"A cselekvés iránti szeretetben élni és a másik ember akaratát megértve őt élni hagyni: ez a szabad ember alapelve."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A csillagok világa és az ember (5)

4. --

[Az ember földi moralitásának alapja a magasabb hierarchiákkal való együttélés a halál és újabb születés között. A szeretet, az emlékezés és a szabadság érzése. A morális világ realitását lehetetlenség antropozófus szellemtudomány nélkül elismerni.]

Dornach, 1922. december 15.

Emlékezzünk vissza azokra a fejtegetésekre, amelyeket az ember halála és újabb születése közötti élményeiről adtam meg. A különböző leírásokból azt a következtetést vonhattuk le, hogy az ember életének ez a szakasza mindenekelőtt a legfontosabb időben, a halál és az újabb születés közti időszak közepe táján, úgy zajlik le, úgy, hogy az ember azokkal a lényekkel él közösségben, akiket „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben a magasabb hierarchiák lényeinek neveztem. A magasabb hierarchiák lényeivel való együttélés olyan, mint a fizikai testben élő embernél a természet három birodalmának lényeivel történő együttélés.

Földi környezetünkben alapjában véve, minden a természet három birodalmához tartozik: az ásványi, a növényi és az állati birodalomhoz, vagy az ember fizikai birodalmához, ezt ilyen vonatkozásban szintén az állatvilághoz számíthatjuk. Az ember érzékszervekkel rendelkezik, érzékszervi benyomásai révén él együtt a három természeti világ lényeivel. Amit érzésében bontakoztat ki, az születése és halála között szintén a három természeti világra vonatkozik, amennyiben a környezet átélése révén jött létre; az akaratból eredő emberi cselekvés úgyszintén. Születése és halála között tehát abba szövődik bele az ember, amit érzékszervei útján tud meg a természet három birodalmából.

Így az ember a halál és az újabb születés közötti említett időszakban, mondhatjuk, magasabb birodalmakban él, a magasabb hierarchiák lényeiben. A magasabb hierarchiák lényeivel való együttélés pedig voltaképpen cselekvés, állandó tevékenység. Láttuk, hogy a fizikai test szellemi csírája a magasabb hierarchiák lényeivel való együttműködésben jön létre. Itt a Földön, amikor tárgyakat észlelünk, vagy a természet három birodalmának jelenségeiben hajtjuk végre tetteinket, úgy érezzük, hogy kívül vagyunk a többi lényen. A halál és az újabb születés között olyan állapotban vagyunk, hogy általa teljesen a magasabb hierarchiák lényein belül tartózkodunk. Átadjuk magunkat ezeknek a lényeknek. Ez az egyik állapotunk. Próbáljuk meg megérteni, hogy ez milyen.

Ha itt a Földön például leszedünk egy virágot, akkor helyesen adjuk meg ezt a tényt, ha azt mondjuk: leszedem a virágot. Ez a magasabb hierarchiák lényeivel való együttélésünknél nem volna helyes kifejezés. Ha ezekkel a lényekkel kapcsolatban teszünk valamit, azt kell mondanunk: a másik lény cselekszik bennünk. Tehát olyan állapotban vagyunk, hogy ezáltal valamilyen tevékenységben közreműködve állandóan arra kényszerülünk, hogy azt ne a saját tevékenységünknek nevezzük, hanem a magasabb hierarchikus lények bennünk végzett tevékenységének. Kozmikus tudatunk van. Ahogy itt a tüdőnket, szívünket és a többi szervünket magunkban érezzük, úgy ott a világot érezzük magunkban, de ez a magasabb hierarchikus lények világa, és beleszövődünk minden végrehajtott tevékenységbe. Ha ezt a tényt helyesen akarjuk jellemezni, azt kell mondanunk: valamelyik magasabb hierarchikus lény tevékenykedik bennünk. Ez azonban csak az egyik állapot, és ha csak ebben élnénk, akkor nem lehetnénk megfelelő módon emberek. Ezt az állapotot éppoly kevéssé tudnánk elviselni halálunk és újabb születésünk között a szellemi világban, mint ahogy a Földön sem viselnénk el csupán a belégzést, kilégzés nélkül. A most leírt állapotnak egy másikkal kell váltakoznia. Ez pedig abban áll, hogy kozmikus tudatunkkal kioltjuk a magasabb hierarchiák lényeiről való gondolkodást és érzést, valamint azt az akaratot is, amellyel a magasabb hierarchiák lényei ilyen módon hatnak bennünk.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a halál és az újabb születés közti élet egyes időszakaiban a magasabb hierarchikus lények teljes fényessége tölt be bennünket, magunkban érezzük őket. Létezik azonban egy másik állapot, amikor a bennünk megjelenő magasabb lényekről alkotott egész tudatunkat letompítjuk, majd pedig teljesen kioltjuk. Ekkor, földi kifejezéssel élve, bizonyos mértékben kihúzódunk a testünkből - bár mindez szellemileg történik, de mondjuk most így. Ilyen állapotban magunkra eszmélünk, és mit sem tudunk a bennünk élő világról. Már nem a magasabb hierarchikus lényekben élünk, hanem önmagunkban. Ha csak az egyik állapotban élnénk, akkor halálunk és újabb születésünk között sohasem ébrednénk önmagunk tudatára. Ahogy a Földön váltakoznia kell a belégzésnek és kilégzésnek, az alvásnak és ébrenlétnek, úgy halálunk és újabb születésünk között is ritmikus váltakozás szükséges a magasabb hierarchiák egész világának belső átélése és a magunkra eszmélés állapota között.

Bizonyos értelemben egész földi életünk annak a következménye, amit a halál és az újabb születés között, a Földet megelőző létünkben átéltünk. Emlékeznek, hogy az ember földi életének olyan vívmányai is a születés előtti lét tevékenységeinek átalakulásai, mint a járás, a beszéd és a gondolkodás. Ma inkább a lelkiségre tekintünk.

Amit a születés előtti életünkben a magasabb hierarchikus lényekkel együttműködve élünk át, az földi életünkre bizonyos örökséget hagy, ennek az együttélésnek halvány árnyékát. Ha halálunk és újabb születésünk között nem élnénk együtt a magasabb hierarchiák lényeivel, akkor nem tudnánk a Földön a szeretet erejét kibontakoztatni. A Földön kibontakoztatott szeretet ereje csak gyenge vetülete, árnyéka ugyan a magasabb hierarchiák szellemi lényeivel való együttélésnek halálunk és újabb születésünk között, de mégiscsak ennek vetülete, árnyéka. Hogy a Földön emberszeretetet tudunk kibontakoztatni, és megértést tanúsíthatunk egy másik ember iránt, az abból ered, hogy halálunk és újabb születésünk között együtt tudunk élni a magasabb hierarchikus lényekkel. Szellemtudományos szemlélettel jól látható, hogy akik régebbi földi életeikben csak kevéssé szerezték meg azt a képességet, hogy haláluk után a megfelelő időben, helyesen éljenek együtt a magasabb hierarchikus lényekkel és bizonyos állapotokban egészen átadják magukat ezeknek a lényeknek, ezek az emberek a szeretet erejét csak csekély mértékben tudják kibontakoztatni a Földön, különösen annak az általános emberszeretetnek az erejét, amely a másik ember megértésében fejeződik ki. Mindjárt beszélünk majd arról, hogy ezt a képességet hogyan szerezhetjük meg.

Születés előtti életünkben az istenek között sajátítjuk el azt a képességet, hogy rátekintsünk a másik emberre, észrevegyük, hogy hogyan érez és gondolkodik, és egész mivoltát benső érdeklődéssel fogjuk fel. Ha ez az istenekkel való, mondhatnám, érintkezésünk nem volna, akkor sohasem lennénk képesek a Földön a másik ember megismerésére, pedig a földi életet alapjában véve csakis ez teszi lehetővé. Ha ilyen összefüggésben beszélek a szeretetről és különösen az általános emberszeretetről, akkor ilyen konkrét értelemben kell a szeretetre gondolniuk, ahogy leírtam: a másik ember valóban bensőséges megértésének értelmében. Ha az általános ember- szeretethez hozzáfűzzük a másik ember megértését, akkor valójában ez jelenti egyben az általános emberi moralitást. Mert a földi emberi moralitás - ha nem pusztán szép szavakban és frázisokban beszélünk, és nem csak a meg nem valósított szándékokban merül ki - azon az érdeklődésen alapul, amelyet az egyik ember tanúsít a másik iránt, a másik ember belső meglátásának a lehetőségén.

Aki az embereket megérti, az ebből a megértésből szociális-morális indítékokat merít. Így azt is mondhatjuk, hogy az ember földi létének minden morális életét a születés előtti létből szerezte meg, úgy, hogy az istenekkel való együttélésből megmaradt az a törekvése, hogy a Földön is kialakítson ilyen együttélést, legalábbis lelkileg. A Földön valójában az vezet csak morális élethez, hogy olyan együttélést alakítunk ki, amelyben az egyik ember a másikkal teljesíti földi feladatait, földi misszióját. Látjuk tehát, hogy a szeretet és ennek hatása, a moralitás, teljesen annak a következménye, amit az ember születéselőtti életében szellemi módon élt át.

Nézzük most azt a másik állapotot, amikor az ember letompította a magasabb hierarchikus lényekkel való együttélésének tudatát, és a környezeti benyomások, a földi alváshoz hasonlóan elhallgatnak, elhallgat a magasabb hierarchiák lényeivel való akarati jellegű együttélés, az ember magára eszmél a halála és újabb születése között. Ennek az állapotnak is megvan a következménye, utóhangja, öröksége a földi életben, ez pedig az emlékezés ereje.

Az a lehetőség, hogy azokat az élményeinket, amelyeket egy bizonyos időben átélünk, egy idő múlva felhozhatjuk emberi lényünk mélyéről, élményeink képeit tudatunkba hozva, tehát a földi életben annyira szükséges emlékezés ereje, a szellemi világban folytatott önálló életünk halvány vetülete, árnyéka. Itt a Földön csak a pillanatban tudnánk élni, nem pedig a születésünk utáni néhány évig terjedő egész földi múltunkban, hogyha halálunk és újabb születésünk között nem volnánk olyan helyzetben, hogy mintegy kihúzódjunk a világ lényéből, és egészen önmagunkban éljünk.

Amikor itt a Földön alszunk, akkor fizikai és étertestünk az ágyban van. Asztráltestünk és énünk ezeken kívül tartózkodik, és ha öntudatlanul is, de átélheti azt, ami ilyenkor az ember szellemi-lelki környezetében van. Az ember elalvása és felébredése között öntudatlan. Leírtam, hogy az embernek el- alvás és felébredés között élményei vannak. Le is írtam egyes élményeket, ezek azonban nem jutnak tudatunkra. Ennek a földi életben így is kell lennie. Miért? Ha elalvásunk és ébredésünk között énünkben és asztráltestünkben olyan intenzív élményeink volnának, hogy tudatosíthatnánk őket, akkor az alváskor átélteket ébredéskor belevéshetnénk fizikai és étertestünkbe is, és ezeket mindig egészen másmilyenné alakíthatnánk. Aki ismeri az elalvás és ébredés közti élményeket, annak hozzá kell szoknia egy bizonyos nagy lemondáshoz, azt kell ugyanis mondania: lemondok arról, hogy énem és asztráltestem elalvás és felébredés közti élményeit belevéssem fizikai és étertestembe, mert ezt nem viselnék el a földi élet folyamán.

Ezekről a dolgokról olykor groteszk módon tudunk csak beszélni, így szinte mulatságosnak látszanak, pedig nagyon is komolyan kell őket érteni. Az ember voltaképpen, mint egyszer leírtam, valóban a kozmosz utóképeit éli át. Ezáltal mindig abba a kísértésbe esik, hogy alvásából például másmilyen arckifejezést hozzon magának létre. Ha az ember tudatára jutna, ami most tudat alatt marad, akkor folytonosan meg akarná változtatni az arcát, mert mostani arca állandóan a régebbi földi életek bűneire emlékezteti. Reggeli ébredés előtt intenzív törekvés él az emberben, hogy fizikai testével úgy bánjék, mint amikor felöltözeti. Aki ezt ismeri, annak erről tudatosan kell lemondania, mert különben teljes zűrzavarba kerülne, állandóan meg akarná változtatni egész szervezetét, különösen, ha valamilyen tekintetben nem teljesen egészséges.

A halál és az újabb születés közti életünkben azonban tudatosan éljük át, hogy ez a tudat következő fizikai testünk kialakításához vezet. Ha ez teljesen ránk volna bízva, akkor ezt a fizikai testet nem karmánknak megfelelően alakítanánk ki. De azokkal a magasabb hierarchikus lényekkel együtt alakítjuk ki, akik a karmánkat őrzik. Így például olyan szemet, orrot, és egyebet kapunk, amelyet nemigen adnánk magunknak, mert a halál és az újabb születés közti élet bizonyos pillanataiban rendkívül önzőek vagyunk, mégpedig olyankor, amikor letompítottuk a magasabb hierarchikus lényekkel való kapcsolatunk tudatát, ilyenkor ugyanis intenzíven átéljük, hogy a fizikai testet ennek az átélésnek az erőiből alakíthatjuk ki. Ki is alakítjuk. Ez tehát sokkal intenzívebb élmény, olyan élet, amely az alkotás csíráját hordozza. A földi életben teljesen letompítva, részben földi szeretetként éljük át, részben pedig, mint leírtam, az emlékezés képességeként.

Itt a Földön az emlékezeten múlik, hogy igazán énünkben érezzük magunkat. Ha csak a jelenben élnénk, és nem lenne emlékezetünk, akkor énünkkel nem lennénk összhangban. Többször kifejtettem, hogy akkor nem is érezhetnénk magunkat kifejezetten énünkben. Látják azonban, hogy ez az emlékezés azáltal keletkezik földi árnyszerű képesség alakjában, hogy születés előtti életünkben van a szellemi világban egy hatalmas képességünk: ezt a magasabb hierarchikus lények utasításai szerint kapjuk meg, amikor a másik állapotunkban együtt élünk velük. Ez az a képesség, hogy utasításaik szerint előkészítsük testünket, amikor magunkra eszmélünk.

Amíg a gyermeknek élete első idejében nincs még emlékezéshez vezető tudata, addig a testet kialakító erők utóhatásként működnek nála, és ez az intenzívebb erő áramlik bele a növekedés erőibe. Ezekből az intenzívebb erőkből kiválik azután valami hígabb és finomabb, ez az emberi emlékezés képessége.

Ezzel az emlékezéssel függ össze azután, hogy az ember a Földön is mindenekelőtt önmagában él. Egyfelől erősen összefügg vele az emberi egoizmus, másfelől pedig az emberi szabadság. A szabadság olyan embernél jön létre, aki helyesen éli meg azt, amit születés előtti életében ritmusként kell átélnie: önmagának a magasabb hierarchikus lényekkel való átélését és az ebből való kijutást, majd ismét belehúzódást, és így tovább. Itt ezt egymás mellett éljük át, nem ritmikusan, hanem mint az ember két egymás mellett meglévő képességét: a szeretet és az emlékezés képességét. De ennek a születéselőtti ritmusnak megmaradhat az embernél bizonyos öröksége is. Akkor a szeretet és az emlékezés földi életében is helyesen viszonyul egymáshoz. Az ember egyrészt szeretetteljes megértést tanúsíthat a többi ember iránt, és emlékező gondolkodásába is befogadhatja azt, amit a világnak a többi emberrel való átéléséből merít saját lényének tökéletesítésére és megszilárdítására.

A születés előtti lét szükségszerű ritmusából megmaradhat egy ilyen helyes arány, de viszonyuk fel is borulhat, az ember mindig csak saját élményeire figyel. Ez különösen akkor fordul elő, ha az ember kevéssé érdeklődik a többi ember élményei iránt, kevéssé tud mások lelkületébe tekinteni, és elsősorban az érdekli, ami saját emlékezetében gyűlt össze. Ez ugyanis saját énjével van bensőséges kapcsolatban, és önzését erősíti.

Az ilyen ember azáltal kerül önmagával mintegy rendezetlen állapotba, hogy nincs meg nála ez a halála és újabb születése közötti egész biztosan helyes viszony, nincsen ritmusa. Ha pedig az ember csak aziránt érdeklődik, amit saját lelki lénye felhalmoz, és bizonyos mértékben mindig csak önmagával foglalkozik, akkor egyúttal, mondhatnám, tehetségtelenné válik a halál és az újabb születés közötti lét átélésére. Akit csak önmaga érdekel, az bizonyos vonatkozásban elzárja magát a magasabb hierarchikus lényekkel való együttéléstől.

Akinél viszont a szeretet és emlékezés helyes viszonyban van egymással, az az egoista önmagába tekintés helyett az emberi szabadság érzését fejleszti ki. Mert az emberi szabadság érzése más vonatkozásban annak is az utóhangja, hogy halálunk és újabb születésünk között eloldódunk a magasabb hierarchikus lényekkel való együttéléstől. Azt mondhatnánk, hogy a szabadság érzése ennek az eloldódásnak egészséges utóélete, az egoizmus pedig az eloldódás beteges utóélete. Az ember földi moralitásának alapja az, hogy halála és újabb születése között együtt él a magasabb hierarchiák lényeivel. Az együttélésből való szükséges kioldódás ugyanakkor egyúttal alapját képezi az emberek földi immoralitásának is, az emberek széthúzásának, a többiek számára zavaró cselekvéseknek, és így tovább, mert az immoralitások ezen alapulnak. Látják, hogy az embernek figyelnie kell arra, hogy a földi kártékony jelenségeknek milyen jelentőségük van a magasabb világok számára. A Földön is az a helyzet, hogy a belélegzett levegő egészséges, a kilélegzett egészségtelen, sőt betegséget okoz, mivel szénsavat lélegzünk ki. Így a szellemi világban átélt élményeinkhez szükség van mindarra, ami a földi immoralitás alapját képezi.

Ezeket az összefüggéseket azért kell figyelembe vennünk, mert a moralitást és immoralitást voltaképpen nem lehet földi viszonyokból értelmezni. Aki így próbálja ezeket magyarázni, az mindig tévútra jut. Mert lelkileg az ember már azáltal kapcsolatba kerül az érzékfeletti világgal, hogy morális, avagy immorális. Azt mondhatjuk: az antropozófus szellemtudomány az említett módon vezeti el az ember értelmét az érzékfeletti világhoz fűződő viszony szemléléséhez, és voltaképpen ezáltal adja csak meg azt az alapot, amelyen a moralitást szemügyre vehetjük. Az a világszemlélet, amely csak a természet megismerését ismeri el, csak olyan látszatképekben, illúziókban láthatja a moralitást, amelyek a természeti folyamatokból erednek és az emberben is le kellene játszódniuk.

Ha feltételezzük, hogy a földi lét kezdetén valóban a Kant- Laplace féle világköd mechanikus erői és törvényei állnak és a földi lét birodalmai lassanként ezekből az örvénylő ködtömegekből bontakoztak ki közömbös neutrális természeti törvények szerint, végül pedig az ember is mindebből merült fel, akkor morális impulzusaink álmok volnának. Mert minden úgynevezett moralitás odaveszne, amikor a Föld a mechanikai törvények szerint véget ér, és belevész a hő-halálba. Ha ennek a világszemléletnek becsületesen levonjuk a végső következményeit, akkor sohasem következhet belőle a morális élet igazolása. A moralitás igazolása csakis abból adódik, ha - ahogyan az antropozófus szellemtudomány teszi - megmutatjuk a létnek azokat a területeit, ahol a moralitás ugyanolyan reális, mint a születés és a halál közötti élet természeti valósága. Ahogyan itt a növények növekednek és virágoznak, úgy bontakoznak ki bizonyos tevékenységek, amikor az ember halála és újabb születése közt az istenek között tartózkodik. Ezek a tevékenységek az igazán morálisak, ezek a moralitás valóságai. Ennek a moralitásnak ott van a realitása, a Földön ennek a realitásnak csak a vetülete látszik. Az ember hozzátartozik azonban mind a két világhoz. Ha ezt szellemtudományos értelemben helyesen átlátja, akkor a morális világ ugyanúgy realitás lesz számára, bár a fizikai életből sohasem ismerhető meg.

Az embernek tehát egyfelől ezért van szüksége a szellemtudomány elsajátítására. Nélküle nem volna az emberi tudás becsületes, hiszen ha nem kutatná azt a területet, amelyhez a morális világ tartozik, nem is tulajdonítana neki realitást. Rendkívül lényeges, hogy ezt a kijelentést helyesen értsük meg.

Ma más vonatkozásban is hangsúlyozni szeretném, hogy az embernek mennyiben van szüksége a szellemtudomány révén megszerzett tudásra. Ennél is egy másik világ realitására kell tekintenünk. A földi, három kiterjedésű tér akkor is elmarad tőlünk, ha csak az imaginatív megismerésig emelkedünk, amelynek révén a fizikai világ helyett az étervilágban élhetünk, és a fizikai tárgyak helyett, az éterben zajló tevékenységeket észlelhetjük - mivel ezek is tevékenységek. Nincs értelme három kiterjedésű térről beszélni, mert ekkor az időben élünk. Ezért itt az étertestet más tekintetben is időorganizmusnak írtam le. Térbeli organizmusunkban például, fejünk és lábunk van, és fejünkben érezzük, ha a lábunkat megszúrjuk, vagy megvágjuk, szerveink tehát térbeli testünkben a térben összefüggenek. Időtestünk történésekből áll, mindannak a történéséből, ami születésünk és halálunk közti emberi mivoltunk mélyebb alapját jelenti, és itt is összefügg egymással minden egyes részlet.

Emlékezzenek például pedagógiáról szóló előadásaimra: aki gyermekkorának bizonyos időszakában tiszteletet tanult, annál a tisztelet ereje idősebb korában embertársai számára bizonyos áldó szelídséggé alakul át. Akinek azonban nem nyílt rá alkalma, hogy igazán tisztelni tudjon valamit gyermekkorában, az nem képes később ilyen áldó szelídség kibontakoztatására. A fiatalság úgy függ össze az öregséggel, illetve az öregség a fiatalsággal, ahogyan a térbeli organizmusban a láb összefügg a fejjel. Mert a világ csak a külső fizikai szemlélet számára halad az egyik irányban, a múltból a jövő felé. A magasabb szemlélet számára az ellentétes áramlás is létezik: a jövőből a múlt felé. Mint leírtam, halálunk után ebbe az áramlásba jutunk visszafelé vándorolva. Az időorganizmusunkban is összefügg minden egymással. Ahogyan a térbeli organizmusból sem távolíthatunk el bizonyos szerveket, mert hozzátartoznak az organizmus rendjéhez, az arc nagy részét sem távolíthatjuk például el az organizmus szétrombolása nélkül, úgy abból sem távolíthatunk el semmit, ami az embernél az időben halad tovább.

Képzeljék el, hogy térbeli organizmusunkban a szem helyén másféle kinövés van, nem szemünk jön létre, hanem valamilyen daganat. Akkor nem látnánk. Ahogy térbeli organizmusunk bizonyos helyén ott van a szem, úgy időorganizmusunkba - ezen nemcsak a születésünk és halálunk közötti, de valamennyi halálon és születésen túlterjedő időorganizmust értem - beleilleszkedik mindaz, ami születésünk és halálunk között van, és a kettő közötti életben egy szellemi világ fogalmai, ideái, képzetei révén fejlődik. Így fejlődik ki az érzékfeletti létet észlelő szem. Ha születésünk és halálunk között nem fejlesztjük ki az érzékfeletti világra vonatkozó tudást, ez olyan vakságot jelent a halál és újabb születés közti, érzékfeletti világban töltött élet számára, mint amilyet a szem hiánya okoz a térbeli organizmusnál. A halálon az is átmegy, aki a Földön nem szerzett tudomást az érzékfeletti világról, de olyan világba lép be, ahol nem lát semmit, csak tapogatódzik.

Aki ma helyesen tekint a beavatás tudományába, annak ez az iszonyú fájdalom jelenik meg, mint a materialista korszak ellenképe. Látja, hogy az emberek áldozatul esnek a Földön a materializmusnak. Azt is tudja azonban, hogyha a materializmus áldozatai lesznek, ez a szellemi létben azt jelenti, hogy nincs szemük, és a halál utáni életben csak tapogatódzás vár rájuk. Az emberiség fejlődésének régebbi korszakaiban az emberek ösztönösen tudtak az érzékfeletti világról, és a halál kapuján átlépve is tudtak még látni. Ez a régi ösztönös tudás kialudt. Ma tudatos szellemi tudást kell szereznünk, hangsúlyozom, hogy szellemi tudást és nem szellemi látást! Mindig is hangsúlyoztam: a szellemi látás megszerezhető, de nem ezen múlik a dolog, hanem hogy mindennapi egészséges emberi értelmünkkel értsük meg azt, ami szellemi látó kutatással jön létre, mert meg lehet vele érteni.

Aki azt állítja, hogy az egészséges emberi értelem mindennapi tudása nem ad neki szemet az érzékfeletti lét észleléséhez, hanem szellemi látásra van szüksége, az akár azt is állíthatná, hogy gondolkodni sem lehet, ha a szem nem gondolkodik. A jelenségek kutatásához szellemi látás kell, de az érzékfeletti világban való látás halál utáni képességének megszerzéséhez nincs rá szükség. Ahogy a szemnek nem kell fizikai életünkben gondolkodnia, úgy az érzékfeletti világokról való tudáshoz sincs szükség szellemi látásra a most említett célból. A Földön nem létezne természetesen érzékfeletti tudás, ha szellemi látás sem létezne, de még a szellemi látónak is a szokásos megértéssé kell átváltoztatnia azt, amit az érzékfelettiségben látott. Bármilyen szellemi látással rendelkezne is valaki itt a Földön, bármilyen világosan tekintene is a szellemi világba - ha túlságosan kényelmes volna ahhoz, hogy rendes, logikusan felfogható képzetekké alakítsa azt, amit a szellemi világban lát, akkor halála után mégis vak volna a szellemi világban.

Aki jelenkorunk beavatási tudományába tekint, annak nagy fájdalma, hogy azt kell mondania: a materializmus vakká teszi az embereket, amikor a halál kapuján átlépnek. Ebből látható, hogy a realitás és a világ egész léte számára milyen jelentős, hogy az ember hajlamos-e ma az érzékfeletti tudásra, vagy sem. Elérkezett az ideje annak, hogy megtegye. Az emberiség előrehaladása érdekében ma fel kell emelkednünk az érzékfeletti tudáshoz.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként