Mielőtt rátérnék arra, hogy a következő előadásokban leírjam Önöknek az ember halálának, a lélek halhatatlanságának problémáját Krisztussal és a kereszténység fejlődésével való összefüggésében, szükség lesz arra, hogy ma a már elmondottakból néhány dolgot más szempontból még egyszer megvilágítsak.

Ha a mindennapi emberi életben váltakozó két állapotra tekintünk, az éber és az alvó állapotra, akkor mindennapi tudatunk előtt először az jelenik meg, hogy az ember alvó állapotban kioltotta érzékszervi észlelését, de bizonyos mértékben azt is, amit lelki életében gondolkodás, érzés és akaratként él át. Alvó állapotban voltaképpen mindaz kioltódik, amit éber állapotban mint emberek egyéniségünkként foglalunk össze.

Ami itt kioltódott, azt részletenként ismét fellobbantja az imagináció, inspiráció és intuíció. A meditációnak először a mindennapi gondolkodáshoz kell fordulnia, hogy létrehozza az imaginatív gondolkodást. Leírtam, hogy hogyan alkalmazzuk a gondolatokat, hogy meditálva eljussunk az imaginatív megismeréshez. Éppen a halál problémájával kapcsolatban kell még egyszer világosabban leszögeznünk, hogy a beavatási megismerés mit él át útja folyamán, mert csak ezáltal válik szemléletessé, hogy az ember halála bekövetkezésével milyen viszonyba kerül fizikai testével és szellemi-lelki lényével.

Ha a gondolkodást a leírt módon kezeljük, akkor először azt tapasztaljuk, hogy mialatt egész lelkünkkel a fizikai organizmuson kívül érezzük magunkat, egy ideig voltaképpen nem tudunk gondolkodni. A gondolkodást mintegy elveszítjük egy rövid időre. Bizonyos bátorság, belső energia és bizonyos lélekjelenlét is szükséges ahhoz, hogy ezt a pillanatot teljes megfontoltsággal átéljük. Akkor azonban észreveszzük, hogy felébredve sokkal intenzívebb lelki aktivitást élünk át magunkban, mint amivel azelőtt rendelkeztünk. A gondolkodás ismét elkezdődik. A haladás tehát abban áll, hogy először is létezik mindennapi tudatunk - hangsúlyozom, hogy az igazi imaginációnál ez a mindennapi tudat megmarad -, de hiszen annak, amit átélünk, mindig át kell kerülnie a másik állapotba, és újra vissza kell térnie. Ebben a másik állapotban, ahová beléphetünk - a mindennapi tudat számára természetesen megtartjuk a szokott földi képet -, mintegy elveszítjük a gondolatok létrehozásának képességét; de a további meditációnál intenzívebb aktivitás lép fel és most erősebb belső gondolati átéléshez jutunk. És míg a mindennapi tudatnál a gondolatokat úgy éljük át, hogy ezek többnyire a külső érzeti világról alkotott gondolatok, az emlékezés gondolatai és mindenféle érzelmi élményekből és emóciókból felmerülő tompa gondolatok, addig most olyan gondolkodásunk van, amelynek révén saját születésünk óta a Földön eltöltött életutunkat a már leírt módon aktív gondolatokkal tudjuk tudatunkba felvenni, és itt az életút mélyebb rétegéről van szó. Említettem, hogy nem olyan emlékek, amelyek mindennapi tudatunkban is ott vannak, hanem mélyebb réteg. Valóban beletekintünk abba az éteri történésbe, amely felépíti, átjárja, áthatja fizikai organizmusunkat, és mindig is áthatotta. Aktív, bensőleg átélt szubsztanciális gondolatok alakjában lövell fel mindaz, ami születésünk óta történt, mialatt fizikai organizmusunkban növekedés jött létre, az egyes szervek plasztikusan kialakultak, gondolkodó, érző és akarati képességeink felmerültek organizációnk mélyéről, tehát mindaz, ami tudatunk számára egyébként rejtetten reális élettel függ össze. A mindennapi gondolkodásból mintegy szakadék felett megyünk át egy olyan gondolkodáshoz, amely átéli saját étertestünket.

Midőn az imaginatív gondolkodást ilyen módon leleplezzük, nagyon intenzíven kell figyelnünk arra, hogy mit veszítünk el azokra a pillanatokra, mikor az imaginatív gondolkodásban vagyunk. Először voltaképpen az emlékeket veszítjük el. Emlékeink mindennapi tudatunkban vannak, de mindennapi tudatunk mellett kibontakozik ez a másik, imaginatív tudat. Ebben nincsenek emlékek. Ezt a következők alapján lehet megérteni: emlékezéskor voltaképpen a jelenben élünk úgy mint mindennapi tudatunk minden élményénél. Észleljük, hogy jelenleg mi van előttünk, gondolatainkat a jelenlévő dolgokról gondolkodunk, és ha elmúlt dolgokra emlékezünk, akkor is a jelen pillanatban van olyan képünk, amely csak utal a múltra. A mindennapi tudat tehát a jelent éli át. Az imaginatív tudat úgy éli át saját életfolyamatunkat, hogy az egyes részleteket egyszerre tekinti át, mintha az időbeli dolgok térbeliek volnának. A 30, 18, 10, 7, 5 éves korban átélt történések ott állnak a lélek előtt, egymás mellett. Az idő olyan lesz, mint a tér.

Az imaginatív tudat élményei ezáltal eltérnek a mindennapi tudat élményeitől. Mindennapi tudatunk a jelenben él; a múltra csak emlékezik. Az imaginatív tudat időket él át, de úgy, hogy az idők egyszerre állnak a lélek előtt. Mondtam, hogy először az emlékeket, az emlékek gondolatait veszítjük el. Valóban így van. Imaginatív tudatunkban nincs meg az, ami az életben, mindennapi tudatunkban rendkívül sokat segít, tudniillik az, hogy emlékezünk, emlékeink vannak. Természetesen megtartjuk megszokott emberi mivoltunkban az emlékezés képességét, ahogyan megvolt, mivel a természetes ember ott van mellettünk. De ami új számunkra, az emberi élet szokott lefolyása, arra emlékezetünk nem terjed ki. Tegyük fel, hogy valaki képszerűen egy bizonyos pillanatban átéli élete lefolyását. Három nap múlva ismét át akarja élni. Ekkor nem tud visszaemlékezni a ma átéltekre. Ismét ugyanazokat a műveleteket kell végrehajtania, amelyek életútjának átéléséhez vezetnek. Ismét gyakorlással kell megközelítenie ezt az átélést. Ahogy egy reális fizikai tárgy sem lehet egyszerűen jelen az emlékezés számára, hanem újra oda kell mennünk hozzá, úgy a most átélt étertestet sem lehet pusztán emlékezéssel felidézni, mivel realitás; mindig újra fel kell idézni.

Ez sokaknak csalódást okoz, akik ilyen lelki gyakorlatokat folytatnak. Hozzáfognak a gyakorlatokhoz, el is érnek valamit, látnak valamit. Azt hiszik, hogy ez a látás megmarad és mindig újra emlékezetbe idézhető. Ez nem megy és ezért csalódnak. Mindig újra erőfeszítéseket kell tenni, hogy az élményeket belsőleg újra létrehozzuk. Például: tételezzék fel, hogy valaki az újabb meditációs tudomány alapján előadást tart. Úgy ad elő, hogy nem ültetett át mindent elvont eszmékbe, hanem eleven szemléletből beszél. Erre nem készülhet fel úgy, hogy kívülről megtanul valamit, ami a fogalmazványában van. A fizikai világra vonatkozó dolgokat meg lehet tanulni kívülről, de az imaginatív tudatra vonatkozókat nem, ezeket mindig újra létre kell hoznunk. Fel lehet készülni, de ez a felkészülés egyfajta gyakorlás.

Olyan ez, mint amikor gyakorlással elsajátítanak valamilyen képességet. Így az átmeditálás, átgyakorlás hozzásegít ahhoz, amit az érzékfeletti világból akarnak meríteni. Hogy azonban ez valóban elevenen a szellemi világból származzék, közvetlenül abban a pillanatban kell létrehozni. Közvetlenül abban a pillanatban kell létrejönnie. Akkor kifejezésében, megfogalmazásában ott van a spiritualitás közvetlen visszhangja. Megbocsátják, ha itt személyes dolgot említek. Van olyan téma, amelyről már 3O-4O-szer beszéltem. Egyáltalán nem jelent könnyebbséget, hogy harmincadszor beszélek róla. Éppen olyan nehéz, mint először; mindig újra ugyanarról a folyamatról van szó. Higgadtságra, nyugalomra van szükségünk, a létrehozásnak ez az alapja, hogy a nyugodt lélekből kiindulva létrehozhassuk. Talán nem kellene, de hogy megvilágítsam, mégis megjegyezném, hogy a hallgatóság ilyen vonatkozásban sokszor éppenséggel kegyetlen ahhoz, akitől igénylik, hogy a szellemi világból adjon elő - a jelenlevők természetesen mindig kivételek. Ami egy egyetemi előadásnál még egészen jól elmegy, a spirituális előadás előtt már kevésbé: minden lehetséges hallgató jön, és mindenféle kérdést tesz fel, és egyáltalán nincs tekintettel arra, hogy a következő pillanatban a szellemi világból kell meríteni a dolgokat.

 Megpróbáltam, hogy leírjam Önöknek az imaginatív tevékenység szubjektív élményét. Mivel tudjuk, hogy hogyan merült el ez az aktív, eleven gondolkodás, amely csak saját életünk lefolyását tartalmazza, azáltal azt is tudjuk, hogy a mindennapi gondolkodásnak mi a lényege. Az imagináló tudatból visszatekinthetünk a mindennapi gondolkodásra, és ahhoz a felismeréshez juthatunk, hogy ennek a mindennapi gondolkodásnak önmagában nincs realitása. Valójában ugyanis minden ember imaginál. Öntudatlanul imaginál és benne van ez a szubsztanciális gondolkodás. Mivel azonban lelki erőit nem erősítette meg kellőképpen, ezért lelkileg gyenge ahhoz, hogy tudatába felhozza azt, ami benne van, és így mindig fizikai testét ragadja meg, amikor gondolkodni akar. Szokásos gondolkodásának az lesz az alapja. Azonban mi jön itt létre voltaképpen? Miközben ez a belső aktivitás, amely nem tudatos imaginatív tevékenység, a mindennapi tudatnál is a fizikai organizmushoz fordul, belebújik ebbe a fizikai organizmusba. Amit nem tudunk, ami öntudatlan marad és majd az imaginatív megismerésnél ragyog fel aktív gondolkodásként, az a mindennapi tudatnál belebújik a fizikai organizmusba, felhasználja és mivel öntudatlan marad, belső tükörképként visszaverődik. Ezek a szokásos gondolatok. Éppoly kevés realitásuk van, mint a tükörképeknek a tükör előtt álló tárgyakhoz képest. Fizikai testünkről visszatükröződik valami és ezek a mindennapi tudatba kerülő gondolatok - csupán tükörképek. Aki tehát átéli e gondolatokat, az semmi szubsztanciálisat nem él át bennük. A mindennapi tudat gondolatai erőtlenek és szárazak. Amint azonban megjelennek az imaginációban, az aktív gondolkodás szubsztanciálissá válik. Minden imaginációs gondolatban szubsztancia, velő és erő van. Tudjuk, hogy ezzel az imaginációs gondolkodással olyan erőben élünk, mint amely gyermekből felnőtt emberré tett bennünket.

Ha felküzdjük magunkat az imaginatív gondolkodáshoz, ez éppen a megszokott valóságból először az éteri valóságba való átlépés. Ezáltal azonban most a fizikai test megismerésének első árnyalatát kapjuk meg. A fizikai testet tükröző műszernek látjuk, amely gondolatainkat visszaveri. Ezzel elkezdünk a halál problémájához közelíteni, mert amíg fizikai testünk nem objektum számunkra, addig a halál problémáját sem tudjuk megközelíteni. Ha az ember halála után még lényszerűen létezik, akkor egész biztosan nem fizikai testében létezik. Ha tehát életünk folyamán akarjuk megoldani a halál problémáját, akkor fizikai testünknek úgy kell rajtunk kívül lennie, és olyan objektíven kell szemlélnünk, ahogy halálunkban relatíve mellettünk, rajtunk kívül van. Ez annak a jellemzése, hogy a halál problémájának megoldásához hogyan jutunk el első közelítésben. Hogy még mi szükséges hozzá, azt mai fejtegetésünk második részében írjuk le.

A leírt megismerés révén az ember abba a helyzetbe kerül, hogy valóban meg tudja ítélni, hogy az ember lelki-szellemisége hogyan viszonyul a testi-fizikaisághoz. Ha az imaginatív és az érzékfeletti szemlélés utána következő megismerési módjaival objektíven át tudjuk tekinteni a fizikai és az éteri organizmust és a lelki-szellemiséget, csak ezáltal ismerhetjük meg azt is, hogy az élet különböző helyzeteiben a két rész hogyan viselkedik. Ezért mérhetetlenül fontos tekintetbe vennünk, hogy az itt megbeszélt érzékfeletti megismerésnél az ember megtartsa éber nappali életének mindennapi tudatát az összes egyéb megismerési élmények mellett. Ha tehát, már imaginatív tudatban van előttünk életutunk egy részlete, például ahogyan 9-10 éves gyermekkorunkban növekedési körülményeink folytán bizonyos hajlamok megmutatkoztak, ahogyan morális hajlamok stb. felbukkantak, akkor ezt úgy szemléljük, hogy e 9-10 életév fizikai és lelki egysége van előttünk. Megnézzük, hogy mi játszódott le az organizmusban a 9-10. életévben. Emellett azonban meg kell tartanunk mindennapi tudatunkat, vagyis rendelkeznünk kell a 9-10. életév áttekintésével, amely olyasmit közvetít számunkra, ami egyébként teljesen öntudatlan marad. Másfelől azonban rögtön önkényesen meg kell találnunk az átmenetet ahhoz, ahogy mindennapi tudatunkban fel kell idéznünk azokat az emlékeket, amelyek egészen szokásos módon utalnak vissza a 9-10. életévre. Mindig képeseknek kell lennünk arra, hogy e kettőt, a magasabb és a mindennapi tudatot összehasonlíthassuk. Ahogyan mindennapi tudatunkban áttérünk egyik gondolatról a másikra, úgy kell az imaginatív tudat élményéről áttérni a mindennapi tudat élményére és ismét vissza.

Az ilyen értelemben vett magasabb tudat e jellemzése rendkívül fontos. Mindazok, akik az antropozófiai kutatást csak kívülről ítélik meg, sokszor úgy vélik, hogy ami imaginációként jelenik meg, az mint valamilyen vizionáló, hallucináló tudat tartalma utasítható el. Észre kell azonban vennünk azt a radikális különbséget, amely a helyes imagináció és a vízió között fennáll. A vízió ugyan szintén képszerű tartalmat ad az embernek, de az ember a víziójában teljesen feloldódik. A vízió folyamán tudata teljesen átalakult e vízióvá és nem tud önkényesen a vízió és a mindennapi tudata közt ide-oda vándorolni. Az imagináló viszont nem változtatta mindennapi tudatát vízióvá, hanem gazdagabbá tette ezt a mindennapi tudatot az imaginációval. Az imagináció egyszerűen hozzájárult ahhoz, ami a mindennapi tudatban már megvan. Ezért éppen az imagináló utasítja el magától a vizionálás szokásos élményét, de be is tudja látni, hogy a vizionáló milyen élethelyzetben van. Mert aki elérte a megismerésnek ezt a fokát, az egész pontosan látja a lélek belső aktivitását, amint felhasználja a fizikai organizmust, hogy az visszatükrözze számára a gondolatokat. Az imagináció és inspiráció fokán lévő tudja, hogy milyen a léleknek a fizikai testhez fűződő viszonya a mindennapi normális tudatban. Ezért meg tudja ítélni a vizionálót is. A vizionálónál az a helyzet, hogy a lélek nem függetlenedett a fizikai testtől. Az imagináló ismeri a léleknek a fizikai testtől való függetlenségét, mert ő valóban kiemelte a lelket a fizikai testből és aktivitásra késztette. A vizionálóra tekintve azonban, lelke mélyebben merül a fizikai testbe, mint egyébként, mikor mindennapi tudattal észleli a külső világot.

Ez a különbség az imagináló és a vizionáló között: a vizionáló mélyebben merül testi funkcióiba, mint ahogyan a mindennapi életben belemerülünk, míg az imagináló valóban kilép a fizikai organizmusból való, de emellett tudatosan megmarad a lélek megszokott állapota a fizikai organizmusban. Ha ezt a különbséget nem látjuk át egész elsőrendű fontosságában, akkor az imaginációt, amely mellett ott van a mindennapi gondolkodás erős kontrollja, összetévesztjük a vízionáló élettel, amely mellett semmilyen kontroll sincs és az ember egyszerűen mélyebbre merül fizikai testébe. Ezáltal a víziókban esetleg csak májának vagy gyomrának zavarai jelennek meg, amelyek már mindennapi életében is megvannak, de most belemerül ezekbe a zavarokba. Az imaginálónak viszont imaginációiban szerveihez semmi köze sincs, hanem tudatosan tekint lelkének olyan részére, amely azelőtt nem volt tudatos. Így az imagináló tudat nem térít el a mindennapi tudattól valamilyen vizionáláshoz, ahogy némelyek hiszik, hanem az imaginatív tudathoz vezető iskolázás, gyakorlás éppen mindenféle ellenőrizhetetlen vízionáriusság ellenszere. Nem a víziók irányába fejlődik az ember, hanem ellenkezőleg: a fizikai organizmustól való szabaddá váláshoz, hogy használni tudja az imaginációban a fizikai organizmus mellett a lelkiséget, először az éterit, hogy szubsztanciális átéléshez jusson. Mindennapi életünkben a fizikai test a szubsztanciális és amink ezen felül van, azok gondolkodásbeli tükörképek, szubsztancia nélkül, belső igazi aktivitás nélkül. Éppen az itt leírt érzékfeletti látásnak a vizonális élettel való ellentétén válhat egész különösen világossá, hogy mit értünk itt a magasabb tudat imaginációján, inspirációján és intuícióján.

Ismét látják, hogy ilyen megismerés révén lassanként megtanuljuk, hogy milyen viszonyban van a lelki-szellemiség a fizikai testiséggel. Belátjuk, hogy hogyan jön létre vizionáló élet, ha valakinél földi léte folyamán a lélek mélyebbre merül fizikai testébe. Azt is belátjuk azonban, hogy mit jelent testünkön kívül lenni, és hogy akkor lelkileg mit élünk át. A testen kívüli pszichikai-szellemi átélés révén átérezzük, és előre megéljük, hogy hogyan kell élnünk, mikor már nincs fizikai testünk. Arról van szó, hogy a halál problémáját a fizikai földi létben oldjuk meg, miközben olyan életet kell élnünk, amilyenben a fizikai test elvesztése után vagyunk. Értsék meg, kérem, hogy azt igyekszem bemutatni, hogy a gondolkodás teljes óvatosságával hogyan jellemezhető a halál problémájának megközelítése, hiszen a halál problémáját ma gyakorta laikus módon kezelik. De annak kell kiderülnie, hogy éppen az antropozófiai kutatás alkalmazza e probléma kezelésénél valóban a gondolkodás minden megkívánható óvatosságát. Ezért nem riadtam vissza attól, hogy a mai előadást valamivel egzaktabban alakítsam ki, hogy a halál problémájának megértéséhez jó alapunk legyen. Erről a továbbiak a mai fejtegetés harmadik részében következnek.

Ha az imaginatív, inspiratív stb. megismeréshez emelkedve egyfelől a lelki-szellemiségről, másfelől a fizikai testiségről kapunk szemléleti képet, akkor, mint mondtam, az ember életének minden helyzetére vonatkozóan áttekinthetjük, hogy milyen a lelki-szellemiség viszonya a fizikai-testiséghez. Néhány nappal ezelőtt jellemeztem itt, hogy az ember a lelki-szellemi világból leereszkedőben saját fizikai organizmusának létrejöttén dolgozik, azután elveszíti és a fogantatás és születés révén másképpen talál rá újra. Itt leírtam még, hogy a földelőtti lét szempontjából nézve milyennek látszik a születés problémája.

Most pillanatnyilag tekintsünk inkább a földi létbe, hiszen ez a földi lét a születés és halál történése közé illeszkedik, és ha lassanként el akarunk jutni a halál megértéséhez, akkor a földi lét folyamán a halált hozzá kell tudnunk kapcsolni az ember születéséhez, illetve fogantatásához.

Ha áttekintjük, hogy a földelőtti lét lelki-szellemisége hogyan viszonylik a földi életben hordozott fizikai testhez, akkor eljutunk annak meglátásához, hogy a szellemi-lelkiség egy része - amely a földelőtti létben is a miénk - voltaképpen teljesen átalakul a fogantatás és születés folyamán. A lelki-szellemi létnek ez a része voltaképpen eltűnik. A földelőtti létben még megvan, ez az a rész, amelyből a gondolkodás kifejlődött. A földelőtti létben megvan, de mint lelki-szellemiség, eltűnik abban az időpontban, amikor a Földre lépünk. Az egészen kisgyermeknél még megvannak a maradványai, de lassanként teljesen eltűnik a lelki-szellemi életnek ez a része. Mi történt vele?

Ez az eltűnt rész az emberi fej organizációjának életévé és formájává alakult át. Tehát értsük meg jól: teljesen helytelen ugyanis, ha valaki azt hinné, hogy az ember egész lelki-szellemisége, mint olyan jelen van a földelőtti létben. Azután pedig a Földön a test valamilyen házat nyújt neki, a lelki-szellemi beleköltözik, és azután ott van benne. Teljesen helytelen így gondolkodni a léleknek előbb említett részéről. Ez a rész lecseng, eltűnik és valóságos fizikai matériává, fejünk organizációjává alakul át. Fej-organizációnk élete és formája földelőtti létünk egy szellemi-lelkiségének fizikai metamorfózisa. Nézzék meg a fej-organizációt - most nem csak a lefejezéskor lehulló fejre gondolok, hanem a fej teljes belső tartalmára, a belevezető összes idegszállal, a vérkeringéssel, amennyiben a fej vérkeringése - mindez a földelőtti lét egy részének átváltozási terméke. A földelőtti lelki életnek ez a része ebben a fejorganizációban tűnik el. És mivel fej-organizációnkban valóban az változott át, ami földelőtti életünkben volt a miénk, és mivel az emberi fejben földelőtti létünk helyes fizikai képmását szemléljük, ezért megfelelő tükre a fej a gondolatok visszaverésének. Azáltal vált azzá, hogy a földelőtti lét átélt gondolataiból formálódott és elevenedett fizikaivá. Ezáltal a tükre az észleleteken képzett gondolatoknak.

A lelki élet, mondhatnám, másik oldalán viszont a léleknek az a része merül fel, amely az emberben áthalad a fogantatáson és a születésen, nem alakul fizikai testté, hanem csak laza kapcsolatba kerül anyagcsere- és végtagrendszerünkkel. Ez lelki életünknek az a része, amelyet vetületében, mint akaratot élünk át a mindennapi tudatban. Hasonlítsák össze az akaratot a képzetalkotással, a gondolkodással. A gondolati életben, mint emberek voltaképpen mindig teljesen tudatosak vagyunk, ha ébren vagyunk. Az ébrenlét voltaképpen a képzetekben való élést jelenti. Az akarattal nem így van. Vegyék a legegyszerűbb akarati tevékenységet. Felemelik a karjukat vagy kezüket. Mi van ebből először az éber tudatban? Az éber tudatban először az a gondolat van, hogy: felemelem a kezemet. Azután történik valami, ami az emberi organizáció mélyén játszódik le. Bár mindenféle bizonytalan érzést, emóció-maradványokat és hasonlókat él át az ember, de ismét világosan és teljesen éberen az eredményt éli át: a karját felemelte. Ami a két állapot között történik az organizmus mélyén, mint az akarat voltaképpeni lénye, az olyan öntudatlan marad a mindennapi tudat számára, mint az alvás közben történtek. Gondolati életünkben ébren vagyunk, voltaképpeni akarati életünkben alszunk, még ha ébren vagyunk is.

Ez az akaratunkban megjelenő részleges alvóélet tehát olyan alvás, amely éber állapotunkat is áthatja. Lelkünk egy részében mindig alszunk, még éberen is, abban a részében ugyanis, ahol az akarat gyökerezik. Ez azonban a léleknek éppen az a része, amely nem változik át fizikai organizációvá, amikor áthalad az ember fogantatásán és születésén. A lélek egy része viszont születése után az emberi fej organizációjaként jelenik meg itt a fizikai világban. A végtag- és anyagcsere-organizmus nem közvetlen képmása a lélek másik részének, hanem a fizikai világból született és a lélek e másik része lazán kapcsolódott hozzá, így tehát ez a végtag- anyagcsere-organizmus nem tükrözi azt, amit a lélek átél. Ezért alszik az ember akaratára vonatkozóan és a végtag- anyagcsere-emberre vonatkozóan is. Ilyen vonatkozásban akkor is alszik, ha ébren van. És az érzékfeletti látás számára a léleknek ez a része, a fizikai organizmussal összefüggésben szemlélve, egészen olyan, mint az én és az asztráltest, az egész lélek, elalvástól ébredésig az egész fizikai organizmusban. Az ember sokkal bonyolultabb lény, mint általában hiszik. Az érzékfelettiség bizonyos leírásai egyszerűen arról beszélnek, hogy az ember ébrenlétekor lelki-szellemisége bent van fizikai- és éter-organizmusában, alváskor kívül van. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, mert így legfeljebb a fej-organizációról beszélhetünk, de az ember egyéb organizációiról nem. Mert az egyéb organizációkra vonatkozóan a lelki élet egy része alszik akkor is, ha az ember ébren van.

A lelki életnek az a része, amely alszik és csak egészen meghatározott képzetekben bukkan fel az emberi organizáció sötét mélységeiből, abban a pillanatban kerül látókörünkbe, amikor felemelkedünk az intuícióig, mert ez az intuíció, mint leírtam, az akarati gyakorlatok eredménye. Ezáltal megtanulunk betekinteni az emberi akarat misztériumaiba, amelyekre éber életünkben egyébként lepel borul. Az emberi akarat az éber élet számára is misztérium, amelyet az inspiráció részben megnyilatkoztat, de csak az intuíció leplez le. És bármily paradox módon hangzik is: ha az ember egyszer eljutott oda, hogy saját akaratának igazi mibenlétét átlássa, akkor az isteni-szellemi világot is átlátja. A fej-organizációban a szellemi világ elrejtőzik a fizikai átalakulás folyamán, ebből egyáltalán nem sokat fedezhetünk fel. Voltaképpen az emberen az emberi fej a legkevésbé szellemi. Az organizmus többi részében azonban a változatlan lelki élet rejlik, akkor is ilyen, amikor az ember földelőtti létében fizikai és éteri organizációja nélkül létezik. Az ember születése és halála között is teljesen szellemi abban, ami az akarata alatt él, így az intuíció révén látható, hogy ezzel a szellemmel mi a helyzet.

Ez a szellem az intuíció számára az akarat alapját képező lényként nyilvánul meg, és mindazt összegyűjti, amit földi létünk folyamán, mint intellektuális lelki munkát és impulzust, lelkünk morális hajlamait és impulzusait éltünk át. Ahogyan más szempontból már megjegyeztem egyszer, ez a lélek fiatalabb részévé válik, a jelenlegi földi létünkben embrionálisan viselkedő lélekké; az a rész lesz, amely létesülésének kezdeténél tart. Ha a léleknek ezt a részét nézzük, akkor az ember benső mivoltában olyasmire tekintünk, amely a halál felé törekszik, hogy a halál által szülessék meg igazán, mint ahogyan földelőtti létében a lélek földi léte felé törekszik, hogy fogantatása és születése révén földi életre szülessen. Akaratunk alatt lelki embrió él, ha lényében megismerjük, megjeleníti embrionális életét és éppen úgy látható rajta, hogy a halálban új szellemi életre születik, mint ahogyan az emberi lelken látható földelőtti létében, hogy születésével belép a földi életbe. Tehát arról van szó, hogy a fizikai lét megismeréséhez először megismerjük az érzékfeletti léten belül az akarat alapját képező lelki lényt. Ezzel ismét egy lépéssel közelebb jutottunk a halál problémájához. Az utolsó, negyedik részben lezárom ezt a fejtegetést, és ez a következő napon majd elvezet bennünket a halál problémájának a Krisztus problémával kapcsolatos összefoglalásához.

Ezeknek az ismereteknek a birtokában áttekinthetjük, hogy az emberi lény örök magvának fejlődését a földelőtti léttől, a földi léttől és a halál utáni léttől kapja. Az elfogulatlan szemlélet számára azonban itt óriási rejtély merül fel, mégpedig azáltal, hogy az én-tudat megszerzésére tekintünk. A tegnapi előadásból kiderülhetett, hogy az én-tudat a fizikai organizmustól függ, hiszen az ember földi fejlődése során csak abban a pillanatban jön létre, amikor mindennapi tudata folyamán csakis fizikai organizmusát használhatja. Az imaginatív, inspiratív és intuitív megismerés éppen itt tanít teljesen világosan arra, hogy mint emberek itt a fizikai világban teszünk először szert én-tudatunkra születésünk és halálunk között, és ennek az én-tudatnak a megszerzése a fizikai test használatával kapcsolatos. Halálunkkal azonban ezt elveszítjük.

Amit a földi emberiség éntudatának fejlődése előtt tapasztalt lelki életként, az örök lényében a jellemzett szemlélet számára csak úgy jelenhet meg, hogy a földelőtti léttől a földi léten át a földöntúli lét felé halad, vagyis más szavakkal az ismétlődő földi életeken át. Amit azonban én-tudatként szerzünk meg, arról teljes meggyőződésünk: ezt az én-tudatot a fizikai testtel használata révén szerzed meg, sőt csak az emberiség fejlődése folyamán - midőn a golgotai misztérium is belépett az emberiség fejlődésébe - tanultad meg fizikai tested úgy használni, hogy az én-tudat fellobbant benned.

Ezért éppoly bizonyos, hogy míg fizikai organizmusunk révén jutunk én-tudathoz, félnünk kell attól, hogy ezt az én-tudatot halálunkkor elveszítjük. Ez a halál egyik problémája. A gondolkodásban, érzésben, akaratban lényünk örök magva nyilvánul meg, mindezt átváltozott alakban látjuk, a gondolkodásban csak tükörképként jelenik meg. Ez voltaképpen eltűnt lelki életünk, amely fej-organizációvá alakult át, akaratunkban annak vetületét látjuk, amely az emberi organizmus több részében lelki embrionális életet folytat, hogy majd csak a halálban szülessék meg. Ha ilyen vonatkozásban teljesen át tudjuk tekinteni lelki életünket, akkor félelem fog el, még pedig nem valamilyen alsórendű érzelmi tulajdonság folytán, hanem a megismerésből fakadóan, amikor arról van szó, hogy fizikai organizmusunkból vajon mit viszünk át a halálon? Mert a fizikai test halálunkkal szétbomlik. Ha én-tudatunkat általa szereztük meg, akkor aggodalom támad, amely teljességgel tudományosan megalapozott aggodalom: hogyan visszük át én-tudatunkat a halálon?

Ezt a kérdést csak a golgotai misztérium oldja meg. Az emberiség soha sem vihetné át én-tudatát a halálon, ha ez a fizikai testben kifejlesztett én-tudat nem kapcsolódnék Krisztushoz, aki megtartja, mikor a fizikai testtel együtt leolvadni készül az emberi lélekről. Az én-tudatra a fizikai test révén teszünk szert. A halállal leolvadna a fizikai testtel együtt az emberi lélekről, ha az én nem kötődnék a Krisztus-lényhez Pál szavainak értelmében, „Nem én, hanem a Krisztus énbennem''; mert Krisztus veszi fel és viszi át a halálon. A további előadásokban leírjuk és megmutatjuk, hogy ez részleteiben hogyan történik, hogy Krisztus az a lény, aki én-tudatunkat átmenti a halál kapuján.

Csak az ilyen értelemben vett antropozófiai kutatás előtt nyilvánul meg a Krisztus probléma egész jelentősége az emberi élet számára. Hiszen az ilyen megismerés jelentősége már a szokásos filozófiával kezdődik! Ez a szokásos filozófia csak akkor ébred belső életre és ismeri meg önmagát, ha az imaginatív tudatból táplálhatjuk. Emlékezzenek arra, amit ma előadásom elején fejtettem ki. Míg a meditáció révén átmegyünk az imaginatív megismeréshez, bizonyos mértékben szakadék felett haladunk át. A gondolkodás megszűnik, a mindennapi gondolkodás és az aktív életteljes imaginatív gondolkodás között nincs gondolkodás, köztük van a gondolat-nélküliség. Ezt a gondolat-nélküliséget egyes filozófusok megérezték, például Ágoston és Descartes^[1], de nem tudták megfelelően értelmezni. Kételkedésről beszélnek, amely a filozofálás kezdetén van. Az Ágoston és Descartes által említett kételkedés csak annak az állapotnak a mindennapi tudatba hívott vetülete, amelyben a mindennapi gondolkodás és az imaginatív gondolkodás közti gondolatnélküliségben vagyunk. Mivel sem Ágoston, sem Descartes nem merül lelkével ebbe a tulajdonképpeni gondolat-nélküliségbe, ezért nem bukkantak rá az igazi élményre, hanem csak annak tükröződésére, amit akkor élünk át, amikor a mindennapi gondolkodás és az imaginatív gondolkodás közt egyszerűen elveszítjük a gondolkodást, főként az emlékezet gondolkodását. Ágoston és Descartes kételkedése csak visszaverődő képe ennek az élménynek, amely csak az imaginatív tudatba való átmenetnél lép be a mindennapi tudatba. Így voltaképpen úgy érthetjük meg igazán azt, ami a pusztán eszmei filozófiában elmosódottan jelenik meg, ha az imaginatív filozófia fényében szemléljük.

Éppen így azt is láthatták, hogy életünk lefolyása egységként tárul elénk azzal a megismeréssel, amelynek révén saját étertestünkbe éljük bele magunkat, ami pedig az időben lesz életünk folyamatává, az egymás mellett áll. Amit egyébként egymás után látunk, azt e megismerés révén úgy látjuk egymás mellett, mint egyébként a térbeli tárgyakat. Bergson például érezte ezt, amikor a „tartam” ideáját kialakította. Bergson filozófiájában nagy szerepe van a tartam ideájának, de őnála ez csak az igazság sejtése. Az igazság az idő imaginatív szemlélése egymás melletti módon. Bergson csak annak absztrakt megérzéséhez jut el, hogy ha a dologba mélyebben beleéljük magunkat, akkor most, a jelenben túljutunk ezen a világon és így átéljük magát a tartamot. Mivel azonban Bergson nem akar az antropozófiai megismerés területére lépni, ezért ismét csak annak tükrözött képéhez jut, amit imaginatív megismeréssel egymás mellettiségként élünk át az időre vonatkozóan és ezt a tükrözött képként átélt valamit nevezi tartamnak (durée). Ez Bergson-nál nagy szerepet játszik. Ahol csak hozzányúlunk a filozófiához, mindenütt megmutatkozik, hogy a filozófia csak akkor szerzi meg ismét szubsztanciáját, elevenségét, ha ezt a szubsztanciát olyan módon ragadjuk meg, ahogy ez ma is történt.

Már utaltam rá, hogy a kozmológia és a vallásos megismerés is ezáltal kapja szubsztanciáját, és a következő napokban ezt tovább kifejtem majd a Krisztus problémával kapcsolatban. Ekkor ki fog derülni, hogy a modern ember számára alapjában véve minden magasabb megismerés a golgotai misztériumra irányul. És a golgotai misztérium akarásában, amikor a Krisztus lény ismét teljes érzékfeletti realitásában lép az ember tudatába, a modern érzékfeletti megismerés a spirituális filozófia és kozmológia révén is el fog vezetni az érzékfeletti élet általános megalapozásán kívül a spirituális kereszténység megalapozásához is.

[1] René Descartes (Renatus Cartesius, 1596-1650): francia filozófus.