"Bizonyos dolgoknak szükségszerűen meg kell történniük, még akkor is, ha ezek valamilyen szempontból károsak. Kell, hogy az ember ki legyen téve ilyen ártalmaknak, hogy ezeket leküzdve bizonyos erőket szerezzen meg."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A csillagok világa és az ember (3)

2. --

[Az ember alvó állapota télen és nyáron. A Nap napi körforgása és a gondolati élet évi körforgása, és az érzelmi élet. Az ember akarati élete. Halálunk utáni létünk földi moralitásunk következménye.]

Dornach, 1922. december 1.

Itteni, több hete tartott előadásaim feladata lényegében annak a bemutatása volt, hogy az ember szellemi élete révén ugyanúgy részt vesz az úgynevezett csillagvilágban, mint ahogy fizikai-földi életével a földi létben és történésében vesz részt. Az antropozófia révén felvett szemlélet értelmében az embert a fizikai- és étertestében rejlő erőkre és azokra az erőkre kell tagolnunk, amelyek én-lényében és asztráltestében rejlenek. Tudjuk, hogy lényének ezt a két felét az ember minden alvó állapotban elválasztja egymástól.

Pillantsunk néhány másodpercig erre az alvó emberre. Egyfelől itt van tehát az öntudatlan fizikai emberi test és étertest, de az én-lény és asztráltest is öntudatlan. Azt kérdezhetjük, hogy van-e kapcsolat az emberi természet két öntudatlan része között az alvás állapotában? Tudjuk, hogy éber állapotban, amelyben a mai ember mindennapi tudata létrejön, megvan az a kapcsolat, amely a gondolkodás, érzés és akarat révén elevenedik meg. Ezt úgy kell elképzelnünk, hogy amikor az én-lény és az asztráltest mintegy belemerül az éter- és fizikai testbe, akkor ebből az együttlétből lángra lobban a gondolkodás, az érzés és az akarat.

Az alvó emberben a gondolkodás, az érzés és az akarat nincs jelen. Ha azonban rátekintünk a fizikai testre, azt kell mondanunk: ebben a fizikai földi testben mindazok az erők működnek, amelyek emberi megfigyelésünk szerint hozzátartoznak földi életünkhöz. - Ha lemérjük az ember fizikai testét, azt találjuk, hogy súlya van. Olyan vizsgálatokat hajthatunk végre rajta - vagy legalábbis hipotetikusan elképzelhetjük -, amelyek tisztázzák a benne lejátszódó anyagi folyamatokat. Olyan anyagi folyamatokat találnánk, amelyek folytatják a kinti földi létben talált folyamatokat és a táplálkozás révén folytatódnak az ember bensejében. A fizikai testben azt is megtaláljuk, ami a lélegzés folyamata révén megy végbe. Ami azonban az ember fej-organizációjából indul ki és az idegérzékszervi rendszerhez tartozik, az mintegy letompul vagy teljes sötétségbe merül.

Ha azután a fizikait átszövő étertestet vesszük tekintetbe, úgy semmi esetre sem könnyű tisztázni, hogy ez az étertest hogyan működik az alvás állapotában. Aki azonban némileg belemerült már abba, amit a szellemtudomány mond el az emberről, az könnyen felismeri, hogy az alvó ember éterteste révén is benne él a földi lét környezetének valamennyi éteri erejében, körülményében. Így azt mondhatjuk: az alvó állapotban levő fizikai testben megtaláljuk mindannak a működését, ami a földi léthez tartozik; az étertestben pedig mindannak a működését, ami a Földet beburkoló és átható étervilághoz tartozik.

Ha azonban arra vetjük lelki tekintetünket, ami a fizikai- és étertesten kívül van, az ember én-lényére és asztrális lényére, akkor a dolog nehezebbé válik. Nem képzelhetjük azt, hogy az ember én-lényének, asztrális lényének köze van a fizikai Földhöz és ahhoz sem, ami a Földet, mint éter veszi körül és hatja át.

Az alvás idején történő jelenségekről a nemrég tartott előadásaimban már beszámoltam; ma más nézőpontból akarom ezeket vázolni. Az ember én-lényében és asztráltestében lezajló folyamatokat csak akkor ismerjük meg, ha a szellemtudomány révén hatolunk be abba, ami a Földön és a Föld körül a fizikai erők kibontakozásán és az étererők hatásain kívül megy végbe.

Tekintsünk először a növényvilágra. A növényeket minden évben főképpen tavasszal látjuk a földből kisarjadni, amennyiben nem évelő fákról és hasonlókról van szó. Látjuk, ahogy egyre színesebbé és bujábbá válnak, ősszel pedig újra elhervadnak. Bizonyos értelemben eltűnnek, amikor a földet hó borítja be.

Ez azonban a növényvilág kibontakozásának csak az egyik oldala. A fizikai megismerés azt mondja, hogy a növényvilág tavaszi kibontakozása és őszi hervadása a Nappal függ össze. Azt is megmutatja, hogy a növényvilág zöld festékanyaga csakis a napfény hatására képződhet. A fizikai megismerés tehát a fizikai hatásra végbemenő jelenségekről tudósít, de nem mutatja meg, hogy mindennek a növényi kisarjadásnak, kizöldülésnek, virágzásnak és hervadásnak a lejátszódása folyamán szellemi történés is lezajlik. De ahogyan az ember fizikai organizmusában végbemegy például a vérkeringés és az éteri-folyamatok végbemennek, mint a véredények működése és így tovább, és ahogy ezt a fizikai organizmust áthatja a lelki-szellemiség, úgy a növényben lejátszódó sarjadás, kizöldülés, virágzás és hervadás fizikailag megfigyelt folyamatait is mindenütt áthatják és átszövik a szellemi és lelki kozmikus hatások. Amikor ránézünk egy ember arcára - ránk tekint, arcjátéka esetleg pirulása jelenik meg -, akkor ez az emberi világgal való együttélésünk alapján arra késztet bennünket, hogy a fizikain át lelki, szellemi mivoltára tekintsünk. Ugyanígy kellene megszoknunk, hogy abban is meglássuk a szellemi-lelkiséget, ami Földünk növénytakarójának - mondhatnám - fiziognómiájában és színváltozásában végbemegy.

Amennyiben csak fizikailag akarjuk megismerni a dolgokat, azt mondjuk: a Nap melege és fénye működik a növényen, kialakítja a növény nedveit, klorofilt hoz benne létre, és így tovább. Ha azonban mindezt szellemi tekintettel nézzük, ha a Föld növényi fiziognómiájával szemben úgy viselkedünk, ahogyan az emberi fiziognómiával kapcsolatban megszoktuk, akkor olyasmi nyilatkozik meg számunkra, amit egy egészen konkrét kifejezéssel szeretnék meghatározni, mert ez valóban az itt lejátszódó valóságot fejezi ki. A Nap csak külsőleg küldi fényét a Földre, de nem pusztán világító gázgolyó, hanem valami lényegesen más is. Sugarait a Földre küldi, de ahogyan kifelé küldi a sugarait és a Napra nézve mindenütt a sugarak külsejét észleljük, megvan a sugarak benseje is.

Ha valaki át tudna látni a Nap fényén, és a napfényt csak külső bőrnek tekintené, amelyen át tudna nézni a lelkiséghez, akkor meglátná a Nap lelki hatalmát, lelki lényét. Megszokott emberi tudatunkkal voltaképpen úgy látjuk a Napot, mintha egy papirosból készült embert látnánk. Lenyomat készítésével csak a halott formát állítjuk magunk elé, ez természetesen egészen más, mint a valóságos ember. Az igazi embernél a külső formán át meglátjuk a lelki-szellemiséget. A szokásos emberi tudat voltaképpen ilyen papír-lenyomatot készít magának a Napról. Fényből szőtt bőrén nem látunk át. Ha azonban átlátunk rajta, akkor meglátjuk a Nap egész szellemi-lelki lényét.

Ennek a szellemi-lelki lénynek a tevékenysége éppen úgy tudatosodhat bennünk, mint a Nap fizikai papír-lenyomata. A fizikai megismerés álláspontjából azt mondom: a Nap a Földre süt, ráragyog a kövekre, a talajra. Ezek visszaverik a fényt. Ezáltal látunk minden ásványt. A napsugarak behatolnak a növényekbe, kizöldítik, kisarjasztják őket. Mindez külsőség. - Ha most a Nap szellemi-lelki oldalát nézzük, nem mondhatjuk, hogy a Nap fénye ráragyog az ásványokra, ezek visszaverik a napfényt, és ezáltal látjuk az ásványokat. Nem mondhatjuk, hogy a Nap fénye vagy melege behatol a növényekbe, és ezáltal zöldellnek, hanem azt kell mondanunk: a Nap álmodik - és most arra a számtalan szellemi lényre gondolunk, amely benépesíti a Napot, és lelki-szellemiségét alkotja -, álmai beburkolják a Földet és kialakítják a növényeket.

Ha a Föld felületére gondolnak, a belőle kibújó fizikai növényekre, amelyek eljutnak a virágzásig, akkor ebben a fizikai Napsugarak hatását kapják meg. E felett él és hullámzik azonban a Nap álomélete. Ez csupa imagináció. Azt mondhatjuk: amikor tavasszal elolvad a hótakaró, és a Nap ismét erőre kap akkor lassanként imaginációi is körüllengik és körüllebegik a Földet.

A nap imaginációi imaginatív erők, ezek szövik a növényvilágot. Még ha azt kell is mondanunk, hogy a Földet körülvevő imaginatív világ, imaginatív atmoszféra tavasztól őszig különösképpen eleven azon a vidéken ahol éppen tavasz vagy ősz van, a Nap hatásának álomszerű eleme valamilyen módon azért természetesen a téli időszakban is jelen van. De a tél folyamán ezek, mondhatnám, tompa álmok, nyár idején viszont alakuló, mozgékony álmok. Amikor az ember én-lénye és asztrálteste a fizikai és étertesten kívül tartózkodik, akkor mindenekelőtt abban az elemben él és mozog, amelyben a Nap imaginációi kibontakoznak.

Az elmondottakból megérthetik, hogy az alvás nyáron egészen mást jelent, mint télen, bár az emberi élet jelenlegi tudatállapotában a tudat olyan tompa és bénult, hogy nem észleli az ilyesmit. Az emberiség fejlődésének régebbi korszakaiban az emberek érzéseik révén nagyon pontosan különbséget tettek a téli és a nyári alvás között. Azt is tudták, hogy a téli és a nyári alvásnak milyen jelentősége van számukra. Az emberek tudták ezekben a régebbi korokban, hogy a nyári alvásról azt mondhatták: nyár idején a Föld körül képszerű gondolatok szövődnek. Ezt a régebbi korok emberei így fejezték ki: nyáron leszállnak a felső istenek és körüllengik a Földet; télen az alsó istenek szállnak fel a Földből és körüllengik a Földet. Azt az imaginatív világot, amely másként alakul télen és nyáron, a felső és alsó istenek mozgásának érezték. Az emberiség civilizációjának régebbi korszakában azonban azt is tudták, hogy az ember én-lényével és asztráltestével ebben a mozgó imaginatív világban tartózkodik.

Ennek a most kifejtett ténynek szellemtudományos megfigyelése azt is megmutatja azonban, hogy az ember már földi életében milyen kapcsoltban van a Földön kívüli világmindenséggel. Amikor a Föld valamelyik vidékén nyár van, akkor az embert alvás közben voltképpen mindig egy élesen körülhatárolt kozmikus imagináció szövi körül. Szellemi-lelki lénye ezáltal nyár idején, mondhatnám, a Földre nyomódik. Ez a téli időben másképpen van. Tél idején ezeknek az imaginációnak a kontúrjai bizonyos mértékben kitágulnak.

Nyáron alvás közben én-lényünkkel és asztráltestünkkel egészen határozottan a legváltozatosabb alakúra kiformált imaginációk között élünk. Télen a Föld körül laza szövésű alakzatok vannak, ennek következtében az ősz beálltával éjszaka messzire kijut a világba az, ami én-lényünkben és asztráltestünkben élt. A forró nyári időben inkább benne marad az ember a maga szellemi-lelki atmoszférájában, abban, ami énjében és asztráltestében él. Télen kisodródik a világ messzeségeibe, ami énünk és asztralitásunk lényében él. Nem pusztán képszerű, hanem egészen valóságos, ha azt mondjuk: amit az ember lelkileg alakít ki magában és elalvás és felébredés között én-lénye és asztrális lénye vihet ki fizikai és étertestéből, az nyár idején felhalmozódik, télidőben pedig kiáramlik a kozmosz messzeségeibe.

Az ember nem gondolhatja azt, hogy mintegy bezárkózunk földi létünkbe, és a világmindenség mit sem tud rólunk. Ez nem így van. Mondhatjuk ugyan, hogy János-nap idején, nyáron, az ember elbújhat a kozmikus szellemek elől és még megvetendő érzései is támadhatnak; az imaginációk sűrű hálója nem engedi ki ezeket. De hiszen megmaradnak. Karácsonykor az istenek letekintenek a Földre, és akkor kiderül, hogy mi az, ami az ember lényében él, és énjével és asztrális lényével eltávozik. Valóságot ábrázol az a kép, amelyet magunk elé képzelhetünk: hogy tél idején megnyílnak a Föld ablakai és az angyalok és az arkangyalok utánanéznek, hogy milyenek az emberek a Földön.

Az újabb civilizációban lassanként megszoktuk a Földön, hogy amit megismerésünk megenged, azt nyárspolgári józansággal, költőietlen módon fejezzük ki. A magasabb lények mindig költők maradnak, ezért lényüket fizikai józan kifejezésekkel sohasem írhatjuk le helyesen, olyan szavakat kell alkalmaznunk, mint amilyeneket az előbb használtam: karácsonykor megnyílnak a Föld ablakai és az angyalok és arkangyalok benéznek rajtuk, hogy mit is művelnek az emberek egész évben. A magasabb hierarchiák lényei gondolkodásukban is költők és művészek. A szokásos logika kibontakozása a földi nehézség eredménye, ami nem jelenti azt, hogy a Földön nem rendkívül hasznos.

A magasabb lények számára voltaképpen az a fontos, ami az ember lelkületében él, olyan formában, ahogyan most leírtam. A karácsonyi ablakon betekintő angyalokat nem érdekli, amit a professzorok kigondolnak, ettől eltekintenek. A gondolatokkal nemigen törődnek. Ami az emberi érzésekben, az ember érzületében történik, az kozmikus vonatkozásban a Nap évi körforgásával függ össze. Télen tehát nem annyira az kerül az isteni-szellemi világok színe elé, hogy ostobák vagy okosak vagyunk-e a Földön, hanem csakis az, hogy jó vagy rossz emberek vagyunk-e, jólelkűek vagy önzőek. Ezt közli az év körforgásának szabályozása a kozmikus világokkal.

Úgy vélhetik, hogy amit gondolunk, az itt marad a Földnél, mivel azt mondtam, hogy az angyalok és arkangyalok nem törődnek vele, amikor betekintenek a karácsonyi ablakon. De azért nem törődnek vele, mert - kissé józanul kifejezve - csak az ember szellemi-lelki lényének nagyobb, értékesebb pénznemét fogadják el. Ezeket pedig a lelkület, az érzület készíti, meg ami érzelmi, lelki tartalma révén értékes az emberben. A gondolat a kozmosz számára csak váltópénz, aprópénz és ezt alsóbbrendű szellemek hallgatják ki minden éjszaka. Hogy tehát ostobák vagy okosak vagyunk-e, azt a kozmosz nem túlságosan nagy távolságát, inkább csak a Föld környezetét tekintve a legközelebbi, mondhatnám, legalsóbb rendű lényei, leginkább az elementáris lények figyelik meg minden éjszaka. A Nap mindennapi körforgása arra való, hogy gondolataink értékét közölje a kozmosszal, ameddig a gondolatok terjednek; ezek csak a földi környezethez tartoznak. A Nap évi körforgása arra való, hogy lelkületünket, érző lényünket távolabbra vigye a kozmikus világokba.

Akarati természetünk nem vihető ki ilyen módon a kozmoszba. Mert a napi körforgás szabályozása szigorú, huszonnégy óra alatt megy végbe. A Nap évi körforgása szigorúan szabályozott, a napi körforgás szigorú szabályozását gondolataink szigorúan logikus szabályozásán vesszük észre. Az év körforgásának szabályozását lelkületünk utóhatásában észleljük, olyan érzéseket kelt, amely egyes tetteinket jónak, másokat rossznak nevezik.

Harmadiknak az akarat él az emberben. Az akarat kapcsolatban van ugyan az érzéssel, és az érzés kénytelen bizonyos cselekedeteket morálisan jónak, másokat meg nem jónak nevezni. Az akarat azonban meg tudja tenni a morálisan jót és nem jót is. Látjuk, hogy itt nincs szigorú szabályozás. Akaratunk emberi lényünkhöz fűződő viszonya nincsen olyan szigorú értelemben szabályozva, mint a gondolkodás és az érzés. Egy rossz tettet nem nevezhetünk jónak, egy jó tettet sem rossznak, logikus gondolatot nem nevezhetünk logikátlannak, vagy logikátlant logikusnak. Ez abból ered, hogy a gondolkodást a Nap napi hatása befolyásolja, az érzést pedig a Nap évi körforgása. Az akaratot azonban rábízták a Földön az emberiségre. Az ember azt mondhatná: mit bánom, legfeljebb az történik, hogyha logikátlanul gondolkodom, akkor éjszakánként kiviszi logikátlan gondolataimat a kozmoszba, és ott bajt okoznak. Nem az én dolgom, hogy rendet tegyek a kozmoszban. Itt a Földön, illúziókban élve, bizonyos körülmények között mondhat ilyesmit az ember, de halála és újabb születése között ezt sohasem mondaná, mert akkor maga is azokban a világokban tartózkodik, ahol ostoba gondolataival bajt okozott, és mindezt a bajt át is kell élnie. Halála és újabb születése között éppen így benne él azokban a világokban, ahová érzelmi és kedélyállapotai áradtak be. A Földön itt is azt mondhatná: ami érzéseimben élt, az kipárolog a kozmoszba, de az általam okozott bajt átengedem az isteneknek.

Akaratom azonban csak a Földön nincs szabályozva. A materialista ember az emberi életet csak a születés és halál közti idő szerint számolja, és sohasem jut arra a gondolatra, hogy akaratának kozmikus jelentősége lehet. Egyébként arra a gondolatra sem, hogy gondolatainak vagy érzéseinek is lehet kozmikus jelentősége. De még aki jól tudja, hogy a gondolatok a Nap napi körforgása és az érzések a Nap évi körforgása révén jutnak kozmikus jelentőséghez, az is kénytelen az emberek jó és rossz akarata révén véghezvitt földi tettek láttán a kozmikus elemet elkerülve közeledni az emberi természethez, hogy meglássa, hogyan jut ki a kozmoszba az, ami az emberi akaratban hat. Az embernek ugyanis magának kell a kozmoszba vinnie azt, ami az emberi akaratban hat, és ezt akkor viszi ki, amikor áthaladt a halál kapuján. Erre nem való a napok vagy az évek lefolyása, csak a halál kapuja, amelyen azt viszi át az ember, ami jót vagy rosszat akarata révén vitt véghez itt a Földön.

Az ember lelki tekintetben sajátságosan viszonyul a kozmoszhoz. Gondolatainkról azt mondjuk: ezek a mi gondolataink. De ezek nem önkényesek. Gondolkodásunkkal a világ törvényeihez kell alkalmazkodnunk, különben összeütközésbe kerülünk a világ minden történésével. Ha egy előttem álló kisgyermekről azt gondolom, hogy aggastyán, akkor gondolkodásomban talán az önkény vezetett, de gondolataim nem igazodtak a világhoz. Gondolatainkra vonatkozóan tehát egyáltalán nem vagyunk függetlenek, annyira nem, hogy gondolataink mindjárt a Nap napi körforgásával jutnak ki a kozmoszba.

Érzéseinkkel sem vagyunk függetlenek; ezeket az év körforgása viszi ki. Tehát a fejünkben lévő gondolatok és a szívünkben lévő érzések már földi életünk folyamán sem élnek csak bennünk, hanem kozmikus lét él velük. Csak azt őrizzük magunkban halálunkig, ami az akaratunkban él, ezt testünk levetése után, amikor már nincs dolgunk a földi erőkkel, átvisszük a halál kapuján túlra.

Amikor az ember átlép a halál kapuján, megterheli mindaz, ami akarati cselekvéseiből jött létre. Születése és halála között az van körülötte, ami az ásványokban, növényekben, állatokban és a fizikai emberekben él, ami benne él a felhőkben, folyókban, hegyekben, csillagokban, amennyiben külső fényük látható, de fizikai és étertestének levetése után, a halál kapuján áthaladva is egy világ van körülötte. Éppen az a világ van körülötte, amelybe éjszakánként a gondolatai átmentek, érzései minden év körforgásában átmentek: ezt gondoltad, ezt érezted. - Most úgy tűnik, mintha a magasabb hierarchiák lényei előhoznák gondolatait és érzéseit. A már jellemzett módon nézték meg ezeket. Most értelmünk, lelkületünk sugárzik felénk. Ahogy a földi létre reggeltől estig rásüt a Nap, majd lenyugszik és éjszaka lesz, úgy sugárzanak felénk nappalként bölcsességeink, miután áthaladtunk majd a halál kapuján, úgy sötétednek és homályosodnak körülöttünk a szellemi fények, és éjszaka lesz felhalmozódott ostobaságaink nyomán. Ami a Földön nappal és éjszaka, az a halál kapuján való áthaladás után bölcsességeink és ostobaságaink eredménye lesz körülöttünk. Amit pedig az ember a Földkerekségen az év körforgásában, mint tavaszt, nyarat, őszt, és telet, a hő-állapot változásaként közérzetének változásaként él át, azt a halál kapuján áthaladva szintén, mint valamilyen körforgást él át, de ez lényegesen hosszabb ideig tart. Átéli az életet serkentő melegséget, vagyis a szellem-énjét előrevivő jó érzéseit, a jó iránt érzett rokonszenvét; a halál kapuján való áthaladása után dideregve éli át a rossz és erkölcstelen iránt érzett rokonszenvét. Ahogy a Földön nyári melegben és téli hidegben élünk, úgy halálunk után jó érzésünk melegít, rossz érzésünktől didergünk; akaratunk hatásait átvisszük ezeken a szellemi évszakokon és napszakokon.

Amint áthaladtunk a halál kapuján, földi-morális mivoltunk hatásaivá válunk. Környezetünket ostobaságaink és bölcsességeink, a jó iránt érzett rokonszenvünk és ellenszenvünk hatja át.

Így azt mondhatjuk: ahogy a Földön a nyár meleg, életet serkentő levegője és a tél didergető levegője van körülöttünk, úgy halálunk után olyan szellemi-lelki atmoszféra vesz körül bennünket, amely meleg, életet serkentő, amennyiben jó érzéseink hozták létre, és didergető atmoszféra, amennyiben rossz érzéseink hozták létre. Itt a Földön, legalább bizonyos vidékeknek közös a nyári és a téli hőmérséklete. A halált követő időben mindenkinek megvan a saját atmoszférája, ezt saját maga hozta létre. Ezek éppen a halál utáni legjelentősebb élmények, hogy az egyik dideregve megy a másik mellett, míg a másik életet serkentő melegben van.

Ilyen tapasztalatokat szerezhetünk halálunk után. A lélekvilágban átélt tapasztalatokhoz, amelyeket „A világ és az ember” című könyvemben írtam le főként az tartozik hozzá, hogy a Földön gonosz érzéseket tápláló embereknek rossz tapasztalataikat, a jó érzéseket kibontakoztató emberek szemlélése közben kell átélniük.

Elmondhatjuk, hogy a halál kapujának átlépése után mindaz kiderül, ami azelőtt az ember bensejében rejtőzött. Ekkor az alvás is kozmikus jelentőségre tesz szert, valamint téli létünk is. Éjszakánként azért alszunk, hogy előkészítsük azt a fényt, amelyben halálunk után kell élnünk, téli tapasztalatainkat azért éljük át, hogy előkészítsük azokat a szellemi-lelki meleg viszonyokat, amelyekbe halálunk után belépünk. Tetteink hatásait abba visszük bele, amit mintegy a szellemi világ atmoszférájaként készítettünk magunknak.

Itt a Földön fizikai testünk révén, mint földi lények élünk, akiknek súlya van. Lélegzésünk révén a levegő körforgásában élünk, és odakint a csillagokat látjuk. Amint áthaladtunk a halál kapuján, odakint a szellemi-lelki világban eltávolodunk a Földtől. Mintegy a csillagokon kívül vagyunk, túlsó oldalukról nézünk a csillagokra, visszatekintünk a csillagvilágra. Nem a Föld talaján állunk, hanem kozmikus gondolatokban és kozmikus erőkben létezünk. Abban az atmoszférában élünk, amelyet szellemi-lelki módon mi készítettünk magunknak, ahogyan leírtam. Visszatekintünk a csillagokra, nem a csillagok ragyogását látjuk, hanem a hierarchiákat, azokat a szellemi lényeket, akiknek a fizikai csillagok, csak képmásai.

Így az ember egyre inkább megtanulhatja itt a Földön, hogy milyen lesz az élete, amikor átlépett a halál kapuján. Vannak, akik azt mondják: Minek kell mindezt tudnom? Majd meglátom a halálom után! - Ez körülbelül olyan, mintha az ember kétségbe vonná szeme világának az értékét. Mert az ember a fejlődés során egyre inkább olyan létformába jut el, ahol a most leírtak átélését azáltal kell a halál utáni időre megszereznie, hogy itt a Földön először gondolatokba foglalja. Ha a Földön kirekesztjük a szellemi világról való tudást, ez szellemi-lelki megvakítást jelent a halál utáni életre. Ha az itteni világban elutasítjuk a szellemi világról való tudást, akkor a halál kapuján áthaladva egyszerűen nyomorékként lépünk a szellemi világba, mert az emberiség a szabadság felé fejlődik.

Ezt az emberiségnek egyre világosabban kellene értenie, és be kellene látnia ebből a szellemi világ ismeretének szükségét.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként