évszázadban a régi beavatási módszerek már nem keltettek az emberi organizációban megfelelő módon olyan erőket, amelyek kifogástalan betekintést nyújtottak volna a szellemi világba. Az emberiség fejlődésének először lépett olyan periódusába, ahol lényegében csak azokat a dolgokat szemlélhette és ismerhette meg, amelyek az érzeti világból és az érzeti világ benyomásaira és megfigyeléseire épülő gondolkodásból szerezhetők meg. Az emberiség fejlődésének ez a néhány évszázadig tartó periódusa hozta létre azt, amire az imént, mint az én-tudat fejlődésére, kibontakozására utaltam.

Nem lehet a történelmet helyesen tanulmányozni, ha éppen a civilizált emberiségben nem tudjuk a Krisztus utáni IV. évszázadtól mintegy a XV. századig terjedő időt az én-tudat fokozatos kialakulásának szempontjából szemlélni. Igaz, az én-tudat kialakulásának már régebben is megvoltak az előfutárai, de lényegében nagy különbség van még a IV.-V. századi legműveltebb, legtanultabb ember és a XV.-XVI. századi között. Aki bele tud tekinteni - nem is mondanám, hogy Ágoston^[1] lelkébe, akinél az én-tudat érlelődése igen szemléletesen, mármint lelkileg szemléletesen tanulmányozható -, hanem például a IX. századi Scotus Eriugena^[2] lelkébe tud tekinteni, az meglátja, hogy az az én-tudat, amely később a legegyszerűbb embernél is megvan, még csak kialakulóban van, miközben egyidejüleg megszünik az a régi szemlélet, amelynek révén például az alkímiát kialakíthatták: amit szemükkel láttak, azt azzal hatották át, amit lelkük átélt a dolgokban. Hiszen csak a XV. század körül jött létre a tisztán érzeti szemlélet, mint az emberi megismerés alapja. De kialakult. Kopernikus, Galilei, Giordano Bruno korában kulminált az embernek a tisztán érzeti szemlélet felé való fordulása és ebben az érzeti világ felé való fordulásban alakult ki egyúttal az érzeti tudat, az én-tudat.

Ez az én-tudat azonban a szellemi világokba való betekintést mintegy sötét mélységbe rejtette. A Krisztus utáni IV. századdal elhomályosult a régi misztériumszemlélet, a beavatási megismerés, és az emberiség további civilizációjában alig lett folytatása. Mert a nagyon rejtett folytatás szinte teljesen ismeretlen maradt a külső nyugati emberiség számára, a tudósok számára is. A műveltség általános életében, a civilizáció életében voltaképpen nem hatott beavatási tudomány. Ezért nem is adhatott felvilágosítást Krisztusnak a szellemi világokból a földi emberiséghez vezető útjáról, mint az első keresztény évszázadokban, még ha ezek töredékek voltak is, mégis a régi beavatási tudomány maradványai. És az emberiség előtt, a tudományosan képzett emberiség előtt is, ezért csak a történelmi Jézus állt, akiről a történelem számolt be, de nem fűzte hozzá a hozzákötődött Krisztus képét sem emberi szemléletben, sem beavatási tanítás révén.

Így az egyházi fejlődés nem tehetett egyebet ezekben a századokban, minthogy híveinek mindegyre a történelmi Jézust mutassa be, a történelmi Jézus képét elevenítse fel. Közvetlenül most semmi valóságosat sem tudhattak mindarról, amiről az első keresztény századokban még beszélhettek azok, akik tudtak valami valóságosat a szellemi világról. Az egyház csak a Krisztusról szóló dogmák alakjában állíthatta oda azt, amit hagyományként őriztek azokból az időkből, mikor még voltak olyan emberi lelkek, akik a beavatási tudomány folytán valóban tudtak valamit a szellemi világról, azt, ami hagyományként marad fenn a régi keresztény tudásból. Ezeket a dogmákkal puszta hit tárgyává tették és nem utaltak azokra, akiknek még szemléletük volt e dogmák szellemi tartalmáról.

Abban az időben, amikor az érzeti világra vonatkozó tudás egyre jobban kialakult és elmélyült, az érzeti világ ismerete mellé hitbéli tartalmat, dogmatartalmat állítottak, amely csak külsődleges megállapítás révén kapcsolódott Jézus alakjához, aki éppen a külső történelem révén állt az emberiség szokásos tudata előtt és ilyen alakot öltött. Ez a magatartás a XVII- XVIII- XIX. század folyamán is folytatódott és végül még egy magát kereszténynek nevező teológiához is vezetett, amely csak Jézusra, az emberre akart rámutatni, mivel ő csak a történelmi hagyomány révén állt a mindennapi tudat előtt. Eközben azonban az én-élményt kialakító tudat, amely körültekintett az érzeti világ törvényszerűségei közt, egyre kevésbé hajlott arra, hogy a megállapított hitbéli tartalmakhoz tartsa magát. Éppen az új tudatot leginkább kialakított vezető személyiségek emancipálódtak a hitbéli tartalmaktól, a Krisztushoz való vonzódástól. Így történt, hogy a XIX. században különösen intenzíven eljött a magát kereszténynek nevező teológia, amelynek megismerése Krisztust teljesen elveszítette Jézus ellenében, már csak a názáreti Jézusról beszélt és Jézust az emberiség fejlődéséhez tartozó emberek egyikeként akarta megismerni, esetleg a legkiválóbbnak.

Amikor az első keresztény századokban a golgotai misztériumról beszéltek, akkor a régi beavatási bölcsesség maradványai szerint igyekeztek leírni azt az utat, amelyet a Krisztus-lény szemlélésétől kezdve a názáreti Jézusban való megtestesüléséig találtak meg; míg ezekben az első keresztény századokban a golgotai misztérium megértéséhez Krisztusból indultak ki, hogy Jézushoz érjenek el, addig most Jézusból indultak ki, mindenekelőtt embernek tekintve őt és azután Jézustól akartak Krisztushoz eljutni. Ez azonban természetszerűleg oda vezetett, hogy végül is vagy beismerték, vagy nem, hogy képtelenek a történelmi, a szokásos tudat számára létező Jézuslénytől a palesztinai „egyszerű” Jézus-lénytől Krisztushoz emelkedni. Így az emberiség egy részének teológiája elveszítette Krisztust Jézus ellenében.

Ez csak a modern beavatás révén változhat meg, ezt a beavatást jellemezte ezekben a napokban főbb vonásaiban, ez vezethet új alakban az imaginációhoz, inspirációhoz, és az intuícióhoz. Az új beavatási bölcsesség révén ismét eljuthatunk Jézus pusztán történelmi képén túllépve az ember földelőtti létének közvetlen szemléléséhez és ahhoz a világhoz, amelyben ez a földelőtti emberi lét zajlik. Ezzel Krisztus földöntúli szellemi lényének szemlélése is lehetséges, tehát Krisztusnak Jézusból való megértése és ezzel a golgotai misztériumé is. Ezzel ismét megfordítható az az út, amelyhez a modern teológia vezetett, és amely Jézus ellenében elveszítette Krisztust. A szellemi szemléletből kiindulva ismét megismerhetjük Krisztust, Krisztus megismerése révén pedig megláthatjuk Jézust, akiben Krisztus emberré vált és Krisztus szellemben nyert megismerésével rátekinthetünk a golgotai misztériumra. A modern teológia egyik ágazata már elveszítette Krisztust, az antropozófus szemlélet révén újra meg kell őt szereznünk. Mai fejtegetésünk negyedik részében beszámolok arról, hogy ez mit jelent az ember belső fejlődése számára.

Már elmondtuk, hogy az én-tudat felvillanása révén a halál rejtélye áll az ember lelke elé. A halál rejtélyének azért kellett az ember lelkiállapota elé tárulni, mert miután az én teljes világossággal jelent meg a belső lelki átélésben, így a fizikai emberi organizmus lett a mindennapi emberi tudat voltaképpeni alapja. Ennek az éntől átitatott tudatnak a fizikai emberi organizmus az alapja és az ember ösztönszerűen megérezte, hogy lelki átélésébe csak az jut be, amin ez a fizikai emberi organizmuson alapul. Hiszen közvetlen képtudat révén most nem láthatta lényének örök magvát. Éppen a földi lény számára legfőbbet nyújtó én-tudat utalt fizikai testére, arra, hogy fizikai testi alkata folytán villantotta fel teljes, énnel átitatott tudatát.

Ilyen tudattal nem mondhatjuk, hogy bent a lelkünkben van valami, amit átviszünk a halál kapuján. A régebbi emberiségnek a magasztos Naplény kegyelme adta meg a földelőtti létbe való visszapillantást és éppen ez sugározta bele a szokásos tudatba azt, ami túlmutathatott a halálon is. A tudat most különösen éppen azáltal tisztult ki, hogy egész terjedelmében a fizikai emberi organizmus élményévé vált. Ezáltal azonban az ember már csak azt mondhatta: olyan erők vannak benned, amelyek tudatodat megvilágítják, beragyogják, de a fizikai testből erednek. Ez a fizikai test halálakor szétbomlik. Mindennapi tudatod ismereteiben nem érzel semmi olyat, ami áttörhet egy másik világba. Lehet, hogy van ilyesmi - de mindennapi tudatod révén semmit sem tudsz vagy érzel ilyen létről.

A halál e rejtélyessége az első keresztény századokban mindenesetre különleges intenzitással jelent meg, az emberek akkor érzékenyebbek voltak az ilyen dolgokkal kapcsolatban. A beavatottak azonban felhívták az emberek figyelmét a golgotai misztériumra és a következő századokban a keresztény fejlődés vezetői a hitbéli dogmák révén hívták fel az ember figyelmét a golgotai misztériumra. Minek kellene a golgotai misztériumnak lennie az ember számára?

Aki Krisztushoz benső emberi kapcsolatot tud kialakítani és elismerően és helyeslően tud a golgotai misztériumra tekinteni, annak olyasmit kell tudatába befogadnia, amit semmilyen érzeti világ sem adhat neki. Éppen aki leginkább beletekint az érzeti világ konstituciójába, az az érzeti világ konstitúciója alapján csak a golgotai misztérium cáfolásához jut, mert a golgotai misztérium semmilyen érzeti megértéssel sem érthető meg. Ha azonban fel tudjuk venni szívünkbe, és képesek vagyunk arra, hogy emberként lelkületünkben gyökerező megértés fakadjon a földi történés egyszeri, csak a szellemből megérthető eseménye iránt, akkor mindennapi tudatunkban kiragadjuk magunkat a pusztán érzeti megértésből, amely éppen az én-tudatot hozza létre a maga különleges világosságában és intenzitásában.

Senki sem juthat a golgotai misztérium megértéséhez, aki meg akar állni az érzeti világban. Ha viszont lemondunk az érzeti világ révén tapasztalható megértési módról a golgotai misztériummal kapcsolatban, és mégis a hit, az elismerés, a tiszteletteljes áhítatos feltekintés viszonyába kerülünk a golgotai misztériummal, akkor megértjük, hogy mit jelent az emberiség számára Krisztusnak a szellemi létből a földi életbe való leszállása. Akkor azáltal ragadjuk ki magunkat földi tudatunkban a pusztán érzeti megismerésből, ami éppen az érzeti megismerés révén megszerzettek közül a legmagasztosabb. Ezáltal olyan erőt sarjasztunk, bontakoztatunk ki mindennapi tudatunkban, amely az ember természetes fejlődése révén nem lehet a tudatban. Bensőleg jobban el kell mélyedni, intenzívebbé kell tenni a tudatot, ha az érzeti megértéshez bensőleg annyi erőt akarunk kifejteni, hogy a golgotai misztérium szellemi jelentősége igazság lehessen az ember lelkiállapota számára. És a golgotai misztérium igazságának az érzeti megértésről lemondó megismerésével, annak elismerésével, hogy Krisztus Jézusban valóban itt volt a Földön és a golgotai misztériummal a földi lét közepette mennyei, földöntúli tény következett be, amely maradandó jelentőséget nyert, ennek az igazságnak az elismerésével pótoljuk most azt az erőt, amely egykor megvolt a természetes tudatban, de most már nincs meg benne.

Egykor megvolt a természetes tudatban az az erő, hogy rátekintsen a földelőtti létre és e rátekintésből olyan tudati erőt merítsen, hogy átvigye a lelket a halál kapuján. Ami igy már nem volt meg, annak most a golgotai misztérium révén kellene a lélekbe költöznie, még a lélek erősödése folytán is, ha a golgotai misztérium igazságát belső lelki élete révén vallja. Ha Pál szava „Nem én, hanem a Krisztus énbennem” megelevenedett bennünk, akkor Krisztus át tudott vinni bennünket a golgotai misztériumból sugárzó erejével azon, amibe az embert a fizikai halál pusztán tudata révén vihette bele. Ezáltal ismét olyan erőre tehettünk szert, amelyről tudtuk, hogy túljuthatunk vele a halál kapuján.

Holnap beszélünk majd arról, hogy a Krisztus-lénnyel összefüggésben hogyan írhatók még le a halál titkai, a születés tegnap megbeszélt titkainak másik pólusaként. Ma azonban azzal szeretném lezárni ezt a fejtegetést, hogy arra utalok, amit egy régi beavatott mondott azoknak, akik előtt már ott volt a halál egész rejtélye, már az első keresztény évszázadokban, amikor a halál egész rejtélye az emberi lélek elé tárult. Azt mondta: nézzétek az emberi testnek azt az állapotát, mikor az ember már eljutott az én-tudat alkalmazásához, ebben az állapotban a fizikai emberi test elfedi előlünk az egész emberi lényt. Ahol az ember eljut én-tudatának kibontakoztatásához, ott olyan természetű, hogy fizikai teste révén és pusztán fizikai testében sohasem juthatna a szellemhez tartozó lényének megragadásához. Tehát az első keresztény évszázadokban így szólt híveihez egy ilyen beavatott: nézzétek az ember fizikai organizmusát; ahol olyan stádiumba kerültök, hogy a fizikai testnek az én-tudat számára a legmagasztosabbat kell hoznia, ott tökéletlennek bizonyul. Ez a fizikai emberi organizmus tehát beteg, mert csak akkor volna egészséges, ha az embert tudatára ébreszthetné szellemi jelentőségéről. Ez a fizikai organizmus úgy fejlődött, hogy kezdettől fogva benne volt a szellemi élettel szemben fennálló betegség. Ekkor Krisztus leszállt a golgotai misztérium útján, és nemcsak tanítóként, hanem mint a lélek orvosa is, az embert lelkéből kiindulva gyógyítja meg fizikai organizmusának betegségéből.

Így az első keresztény évszázadok beavatottjai Krisztust, mint a lélek orvosát, mint gyógyítót, az emberiség megváltóját mutatták be. A mai teológia már nem ismeri el őket, emléküket még el is temették. Megmutatták, hogy Krisztus az egész földfejlődés értelme, hogy az emberiség földi fejlődése leszálló vonalon történik - a fizikai organizmusnak az emberi tudat legmagasztosabb feladataival szemben való teljes megbetegedéséig, míg az isteni Megváltó lelki orvosként segített az ember isteni-szellemi világhoz fűződő lelkiállapotán. Így az első keresztény évszázadok beavatottjai révén mélyebb értelmet kapott a Krisztusról alkotott szemlélet: Krisztus, mint a világ lelki orvosa, az emberiség gyógyítója, a Megváltó.

Mindezek alapján azt mondhatjuk: egy régi korban a golgotai misztérium földi bekövetkezése előtt, a beavatottak az emberiség tágabb köreinek, akikhez ezek a tanítók utat találtak, beszélhettek egy szellemi, isteni létről, amely áthat minden érzeti létet, és annak alapját képezi. Ha ezt a modern tudatban az imaginatív belátással ismét teljesen elevenné tesszük, akkor az egyébként absztrakt gondolati filozófia nemcsak olyan értelemben elevenedik meg ahogyan az utóbbi napokban jellemeztem, hanem a kereszténység is áthatja az absztrakt gondolati filozófiát. A filozófiát abban a megismerésben hatja át a kereszténység, amelyben a modern imagináció ismét elvezeti az embert a szellemi világ megismeréséhez, és az emberiségbe beköltözhet a minden fizikai lét isteni-szellemi atyjának tudata, ahogyan egykor a régi emberiségnél megvolt. A régi kereszténység előtti beavatottak az emberiség többi részével együtt lényegében az isteni atya e tudatához törekedtek. A legmagasabb beavatási fok az volt, amikor a beavatott, mint „atya” reprezentálta a misztériumokban az isteni-szellemi kozmikus atyát.

Ha ezt a szemléletet elevenné tesszük magunkban, akkor létrejön az, amit keresztény filozófiának hívunk. És ha ezáltal a továbbiakban a modern inspiráció révén megismerjük azt, amit az első keresztény századok beavatottjai már előre sejtően elmondtak a régi inspiráció maradványainak segítségével, akkor felismerjük, hogy Krisztus, e szellemi-isteni lény, a szellemi világokból átjött az emberiség földi evolúciójába és ennek a földi evolúciónak középpontját képezi. Az emberiség földi evolúciójába és törvényszerűségébe azáltal viszünk értelmet hordozó szellemet, hogy ezt a földi evolúciót a golgotai misztérium révén tanuljuk meg a kozmoszhoz kapcsolni, amennyiben fel tudunk tekinteni a kozmikus Krisztus-lényhez. Felismerjük, hogy a mennyek hogyan törődtek tovább a földfejlődéssel, hogyan gondoskodott tovább a kozmosz az emberiség dolgairól és ez a kozmológia itt már jellemzett jellegét, egy szellemi kozmológia jellegét keresztény kozmológia jellegévé tágítja ki.

És ha az ember azután Pál szavainak, „Nem én, hanem a Krisztus énbennem'', értelmében eleven kapcsolatot talál Krisztushoz és a golgotai misztériumhoz, akkor Krisztus átsegíti a halál rejtélyén és ezáltal a szellemben megújult életbe vezeti, új szellemet ismerünk meg, amelynek most ismét meg kell világítania az emberiség számára, hogy a fizikai világon túl létezik egy azt irányító, rendező és rajta átlüktető szellemi világ. Megismerjük a Krisztustól kiinduló, gyógyító, Krisztustól magától megszentelt szellem küldetését, megismerjük a Szent Szellem misztériumát, mint egy új vallási megismerés alapját.

A trinitás, amelyről oly sokáig dogmaként beszéltek, ismét elevenen nyílik meg az ember előtt. És a kereszténység előtti misztériumokra tekintve azt mondhatjuk, hogy az Atyaisten élt bennük, aki számunkra is megtartja a világ jelentőségét. A golgotai misztérium révén az emberiséget Krisztusban a Fiúisten közelítette meg, és a Fiúisten vitte bele az emberiségbe a gyógyító Szent Szellemhez való kapcsolódást. A trinitás ismét szemléletesen eleven lesz, nem dogma. Az Atya-tudat megelevenítése révén Krisztussal áthatott filozófia jön létre. A Fiú-tudat megelevenítése révén Krisztussal áthatott kozmológia jön létre és arra támaszkodva, amit Krisztus értett a gyógyító szellemen és kegyelemmel árasztott az emberiségre, létrejön egy keresztény vallás új, megismerő jellegű alapja.

Holnap egy ilyen keresztény filozófiához, kozmológiához és vallási megismeréshez kapcsolódva beszélünk tovább a halál titkáról a Krisztus-lénnyel kapcsolatban és az emberiség fejlődése során.

[1] Szent Ágoston (Augustinus 354-430).

[2] Johannes Scotus Eriugena (815-877): skót bölcselő, egyházi író