Tegnap azt a kapcsolatot vizsgáltam, amely a régi korokban a misztériumok hatására alakult ki az ember és a természeti folyamatok között. Ezt ma szélesebb látókörre szeretném kiterjeszteni, ezért azzal fogok foglalkozni, hogy mit hittek ezekben a régi korokban mindarról, amit az ember a természeti folyamatok révén kapott a világmindenségtől. Hiszen a tegnapi előadásból megérthették - talán arra is visszaemlékezve, amit a legutóbbi karácsony táján kifejthettem ezekről a témákról, még a tőlünk azóta elragadott Goetheanumban -, hogy az év lefolyásának jelenségeit életfolyamatként érezték át, és ezt még ma is így érezhetjük. Ez a külső folyamat tehát éppen úgy egy mögötte rejlő élőlény kifejeződése, ahogyan az emberi organizmus megnyilvánulásai is egy lénynek, az emberi léleknek a megnyilatkozásai.

Emlékezzünk vissza arra, hogy az emberek a nyár derekán, a mai János-nap idején bizonyos énjükhöz fűződő kapcsolatot éreztek a misztériumok hatására. Ezt az ént ekkor nem tulajdonították azonban kizárólag önmaguknak, hanem az isteni-szellemiség ölébe helyezték. Úgy hitték, hogy a nyár derekán az összes leírt cselekmény révén közelebb jutnak az énjükhöz, amely az év során különben rejtve marad előlük. Az emberek természetesen úgy gondolták, hogy egész lényük az isteni-szellemiség ölében nyugszik. De míg az év háromnegyed részében a hozzájuk tartozó én egyáltalán nem nyilatkozott meg számukra, addig egy negyedében, a János-nap idején kulmináló időszakban, olyan ablakon keresztül nyilvánult meg saját énjük, amely az isteni-szellemiségből jött létre.

Az isteni-szellemi világban megnyilatkozó énjüket azonban nem olyan semleges, közömbös, mondhatnánk, flegmatikus megismerési úton gondolták el, mint ma. Hiszen a mai ember az énről szólva alig gondol voltaképpen valamilyen valóságos kapcsolatra, amely a világhoz fűzi. Mintegy olyan pontnak képzeli az ént, amelyből a tettei kisugároznak, és ahová a megismerései belesugárzanak. Énjéről ma teljesen flegmatikus érzést táplál. Még azt sem mondhatjuk, hogy a tulajdonképpeni egoizmust énjében érezné át, holott éppen ez az ego; mert ha őszinte akar lenni, még azt sem mondhatja, hogy nagyon szereti. Szereti a testét, az ösztöneit, egyik-másik élményét. Az én viszont csak egy kis pontnak érzett szó, amelyben az utóbbiakat többé-kevésbé összefoglalja. Amikor ünnepélyesen megülték még az énhez való közeledést és hosszantartó előkészületeket tettek, hogy énjükkel a világmindenségben találkozzanak, azután azt is átérezték, ahogyan ez az én lassanként visszahúzódik, és magára hagyja az ember testi-lelki lényét - ma fizikai-éteri-asztrális lénynek nevezzük -, ebben a korban valóban átérezték az énnek az egész kozmoszhoz, az egész világhoz fűződő kapcsolatát.

Az énnek a világhoz fűződő viszonyát semmi esetre sem érezték azonban semlegesnek, ha a mai kifejezést használjuk, nemcsak külső jelenségnek fogták fel, hanem lényegében a régi, ősrégi morális világszemlélet középpontjának számított. Nem azt tételezték fel, hogy az embernek a természet nagy titkai nyilatkoznak meg ebben az időszakban. Mint tegnap elmondtuk, az ember elsősorban nem is ilyen természeti titkokra figyelt, hanem úgy érezte, hogy nyár derekán, amikor a fény és a meleg tetőfokára ér, mindenekelőtt azok a morális impulzusok nyilatkoznak meg, amelyeket be kell fogadnia. Ezt az időszakot az isteni moralitás megvilágosodásának érezte. Az akkori zenés, költői, táncos előadások révén mindenekelőtt olyan feleletet akartak az Egektől kapni, amely teljes komolysággal megnyilatkoztatja, hogy mit várnak el morális tekintetben az emberektől.

Amikor a tegnap leírt cselekmények során megtörtént, hogy a rekkenő nyári időben megtartott ünnepeknél villámlás és menydörgés kíséretében hatalmas vihar tört ki, akkor ebben éppen az Egeknek a földi emberiséghez intézett morális intelmét érezték. Ezekből a régi korokból maradt fent a Zeuszról alkotott szemlélet, hogy ő a villámokkal rendelkező menydörgés istene. Ehhez hasonló fűződik a németek Donar istenéhez is. Egyfelől tehát ez volt a helyzet, másfelől pedig a következő.

A nappal telített, meleg, ragyogó természetét, még éjszaka is átérezték, és csak annyiban tettek különbséget, hogy nappal a meleg és a fény eleme telíti a levegőt. Ekkor azok a szellemi követek élnek és mozognak a meleg és a fény elemében, akik révén a magasabb isteni lények hírt akarnak adni magukról, és morális impulzusokkal akarják az embereket felruházni. Ezek a magasabb rendű szellemi lények éjszaka visszahúzódnak, követeik maradnak itt, és a maguk módján nyilatkoznak meg. Különösen nyár derekán érezték így a természet működését és mozgását, a nyári éjszakákon és estéken. Valamilyen valóságban átélt nyári álomként élték át, és általuk különösen megközelítették az isteni-szellemi világot. Ennél a nyári álomnál az volt a meggyőződésük, hogy a természeti jelenségek egyúttal az istenek morális szavai, de különféle elementáris lények is működnek, és a maguk módján mutatkoznak meg az embereknek.

Később a Szent Iván-éji álomnak, a nyári éjszaka álmának felékesítése maradt meg azokból a csodálatos képződményekből, amelyeket az emberi imagináció egykor a nyár derekát szellemileg, lelkileg átszövő jelenségeiből alakított ki. Ezeket azonban a kozmosznak az emberekhez intézett isteni-szellemi-morális erő kisebb-nagyobb megnyilatkozásainak fogták fel. Azt mondhatjuk, hogy ennek a következő elképzelés volt az alapja: nyár derekán az isteni-szellemi világ olyan morális impulzusokkal nyilatkozott meg, amelyeket megvilágosodásuk állapotában oltottak be az emberekbe (lásd a vázlatot). Az emberek a rájuk gyakorolt hatások folytán különösen azt érezték, hogy az emberi viszonyokba valamilyen emberfeletti elem hatolt be. Az ember az ünnepségek átéléséből tudta, hogy ebben az időben önmaga fölé, az emberfelettihez emelték fel, az istenség mintegy elfogadta az ember ilyenkor feléje nyújtott kezét. Minden isteni-szellemi adományt a János-nap megnyilatkozásának tulajdonítottak.

Amikor vége volt a nyárnak és megjött az ősz, hervadtak a levelek, beért a vetés, elhalványult a nyár teljes viruló élete, lecsupaszodtak a fák, az emberek érzéseikbe beleáradt a misztériumok megismerése: az isteni-szellemi világ újra visszahúzódik az embertől, aki érzi, hogy önmagára van utalva, mintegy belenövekszik a szellemből a természetbe. Az ember tehát, amikor az őszbe beleélte magát, úgy érezte, hogy a szellemiségből a természetbe jut. A falevelek ásványivá válnak, a vetés kiszárad, ásványi jellegű lesz. Minden a természet évi elhalása felé közeledik.

Úgy érezték, hogy maga az ember is összefonódik a természettel, amikor a Földön és környezetében, minden ásványi jelleget ölt. Az ember ekkor a belső átélés tekintetében közelebb állt még a külső történésekhez. Úgy is gondolkodott, olyan értelemben is elmélkedett, ahogyan a természettel való összefonódását megélte. Egész gondolkodása ilyen jelleget öltött. Mai nyelvünkön kifejezve, a következőt kellene mondanunk az embernek az ősz közeledtével felmerülő érzéseiről. Kérem, fogják ezt fel úgy, hogy mai kifejezésekkel élek, akkoriban természetesen nem tudtak volna így beszélni. Hiszen akkoriban minden teljesen érzelmi jellegű volt, nem a gondolkodással jellemezték a dolgokat. Mai kifejezéseinkkel, a mi szavainkkal azt kellene mondanunk, hogy az ember úgy érezte át ezt az átmenetet, hogy gondolkodásának iránya, érzelmi színezete megtalálta az átmenetet a szellemi megismerésből a természet megismeréséhez.

Az ember úgy érezte, hogy ősszel nem a szellem megismerésében él, az ősz azt kívánta tőle, hogy ismerje meg a természetet. Az őszbe fordulás idején nincsenek már morális impulzusaink, hanem a természet megismerése kerül előtérbe. Az ember gondolkodni kezd a természetről.

Ez abban a korban is így volt, amikor számításba vették, hogy az ember a kozmoszban élő teremtmény. Ekkor ostobaságnak tartották volna, hogy a természetismeretet, akkori alakjában, nyáron közöljék az emberrel. A nyár dereka arra való, hogy az embert kapcsolatba hozza a világ szellemiségével. Amikor elkezdődött a michaeli időszaknak nevezett periódus, akkor azt mondták, hogy az embert a természet megismerésére ösztönzi mindaz, amit az erdőkben, a fákban, a növényekben maga körül érez. Ez volt az ideje annak, amikor az embernek megismeréssel, töprengéssel kellett foglalkoznia. Ezt ilyenkor a külső élet körülményei is lehetővé tették. Az emberi élet átment tehát a megvilágosodásból a megismerésbe. Ez az egyre fokozódó megismerés időszaka volt.

A misztériumtanítók tanítványaik tanításakor olyan mondásokat közöltek velük, amelyekhez hasonlókat a görög bölcsek mondásaiban találunk. De a hét görög bölcs hét mondása nem azonos az eredeti misztériumokéval. Az eredeti misztériumokban nyár derekára ez a mondás volt érvényben: Fogadd be a fényt!

És a fénnyel voltaképpen azt a szellemi bölcsességet jellemezték, amelyben saját emberi énjük ragyogott.

Őszre olyan mondást alakítottak ki a misztéiumokban, amely arra intett, amit a lelkeknek meg kellene tenni:

Nézz körül!

Közeledett az év kibontakozása, ezzel együtt az is, amit az ember önmagáról, az évvel való kapcsolatáról érzett, közeledett a tél ideje. Belejutunk a téli időszakba, amely magában foglalja a mi karácsonyunkat. Ahogyan az ember nyár derekán úgy érezte, hogy önmaga fölé emelkedik, a kozmosz isteni-szellemi létéhez, úgy a mélységes téli időben mintegy önmagánál alacsonyabban álló fejlődést érzett. Mintha körülmosták volna a földi erők, és őt is magukkal sodornák. Úgy érezte, mintha akarati ösztönös természetét a Földben lévő nehézkedési, romboló erők és egyebek szőtték volna át. Az ember átérezte ezekben a régi korokban, hogy a Földből télen felszálló erők saját lényével egyesülnek, nem hozzánk hasonlóan érzett, amikor csak fázunk és felhúzzuk a csizmát. Érezte a tikkasztó fényes elemmel ellentétes fagyos elem kibontakozását. A fagyosságot ma is érezzük még, mert a testiségre vonatkozik, a régi ember lelkileg érezte át a fagyot kísérő sötétség jelenségét. Mintegy azt érezte, hogy bármerre jár, sötétség száll fel a Földből, és felhő- szerűen magába zárja, csak derékig ugyan, de mégis így érezte. Megint újabb kifejezésekkel jellemezve, azt mondta magában: a nyár derekán a megvilágosodás tárult elém, földi világunkba beáramlott az égi, a földöntúli, most a földi jelleg tör fel.

De a földiséget az őszi forduló idején is átélte, átérezte már némiképpen. Ekkor mégis olyasmit élt és érzett át, ami bizonyos mértékig még a földi természet vele megegyező eleme volt, aminek még köze volt hozzá. Azt is mondhatnánk, hogy az ember lelkületében, érzésvilágában érezte a természeti létet az őszi forduló idején. Most azonban úgy érezte, hogy a földi erők igénybe veszik, behálózzák akarati természetét. Ezt a morális világrend ellentétének érezte. A felhőszerűen beburkoló sötétséggel együtt a moralitással ellentétes erők behálózását is érezte. Rátekeredő kígyónak érezte a Földből felszálló sötétséget, de ugyanakkor még mást is érzett. Már az ősz folyamán is megérezte, hogy megmozdul valami, ma ezt értelemnek nevezzük. Nyáron az értelem kipárolog, és a morális bölcsesség kívülről érkezik, ősszel viszont megszilárdul. A tél közepén valami kígyószerű megnyilatkozást éreztek, ugyanakkor azonban az okosság, a megfontoltság megszilárdulását, megerősödését is. Ez ravasszá és furfangossá tette az embert, és arra ösztönözte, hogy az életben a hasznosság elveit kövesse. Mindezt így érezték. Ahogy ősszel lassanként előjött a természet megismerése, úgy a tél közepén a pokol csábítása, a Gonosz kísértése közeledett az emberhez. Ezt így érezték át. Ha ide azt írjuk: morális impulzus, oda a természet megismerése (lásd az előző rajzot), akkor a mélységes tél idején azt kell írnunk: a Gonosz csábítása.

Ez volt annak az ideje, amikor az embernek ki kellett bontakoztatnia az értelmet, a ravaszságot, a fortélyt, a hasznosságra törekvést, mert ezek amúgy is természetszerűleg egymáshoz kötődtek benne; mindezt megfontoltságával kellett legyőznie. A megvilágosodás idején a régi misztériumbölcsesség értelmében a bölcsesség iránti nyitottságot kívánták meg az embertől, ebben az időben viszont nem ezt kellett kibontakoztatnia. Az ember éppen akkor érezhetett megfelelő ellenállást a Gonosszal szemben, amikor a Gonosz az említett módon nyilatkozott meg: ilyenkor megfontolttá kellett válnia. A megvilágosodástól a megismeréshez, a szellemi megismeréstől a természet megismeréséhez vezető fordulat átélése után most mindenekelőtt át kellett térnie a természet megismerésétől a Gonosz szemlélésére. Ezt így fogták fel. A misztériumtanítványoknak olyan tanításokat akartak adni, amelyek vezérfonalat nyújthattak nekik, így a nyár derekán azt mondták: Fogadd be a fényt - ősszel pedig azt: Nézz körül. A tél közepén ezt mondták:

Óvakodj a Gonosztól!

Arra számítottak, hogy az emberek a megfontoltság, a Gonosztól való óvakodás révén olyan önismerethez jutnak, amely elvezeti őket annak belátásához, hogy az év folyamán eltértek a morális impulzusoktól.

Éppen a tél közepét követő időszakban kellett tudatosulnia az emberben, hogy a Gonosz szemlélése révén eltért a morális impulzusoktól, és ezt megfontoltsággal küzdheti le. Ezért vittek be a bölcsességbe olyasmit, ami vezeklésre vezette rá az embert, amikor belátta, hogy eltért a megvilágosodástól kapott morális impulzusoktól.

Közeledünk a tavaszhoz, a tavaszi fordulathoz. A vázlaton (nyár dereka, ősz, tél közepe) itt van a megvilágosodás, a megismerés, a megfontoltság, és a tavaszba való forduláskor a vezeklés érzése. A megismerés, illetve a Gonosz csábításának helyére, most az úgynevezett megtérés került, az ember a vezeklés révén újra magasabb rendű természete felé fordult. Ha ott azt írtuk: megvilágosodás, megismerés, megfontoltság - itt azt kell írnunk: az emberi természet felé fordulás.

Ha még egyszer visszapillantanak a Gonosznak a tél közepén bekövetkezett csábítására, azt kell mondaniuk: az ember mintegy a Föld szakadékaiba süllyesztve érezte magát, mintha behálózta volna a földi sötétség. Ahogy a nyár derekán mintegy kiszakították önmagából, lelkiségét önmaga fölé emelték, ilyenkor lelki mivolta bensőleg szabaddá tette magát, hogy a Gonosz be ne hálózza a tél közepén. Ezáltal, mondhatnám, a nyár derekával ellentétes kép jelent meg ebben a mélységes télben.

A nyár derekán a természet jelenségei szellemi módon szólaltak meg. Különösen a villámlásban, és mennydörgésben keresték az égi beszédet. A természet jelenségeire tekintettek, de szellemi nyelvüket keresték. János-nap idején még az apróságokban is az elementáris lények szellemi nyelvét keresték odakint. Mintegy az emberen kívül álmodtak.

A tél közepén önmagukba merültek, és az emberen belül álmodtak. A Föld behálózásától elszakadva az emberen belül álmodtak, ha el tudták oldani lelki mivoltukat. Ebből maradt fenn az, ami a téli napforduló után következő tizenhárom éjszaka belső látomásához kapcsolódik. Mindenütt fennmaradt ennek a régi kornak az emlékezete. A norvég Olaf-éneket úgy tekinthetik, mint a régi idők intenzív jelenségeinek későbbi kialakítását.

Ezután a tavasz közeledett. Ez ma eltávolodott valamennyire; a tavasz ideje akkor jobban a tél felé hajlott. Az egészet az év három periódusára osztva szemlélték. Ezek a dolgok össze is tolódtak, de azért azt tanították, amit elmondok. Ahogy a nyár derekán azt mondták: Fogadd be a fényt - ősszel, Mihály- nap idején: Nézz körül - a téli időszakban, amikor a mi karácsonyunk van: Óvakodj a Gonosztól - úgy a megtérés idejére olyan mondásuk volt, amelyet csak erre az időszakra tartottak hatásosnak:

Ismerd meg önmagad!

Ezt éppen a természet megismerésével állították szembe.

Óvakodj a Gonosztól - ezt így is mondhatnánk: óvakodj, hőkölj vissza a Föld sötétségétől. De nem ezt mondták. Míg a nyár derekán a fény külső természeti megjelenését bölcsességnek tekintették, tehát mintegy természeti módon beszéltek, télen már nem ezt mondták volna: Óvakodj a sötétségtől - hanem ennek morális értelmezését: Óvakodj a Gonosztól.

Mindenütt megmaradt ezeknek az ünnepeknek a visszhangja, amennyire csak értették ezeket a jelenségeket. Természetesen, minden megváltozott, amikor bekövetkezett a Golgota nagy eseménye.

Jézus születése az ember megkísértésének legintenzívebb időszakára, a téli időszakra esett. Arra az időre, amikor az embert körülfogták a földi hatalmak, és mintegy belesüllyedt a Föld szakadékaiba. A Jézus születéséhez kapcsolódó mondák egyike azt mondja, hogy Jézus barlangban jött a világra, ezzel a legrégebbi misztériumokban átélt bölcsességre utal: hogy az ember rátalálhat arra, amit keresnie kell, bárhogy körülfogta azt a földi sötétség, amely miatt áldozatul eshet a Gonosznak. Ennek a visszhangja volt aztán, hogy a vezeklést a tavasz közeledésének idejére tették.

A nyár derekának ünnepét az emberek természetesen még sokkal kevésbé értik, mint az év többi ünnepét. Mennél jobban betört az emberiségbe a materializmus, annál kevésbé vonzódtak a megvilágosodáshoz, és ehhez hasonlókhoz. A mai emberiség számára rendkívül fontos az az időszak, amely elvezet az emberekben még tudat alatt maradó megvilágosodástól az őszi időhöz. Ez az a pont, ahol az embernek be kell jutnia a természet ismeretébe, hogy megragadja benne az isteni szellem megismerésének a képmását. Ennek legjobb emlékünnepe a Mihály-napi ünnep. Ha helyesen ünneplik meg, úgy a következő kérdés általános emberi felfogása indul ki belőle: hogyan találják meg jelenkorunk dicsőséges természetismeretében a szellemi megismerést, hogyan alakítják az ember természetismeretét szellemi megismeréssé? Más szavakkal, hogyan győzhető le az, ami önmagában véve ember alatti jelleggel hálózná be az embert?

Fordulatnak kell bekövetkeznie. A Mihály-napi ünnepnek meghatározott értelmet kell nyernie. Ez akkor jön létre, ha át tudjuk érezni a következőket. A természettudomány a világ fejlődésének egyik oldalával ismertette meg az embert. Például azzal, hogy az alacsonyabb rendű állati organizmusokból az idők folyamán, magasabb rendű, tökéletesebb szervezetek jöttek létre, egészen az emberig, vagy pedig azzal, hogy az ember embrionális fejlődése során egymásután állati formákat ölt fel az anyaméhben. Ez csak az egyik oldal. A másik akkor tárul lelkünk elé, amikor azt mondjuk: az embernek eredeti isteni-emberi alapokról kellett kibontakoznia. Ez az eredeti emberi kiindulás (a rajzon világos vonalkázás), az embernek ebből kellett mai kibontakozásához eljutnia. Először le kellett lassanként vetnie magáról az alacsonyrendű állatokat, majd fokozatosan az összes többi állati formát. Leküzdötte, kiválasztotta, levetette ezeket (sötét vonalkázás). Ezáltal jutott eredeti rendeltetéséhez.

Ez az embrionális fejlődésnél is így van. Lassanként levetjük mindazt, aminek nem kell jelen lennie. Ezáltal nem kapjuk meg azonban a mai természetismeret valóságos értelmét. Mi a mai természetismeret értelme? Ez benne van ebben a mondatban: a természetismeret azt mutatja meg, amit az emberismeretből ki kell zárni. Miért van ez így? Ez azt jelenti, hogy ma az embernek tanulmányoznia kell a természettudományt. Miért? Amikor belenéz a mikroszkópba, tudja, hogy itt nincs szellemiség. Ha távcsövön át tekint a világtér messzeségébe, az nyilatkozik meg számára, ami szintén nem szellemi. Ha fizikai-kémiai laboratóriumban kísérletezik valamiképpen, ugyancsak az nyilatkozik meg számára, ami nem szellemi.

A régi korok emberei még meglátták a szellem átcsillanását a mai természet szemlélésekor. Ma azért kell a természetet megismernünk, hogy azt mondhassuk: mindez nem szellem, ez a téli bölcsesség. A nyári bölcsességnek más alakra van szüksége. Az embernek a szellemnélküliséget, a szellemelleneset is meg kell ismernie, hogy indítékot, szellemi impulzust kapjon. Azt is be kell látnunk, amit ma még senki sem ismer el. Ma például, mindenki azt mondja: ha van egy kis szabad szemmel nem látható élőlény, akkor mikroszkóp alá helyezem, és így már látom. Be kell látnunk azonban, hogy ez a nagyság hazug; kitágítottam az élőlényt, és már nem is ez van itt, hanem a kísértete. Már nem a valóságot látom. Hazugságot tettem a valóság helyére! A mai szemlélet ezt őrültségnek tartja, pedig éppen ez az igazság. Amikor belátjuk, hogy a természettudományra azért van szükség, hogy az igazsággal ellentétes képből indítékot kapjunk az igazságra, akkor fogunk olyan erőt kifejleszteni, amelyre jelképesen Michael sárkányon aratott győzelmével utalhatunk.

Ami ehhez tartozik, az, mondhatnám, szellemi módon voltaképpen már az Annalesben is megvan, de az emberre vonatkoztatták, amikor már nemigen sejtették, hogy mi él az év folyamatában. Ekkor a bölcsesség fogalmát hozzáfűzték ahhoz, ami a megvilágosodáshoz vezet, a bátorság fogalmát pedig ahhoz, ami a megismeréshez vezet. A megfontoltság maradt (lásd a vázlatot) az igazságosság fogalmát pedig ahhoz fűzték, ami a vezeklésnek felelt meg. Ez a négy plátói erény fogalma: bölcsesség, bátorság, megfontoltság, igazságosság. Amit az ember azelőtt az év lefolyásának életéből kapott, azt bevették az emberbe. Ez a Mihály-nap ünnepén jön majd egészen különösen tekintetbe: az emberi bátorság tiszteletének, a michaeli bátorság emberi megnyilatkozásának ünnepévé kell válnia. Mi tartja vissza a mai embert a szellemi megismeréstől? Lelki bátortalanság, hogy ne mondjuk, lelki gyávaság. Az ember mindent passzív módon akar befogadni, úgy akar a világ elé ülni, mint valami moziba, hogy mindent a mikroszkóp és távcső mondjon el neki. Nem saját szellemét és lelkét akarja aktívan eszközzé edzeni. Nem akar Michael követője lenni. Ehhez belső bátorságra van szükség. Michael ünnepének a belső bátorság ünnepévé kell válnia. Akkor a bátorságnak, az emberi lélek belső bátorságának ünnepi kisugárzása az év többi ünnepének is megfelelő tartalmat fog adni.

Folytatnunk is kell ezt az utat: ami azelőtt kívül volt, azt be kell fogadnunk az emberi természetbe. Ma már nem az a helyzet, hogy az ember csak ősszel bontakoztathatja ki a természet megismerését. Az ember csak azáltal tudja a szabadságát kibontakoztatni, hogy minden összeilleszkedik benne. Mégis úgy van, hogy bár megváltozott értelemben, de újra szükség van az ünnepek megtartására. Régen az istenek megajándékozták ilyenkor a földieket, az ember közvetlenül megkapta ezeken az ünnepeken az égi hatalmak adományait. Ma képességeit magában hordozza, az ünnepi gondolat változása révén ezek az emlékezés ünnepeivé váltak. Így az ember beleírja a lelkébe, hogy mit kell önmagában véghezvinnie.

Így az lenne a legjobb, ha a Mihály-nap, amit az ősz kezdetén ünnepelünk, a legintenzívebb hatású emlékünnep lenne, mert ilyenkor az egész természet jelentős kozmikus nyelven beszél. A fák lecsupaszodnak, a levelek elhervadnak. A lepkék egész nyáron átröpködték a levegőt, a bogarak telezümmögték, de most minden állat visszahúzódik. Sok állat téli álomba merül. Minden megbénul. A természet tavasszal és nyáron saját működésével segítette az embert, de most visszavonul. Az ember önmagára van utalva. A természet most elhagyja, ezért lelki bátorságának kell most felébrednie. Ez arra utal, hogy Michael ünnepét a lelki bátorság, erő és aktivitás ünnepének foghatjuk fel.

Ez az ünnepi gondolatnak lassanként megadja az emlékezés jellegét, erre már egy hatalmas felszólítás is utalt, rámutatva arra, hogy a jövőben az adományozás ünnepei emlékünnepek lesznek, vagy legyenek. Ez a hatalmas felszólítás legyen az alapja minden ünnepi gondolatnak, a még újra létrejövő ünnepeké is: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Ez az emlékezés felé forduló ünnepi gondolat.

Ahogy a Krisztus-impulzus tartalmának elevenen kell tovább hatnia, alakot öltenie, és nem maradhat holt termék, úgy annak a gondolatnak is érzés- és gondolatkeltő módon kell tovább hatnia, amelyhez visszatekintünk. Meg kell értenünk, hogy az ünnepeknek fenn kell maradniuk, még ha az ember meg is változik, és ezért az ünnepeknek is változniuk kell.