Tegnap utaltam az emberi léleknek a történelmi fejlődés során létrejött változására, ebből megláthatták, hogy korunkban az ember másképpen áll szemben a másik emberrel, mint a tegnap említett 333-as év előtt.

Feltételezem, hogy ismerik az ember lényének tagozódását, ahogy az antropozófiai ismeretek alapján megállapítható. Az emberi lélekben meg kell különböztetnünk az úgynevezett értelmi- vagy kedélylelket, amely a XV. századig különösen mozgékony és tevékeny volt az emberi természetben, és a tudati lelket, amely azóta tevékenykedik, elsősorban azokban az emberekben, akik fejlődésük folyamán eljutnak az emberiség kulturális eredményeihez.

Ha az emberi lélek bizonyos tevékenységét értelmi- vagy kedélyléleknek nevezem, ez nem jelenti azt, hogy éppen a mai értelemben vett értelmi képesség lenne különösen jellemző rá. Meg kell látnunk, hogy az értelmi- vagy kedélylélek különösen a görögöknél volt fejlett, és ez egyáltalán nem a mai intellektuális értelem. Éppen a tegnapi fejtegetésekből derül ki, hogy ezt hogyan kell érteni.

A görögök számára fogalmaik, eszméik a szellem adományai voltak. Az értelem ezért nem volt olyan hideg, halott, száraz, mint ma, amikor megdolgozunk érte. Az intellektualizmus csak a tudati lélek speciális fejlődésével jött el. Az értelmi- vagy kedélylélek fogalmát csak úgy sajátíthatjuk el helyesen, ha teljesen belehelyezkedünk a görög ember lelkületébe. Akkor rájövünk, hogy miben különbözik a világhoz fűződő viszonya attól, ahogy mi ma viszonyulunk a világhoz. Néhány dolgot azonban, amit még tekintetbe kell venni, éppen a mai fejtegetéssel akarunk szemléletesebbé tenni.

Ezeket a bevezető szavakat csak azért akartam elmondani, hogy megegyezzünk abban, hogy az újabb kort megelőző századokban, vagyis a XV. századot megelőző időkben, az emberek úgy érintkeztek egymással, hogy az egyik a kedély- vagy értelmi lelkéből szólt a másikhoz, és amit a másik nyújtott neki, azt annak kedély- vagy értelmi lelkéből fogadta be. Ma a tudati lélekkel állunk szemben. Ezt azonban a fejlődő emberek csak a XIX-XX. század fordulóján érezték igazán a már leírt körülmények folytán. Az élet kérdései azonban ezáltal voltaképpen teljesen új módon jelentek meg az emberiség előtt. Az élet bizonyos kérdéseit ma új módon kell szemlélnünk, különben nem találhatjuk meg az összekötő hidat a tudati lelkek között, ez pedig a mai ember számára az emberek közti kapcsolatot jelenti. Éppen ez a bajunk ebben a korban, hogy nem tudjuk megtalálni az emberek közötti hidat.

Néhány kérdést valóban új módon kell feltennünk, még ha ez a kérdésfeltevés először furcsának tűnik is. De nem értjük olyan groteszk módon. Tegyük csak fel, hogy egy hároméves gyermek elhatározná, hogy nem vár a fogváltással hét éves koráig, hanem ezt mondja: unalmas még négy évet várni, amíg megkapom az állandó fogakat, mindjárt meg akarom kapni őket. - Mondhatnék más példát is, ami talán még furcsábbnak tűnne, de elég ez is. Ez bizony nem lehetséges, mivel a természetes fejlődés bizonyos feltételek között megy végbe. Így az is a természetes fejlődés feltétele - bár ma nagyon kevés embernek van sejtelme róla - hogy az életnek voltaképpen csak bizonyos időpontjától kezdve tudhat igazán az élet olyan összefüggéseiről, bizonyos dolgokról, amelyeket ismernie kell, de azok nem merülnek ki a külső dolgok kézenfekvő tényeiben. Azt természetesen már kilencéves korunkban is tudhatjuk, hogy az embernek tíz ujja van, és ehhez hasonlókat. De amihez voltaképpen aktív gondolkodással megszerzendő ítéletre van szükség, azt életünknek mintegy a 18-19. éve közötti időpontjáig egyáltalán nem lehet tudni. Ahogy hét éves korunk előtt sem kaphatunk állandó fogakat, úgy 18 éves korunk előtt sem tudhatunk igazán az élet olyan összefüggéseiről, amelyek az orrunkon túl vannak, főként olyan dolgokról nem, amelyekhez aktív ítéletre van szükség. Hallhatunk róluk valamit már korábban is, elhihetjük valamely tekintélynek, de tudni semmit sem tudhatunk róluk. 18 éves korunk előtt nem tudjuk a lélek olyan tevékenységét kibontakoztatni, amely ahhoz szükséges, hogy elmondhassuk: tudok erről vagy arról valamit, ami nem tartozik a szemmel vagy füllel elérhető területhez. Ilyen dolgokról ma nem sokat beszélnek, de ezek a legnagyobb mértékben életfontosságúnk. Egy épkézláb kultúrvilág létrejöttéhez éppen arra van szükség, hogy újra beszéljünk ilyen dolgokról, hogy ilyen dolgokat újra szakszerűen kezelhessünk.

Mi következik abból, hogy 18. életévünk előtt egyáltalán nem tudhatunk ilyesmiről? Ebből az következik, hogy 18. életévünk előtt emberként rá vagyunk utalva azokra az embertársainkra, akik túl vannak 18. vagy 19. életévükön, éppen úgy, ahogy a csecsemő rá van utalva anyja mellére, ez nincs is másként. Ebből azonban valami rendkívül jelentős dolog következik a nevelőknek és tanítóknak a fiatalokkal való érintkezése szempontjából. Ha erre nem ügyelnek, akkor az érintkezés egyszerűen helytelen. Ma nincsenek is ennek tudatában, ezért cselekszenek éppen a pedagógia területén sokszor egészen visszásán. Ez azonban nem volt mindig így. Ha a XV. század első harmada előtti régi korokba megyünk vissza, ott a mai ifjúsági mozgalomhoz hasonló nem létezhetett volna. Akkoriban nem adták volna meg egy ifjúsági mozgalom mai formájának az élethez való jogát, nem létezhetett volna. És ha felelni akarunk arra a kérdésre, hogy miért nem létezhetett volna, akkor azokra a különösen jellegzetes viszonyokra kell tekintenünk, amelyek például olyan emberek között álltak fenn, akik a kolostori iskolákban készültek az életre. Olyan fiatal emberek viszonyait is megnézhetjük, akiket kézművességre készítettek elő. Nem nagy különbséget találnánk, hanem pontosan ugyanazt. Akkor, a legrégibb időkben egészen pontosan tudták, hogy 18 éves kora előtt senkit sem lehet tudásra nevelni. Egyszerűen képtelenségnek találták volna, ha valaki azt állítja, hogy valakit 18 éves kora előtt tudásra lehet nevelni. Az idős emberek egészen pontosan tudták akkor, különösen, ha nevelők vagy tanítók voltak, hogy a fiatalságot nem lehet tudásra nevelni. Arra a lehetőségre kell szert tenni, hogy a fiatalságot annak hitére neveljük, amit mi tudásunk szerint igaznak tartunk. A fiatalság hitre való nevelése szent dolog volt.

Ma mindezek a dolgok teljesen összezavarodtak, mivel a felnőtt embertől kívánják meg az érzékfelettiben való hitet, amit a régebbi korokban csak az ifjúságtól kívántak meg. A hit fogalma akkoriban alapjában véve csak a tulajdonképpeni fiatalság számára létezett, de szent dolognak tartották. A tanító vagy nevelő legszentebb emberi kötelességének elmulasztásával vádolta volna magát, ha nem érte volna el, hogy a fiatalság emberi természetének üdeségéből és meggyőződésének erejéből higgyen benne, és így vegye át tőle az igazságot. Minden nevelésben, tanításban benne volt ez az érzelmi árnyalat. Különben ellenszenvesnek tűnhet ma annak a kornak egész nevelése és tanítása, mert az a legkülönbözőbb osztályokba és rendekbe való beskatulyázás szerint történt. De ettől eltekintve úgy alakították ki a nevelést, hogy a fiatalság hinni tudjon a nevelőkben.

Ehhez azonban valami más is kapcsolódott: a tanítók tudatában voltak annak, hogy először eleget kellett tenniük annak a kívánalomnak, hogy a fiatalság hinni tudjon bennük. Ezt azon fogom elmagyarázni, hogy az ifjúság hogyan illeszkedett a kolostori iskolákba, hiszen a XV. század előtti időkben ezek voltak a képzés egyetlen intézményei. Ekkor előbb eleget kellett tenni annak a kívánalomnak, hogy a fiatalság komolyan vegye őket, mert ez volt a feltétele annak, hogy higgyenek bennük. Nem képzelték azt, hogy a fiatalságnak azért kell bennük hinni, mivel ők felnőttek, vagy mert valamilyen hatóság diplomát állított ki nekik és alkalmazta őket. Bizonyos, hogy a diplomáknak és hasonlóknak akkor is volt bizonyos külsődleges szerepük. De annak a kívánalomnak, hogy az ifjúság komolyan vegye őket, nem azáltal tettek eleget, hogy tudást adtak át nekik. Ma nehezen tudunk értelmet tulajdonítani ennek a mondatnak: „Az ifjúságnak nem tudást akarunk közvetíteni”. Akkoriban azonban szinte magától értetődő volt, hogy az ifjúsággal - mielőtt tudást adtak át nekik - először beláttatták, éreztették, hogy képes valamire. A fiatalsággal csak bizonyos kor után közöltek, amit tudtak. Először megmutatták, hogy mire képes az ember, így a tanulás tartalma először a grammatika, dialektika, retorika hármassága volt. Ezek nem voltak tudományok. A grammatika csak később vált olyan áltudományos szörnyeteggé, amilyen az idők folyamán lett. Azokban a régi időkben a grammatika nem az volt, ami ma, hanem a gondolatok és szavak összekapcsolásának és szétválasztásának a művészete. A grammatika tanítása bizonyos értelemben művészi tanítás volt, és ez még inkább érvényes a dialektikára és a retorikára. Minden arra irányult, hogy az ifjúsághoz először úgy közeledjenek, hogy éreznie kelljen: képesek vagyunk beszélni és gondolkodni, és a beszédben uralkodóvá tenni a szépséget. A grammatika, dialektika és retorika képesség-tanítás volt, mégpedig olyan képességé, amely szorosan csatlakozott a tanító és nevelő emberi mozgékonysághoz. Amikor ma szemléltető oktatásról beszélünk, akkor ezt teljesen eloldjuk a tanító és nevelő személyiségétől. Összehordunk minden lehetséges eszközt, még a szörnyű számológépeket is, hogy a tanítást a lehető legszemélytelenebbé tegyük. Igyekszünk eloldódni a személyestől. Erre azonban nem vagyunk képesek, mert ez az igyekezet csak oda vezet, hogy a nevelők legrosszabb oldalai kezdenek működni, és lényük szép vonásait nem is tudják kibontakoztatni, ha mindenféle „objektivitást” hordanak össze.

Azt az igényt támasztották tehát a nevelővel és tanítóval szemben, hogy az ifjúsággal előbb éreztesse, hogy ő mire „képes”, mint ember - a legmagasabb értelemben véve -, hogyan uralkodik a nyelven, a gondolatokon, hogyan nyilvánul meg nyelvének szépsége. Egy ideig ilyen módon vétették észre a fiatal emberekkel, hogy mire képesek, és csak ezáltal szerezték meg azt az igényt, hogy lassanként belevonják őket abba is, amit tudni lehet: az aritmetikába, geometriába, asztronómiába és a zenébe. Ezeket akkor úgy fogták fel, hogy az egész világrendet harmonikusan és dallamosan áthatják. A grammatikából, dialektikából és retorikából indultak ki, és ezen keresztül az aritmetikába, geometriába, asztronómiába és zenébe még annyi művészit tudtak beleárasztani, amennyi csak lehetséges volt.

Látják, mindez elpárolgott, elillant az intellektualizmus első megjelenésénél. Hiszen az ilyen régi művésziből már csak egészen gyér maradványaink vannak. Néhány egyetemen a doktori diplomákat tudvalevőleg úgy állítják össze, hogy az illetőt a „filozófia és a hét szabad művészet doktorává” nevezik ki. De hiszen nagyjából tudjuk, hogy a hét szabad művészettel mi a helyzet. Történelmileg emlékeztetni lehet rá, hogy a híres Curtiusnak, aki Berlinben tanított és rendkívüli személyiség volt, a szakmájától teljesen eltérő diplomája volt. Azt hiszik talán, hogy a művészettörténetre kapott „venia legendit”? (Egyetemen való tanítási jog - a ford.) Nem így volt. Az elokvencia, az ékcsszólás tanításával bízták meg! De az ő idejében már elavult lett volna ilyen szakot érvényesíteni. Az ékesszólás professzora volt, és hogy egyáltalán tehessen valamit, a művészettörténetet képviselte, mégpedig kitűnően. Már Curtius tanársága idején is furcsán hatott volna, ha az ékesszólás tanítása szerepel a tantárgyak között. Pedig az ékesszólás, a retorika, a régebbi korokban alaptanszak volt a fiatalabb ifjúság számára, és ezáltal a nevelés teljesen művészi jelleget kapott. De a művészetnek a nevelésbe való bevitele még teljesen az emberek régi társadalmi rendjének szempontjából történt, amikor az értelmi- vagy kedélylelkek álltak szemben egymással. Ma még teljesen képtelenek vagyunk arra, hogy a kérdést új szempontból tegyük fel: hogyan kell ennek lennie, amikor az emberek társadalmi rendjében a tudati lelkek állnak egymással szemben? Amikor a pedagógiát tágabb értelemben vesszük tekintetbe, magától felmerül ez a kérdés. Már régen felmerült, évtizedekkel ezelőtt, de az emberek még nem teremtették meg aktív gondolkodásukat, hogy megfogalmazzák és világosan megérezzék. Mi a felelet erre a kérdésre? Ennek a kérdésnek abban rejlik a nyitja, hogy be tudjuk látni - mert itt az akarat kifejtésén múlik a dolog, nem elméleti megoldáson - hogy amikor a gyermek a föld előtti létből belép a földi életbe, akkor először az utánzás erejét hozza magával, és a fogváltásig utánoz. Még a beszédet is az utánzás erejével tanulja meg. Ez akkor áramlott bele a gyermekbe, amikor a földi létbe belépett, úgy, ahogy a vérkeringés. De a gyermeket nem tudjuk egyszerűen úgy közelebb hozni az egyre tudatosabb neveléshez, hogy a tudati lélekből közvetítjük számára a megismerést az úgynevezett igazság alakjában. A nevelési problémával kapcsolatban jellemeztem az előbb a régebbi kort, amikor azt mondták: a fiatal ember semmit sem tudhat 18 éves kora előtt, tehát a képességtől kell a tudáshoz elvezetni, és ezt először a hitben fogadja be. - A tudás erőit belülről kell felébreszteni, és hogy ezt megtehessék, hogy a fiatal embert mintegy várakozó álláspontra helyezzék 18 éves koráig, úgy igyekeztek viselkedni vele, hogy először megmutatták neki, hogy mire képes az ember. Ezután annak átérzésére nevelték őket, hogy 18 éves korukig átéljék - mondhatnánk ideiglenesen - hogy mit kell tudni. A „tudás elsajátítása” 18-19 éves korig ideiglenes állapot volt, mert ez előtt az életkor előtt voltaképpen egyáltalán nem lehet semmit sem tudni. De egyetlen tanító sem tud valójában valamilyen fiúnak vagy lánynak tudást átadni, ha ebben a fiatal emberben nem érlelődött meg annak a meggyőződésnek az érzése, hogy ő tud valamit. Az emberiséggel szemben egyszerűen felelőtlen vállalkozás, ha egy pedagógus másképpen akar hatni, mint úgy, hogy a fiatalságban először az a magától értetődő vélemény alakuljon ki, hogy ő tud valamit.

Mielőtt a fiatal ember eljutott az aritmetikához, ahogyan akkor felfogták - nem volt olyan száraz, elvont dolog, mint ma - tisztában volt avval, hogy akik bevezetik az aritmetikába, azok tudnak beszélni és gondolkodni. Avval is tisztában volt, hogy ékesszólással rendelkeznek.

Ez indokolta, hogy a fiatal ember felnövekedjék az idősebbhez, hiszen mindezt saját érzéséből tudta. Ha csak azt tudják, hogy diplomája van, akkor olykor már tízévesen tönkremegy a dolog, amit meg kell alapozni. Újra meg kell elevenednie annak a kérdésnek, amely akkoriban elevenen élt az emberek között. A kérdést most nem lehet ugyanúgy megoldani, mint régebben, mert ma az emberek társadalmi rendjében a tudati lelkek állnak egymással szemben, azelőtt pedig a kedélylelkek álltak. Ma másképpen kell a dolgot megoldani.

Természetesen nem kezdjük újra a „trivium, quadrivium” bevezetését, bár még mindég jobb volna, mint amit ma nyújtanak a fiatalságnak. Számot kell vetnünk a mai körülményekkel, nem a külsőkkel, hanem azokkal, amelyek az emberi nem fejlődésében rejlenek. Itt az a helyzet, hogy meg kell találnunk az átmenetet a természetes utánzás korától, amelyet a gyermek a fogváltás előtt egyszerűen saját természetéből gyakorol, ahhoz a korhoz, amikor az emberekkel először hitükre támaszkodva, azután saját ítéletükkel számolva fogadtatjuk el a tudást.

Van itt azonban egy közbeeső kor, és ez rendkívül válságos a mai fiatalság számára. E kor számára kell a világ legfontosabb problémáját megoldani, amelytől az emberiség eljövendő fejlődésének előrehaladása, hanyatlása, sőt pusztulása függ: mit kell tenniük az idősebbeknek a fiatalabbakkal az utánzás éveitől azokig az évekig, amikor át lehet adni a tudást? Ez a kérdés korunk egyik legfontosabb kulturális kérdése.

Mit akart az ifjúsági mozgalom, amennyiben komolyan lehet venni? Ennek a kérdésnek a feleletére szomjazott. És az ifjúság rájött, hogy az iskolákban nem találhatja meg a feleletet, és így erdőn-mezőn kóborolt - elnézést a kifejezésért, nem gondolom annyira rossz értelemben, mint ahogy hangzik. Inkább madár akart lenni, „vándormadár*1 például, mint az iskola embere.

Ha meg akarunk birkózni a világ nagy kulturális kérdéseivel, akkor az életre kell tekintenünk, nem az elméletekre. Aki ma beletekint az életbe, az a következőt találja: az emberiséget úgy lehet az elsatnyulástól megóvni, hogy azt az időt, amely az utánzás kora és ama kor közé esik, amikor az ember a megismerést az igazság alakjában tudja felvenni, úgy tölti ki, hogy az emberek művészi szépségben adják át azt, amire fejének, szívének és akaratának szüksége van. A grammatika, dialektika, retorika, aritmetika, geometria, asztronómia és zene hetessége egy régi kultúra rendjéből sarjadt ki művészi módon. Művészetre ma is szükségünk van, de a tudati lélek követelményeinek megfelelően nem olyan módon kell szakosodnia, hogy hét szabad művészet uralkodjék. A művészi elemnek át kell hevítenie, át kell izzítania az egész tanítást az elemi iskolai korban és még sokkal tovább is - amíg csak egyáltalán szó lehet nevelésről és tanításról. Az elemi iskolai korban és az ember későbbi korában a szépségnek kell uralkodnia, a szépségnek, mint az igazság tolmácsának.

Akik nem tanulták meg, hogy az igazságot a szépség révén hódítsák meg, azok sohasem vesznek fel magukba olyan teljes emberséget, amely felvértezi őket az élet követelményeivel szemben. A német klasszikusok megsejtették ezt, ha nem is hangsúlyozták a maga egész horderejében. Nem találtak azonban megértésre. Nézzék csak meg, hogy Goethe hogyan keresi az igazságot a szépség révén. A következőket mondja: a művészet titkos természeti erők megnyilvánulása - ez éppen azt jelenti, hogy csak a világ művészi megragadása révén jutunk az élő igazsághoz, míg egyébként csak halott igazsághoz jutunk. És Schiller szép mondása így hangzik: csak a szépség hajnali kapuján át léphetsz a tudás birodalmába! - Ennek az útnak az értelme az, hogy az igazság területére a művészet, a művészi révén kell belépni. Amíg ezt nem fogják fel a legmélyebb értelemben, addig arról sem lehet szó, hogy az emberiség a tudati lélek korának megfelelően sajátítsa el az érzékfeletti világ igazi megértését.

Mert láthatjuk, hogy a ma létező és elismert tudomány segítségével az emberből csak fizikai teste ismerhető meg. Nincs lehetőség arra, hogy a mai tudománnyal az emberből a fizikai testén kívül is megismerjünk valamit. Ezért az élettanról és biológiáról csak akkor beszélnek találóan, sőt nagyszerűen, amikor a fizikai testről van szó. Beszélnek még egy keveset a lélektanról is. De csak kísérleti lélektannak ismerik, és olyan lelki jelenségeket figyelnek meg, amelyek a fizikai testtel függenek össze. Tisztán lelki jelenségekről az embereknek a legcsekélyebb fogalmuk sincs. Ezért jöttek rá arra, hogy kitalálják a pszichofizikai párhuzamosságot, ahogy ők nevezik. A párhuzamosok azonban csak a végtelenben metszik egymást, így azt is mondhatjuk, hogy a fizikai test és a lélek összefüggéséről csak a végtelenben tudhatunk meg valamit.

Mindebben szimptomatikusan kifejeződik, hogy a kor képtelen az ember megértésére. Mert ha az embert meg akarjuk érteni, akkor először is rögtön megszűnik az intellektualizmus hatalma. Intellektuálisan az ember nem érthető meg. Ha szilárdan és mereven ragaszkodunk az intellektualizmushoz, akkor le kell mondanunk az ember megismeréséről. De ehhez előbb ki kellene tépni az érzésvilágunkat, ezt pedig nem tudjuk. Ha meg nem tépjük ki, akkor elsatnyul. A fejünk még csak le tud mondani az ember megértéséről, de az érzület elsatnyul. Egész kultúránk az elsatnyult érzületből ered. Másrészről pedig az ember megértése nem szerezhető meg azokkal a fogalmakkal, amelyek a természetben oly nagyszerűen vezetnek bennünket. Bármilyen sokat érhetünk is el velük külsőleg, azt egészen biztosan nem teszik meg, hogy elvezessenek az emberi test második részéhez, tudniillik az emberi étertesthez, a képzőerő-testhez.

Képzeljék el, mi lenne, ha az ember a mai tudomány módszereivel már olyan sokat tudhatna, mint mondjuk talán a Föld-fejlődés végén, tehát borzasztóan sokat. Feltételezzünk egy egészen tökéletes, nagyon okos tudást. Még csak azt sem akarom mondani, hogy nincsenek olyan tudósok, akik megközelítik ezt az állapotot, mert nem hiszem, hogy az intellektualizmus a jövőben különösen előre fog még haladni. Az emberek más utakon fognak járni.

A legnagyobb tiszteletben tartom tudásaink intellektualizmusát. Nehogy azt higgyék, hogy tiszteletlenségből beszélek, teljes komolysággal mondom. A legkevésbé se kételkedjünk abban, hogy kétségtelenül nagyszámú okos tudós létezik. De még ha feltételezném is, hogy ez a tudományosság eljutott az elérhető legmagasabb csúcsra, mégis csak az ember fizikai testét lehetne vele megérteni, az étertestből azonban semmit. Nem mintha azt akarnám állítani, hogy az étertest megismerése fantáziáláson alapul. Nem ez a helyzet. Ez valódi megismerés. De csak a lélek művészi átéléséből merülhet fel az az indíték, hogy az emberi természet érzékfeletti részeinek, mondhatnám, legalárendeltebbjéhez egyáltalán érzékünk legyen. Ehhez egyszerűen művészi lelki vér szükséges.

Ezért elképzelhető, hogy minél nagyobb gonddal igyekszik az ember az objektív tudományban minden művészit elkerülni, annál jobban eltérít bennünket attól, hogy önmagunkat megismerjük. Rendkívül sokat megtudtunk a mikroszkóp és egyéb műszerek révén, de ezáltal sohasem jutunk közelebb az étertesthez, hanem csak távolabb kerülünk tőle. Végül teljesen elveszítjük azt az utat, hogy egyáltalán megközelíthessük azt, ami az ember megértéséhez elsősorban fontos. A növényeknél ezt még kiheverhetjük, mert nem érintenek bennünket olyan közelről. A növény nem törődik vele, hogy ő nem az a laboratóriumi termék, aminek a modern természettudomány tartja. Ő azért mégiscsak a világmindenség étererejének befolyására növekszik, és nem korlátozza magát azokra az erőkre, amelyeket a fizika és kémia feltételez. De ha mint emberek állunk szemben a természettel, akkor érzésünk, bizalmunk, tiszteletünk, vagyis mindaz, ami érzületünkben van, és a tudati lélek korában természetesen túlterjed azon, ami pusztán ösztönös, attól függ, hogy olyan nevelést kapunk-e, amely nem a pusztán fizikai emberi testet láttatja meg velünk. A tudati lélekben minden túlterjed az ösztönösségen.

Ha nevelőink eltérítenek attól, hogy betekintést kapjunk az ember mivoltába, akkor nem kívánhatjuk, hogy lelkületünkben kisarjadjanak azok az erők, amelyek az embert megfelelő módon állítják szembe önmagával. De minden attól függ, hogy el tudunk-e szakadni attól, hogy a puszta megfigyeléshez, a puszta kísérletezéshez ragaszkodjunk. Sőt, a megfigyelést, a kísérletezést is csak akkor tudjuk helyes értelemben méltányolni, ha elszakadunk tőle. És a legegyszerűbb elszakadás a művészettel történhet.

Ha a tanító, az oktató újra úgy áll a gyermekkel szemben, ahogyan a régi korszakhoz illően a grammatika, dialektika, retorika állt az ifjúsággal szemben, vagyis a tanító, az oktató ismét úgy áll az ifjúság elé, hogy a tanítás művelése újra művészi lesz, és a tanításban mindenütt a művészet uralkodik, akkor másmilyen ifjúsági mozgalom fog létrejönni. Lehet, hogy ez ma ellenszenvesnek látszik, de olyan ifjúsági mozgalom jön majd létre, amely a művészi tanítókhoz fog tolongani, mert ők táplálják, és tőlük várja azt, amit az ifjúságnak az idősebbektől el kell várnia. Mert az ifjúsági mozgalom valójában nem lehet pusztán az idősebbekkel szembeni oppozíció, ellenszegülés, hanem hasonlóan a csecsemőhöz: ha az anyatejet nem kaphatnák meg az anyától, akkor semmi egyebet sem kapnak. Amit meg kell tanulnunk, azt meg kell tanulni. De megtanuljuk, ha az idősebbekhez olyan magától értetődő vonzódásunk lesz, mint a csecsemőnek az anya melléhez, mint a gyermeknek, amikor utánzással tanul beszélni. Ez akkor valósul meg, ha az idősebb generációtól a művészetet kapjuk, ha az igazság először a szépségben jelenik meg. Akkor a fiatal emberben éppen a legjobb fog lángra lobbanni, nem az intellektus, amely mindig passzív marad, hanem az akarat, amely aktívvá válik és még a gondolkodást is aktivizálja. A művészi nevelés az akarat nevelése lesz, és az akarat nevelésétől függ minden. Hogy ezt hogyan kell felfognunk, arról majd holnap beszélünk.