Tegnap azt akartam érthetővé tenni, hogy a fiatal emberek neveléséhez illetve vezetéséhez a nevelés művészi kialakítása révén kell eljutnunk. Említettem, hogy a nevelő a régebbi korszakokban bizonyos értelemben a művészetekből indult ki. Ez az úgynevezett felső iskolai képzésnél történt, amennyiben a grammatikát, dialektikát és retorikát művészetnek tekintették, és így is kezelték - ezek ma már teljesen elvont tudományos alakot öltöttek - így a fiatal ember először megismert valamit a vezetőjében, amire azt mondta: ő olyasmire képes, amire én nem. Csakis ezáltal jött létre megfelelő kapcsolat a fiatalabb és idősebb generáció között, mert ez a kapcsolat sohasem fejlődhetett ki az intellektus útján. Ha értelmi- és kedélylelkünknek nincsenek belsőleg megnyilvánuló eszméi, hanem tudati lelkünkkel az értelem talaján állunk, akkor az emberek közti valamiféle differenciálásra nincs lehetőség. Mert az emberi természet olyan, hogy amikor a tudati lélekkel való fogalmi megállapításról van szó, amikor az ember egyáltalán fogalmakhoz jut, akkor mindenki úgy véli, hogy ezekről a fogalmakról bárkivel vitatkozhat. Az intellektusnál ez így van, itt az érettséget, az ember tapasztalatát csak a képességnél veszik tekintetbe. Egy idősebb ember képességét a fiatalság egészen magától értetődően elismeri.

Hogy ezeket a dolgokat alaposan megértsük, még egyszer, kissé más szempontból, lelkünk elé kell tárnunk azt, hogy az emberiség fejlődése hogyan zajlott le voltaképpen az emberek egymás közti érintkezésében. A külső történelem a dokumentumokhoz ragaszkodva csak a golgotai misztérium előtti néhány évezredig tud visszamenni, és kutatásait nem is tudja megfelelően értékelni, mert már a régi görög kor szellemi termékei sem ragadhatok meg a mai fogalmakkal. Már a régi görög kor számára is egészen más fogalmakat kell alkalmaznunk.

Ezt többek között Nietzsche is érezte. Ezért olyan vonzó a befejezetlenül maradt kis írása: „A filozófia a görögök tragikus korszakában”, amelyben a görög filozófiát a görögök általános kulturális fejlődésével való összefüggésében tárgyalja egészen Szókratészig. Szókratészben találja meg a puszta intellektus első felvillanását, míg szerinte a görög fejlődés úgynevezett tragikus korszakában minden filozófia átfogó emberi alapokból származott, amelyeknél - amennyiben fogalmilag fejezzük ki magunkat - a fogalmiság éppen csak az élmények kifejezésének a nyelve. Hiszen a filozófia egészen más a legrégibb korokban, mint amivé később lett. De erre most csak utalni akarok.

Voltaképpen csak arról szeretnék most beszélni, hogy a szellemi imaginációval és különösen az inspirációval sokkal messzebbre vissza lehet tekinteni, még az emberi fejlődés részleteire is, mindenekelőtt pedig bele lehet tekinteni az emberek lelkébe. Ekkor megmutatkozik - hogyha nagyon messzire megyünk vissza, mintegy a golgotai misztérium előttii VII-VIII. évezredbe - hogy itt a fiatalság még egészen magától értetődően tisztelte a magas kort. Miért volt ez a tisztelet magától értetődő? Mert e nagyon régi korokban még az emberiség egész fejlődése számára megvolt az, ami ma csak a fiatalság első éveiben van meg.

Ha az ember lényét nem olyan durván szemléljük, ahogyan ez ma gyakran történik, akkor azt találjuk, hogy az ember egész lelki fejlődése nagyjából a fogváltás idején, a 6-8 éves kor körül megváltozik. Az ember lelke mássá válik, és a nemi éréssel ismét más lesz. Ezt „A gyermek nevelése a szellemtudomány szempontjából” című kis könyvemben részletesen kifejtettem. Azt emberek azt még nagy nehezen észreveszik, hogy az ember lelki fejlődése hétéves korában megváltozik, és aztán 14-15 éves korában is. Azt azonban egyáltalán nem veszik észre, hogy a lélek fejlődésében további átmenetek következnek be a húszas évek elején, azok végén, a harmincas évek közepén, és így tovább.

Aki intimebb módon tudja szemlélni a lelki életet, az jól tudja, hogy az embernél vannak ilyen átmenetek, és az emberi élet általában ritmikusan játszódik le. Próbálják meg ezt, például Goethénél megfigyelni. Goethe maga is jelzi, hogy bizonyos gyermeki, vallásos képzetektől, az egész addigi képzet-komplexumtól a lisszaboni földrengés révén vált meg, tehát körülbelül a fogváltás körül, és már gyermekként mindenben kételkedett. Leírja, hogy arról a kérdésről kezdett el gondolkodni, hogy létezhet-e isteni jóság a világ működésében, amikor a Föld iszonyú tüzes erői számtalan embert elragadnak. Goethe, különösen életének ilyen átmeneti pillanataiban, nagyon fogékony volt aziránt, hogy lelkére külső eseményeket engedjen hatni, így tudatára ébredt lelki átalakulásának. És körülbelül erről az időről jegyzi fel magának, hogy valamilyen különös panteista lett belőle, és már nem tudott azokban a képzetekben hinni, amelyeket családjának idősebb tagjai és szülei adtak át neki. Leírja, hogy elővette apja kottaállványát, ásványokat helyezett rá, legfelülre pedig egy füstölő gyertyácskát, ezt gyújtotta meg a reggeli nap első sugarainál egy gyújtólencsével. Ezt később úgy fejezte ki, hogy a természet nagy istenének akart áldozatot bemutatni az áldozati tűz meggyújtásával, és ezt magának a természetnek a segítségével lobbantotta lángra.

Ha Goethe életének ezt az első periódusát vesszük szemügyre, aztán a következőt, és így tovább, egész életét olyan időszakokból összeállítva, amelyek hozzávetőleges hosszát megadja ez a gyermeki korszak, akkor azt találjuk, hogy Goethénél az ilyen időszakokban mindig történik valami, ami lelkét alaposan megváltoztatja. Rendkívül érdekes látnunk, hogy Goethénél még az az esemény is, hogy Schiller a „Faust” folytatására ösztönözte, azért talált olyan termékeny talajra, mert a XVIII. század végén életének egy bizonyos periódusánál tartott. Érdekes, hogy Goethe egy új életszakasz kezdetén költötte át a „Faust”-ot. Ifjúságában a „Faust” úgy kezdődött, hogy Faust felüti Nostradamus könyvét, ahol az található, hogy „A mennyei erők fel- és leszállnak, és arany edényeket nyújtanak egymásnak”. Aztán lapoz, és ez következik: „Földszellem, te közelebb vagy”. Goethe visszautasítja a nagy makrokozmikus tablót, és csak a Föld szellemét engedi Fausthoz közeledni. A „mennyei prológus”-t akkor alkotta meg, amikor a XIX. század elején Schiller a „Faust” átköltésére ösztönözte.

Aki saját életét ilyen intim módon tudja megfigyelni, az önmagánál is észrevesz ilyen fordulatokat. Ma viszont csak akkor vesszük észre ezeket, ha kifejezetten gyakoroljuk magunkat abban, hogy intim módon tekintsünk saját életünkre.

A golgotai misztérium előtti VI-VIII. évezredben az emberek ezeket a fordulókat annyira élesen észlelték, hogy7 olyan lelki érzésként élték át, mint ma a fogváltást, vagy a nemi érést. Körülbelül életük közepéig, 35-36 éves korukig, e fordulatok átélésénél még emelkedőnek tekintették az életet. Azután viszont süllyedni kezdett. Mintegy az élet hervadását érezték. De amikor érezték, hogy szervezetükben bizonyos súllyal lerakódnak az anyagcsere termékei, és fizikai organizmusuk egyre nehezebb és élettelenebb lesz, ugyanakkor idős korukban azt is érezték, hogy lelki-szellemi részük megnyílik. Erezték, hogy a test hervadásával a lélek felszabadul. Nem beszéltek volna a régi korokban olyan áhítattal bizonyos emberekről, mint pátriárkákról - a kifejezés később keletkezett - ha az emberen nem vették volna észre külsőleg, hogy fizikailag öregszik ugyan, de fizikai öregedésének köszönheti szellemi megvilágosodását. Már nem függ testétől. A test elhervad, a lélek felszabadul.

Az újabb korban rendkívül ritkán fordul elő olyasmi, mint a berlini egyetemen. Itt két filozófus volt, az egyik Zeller - a híres Görög-Zeller - a másik Michelet. Zeller 70 éves volt, és nyugdíjba akart menni. Michelet 90 éves volt és roppant elevenen adott elő. Eduard von Hartmann mesélte, hogy Michelet állítólag azt mondta: „Nem értem, hogy ez a fiatalember miért nem akar már előadni.”

Ma az emberek ritkán maradnak ilyen élénkek. De akkor ez így volt, különösen azoknál, akik valóban a szellemi élettel foglalkoztak. Mit mondott az ifjúság, amikor a pátriárkákat látta? Azt mondta: mégis csak szép dolog megöregedni! Akkor az ember saját fejlődése révén tud meg valamit, amit korábban nem tudhat. Ezt egészen természetes módon gondolták. Ahogy egy kisfiú, akinek játéklova van, nagy szeretne lenni, hogy igazi lova legyen, úgy akartak akkoriban megöregedni, mert úgy érezték, hogy akkor belülről nyilatkozik meg számukra valami.

Aztán eljöttek a következő évezredek. Ekkor még érezték ezt az idősebb korukig, de már nem olyan sokáig, mint az ó-indiai korban - ahogy azt az időszakot „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben neveztem. A görögség virágkorában az ember még egészen elevenen érezte harmincas éveinek közepén életének átfordulását. Ekkor még meg tudták jelölni a testi és szellemi különbséget, mondván: 30 éves korban a fizikai gyengül, de a szellem akkor sarjad ki igazán. Ezt közvetlen emberi jelenlétükkel érezték szellemileg-lelkileg. A görögség ősi érzése ezen alapul, nem azon a fantázián, amiről a mai tudomány beszél. Ha meg akarjuk érteni, hogy a görögség életteljessége min alapul, akkor tudnunk kell, hogy a görögök még tudatosan lettek 30-35 évesek, míg a régebbi emberiség még sokkal idősebb korában vált tudatosan öreggé. Ez jelenti az emberiség fejlődését. Az emberiségnek azután természetszerűleg egyre öntudatlanabbá kellett az öregedést átélnie, most pedig az a követelmény, hogy újra tudatosan éljük át, mert tudatosan kell átélnünk.

Aki megfigyeli önmagát, felismerheti ezt a hétéves fordulatot. A hossza nem szigorúan pontos, csak közelítően. Aki visszatekint 49, 42 majd 35 éves korára, az egészen jól tudhatja: akkor olyasmi történt veled, aminek révén megtanultál valamit megtapasztalni vagy megérezni, amit saját természetedből egyszerűen nem érhettél volna el, éppúgy, ahogy az állandó fogaiddal se rághattál volna, amíg nem voltak meg. Az emberiség fejlődése folyamán elveszett az a képesség, hogy az emberi életet konkrétan éljük át. Ha ma belsőleg nem gyakoroljuk ennek megfigyelését, akkor a 30. Évtől kezdve ezek az időszakok teljesen elmosódnak. A húszas évek elején vagy még a végén is, bár már kevésbé, észre lehet venni valamelyest a belső változást. Az emberi organizáció azonban ma olyanná vált, hogy az embert saját természetes fejlődése voltaképpen csak 26-27 éves koráig vezeti, és ez a határ egyre lejjebb fog tolódni. Az emberek a régebbi korokban nem voltak szabadok organizációjukban, mivel arra voltak rendeltetve, hogy ezt saját természetükből vigyék végbe. A szabadság csak azáltal vált lehetségessé, hogy a természet meghatározó jellege megszűnt. Amilyen mértékben megszűnik, úgy válik lehetségessé a szabadság. Az embernek saját belső erőfeszítéssel kell a szellemiség megtalálásához eljutnia. Régebben ez évről-évre természetszerűleg sarjadt ki, minél idősebb lett.

Így ma olyan helyzet előtt állunk, hogy az utóbbi napokban kifejtett okokból az idősebb emberek már nem hangsúlyozzák azt, amivé egyszerűen öregedésük révén váltak. Megálltak annál az intellektusnál, amely mintegy 18-19. évük között már odáig fejlődött, hogy ettől fogva képesek az intellektuális tudásra. De az intellektusra vonatkozóan legfeljebb nagyobb gyakorlatra lehet szert tenni, minőségi előrehaladásra nem. Ha egyáltalán belekóstoltak egyszer abba a bűnbe, hogy mindent intellektuálisan akarnak bizonyítani vagy cáfolni, akkor ebben a bizonyításban már nem élnek át előrehaladást. Ezért van az, hogy ha valaki évtizedes tapasztalatból merít valamit, és intellektuálisan akarja bizonyítani, akkor egy 18 éves megcáfolhatja. Mert amit 60 éves korunkban intellektuálisan tudunk, azt már 19 évesen is tudjuk. Az intellektualizmus olyan fok, amelyet a tudati lélek korában egyszer elérünk, de elmélyülésben már nem halad tovább, csak a gyakorlás útján. A fiatal ember mondhatja ugyan: még nem vagyok olyan okos, mint te, még be tudsz csapni - de nem fogja azt hinni, hogy a másik intellektuális téren többre képes nála.

Radikálisan ki kell mondani ezeket a dolgokat, hogy érthetőek legyenek. Nem akarok kritizálni, csak leírom az emberiség természet szerinti fejlődését. Tisztában kell lennünk a mai kor jellegével: ha az ember nem törekszik ma fejlődésre belső aktivitásból, és nem tartja ébren ezt a fejlődést, akkor puszta intellektusával már a húszas éveitől kezdve berozsdásodik. Akkor már csak mesterségesen tartja fenn magát a kívülről jövő indítékok révén. Gondolják, hogy az emberek annyit futkosnának a moziba, ha ez nem így volna? Az ember belsőleg inaktívvá, tétlenné vált, nem is akar semmilyen belső aktivitást, és ez az oka annak, hogy mozira vágyik, és általában mindennek a külsőséges módon való szemlélésére. Az itteni értelemben vett szellemtudományos előadásokat is csak úgy lehet hallgatni, hogy a jelenlévők állandóan együttműködnek. De ezt ma nem szeretik az emberek. Ma mindenekelőtt olyan előadásokra vagy rendezvényekre igyekeznek, ahol ott áll, hogy „vetített képekkel”, hogy ott lehessen ülni, és gondolkodási tevékenységüket lehetőleg békében hagyhassák. Az ember előtt minden csak lepereg. Teljesen passzív maradhat.

De végső soron egész oktatásunk is erre van hangolva, és mindenkit maradinak lehetne nevezni, aki pedagógiai okokból háborog a mai szemléltető oktatás trivialitása ellen. Pedig ezt kell tenni, mert az ember nem csak szemlélő eszköz, amely csak nézni akar. Az ember csak belső aktivitásban élhet. Szellemtudományról előadni annyit jelent, hogy az embereket lelki együttműködésre hívjuk. Ezt az emberek nem akarják. Minden szellemtudománynak ilyen belső aktivitásra kell késztetnie, vagyis minden fejtegetést el kell vezetnie addig a pontig, ahol már nem lehet a külső, érzéki szemléletre támaszkodni, és az erők belső játékának szabadon kell mozognia. Az imaginációhoz csak akkor lehet eljutni, ha a gondolkodás szabadon tud mozogni az erők belső játékában, előbb nem. Az egész antropozófiai szellemtudomány alapja tehát a belső aktivitás, a belső aktivitásra való felhívás. Arra támaszkodik az emberben, ami akkor is tevékeny tud maradni, amikor minden érzékszerv hallgat, és csak a gondolkodás tevékenysége van mozgásban.

Itt azonban valami rendkívül jelentős dolog áll fenn. Képzeljék csak el, hogy képesek erre. Nem akarok hízelegni, és azt mondani, hogy képesek rá. De tegyék fel hipotézisként, hogy úgy tudnak gondolkodni, hogy gondolataik csak belső gondolati áramlások. Ha „A szabadság filozófiájá”-ban tiszta gondolkodásról beszélek, akkor ez a megjelölés a kultúra akkori viszonyai számára már nem volt helyénvaló. Eduard von Hartmann ugyanis azt mondta nekem egyszer: „Ilyen nem létezik, csak a külső szemlélet segítségével lehet gondolkodnia Erre csak azt felelhettem: „Meg kell próbálni, akkor majd megtanuljuk, és valóban tudni fogjuk”. Tegyék fel tehát, hogy gondolataikat tiszta gondolati áramlásban tudják tartani. Ekkor kezdődik az a pillanat, amikor gondolkodásukat elvezették addig a pontig, ahol azt már nem is kell gondolkodásnak nevezni. Egy kézmozdulattal - mondjuk, gondolati mozdulattal - más lett belőle. Ez a jogosan „tiszta gondolkodásnak” nevezett gondolkodás ugyanis tiszta akarattá változott, teljességgel akarat lett. Ha lelkileg eljutottak odáig, hogy gondolkodásukat megszabadították a külső szemlélettől, akkor ezzel egyben tiszta akarattá változott. Lelkiségükkel benne lebegnek - ha lehet így mondani - a gondolkodás tiszta folyamatában. A gondolkodás tiszta folyamata akarati folyamat. Ezzel azonban a tiszta gondolkodás, sőt a végrehajtására irányuló erőfeszítés is, nemcsak gondolati gyakorlattá kezd válni, hanem akarati gyakorlattá, amely éppenséggel az ember centrumáig hat. Mert különös megfigyelést fogunk tenni: csak most beszélhetünk arról, hogy a mindennapi élet gondolkodása a fej tevékenysége. Előbb nincs is jogunk hozzá, hogy a gondolkodást a fej tevékenységének nevezzük, mert ezt csak külsőleg tudjuk az élettanból, anatómiából és a többiből. Most azonban belsőleg érezzük, hogy már nem gondolkodunk olyan magasan fent, hanem a mellben kezdünk gondolkodni. Gondolkodásunkat valóban összeszőjük a légzési folyamattal. Ezzel azt indítjuk el, amire a jóga-gyakorlatok mesterségesen törekedtek. Észrevesszük, hogy gondolkodásunk egyre inkább akarati tevékenységgé válik, hogy először az ember melléből szabadul ki, majd az egész testéből. Olyan, mintha nagyujjunk utolsó sejtrostjából húznánk elő ezt a gondolkodást. És ha belső érdeklődéssel tanulmányozunk olyasmit, ami összes hiányosságaival jelenik meg a világban - nem akarom védeni „A szabadság filozófiájá”-t - ha ilyesmit engedünk magunkra hatni és érezzük, hogy mi a tiszta gondolkodás, akkor azt is érezzük, hogy új belső ember született bennünk, amely a szellemből tud akarati erőt meríteni.

Honnan is tudja az ember egyébként, hogy van akarata? Hiszen nem „birtokolja”! Mert az organikus fejlődéssel összefüggő ösztönöknek adja át magát. Sokszor álmodja, hogy ezt vagy azt lelki indítékból teszi, de azért teszi, mert a gyomra jó vagy rossz állapotban van. Most azonban tudja, hogy fizikai organizmusát avval hatotta át, ami tudattal is betölti. Ehhez nem kell szellemi látónak lenni. Csakis belső érdeklődéssel kell hagyni, hogy „A szabadság filozófiája” hasson ránk. Mert ezt a könyvet nem lehet úgy olvasni, ahogy egyébként az emberek olvasnak. Úgy kell olvasni, hogy organizmusnak érezzük: egyik része a másikból fejlődik ki, és valami élőbe jutunk általa. Ha az emberektől ilyesmit kívánunk, mindjárt libabőrösek lesznek: itt belém bújik valami, amit nem akarok, mert akkor nem leszek szabad!

Ez olyan, mintha azt akarnánk állítani, hogy valaki azért nem szabad, mert két-három év alatt kénytelen magát bizonyos nyelven kifejezni. Meg kellene óvni a nyelvtől, hogy ne kerüljön ebbe a véletlen eszmetársításba, mert ezáltal elveszti szabadságát! Tetszés szerint kellene hol kínaiul, hol franciául, hol németül beszélnie. Ezt nem mondja senki, mert teljes képtelenség, és az élet megcáfolná ezt az ostobaságot. Vannak viszont emberek, akik látnak és hallanak egyszer egy kevés euritmiát, és aztán azt mondják, hogy ez egyesek véletlen eszmetársításán alapul. Feltételezhetnénk pedig a filozófusoknál azt a képességet, hogy azt mondhassák: előbb meg kell vizsgálnunk ennél az euritmiánál, hogy nem arról van-e éppen szó, hogy csak e mozdulatok megvalósulása alapoz meg egy magasabb szabadságot, és hogy ez csak a nyelv magasabb szinten való kibontakozása.

Ma képtelenek elfogulatlanul szemlélni valamit, ami túlterjed az intellektuálison, így hát nem is kell csodálkoznunk azon, hogy az emberek libabőrösek lesznek, amikor azt mondják nekik, hogy egy könyvet egészen másképpen kell olvasni, mint más könyveket, úgy kell olvasni, hogy közben átéljenek valamit. Mit kell átélni? Az akaratnak a szellemből való felébredését! Ennek a könyvnek ilyen vonatkozásban nevelő eszköznek kellene lennie. Nemcsak tartalmat akart átadni, hanem egészen meghatározott módon akart beszélni, hogy nevelő eszközként hathasson. Ezért találnak „A szabadság filozófiájá”-ban a fogalmak művészetéről szóló fejtegetést, vagyis annak leírását, hogy mi történik az ember lelki életében, ha fogalmainkkal nemcsak a külső benyomásokra támaszkodunk, hanem benne tudunk élni a gondolat szabad áramlásában.

Ez azonban olyan tevékenység, amely sokkal mélyebb értelemben törekszik ugyan a megismerésre, mint a természet külső megismerése, de ugyanakkor művészi, és teljesen azonos a művészi tevékenységgel. Az ember abban a pillanatban van művészi állapotban, amikor a gondolkodást akaratként éli át. A mai pedagógusnak is erre a művészi állapotra van szüksége, hogy a fiatalságot vezesse a fogváltástól a nemi érettségig, vagy még azon is túl. Ilyen hangulatunk van, amikor a belső lelkiségből eljutottunk a második emberhez, akit nem ismerhetünk meg úgy, mint a fiziológiailag vagy anatómiailag tanulmányozható külső fizikai testet, hanem át kell élnünk, ezért jogosan nevezhetjük „élettestnek” vagy „étertestnek” - ha a kifejezéseket nem a régi nyelvhasználat szerint értjük. Ezt az élettestet nem lehet külsőleg szemlélni. Belsőleg kell átélnünk, megismeréséhez egyfajta művészi tevékenységet kell kifejtenünk. Ezért van „A szabadság filozófiájá”-ban olyan hangulat, amely mindenütt a művészi elemmel határos, ezt a legtöbben észre sem veszik. A legtöbb ember azért nem veszi észre, mert a művészit a triviálisban, a természetben keresi, nem pedig a szabad tevékenységben. A pedagógiát azonban csak ebből a szabad tevékenységből lehet művészetként átélni, és a tanító azáltal lehet a pedagógia művésze, hogy beilleszkedik ebbe a hangulatba. Most a tudati lélek korában valóban arra kell alapítani az egész oktatást, hogy művészi légkört teremtsenek a vezetettek és a vezetők között. És e művészi hajlandóság a vezetők iránt, mivel tudják, hogy tud valamit, amit művészien meg tud mutatni, és úgy érzik, hogy ezt ők is szeretnék. Akkor nem berzenkednek, mivel érzik, hogy ezzel megsemmisítenék magukat.

Ahogy ma írni tanítanak, az sokszor úgy történik, hogy a gyermek ezt érzi: minek gyötrődjek az írással, amikor semmi közöm hozzá! - A gyermekben mindig rejtőzik valaki, aki okosabb a tanítónál. Hasonlóképpen jártak az észak-amerikai indiánok, amikor európai írást láttak: varázslatnak érezték a fekete jeleket, és a gyermek is gyakran így érez. De ébresszük csak rá, hogy mit jelent a feketét, pirosat, zöldet, sárgát, fehéret nézni! Keltsük fel érzékét aziránt, ami akkor történik, amikor egy kör körülfut egy pontot. Keltsük fel annak a különbségnek az egészen intenzív átérzését, amikor két zöld kört csinálunk, és mindegyikbe három pirosat, majd két piros kört, és mindegyikbe három zöldet, aztán két sárga kört, és mindegyikbe három kéket, végül két kék kört, és mindegyikbe három sárgát. A gyermekkel a színeket éreztetjük, hogy azok mit mondanak az embernek, mert a színekben egy egész világ rejlik. De azt is éreztetjük velük, amit a színek egymásnak mondanak. Éreztetjük velük, hogy mit mond a zöld a pirosnak, a kék a sárgának, a kék a zöldnek, és a piros a kéknek - hiszen ezek a színek legcsodálatosabb viszonyai. Nem szimbólumokat vagy allegóriákat mutatunk a gyermeknek, hanem művészien csináljuk. Akkor meg fogjuk látni, hogy a gyermek a művészi érzésből visz lassanként formákat a felületre, ebből pedig úgy fejlődnek ki a betűk, ahogyan egykor az írás kifejlődött a képírásból. Milyen idegen ma a gyermek számára a B vagy G, vagy bármilyen más jel, amely belső szükségszerűségből fejlődött mai alakjára! Mi a hétéves gyermek számára ma a G vagy a K vagy az U? Még a legcsekélyebb kapcsolata sincs vele. Hiszen az ember évezredek során szerezte meg ezt a kapcsolatot. A gyermeknek esztétikus módon kell ezt a kapcsolatot megszereznie. Hiszen mindent kiirtanak a gyermekből, mert az írásjelek nem emberiek. A gyermek azonban ember akar maradni.

Amit ma el kell mondanunk, az összefügg a pedagógia művészetének intimitásaival, ha meg akarjuk érteni az öregséggel szembenálló ifjúságot. Az öregek és fiatalok közti szakadékot nem frázisokkal kell áthidalni, hanem olyan pedagógiai művészet alapján, amely nem riad vissza attól, hogy az igazi szellemtudományos megismerésre támaszkodjék. Ezért utaltam néhány nappal ezelőtt arra, hogy mi is ennek a művészetnek a célja. A reális szellemiség átélése. És mire törekszik az, amit korunk lassanként odáig fejlesztett, hogy úgy véli, hogy ezt magától értetődően át kell adnia az ifjúságnak? Nem a szellemre, hanem a szellemnélküliségre! Itt bűnnek tartják, hogy a szellemet az úgynevezett tudáshoz és tudományhoz közelítsék.

Ez a tudomány már a legkisebb gyermekkorában sem hagyja békén az embert. Nem is igen lehet ez másképpen, mert ha a botanikus rendszertanhoz idomítják, és vannak csakis a botanikai rendszertanban élő könyvek, akkor a tanító úgy véli, hogy bűnt követ el, ha a gyerekekhez másképpen beszél, mint ahogy a tudományos botanika közli. De a tíz éven aluli gyermek számára nem jöhet szóba az, amit a botanika közöl, evvel legfeljebb 18-19 éves kora után kerülhet kapcsolatba.

Az elmondottakból ne alkossunk megint intellektuális nevelési elméletet. Művészi atmoszférát kell teremteni az idősebbek és a fiatalok között. Csak ha ez megtörténik, akkor következhet be az, aminek be kell következnie, hogy a mai fiatal egészséges módon növekedhessék bele a világba. Egészen konkrétan leírhatjuk, hogy a mai emberek mibe nőnek bele. 9-10 éves kora között mindenkinek a lelkében él egy bizonytalan érzés, amennyiben nem pszichopata. Nem kell róla világos fogalmat alkotnia, még homályosat sem, de ettől a kortól kezdve ez kezd élni az emberben. Addig csakis az gondoskodott az ember lelki életéről, amit asztráltestnek nevezünk. Ettől kezdve megmozdul az emberben az én erejének természete. Az én-erő megmozdulása nem fogalmakban él az emberben, de a felnövekvő ember érzésében, lelkének mélységes öntudatlanságában ott él egy kérdés. Az egyiknél így szól, a másiknál másképpen. Fogalmakba öntve talán így hangzanék: eddig asztráltestem hitt a többi emberben, most szükségem van valamire, amit valaki elmond nekem, hogy hihessek benne, vagy a körülöttem lévőkben. Akik gyermekkorukban a leginkább ellenszegülnek az ilyesminek, azoknak van rá a leginkább szükségük. A 9. és 10. év között kezdődik az, hogy a leginkább rá vagyunk utalva arra, hogy énünket egy idősebb emberben való hit révén megszilárdíthassuk. Ebben az emberben hinnünk kell, anélkül, hogy ezt a hitet belénk kellene verni, hinnünk kell benne a megteremtett művészi atmoszféra révén. Nagy baj, hogy az idősebbek részéről nem történik semmi, hogy helyesen válaszoljanak erre a kérdésre, amely a gyermeknél 16-17, sőt egyeseknél még 18-19 éves korig is megmaradhat, hogy az ifjú azt mondhassa magában: hálás vagyok, hogy az öregtől megtudhattam azt, amit csak tőle tanulhattam meg. Amit elmondhat nekem, azt csak ő mondhatja cl, mert amikor idős koromban tapasztalom, akkor már másképpen lesz.

Ezáltal ismét megteremthető valami pedagógiai módon, ami helyesen alkalmazva nagyon jelentős lehet a tudati lélek korában, ez már ott szövődött a fiatalok és öregek között a pátriárkák legősibb korában. Akkor minden fiatal ember azt mondta magában: a galambősz öregnek olyan tapasztalatai vannak, amelyeket csak olyan öregen lehet megszerezni, mint amilyen ő. Előbb nincsenek meg hozzá a szerveink. Ezért kell a tapasztalatait közölnie velünk. Ezért kötődünk az ő közléseihez, mert csak ő mondhatja el őket. Bizonyára és is olyan öreg leszek, mint ő. De csak 35-40 év múlva fogom ezeket tapasztalni. Ekkor már tovább haladt az idő, és valami mást fogok tapasztalni.

A világ szellemi életének alapjaiban mintegy benne rejlik egy lánc, amely átnyúlik a múltból a jövőbe, és a generációknak ezt kell felvenniük, továbbvinniük, kovácsolniuk és tovább alakítaniuk. Az intellektuális korban ez a lánc megszakadt. Ezt a felnövekvő emberek a legszélesebb körben érezték a XIX-XX. század fordulóján. Próbálják meg átérezni, hogy akkor ilyesmit éreztek, még ha nem is tudták kifejezni! Próbálják meg átérezni, hogy így a helyes módon érzik ezt! Ha ezt érzik, akkor átélik, hogy igazából mit jelent a mai ifjúsági mozgalom. Ennek Janusz-arca van, és így is kell lennie, mert a szellemiség átélésére kell, hogy a figyelmet fordítsa, a szellemiség olyan átélésére, amely addig követi a gondolatot, amíg az ember legbelső impulzusává, akarattá nem válik.

Az akaratot most a legelvontabb részénél, a gondolatnál kerestük fel. A következő napokban az ember mélyebb tartományain fogjuk felkeresni.