"Mindig nagy elismeréssel beszéltem a materialista tudomány igazáról és nagyságáról ... - de valóban szeretettel kell elmélyedni ebben a materialista tudományban, hogy az árnyoldalait is megértsük."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A filozófia, a kozmológia és a vallás az antropozófiában (9)

9. Az én-tudat sorsának összefüggése a Krisztus problémával

Dornach, 1922 szeptember 14.

A lélek megszokott földi élete a gondolkodás, érzés és akarat bensőleg átélt jelenségeiben zajlik le. Valójában mindennek az az alapja, hogy ébredéskor az ember fizikai organizmusa - mint az előző fejtegetésekben láttuk - éterorganizmust, asztrális organizmust és az én lényét foglalja magában. Alvó állapotban az ember asztrális organizmusával és az én lényével bizonyos vonatkozásban fizikai organizmusán kívül tartózkodik, világosan kifejezve, voltaképpen csak a fizikai organizmus fej-organizációján kívül. Ha azonban az ember földi élete során éber állapotban van, úgy éter-organizmusa, asztrális organizmusa és az én lénye teljesen benne van a fizikai organizmusban, hozzákötődnek. A fizikai organizmusban tevékenykednek. Alvás közben a lélek nem elég erős saját erőrendszerében, hogy tudata elé állítsa, amit asztrális és én-organizmusában bensőleg átél. Éber állapotban viszont csak az jut be tisztán szokásos tudatunkba, amit a fizikai organizmus az éteri, asztrális organizmus és az én lényének tevékenységéből gondolatok alakjában ver vissza.

Ha az ember teljes értelemben képes volna arra, hogy éber állapotban átélje egész lelki lényének saját tevékenységét, akkor átélné saját élete lefolyását, vagyis azt, ami az élet lefolyásának reális mivoltaként az emlékek alapját képezi. Azonban mindazt is átélné, amit alvó állapotunkban, mint kozmikus világokat ismertünk meg, ilyenkor a megfelelő kozmikus átélés is észlelés és tudatosság nélkül marad. Ha az ember teljesen képes volna arra, hogy asztráltestét használni tudja, akkor éber tudatába beáradna az, amit éjszakánként a bolygómozgások képmásaként él át. Érezné, amint légző és keringési rendszerén átáramlanak a bolygómozgások képmásai. Bármily paradox módon hangozzék is először a mindennapi tudat számára, azt mondhatná: ereimen átáramlik a Nap hatalma, ezt a Mars ereje erősíti, amelyet a Jupiter szubsztanciális ereje hat át, és így tovább. Az ember ezt úgy mondhatná ki, hogy a bolygóirányokat saját lényében érezné áramolni. És ha az ember nappali tudatában átélné teljes én-lényét, akkor érezné, amint az állócsillagok egének szellemi lénye is áthatja.

A mindennapi éber tudat folyamán mindez kiesik. Ébertudatban nem éljük át étertestünk tevékenységét, amely a saját életünk folyását megalapozó reális történést jelenti, sem a bolygómozgások impulzusait, amelyek légzési áramlásainkban ingerként élnek és vérkeringésünkben lüktetnek. Asztrális organizmusunk egész tevékenységét sem éljük át mindennapi éber tudatunkban és azt sem, ami az állócsillagok konstellációiban jut kifejezésre és az ember lényének örök magvában nyilvánul meg, én-lényében; ha az ember ezt átélné, azt kellene mondania: Isten hat át engem. A mindennapi tudatban ezt sem éljük át, mert az éter-organizmusnak, az asztrális organizmusnak és az én-lénynek a mindennapi éber állapotban kifejtett tevékenysége ilyen módon a fizikai organizmusra vonatkozik, amikor az ember ébredéskor minden reggel újra magára ölti. Az ember azonban tevékenyen áthatja fizikai organizmusát azokkal az erőkkel, amelyeket alvó életében a csillagok világából gyűjtött össze és a bolygók mozgásából kapott meg. Mivel az ember tevékenyen áthatja fizikai organizmusát és három lelki részének - az éteri, asztrális organizmusnak és az én lényének - e tevékenysége ébredéstől elalvásig hat fizikai organizmusára. Ennek révén a fizikai testet úgy átdolgozzák, hogy a benne létrejövő tiszta tevékenységben rejlő indíték folytán az egész lelkiélet kiformálódhat azokban a képzetekben és gondolatokban, amelyek a fizikai test által a lélekbe reflektált visszaverődött képek. Az embernek nincs tudata saját működő életének folyásáról, a bolygók mozgásáról és az állócsillagok világáról, mert éber élete folyamán benső világa révén minden tevékenysége fizikai testére vetül. Ez a fizikai test a külvilág hatásait érzékszervei révén beviszi belső fizikai: a szem révén a fényjelenségek áramlanak be, a fül révén a hangok világának jelenségei, a hőérzék révén a meleg és hideg valósága, és így tovább. Mindez a lelkiség által gyakorolt tevékenység révén gondolatként tükröződik a fizikai testben és a lélek világos mindennapi tudatában éli át ezt a tükrözött gondolatvilágot.

A mindennapi ébrenlét alatt ez a helyzet a lelki átélés számára. Ez a mindennapi éber élet azt kérdezi tőlünk: mit tesz a lélek voltaképpen a fizikai organizmussal, hogy a gondolatok visszaverődve jelenjenek meg? Először azonban szögezzük le, hogy a fizikai organizmus voltaképpen megakadályozza, hogy a léleknek tudata legyen a kozmikus tényekről, amelyeknek utócsengése és utóhatása voltaképpen ott lehetne benne. Mindjárt foglalkozunk azzal, hogy ez az éber tudat részleteiben hogyan játszódik le.

Tanulmányozzuk csak, hogy az éterorganizmus, az asztrális organizmus és az én-lény e hármasságának együttműködése voltaképpen mit okoz először az ember fizikai fej-organizmusában. Ekkor ugyanis kiderül, hogy e hármasság leépítő tevékenységet végez az emberi fej organizmusán. Ha a fizikai organizmust csak az ember éter-organizmusa hatná át, akkor a fej fizikai organizmusában is állandóan építő élettevékenység folyna; a fej tevékenységét mintegy teljesen betöltené az élet. Ebben az esetben azonban nem jönne létre fizikai tudat. Fizikai tudat csak azáltal jön létre, hogy az asztrális organizmus belenyúl a fej-organizációba. És ez az asztrális organizmus arra állítódott be, arra szerveződött, amit már megismertünk: az ember földelőtti létére. Ha szabad így kifejeznem, az asztrális organizmusnak mintegy azt kell feladatának tekintenie, hogy ne ezen az anyaggal telt fizikai organizmuson dolgozzék, hanem ezt a fizikai organizmust kozmikus szellemi formájában töltse el tevékenységével, ahogyan ezt a földelőtti létben tette. Hiszen az ember asztrális organizmusa annak az utóhangja, amit a lélek a bolygómozgások, állócsillag konstellációk titkaiból kiindulva cselekedett, hogy kialakítsa azt, amit az előző fejtegetésekben a fizikai organizmus kozmikus csírájának neveztem. Az asztrális organizmus tevékenysége tehát nem a fizikai organizmus földi metamorfózisára irányul, hanem kozmikus, szellemi metamorfózisára. Az asztrális organizmus ezért a fizikai organizmusban tevékenykedve állandóan szellemivé akarja tenni ezt a fizikai organizmust, amennyiben ez agyvelő- illetve fej-organizáció. Igen, fej-organizációnkban asztrális organizmusunk állandóan azon dolgozik, hogy ezt a fej-organizációt szellemivé alakítsa át. Nem jut el igazi, külsőleg látható átalakításig, az átalakításra való törekvésig jut el.

Ez a törekvés azonban állandóan jelen van. Az asztrális organizmus fej-organizációja révén az emberi fej-organizáció építő erőihez, amelyek friss, pezsgő, de öntudatlan életet keltenének az ember fej-organizációjában, állandóan leépítő erők járulnak, amelyek megkísérlik, hogy a fizikai organizmust, amennyiben fej-organizáció, leépítsék, szétrombolják, és így szellemi organizmus ragyogna fel belőle, mert az asztráltest földelőtti létéből ehhez szokott. De a fizikai organizmus ellenáll. Nem hagyja magát leépíteni, és ezt az ellenállást azáltal fejti ki, hogy valahányszor éppen létrejönne az a pillanat, amikor a fej fizikai organizmusa az asztrális organizmus tevékenysége révén szervetlenné bomlana, élettelenné válna, akkor e pillanatban mindannyiszor be kell következnie az alvásnak, és akkor a fej-organizmusban ismét egyes egyedül az étertest erőinek kell tevékenykedniük.

Így az ébrenlét és alvás kölcsönhatása azáltal is jellemezhető, hogy azt mondjuk, hogy az ébrenlét folyamán az asztrális erők állandóan az elhalásnak teszik ki az ember fejorganizációját. Abban a pillanatban, mikor - ha szabad így mondani - a leépítő asztrális erők tevékenysége látens állapotból reális állapotba menne át, e pillanatban bekövetkezik az alvás. A modern beavatási megismerés imaginatív tudata ezt a tényt az ember éter-organizmusának az ébrenlét és az alvás folyamán mutatkozó látványán veheti észre.

Az ébrenlét folyamán az étertest, amely szellemi történésként hatja át az ember fizikai testét, egyre differenciálatlanabbá válik a fej-organizáció számára. Az éber emberben tehát olyan éter-organizmus van előttünk, amely bensőleg erősen differenciálva, bonyolult alakzatokkal felvértezve a fizikai organizmus azon részeiben van, ahol a tüdő, a máj, a gyomor, a végtagok tartózkodnak. Ezekben az éter-organizmus igen tagolt az éber életben. A fej-organizációban viszont az étertest annál differenciálatlanabbá válik az éber élet folyamán, mennél tovább tart ez az éber élet. Végül egyszerűen olyan lesz a fejben, mint egy egyenletes felhő, mert az éter-organizmusban egyébként jelenlévő felépítő erők elveszítik jelentőségüket és az asztrális organizmus leépítő erői éber állapotban hervasztóan hatnak a fej-organizációra.

Alvó állapotban ez egészen másképp van. Ekkor az imaginatív tudattal azt látjuk, hogy az éter-organizmus differenciáltsága, sokféle tagoltsága beleáramlik az éteri fej-organizációba. Ekkor a fej éter-organizmusa éppoly tagolttá válik, mint az éter-organizmus többi része éberállapotban. Alvás folyamán az éter-organizmus életerői, formáló erői, alakító erői felébrednek a fej számára és a fej öntudatlan, de igen eleven organizációvá válik.

Látjuk tehát, hogy az ember - földi életében ébertudatából - fej-organizációjában állandóan a látens halált hordozza. A fej-organizációban állandóan ott van az elhalás tendenciája. Az asztrális organizmus a fej-organizációt állandóan szellemivé akarja változtatni. Planetáris mozgási szervvé akarja alakítani, a csillagkonstellációk képmásává; állandóan rombolja a fizikai fej-organizációt.

Ha a mai tudományban ismernék ezt a tényt, akkor teljesen lehetetlennek találnák, hogy a materializmus hálójába kerülhessenek. Mert mit mondhatnak azok, akik az ember teljes organizációját materialista módon akarják értelmezni? Azt mondják, hogy az organikus folyamatok a fejben is lejátszódnak; ott organikus életfolyamatokként mennek végbe. Ahogyan a májban vagy a gyomorban életfolyamatok játszódnak le, úgy az agyvelőben is, és az életfolyamatoknak az agyvelőben való lejátszódása gondolatként, lelki tevékenységként él. Viszont a tényeket tekintve ez merő ostobaság. Mert nem azáltal gondolkodunk, nem azáltal éljük át lelkünket mindennapi tudatunkban, hogy építő életfolyamatok zajlanak le, hanem azáltal, hogy idegrendszerünk állandóan a leépülés állapotában van, hogy a halál állandóan bennünk van. Az éber lelki élet azt jelenti mindennapi tudatunkban, hogy az organikus folyamatokat nem bontakoztatjuk ki, hanem elöljük őket. Az organikus folyamatoknak előbb el kell halniuk, helyet kell csinálniuk a léleknek, ha a mindennapi tudatban ki akarnak bontakozni. Ha ezt megfelelően belátnák, akkor azt kellene mondaniuk, hogy a lelki élet semmi esetre sem eredhet az organikus folyamatokból, mert az organikus folyamatoknak előbb az elhalás állapotába kell kerülniük. Először vissza kell húzódniuk a fej-organizációból, ha a lélek ott akar tevékenykedni.

Ezek az igazi tények az ember lelki és fizikai organizációjának együttműködésével kapcsolatban. Ezek az igaz tények azonban azt is megmutatják, hogy az ember születésekor fej-organizációjában mindjárt magában hordja a halálra, az elhalásra való hajlamot. Az érzékfeletti megismerés révén tanuljuk megérteni, hogy az elhalás folytonosan meg akar történni bennünk, és csak az alvás győzi le állandóan. A fizikai értelemben való egyszeri meghalás csak összegeződés, intenzívebb folyamat az ébertudatban állandóan zajló folytonos, hogy úgy mondjam, atomisztikusan apró elhalási folyamatokhoz képest. Míg a fizikai organizmusunk megvan, addig ellenáll az asztrális organizmus okozta rombolásnak. Ez a helyzet a fej-organizációval.

De az ember asztrális organizációjának nem csupán ez a hatása van éber életünkben. Ez csak egyik részének a hatása. Egy másik része a földi létbe is úgy éli bele magát, ahogyan a földelőtti létben tevékenykedik. Az asztrális organizmusnak ez a része nem a fej-organizációban tevékenykedik, hanem mindabban, ami az ember ritmikus organizációja, vagyis a fizikai test azon szerveiben, amelyekben a lélegzés, vérkeringés és egyéb ritmikus folyamatok játszódnak le. Az asztráltestnek az a része, amelyről most beszélek, benne él ugyan a ritmikus emberi organizmusban, de nem kötődik úgy hozzá, mint a fej-organizációban tevékenykedő másik rész. A fej-organizációban tevékenykedő másik rész olyan erősen ragadja meg ezt a fej-organizációt, hogy folytonosan hajlamossá teszi az elhalásra, a halálra, mert széthasogatja. Viszont az asztráltestnek az ember ritmikus organizmusával elegyedő része áthatja ezt a ritmikus organizmust, benne él a lélegzésben, a vérkeringésben, de mivel nem ragadja meg az organizmust olyan intenzív módon, ezért bizonyos vonatkozásban érintetlenül hagyja. Nem ragadja meg úgy, hogy el akarja pusztítani. Ezáltal azonban nem is jön létre gondolati élet az ember asztrális organizmusának a ritmikus organizációval való összekapcsolódásából. Ami lelkiségként éli ki magát, az az állandóan az elhalás felé tartó fizikai fej-organizmuson verődik vissza. Ez okozza a teljesen tudatos gondolkodást. Ami azonban mindig az asztrális és a ritmikus organizáció egybeáramlásában játszódik le, az nem verődik ugyanígy vissza, hogy olyan világos tudatot hozzon létre, mint a gondolati élet; ez a lelki élet határozatlanabb alakjában éli ki magát, az ember érzelmi életében. Ez az érzés. Ez tehát azáltal jön létre, hogy az asztrális organizmus az éber életben átlüktet a lélegzésen, a vérkeringésen, de nem hasogatja szét, nem nyomul bele olyan mélyen, hanem a ritmikus organizációval való kölcsönhatásából fellobban az ember érzelmi élete.

Így a ritmikus szervi rendszerben benne él ugyan valami abból, amit az ember földelőtti létében kozmikusan átélt, de nem jut világos tudatára. Ennek azonban egészen meghatározott következménye van. A leírt kölcsönhatás révén ugyanis az asztrális organizáció és a fizikai-ritmikus organizáció közt tudat alatt állandóan történik valami, ami csak halvány vetületében lép be a teljesen mindennapi nappali tudatba. Tanulmányozzuk ezt részleteiben! Mondjuk, az ember tevékenykedik, cselekszik fizikai léte folyamán. Véghez vitt tettei nem pusztán természeti jelenségként élnek benne, hanem ezeket a tevékenységeket kénytelen bizonyos tudattalanból feltörő impulzus folytán morálisnak vagy immorálisnak, értékesnek vagy értéktelennek, bölcsnek, vagy balgának megítélni. Az egyébként amorális - nem antimorális - gondolati életbe belekeveredik a morális értékelés, a morális megítélés. Mi az, ami a lelki átélés mélységeiből határozatlanul felvillan és megmondja, hogy ez a tett jó, a másik rossz, ez a cselekedet bölcs, a másik ostoba? Ez a lelki tevékenység megmaradt olyannak, amilyen a földelőtti létben volt, áthatja az ember ritmikus mivoltát, a légzést és a vérkeringést, de a gondolati életbe nem tud teljesen beleáramlani, csak színezi, úgy hogy gondolati életünkben megvannak e belső átélés visszaverődései és ezek értékesek a fizikai világban véghez vitt cselekvésünk számára. Nem csak azt hordozzuk magunkban, amit cselekvésünkben tudatos gondolati ítéletként hozunk létre. Nem, az ember ritmikus rendszerében asztrális szellemiség él és lüktet, amely hasonló alakban, mint amilyen földelőtti létében volt, önmaga számára világosan, de a mindennapi tudat számára homályosan mond igent vagy nemet emberi tevékenységeinkre. Lelkünk értékének bírálója van ott benn és ez a bíráló olyan reálisan létezik, mint ahogy lelkünk fejorganizációnkban, gondolkodó lélekként reálisan él.

Akik a régi módon akartak magasabb megismeréshez jutni, azok az emberiség fejlődésének régebbi korszakaiban igyekeztek ezért a ritmikus rendszert, a lélegzést, de a vérkeringési rendszert is tudatosítani. Nézzék meg, hogy mi adódott az ilyen emberek számára a szellemi világba történő beleélés régebbi, ma már nem követendő módszeréből. Az adódott, hogy ezek az emberek saját emberi értékeiket aszerint tekintették jónak, vagy rossznak, bölcsnek vagy ostobának, amit a kozmosz írt bele lélegzési életükbe. A morális-természetes és természetes-morális ember fölötti ítélet a régi hindu jóginál a ritmikus rendszerből légzés útján jutott fel az agyvelőbe. Jóga-megismerése folyamán egy időre agyvelejét tette lélegzőszervvé és együtt élt azzal, amit tevékenységéről a kozmosz mondott.

Az emberiség asztrális organizációjában teljesen reálisan benne van a kozmosz tevékenységünkről alkotott ítélete. És mikor halálunkkal a fizikai emberi testet levetjük, akkor megszűnt az az akadály, amelynek hatására az ember nincs tudatában annak, ami lélegzésében és vérkeringésében él. A fizikai organizmus mintegy átlátszatlanul takarja el azt, ami az asztrális organizmusban az előbb leírt módon megy végbe. Ami születésünktől halálunkig asztrális élményként él lélegzésünkben és vérkeringésünkben, az halálunkon túl is tovább él az emberi lényben. Hogy hogyan, azt belátjuk, ha leírom, hogy az emberi lélek mit él át, mikor valóban áthalad a halál kapuján.

Ha az ember fizikai organizmusa halálakor szétbomlik, lehullik az ember lényéről, akkor ez az emberi lény először éteri, majd asztrális organizmusában és énjében marad. Mivel a fizikai organizmus már nem gördít akadályt az emberi léleknek a kozmoszban való kibontakozása elé, amennyiben az emberi lelket már nem húzza vissza saját szférájába, így az emberi lélek számára rögtön megnyílik a kozmikus tudat lehetősége. Ez az emberi lélek most magán viseli az éter-organizmust, anélkül, hogy ez a fizikai organizmushoz kötődnék. Ez az éter-organizmus egyfelől az emberi élet lefolyását jeleníti meg, de ugyanakkor a kozmikus erők, a kozmikus életerők folytonos beáramlását is. Miközben az emberi lélek az étertesttel lassanként beleéli magát halálába, étertestével a kozmikus világ-éteriséget is átéli. Az éter-organizmusba beleáramlik az, ami a kozmikus világ-éteriségben lejátszódik, mert hiszen ezt a beáramlást eddig csak a fizikai organizmus akadályozta meg. Ez az akadály most elhárult. Az éter-organizmus történései nincsenek úgy elválasztva a külső kozmikus eseményektől és tényektől, mint a fizikaiak. Ami kint a kozmikus világ-éteriségben megy végbe, az hatékonyan áramlik az ember éterorganizmusába és ami az ember éter-organizációjában megy végbe, az kilüktet a világba. Az ember halála után nem csak éter-organizmusába éli közvetlenül bele magát, hanem midőn éter-organizmusát megszabadította a fizikai organizációtól, beleéli magát abba, amin állandóan be- és kiáramlik; a kozmikus éteriségbe.

Minthogy azonban az emberi lélek egységet alkot, ezért a kozmikus éteriségbe belekerül az ember asztralitása és én-lénye is. Az emberi lélekben egyre jobban felragyog belső világaként a kozmikus- éteri tudat. De ezzel a hatalmas nagy kozmikus tudattal szemben az ember saját éterteste eltörpül és ebben az egészen kis éteriségben voltaképpen benne él a világ éterisége. Ezért van az, hogy a fizikai organizáció által mindegyre összetartott saját éterikus emberi élményeinknek kozmikus tudattal most nincs már jelentőségük az éteriség nagy világtengerében. Ez azonban azt jelenti, hogy ez az éterikus emberi organizmus halálunk után nemsokára szétoszlik. Az ember megszerzett kozmikus tudatával most asztrális organizációját és énjének lényét tartja meg.

Ebben az asztrális organizációban azonban benne van annak az utóhatása, amit ez az asztrális organizáció fizikai földi létében fizikai testben élt át. Hiszen jellemeztem, hogy az asztrális organizáció egy része mintegy megtartja kozmikus jellegét, amennyiben csak lazán egyesül a lélegzési és keringési ritmussal. Most a lélegzési és keringési ritmus fizikai szerveinek levetése után azonban tovább él az, ami a fizikai földi lét folyamán a fizikai lélegzés és keringés folyamatával alakult ki az ember morális minősítésű külső mivoltaként. Ez tehát kozmikus tudattal áthatva halálunk után éli ki magát. Aminek a vetülete a földi lét folyamán a fizikai lélegzésben és vérkeringésben jelent meg, az halálunk után kozmikus ritmusban éli ki magát. Ez ismét ritmus, de olyan, amelynek révén az ember a földi létéből magával hozott morális minősítés uralmát érzi. Asztrális tartalmát morális kvalitásoknak érzi, úgy ahogyan fizikai földi életében jók, rosszak, bölcsek vagy ostobák voltak. Ez bizonyos mértékben belső érverés. Ebbe a belső érverésbe kívülről állandóan beáramlik a moralitástól még át nem hatott kozmikus folyamat, amely tisztán kozmikus elemet jelent. Ez még amorális - nem antimorális - történés, itt a Földön a természeti történésben tükröződik. Itt nem különböztetjük meg a jót és rosszat, itt minden semleges természeti történés szerint megy végbe. Mindaz, ami így megy végbe, kozmikus történés vetülete és ez a kozmikus történés ritmikusan lüktet bele a ritmikus-morális értékelés utóhatásába. Az ember így halála után kozmikus ritmusban érzi magát, mintegy belélegezve a kozmoszt a maga morális ártatlanságában és kilélegezve a kozmoszba, amit morális értékelésként halmozott fel magában. A fizikai ritmus helyére kozmikus ritmus lépett és ebben a kozmikus ritmusban az ember átéli, amint a külső természet számára amorálisan alakult kozmoszban morális rész jön létre, amelyet az emberi élmények az egyes ember halálának kapuján át kivisznek a kozmoszba.

Amit az emberi lélek tetteinek morális értékeléséből kivisz a halál kapuján át a kozmoszba, az beletagozódik a kozmosz amoralitásába. Az emberi élet halálon átvitt következményei elmerülnek a kozmosz ölében, és mivel az ember tudatát már semmi sem gátolja, így általa tanúja lesz annak, ahogy az amorális kozmosz ölén morális rész alakul ki egy eljövendő világ számára. A mi világunk természeti vetületében morálisan semleges. A mi világunkból olyan jövendő világ jön létre, amelynek természeti vetülete nem lesz morálisan semleges, hanem ahol minden moralitás természeti lesz és minden természeti dolog morális. Ennek csíráit az ember viszi bele a kozmoszba morális tettei révén. Ennek átélése közben az ember lelke előtt tudatosan ott a nagy kérdés: vajon méltó vagyok-e morálisan elsajátított kvalitásaim alapján arra, hogy majdan tovább élve részt vegyek abban az eljövendő kozmoszban, amelynek már nem csupán természeti vetülete lesz, hanem morális-természeti vetülete?

Amit az emberi lélek halála után a leírt kozmikus ritmusban az érzelmekből és érzésekből átél - használhatjuk e kifejezéseket, bár voltaképpen nem érzékfeletti átélést írnak le -, az a morális jellegnek a fizikai világban való megvalósulása. Ez adja meg halálunk után egy ideig az ember lelki élményeinek saját árnyalatát. Ezeket az élményeket „A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei” című könyvemben írtam le és ott „lélekvilág”-nak neveztem, most más oldalukról írom le őket.

Ha azonban az embernek halála után mindig ezek közt az élmények közt kellene maradnia, akkor nem jutna el oda, hogy leendő fizikai organizmusának szellemi részét helyesen készítse elő. Mert a leendő fizikai organizmusnak a múlt előadásokon leírt szellemi részét, amelyet az embernek új földi életében viselnie kell, ezt a szellemi részt nem lehetne olyan lelki életből kiindulva megfelelően kidolgozni, amelyet az előző földi élet morális hiányosságai terhelnek. Ezért az emberi léleknek halála után bizonyos időre olyan világba kell belépnie, ahol csak a megtisztított kozmoszban él, itt a ritmus imént leírt élményei letompultak; ebbe a ritmusba ugyanis az emberi lélek cselekedeteinek minden morális értékelése belejátszik. Ebből kiindulva a leendő fizikai organizmus számára csak dekandens szellemi részt lehetne kialakítani. Egészséges fizikai organizmus csak úgy alakítható ki, ha a lélek olyan világba léphet, ahol az elmúlt földi élet emberi-lelki átélésének utóhatásai már nem érintik, hanem ahol a kozmosz emberen kívüli szellemi impulzusai hatnak, ahogy az előbb leírtam. „A világ és a ember” című könyvemben megint más oldalukról írtam le azokat az élményeket, amelyeket az emberi léleknek a szellem megtisztított kozmoszában kell átélnie, mint ahogy itt leírom. Ott a szellem országának neveztem. Az embernek be kell lépnie a lélek szellemi országába, mert csak akkor lesz képes arra, hogy részt vegyen a szellemi organizmus univerzálisan átfogó megformálásában, ez később fizikai organizmussá alakul majd. Az emberről egy időre le kell emelni előbbi életének tökéletlenségeit, mert különben következő földi életében torzszülött fizikai organizmusban kellene világra jönnie.

Így belső szemlélés alapján jutunk el annak leírásához, amit az ember lelki erői révén él át halála után a szellemi kozmoszban. Asztráltestével az ember természetesen beleviszi a kozmikus szellemi világba azt, ami most benne van énjének lényében is. De énjének ezt a lényét még más módon kell elkészíteni. Ez holnapi előadásunk tárgya lehet. Ma az utolsó részben le kell még írnom, hogy az emberi lény halál után felöltött alakzata hogyan viszonylik a keresztény fejlődéshez és a golgotai misztériumhoz.

Bizonyára belátják, hogy igazi kozmológia létrejöttéhez az is szükséges, amit az inspiráció tudhat a leírt morális kozmikus csíra beillesztéséről. Egyetlen kozmológia sem teljes, amely nem tudja, hogy a jelenlegi kozmosz, amely semlegesen, amorálisan tükröződik a természetben, egykor az emberek élete révén olyanná alakul, ahol a természetes egyben morális, és a morális természetes. Így igazi kozmológia csak úgy jöhet létre, ha a szokásos megismerés az inspirációval gazdagodik, mint ahogyan igazi filozófia is csak azáltal kaphat eleven tartalmat, hogy felveszi az imagináció eredményeit, ahogy tegnap kifejtettem. A kereszténységnek is ilyen kozmológiára van szüksége.

A golgotai misztériumot megelőző kor beavatottai más módszerekkel dolgoztak, mint ahogy a mai beavatásnak kell dolgoznia. A golgotai misztérium előtt élő beavatottak tudták, hogy mi történik azokban a szellemi világokban, ahová az ember halála után lép be és híveiknek elmondhatták: Halálotok után olyan lelki világba léptek be, ahol át kell élnetek morális kvalitásaitok és a hozzájuk hasonló dolgok utóhangját. A szellem országába azonban nem léphettek be ugyanazokkal a lelki erőkkel, amelyek ebben a lelki világban bontakoznak ki, mert ha be is lépnétek, az asztrális organizmus tudatotokban lévő morális értékelésének utóhatása eltompítaná, kioltaná én-tudatotokat, egyéniségetek tudatát, amit halálotok után egyébként megszereznétek a szellem országában.

Itt a fizikai világban, mint mondtam, az én-tudat a fizikai organizmus alapján fejlődött ki. De az emberiség fejlődésének régi korszakaiban is szükség volt az én-tudatra a szellem országának átélésekor éppen az ember szellemi csírájának kidolgozásához. Ezt az ember saját erejéből nem kaphatja meg - mondták a régi beavatottak híveiknek, akik hallgatni akarták őket -, ezt csak akkor kaphatja meg, ha a lélekvilágon való áthaladás után egy bizonyos pillanatban az a magasztos szellemi lény áll mellé, akinek fizikai tükröződése a fizikai Nap és ő vezeti be a lélekvilágból a szellem országába, ahol attól fogva vezeti. Ahogy az ember itt a fizikai világban legjobb fizikai erőit a fizikai Nap hatására éli meg - mondták a régi beavatottak -, úgy az embert, képletesen, kézen kell fogni a lélekvilágból a szellem országába való áthaladásnál, hogy ott legjobb erőit annak a Nap-lénynek az impulzusaiból kaphassa, akinek a fizikai Nap a fizikai vetülete. Így a régi beavatottak a szellemi Nap-lényt írták le, mint az emberi lélek fenséges kísérőjét a szellem országán keresztül.

És a golgotai misztérium idején és még 3-4 évszázaddal később élő beavatottak, így szóltak azokhoz, akik híveik akartak lenni és hallgatni akarták őket: Az ember a lélekvilágon való áthaladása után fizikai fejlődésének, fizikai organizmusának alakulási módja folytán annyira belebonyolódik abba, hogy észlelje azt, amit morálisan létrehozott, hogy ha saját erőire szorulna, akkor tudata ott elhomályosulna és e Naplény befolyását nem is érhetné el. Ezért szállt le a Földre ez a Naplény maga, emberi alakot öltött magára a názáreti Jézus testében és végrehajtotta a golgotai misztérium tettét.

És ha az ember azután felveszi érzelmeibe még a Krisztus lény szemlélését is, ahogy ez itt születése és halála közt lehetséges, azon kívül, amit érzékelése és én-tudatának fejlődése révén tud kibontakoztatni itt a Földön, ha az asztrális organizmushoz kötődő érzésébe felveszi a golgotai misztérium szemlélését, akkor ez az ember asztrális részére - mely a leírt módon él tovább a halál után - úgy hat, mint a földi történés Krisztushoz és a golgotai misztériumhoz fűződő kapcsolatának utóhatása. És a szellem országáról egyébként homályosan és sötéten maradó tudatunkat ez az utóhatás erősíti halálunk után a lélekvilágból a szellem országába való áthaladásnál, és ez teszi képessé arra, hogy meglássuk a szellemi világban azt, aminek révén az emberi lélek halála és újabb születése közt előkészítheti fizikai organizmusának szellemi részét.

Így azok a beavatottak, akik a golgotai misztérium kortársai voltak vagy még néhány századdal később éltek, így szóltak híveikhez: bár az ember fejlődése oda jutott, hogy nem viszi át halálán azokat az erőket, amelyek átvezethetik a lélekvilágból a szellem országába, Krisztus mégis leszállt a Földre, véghez vitte a golgotai tettet és ez a golgotai tett úgy hat az emberi lélekre, hogy annyira megerősíti, hogy az ember halála után a lélekvilágból a szellem országába lépve olyan túláradóan éli át a kozmikus világot, hogy impulzusai alapján következő földi életének fizikai organizmusát kialakíthatja, részt vehet formálásában. Krisztus tette tisztítja meg az ember lelkét a lélekvilágból a szellem országába való átlépésekor.

Így mondták a golgotai misztérium beavatott kortársai, ahogy már a régi beavatottak is mondták: a magasztos napszellem vezetése megtisztítja az ember lelkét a lélekvilágból a szellem országába való áthaladáskor.

Látják ebből, hogy amit a halál misztériumának kell neveznünk, az a földi emberiség keresztény fejlődésével függ össze. A IV. század után azonban - mint kifejtettem - lealkonyult az a beavatási megismerés, amely az említett módon szólhatott volna azokhoz az emberekhez, akik híveik akartak lenni. Most azonban ismét eljött annak az ideje, hogy új beavatási tudomány leplezze le az ember Jézus Krisztushoz fűződő kapcsolatát. És ennek az új beavatási tudománynak ismét azt kell mondania: aki földi élete folyamán felveszi érzelmi életébe a golgotai misztérium titkát, az úgy megerősíti általa belső lelki lényét, hogy ez a lélekvilágból a szellem országába lépve másmilyen fizikai organizmus kialakítására lehet képes, mint amilyennek egyébként a megújult kereszténység impulzusa nélkül kellene létrejönnie. Mert e nélkül az impulzus nélkül a leendő föld-organizációban beteges organizmusok jönnének létre. A megújult kereszténység révén merülünk abba az impulzusba, amelynek révén egészséges, erős fizikai organizmusok jöhetnek létre a földi élet további részében.

Így az ember halálon átvezető fejlődése mélységesen összefügg Krisztus lényével és az igazi kozmológiában Krisztus ott áll, mint világerő, kozmikus erő és ereje meglátható, mikor az ember a lélekvilágból a szellem országába halad át halála után.

A következő előadás kifejti majd, hogy miként halad át a halálon az, ami szintén az emberi lélekben van és a mindennapi tudat számára az akaratban éli ki magát. Ez a halál és az újabb születés között csírájukban alapoz meg bizonyos erőket, ezek csak a következő földi életben jutnak kifejezésre, ahogy a régebben karmának nevezett emberi sors földi életek sorát éli végig. A következő előadás az ember gondolatvilágának és érzelmi világának fejtegetéséhez hozzáfűzi az ember akaratvilágának kifejtését. Itt azonban ismét ki fog derülni, hogy az embernek akarati jellegében intenzív kapcsolatot kell kialakítania Krisztus lényével és a golgotai misztériummal, az egész keresztény fejlődéssel. Ahogyan ma Krisztust beleillesztettük a kozmológiai fejlődésbe, az igazi kozmológiai megismerésbe, úgy a holnapi előadás feladata, hogy Krisztust a megújult vallási megismerésbe illesszük be.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként