"Bizonyos dolgoknak szükségszerűen meg kell történniük, még akkor is, ha ezek valamilyen szempontból károsak. Kell, hogy az ember ki legyen téve ilyen ártalmaknak, hogy ezeket leküzdve bizonyos erőket szerezzen meg."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A csillagok világa és az ember (12)

10. --

[Szükségszerűség és szabadság. A nap és az év lefolyása. Alvó és éber állapot. A természet folyamata és az ember lénye. A kozmikus kultusz a világ folyamatával való együttéléséből jön létre.]

Dornach, 1922. december 29.

Kézenfekvő volt, hogy a közvetlenül karácsony előtt tartott előadásaimban az ember egész kozmosszal fennálló kapcsolatára utaljak, különösképpen arra, ami mint szellemi-lelki hatalom hatja át a kozmoszt és lüktet át rajta. Bizonyos módon ma is ezt szeretném folytatni, ettől független, önálló fejtegetésben.

Emberi életünket a természettel való együttélésben és emberi lelkünk és szellemünk belső életében éljük át. Életünk két pólus között zajlik le, és e poláris ellentét szemlélése befolyásolja az ember számos, a világhoz fűződő gondolatát.

Az emberi gondolkodás és érzés előtt ott áll egyfelől az úgynevezett természeti szükségszerűség. Az ember úgy érzi, hogy függ a szükségszerű, mondhatnánk, vastörvényszerűségektől, hatásukat mindenütt megtalálja odakint a világban, és ezek őt is áthatják, mert fizikai és éteri organizmusa a külső világhoz illeszkedik.

Másfelől viszont annak az átélése él az emberben - ennek minden egészséges ember lényében fel kell merülnie -, hogy emberi méltósága nem lehetne teljes, ha születése és halála közti életében nem illetné meg a szabadság. Ez a poláris ellentét áll fenn: a szükségszerűség és a szabadság.

Tudják, hogy természettudományos korunk, amelyről most más jellegű előadásaimban beszélek, mennyire kiterjeszti a külső természetben található történések szükségszerűségét az ember indítékaira is. Ez a természettudományok sok képviselőjénél lassanként oda jutott, hogy a szabadságot képtelenségnek tartják, olyan illúziónak, amely csak azért él az ember lelkében, mivel akarati döntés előtt állva ellentétes indokok merülnek fel benne, jóllehet mindkétfelől szükségszerű módon hatnak rá. Nézetük szerint nem is az ember maga dönt voltaképpen, hanem végső soron a legnagyobb erőt és nagyságot képviselő okok. Ezek győzik le a többit, amelyek szintén valamelyest szükségszerűen hatnak az emberre, de erejük és eredőjük csekélyebb. Az embert egyszerűen a mintegy szükségszerűen rá ható impulzusok ereje ragadja magával. E nézet sok képviselője szerint csak azért tartja magát szabadnak, mert a polárisan ellentétes igenlő és tagadó okok együtt olyan bonyolultakká válnak, hogy az ember észre sem veszi, ahogy ide-oda ráncigálják, és végül úgyszólván finom kilengéssel győz az okok egyik kategóriája, magával ragadva őt is.

Ezzel szemben azonban nemcsak az az etikai megfontolás áll, hogy az ember méltósága nem teljesednék ki a világban, ha az igen-nem impulzusok játékszerévé válna, hanem az is, hogy az ember akaratában benne él a szabadság érzése, és elfogulatlanul valóban kétségtelennek találja, hogyha ebben valamilyen teória folytán kételkednie kellene, akkor ugyanígy az egyszerű elemi érzékszervi benyomásokban is kételkedhetnék. Ha az ember érzelmi szférájában jelenlévő, egészen elementáris szabadságélmény hamis volna, úgy a piros színnek, a ’cisz’, vagy a ’c’ hangnak az átélése is hamis lehetne és így tovább. Mindenesetre jellemző, hogy az újabb természettudományos világnézet számos képviselője olyan nagyra becsüli az elméletet, hogy az emberi cselekvést és akaratot is magában foglaló abszolút, kivétel nélküli természeti szükségszerűség elmélete arra csábítja, hogy egyszerűen elmenjen a szabadság élményének tapasztalata mellett.

A szükségszerűség és szabadság kérdése azonban, a lelki életben fellépő valamennyi kísérőjelenségével együtt - ezek pedig rendkívül számosak - sokkal mélyebb dologgal kapcsolatos a világ történéseiben, mint ami akár természettudományosan, akár a közvetlen, mindennapos emberi-lelki tapasztalatban megtalálható. Mert ez az aggódóan kétkedő probléma már akkor az ember lelke elé tárult, amikor szemlélete még egészen másmilyen volt.

Az itt tartott, más jellegű előadásaimból látták, hogy az újabb kor voltaképpeni természettudományos gondolkodása nem is olyan régi. Ha régebbi korokba megyünk vissza, olyan emberi gondolkodást, olyan szemléletet találunk, amely éppoly egyoldalúan spirituális, mint ahogy mai szemléletünk egyoldalúan naturalistává vált. Mennél régebbi korba megyünk vissza, annál kevésbé találjuk meg az emberi szemléletben azt, amit ma természeti szükségszerűségnek nevezünk. Ez a régebbi görög szemléletben sem létezett, mert a görög szükségszerűség a maga gondolati árnyaltságában teljesen más volt.

Ha azonban még inkább visszamegyünk, azt találjuk, hogy a természeti szükségszerűség helyét teljességgel az erőhatások foglalják el, és ezeket egész valójukban isteni-szellemi gondviselésnek tulajdonítják. Triviálisan kifejezve, a valóban természettudományosan gondolkodó ember számára ma mindent a természeti erők visznek véghez, a régi korok gondolkodóinak pedig egykor mindent a szelleminek tartott erők tettek meg, szándékosan működve, mint maga az ember, de az emberi szándékoknál jóval átfogóbb szándékok alapján. Azonban e teljesen spirituális világszemléletű ember is úgy látta, hogy akaratát isteni-szellemi hatalmak határozzák meg, és ahogyan ma a természeti erők és törvények determinációját érzi, amennyiben természettudományosan gondolkodik, úgy determinálták egykor az isteni-szellemi erők és törvények. Sok ilyen, régebbi spirituális értelemben determinisztikusan gondolkodó ember éppoly kevéssé fogadta el az emberi szabadságot, mint a mai naturalisták, annak ellenére, hogy közvetlen élmény. A mai naturalista úgy gondolja, hogy az emberi cselekvésben a természeti szükségszerűség hat. Akkoriban a spiritualisták gondolták úgy, hogy az emberi cselekvésben az isteni-szellemi erők hatnak szándékaik szerint.

Ha csak egyszerűen végigtekintünk a szabadság és szükségszerűség problémáján e két teljesen ellentétes világszemléletben, azt mondhatjuk, hogy a dolgok és események felszínén egészen biztosan nem oldható meg ez a teljes életet és világtörténést átható kérdés. A világ történéseibe - egyfelől mint természeti történésekbe, másfelől mint szellemi történésekbe - mélyebben kell betekintenünk, hogy az embert megragadó probléma értelméhez eljussunk, és ez csak az antropozófus szemlélettel lehetséges.

A természet folyamatát általában rendkívül korlátozott módon szemlélik. Így akarnak egyes kiragadott eseményeket, egészen speciális folyamatokat megfigyelő kamrájukba vagy a teleszkóp látóterébe hozni, illetve kísérletnek alávetni, és ezek egészen szűk területen maradnak, általánosságban erre korlátozva a természeti, kozmikus folyamatok megfigyelését. Azt mondhatjuk, hogy a szellemi és lelki jelenségek szemlélői a természet megfigyelőit utánozzák. Visszariadnak attól, hogy lelki életére vonatkozóan az egész embert vegyék figyelembe. „Specializálják” magukat, valamilyen különálló gondolatot vagy gondolatfoszlányt képeznek apró vonatkozásaival, annak reményében, hogy az ilyen apró összefüggések majd pszichológiává rakhatók össze, ahogyan a fizikai világról alkotott világszemléletfélét is egyes fizikai-kémiai szertárakban, klinikákon végzett megfigyelésekből és kísérletekből igyekeznek levonni.

Mindezek a megfigyelések azonban valójában sohasem vezetnek egységes felfogáshoz, sem fizikai sem szellemi-lelki síkon. Legkevésbé sem kívánok itt e speciális vizsgálatok jogossága ellen szólni - amelyek az előadásaimban gyakran felhozott szempontokból nézve jogosak -, de mégis hangsúlyoznom kell, hogy az ember egyes megfigyeléseiből és kísérleteiből sohasem tud magának kozmikus történéssel átvilágított kozmikus épületet összeállítani, ha maga a természet, a világ valahol meg nem mutatja neki azt, ami az egyes dolgok együtthatásából létrejön.

Az ember vizsgálhatja a máj sejtjeit és apró folyamatait, az agy sejtjeit és apró folyamatait, egyre inkább ilyen irányba specializálódva, ezek a vizsgálatok azonban nem egységhez, hanem elaprózódáshoz vezetnek, így sohasem nyújtanak szemléletet az emberi organizmus teljességéről, ha előzetesen nem áll előttük az emberi organizmus egésze egy szellemileg átfogó, érző ideában, hogy az egyes vizsgálatok általuk ismét egésszé teljesedjenek ki. Így a kémia, asztrokémia, fizika, asztrofizika vagy biológia sem tud egyes vizsgálatokra korlátozódva képet nyújtani arról, hogy a különböző, kozmikus környezetünkben élő természeti erők és törvények hogyan alkotnak egységet, ha az ember nem képes kint a természetben analóg módon látni, mint ahogyan az emberi organizmus totalitása, a máj, a vese, a szív, az agyvelő egyes folyamataiban meglátható. Egyszerűen azon múlik, hogy rámutassunk valahol a kozmikus létben környezetünk valamennyi erejének zárt egységben való együttműködésére.

Azt mondhatjuk, hogy az emberi máj, vagy az agyvelő bizonyos folyamatait talán csak a nagyon távoli jövőben tisztázzák majd biológiai szempontból megfelelőképpen. De amióta csak megfigyelték az embert, mindig kimondhatták, hogy a májban, a gyomorban, a szívben lejátszódó kölcsönhatások emberi egységet alkotnak a bőrfelület határain belül. Az emberi természetben szerepet játszó kémiai, fizikai, biológiai hatásokat zárt egységben látjuk, tiszta teljességben együttműködve, nem is kell a részletekre tekintenünk.

Vajon elénk tárulhat-e az ember körül ható természeti erők és törvények összességének zárt egysége is? Bizonyos módon igen. Félreértések elkerülésére kifejezetten hangsúlyozom, hogy az ilyen totalitások természetesen mindig viszonylagosak, mondjuk az ember fülkagylójának folyamatait is, relatív egységbe foglalhatjuk össze. De összefoglalhatjuk a hallószerv agyvelő felé folytatódó folyamatait is, ez is relatív egység. A kettő együtt nagyobb relatív egységet ad, ez a fejhez tartozik, az pedig az egész organizmushoz. Így lesz akkor is, ha az emberi egységet igyekszünk teljes szemléletbe foglalni, mint az ember először tekintetbe jövő erőit és törvényszerűségeit.

Az első ilyen egység - mondhatjuk -, egy nap lefolyása. Első hallásra talán paradoxnak tűnik, de bizonyos vonatkozásaiban a nap lefolyása környezetünk egységének bizonyos számú természeti törvényeit foglalja össze. A nap lefolyása során a környezetünkben és bennünk lezajló folyamatokat elemezve, ezek sok különféle fizikai és kémiai folyamatra bomlanak szét. Azt mondhatjuk, hogy a nap lefolyása voltaképpen az idő bizonyos organizmusa, amely természeti folyamatok összességét foglalja magában, ezeket egyébként külön-külön tanulmányozhatjuk.

Az év lefolyása még nagyobb egység. Ha ugyanis megnézzük az év lefolyását, és tekintetbe vesszük mindazt, ami ezalatt változik a Földdel és az emberiséggel kapcsolatban a külső szférákban, - mondjuk csak a légkörben -, összefoglalva a tavasztól tavaszig lezajló folyamatokat a növényekben és ásványokban, úgy megkapjuk az egyébként szétszórtan megjelenő különböző természeti megfigyelések időbeli organikus összefüggését, ahogyan az ember organizmusában is összekapcsolódnak a máj, vese, lép és a többi szerv folyamatai. Az év lefolyása valóban organikusan fogja össze azt, - pontatlan kifejezés, de szavakat kell alkalmaznunk -, amit természettudományosan egyébként külön-külön vizsgálunk meg.

Kissé könnyedén azt mondhatjuk, - valójában azonban sokkal mélyebb értelemben -, hogy az ember számára azért kell megmutatni a kozmoszban a nap, illetve év leforgásának organizmusát, hogy természeti környezetéhez ne olyan absztrakt módon viszonyuljon, mint a fizikai vagy kémiai kísérletek leírásához, vagy a mai növény- és állattan kijelentéseihez, hanem önmagához hasonlóra találjon. Nézzük meg kissé, hogy megtalálja-e ezt a magához hasonlót.

Térjünk át először az év lefolyására. Ha hasonlóképpen tekintjük át, mint legutóbb karácsony előtt, úgy a sarjadó, viruló növények folyamatainak összessége a zöld lomblevelek illetve utóbb, a virágok felé tart. Mérhetetlenül sok természeti folyamat létezik, ezek a gyökér életétől kezdve egészen a zöld lomblevelek illetve színes sziromlevelek életéig játszódnak le.

Ősszel pedig a külső természet hervadását, kiszáradását, elhalását látjuk, egészen másfajta folyamatokkal. A körülöttünk lévő kozmikus történést valóban organikus egységbe foglaltuk. Nyár folyamán azt látjuk, ami a földből kihajt, beleértve az állatvilágot, különösen az alacsonyrendű állatokat. Figyeljék meg, hogy a rovarvilág működése, nyüzsgése mintegy elválik a Földtől, és átadja magát a kozmosznak, főként a kozmikus naphatásoknak. Látjuk, amint a Föld minden szervét kitárja a kozmikus messzeségek felé, előtérbe kerülnek a felszálló folyamatok, és a világ messzeségei felé törekszenek. Látjuk, ahogyan ősztől és a tél folyamán ismét visszahullik a földi létbe mindaz, ami tavasztól kezdve kisarjadt és a kozmikus messzeségekbe tört. Látjuk, hogy a Földnek - mondhatnám - egyre több hatalma lesz a sarjadó, viruló élet felett, és ahogy ez a sarjadó, viruló élet mintegy a tetszhalál állapotába kerül vagy legalábbis alvó állapotba, tehát lezárja szerveit a kozmikus messzeség hatásai elől. Az év leforgásának két ellentétét látjuk itt, megszámlálhatatlan részletével, de ezek zárt egységet alkotnak.

Ha lelki tekintetünk végignézi az év lefolyását - ez zárt egységet alkot már csak azért is, mert bizonyos pontjától fogva ismétlődik, újra hasonlóképpen zajlik le -, úgy találjuk, hogy természeti szükségszerűségnél egyebet nem tartalmaz. Mi emberek együtt éljük a Föld forgásával ezt a természeti szükségszerűséget. Ha teljesen benne élnénk, akkor feltétlenül alá volnánk neki vetve. Bizonyos, hogy az év leforgása folyamán jelen vannak azok a természeti erők és hatalmak amelyek számunkra, a Föld polgárai számára tekintetbe jönnek, hiszen a Föld nem változik olyan gyorsan. A következő napokban még más körforgásokkal is foglalkozunk, a Föld azonban nem változik olyan gyorsan, hogy bármilyen idős ember élete folyamán észrevehetőek volnának az évről évre fellépő apró változások. Tehát testünkkel minden évben átéljük a természeti szükségszerűséget, amikor beleilleszkedünk a tavaszba, a nyárba, az őszbe és a télbe.

Így kell ezt szemlélnünk, mert ennek megismeréshez csak a valóságos tapasztalat juttat, semmilyen elmélet sem nyújt ismeretet. Minden elmélet valamilyen speciális területről indul ki, és azt általánosítja. Igazi megismeréshez csak úgy jutunk, ha az életből és tapasztalatainkból indulunk ki. Tehát a gravitáció, a növényi élet, az állati ösztönök és az emberi gondolkozás kötöttségeinek törvényszerűségeit nem külön-külön kell szemlélnünk, mert akkor mindig csak a részleteket figyeljük meg, általánosítunk és egészen téves általánosításokhoz jutunk. Azt kell szemügyre vennünk, ahol a természeti erők kölcsönhatásaikban mutatkoznak meg. Ez pedig az év leforgása.

Már a felületes szemléletmód is megmutatja, hogy az ember relatív szabadsággal rendelkezik az év lefolyásában. Ezt az antropozófus szemlélet még intenzívebben megmutatja, itt két változó állapotot veszünk tekintetbe, amit mindenki átél huszonnégy óra folyamán: az alvás és ébrenlét állapotát. Tudjuk, hogy az ébrenlét folyamán a fizikai, az éter- és az aszt- ráltest és az én-organizmus relatív egységet alkot az emberben. Alvó állapotban a fizikai és étertest egymást bensőségesen áthatva marad az ágyban, az én és asztráltest pedig rajtuk kívül van. Ha az antropozófus kutatás, és annak az irodalmunkból ismert valamennyi eszközével nézzük meg az ember fizikai testét és éterorganizmusát alvó és éber állapotban, úgy a következőt kapjuk.

Amikor az én és az asztráltest a fizikai és éterorganizmuson kívül van, akkor utóbbiakban olyan élet kezd létrejönni, amely a külső természetben csak az ásvány- és növényvilágban valósul meg. Az önálló ásványi és a növényi élet itt kezdődik. Az ember fizikai és éteri organizmusa csak azért nem alakul fokozatosan ásványi és növényi folyamtok összességévé, mert organizációjuk az időnként bennük tartózkodó asztráltestnek és énnek felel meg. Növényi és ásványi életté alakulnának, ha az ember énjével és asztráltestével késve térne vissza fizikai és étertestébe. Amint elalszik az ember, elkezdődik benne az ásványivá-növényivé válás tendenciája. Alvó életében ez a tendencia dominál.

Ha az alvó fizikai embert az antropozófus kutatás eszközeivel nézzük, akkor - a szükséges változással persze - hű képmását látjuk benne a Föld tavaszi és nyári időszakának. Ás- ványiság növényiség sarjad és hajt, persze más formában, mint a Földből kiviruló zöld növények esetében. De mint mondom, más változatban mindaz hű képmása a Föld tavaszi és nyári időszakának, ami az alvó ember fizikai és éteri organizmusában történik. A mi korszakunk embere a külső természethez organizálódott. Fizikai tekintetével végignézhet a külső természeten. Látja a sarjadó, viruló életet. Amint megszerzi az imagináció és inspiráció képességét, a nyár látványa tárul elé egyszerűen a fizikai ember alvása idején. Az alvás a fizikai és étertest tavasza és nyara. A sarjadó, viruló élet kezdete.

Ha pedig felébredünk, és ismét visszatér az én és az asztráltest, akkor a fizikai és étertest sarjadó, viruló élete visszaszorul. A szellemi látás számára az ember fizikai és éterorganizmusának élete hasonlóvá kezd válni a Föld őszi és téli életéhez. Az ember éber és alvó periódusát követve valóban az ősz, tél, tavasz, nyár mikrokozmikus képmását kapjuk. Ha valakinek fizikai és éterorganizmusát szellemtudományosan követik huszonnégy órán át, akkor mikrokozmikusan végighaladnak az év leforgásán. Ha tehát csak arra tekintünk, amit az ember az ágyban hagy, vagy ami nappal járkál, azt mondhatjuk, hogy ez az év mikrokozmikus folyamata.

Nézzük meg másfelől az alváskor különváló ént és asztráltestet. Ha ismét a szellemtudományos kutatás eszközeit, az inspirációt és intuíciót alkalmazzuk, azt találjuk, hogy alvó állapotban az én és az asztráltest olyan szellemi hatalmak körében van, ahol tudatosan, normális állapotban csak a Föld későbbi korában élhet. Azt kell mondanunk, hogy alvás idején, elalvástól ébredésig, az én és az asztráltest úgy húzódik vissza a világtól, ahogyan a Föld húzódik el télen a kozmikus messzeségektől. Alvás idején az én és az asztráltest valóban a téli időszakát éli. Az alvó ember tehát elegyíti azt, ami a Földgolyó ellentétes felületein van jelen: fizikai és éteri lényében valóban nyár van, énjében és asztrális lényében tél.

Éber állapotban fordítva van, ez a fizikai és éterorganizmus tele. Az én és az asztráltest annak adja át magát, ami a kozmikus messzeségekből éber állapotban megjelenhet. Ha az én és az asztráltest a fizikai és étertestbe merül, akkor az Én és az asztráltest a nyári idejét éli. A fizikai és éterorganizmusban ismét egymás mellett van a tél, a nyár pedig az énben és az asztrális organizmusban.

A Föld különböző területein egy időben kell nyárnak és télnek lennie, de nem lehet őket egymásba tolni. Az emberben állandóan keveredik a mikrokozmikus nyár a téllel. Amikor az ember alszik, fizikai nyara a szellemi téllel elegyedik, éber állapotban pedig a fizikai tele a szellemi nyárral. A külső természetben az ember számára külön válik a tél és nyár az év folyamatában; önmagában viszont állandóan két különböző oldalról elegyíti a telet és nyarat.

A természet külső menetében, sematikusan vázolva tehát egymás után kell felrajzolnunk a tél és nyár idejét egy földterületen, tehát időbeli sorrendben. 

Az ember lényénél ezeket az áramlatokat egymás mellé kell rajzolnunk, ilyen különös módon:

Az emberi lénynél tehát mindig egy időben van tél és nyár. Csak egyszer a szellemi nyár és a testi tél váltakozik, máskor a szellemi tél és a testi nyár.

Tehát ami a természet külső menetében, a természeti erők és törvények összességében, környezetünkben, nem semlegesíti egymást egy földterületen, mert egymásután hat, az az ember lényében semlegesítődik, megszűnik. A természet menetében két ellentétes erő nyugalmi állapotot hozhat létre és ugyanígy számtalan természeti törvényszerűség is semlegesítheti, megszüntetheti egymást. Ez az emberben - valamennyi külső természeti törvényszerűségre vonatkozóan- azáltal történik, hogy saját törvényszerű módján alszik és van ébren.

Ami tehát az időben szétterülve csak természeti szükségszerűségként jelenik meg, az az emberben mintegy összetolódva semlegesítődik, és ő ezáltal szabad lénnyé válhat. A szabadság nem is érthető meg, ha nem értjük, hogy az ember fizikai és éteri külső természetéhez - ahol nyár és tél egyaránt lehetséges - ellentétes értelemben semlegesítően járul hozzá szellemi életének tele és nyara.

A külső természet szemlélése olyan képeket nyújt, amelyeket nem vetíthetünk saját lényünkbe, sem alvó, sem éber állapotunkba. Azt kell mondanunk: az ember természetében a természeti folyamatok képei érvénytelenekké válnak, másra kell tekintenünk. Ha már nem zavar bennünket az ember természetében lévő természeti folyamat, akkor leszünk képesek igazán megnézni az ember szellemi- morális- lelki lényét. Így etikai morális kapcsolatunk lesz az emberrel úgy, ahogyan a természettel természetes kapcsolatunk van.

Ha az így nyert megismeréssel önmagunkra tekintünk, - még sok egyebet is jellemezhetünk hasonló módon - akkor egymásba tolódva kapjuk meg azt, ami az idő folyamatában szétterül. Ha bensőnkbe tekintünk, és a ma leírt értelemben helyesen fogjuk fel, akkor más kapcsolatba hozzuk az idő múlásával, mint ahogy ma szokás.

A pusztán külsőséges tudományos szemléletmód nem jut el odáig, hogy az emberbe tekintve összecsengésében kell átérezni azt, ami az idő folyamatában csak különálló hangok formájában érezhető át. Szellemi fülünk kifejlesztésével egyetlen pillanatban összecsendülnek az emberben a nyári és téli hangok, az idő menetébe lépve ezeket kint a világban halljuk. Az idő valóban térré válik. A környező világ az idő mivoltában is felénk hangzik, messzeségbe tágítva azt, ami magunkból hangzik fel, mint centrumból, mintegy egyetlen pontba sűrítve.

Ekkor következik be az a pillanat, amikor a tudományos szemlélet a művészetibe torkollik. Tudomány és művészet már nem úgy áll egymással szemben, mint a naturalizmus korában, hanem ahogy például Goethe érezte - ha nem is nagyon intenzív árnyalattal -, mondván, hogy a művészet olyan természeti titkokat tár fel, amelyek nélkül a természet sohasem érthető meg tökéletesen. A világ művészi alakítását egy bizonyos ponttól kezdve kell megértenünk. Ha a puszta fogalmi, tudományos megformálástól eljutottunk a művészi megismeréshez, akkor a vallásos elmélyedéshez vezető harmadik lépést is megtesszük.

Ha megtaláltuk saját középpontunkban a fizikai, lelki és szellemi kozmikus erők együttműködését, akkor kint a világ messzeségeiben is meglátjuk őket. Az emberi akarat felemelkedik a művészi alkotáshoz, végül pedig a világhoz fűződő olyan kapcsolathoz, amely nemcsak passzív megismerés, hanem pozitív odaadás. Ezt úgy jellemezném, hogy az ember már nem fejének erőivel, absztrakt módon tekint a világba, hanem egyre inkább egész lényével kezd belenézni. A világ folyamatával való együttélés másfajta történés lesz számára, mint a mindennapi tényekkel való együttélés. A világ folyamataival való együttélés kultusszá válik, kozmikus kultusz jön létre, és az ember élete minden pillanatában ebben élhet.

Minden földi kultusz ennek a kozmikus kultusznak a szimbolikus képmása. A kozmikus kultusz magasztosabb minden földi kultusznál. Ha igazán áthatjuk magunkat a ma elmondottakkal, lehetőségünk nyílik arra, hogy megnézzük az antropozófus világszemlélet valamelyik vallásos kultuszhoz fűződő viszonyát. Ez a következő napokban kerül sorra: az antropozófia különféle kultikus formákhoz fűződő kapcsolatát fogjuk vizsgálni.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként