"Lucifert az erkölccsel, Ahrimánt a megismeréssel győzhetjük le."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A csillagok világa és az ember (6)

5. --

[A fel- és leszálló elementáris lények összefüggése az igazzal, széppel és jóval.]

Dornach, 1922. december 16.

Éppen mostanában mutattam itt rá arra, hogy az embernek azok a képességei, amelyekre a világgal való szembesüléséhez és a földi életében végzett munkájához szüksége van, azokkal a tevékenységekkel függenek össze, amelyeket az ember halála és újabb születése között a szellemi világban folytat. Ez azonban feltételezi, hogy az ember olyan összefüggésekben él itt a Földön, amelyek nem valóságosak, és igazi mivoltukat akkor mutatják csak meg, ha az érzékfeletti területen vesszük szemügyre azokat.

Ma ebből a szempontból fordítjuk figyelmünket arra a három területre, amely voltaképpen az ember valamennyi földi tevékenységét átfogja. Figyelmünket először is a gondolatok felé fordítjuk, ezek révén az ember az igazságot akarja a világban elsajátítani, azután az érzések felé, amennyiben az ember érzésvilágában és annak útján a szépséget akarja elsajátítani, majd pedig az ember akarati természetére, amennyiben az embernek akarati természete révén kell a jót megvalósítania.

Amikor gondolatokról beszélünk, azt a területet értjük, amelynek révén az ember az igazságot sajátíthatja el. A gondolat maga azonban nem lehet valóságos. Ezt éppen akkor kell elismernünk, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a valóság igazságáról gondolataink révén kell tudomást szereznünk. Ha feltételezik, hogy gondolataikban éppen úgy benne vannak, mint agyvelejükben vagy szívükben, akkor a gondolatok maguk is valóságosak lennének. Ilyen gondolatok által nem sajátíthatnák el a valóságot. Még az emberi nyelv által sem fejezhetnénk ki, amit ki kell fejeznünk, ha az emberi nyelv a szokásos földi értelemben teljes valóságot tartalmazna. Ha egy mondat kimondásakor mindig egy egészen súlyos valóságot kellene kidolgoznunk, akkor nem kifejeznénk valamit, hanem létrehoznánk. Amit kimondunk, az ilyen értelemben nem valóságos, hanem a valóságot „jelenti”, ahogyan a gondolatok sem valóságosak, hanem a valóságot jelentik.

Ha a jóra tekintünk, azt találjuk, hogy ami a fizikai valóság által magától jön létre, az nem nevezhető jónak. A jó impulzusát először lényünk mélyéről kell a maga nem valóságos mivoltában felhoznunk, és azután megvalósítanunk. Ha a jó impulzusa olyan külső valóságként lépne fel, mint az éhség, akkor nem lehetne jó.

Ha ránéznek egy szoborra, nem jut eszükbe, hogy beszélhetnek vele. Csupán látszat-képződmény. A látszatban szépség fejeződik ki. Így az igazságban a valóság „jelentését” kapjuk ugyan, de maga az igazság nem mozog valóságos elemben, ahogy a szépség és a jóság sem.

Az embernek szüksége van arra, hogy gondolatai ne legyenek valóságosak. Képzeljék csak el, hogy a gondolatok ólomfigurák módján járkálnának a fejükben, és így valóságot éreznének ugyan, de ezek az ólomgondolatok semmit sem jelenthetnének, maguk is valóságok volnának. A gondolatok, a szépség és a jóság sem lehet közvetlen valóság, valóságra mégis szükségünk van a fizikai-földi világban, hogy gondolataink lehessenek, hogy megvalósíthassuk a művészet által a világban a szépséget, és a jót is meg tudjuk valósítani.

Ennek megbeszélésével ma a szellemtudományos fejtegetés olyan területéhez érek, amely igen mélyen bevezethet a Földön körülöttünk lévő szellemiség mivoltába. Ez földi létünkhöz nagyon is szükséges, érzékszervi megfigyelésünk elől azonban visszahúzódik, és így az érzéki észlelésre támaszkodó mindennapi tudatunk sem gondolhat erre. Valójában mindenütt a legkülönfélébb szellemi lények vesznek körül, de szokásos tudatunk nem látja őket. Szükségünk van azonban rájuk, tevékenységünk emberi kibontakoztatásához, gondolataink nem-valóságos könnyedségéhez és illékonyságához, nehogy ólomsúllyal legyenek a fejünkben, és önmagukban legyenek valamik, hanem hogy valamit jelenthessenek. Ehhez olyan lények szükségesek a világban, akik nem engedik, hogy nem valóságos gondolataink mindig azon nyomban eltűnjenek. Mindennapi tudatunkkal, mondhatnám, túlságosan nehézkes, esetlen lények vagyunk, semhogy gondolatainkat minden további nélkül megfoghatnánk vele. Olyan elementáris lényekre van szükségünk, akik állandóan segítenek gondolataink megragadásában. Ezek az elementáris lények itt vannak, de rendkívül nehéz őket felfedezni, mert, hogy úgy mondjam, folyton elbújnak.

Ha azt kérdezzük, hogy hogyan is történhet voltaképpen egy gondolat megtartása, holott nem is valóságos, és ki segít ebben, akkor éppen szellemtudományos szemlélettel igen könnyen megtévedünk. Mert abban a pillanatban, amikor azt a kérdést vetjük fel, hogy ki tartja meg az emberek gondolatait, már e szellemi lények iránt érdeklődő tendenciánk az ahrimáni lények birodalmába terel. Az ahrimáni lények birodalmába merülünk, és nemsokára azt kezdjük hinni - de ez megtévesztő hit -, hogy a gondolatok megtartásához ahrimáni szellemek támogatására van szükségünk, nehogy máris eltűnjenek, ahogy eszünkbe jutnak. Ezért a legtöbb ember öntudatlanul még hálás is az ahrimáni lényeknek, amiért gondolkodásában támogatják. Pedig ez voltaképpen nem helyénvaló hála, mert gondolatvilágunkat a lények egész birodalma támogatja, és ezek egyáltalán nem ahrimáni lények.

Ezeket a lényeket még előrehaladott látással is nehéz a szellemi világban felfedezni. Néha megtalálhatók, amikor például egy igen okos ember tevékenységét és elfoglaltságát figyeljük meg. Egy igen okos ember tevékenységénél és elfoglaltságánál illékony kísérők figyelhetők meg. Voltaképpen sehol sem jár egyedül, olyan szellemi lények illékony kísérete követi, akik nem tartoznak Ahrimán birodalmához. Van azonban egy egészen különleges tulajdonságuk, amelyet csak akkor ismerünk meg, amikor meg tudjuk figyelni azokat az elementáris birodalomhoz tartozó lényeket, akik nem jelennek meg az érzéki szemnek, és akkor tevékenykednek, amikor természeti formák, például kristályalakzatok és hasonlók jönnek létre. Hiszen minden formajelleg e lények tevékenységének van alávetve, leírásukat misztériumdrámáimban is megtalálják, mint olyan lények tevékenységét, akik kivésik és kialakítják a szilárd formákat. Ha követik az egyik misztériumjátékban a gnóm- szerű lényeket, akkor megtalálják ezeket a formákat létrehozó lényeket. Misztériumdrámáim ábrázolásából láthatták, hogy ezek ravasz lények, és ravaszságukban kigúnyolják az emberek csekély értelmét. Képzeljék el ezt a jelenetet, ha a misztériumjátékból ismerik.

Ha valóban okos embert követünk, akinek kíséretében az előbb említett lények egész serege jelen lehet, akkor azt találjuk, hogy az elementáris világ gnómjai rendkívül kevésre becsülik ezeket a lényeket, mert esetlenek, és főként roppant ostobák. Éppen a világ legokosabb embereit megfigyelve mondhatjuk, hogy az ostobák egész csapata kíséri őket a szellemi világból. Mintha hozzá akarnának tartozni. Mint mondtam, a misztériumdrámákban leírt, természeti formákat készítő lények rendkívül lenézik ezeket az ostoba lényeket. Azt mondhatjuk, hogy a mindennapi tudat számára ismeretlen világok egyikében ostoba szellemi nép él, amely különösen az emberi bölcsességhez és okossághoz igyekszik.

Ezeknek a lényeknek jelenkorunkban voltaképpen nincs is saját életük. Azáltal jutnak élethez, hogy olyan, betegségben elhaltak életét használják fel, akikben vannak még életerők. Csak elmúlt életet tudnak hasznosítani. Tehát olyan ostoba szellemi lények, akik az emberekből megmaradt életet használják fel, mintegy magukba szívják azt a megmaradt életet, amely temetőkből és hasonlókból száll fel.

Ha ilyen világokba hatolunk be, akkor fogalmunk lesz róla, hogy a világ milyen végtelenül népes az emberi érzéki világ mögött, és milyen sokfélék a képességekkel összefüggő szellemi lények. Ha az okos ember, akinek a tevékenységét követjük, csak okos, de nem szellemi látó, akkor okos gondolatait éppen azáltal tudja megtartani, hogy szellemi ostobák csapata követi. Belekapaszkodnak a gondolataiba, rángatják, és súlyt adnak nekik, így nála maradnak, míg különben gyorsan eltűnnének.

A gnómszerű lények tehát nagyon is kigúnyolják ezeket a lényeket. Nem akarják őket birodalmukban megtűrni, bár ugyanhoz a birodalomhoz tartoznak. Folyton elűzik őket, kemény küzdelem folyik a gnómok és a szellemi ostobaság népe között, akik voltaképpen lehetővé teszik az emberi bölcsességet, hiszen őnélkülük elillanna a bölcsesség, elmúlna keletkezése pillanatában, nem lehetne maradandó. Mint mondottam, ezeket a lényeket nehéz felfedezni, mert a rájuk vonatkozó kérdés feltevésével könnyen ahrimáni területre tévednek. Az említett alkalmaknál találhatjuk meg őket, a különösen okos embereket követve, ezek mögött ott vannak egész csapatosan. Ha azonban nincs az emberekhez tapadó elég okos gondolat, akkor ezek a lények a bölcsesség különféle emlékművein is megtalálhatóak. Könyvtárakban is tartózkodnak például - itt is nehezen találhatók meg-, ha a könyvek okos dolgokat tartalmaznak. Ha butaságokat tartalmaznak, akkor nem találjuk ott ezeket a lényeket, csakis az okosságba kapaszkodnak.

Itt mintegy betekintünk egy olyan birodalomba, amely körülöttünk van, jelen van, mint a természet világai, és köze van saját képességeinkhez, mégis nehéz róla ítéletet alkotni. Megítélésünkkel ezért a gnómszerű lényekre kell hagyatkoznunk, az ő kijelentéseikre, ők pedig rendkívül ostobának és szemtelennek találják őket. Van azonban ezeknek a lényeknek még egy tulajdonsága. Ha a gnómszerű természeti lények túlságosan üldözik őket, akkor az emberek fejébe menekülnek, és míg a természetben odakint szinte óriások, - ugyanis rendkívül nagyok -, addig az emberi fejekben egészen kicsinyek lesznek. Azt mondhatjuk, hogy rendellenes természeti szellemek, de bensőségesen összefüggnek az ember egész földi fejlődésével.

Az elsősorban vizes és légnemű elemben másfajta lények élnek, úgy mint a misztériumdrámákban leírt szilf-jellegű lények is. Ezeknek a lényeknek főképpen a látszat, a szép látszat világához van közük, és inkább a művészi természetű emberekhez kötődnek, mint az okosakhoz. Ezeket is nagyon nehéz felfedezni, mert könnyen el tudnak rejtőzni. Ott találhatunk rájuk, ahol valódi művészeti alkotások vannak, és megjelenik az emberi alak, a természeti formák és hasonlók látszata. Itt megtalálhatóak. Mint mondtam, ezeket a lényeket is nehéz felfedezni. Ha ugyanis azt kérdezzük: hogyan lehet, hogy a szép látszat érdekel, és bizonyos körülmények között egy szép szobor nagyobb örömet okoz, mint egy élő ember - más jellegű, de nagyobb örömet -, vagy hogy a hangok dallamos, harmonikus kialakítása felemel és boldogít, akkor megint csak igen könnyen kerülünk egy másik birodalomba, a luciferi lények birodalmába. De a művészi jelleget nemcsak a luciferi lények hordozzák, hanem olyan elementáris lények is, akik ébren tartják az ember érdeklődését a szép művészi látszat iránt, és általában indítékot adnak a művészi érdeklődéshez, hiszen az ember hajlamos rá, hogy ne érdeklődjék iránta, mivel nem valóságos.

Ezeket a lényeket azért olyan nehéz felfedezni, mert még az ostoba lényeknél is könnyebben elrejtőznek a szellemi világban, és mivel voltaképpen csakis ott jelennek meg, ahol a szépség érvényesül. Amikor pedig átadjuk magunkat a szépségnek, élvezzük a szépséget, akkor egészen biztosan nem látjuk ezeket a lényeket. Miért nem?

Ezeknek a lényeknek normális meglátásához azt kell valamilyen művészi benyomás befogadásánál megpróbálnunk, hogy a szellemi látó tekintetet azokra a lényekre vessük, akiket ugyanabban a dráma-jelenetben írtam le, mint nimfa- vagy szilf-jellegű lényeket. Ezek a természet elementáris birodalmaiban találhatóak, és beléjük kell helyezkednünk. Mintegy ezen a levegő- és vízlények útján kell megnéznünk azokat a lényeket, akik a szépség élvezésében vannak jelen. Mivel ez nehéz, ezért még más módon is segítenünk kell magunkon. Ezek a lények, mondhatnám, szerencsére könnyen felfedezhetők, amikor olyasvalakit hallgatunk meg, aki elég szépen beszél és a nyelvét nem értjük meg igazán, csak a hangzókat halljuk, a jelentésük megértése nélkül. Ha átadjuk magunkat ennek a szép beszédnek - szép szónoki módon hangzó beszédnek, amelyet nem értünk rendesen -, akkor elsajátíthatjuk ezeknek a lényeknek a meglátását. Ez egy intim, finom képesség. Tehát mintegy a szilfek tehetségének az elsajátítását kell megpróbálnunk, és ezt azzal a képességgel kell megerősítenünk, amelyet a szépen elmondott, bár nem értett beszéd meghallgatásával alakítunk ki, és nem is a jelentésére figyelünk, csak a szép beszédre. Akkor felfedezzük ezeket a lényeket, akik mindenütt jelen vannak a szépségnél, és hozzásegítik az embert a szép iránti helyes érdeklődéshez.

Ekkor nagy csalódás következik, borzasztó nagy csodálkozás. Ezek a lények ugyanis iszonyúan csúnyák, a legcsúfabbak, amit csak el tudunk képzelni, hátborzongató lények, a csúnyaság ősképei. Ha azután elsajátítottuk ezeknek a lényeknek a szellemi meglátását, és ezzel a szellemi tekintettel olyan műtermet látogatunk meg, ahol művészi alkotások készülnek, akkor azt találjuk, hogy ezek a lények voltaképpen azért vannak a világ életében ilyen pókszerűen a Földön, hogy az ember érdeklődjék a szépség iránt. A szépség iránti érdeklődést éppen ezek az elementáris jellegű hátborzongató pókszerű lények ébresztik fel. Az ember nem is érdeklődhetne igazán a szépség iránt, ha lelkével nem szövődne bele az iszonyúan csúnya pókszerű lények világába.

Egy képtáron áthaladva az ember nem is sejti, hogy a legszebb képek iránti érdeklődését az segíti, hogy fülében és orrlyukában a legcsúfabb pókok ki-bemászkálnak. Amit ugyanis elmondtam, az csak a lények alakjának a felfedezésére szolgál, ezek mindig jelen vannak, amikor az ember a szépséget élvezi. Az ember szépség iránti lelkesedése a csúnyaságból emelkedik ki. Ez kozmikus titok. Azt is mondhatnám, hogy a szépség megjelenéséhez éppen arra van szükségünk, hogy a csúnyaság felingereljen bennünket. A nagy művészek természete olyan volt, hogy erős testük elviselte ezeknek a pókoknak az áthatását, hogy megalkossák a Sixtusi Madonnát és ehhez hasonlókat. A világban található szépség úgy jön létre, hogy az emberi lélek lelkesedése kiemeli a csúfság tengeréből.

Nem szabad azt hinnünk, hogyha az érzéki lét fátyola mögé kerülünk, a küszöbön túl levő területre, akkor csupán szépségbe jutunk. Ne gondolják, hogy aki ezeket a dolgokat ismeri, az könnyelműen jelenti ki, hogy a szellemi világ küszöbénél vissza kell tartani a megfelelő előkészítés nélküli embereket. Mert ami a függöny előtt felemelő és épületes, annak meg kell előbb ismernünk az egyáltalán nem épületes alapjait. Amikor a levegőhöz és vízhez tartozó elemi világban látó-módon járunk, akkor meglátjuk a szilfek és sellők illékony világának a csúnyaság ősképeivel vívott nagy küzdelmét. Pókszerű állatokat mondtam; nem pókhálóból vannak, hanem a víz és vízgőz eleméből épülnek fel. Illékony alakú levegőformák, csúfságukat még az is fokozza, hogy pillanatonként másmilyenek, így állandóan azt érezzük, hogy a következő csúnyasága még felülmúlja az előzőét. Ez a világ éppen úgy jelen van a levegőben és a vízben, mint a levegő és a víz örvendetes jellege.

Még valami más is történik, hogy az ember a jóért is lelkesedni tudjon. A többi lényről azt mondhatjuk, hogy többé-kevésbé jelen vannak, de a most megbeszélésre kerülő lényekről voltaképpen azt kell mondanunk, hogy állandóan fejlődnek éspedig éppen akkor, ha az ember valamilyen belső melegséget érez a jóért. Ezek a lények ebben a melegségben fejlődnek, tüzes-meleg természetük van, és bár a jelenben élnek, valójában mégis olyan a természetük, ahogy „A szellemtudomány körvonalai”-ban az ember szaturnuszi állapotát leírtam.

Ezek a lények ma olyanok, mint amilyen az ember a régi szaturnuszi életében volt. Az alakjuk nem emberhez hasonló, de a természetük olyan. Nem mondhatjuk róluk, hogy valamiképpen szépek vagy csúnyák; a szokott meglévő elementáris hőlények által adódó szempontból kell őket megítélni. Az egész szellemi vizsgálat rendkívül nehéz, mert az ember roppant nehezen közelíti meg ezeket a lényeket, akik csak hőben - régi értelemben - „tűzben” élnek, és ez a megközelítés nem kellemes. Például akkor közelítünk hozzájuk, amikor magas lázban fekszünk. Ilyenkor azonban nem vagyunk nagyon objektív megfigyelők. Egyébként arról van szó, hogy a könyveimben megadott módszerek további kialakításával fejlesszük ki a hő-lények meglátását. De ezek a hő-lények azokkal a lényekkel vannak bizonyos kapcsolatban, akik főként akkor jelennek meg, ha az ember melegen lelkesedik a jóságért. Kapcsolatuk azonban egészen sajátságos.

Ezt voltaképpen csak úgy tudom leírni, ha hipotetikusan feltételezem, hogy léteznek olyan normális jellegű hő-lények, akik a fizikai emberi hőtől származnak, amely melegebb a környezeténél. Az ember saját hővel rendelkezik. Ezért vannak a közelében ezek a lények. A jóért lelkesedő emberben másfajta hő-lények is létrejönnek. De ha a normális tűzszellemek közelébe jutnak, akkor mindjárt visszahúzódnak és az ember legbensőbb lényébe bújnak. Ha ugyanis azon fáradozunk, hogy a normális hő-lények szempontjából fedezzük fel ezeknek a másfajta lényeknek a tulajdonságait, akkor azt találjuk, hogy intim, de nagyon intenzíven kialakult szégyenérzésük van. Egyáltalán nem akarják, hogy a szellemi világ más lényei megfigyeljék őket, elmenekülnek az ember legbensőbb lényébe, mert szégyellik, ha látják őket és így nehezen fedezhetők fel. Valójában csak akkor fedezhetők fel, ha például bizonyos pillanatokban megfigyeljük magunkat, ez önkényesen nem könnyen idézhető elő. Tegyék fel, hogy olvasás közben egy jelenet drámaisága annyira megragadja önöket, hogy, bár nem szentimentálisak, mégis könnyekig meghatódnak. Mondjuk, hogy egy regény leír valamilyen nagy, jóságos tettet, és ezen könnyekig meghatódnak. Ha megfigyelik önmagukat, akkor felfedezhetik, hogy ezek a lények - akik olyan finom és intim szégyenérzetet alakítottak ki, hogy el akarják kerülni a szellemi világ más lényeinek tekintetét -, csapatostul bemenekülnek szívükbe, és egész belső mellkasukba. Eljönnek, és védelmet keresnek az elementáris szellemi világok más lényei elől, különösen pedig a többi hő-lény elől.

Jelentős taszítóerő működik a normális hő-lények és ezek között a rendkívül intenzív szégyenérzettel rendelkező hő-lények között, akik csak az emberek morális szférájában élnek, és elmenekülnek a többi szellemi lénnyel való érintkezés elől. Ezek a lények sokkal nagyobb számban léteznek, mint általában gondolják, és éppen ők látják el az embert a morális jóság iránti lelkesedéssel. Az ember nem jutna egykönnyen e lények segítsége nélkül a morális jóság iránti lelkesedéshez. Amikor az ember a moralitást szereti, akkor öntudatlanul voltaképpen szövetséget köt ezekkel a lényekkel.

E lények bizonyos tulajdonságai olyanok, hogy könnyen félreérthetjük az egész birodalmat. Mert valóban miért is szégyellik magukat ezek a lények? Azért, mert az elementáris birodalom összes többi szellemi világa lenézi őket, tudni sem akar róluk. Ezt érzik ezek a lények, éppen ezáltal működnek a jó iránti lelkesedésért, mivel olyan lenézett lények.

E lények más tulajdonságait nem is érinteném szívesen, mert látható, hogy milyen sajátságosan érinti az ember lelkét, ha a roppant csúf póklényekről beszélünk. Ezért nem érintem a lények bizonyos tulajdonságait. Láttuk azonban, hogy az érzékek birodalmában kibontakozódó igaz, szép és jó, olyan alapból fejlődik ki, amelynek szüksége van a három leírt szellemi birodalomra, mint ahogy a földi embernek a járáshoz talajra van szüksége. Nem mintha az igazat, szépet és jót ezek a lények hoznák létre, ez nem az ő tevékenységük. De az igazat kifejező, és jelentő gondolatoknak szükségük van a szellemi tökfilkókra, hogy az ő vállukon mozoghassanak. Az ember által létrehozott szépségnek szüksége van a csúf víz- és levegőpókokra, hogy kiemelkedhessen a csúnyaság tengeréből. A jónak pedig olyan lények birodalmára van szüksége, akik nem is mutatkozhatnak a többi rendes hőlény előtt, mindig ijedősek és éppen ezáltal idézik elő a jó impulzusai iránti lelkesedést.

Ha ezek a lények nem volnának, akkor a fejünkben, ha nem is ólomkatonák, de legalább is súlyos gőzök volnának. Ebből nem sülne ki túl sok okos dolog. A szépség előidézéséhez olyan képességre volna szükségünk, hogy ezt a szépséget kissé meg is elevenítsük, hogy az emberek érdeklődjenek iránta, és így tovább. Szükségünk van erre a három elementáris birodalomra, hogy meglegyen érzéki világunk birodalmában az, amihez gondolati tevékenységünkben, a szépségben végrehajtott érzelmi cselekvésünkben, és a jóban véghezvitt akarati ténykedésünkben van szükségünk.

Ha rátekintünk a normális elementáris birodalmakra, vagyis - népszerű kifejezéssel élve - a gnómok, szilfek, sellők, szalamanderek birodalmára, akkor ezek voltaképpen olyan birodalmak, amelyek csak meg akarnak valósulni a világban. Olyan alakzatok felé haladnak, amelyek az érzéki világban találhatókhoz hasonlók, és bár másmilyenek lesznek, de egykor észlelhetőekké válnak az ember mai érzékszervei számára, míg mai elementáris létükben szokásos érzékszerveink nem észlelik őket.

A most leírt lények viszont már túljutottak a mai emberek, állatok és növények fokozatán, előbbre vannak, túljutottak ezeken. Ha tehát például visszatérhetnénk a földi létet megelőző régi Hold-lényekhez, megtalálhatnánk ezeket a lényeket, akiket mint szégyenlős, morálisan ösztönző lényeket találunk itt a Földön. A régi Holdon igazi állatvilágnak látnánk őket, földi szemmel is láthatóan, ahogy fáról fára mozgolódnak. De idézzék emlékezetükbe a Hold létét, ahogyan a „Szellemtudomány körvonalaidban leírtam. Ez a Hold-lét természetesen lágy és illékony, ahol a dolgok átalakulnak, metamorfizálódnak. Ezek között a lények között pedig azok a csúf lények, a már leírt őspókok szövögettek, akik teljesen áthatották a régi Holdat, és ott láthatóak voltak. Azok a lények is jelen voltak, akik ma, mint tökfilkók kísérik a bölcseket. Jelen voltak és ők idézték elő, hogy a régi Hold szétporlott, és a Föld létrejöhetett belőle. Még itt a földi létben sem örülnek a kristályok keletkezésének, csakis az ásványok feldarabolásának.

Tehát míg a többi normális elementáris lényről azt mondhatjuk, hogy egykor láthatóvá, érzékszervekkel észlelhetővé válnak, addig ezekről a lényekről azt kell mondanunk, hogy valamikor érzékszervekkel észlelhetők voltak, és most az ahrimáni és luciferi szellemiség révén átszökkentek a szellemibe. Kétféle elementáris lény létezik tehát, egy emelkedő és egy süllyedő fajtájú. Azt lehet mondani, hogy szépségünk világa a régi Hold csúnyaságának - ez bőven megvolt a régi Holdon - málladékán növekszik.

Ennek természeti analógiája, hogy a trágyát kiviszik a szántóföldekre, és ebből virítanak ki a legszebb növények. Ez a természeti analógia, de itt a trágya is érzékelhetően jelenik meg. Szellemileg szemlélve, ez a szépség világában csak félig valóságos. Idézzék maguk elé a szépség félig valóságos világát, tekintet nélkül arra, ami egyébként elevenen nyüzsög a földi természet három birodalmában, merüljön fel szellemünk előtt mindaz, ami szép utóhatásként sarjad ki a Földön. Amikor a mezőn a legszebb virágok sarjadnak, szellemileg azt a málladékot, trágyát, Hold-trágyát kell alattuk elgondolniuk, amely a leírt csúf pókokat tartalmazza. Ahogyan trágyázás nélkül nem nő kelkáposzta, éppoly kevéssé virulhat ki a Földön a szépség, ha az istenek nem trágyázzák a Földet csúnyasággal. Ez az élet belső szükségszerűsége, és ezt ismernünk kell, mert csak ez adja meg azt a képességet, hogy tudatosan álljunk szemben azzal, ami a természetben körülvesz.

Aki úgy véli, hogy a földi művészetben létre lehet hozni a szépséget a csúnyaság alapja nélkül, az olyan emberre hasonlít, aki azt mondja: voltaképpen hátborzongató, hogy az emberek trágyáznak, a szép dolgokat inkább trágya nélkül kellene felnöveszteni. A szépség létrehozása a csúnyaság alapozása nélkül nem lehetséges. Ezeket a dolgokat ismernünk kell, ha nem akarunk a világról illúziókat táplálni, vagyis igazán a valóságot akarjuk megismerni, nem pedig az illúziókat. Erre szükség van. Aki úgy véli, hogy csúnyaság nélkül létezik művészet a világon, az a művészetet sem ismeri. Miért nem? Egyszerűen azért, mert a művészeti alkotásokat is csak az fogja helyesen élvezni, akinek van sejtelme arról, amit ma leírtam, és tudja, hogy ezek mibe kerültek a világnak. Aki ennek tudata nélkül akar művészi alkotásokat élvezni, az olyan emberre hasonlít, aki meg szeretné szüntetni a szántóföldek trágyázását. Nem ismeri, hogy a természetben mi növekszik, valójában csak illúziót táplál, mintegy papírnövények vannak előtte. Még akkor is, ha valódi növényei vannak! Aki nem érzi az alapokban a csúnyát, az nem tud igazán a szépségnél sem elragadtatást érezni.

Ez így van berendezve a világon. Ezt meg kell az emberiségnek tanulnia, ha a világon nem úgy akar átvándorolni - ezt már mondtam egyszer -, mint a giliszták, akik a maguk eleméhez tapadnak, anélkül, hogy a valóságra tekintenének fel. Az emberek azonban csak úgy képesek hajlamaik kifejlesztésére, ha a valósággal szembesülnek. A valóság azonban nem abból adódik, hogy a szellemet emlegetik, hanem a szellemi világ igazi megismeréséből. Akkor azonban annak is kitesszük magunkat, hogy bizonyos körülmények között a szellemi világ egyes területein olyasmi jelenik meg, mint amit ma leírtam.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként