Tegnapelőtt beszéltem arról, hogy az év körforgása az emberben is megtalálható. Felhívtam a figyelmüket arra, hogy a körülöttünk lévő természeti hatások mintegy idő-organizmusban játszódnak le egy év körforgása alatt, így megláthatjuk annak az együttműködését, összjátékát, amit az év során egyébként különálló természeti folyamatok és tények lejátszódásaként észlelünk. Lényeges különbség van azonban a természet körfolyamata és ennek az emberben való tükröződése között. Ami ugyanis bizonyos földterületen egymás után játszódik le, az az emberben egyidejű. A teljes ember ugyan annyiban is hasonlít a Föld egészéhez, hogy amikor a Föld egyik felén nyár van, akkor a másikon tél, és így tovább. A Földnél azonban a kozmikus tér szempontjából az egyik vidék téli hatásai mintegy elkülönülnek egy másik vidék megfelelő nyári hatásaitól, ha tehát az egyiknek a téli és a másiknak ezzel egyidejű nyári hatásaira tekintünk, úgy szétválnak, nem gyengítik, nem zavarják egymást.

Az alvó ember fizikai és éterteste azonban bizonyos szempontból nyári állapotban van, sarjadó viruló létben. Szellemi látással megmutatkozik az alvó fizikai és étertest sarjadó, viruló nyári állapota, amikor az én és az asztráltest elvált tőlük. Elmondhatjuk, hogy az alvó ember otthagyott fizikai és éteri organizmusában valamilyen tavaszi és nyári állapot követi egymást. De a teljes emberi organizmussal mégis kölcsönhatásban lévő asztráltest és én ugyanakkor bizonyos téli állapotban van. Itt tehát egyidejűleg van jelen a nyári és a téli állapot, de nem fordul el egymástól, hanem áthatja egymást. Ez azonban az ember éber állapotában is így van. Az éber ember fizikai és éterteste bizonyos fokig őszi és téli állapotban van. Az asztráltest és az én-organizáció viszont a külvilág benyomásaitól, valamint a felőlük alkotott gondolatoktól indíttatva, teljesen nyári vagy tavaszi állapotban van. Itt ismét együttműködik az emberben a belső tavasz, a nyár és a tél, nem fordulnak el egymástól, hanem áthatják egymást.

A szellemtudományos kutatás számára valóban az derül ki, hogyha a tél és a nyár folyamataira vonatkozóan mintegy az egész Földet hasonlítanánk össze az emberrel, úgy a Föld ellentétes részeit meg kellene fordítanunk. Az embernél úgy áll a dolog, mintha a Földnél az egyik félteke nyarát a Föld átfordításával közvetlenül a másik félteke telére bocsátanánk. A létrejött helyzetet azonban ezáltal valóban úgy jellemezhetjük, hogy a téli és nyári hatások bizonyos egyensúlyi állapotba kerülnek. Ez fontos eredmény, és a külső tudomány még a mai napig sem jutott el idáig, ezért szükségképpen teljesen félreismeri az emberben élő természetet. Az emberben valóban úgy működik a természet, hogy a nyár és a tél állapota - ha élhetek ezekkel a kifejezésekkel, mivel valóban igaz történésekre vonatkoznak - kioltja egymást.

Az ember mindenképpen magában hordja a környező természetet, de a hatások kölcsönösen kioltják egymást, és olyan állapot következik be, amely alapjában véve lecsillapítja a természet működését az emberben. Mint ahogy a mindkét oldalán súlyokkal terhelt mérlegnél a mérlegkarok találkozásánál van olyan nyugvópont, amelyre sem jobbról, sem balról nem hat erő, és az egyensúly állapotában van, úgy egyenlítődnek ki az emberben is az ellentétes természetű hatások.

Aki a hármas tagozódású embert szemléli, ahogyan a „Lélek rejtélyei” című könyvem függelékében vázoltam, és a ma nem szokásos, valóban helyes, módon szemléli, az a következőt tapasztalja. Az ember ideg-érzékrendszerre, ritmikus-rendszerre és anyagcsere-végtagrendszerre osztjuk. E három rendszer áthatja egymást. Azt mondhatjuk, hogy az ideg-érzékrendszer főként a fejben működik, de bizonyos vonatkozásban funkcionálisan az egész ember is fej. Így van ez a másik két rendszer esetében is.

Sematikusan az embert a következőképpen ábrázolhatjuk, ha hármas tagozódású lényét tekintetbe vesszük. Van tehát ideg- érzékszervi rendszer, ritmikus rendszer és anyagcsere- végtagrendszer.

Ha az ember két szélső rendszerét tekintjük, az ideg-érzékszervi és az anyagcsere- végtagrendszert, kettőjük között ellentét van, ez a szellemtudományos anatómia és fiziológia számára nagyon világosan megmutatkozik. Járás közben például végtagrendszerünk mozog, ez térbeli mozgás. E mozgásnak ideg-érzékszervi rendszerünk bizonyos részében, fejorganizációnk bizonyos részében egyfajta nyugalom felel meg, ugyanolyan mértékben, ahogyan végtagrendszerünk mozgásban van. Kérem, próbálják meg ezt helyesen felfogni. Azt mondtam, hogy ugyanolyan mértékben van nyugalomban. A nyugalmat rendszerint abszolút fogalomnak tekintjük. Aki ül, az ül, és nem különböztetik meg, hogy több vagy kevesebb intenzitással ül. Megszokott életünkben, bizonyos tekintetben igazuk is van. Itt nemigen különböznek ezek a dolgok.

Ideg-érzékszervi rendszerünknél azonban ez másképpen van. Ha végtagrendszerünk gyorsabban szalad, akkor ideg-érzékszervi rendszerünkben bizonyos nyugalmi tendencia van, és ez a nyugalmi tendencia, nyugton maradási vágy erősebb, mintha lassan mennénk. Ideg-érzékszervi rendszerünkben nyugalmi tendencia felel meg mindannak, ami végtagrendszerünkkel vagy anyagcsere-rendszerünkkel történik, például, ha a bélmozgás továbbítja a táplálékot. Mindez külsőleg is megmutatkozik.

Az ideg-érzékszervi rendszer legfőbb helye a fej, ez a végtagrendszerhez képest voltaképpen lomha. Úgy tesz, mintha kényelmesen beülne a kocsiba és húzatná a lovakkal. Ő nyugton marad. Fejünk tehát állandóan egyéb szervezetünkön nyugszik. Nem is érdekli, ha például, karommal hadonászom. Bal karommal hadonászva fejem jobb felében okozok nyugalmi tendenciát, jobb karommal viszont fejem bal felében. Ez a nyugalmi tendencia teszi lehetővé, hogy mozdulatainkat gondolatokkal, képzetekkel kísérjük.

Teljesen helytelen, ha a materialista világnézet úgy gondolja, hogy a képzetek idegmozgásokon alapulnak. Ellenkezőleg, ha ezek valamilyen térbeli mozgás képzetei, akkor az idegrendszer nyugalmi tendenciáin alapulnak. Az idegrendszer lecsillapodik, még élettevékenysége is mérséklődik, ezáltal ebbe a nyugalomba behatolnak a gondolatok és megvalósulnak. Aki szellemtudományosan tudja az emberen a gondolkodás, a képzeletalkotás folyamatait megfigyelni, az semmiképpen sem lehet materialista, mert tudja, hogy a gondolatok, szellemi-lelki szubsztanciaként, olyan mértékben mozgékonyak és tevékenyek, amennyire az idegek lecsillapulnak, és még életintenzitásuk is csökken, sőt megmerevednek. Az idegrendszernek materiális tevékenységét beszüntetve kell helyet adnia a gondolatok szellemi-lelki mivoltának. Ilyesmin látjuk meg éppen, hogy miért is van materializmus. Azóta létezik, amióta a tudomány nem ismeri az anyagot. A materialista tudományra éppen az a jellemző, hogy fogalma sincs a materiális folyamatok lényegéről, és ezért mindenféle nem létező dolgot talál ki róluk.

Látják, hogy az emberben milyen ellentétes, de egyensúlyra törekvő állapotok vannak jelen. Ahogyan nyár derekán a tél kulminációjával ellentétes természeti hatások működnek, úgy az emberi organizmusban is ellentétes hatások oszlanak meg, de egymással egyensúlyban. Csak akkor gondolkodunk helyesen ezekről az egymással ellentétes, de egyensúlyban lévő hatásokról, ha az embert még másképpen is tagoljuk. Ha közbülső rendszerét, a ritmikus-rendszert két részre osztjuk, úgy lényegében - nem egészen pontosan - a lélegzési és vérkeringési ritmust különböztethetjük meg, és így egy felső és egy alsó közbülső ritmikus rendszerről beszélhetünk. Ekkor azonban a felső és alsó rész között középen az embernek az a része található, amely leginkább törekszik az egyensúlyra, mert a természeti hatások felülről és alulról ellentétes módon hatják át, befolyásolják és impulzálják.

Ha tehát sematikus rajzomba be akarom iktatni az emberben zajló ellentétes természeti hatásokat, úgy ez a következőképpen történik (piros): a lemniszkáta felső részén vázlatosan körülhatároltam azokat a természeti hatásokat, amelyek az alsó részen körülhatárolt természeti hatásokkal ellentétes irányúak.

Így az ember mintegy két félre oszlik, alsó és felső részre. A felső magában foglalja az ideg-érzékszervi rendszert, amely természetesen kiterjed az egész emberre. A rajz vázlatos. Ezt a „felsőt” olykor a nagy lábujjban kell keresni, mivel ott is vannak ideg-érzékszervek. A rajz tehát sematikus, de könnyen alkalmazni tudjuk a valóságra. El kell tehát képzelnünk, hogy egyfelől az ideg-érzékszervi rendszer és hozzá csatlakozva lényegében a légző-rendszer, másfelől pedig a vérkeringés és az anyagcsere-végtagrendszer, ellentétes természeti hatásokkal rendelkezik. Ezek kölcsönösen kioltják egymást.

A kiegyenlítés abban a szervben jön létre, ahol voltaképpen alulról felfelé és felülről lefelé állandóan ott az egyensúlyra törekvés, ez pedig az ember szíve, amely - a mai fiziológia értelmében - nem a vért a testen átnyomó szivattyú, hanem az ember felső és alsó rendszerének egyensúlyi szerve. Így az ember külső fizikai organizmusában is megnyilvánul a belső szellemi hatás, ezáltal oltják ki egymást mindig az egyidejű nyári és téli hatások.

Valamilyen földterületen csak azáltal lehet tél, hogy vele egy időben nincs nyár, mert különben a nyár egyensúlyi állapotba kerülne a téllel, tehát nem volna nyár és tél, csak egyensúlyi helyzet. Az emberben azonban valóban így van ez. Az ember a természet egy darabja, de mivel organizmusában a természeti hatások iránya ellentétes, ezért kioltják egymást, és az ember olyan, mintha nem is volna a természet része. De éppen ezáltal szabad lény. A természeti szükségszerűség törvényei nem alkalmazhatók rá, mert nem egyetlen természeti szükségszerűség áll fenn, hanem két egymással ellentétes irányú természeti hatás, és ezek kioltják egymást az emberben. Az egymást kioltó természeti hatások nem befolyásolják az ember szellemi-lelkiségét, ezért őt saját törvényszerűségei szerint kell megismernünk. Látják, hogy az ember megértéséhez a megfigyelés legmélyebb alapjaihoz kell eljutnunk; az ember esetében voltaképpen nem megfelelő pusztán a külső természeti törvények alkalmazása, mert ezek mindig csak egyirányúak.

Miután azonban most lelkünk elé állítottuk az ember tulajdonképpeni lényét, nézzük meg ennek a következményét is. Az ember csak azzal a szemlélettel ismerhető meg, hogy a természet egy darabját úgy hordozza magában, hogy az ellentétes természeti hatások kioltják egymást. Ha azonban a természet e darabját szellemtudományos szemlélettel ismerjük meg, úgy az embert alvó állapotában a fizikai és étertest tekintetében ásványi és növényi hatások szövik át, ezek a nyári állapotot mutatják, hacsak arra tekintünk, ami az alvó emberből az ágyban maradt. Ennek igazi jelentőségét csak akkor ismerjük meg, ha helyesen szemléljük e sarjadó, viruló életet. Mikor sarjad és virul? Amikor az én és az asztráltest nincs jelen, amikor alvás közben kívül tartózkodnak. És honnan ered ez a sarjadás és virulás? Ezt éppen a szellemtudományos szemlélet mutatja meg.

Ha ezt sematikusan fel akarnám rajzolni, úgy a következőképpen tenném. Ez az alvó ember vázlata.

Az alsó zöld vonalak az ágyban fekvő fizikai és étertestet jelzik, a szellemtudományos szemlélet számára mint talaj, ásványiság mutatkozik meg, amiből növényi élet hajt ki, természetesen más formában, de felismerhetően. Felette az én és az asztráltest, mint közeledni nem tudó láng izzik, ezt jelzi a felső rőt vonal. Az alvó embert szemlélve tehát az ágyban mintegy sarjadó, viruló talajt észlelünk, és külön a hozzátartozó asztrális-énszerű izzását.

Milyen az éber állapot? Akkor a vázlatot a következőképpen kellene alakítanom: alul hervadó ásványiság, növényiség és ezt mintegy elégeti, átizzítja az asztrális-énszerű. Itt van tehát az ember ébren, széttöredező lelkiségével, ásványiságával, hervadó növényi mivoltával. Az ásványiság széttöredezik az emberben nappali ébrenléte folyamán. A növények jellege mindenütt olyan - bár egészen másként nyilvánul meg -, mint az őszi fák a lehajló hervadó levelek, minden elhalóban, megfogyatkozva, de mintegy lángok, lángocskák izzanak, parázslanak bennük. Ezek az átizzító, átparázsló lángok és lángocskák a fizikai és étertestben élő asztráltest és én. Felmerül az a kérdés, hogy e lángoló parázslással valójában mi a helyzet alvás idején, amikor az én és az asztráltest elkülönül a fizikai és étertesttől?

Szellemtudományos kutatással megközelítve - az idők folyamán adott különböző leírások összevetéséből mintegy le is vonhatják a konzekvenciát - a következőkhöz jutunk. Mi az a belső erő, amely először is létrehozza az én és az asztráltest lángolását és parázslását, azután felkelti a nyárias alvó fizikai test sarjadó, viruló vegetatív életét, valamint bizonyos életet hordozó ásványiságát is? Hatása folytán azt is eléri, hogy a fizikai test ásványiságának morzsái, részecskéi, elaprózottsága ismét feloldódó atomok látszatát kelti, mintha az egészből egy kozmikus, belsőleg mozgékony, mindenütt tevékeny, ásványi, folyékony és légnemű tömeg keletkeznék, amelyet mindenütt sarjadó élet hat át. Ami így alvás közben fizikai és étertestünkben vibrál, az a születés előtti életünk hullámainak utócsengése. Éber földi életünk folyamán ezt leállítjuk.

Amikor az asztráltest és én lángoló sziporkázása egyesül a fizikai és étertesttel, akkor lecsillapítjuk azokat az ösztönző erőket, amelyek alvás közben születéselőtti életünkből jelennek meg. Amit önmagunkon megtanultunk, azt most a külső természetre is vonatkoztatjuk. Azt mondjuk, hogy a külső természet ásványi és növényi életében működő természeti törvények és erők megfelelnek az alvásunk alatt ható ásványi és növényi élet nyári, sarjadó, viruló életének. Vagyis, ahogyan alvó fizikai és étertestünket szemlélve a múltunkra figyelünk, a földi életünk előtti szellemi életre, úgy az ásványi és növényi külső természet is a múltunkra utal.

Ha helyesen akarjuk érteni a környező természetben ható természeti erőket és törvényeket - eltekintve az állattól és a fizikai embertől -, akkor azt kell mondanunk, hogy a természeti törvények és erők a Föld múltjára, a Föld elhalására utalnak. Ha tehát gondolataink a külső természettel foglalkoznak, úgy ezeket a gondolatokat a földi lét elhaló elemének szenteljük. Ez az elhaló földi lét csak úgy elevenedhet meg újra, úgy hordozhatja a jövő impulzusait, ha az emberhez hasonlóan, lelkiség és szellemiség húzódik az ásványiságba és növényiségbe, az állatoknál lelkiség, az embernél szellemiség.

Ezáltal azonban voltaképpen az egész világ lényege két részre tagolódik. Kitekintünk a külső természetbe és amennyiben ez - ami a külső természetben a legfontosabb - ásványi és növényi jellegű, úgy csak az alvó fizikai és éteri organizmusunkhoz hasonlíthatjuk. Ha a külső fizikai hatásokra tekintünk, akkor is azt kell mondanunk, hogy a többi fizikai hatás is a külső természet ásványi és növényi hatásának függvénye. Mert a lények táplálkozásával kapcsolatos fizikai hatásokat szemlélve azt kell mondanunk, hogy a táplálkozás ásványi és növényi anyagok felvételével kezdődik. Az állat azután még tovább dolgozik ezeken az ember számára. De a külső természet fizikai és éteri hatásai olyan jellegű lénytől függenek, mint amilyen az alvó fizikai és éteri organizmusunkban található. Énünk és asztrális organizmusunk azonban például ébrenlétünk folyamán nyári állapotban van a külső érzéki benyomások és az általuk képződő gondolatok ihletésében, és egyensúlyba kerül a fizikai és étertest téli állapotával, mivel ezek ilyenkor téli álmukat alusszák - ha szabad ezt ilyen érezhetően paradox módon kifejezni.

Aki azonban szellemtudományosan áll a dologhoz, úgy találja, hogy bár az év lefolyásában szétválik az, amit az embernél egyidejűnek kell elgondolni, a Föld téli állapotához mégis mindig a szellemi nyár állapota tartozik, nyári állapotához viszont szellemi tél. Csakhogy ezek a Földön nem kerülnek egyensúlyi állapotba, hanem az ellentétes féltekéken érvényesülnek. A Földnél tehát az a helyzet, hogy a fizikai tél állapotát a lelki-szellemi tél állapota erősíti, a fizikai nyár állapotát a szellemi nyár állapota. Ezzel rámutatunk arra, hogy ahogyan az ember magában hordozza múltját és jelenét, úgy az egész környező természet is magában hordja múltját és jelenét.

Ha ébren vagyunk, úgy voltaképpen csak a fizikai testünket átható tevékenységben és törvényszerűségben uralkodik a jelen. A szellemiben eltöltött múltunk hatása fizikai és éteri organizmusunk alvó állapotában érvényesül. Ennek megfelelőjét találjuk az elénk táruló, reánk ható ásványi és növényi természetben is: ez alapjában véve az elmúlt lét eredménye, és csak azáltal válik jelenné, hogy a Földet éppen úgy beburkolja a szellemi-lelkiség, mint ahogyan az embert áthatja a maga szellemi-lelki mivolta. A jelenben már ott van a jövő csírája.

Ha azonban igaz az - és az igazat írtam le önöknek -, hogy fizikai és éteri organizmusunkban éppen akkor érvényesülnek a múlt hatásai, amikor függetlenek a szellemi-lelki tevékenységtől, akkor a jövő felé irányuló hatást csak énünkben és asztráltestünkben kereshetjük, de a Föld jövőjét is csak a szellemiben találhatjuk meg.

Az ember ma ott tart, hogy az ént és az asztráltestet, természetesen elementáris hatalmak révén, hozzáfűzte fizikai és éteri organizmusához. Az ásványi és növényi Föld világa ezt még nem fűzte hozzá. Szellemileg és lelkileg beburkolják a Földet, de nem járják át a Föld ásványi és növényi működésének módját. A Föld ásványi lénye úgy mutatkozik meg előttünk, hogy a szellemet és lelket nem bocsátja be magába, ezek csak körülcsillogják, beburkolják.

A növényi természet úgy jelenik meg, hogy a lelkiséget se bocsátja be magába, legfelső részei azonban, mondhatnám, bizonyos módon érintkeznek a szellemi-lelkiséggel. Mert a szellemtudományos kutatás a növénynél a következőket találja: ha a növény gyökere van alul, középen a szára, és fent a virágja, akkor a virágot úgy kell tekintenem, hogy a felfelé törő növény virágjában érintkezik az asztralitással, amely nem hatol ugyan bele, de megérinti. A virág azáltal keletkezik, hogy a növény legfelső része érintkezik a Földet beburkoló asztralitással. Hasonlattal szoktam ezt kifejezni - aminek természetesen visszafogottnak kell lennie - úgy, hogy a növény virágzása lényegében a napfénytől kapott csók. Asztrális hatás, de pusztán csak érintés.

Ha tehát kitekintünk a környező természetbe, akkor az ásványiban és a növényiben nem közvetlenül ugyanazt látjuk, mint saját emberi mivoltunkban. Emberi mivoltunkban összetartozik az ásványi, a növényi, az asztrális és az én-természet. Az állatoktól most el kell tekintenünk. Később majd még beszélünk róluk. A fizikai hatások lényegében az ásvány- és növényvilág függvényei. Ez a külső természetben, mondhatnám, az asztrális gondolati jellegtől megfosztva jelenik meg, valamint az én-élménytől, a tudatos szellemi értelemtől is. Ezek odakint az ásványiságban, a növényi létben nem léteznek. Az ásványi és növényi alapjában véve a múlt eredménye.

Aki helyesen szemléli a Földön az ásványi talajt, a sarjadó növényeket, annak a Föld életével kapcsolatban voltaképpen azt kell mondania, hogy a kristályformákban, a hegyalakulatokban, a sarjadó, viruló növényekben a már elhalóban lévő, de egykor teremtő, életet teremtő princípium emlékműveit szemléljük. Az emberben magában azonban - ha ezt az elhaló jelenséget helyesen tudjuk tagolni, mármint a földi létet megelőzőkből betörő erőket és a fizikai és étertestben bekövetkező elerőtlenedést, elhalást - a fizikai és éteri organizmust az hatja át, ami az asztrális és én-lényből a jövőbe világít, ami az emberben gondolati képzetszerű életként bontakozik ki szabad módon a természeti hatások egyensúlyi helyzete alapján.

Az emberben mintegy egymás mellett látjuk a múltat és jövőt. Az ásványi és növényi természetbe betekintve pusztán csak a múltat látjuk. Az embernek éppen az adja meg szabadsága lényegét, ami már a jelenben is jövőként hat. A szabadság a külső természetben nem létezik. Ha a külső természet sorsa az volna, hogy az ásványi és növényi világnak megfelelő állapotban maradjon, akkor halálra volna ítélve, ahogyan az ember pusztán fizikai és éteri organizmusa is meghal a kozmoszban. A fizikai és éteri organizmus meghal, de az ember nem, mivel asztrális és én-lénye nem a halált, hanem a létesülést, a keletkezést hordozza magában.

Hogy tehát a külső természet se haljon el, ezért azt kell nyújtani neki, amit az ember asztrálteste és énje révén kap meg. Mivel általuk jut tudatos képzetekhez, ezért az embernek a benne élő érzékfeletti láthatatlan elemet kell a Földbe juttatnia, ha biztosítani akarja az egyébként elhaló Föld jövőjét. Amint az eljövendő földi létben történő saját újratestesülését is attól várhatja, ami benne érzékfeletti és láthatatlan, nem pedig elhaló fizikai és étertestétől, úgy a bennünket körülvevő ásványi és növényi fölgolyóból sem jöhet létre a Föld jövője. Az eljövendő Föld csakis úgy jöhet létre, ha bele tudunk juttatni valamit, amivel nem rendelkezik. A Földön pedig elsősorban az ember hatékony gondolatai nincsenek maguktól, ezek ott élnek és mozgolódnak önálló, és egyensúlyi állapota folytán független, természeti organizmusában. Önálló gondolatainak megvalósításával jövőt ad a Földnek. Ehhez azonban neki kell önálló gondolatokat alkotnia, mert minden olyan gondolatunk tükrözött gondolat és nem valóságos, ami a szokásos természet-megismerésben az elhalóra vonatkozik. A szellemtudományból felvett gondolatok az imaginációban, inspirációban és intuícióban elevenednek meg. Ha felvesszük őket, akkor a Föld életében önállóan létező képződmények.

Ezekről a teremtő gondolatokról írtam egykor a goethei világnézet ismeretelméletéről szóló könyvecskémben, hogy ez a gondolkodás az emberiség kommuniójának szellemi formája. Mert míg az ember átadja magát a külső természetet tükröző gondolatoknak, csupán a múltat ismétli, az istenség holttesteiben él. Amennyiben gondolatait megeleveníti, a kommuniót fogadja magába és saját lénye révén kapcsolódik a világot átható és jövőjét biztosító isteni-szellemiséghez.

Így a spirituális megismerés igazi kommunió, a jelenkor emberiségének megfelelő kozmikus kultusz kezdete. Ez azáltal növekedhet tovább, hogy az ember észreveszi, amint fizikai-ásványi és növényi organizmusát asztrális és én-organizmusával hatja át, és a szellemet önmagában életre keltve, az őt körülvevő egyébként holt, elhaló dolgokba is belevonja a szellemiséget.

Ekkor az ember, szilárd alakban működő organizmusára tekintve azt éli át, hogy ebben élve a csillagvilág nyugalmi állapotához kötődik. Amennyiben a csillagok világa nyugvó lény, például az Állatöv képeiben nyugalommal viszonylik a kozmikus térben a Földhöz, annyiban az ember is a kozmikus tér ilyen alakzataihoz kapcsolódik fizikai organizmusával. De ha szellemi-lelkiségét e formaképződményekbe árasztja, megváltoztatja a világot.

Az embert ugyanígy nedveinek áramlása is átjárja. E folyadékáramlásban már éterorganizmusa él. Az éterorganizmus hozza mozgásba vérünket és egyéb nedveinket. Éteri organizmusa révén az ember, mondhatnám, a csillagok tetteivel, a bolygók mozgásával van kapcsolatban. Ahogyan az állócsillagok nyugvó képe az emberi organizmus megszilárdult alakjára hat, illetve ezzel van kapcsoltban, úgy nedvkeringésünk viszont a bolygórendszer planetáris mozgásaival.

A közvetlen szemlélet számára ez azonban holt világ. Az ember változtatja meg saját szellemisége révén, ha átad abból valamit a világnak, ha gondolatait megeleveníti, imaginációvá, inspirációvá és intuícióvá alakítja, miközben végrehajtja az emberiség szellemi kommunióját.

Ennek először tudatossá kell válnia az emberben. Ezt a tudatot egyre elevenebb és tevékenyebb módon kell megőriznie, és akkor talál rá mindjobban a szellemi kommunióhoz vezető útra.

Ma csak némi alapot kívánok nyújtani, ezért először olyan szavakat közlök, amelyeket akkor alkalmaznak helyesen, ha mindegyre úgy élesztik fel őket lelkünkben, hogy teljes mozgékony értelmüket élik át magunkban. Így olyasmit hozunk létre emberi lelkünkben, amelynek révén megelevenedik az emberrel kapcsolatos holt világtartalom, a múlt élővé válik, hogy holtából a jövő életévé alakulhasson. Ez csak úgy történhet, ha a kozmosszal való összetartozásunk a következőképpen tudatosul bennünk. Felírom az első ilyen irányú megfogalmazást:

A földi működésben közeledik hozzám

Elképzelem a földi anyagot, ezt veszem fel azzal, ami szervezetem szilárd alkatát képezi.

A földi működésben közeledik hozzám
 Az anyag képmásában
A csillagok égi lénye

Hiszen ha a Föld valamilyen táplálékul felvett termékére tekintünk, akkor a nyugvó csillagok elrendeződésének képmása tárul elénk. Ezt vesszük fel. A Föld működésében rejlő földi anyaggal a csillagok és az égbolt lényegét vesszük fel magunkba. Tudatában kell lennünk azonban annak, hogy mint emberek szeretettel áthatott akaratunkban szellemmé alakítjuk vissza az anyaggá alakult szubsztanciát. Így tehát igazi átlényegítést hajtunk végre, amikor a világba való illeszkedésünk úgy tudatosul bennünk, hogy gondolati szellemi életünk megelevenedik.

A földi működésben közeledik hozzám,
Az anyag képmásában,
A csillagok égi lénye:
Látom, szeretettel változnak akaratomban.

Ha arra gondolunk, aminek befogadása szervezetünk folyékony részét, nedveink működését vérkeringésünket hatja át, akkor ezek, a Földtől származva, nem az ég vagy a csillagok lényének, hanem a csillagok tetteinek, vagyis a bolygómozgásoknak a képmásai. Ha helyesen illeszkedem a világba, ennek átszellemiesítése a következő megfogalmazással tudatosulhat bennem:

A víz életében hatolnak belém,
Az anyagi erő hatalmával formálnak,
A csillagok égi tettei -

Vagyis a bolygómozgások tettei. Most pedig:

Látom, bölcsen változnak érzésemben.

Ahogyan a csillagok lényét és mozgását az akaratban láthatjuk, amint szeretettel változik át a jövendő spirituális tartalmává, úgy az érzésben azt látjuk bölcsen átalakulni, amit az égi cselekvések képmásának befogadásával kapunk meg itt a Földön, ez hatja át nedveink organizmusát. Beleilleszkedve, így élheti át magát az akaró és érző ember. Odaadva magát a környező kozmikus lét mindenhatóságának, élheti át azt, amit ő visz véghez átlényegítésként a kozmosz nagy templomában, amikor tisztán szellemi módon áldozva illeszkedik bele.

Ami különben csak absztrakt megismerés volna, az a világhoz fűződő érzelmi és akarati kapcsolattá alakul. A világ templom lesz, Isten háza. A megismerő ember érzésében és akaratában összeszedve magát, áldozó lénnyé válik. Az embernek a világhoz fűződő alapvető viszonya felemelkedik a megismeréstől a kozmikus kultuszhoz. Az antropozófia világmissziójának beteljesítéséhez az az első lépés, hogy a világhoz fűződő viszonyunk kozmikus kultuszként tudatosodjék bennünk.

Bevezetésül ezt akartam először elmondani. Jövő pénteken beszélek tovább a természet megismerésének és a kultikus elem lényegének a viszonyáról. Ma elsősorban ezt akartam elmondani. Ezt az előadást azért tettem tendenciózusan erre a napra, hogy éppen ma derüljön ki ez a tartalom. Úgy gondolom ugyanis, hogyha az év körforgásában adott időszak lényege olyankor tárul lelkünk elé, amikor ez a körforgás, legalábbis a külső szemlélet külső átélés számára befejeződik, akkor tudatosulnia kell bennünk, hogy milyen módon alakuljon ki az időhöz fűződő kapcsolatunk, hogyan keressük a jövendőt a múltból kiindulva, hogyan tudjunk a jövő számára alkotni, hogy szellemit teremtsünk.

A ma délután elszavalt versek egyike így kezdődött: Minden új esztendő, új sírokat talál. Ez mélységesen igaz! De ugyanúgy az is, hogy minden új esztendő új bölcsőket talál. Ahogyan rátalál a múltra, úgy a jövendőre is. Ma mindenekelőtt az emberen múlik, hogy ezt a jövőt megragadja, és meggondolja, hogy a külsőleg elénk táruló, sarjadó, viruló élet magában foglalja a halált, az életet azonban saját tetterőnkkel kell megkeresnünk. Minden megújuló év ennek a jelképe.

Ha egyfelől joggal tekintünk is a sírokra, tekintsünk másfelől a megújuló életre, amely a jövő csíráját óhajtja befogadni. Ma az a nagy feladatunk, hogy észrevegyük, hogy a világban szilveszteri hangulat, elmúlás, elhalás van, de az olyan emberek szívében, akik igazi emberségük istenemberi mivoltuk tudatára ébrednek, ott kell élnie az újév, az új idő, az újjáéledés hangulatának. Ne csak triviálisan, ünnepélyes filiszter módon haladjanak gondolataink a szimbolikus szilvesztertől a szimbolikus új esztendő felé, hanem ahogy a földfejlődésnek szüksége van rá, haladjanak tetterős és alkotó módon a civilizáció elhalásától, a régi sírok megjelenésétől, szilvesztertől az új esztendő felé, a kozmikus újévhez! Ez azonban csak akkor érkezik el, ha az ember rászánja magát arra, hogy ezen dolgozzék.

A földi működésben közeledik hozzám,
Az anyag képmásában,
A csillagok égi lénye:
Látom, szeretettel változnak akaratomban.

A víz életében hatolnak belém,
Az anyagi erő hatalmával formálnak,
A csillagok égi tettei:
Látom, bölcsen változnak érzésemben.