Ha bizonyos körökben szó esik az antropozófiáról, úgy egyéb nem találó megjegyzések mellett még azt is elmondják, hogy az antropozófia intellektuális, túlságosan intenzíven apellál a tudományos értelemre, és kevéssé veszi tekintetbe az emberi lelkület igényeit. Éppen ezért választottam e rövid előadássorozatnak - amit nagy örömömre ismét itt Bécsben tarthatok önöknek - a következő témát: „Az antropozófia és az ember lelkülete”.
A civilizáció intellektuális fejlődése az utóbbi 3-4 évszázadban valóban kizárta a megismerésből az emberi lelkületet. Bár ma mindegyre fáradhatatlanul hangsúlyozzák, hogy az ember nem maradhat meg a józan száraz értelemnél és a maga véleményeinél, ha azonban megismerésről van szó, mégis kizárólag erre az értelemre építenek. Másfelől mindegyre hangsúlyozzák, hogy az ember lelkületének érvényre kell jutnia, de mégsem hagyják érvényesülni. Tagadják minden lehetőségét annak, hogy valahogyan kapcsolatba kerüljön kint a világ titkaival, az emberi lelkületet mintegy az ember személyes ügyeire korlátozzák - csak a legszemélyesebb emberi dolgok döntsenek felőlük. Ma először, mondhatnám, történelmi jellegű visszaemlékezésben szólunk arról, hogy ez az emberi lelkület az emberiség fejlődésének régebbi korszakaiban megismerő jelleggel is megszólalhatott, nagy, hatalmas képeket varázsolhatott az ember lelke elé, hogy megvilágító hatásuk révén megtalálja helyét a világ egész menetében, a kozmoszban, az idő folyamatában. Amikor az emberi lelkület még a világszemlélet jellegével szólalhatott meg, akkor lényegében éppen ezek a képek alkották e világnézetek legfontosabb elemét. A nagy átfogó kozmikus összefüggéseket ábrázolták, és az embert e nagy átfogó kozmikus összefüggésekbe helyezték.
Ma az egyik hatalmas, fenséges képet szeretném lelkük elé vetíteni, hogy megalapozzam vele az emberi lelkület antropozófus szempontból való további tárgyalását. E képnek is az ismét említett módon kellett hatnia, és egyike azoknak, amelyeknek mindenekelőtt új módon - kell erről még beszélünk - a jelenkorban ismét eljutnia az emberhez. Valamennyien ismerik a képet, amiről ma beszélni szeretnék, az emberek tudatában azonban részben lassanként elhalványult e kép értelme, részben pedig félreértették. Michael sárkánnyal vívott harcának, küzdelmének a képéről szeretnék beszélni. Hiszen ez még sok embert megragad, de valóságos mélyebb tartalma, mint mondtam, elhalványult, vagy pedig félreértik; legalábbis nem úgy kerül az ember lelkületéhez, mint egykor, sőt ahogyan még a XVIII. században is sok ember lelkületében megvolt. Ma fogalmunk sincs róla, hogy mi minden változott ilyen vonatkozásban, és milyen sok az úgynevezett okos emberek által fantasztikusnak nevezett képet tekintettek a régi világszemléletek igen lényeges részének. Így volt ez különösen Mi- chael és a sárkány küzdelmének a képével.
Ha az ember ma elgondolja, hogy hogyan is fejlődött a Földön, akkor materialista világnézete értelmében oda jut, hogy mostani viszonylag tökéletesebb emberi alakját egyre tökéletlenebb alakokra, fizikai állati elődökre vezesse vissza. Így a mostani embertől, aki belső lelki-szellemi módon tudja saját lényét átélni, valójában sokkal materiálisabb lényekhez jutunk el, mintha az ember a materiális léthez sokkal közelebb álló lényektől származnék. Azt feltételezik, hogy a matéria fokozatos fejlődéssel jutott el a szellemi átélésig. Még viszonylag nem is olyan régen, más felfogás uralkodott, voltaképpen ennek az ellentéte. Azok a XVIII. századi emberek, akiket nem kezdett ki a materialista szemlélet - sokan voltak még, akiket nem kezdett ki -, lelki szemükkel az emberiség őskorába visszapillantva nem „kevésbé emberi” lényeket láttak az őseikben, hanem az embernél szellemibb lényeket. Olyan lényekre tekintettek, akik szellemi mivoltuk révén nem öltöttek még olyan értelemben fizikai testet, mint a mai földi ember, egyébként e régi korokban még a Föld sem létezett. Olyan lényekre tekintettek, akik magasztosabb, szellemibb módon éltek és - durván kifejezve - sokkal hígabb, szellemibb szubsztanciájú testük volt. Az emberek olyan szféráról beszéltek, ahol nem a mai emberhez hasonló lényeket gondoltak el, hanem legfeljebb étertesttel és nem fizikai testtel rendelkező magasabb lényeket, mintegy az ember őseit. Olyan korba tekintettek vissza, ahol még az úgynevezett magasabb rendű állatok sem léteztek, legfeljebb csak azok, amelyeknek utódai a mai tengeri kocsonyás állatok. A Földet megelőző bolygón ők képezték az ember alatt élő állatvilágot, felette viszont olyan lények birodalma volt, akik legfeljebb étertesttel rendelkeztek.
Ha „A szellemtudomány körvonalai” című könyvem értelmében soroljuk fel a magasabb hierarchikus lényeket, bizonyos vonatkozásban ma is még az akkori emberelőd elgondolását kapjuk meg más alakban. Ezek az angyal, arkangyal, és arché lények akkori alakjukban mindenekelőtt nem hivatottak még olyan értelemben a szabadságra, ahogyan ma az embernél beszélünk erről. Akaratukat nem úgy élték át - ha érzésüket szavakba foglaljuk - hogy „valamit önkényesen akarunk”. Ezek a lények nem önkényesen akartak valamit, hanem azt akarták, ami isteni akaratként áramlott lényükbe. Akaratuk teljesen benne élt az isteni akaratban. Azok az isteni lények, akik felettük álltak vagy állnak, és kapcsolataikban a világ isteni kormányzását jelentik, mintegy az arkangyalok és angyalok alsóbb szellemei révén „akartak”. Így ezek az alsóbb szellemek mindenképpen a felettük álló isteni-szellemi akarat értelmében és irányában fejtették ki akaratukat.
E régebbi emberiség eszméinek világa alapján azt mondtuk, hogy a régi korban nem érkezett még el annak az ideje, hogy olyan lények fejlődhessenek ki, akik a szabadság érzését hordozzák a tudatukban. Ez az időpont az isteni-szellemi világrend értelmében egy későbbi korszakba került. Az isteni akarat elhatározásából a szellemi lények egy része ekkor fog majd szabad akarathoz jutni. Saját szabad akarathoz akkor kell majd eljutniuk, amikor a világ fejlődésében elérkezett ennek az ideje. Ma mindezt nem úgy kívánom leírni, hogy valahogyan már bizonyítsam is antropozófus szempontból, erről majd a következő napokban beszélünk. Azokat az elképzeléseket akarom leírni, amelyek éppen a XVIII. századig ott éltek a legfénylőbb szellemekben. Történelmileg kívánom ábrázolni, mert míg történelmi alakjuk lelkünk elé áll, új szemléletünk is támad arról, ahogy ezek az elképzelések más formában ismét megvalósíthatóak.
Ekkor azonban - így gondolták ezek az emberek - e szellemek közül, akik kozmikus sorsuk szerint valójában benne éltek az isteni szellemek akaratában, akadtak bizonyos számban olyan lények, akik saját akaratukat mintegy le akarták választani az isteni akaratról, emancipálni akarták az isteni akarattól. Emberfeletti gőgben olyan lények támadtak, akik akaratuk szabadságához akartak jutni, mielőtt elérkezett volna a szabadság beérésének az ideje. E lények vezetőjének, a legjelentékenyebbnek azt tartották, aki azután a „sárkányban” öltött alakot, ő ellene harcol Michael. Michael fent maradt azoknak a lényeknek a birodalmában, akik akaratukat továbbra is a felettük álló isteni szellemi akarattól kívánták függővé tenni.
Az isteni-szellemi akarathoz való ragaszkodásból fakadt Michael impulzusa, hogy helyesen cselekedjék azzal a lénnyel, aki - mondhatnám - „idő előtt” ragadta meg a szabadságot. Mert az angyalok arkangyalok, archék hierarchikus lényének alakja egyszerűen nem volt alkalmas egy olyan lény számára, akinek az említett módon, az istenségtől emancipált szabad akarattal kellett rendelkeznie. Ilyen alaknak a világ fejlődése során csak később kellett létrejönnie, nevezetesen az emberi alaknak. De mindez olyan korba helyeződött, amikor a Kozmosz összefüggésében az emberi alak még nem volt lehetséges; még a magasabb rendű állati alakok sem, csak azok az alacsonyrendű állati formák, amelyeket jellemeztem. Így, mintegy kozmikusan ellentmondásos alaknak kellett létrejönnie. A lázadó szellemnek ebbe kellett mintegy beleömlenie. Nem lehetett „állati” forma, ez csak később jöhetett létre, nem lehetett az akkor általános, mintegy lágy anyagban élő állati forma sem. Csak olyan állati forma lehetett, amely eltért a fizikai világban lehetséges állati alakoktól, de mivel kozmikus ellentmondást kellett kifejeznie, mégis állathoz hasonló alakot kellett felvennie. És az akkor egyedül lehetséges létrehozható alak a „sárkány” alakja volt. Természetesen lefestve, vagy másként ábrázolva különféleképpen fogták fel; többé vagy kevésbé találóan ábrázolják, aszerint, hogy ábrázolója betekint-e belső imaginációval egy lázadó akaratot tápláló lény akkori lehetőségeibe. Ez az alak azonban semmiképpen sem foglal helyet a fizikai világban az állatok sorától az emberig lehetségessé vált alakok között. Érzékfelettinek kellett maradnia! Ilyen érzékfeletti alak azonban nem létezhetett abban a birodalomban, ahol a magasabb hierarchikus lények, arkangyalok, angyalok stb. vannak, mintegy át kellett helyezni a fizikai fejlődés során keletkezett alakok közé. Ez a „sárkány lezuhanása az Égből a Földre.” Michael tette, hogy ez az alak mintegy állatfeletti, érzékfeletti formát öltött, nem maradhat azonban az érzékfeletti világban, mivel érzékfeletti mivolta ellenére ellentmond az érzékfeletti világnak, ahol lázadása előtt tartózkodott. Így helyezték ezt az alakot a fizikai világba, de érzékfeletti, fizikai felett álló módon. Abban a birodalomban élt, ahol az ásványok, növények, állatok vannak a már kialakult Földön. Azonban nem úgy élt, hogy az ember szeme úgy láthatta, mint ahogyan a megszokott állatokat látja. Ha lelki szemünk mintegy a magasabb kozmikus tervben szereplő világokra néz, akkor imaginációiban a magasabb hierarchikus lényeket látja. Ha az ember fizikai szemével a fizikai világot nézi, úgy azt látja, ami a különböző természeti világokban jött létre, egészen az ember fizikai-érzéki alakjáig. Ha azonban lelki szemünk a fizikai természetre tekint, akkor az „ellenfél” ellentmondásos alakját látja! És a régebbi kor emberei a sárkány egész létrejöttében Michael tettét látták, aki olyan alakban maradt a szellem birodalmában, ami megfelelt a szellemi birodalomnak.
És most létrejött a Föld, és vele az ember, és az embernek úgy kellett létrejönnie, hogy mintegy kettős lénnyé alakult: lényének egyik szellemi-lelki részével az úgynevezett mennyei, érzékfeletti világba kellett felérnie, másik, fizikai-éteri részével a földi természetként, új égitestként létrejött természethez kellett tartoznia, és erre az égitestre helyezték az ellenfelet, a lázadó szellemet. Itt kellett létrejönnie az embernek. Ő volt az a lény, aki az eredeti, alapvető elhatározás szerint ebbe a világba tartozik. Az ember a Földhöz tartozott, a sárkány nem tartozott a Földhöz, de ide helyezték.
Most gondolják el, hogy az ember mit talált a Földön, amikor fejlődése folyamán a Földdel együtt létrejött? Azt találta, ami a régebbi természeti birodalmakból fejlődött ki, mint külső természet, és tendenciája alapján ásvány-, növény- és állatvilágunkban kulminált, ő pedig elérte saját fizikai emberi alakját. Ezzel találkozott. Vagyis más szavakkal, az úgynevezett emberen kívüli természettel találkozott. Mi volt ez? Ez annak a folytatása volt, és még ma is annak a folytatása, amit a legfelső teremtő hatalmak gondoltak el a folyamatos fejlődés tervében. Az ember tehát kitekinthet a külső természetbe, átéli azt lelkületében, szemlélheti az ásványokat mindazzal, ami összefügg az ásványvilággal, kitekinthet a csodálatos kristályalakokra, de a hegyekre, felhőkre és más formákra is, és ezt a külső természetet mintegy elhaltnak, élettelennek látja. Az élettelent azonban, amit az egykori isteni világ helyezett ki magából, úgy szemléli, ahogyan az élő emberből válik ki halálakor az emberi holttest - itt mindenesetre más jelentéssel. Ha az ember találkozik az emberi holttest látványával, ez nem tehet rá kedvező benyomást, tehet azonban az, ami bizonyos értelemben isteni holttest, ami magasabb fokon holttest, és az ásványvilágban jött létre, és amit úgy tekinthetünk, hogy formája, alakja az eredeti alaknélküli, élő isteni jelleget tükrözi vissza. Az ezután következő magasabb természeti világok, az eredeti alaknélküli isteni lét további tükröződését jelentik. Az ember kitekinthet az egész természetre, és úgy érezheti, hogy ez az emberen kívüli természet az Istenség tükre a világban.
A természetnek végső soron ezt is nyújtania kell az ember lelkülete számára. Legyünk képesek arra, hogy naivan, tépelődés nélkül, örömet, szimpátiát érezzünk egyik-másik természeti lény megpillantásánál, talán belső ujjongást, lelkesedést is a természet formái, sarjadása virágzása nyomán. Ami pedig nem tisztázódik bennünk teljesen ennél az ujjongásnál, lelkesedésnél, a természet iránt érzett túláradó örömnél, ott lelkünk mélyén, egész érzésvilágunkban, bensőséges rokonságot kell átélnünk ezzel a természettel. Ha ez homályosan jut is a tudatunkra, mégis elmondhatjuk: az istenek kihelyezték önmagukból saját tükrüket a világba. Az én lelkületem ugyanezektől az istenektől származik, ha más módon is, de ugyancsak őtőlük ered. Emberi lelkületünket valójában minden, a természet iránt érzett belső ujjongásnak, örömnek, a természet üdeségét belső elevenséggel átélő, szabadon kitörő érzésnek arra kellene ráhangolódnia, hogy rokonságot érezzen azzal, ami a külső természetben, mint az istenség tükre él.
Az ember úgy folytatja azonban a fejlődését, hogy magába fogadja a természetet - táplálkozással, lélegzéssel - szellemi módon pedig úgy, hogy a természetet érzékszerveivel szemléli és észleli. Az ember tehát háromféleképpen fogadja be a külső természetet: táplálkozik, lélegzik, és észlel. Ezáltal kettős lény. Szellemi-lelki lénye a magasabb hierarchikus lényekkel rokon, lényének egy részét pedig a külső természetből kell kialakítania. Ezt magába fogadja. Mint táplálékot, vagy mint a lélegzés serkentőjét fogadja magába, sőt még olyan finom éteri módon is, ahogy az érzékelés folyamatában él. Így folytatódnak benne a kinti természetben látható folyamatok. Mindez ösztönként, hajlamként, állati gyönyörként éled fel az emberben, animális jelleggel merül fel az emberi természet mélyéről.
Nézzük meg jól: a kinti csodálatosan megformált kristály- és ásványtömegek hatalmas hegyekké halmozódnak, a vízben újabb ásványtömegek áradnak különféleképpen a Földre. Itt van a magasabb alakító képességgel rendelkező, előttünk kisarjadó növény szubsztanciája és lénye, itt vannak a legkülönfélébb állati alakok, és itt van magának az embernek a fizikai alakja. Minden külső élet az istenség tükre, csodálatos naiv ártatlanságban áll az ember lelkülete előtt, mert az istenséget tükrözi, és alapjában véve nem is egyéb tiszta tükörképnél. Csak meg kell értenünk ezt a tükrözést. Az ember először nem az intellektusával értheti meg, hanem - ahogy a következő előadásokban is fogjuk hallani - éppen lelkületével. Ha azonban lelkületével igazán felfogja, akkor az istenség tükrének látja. A régebbi korokban lelkületével értette meg, most erről beszélünk. Jelenleg viszont azt szemléli, ami kint él a természetben, a sókban, a növényekben, az állati testrészekben, amelyek azután saját testébe kerülnek, megfigyeli a sarjadást a növények ártatlan zöldjében és az állati testben, és megfigyeli még a naiv módon jelenlevő animális jellegűt is. Bensőleg szemlélve az ember meglátja, ahogy ezek hajlamként, állati, animális vágyként, ösztönként gerjednek fel benne: látja, hogy a természet mivé válik benne.
A XVIII. század megvilágosodott emberei közül még sokan így éreztek. Elevenen átérezték még a különbséget a külső természet és az ember által elfogyasztott, belélegzett, észlelt természet között. Valóban átérezték a „naiv” külső érzékelhető természet és az emberi belsőben forrongó érzékiség különbségét. Az ebben élő különbség még sok ember számára csodálatosan éles elevenségben volt jelen. A XVIII. század folyamán leírták önmaguknak és tanítványaiknak a természetet és az embert, és azt is, ahogyan mindketten beszorultak Michael és a sárkány küzdelmébe.
Még a XVIII. század emberének lelki szeme előtt is ezt a poláris ellentétet látjuk: a kinti természet elementáris ártatlanságát és az emberben bűnössé vált természetet. Így most emlékeznünk kell a sárkányra, akit Michael állított a természet világába, mivel nem találta méltónak arra, hogy a szellem világában maradjon. A sárkány kint az ásványok, növények, sőt, az állatok világában sem öltötte fel egyik természeti lény formáját sem, alakja ellentmond a természetnek. Azt a számunkra talán sok tekintetben fantasztikus „sárkányalakot” öltötte fel, amelynek az érzékfelettiben kell maradnia. Nem juthat bele ásványba, növénybe, állatba, és fizikai emberi testbe sem. De bejuthat oda, amivé a külső ártatlan természet vált most a fizikai emberi testben a felgerjedt ösztönélet vétkének alakjában! A XVIII. században tehát még sokan azt gondolták, hogy a sárkányt, a régi kígyót levetették az Égből a Földre, itt azonban nem volt először hajléka; később azonban az ember lényében építette ki védőbástyáját, és így most az emberi természetben sáncolta el magát!
Így Michael és a sárkány hatalmas képe még az ember bizonyos megismerését nyújtotta e kor számára. Ha a XVIII. század számára az akkori kornak megfelelő antropozófiát akarnánk nyújtani, úgy arról kellene beszélnünk, hogy a sárkány hajléka az emberben alakult ki, ahogyan a külső természetet táplálkozásával, légzésével és észlelésével magába fogadta. A sárkány benne lakik az emberi természetben. Azt lehet mondani, hogy, a XVIII. század emberének lelkületében ez még olyan pontosan benne élt, hogy egészen jól elképzelhetnénk, mi történt volna, ha a XVIII. század ilyen emberei valamilyen szellemi látót esetleg egy idegen égitestre telepítettek volna, és lerajzoltatták volna vele a Földet. Akkor ez a látó, úgy rajzolta volna le a Földet, hogy mindaz „sárkánymentes”, ami az ásványi, növényi és állati létben, vagyis az emberen kívül él, az ember animális lényét azonban befonja a sárkány, és így alkot vele földi lényt. Ezáltal azonban még a XVIII. század embereinek a helyzete is megváltozott ahhoz a helyzethez képest, amelyből az ember előtti kor egésze származott. Az ember előtti kor szempontjából Michael sárkány elleni harcát mintegy objektív külsőbe kellett helyezni, most azonban a sárkányt kívül sehol sem találhatták meg. Hol volt tehát a sárkány? Hol kellett keresni? Mindenütt, ahol a Földön emberek vannak! Itt volt. Ha tehát Michael folytatni akarta misszióját, amely az ember előtti korban, az objektív természetben létezett, amikor a sárkányt, mint „világállatot”, külsőleg kellett legyőznie, úgy most harcát, az emberi természet belsejében kellett lefolytatnia. Michael küzdelme már régóta, az ősi ókor óta, de éppenséggel a XVIII. századig, az ember belsejébe került. Akik erről beszéltek, azok tudták, hogy olyan esemény került az ember belsejébe, ami régebben kozmikus esemény volt. Azt mondták: nézzétek az ősi korokat, úgy kell elképzelni, hogy Michael a sárkányt akkor vetette le az Égből a Földre, ez az esemény az emberen kívüli világokban játszódott le. És nézzétek az újabb kort. Végig kell gondolnunk, hogy az ember hogyan érkezik a Földre, hogyan fogadja magába a külső természetet és alakítja át úgy, hogy a sárkány birtokba veheti. Ettől fogva Michael sárkánnyal vívott harcát a Földre kell helyezni
Az ilyen gondolatmenet nem volt olyan absztrakt, ahogyan ma olyan gyakran mondják. Ma lehetőleg rövid lélegzetű gondolatokkal szeretnek megelégedni. Azt mondják, hogy régebben az emberek az ilyen eseményeket, mint Michael sárkánnyal vívott küzdelme, kívülre helyezték; de a fejlődés folyamán az emberiség bensőségesebbé vált, és ezért az ilyen történést már csak belülről szemlélik. - Nem kell irigyelnünk azokat, akik ilyen absztrakcióknál megrekednek, az emberi gondolat világtörténelmi menetét azonban egészen bizonyosan nem tudják követni. Mert ahogyan most leírtam, az történt, hogy Michaelnek a sárkánnyal vívott külső kozmikus harca az ember belső lényébe helyeződött, mivel a sárkány már csak az emberi természetben találta meg a helyét. Így jutott azonban a Michael- problémába az emberi szabadság csírája, hiszen az ember pusztán automatává vált volna, ha küzdelme ugyanúgy folytatódik benne, ahogyan azelőtt kívül zajlott. Ahogy a küzdelem az ember belsejébe helyeződött, úgy mintegy külsőlegesen, absztrakt módon szemlélve, az ember magasabb természetének az alacsonyabbal vívott harcává vált. Az ember tudata számára azonban ez csak olyan alakot ölthetett, amely elvezette az embereket ahhoz, hogy Michael érzékfeletti világokban élő alakjához feltekintsenek. A XVIII. században alapjában véve még számos olyan útbaigazítás létezett, amely arra irányult, hogy hogyan juthatnának Michael szférájába, hogy Michael erejének segítségével küzdjék le magukban a saját animális lényükben élő sárkányt.
Ha a XVIII. század mélyebb szellemi életébe pillantunk, láthatjuk, hogy festőileg ábrázolták az ilyen embert. Külsőleg az emberi alak alsó animális részében a sárkány tekereg, és még a szívet is körülfonja. Az ember mögött azonban - mivel az ember a magasabb rendűt fejének hátulsó részével észleli - Michael külső kozmikus alakja túláradóan, ragyogóan, kozmikus lényét megtartva, de az ember magasabb természetének bensejében tükröztetve jelenik meg, úgy, hogy az ember saját étertestében Michael kozmikus alakjának éterikus tükörképét nyújtja. Az ember fejében akkor még Michael sárkányt szétzúzó ereje is feltűnt volna, de lehatolva egészen a szívig. Úgy, hogy a sárkány vére a szívből az ember végtagjaiba áramlik.
A XVIII. században még számosan hordozták magukban Michael sárkánnyal vívott belső emberi harcának a képét. Ez a kép egyben az akkori kor számos emberének értésére adta, hogy hogyan győzze le a „felső” segítségével az „alantast”, ahogyan kifejezték, és hogy az embernek szüksége van Michael erejére saját élete szempontjából. Látják, kedves barátaim, az értelem felfogja a Kant-Laplace féle elméletet, a Kant-Laplace féle ősködöt, esetleg valamilyen spirális ködöt, ezekből elkülönülnek a bolygók, középen megjelenik a Nap, az egyik bolygón lassanként létrejönnek a természet világai és az ember. A jövőbe tekintve pedig mindez ismét bekerül a természeti lét nagy temetőjébe. Az értelem csakis így foghatja fel a dolgot. Mivel pedig ez az értelem lassanként egyeduralomra tett szert az emberi megismerésben, ezért alakult a világ szemlélete az egész emberiség számára fokozatosan olyanná, mint amilyen most. Azoknál az embereknél azonban, akikről ma beszéltem, mondhatni, a lélek szeme tevékenykedett. Értelmében az ember izolálhatja magát a világtól, hiszen mindenkinek saját feje van, saját gondolatokkal. Lelkületében azonban nem képes erre, mert lelkülete nem a fejhez, hanem az ember ritmikus organizmusához kötődik. Az a levegő, ami most énbennem van, nemrég még nem volt bennem, általános levegő volt, és amint ismét kilélegzem, újra általános levegő lesz. Az embert csak a feje izolálja, a feje teszi a Föld remetéjévé. Még szerveiben sem ilyen izolált, lelkületének fizikai organizációjában, hanem az általános kozmoszhoz tartozik, csak a kozmosz egy darabja. Lelkületünk azonban lassanként elvesztette „látását”, csak fejünk lett látóvá. Fejünk azonban csak az intellektualitást fejleszti ki, izolálja az embert. Amikor az ember még lelkületével látott, akkor a kozmosz értelmezésére, magyarázatára nem absztrakt gondolatokat vetített bele, hanem grandiózus képeket, mint éppen Michael sárkánnyal vívott harcának képét. Ekkor az ember a saját természetében és lényében élőt úgy látta, ahogy az a ma leírtak szerint a világból, a kozmoszból alakult ki. Mintegy a belső michaeli küzdelem megelevenedését látta az emberben, az antroposban, amint kialakul a külső kozmikus michaeli harcból. Látta az antropozófia kifejlődését a kozmozófiából. Így a régebbi világszemlélethez visszatérve, az absztrakt hideget és józanságot árasztó, intellektualitásukkal lehűtő gondolatoktól mindenütt képekhez jutunk el. Ezek közül az egyik leggrandiózusabb Michael képe a sárkánnyal vívott küzdelmében, Michaelé, aki először a Földre taszította a sárkányt, mondhatnám, ez a sárkány itt foglalhatta el „emberi erődítését”. Ezután Michael a jellemzett módon az emberben harcolt a sárkány ellen.
A lelkünk elé állított képen Michael kozmikusan az ember mögött tartózkodik; az emberben Michael éteri képmása él, ez viszi véghez a tulajdonképpeni harcot az emberben, így válhat az ember lassanként szabaddá a michaeli küzdelemben, hiszen nem Michael viszi véghez a harcot, hanem
az ember odaadása, és Michael ezáltal létrehozott képmása. A kozmikus Michaelben még mindig ott él az a lény, akihez az ember feltekinthet, és aki eredetileg létrehozta a sárkánnyal vívott kozmikus küzdelmet. Az események valóban nem csak a Földön történnek. A Földön zajló események az ember számára alapjában véve érthetetlenek, ha nem tekinti őket az érzékfeletti világban történő események képének, ha okait nem látja meg az érzékfeletti világban. Ezt a következő módon szeretném jellemezni. A ma „antropomorf”-nak megítélt módon kell beszélnem róla, bár nehéz elmesélnem emberi szavakkal azt, ami az érzékfeletti világban játszódik le!
Az emberek úgy gondolták, hogy amikor Michael a sárkányt a Földre vetette, ez a messzi, régmúlt emberelőtti időkben történt. Később azonban megjelent a Földön az ember, és a már leírt dolog következett be: Michael sárkánnyal vívott küzdelme egyre inkább belső emberi küzdelemmé alakult. Éppen a XIX. század vége felé mondhatta Michael, hogy a kép annyira megsűrűsödött az emberben, hogy az ember képes benső észlelésére, átérezheti lelkületében a sárkány legyőzőjét, legalább képében átérezheti valamelyest. A XIX. század utolsó harmada valóban rendkívül lényeges az emberiség fejlődésében. A régebbi korokban az emberben először Michaelnek csak mintegy halvány képe jelent meg, aztán ez egyre markánsabbá vált, és a XIX. század utolsó harmadában
a következő helyzet jött létre: a régebbi korokban erőteljes, láthatatlan érzékfeletti sárkány az ösztönökben, hajlamokban, kívánságokban és az animális emberi vágyban hatott. A szokásos tudat számára ez érzékalatti marad, az ember animális lényében él. Itt azonban él, elevenen létezik, feltüzeli az embert, hogy fokozatosan emberalattivá változtassa, benne él mindabban, ami az embert le akarja süllyeszteni. Az volt a helyzet, hogy Michael mindig maga lépett közbe az emberi természetnél, hogy az emberek ne süllyedjenek túlságosan mélyre. A XIX. század utolsó harmadában azonban az volt a helyzet, hogy Michael képe olyan intenzívvé vált az emberben, hogy úgyszólván csak az ember jóakaratától függött, hogy érzéseit felfelé irányítva tudatosan felemelkedjen Michael képéhez, hogy egyfelől - mintegy át nem világított érzelmi élményben - a sárkány képe nyilatkozzék meg számára, másfelől pedig - szellemi szemléletben és mégis már a szokásos tudata számára - Michael fénylő alakja állhasson lelki szemei előtt. Így tárulhat az ember elé lelkületének e tartalma: a sárkány ereje itt hat bennem, le akar húzni; nem látom, de érzem, hogy önmagam alá akar süllyeszteni. De a szellemiségben látom a sugárzó angyalt, a sárkány legyőzése mindig az ő kozmikus feladata volt. Lelkületemet e fényalakra koncentrálom, fényét lelkembe ragyogtatom. Az így beragyogott és átmelegített lelkület Michael erejét hordozza magában, és az ember szabad elhatározásából lesz képes arra, hogy Michaellel szövetkezve emberalatti lényében legyőzze a sárkány erejét.
Ha a legszélesebb körökben kifejlesztenék azt a jóakaratot, hogy az ilyen képzetet vallásos erővé emeljék, és minden lélekbe bevéssék, akkor mai életünk nem halovány ideákkal rendelkezne, ahogyan ma reformeszmék és egyebek alakjában mindenütt megtalálhatók, hanem olyasmivel, ami ismét bensőleg ragadhatja meg az egész embert, mivel bevésődhet eleven érzületébe, és ez eleven létének pillanatától fogva valóban élő kapcsolatba kerül az egész Kozmosszal is. Akkor Michael fénylő gondolatai volnának első hírnökei annak, hogy az ember ismét belépett az érzékfeletti világba. A megismerő látás vallásosan elmélyülne, bensőségessé válna. Az ember ezáltal előkészülne az év ünnepeire, hiszen ezek megértése már csak homályosan ködlik fel a régi időkből, és így teljes tudatával ünnepelné szeptember naptári hónapjának végén, ősz elején Mihály ünnepét. Ennek akkor lesz csak ismét jelentősége, ha képessé válunk arra, hogy ilyen eleven látomásunk legyen. Ha ezt a Mihály-ünnepet elevenen át tudjuk élni, és jelenkorunk ösztönös szociális impulzusává tudjuk tenni, akkor - mivel itt az impulzusok közvetlenül a szellemiből erednek - ez az impulzusok koronájának vagy voltaképpen kezdetének tekinthető, és ezekre van szükségünk, ha a mai hanyatlásból ki akarunk emelkedni. Az ideálokról való beszédhez akkor olyan ideált fűzhetnénk, ami nem az emberi fejből vagy szívből
származik, hanem a kozmoszból szól hozzánk. És amikor a fák elveszítik lombjukat, a virágok termőre fordulnak, a természet elküldi hozzánk az első fagyot, és megkezdi téli, holt állapotát, akkor meg- érezhetnénk a szellemiség kibontakozását, amihez az embernek kapcsolódnia kell - úgy, ahogyan húsvétkor érezzük a viruló, sarjadó tavaszt. Akkor a kozmosz polgáraiként olyan impulzusokat hozhatnánk az életbe, amelyek, mivel nem elvont gondolatok, nem maradnak absztrakt impulzusok módjára hatástalanok, hanem hatékonyságuk közvetlenül bebizonyosodik. Az élet csak akkor kap ismét lelki tartalmat, ha lelkületünk impulzusait a kozmoszból tudjuk kibontakoztatni.
