"Csak azok az ismeret-ideák gyökereznek meg igazán az emberi bensőben, melyek szociális működésben sülnek ki."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A csillagok világa és az ember (2)

1. --

[Az ember fizikai organizmusának szellemi csírája a halál és az újabb születés közötti életben. A járás, a beszéd és a gondolkodás összefüggése a halál és az újabb születés közötti élettel. A meteorológiai és a vulkánikus erők hatásai.]

Dornach, 1922. november 26.

Ezek az előadások az ember életének kétféle útjáról szólnak: ahogy halála és újabb születése között áthalad a szellemi világon, születése és halála között pedig a fizikai-földi világon megy végig.

Emlékeztetni szeretnék ma néhány olyan témára, amely a legutóbbi előadásokon tárult lelkünk elé. Azt mondtam, hogy a halál és az újabb születés közötti idő legfontosabb részében az ember lényegesen magasabb rendű tudattal rendelkezik a szellemi világban, mint fizikai testében itt a Földön. Amikor fizikai testünkben tartózkodunk a Földön, akkor ez a földi, érzékszervi és idegrendszeri tudat az ember egész szervezetétől függ. Itt éppen azáltal érezzük magunkat embernek, hogy agyvelőnket, tüdőnket, szívünket és a többi szervünket bőrünkön belül hordozzuk. Erről mondhatjuk azt, hogy bennünk van. A körülöttünk lévő dolgokhoz fűződő kapcsolatunkat viszont az érzékszervek, a légzés és a táplálék felvétele révén érezzük át.

Amikor a halál és az újabb születés közti állapotban élünk, nem beszélhetünk ilyen értelemben belső mivoltunkról. Mert abban a pillanatban, ahogy áthaladunk a halál kapuján, sőt elalvásunk pillanatában, még ha letompított tudattal is - de életünk öntudatlan állapotai mégis a leírt módon zajlanak le -, olyan állapotban vagyunk, hogy voltaképpen az egész világot, a világmindenséget belső mivoltunknak nevezhetjük.

Míg tehát itt a Földön organizációnk a szerveinkben és ezek bőrünkön belül végbemenő kölcsönhatásaiban nyilvánul meg, addig belső mivoltunk - alvás közben öntudatlanul, de a halál és az újabb születés között életteljesen és tudatosan -, mint belső csillagvilág nyilatkozik meg. A csillagok világával kapcsolatban olyan érzésünk támad, hogy a csillagok lényét éppen úgy saját belső mivoltunknak tartjuk, mint ahogyan itt tüdőnket és szívünket belső fizikai lényünkhöz tartozónak tudjuk. Elalvástól ébredésig kozmikus életet folytatunk. Halálunktól újabb születésünkig a tudatunk kozmikus. Ami a Földön külső világunk, az válik belső mivoltunkká, különösen, ha a kozmikus tér távolába tekintünk ki.

Mi tárul elénk külső világként a szellemi világban? Külső világunk éppen az lesz, ami most belső mivoltunk. Az ember maga lesz ez a külső világ, de egészen sajátságos módon, mert ezt a külső világot mint valami szellemi csírát építjük fel, amelyből eljövendő földi fizikai testünknek kell majd létrejönnie. Ezt a szellemi csírát a magasabb hierarchiák lényeivel együtt dolgozzuk ki. Ez jelen van a halál és az újabb születés közötti élet bizonyos időpontjában. Szellemi lény alakjában van jelen, de magában hordja azokat az erőket, amelyek azután az ember fizikai testét organizálják, mint ahogyan például a növényi csíra hordozza a későbbi növényt organizáló erőket. De a növényi csírát aprónak, a növényt meg nagynak kell elképzelnünk; az ember fizikai organizmusának szellemi csírája viszont egy mérhetetlen nagyságú univerzum, bár ilyen állapotoknál nem egészen helyes valóságos értelemben „nagyságról” beszélni.

Arra is utaltam azonban, hogy bizonyos időpontban ez a szellemi csíra mintegy lehullik rólunk. Bizonyos időtől fogva úgy érezzük, hogy fizikai organizmusunk szellemi csíráját a világmindenség más lényeivel, a magasabb hierarchiák lényeivel együtt hoztuk létre és eljuttattuk egy bizonyos pontig. Ez azután lehullik, és a vele rokonságban lévő fizikai földi erőkbe merül, amelyek az apától és az anyától erednek. Hozzákapcsolódik az öröklési áramlat emberi mivoltához. Előbb ereszkedik a Földre, mint saját szellemi-lelki emberi mivoltunk, így még egy rövid időre a szellemi világban tartózkodunk, amikor fizikai organizmusunk erőinek összefüggése már a Földre távozott, és emberi csíraként él az anya testében.

Ebben az időben vonjuk össze a kozmikus éteriség erőit és szubsztanciáit magából a kozmikus éteriségből, és kialakítjuk asztráltestünkhöz és énünkhöz az étertestünket. Ilyen lényként jövünk le énünkben, asztráltestünkben és étertestünkben a Földre és ahhoz kapcsolódunk, amivé a már előbb leküldött fizikai testünk alakult. Aki pontosabban megfigyeli ezt a folyamatot, az egész világosan meglátja, hogy az ember valójában hogyan viszonyul a világmindenséghez. Ez akkor derül ki, ha rátekintünk mindenekelőtt az emberi természetnek arra a három megnyilvánulására, amely valójában megadja az ember földi lényének a jellegét. Erre antropozófiai összefüggésben felhívtam már itt és másutt is a figyelmet.

A megszületett gyermek voltaképpen egészen más, mint amilyen majd később lesz. Csak a Földön tanul meg járni, beszélni és gondolkodni Primitív módon már az ember születése és halála között az egészen kis gyermeknél megvan, mondhatnám, tompán maradó akarata és félig tompán maradó érzése. A kisgyermek meglévő érzésvilága teljesen a belső funkciók felé fordul. Megvan az akarati élete. Ezt bizonyítják a gyermek bizonyos kaotikus mozdulatai.

A gyermek érzelmi és akarati élete azért alakul át a későbbi életkorban, mert fokozatosan kialakul a gondolkodása, és áthatja érzését és akaratát, tökéletesítve ezeket. De megvannak már a gyermeknél is. A gondolkodást azonban csak itt a Földön alakítja ki, a többi emberhez fűződő kapcsolata révén, mintegy a többi embertől tanulja. Ugyanez a helyzet a járással és a beszéddel is, ezeket a gyermek még a gondolkodás előtt sajátítja el.

Aki elég mélyen átérzi az ember igazi mivoltát, az már abból megérti a járás, a beszéd és a gondolkodás földfejlődésben játszott fontos szerepét, ha megfigyeli a gyermek járása, beszéde és gondolkodása révén elért fejlődését. Az ember azonban nemcsak földi lény. Olyan lény, aki hozzátartozik ugyan a Földhöz és a földi erőkhöz és szubsztanciákhoz, de a szellemi világhoz is, a magasabb hierarchikus lényekhez és a közöttük lejátszódó tevékenységekhez. Az ember lényének egyik részével a földi léthez tartozik, másik részével azonban ahhoz a világhoz, amely nem érzékelhető.

Már említettem, hogy szellemi csíráját ebben az érzékfeletti világban készíti elő. Mondtam, hogy ne higgyék, hogy az ember kulturális és civilizációs tettei, bármilyen bonyolultak és nagyszerűek is itt a Földön, utolérik az emberek és a magasabb hierarchikus lények együttes tevékenységének nagyszerűségét, amikor felépítik a szellemi világban az ember fizikai organizmusának egész csodáját. Amit így felépítenek, és mint leírtam, amit még voltaképpen mielőttünk küldenek le a Földre, az némileg mégis másképpen organizálódott, mint a születés és halál között jelenlévő ember itt a Földön.

Az ember fizikai organizmusának felépített szellemi csírájában erők is működnek. Ez az egész konstrukció egyesül azután az ember fizikai csírájával; az ember fizikai csírája voltaképpen belőle alakul ki, amikor a szülőkből anyagokat vesz fel. Különféle tulajdonságokkal és erőkkel rendelkezik, csak három elemhez nem kapja meg a szellemi világ erőit, éppen a gondolkodáshoz, a beszédhez és a járáshoz. Ezek teljesen földi emberi tevékenységek.

Nézzük meg a járást és mindazt, ami rokonságban van vele, mondhatnám, az ember tájékozódását fizikai földi létében. Mert végső soron a kar, a fej mozgása is rokonságban van a járás mechanizmusával. Az ember gyermekkori felegyenesedése is tájékozódás. Mindez összefügg a Föld nehézkedési erejével, azzal, hogy minden fizikai földi létezőnek súlya van. A halál és az újabb születés között kialakított szellemi csíránál nem beszélhetünk azonban súlyról, nehézségről.

A járással kapcsolatos jelenségek tehát a nehézkedési erővel függenek össze. Ez a nehézkedési erő legyőzése. Belehelyezzük magunkat a nehézkedési erőbe. Amikor lábunkat felemeljük, hogy lépjünk, beleilleszkedünk a nehézségi erőbe. Alkalmazkodunk a Földhöz. Ez a nehézkedési erőbe való belehelyezkedés nincs meg a halál és az újabb születés között, de megvan az  analógiája. Ott is tudunk tájékozódni, de nem a nehézkedési erő révén, mert az a szellemi világban nincsen, ott nem létezik súly. Ott csakis szellemi tájékozódás van, mégpedig úgy, hogy amit itt a Földön lábunk emelése, a nehézkedési erőbe való illeszkedés jelent, az a szellemi világban egy magasabb hierarchikus lényhez fűződő rokonságnak felel meg, például egy angyal vagy arkangyal lényhez. Az ember halála és újabb születése között úgy tájékozódik, hogy belső lelki közelséget érez egy angyal-lény befolyása révén, vagy azokkal az exuziákkal, akikkel együtt dolgozik. A Földön súlyunk van, ott pedig olyan szimpátiaerőink vannak, amelyeket egyes magasabb hierarchikus lények sugároznak saját emberi lényünk felé.

Ott nem úgy van, mint a nehézkedési erőnél, amelynek egyetlen iránya a Föld felé hat. Ami a szellemi világban nehézkedési erőnek felel meg, annak számtalan iránya van, mert a magasabb hierarchiák szellemi lényei nem rendeződnek centrikusan, mindenütt jelen vannak és irányuk nem geometrikus, mint a nehézkedési erőé a Föld középpontja felé, hanem számtalan irányban hat. Amikor az embernek fel kell építenie a tüdejét, vagy valami egyében kell dolgoznia a magasabb hierarchiák lényeivel együtt, úgy azt mondhatja: a harmadik hierarchiához vonzódom. Úgy érzi, hogy beilleszkedik a hierarchiák egész világába. Mindenféle szellemi vonzást vagy taszítást érez, de nem fizikailag, mint a nehézkedési erő esetében. Ez felel meg a szellemi világban, a földi nehézségben történő fizikai tájékozódásnak.

Itt a Földön az ember beszélni tanul, ez emberi lényéhez tartozik. A halál és az újabb születés között a szellemi világban nem tudunk beszélni. A beszédhez fizikai beszélőszervekre van szükség. Ezekkel ott nem rendelkezünk, de a halál és az újabb születés között a szellemi világban a következőket élhetjük át: úgy érezzük, hogy váltakozó ritmusban, mintegy saját emberi lényünkbe húzódunk össze. Ilyenkor a magasabb tudatunk húzódik össze. Ahogy a földi alváskor önmagunkba zárkózunk, úgy a halál és az újabb születés között is önmagunkba zárjuk magunkat. Azután ismét felnyílunk. Ahogy itt a fizikai Földön kitárjuk szemünket és a többi érzékszervünket az univerzum felé, úgy van ez ott is: szellemi észlelőszerveinket a magasabb hierarchiák lényei felé fordítjuk, mintegy kiárasztjuk lényünket a messzeségbe, azután ismét összehúzzuk.

Ez egy szellemi légzési folyamat, de úgy megy végbe, hogy ha a földi életből merített képzetekkel, földi kifejezésekkel akarnánk leírni a szellemi világban elmondottakat, a következőket kellene mondanunk: mint embernek, többféle dolgom van a szellemi világban. Ezt azok révén az észlelési lehetőségek révén tudom, amelyekkel a szellemi világban, a halál és az újabb születés között rendelkezem. Emberi lénynek, individualitásnak érzem magam. Ahogyan a Földön kilélegzek, úgy áradok ki lelkileg az univerzumba, eggyé válok a kozmosszal. Ahogy pedig a Földön belélegzek, úgy veszem vissza ismét emberi mivoltomba, amit kiárasztott lényemben éltem át. A halál és az újabb születés között állandóan ez történik. Vázlatosan ezt így ábrázolhatnám:

Tegyük fel, hogy az ember benne érzi magát saját lényében (piros), azután pedig úgy érzi, hogy a kozmikus messzeségekbe tágul ki. Saját lényét abba terjeszti ki, ami odakint van (sárga). Az ember tehát hol saját lényébe húzódik össze (piros), hol pedig lényével kiterjed a világmindenség messzeségeibe. A kiterjedés után történő összehúzódást külön is felrajzolom még. Itt van tehát az emberi lény (piros), most pedig sajátmagába húzza, ami odakint van (sárga), ez összesűrűsödik saját lényében, mint ahogy belégzéskor a világmindenség fizikai messzeségeiből szívjuk magunkba a levegőt.

Amikor azonban először kiterjesztettük lényünket a kozmoszba és azután újra magunkba húztuk, akkor az szólalt meg bennünk - csak így tudom kifejezni -, amit átfogtunk, amikor lényünket a kozmikus messzeségekbe terjesztettük ki, majd pedig ismét magunkba húztuk vissza: arról kezd bennünk beszélni, hogy ki is ő. Ekkor azt mondjuk halálunk és újabb születésünk között: az a Logosz beszél bennünk, akibe előbb odakint elmerültünk.

A fizikai nyelvvel kapcsolatban itt a Földön főképpen olyan érzésünk támad, hogy szavainkat kilélegzés közben bontakoztatjuk ki. Halálunk és újabb születésünk között azt észleljük, hogy a világmindenségben kiterjedt és a világmindenség lényegét jelentő szavak lényünk belégzésekor áramlanak belénk, és Kozmikus Igeként nyilatkoztatják meg önmagukat. Itt a Földön kilélegezve beszélünk, a szellemi világban pedig belélegezve. Amikor azt egyesítjük magunkkal, amit a Logosz, a Kozmikus Ige mond nekünk, lényünkben kozmikus gondolatok ragyognak fel. Itt idegrendszerünk révén fáradozunk földi gondolataink ápolásán, ott a kozmikus gondolatokat a Logosz nyelvéből szívjuk magunkba, amely azután jelenik meg, hogy lényünket kiterjesztettük a világmindenségben.

Fogják fel most ezt az összefüggést teljes elevenséggel! Haláluk és újabb születésük között azt mondják magukban: ez a dolgom. - Amit tenniük kell, azt eddigi átéléseik belső tapasztalásából merítik. Lényüket azzal a szándékkal terjesztik ki a világ messzeségeibe, hogy valamit megtegyenek, de ennek a kiterjedésnek megvan az iránya. Ha itt azt mondják, hogy vajat kell venni, akkor ez szándék. Bemennek például Bázelba, hogy a vajat megvegyék és idehozzák. Haláluk és újabb születésük között is vannak szándékaik a másik világban elvégzendő tevékenységekkel kapcsolatban, és kiterjesztik a lényüket. Az a szándékuk, hogy mindazt megtegyék magukban, ami az irányukat megadja, de az egyik cselekvés révén egy angyal-lényhez vonzódnak, a másik révén talán egy akarati lényhez. És ők egyesülnek az önök kiterjesztett lényével. Belélegzünk: ez a lény mondja ki, hogy hogyan részesül a Logoszban, és mi megértjük a lény kozmikus gondolatait.

Amikor az ember szellemi csírája leáramlik a Földre - mi magunk még egy kissé fent maradunk a szellemi világban, mint leírtam -, akkor a szellemi világból érkezve nincs hajlama a földi értelemben vett gondolkodáshoz, beszédhez és a nehézkedési erő földi értelemben vett járásához, hanem a magasabb hierarchikus lények közti mozgáshoz, eligazodáshoz. Nem a beszédhez van hajlama, hanem, hogy a Logoszt szólaltassa meg magában. Nem a földi élet sötét gondolataihoz van hajlama, hanem azokhoz a gondolatokhoz, amelyek a kozmoszban ragyognak fel benne.

Odaát a szellemi világban megvannak a földi járásnak, beszédnek és gondolkodásnak az analógiái. Először a hierarchiák közötti eligazodás, másodszor a Kozmikus Ige bennünk való eleven megszólalása, harmadszor a kozmikus gondolatok belső szellemi felragyogása.

Most képzeljék el élénken az ember halál utáni távozását az univerzum messzeségeibe. Ekkor áthalad a Föld környezetének bolygószféráin. Ezekről a legutóbbi előadásokban beszéltem. Áthalad a Hold, a Vénusz, a Merkúr, a Jupiter és a Szaturnusz szféráján. Gondolják el, hogy kijutott a kozmikus messzeségekbe. Akkor a csillagokat mindig a túlsó oldalról látja. A Földről feltekintünk a csillagokhoz (felfelé mutató nyíl); amikor azonban kint vagyunk, kívülről tekintünk befelé (lefelé mutató nyíl). Azok az erők, amelyek itt képessé tesznek a csillagok látására, a csillagok fizikai képmását mutatják meg számunkra.

Azok az erők, amelyek képessé tesznek arra, hogy a csillagokat a túlsó oldalukról lássuk, nem olyan módon tüntetik fel ezeket, ahogyan itt megjelennek, a túlsó oldalról a csillagok teljesen szellemi lényeknek látszanak. Amikor azután - természetesen földi kifejezéseket kell használnom - kijutunk a bolygószférák területéről, akkor a kozmikus fejlődés jelenlegi állapotában - ez a „jelenlegi” persze kozmikus és hosszantartó - azt mondjuk a halál és újabb születés között elsajátított magasabb tudattal elért megértésünk alapján: az a legnagyobb jótétemény, hogy a Szaturnusz erői nemcsak a Föld bolygóvilágába sugároznak, hanem a világtér messzeségébe is. Ott mindenesetre egészen másmilyenek, mint a Szaturnusznak a Földről látható kis jelentéktelen kékes sugarai. Ott azok a szellemi sugarak jelennek meg, amelyek kisugároznak a világmindenségbe és már nem is térbeliek, a térnélkülibe ragyognak bele. Így halálunk és újabb születésünk között azt mondhatjuk: Hálásan tekintünk vissza a Szaturnuszra, földi bolygórendszerünk legkülső bolygójára - mert az Uránusz és a Neptunusz voltaképpen nem a Föld bolygója, későbben csatlakoztak hozzá -, tudatában vagyunk annak, hogy nemcsak a Földre ragyog, hanem a világtér messzeségébe is. Kisugárzó szellemi sugarainak köszönhetjük, hogy levethetjük a földi nehézségeket a fizikai nyelv erőit és a fizikai gondolkodás erőit. A Szaturnusz valóban a legnagyobb jótevőnk halálunk és újabb születésünk között, kisugárzik a kozmikus messzeségekbe. Ilyen tekintetben szellemi nézőpontból ellentétes a Hold-erőkkel.

A Hold szellemi erői a Földre igéznek, a Szaturnusz szellemi erői képessé tesznek arra, hogy a világmindenség messzeségében éljünk. Itt a Földön a Hold-erőknek egészen különös jelentőségük van emberi mivoltunk számára. Említettem, hogy még mindennapi ébredésünknél is szerepük van. Amit a Földön a Hold-erők jelentenek számunkra, azt ott azok az erők jelentik, amelyek bolygórendszerünk legkülsőbb szférájából, mint Szaturnusz-erők sugároznak ki a világmindenségbe. Mert ez a kisugárzás valóban nem úgy képzelhető el, hogy a Szaturnusz színe a Földre sugárzik, visszája pedig a világmindenségbe. Hanem, ha (a rajz szerint) ez a Szaturnusz, akkor ezen a pályán halad. Most mindenfelől szellemi módon sugárzik (piros), így történik ez a kisugárzás. Viszont a fizikai Szaturnusz, mondhatnám, mint a világtérbe szellemi fényt kibocsátó kozmikus Szaturnusz-szférában levő lyuk jelenik meg. Ami itt kisugárzik, az halálunk után bizonyos időponttól kezdve minden földit fénnyel borít be előlünk.

Ez a kozmikus szemlélet számára úgy van, hogy az embert itt a Földön a Hold szellemi erői befolyásolják, halála és újabb születése között pedig a Szaturnusz erői. Amikor ismét leszáll a Földre, kivonja magát a Szaturnusz erői alól, és lassanként a Hold erőszférájába kerül. Mi történik itt? Ameddig az ember a Szaturnusz-erők szférájával van rokonságban - és ha szabad így mondanom, a Szaturnuszt a Jupiter és a Mars segíti, különleges feladatukról nemsokára beszélek majd -, tehát amíg az embert a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars befolyásolja, addig voltaképpen olyan lény akar lenni, aki nem földi értelemben jár, beszél és gondolkodik, hanem szellemi lények között akar eligazodni, a Logosz zengését akarja átélni magában, és a kozmikus gondolatok felragyogását óhajtja önmagában. Fizikai organizmusának szellemi csíráját valóban ezekkel a belső szándékokkal bocsátják le a Földre. A szellemi világokból a Földre ereszkedő embernek ugyanis a legcsekélyebb hajlama sincs ahhoz, hogy járásával a földi nehézségekhez alkalmazkodjék, és beszédszerveit olyan rezgésbe hozza, hogy fizikai beszéde hangozzék fel, és fizikai agyvelővel gondolkodjék a fizikai dolgokon. Mindezzel nem rendelkezik. Ezt azáltal kapja meg, hogy amikor fizikai-szellemi csíraként a Szaturnusz-erők szférájából lebocsátják a Földre, akkor áthalad a Napon és azután más bolygószférákba jut, a Merkúr, a Vénusz és a Hold szférájába. A szellemi eligazodásnak, a Logosz átélésének, a kozmikus gondolatok belső felragyogásának kozmikus képességét a Merkúr, a Vénusz és a Hold szférája alakítja a beszéd, a gondolkodás és a járás képességévé. A fordulatot a Nap hozza létre, vagyis a szellemi Nap.

Az égi eligazodás, a Logosz és a gondolat képessége, hogy úgy mondjam, azáltal alakul át földivé, hogy az ember eljut a Hold-szférába és a Hold-erőknek a Vénusz és a Merkúr erői is segítenek. Amikor a gyermek itt a Földön elkezd mászó helyzetéből felegyenesedni, akkor voltaképpen azt kellene mondania: mielőtt a Merkúr, a Vénusz, és a Hold ereje befogadott, benned élt odaát az égi szférákban a hierarchiák közötti szellemi eligazodás, a zengő Logosz belső átélése és a kozmikus gondolatok belső felragyogásának képessége. Égi képességeidet földiekké alakítottad, dolgoztál ennek végrehajtásán, amint áthaladtál az egész bolygószférán, és a Nap létrehozta az éginek földivé történő átfordulását. Itt azonban még valami egészen lenyűgöző is történik: az ugyanis, hogy amikor az ember az égiből a földi- ségbe érkezik, az éterinek csak egyik oldalát éli át. Az éteriség a bolygók és a csillagok egész szférájára kiterjed. Az ember azonban abban a pillanatban veszti el a kozmikus moralitás átélését, amikor égi képességei földi képességekké alakulnak át. Amikor a magasabb hierarchiák lényei közti tájékozódást átéljük, akkor ezt nem pusztán természeti törvényekkel átszőtten éljük át, hanem morális tájékozódásként. Itt minden morális is. A Logosz is moralitással szólal meg az emberben, nem amorálisan, mint a természeti jelenségek, ezek ugyanis ha nem is antimorálisan, de amorálisan szólnak. A kozmikus gondolatok ugyancsak morális értelemben ragyognak.

A Szaturnusz, a Jupiter és a Mars egyéb erőik mellett olyan erőkkel is rendelkeznek, amelyek morálisan igazítanak el, bármilyen rémítő kijelentés is ez a fizikusok számára. Az ember csak akkor veszíti el morális tartalmukat, amikor járássá, beszéddé és gondolkodássá változtatja ezeket a jellemzett képességeket.

Ez rendkívül fontos. Ha itt a Földön beszélünk arról az éterről, amelyben akkor élünk, amikor születésünk előtt közeledünk a Földhöz, úgy ennek az éternek különféle sajátságokat tulajdonítunk. Ez azonban csak az éter egyik oldala. A másik az, hogy ez olyan morálisan ható szubsztancia, amelyet mindenütt morális impulzusok szőnek át. Ugyanúgy áthatják, mint a fény. A földi éterben ezek a morális impulzusok nincsenek jelen.

Azonban az embert, mint földi lényt mégsem hagyják el teljesen azok az erők, amelyek között halála és újabb születése idején élt. Hiszen ha a kozmikus rendben az embernek valamilyen isteni rendelés révén sejtelme sem volna a Földön arról, hogy fizikai lényén kívül morális lénynek is kell lennie, akkor is lehetséges volna, hogy itteni járása, beszéde és gondolkodása megfeleljen egy égi eligazodásnak, égi Logosznak, a kozmikus gondolatok égi megvilágításának. Ha az ember nem kap rá indítékot, akkor nem sokat tud földi lényének égi megfelelőjéről, de mégis benne él ennek a sejtése. Ha a Földön nem létezne az égi utóhatása, akkor itt nyomtalanul elfeledné mindazt, ami a szellemi világhoz köti, és még a lelkiismerete sem mozdulna meg.

Egészen határozott dologból indulok ki. Mondanivalóm először kissé paradoxnak fog tűnni, de teljesen megfelel a szellemi módon megállapított tényeknek. Tegyük fel, hogy ez itt maga a Föld (piros), ez pedig légnemű környezete (világos). A rajz arányai természetesen nem helyesek, de ez nem lényeges. Kifelé ez fokozatosan átmegy azután a szellemi világba: itt a kozmikus éter, amely lassanként átmegy a szellemi világba. Ezt a térben kell rajzolnom, de kifelé már voltaképpen nem térbeli (sárga).

Itt a Földön be - és kilélegezzük a levegőt, ez a lélegzés ritmusa. Kint azonban lényünket terjesztjük ki a kozmoszban, és felvesszük magunkba a Logoszt, a kozmikus gondolatokat. Ekkor a világot szólaltatjuk meg magunkban. Ez is ritmikusan történik, és ez a ritmus a csillagok lényéhez igazodik. Odakint is létezik ritmus. Az embernek itt a Földön tehát lélegzési ritmusa van, ez a keringési ritmushoz úgy aránylik, mint egy a négyhez, egy légzés alatt négy érverés. Amit odakint szellemi módon ki- és újra belélegzünk, ez a kozmikus ritmus. Itt azáltal élünk, hogy percenként van bizonyos számú lélegzetünk, és bizonyos pulzusszámunk. Lélegzésünk és keringésünk ritmusából élünk, mint emberek a Földön. Benyomulunk a kinti világba, és odakint kozmikus ritmusban élünk, mintegy belélegezzük a morális-éteri világot - ekkor önmagunkban vagyunk -, és amikor újra kilélegezzük, akkor a magasabb hierarchiák lényeivel vagyunk együtt. Ahogyan itt fizikai testünkben bőrünkön belül keltettünk szabályos ritmikus mozgásokat, úgy odakint a csillagok járásából és állásából kapunk indítékot abban a kozmikus ritmusban, ahol halálunk és újabb születésünk között élünk.

Tehát valóban itt van a Föld (lásd a rajzot) és közvetlen környezete. A levegőben élünk, benne bontakozatjuk ki lélegzésünk ritmusát. Ez rendkívül szabályos. Szabálytalansága az ember betegségét jelenti. Odakint - ahol azonban, mondhatnám, a világok közti téren kellene áthaladnunk - a kozmikus ritmust éljük át, amikor benne élünk a moralitással áthatott kozmikus éterben. Az emberi és a kozmikus ritmus különbözik egymástól, de mindkettő emberi, mert a kozmikus ritmus az ember halála és újabb születése közötti ritmusa.

A világnak itt a Földön szabályos emberi ritmusa van, odakint pedig az a ritmusa, amelyben halálunk és újabb születésünk között veszünk részt. Mi van a kettő között? Születésünk és halálunk között az emberi ritmus tesz képessé bennünket az emberi szavak kimondására, az emberi szavak, emberi nyelv elsajátítására. Halálunk és újabb születésünk között a kozmikus ritmus tesz képessé arra, hogy megszólaltassuk magunkban a Kozmikus Igét. A Föld adja a nyelvet; az univerzum a szellemi univerzum pedig a Logoszt. Sejthetik, hogy mennyire másmilyen a lét ott, ahol az a ritmus rezeg, amelyet a Logosztól kapunk, mint a földi levegőn, ahol emberi szavainkat bontakozatjuk ki.

Mi határolja el ezt a két területet? Kitekintünk a fizikai világba. Itt nem a kozmikus ritmust látjuk kint. Mind a kettő teljesen törvényszerűen, harmonikusan, bensőségesen függ össze. Mi van a kettő között? Az, ami szétporlasztja a kozmikus ritmust, amikor, mondhatnám, túlságosan közel kerül a Földhöz és ez bizonyos körülmények között az emberi légzés ritmusát is összezavarja; a kettő között vannak mindazok a jelenségek, amelyek a levegő jelenségeiben jutnak kifejezésre, mindabban, ami a meteorológiához tartozik. Ha Földünkön nem volnának hóviharok, zivatarok, felhőképződések, szelek, ha a levegő nem hordozná ezt a meteorológiai jelleget azon kívül, amit oxigénben és nitrogénben jelent szabályos légzésünknek - mert az a látszólag tiszta levegőben is mindig fennáll -, akkor kitekintenénk a világmindenségbe és egy olyan más jellegű ritmust tekintenénk át, amely teljesen légzési ritmusunk hatalmas megfelelője. A világ kétféle szabályszerűsége között a kaotikus időjárási jelenségek foglalnak helyet. Ezek választják el egymástól a kozmikus ritmust és az ember légzési ritmusát.

Az ember hasonlóképpen van alávetve a földi nehézkedésnek is. Járását, minden kézmozdulatát beleilleszti ebbe a nehézségbe, a nehézség erőibe. Ezek odakint egészen másmilyenek, ott minden irányban rendeződnek. Ott a magasabb hierarchiák egyik lényétől a másikig futják be az útjukat. Mi van a kettő között? Ahogy az égi és a földi-emberi ritmus között az időjárás van - mi van a kozmosz nehézségének és a Föld nehézségének ellentéte között?

Ahogyan a ritmusok között ott van az időjárás, úgy a két ellentétes erő, a nehézkedési erő és az égi szellemi tájékozódás ereje között az az erő van, amely a vulkánikus jelenségeket, földrengéseket kelti a Földön. Ezek szabálytalanok.

Milyen érdeklődéssel írták le például a csendes-óceáni Húsvét-szigeten talált csodálatos képződményeket, régi kultúrák különlegesen csodás maradványait. Emlékeznek rá, hogy éppen ezeket az alakzatokat írták le. November eleje óta mindez eltűnt. A Húsvét szigetet egy szörnyű földrengés, tengerrengés söpörte el a Föld színéről. Beleomlott a tengerbe.

Ami a szélben és az időjárásban játszódik le, az bensőségesen összefügg lélegzésünk folyamataival, ahogyan kozmikus nézőpontból leírtam. Ami a vulkánikus erőkben játszódik le, az olyan kapcsolatban van a nehézkedési erővel, hogyha ilyen összefüggésben akarjuk szemlélni, akkor valóban úgy tűnik, mintha érzékfeletti hatalmak a nehézkedési erők törvényszerűségébe avatkozva magukkal vinnék időnként a Föld egy-egy darabját, és másfelől kaotikus állapotba kényszerítenék azt, amit a nehézkedési erők lassanként felépítettek, hogy azután magukkal vigyék.

Így a nehézkedési erő által keletkezett földi képződmények valóban ilyen, mondhatnám, terresztrikus jelenségek révén működnek. De míg az időjárásnál a légnemű, a hő és a vízszerű mozog, addig itt a földi szilárdsággal van dolgunk, és olyan vízszerűvel, amely révén a Föld lázadozni kezd. Itt azzal van dolgunk, ami kivezet a súlyviszonyok szabályosságából, és lassanként éppen úgy elveszi Földünket, mint ahogy a nehézkedési erő létrehozta. Legközelebb elmondom majd, hogy a meteorológiai és vulkánikus jelenségekhez még egy harmadik elem is csatlakozik.

A vulkánikus jelenségekkel a szokásos tudomány voltaképpen nemigen tud mit kezdeni, és gyakran úgy magyarázza, ahogy például nemrég éppen ezzel a szörnyű földrengéssel kapcsolatban olvastam. Valaki cikket írt erről. Egy geológus, vagyis ennek a területnek a tudósa írta le a dolgot, és azt mondta: Ha ezeknek az időnként ismétlődő és annyi mindent elpusztító jelenségeknek az okán gondolkodunk, akkor ezt a legutóbbi földrengést a tektonikus fölmozgások kategóriájába kell sorolnunk. Mit jelent, hogy az okán gondolkodva ezt a tektonikus földmozgásokhoz kell sorolnunk? Ha tektonikus földmozgásokról beszélünk, ezeknél a rengéseknél a Föld különböző részei görbülnek át egymás körül. Ha tehát az átgörbülés okáról akarunk beszélni, akkor szerinte az átgörbülésről kell beszélnünk! Mintha azt mondanánk: a szegénység a szegénységből ered.

A helyzet az, hogy ha az ilyen jelenségek összefüggéseit át akarjuk látni, akkor a szellemhez kell folyamodnunk. Abban a pillanatban, amikor valamilyen terület, például a nehézkedési erő vagy az éteri ritmikus jelenségek szokásos természeti törvényeiről ahhoz térünk át, ami a kozmoszból látszólag a káoszhoz vezet - de azért, hogy a káosz révén a kozmosz magasabb régiójába vezessen - vagyis ha át akarunk hatolni a vulkanikus jelenségeken és a meteorológián, akkor a szellemiséghez kell közelednünk.

Ami, mint mondják, véletlenszerűen illeszkedik a világ egészébe, az a szellemiségben teljes érvényű törvényszerű összefüggésében nyilvánul meg. Tudhatjuk, hogy az embert születése és halála között a meteorológia veszi ki abból, amiben halála és újabb születése között él. Ha a sok mai absztrakcióval szemben konkrétan beszélünk, azt mondhatjuk: az ember a mennyei régiókban olyan törvényszerűségben él, amelyet itt a Földön a levegő körforgásának meteorológiai jelenségei takarnak el. A meteorológia válaszfalat képez az ember földi élményei és a halál és az újabb születés között átéltek között.

Ilyen módon szeretnék arra törekedni, hogy egyre több valóban konkrét összefüggést mutassak be önöknek, nem pusztán körülírásokat.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként