Amit tegnap Michael sárkánnyal vívott küzdelmének régi elképzeléséről elmondhattam, az már utalás lehetett arra, hogy korunknak valamilyen módon ismét életre kell keltenie az ebben a hatalmas képben rejlő, az emberiségnek - mint láttuk - nem is olyan túlságosan régi korszakából származó világszemléleti elemeket. Hiszen a tegnapi előadás különböző részeiben arra utalhattam, hogy ez a képzet sok lélek számára még a XVIII. században is teljesen eleven volt. Mielőtt megbeszélném a következő előadásokban, hogy mi vezethet korunk szelleméből, igazi szellemi szemléletéből ennek a képzetnek az újjáélesztéséhez, epizódszerűen közbeiktatva általánosabb antropozófiai gondolatmenetet kell ma önök elé tárnom. Ebből kiderül, hogy ezt a jelzett elképzelést hogyan eleveníthetjük fel újra olyan módon, hogy ismét igazi erővé váljon az emberiség gondolkodásában, érzésében és cselekvésében.

Ha megfigyeljük a mai embernek a természethez és az egész világhoz fűződő viszonyát, a mai viszonyt egészen elfogulatlanul a régebbi korokéval összehasonlítva azt mondhatjuk, hogy a mai ember alapjában véve valóban remete a kozmikus hatalmak tekintetében, hiszen születésével a fizikai létbe kerül, és földi létét megelőző korára nem emlékszik úgy vissza, mint valamikor az egész emberiség. Az ember csak az értelem és az emlékezés erőinek használatát sajátítja el, földi életének idejére emlékezik. Az emberi fejlődés régebbi korszakaiban az emberiség a földi létet megelőző élményeire is visszatekintett, olyan élmények valóságos emlékezete gyulladt fel benne, amelyeket mint szellemi-lelki lény élt át földi élete előtt. Az embert egyrészt az teszi ma mintegy a világ remetéjévé, hogy nincs tudatában annak, hogy földi élete a szellemi léthez kapcsolódik. Másfelől a kozmosz távolába veti a tekintetét, elnézi a csillagok és csillagképek külső alakját, de nincs már belső szellemi kapcsolatban a kozmosz szellemiségével. Még tovább haladva: az ember a természet világaira tekint a Földön, a növények sokféle szépsége, a hegyek nagysága, a felhők vonulása veszi körül. De itt is arra kell szorítkoznia, ami az érzékeire hat. Ha a természet gazdagságához intimebb, mélyebb kapcsolat fűzi, gyakran még attól is fél, hogy elveszítheti a természet naiv szemléletét. De bármennyire szükséges is volt az emberiségnek ez a fejlődési fázisa ahhoz, hogy a szabadság tudatának, érzésének átéléséhez eljusson, olyan szükséges volt az is, hogy teljes öntudathoz jusson, azokhoz a belső erőkhöz, amelyek teljes mértékben felkeltik benne az ént. Vagyis, mint mondtuk, bármilyen szükséges volt is az ember remeteélete a kozmoszban, ez csak egy olyan korba való átmenet során lehetett így, amelyben az ember ismét visszatalál

a szellemiséghez, hiszen mindennek és minden lénynek mégiscsak ez az alapja. A szellemiséghez való visszatalálást azzal az erővel kell elérnünk, amit megkaphatunk, ha a michaeli eszmét igazi alakjában, korunknak megfelelő alakban, helyes értelemben tudjuk megragadni.

Michael impulzusának át kell hatnia gondolati, érzelmi és cselekvő életünket. Természetesen nem elegendő, ha most azt halljuk, hogy Mihály ünnepének ismét fel kell elevenednie az emberiségben, és időszerű hozzáfűzni az év többi ünnepéhez, nem elegendő azt mondani, hogy kezdjünk hozzá, hogy megünnepeljük Mihály ünnepét! Kedves barátaim, ha a világban el kell érnünk azt, amire az antropozófia törekszik, akkor az antropozófusok intézkedéseiben természetesen nem szerepelhet a világban ma megszokott felületesség; az antropozófiából kisarjadó dolgoknak a legintenzívebb komolysággal kell létrejönniük. Hogy ebbe a komolyságba kissé beleéljük magunkat, kérem, gondolják végig, hogy az egykor eleven, ma pedig elhalványult ünnepek hogyan illeszkednek az emberiség fejlődésébe. Vajon a karácsony, vagy a húsvét ünnepe néhány ember elhatározásából eredt, akik kimondták, hogy elgondolásuk szerint ünnepet ülnek az év bizonyos időszakában, és ehhez megteszik a szükséges előkészületeket? Természetesen nem így történt. Hiszen, hogy a karácsony ünnepe bekerüljön az emberiség életébe, ahhoz Jézus Krisztusnak kellett megszületnie, e ténynek kellett a Föld világtörténelmi fejlődésébe lépnie, be kellett következnie egy hatalmas eseménynek. És a húsvét ünnepe? Nem lett volna a világon semmi értelme, ha nem a Golgotai Misztérium révén létrejött események emlékünnepe volna, ha ez az esemény nem nyúlt volna döntő módon az egész emberiség fejlődése számára a Föld történetébe. Ha ezek az ünnepek ma elhalványultak, ha karácsony és húsvét ünnepén már nem érezzük ezek teljes komolyságát, úgy ennek talán éppen oda kellene vezetnie, hogy Jézus Krisztus születésének és a Golgotai Misztériumnak intenzívebb megértése révén mélyítsük el újra ezeket az ünnepeket. De olyan gondolat semmi esetre sem támadhat bennünk, hogy ezekhez az ünnepekhez ugyanilyen felületes módon még egyet hozzáfűzve, most ősszel egyszerűen „megalapítjuk” Mihály ünnepét. Kell lennie valaminek, ami éppen úgy döntő lehet az emberiség fejlődésében - ha talán kisebb mértékben is -, mint valamennyi, az ünnepekhez vezető esemény. Egészen biztosan el kell jutnunk oda, hogy teljes komolysággal ünnepelhessük Mihály ünnepét, és a Mihály-ünnep megértésének az antropozófiai mozgalomból kell kisarjadnia. De ahogyan a karácsonyhoz és a húsvéthoz külső események, a lét objektív eseményei vezettek, úgy valaminek teljesen meg kell változnia az emberiség belső életében, hogy egy ilyen cselekvésre határozza el magát. Az antropozófiának alapvető élménnyé kell válnia, olyan élménnyé, amelyről az ember valóban hasonló módon szólhat, mint akkor, amikor a Jézus Krisztus születésében, vagy a Golgotai Misztériumban rejlő egész erőt átérzi. Mint mondottam, ez Mihály ünnepének esetében talán kisebb mértékben következik be, de valami ilyen lelket átformáló erőnek kell támadnia az antropozófiai mozgalomból. Hiszen azt szeretnénk, hogy az antropozófia ilyen lelkeket átformáló erőt kapjon. Erre csak úgy válik képessé, ha valóban élménnyé válik mindaz, ami - mondhatnám - a „tanításaiban” rejlik. Éppen ma vetítünk lelkünk elé néhány élményt, amely az antropozófia révén költözhet az ember lelkébe.

Az ember lelki életében megkülönböztetjük a gondolkodást, az érzést és az akaratot; és különösen az érzésre tekintve, emberi lelkületről beszélünk. Gondolkodásunkat hidegnek, száraznak, józannak, mintegy szellemileg kimerítőnek találjuk, ha a gondolatok absztrakt formában élnek lelkünkben, ha érzésünk melegét, lelkesedését nem tudjuk a gondolatokba juttatni. Csak akkor nevezhetünk valakit „kedélyesnek” ha megnyilatkozó gondolataiból lelkületének belső melege áramlik felénk. Valójában csak akkor tudunk valakihez közel jutni, ha nem csak kötelességtudóan, korrektül cselekszik velünk és a világgal szemben, hanem ha észrevesszük cselekedetein, hogy szívének lelkesedése, a természet és valamennyi lény iránti szeretete, melegsége áramlik belénk. Így ez az emberi érzület, mintegy a lelki élet közepén foglal helyet.

Az ember kozmikus remetévé válása folytán a gondolkodás és az akarat bizonyos jelleget kapott, de valójában leginkább az emberi érzület öltött ennek hatására bizonyos jelleget. A gondolkodás kiteregetheti tökéletes számításait a világmindenségről, talán élvezi is a számítások éleselméjűségét, de nem érzi meg, hogy alapjában véve milyen távol van az élet meleg lüktetésétől. Sok ember megelégszik talán korrekt, kötelességtudó cselekvésével, anélkül, hogy igazán érezné, hogy e józan cselekvések közepette élete csak fél élet. Egyik sem jut igazán közel az emberi lélekhez. Az ember egész lényéhez igen közel kerül azonban az, ami a gondolkodás és az akarat között van, mindaz, amit az emberi lelkület foglal magában. És ha olykor úgy hisszük, hogy némelyek különös adottságai folytán jelen korunkban az is kihűlhet, aminek lelkületét valójában fel kellene hevítenie, emelnie, lelkesítenie, úgy ez illúzió. Végül is az a helyzet, hogy az ember - paradox kifejezéssel - szükség esetén kedélytelen lehet azzal szemben, amit bensőleg tudatosan él át, de nem lehet kedélytelen anélkül, hogy ez valahogy meg ne ragadja mégis emberi lényét. Ha lelkileg el is viseli az ember, esetleg érzéketlenségével kényszeríti magát e kedélytelenségre, ez más formában mégis megtámadja egész lényét, beveszi magát egész fizikai organizációjába, egészségébe, betegségébe is. Korunk sok hanyatló jelensége alapjában véve éppen e kedélytelenséggel függ össze, sokan kerültek ilyen állapotba. Ha tegnap elkezdett elmélkedésünket kissé elmélyítjük, úgy jobban kidomborodik, hogy ezek az általános értelmű mondatok mit is jelentenek.

A mai civilizációba egyszerűen csak belenövekvő ember látja, észleli ugyan a külső világ dolgait, absztrakt gondolatokat fűz hozzájuk, a kedves virág, a fenséges növény esetleg szívbeli örömet, megnyugvást okoz neki, ha pedig fantáziája is van, akkor bizonyos belső képet is alkot róluk, de nincs sejtése arról, hogy a növényvilághoz mélyebb kapcsolat fűzi -, hogy először ezt az egy dolgot ragadjuk ki. Hiszen valamilyen szellemi szemlélethez csakugyan nem elegendő, hogy újra meg újra a szellemet emlegessük, hanem a körülöttünk lévő dolgokhoz fűződő igazi szellemi kapcsolatunknak kell tudatosodnia bennünk. Ha egy növényt a ma szokásos módon szemlélünk, akkor egyáltalán nem sejtjük, hogy a növényben egy elementáris lény rejtőzik, szellemiség rejtőzik, hogy minden növényben rejlik valami, amit nem elegendő megnézni és absztrakt képzetet alkotni róla, ahogy ezt ma tesszük. Mert minden növényben egy elementáris szellemi lény rejlik, de úgy, hogy mintegy elvarázsoltan van benne. És alapjában véve csak az szemléli a növényt helyesen, aki azt mondja magában: ez minden szépségével együtt egy elvarázsolt szellemi lény, akinek mélységes kapcsolata van az emberrel. Az ember valójában olyan bensőségesen kötődik a világhoz, hogy nem járhat a természetben anélkül, hogy a világhoz fűződő intim kapcsolatai ne volnának számára intenzíven fontosak. És ha a mező lilioma kihajt a csírából, és virágozni kezd, akkor - megszemélyesítés nélkül - egészen intenzíven el kell képzelnünk, hogy a liliom „vár valamire”. Ezt emberi szavakkal kellett elmondanom, de az emberi szavak természetesen nem teljesen találóak a dolgokra, viszont mégiscsak kifejezik a dolgokban lévő realitást. Ez a liliom voltaképpen valamire vár, amikor kibontakoztatja leveleit, és különösképpen virágát. Azt mondja magában: az emberek elmennek mellettem, megnéznek, és ha elegendő emberi szem vetette rám pillantását, akkor - mondja a liliom szelleme - felszabadulok a varázslat alól, és útnak eredhetek a szellemi világokba! Bizonyára azt mondják: sok olyan liliom nyílik, amit nem lát emberi szem. Ezeknél más a helyzet, az ilyen liliomok másként szabadulnak meg a varázslattól. Mert a liliomra tekintő első emberi szem határozza meg, hogy ezt a liliomot feloldja a varázslat alól. A liliom kapcsolatba kerül az emberrel, amikor az ember pillantása első ízben vetődik rá. Környezetünkben mindenütt ott vannak ezek az elementáris lények, és valójában így szólnak hozzánk: ne olyan absztrakt módon tekintsetek a virágokra, ne alkossatok felőlük csupán elvont képeket, forduljatok szívvel, érzéssel a virágok szellemi-lelki lakóihoz! Ők a ti réveteken óhajtanak kiszabadulni elvarázsolt állapotukból! Voltaképpen az emberi létnek az ásványok, növények és állatok elvarázsolt elemi lényeinek állandó megváltásában kellene eltelnie.

Az ilyen ideát egész szépségében átérezhetjük. De éppen helyes szellemi értelmében megragadva érezhetjük át olyan megvilágításban, hogy az egész kozmoszba általa illeszkedünk bele teljes felelősségünkkel. És ahogyan az ember jelenleg a szabadság fejlődésének kultúrkorszakában a virágokhoz kapcsolódik, az valójában csak „kóstolgatás”, hiszen voltaképpen innia kellene. Kóstolgat, amikor fogalmakat és ideákat alkot, holott innia kellene, lelkületében hozzákötődve a körülötte lévő dolgok és lények elementáris lényeihez.

Azt mondtam, hogy azokra a liliomokra nem kell gondolnunk, amelyeket az ember nem lát, csak azokra, amelyeket emberi pillantás ér, ezek akkor rászorulnak az emberi lelkülethez fűződő kapcsolatra. Nos, tehát: a hatás a liliomból indul ki! Míg az ember a természetet járja, állandóan különféle nagyszerű, hatalmas szellemi hatások érik a természet jelenségei révén. Aki e jelenségekbe be tud pillantani, az valójában állandóan tapasztalja mindannak végtelen sokféleségét és nagyszerűségét, ami a természet elementáris szellemisége révén áramlik mindenfelől az emberhez. És beleáramlik. A természetbe áradó érzékfelettiség szellemi mivoltában állandóan az ember felé áramlik a külső természet tükréből, amely az isteni szellemiség tükre, ahogy tegnap kifejtettem a külső képzet értelmében.

Az emberben azonban először ott van az erő, amit tegnap sárkány-erőként jellemeztem, Michael harcol a sárkánnyal, küzd ellene (a következő napokban még pontosabban megbeszéljük ezeket a dolgokat az igazi antropozófus elképzelés értelmében). Utaltam arra, hogy e sárkánynak állathoz hasonló az alakja, de valójában mégis érzékfeletti lény, ellenszegülése miatt taszították érzékfeletti lényként az érzéki világba, és most itt lakik. Utaltam rá, hogy csak az emberben létezik, mivel a külső természetben nincs meg. A külső természet ártatlan, az isteni-szellemiség tükre, és semmiféle köze sincs a sárkányhoz. Tegnap leírtam, hogy hogyan lakozik az ember lényében. Minthogy azonban az érzéki világban élő érzékfeletti lény, ezért azon nyomban magához vonzza mindazt az érzékfeletti elementáris erőt, ami a természet messzeségeiből áramlik az emberhez, összekapcsolódik vele, és ahelyett, hogy az ember lelkiségével, érzületével megváltaná, mondjuk, a növények elementáris lényeit elvarázsolt állapotukból, a sárkányhoz köti őket, alsóbbrendű természetébe süllyeszti őket, oda, ahol a sárkány tartózkodik. Mert a világon minden benne van a fejlődés áramlatában, és a fejlődés legkülönbözőbb útjait járja. Az ásványokban, növényekben és állatokban élő elementáris lényeknek magasabb léthez kell felemelkedniük, mint ahogyan ez a jelenlegi ásványokban, növényekben és állatokban lehetséges. Erre csak úgy képesek, ha áthaladnak az emberen. Az ember valóban nem csak azért él a Földön, hogy megalapítsa a külső kultúrát; az embernek a világ egész fejlődésében kozmikus célja van, és ez olyan dolgokkal kapcsolatos, mint amelyeket az imént leírtam: a földi létben alacsonyabb fokon álló elementáris lények magasabbra fejlődésével, mivel ezeket a magasabb fokra szánták és el is juthatnak a fejlődés magasabb fokára, ha az ember bizonyos kapcsolatba kerül velük, és mindez helyesen történik.

Az emberi fejlődés régi ösztönös korában valóban úgy volt, hogy az emberek lelkületében ott élt a lelki-szellemi, és ez éppoly magától értetődő volt számukra, mint a természeti tények; a világ fejlődése valóban előrehaladt, amikor a lét áramlása megfelelő módon hatolt át az emberen. Azonban éppen abban a korszakban, amelynek most kell lezárulnia, és magasabb szellemiséghez előrehaladnia, az történt, hogy az emberben számtalan elementáris lény a sárkány martaléka lett. Hiszen a sárkány lényege éppen az, hogy szomjazza és élvezi az elementáris lényeket, mindenfelé lopódzkodva be szeretne habzsolni minden növényt és ásványt, hogy magába szívhassa a természet elementáris lényeit. Össze akar ugyanis kapcsolódni velük, saját lényét át akarja velük hatni. Az emberen kívüli természetben ezt nem teheti meg, csak az emberen belüliben. Csak az emberi természetben teheti meg, mert csak ott létezhet. Ha ez így folytatódnék, akkor ez a Földet pusztulásra ítélné, akkor a földi létben feltétlenül a tegnap megbeszélt sárkány győzne. Egészen meghatározott okból győzne: hiszen ha az emberi természetben mintegy teleszívja magát elementáris lényekkel, akkor történik valami. Mégpedig fizikailag, lelkileg és szellemileg.

Szellemileg a következő történik. Ha a sárkány nem szívná fel az emberben a külső elementáris lényeket, akkor sohasem jutna a pusztán materiális külvilág ostoba hiedelméhez, ahogyan ezt a természettudomány ma feltételezi, sohasem jutna ahhoz, hogy holt atomokat feltételezzen, és hasonlókat, mint mostanában, és sohasem jutna olyan haladást gátló törvényekhez, mint az erő és energia megmaradása és ezekhez hasonlók. Az ember tekintetét az tereli el a dolgok szellemiségétől, hogy a külső elementáris lények benne tartózkodnak; ha kifelé tekint, akkor már nem a szellemit látja a dolgokban, ami közben belé költözött, csak a holt anyagot látja.

Lelki téren a következő történne. Amit az ember valaha is - így nevezném - a „lélek gyávaságában” nyilatkoztatott meg, az a sárkány által felszívott elementáris erőkből ered. A lélek gyávasága bizony igen elterjedt! Az ember nagyon is jól tudja, hogy bizonyos helyzetekben ezt vagy azt kellene tennie, bizonyos helyzetben ez vagy az a helyes. De nem tudja rászánni magát, nem tudja megtenni, valami lelki súly nehezedik rá: a sárkány testében lévő elementáris lények hatnak benne.

És fizikailag mi történne? Az embert sohasem gyötörnék a betegségek úgynevezett kórokozói, ha az imént leírt szellemi hatások révén teste nem válna a bakteriális hatások megfelelő talajává. E dolgok egészen a fizikai organizációba is behatolnak. Azt mondhatjuk: ha az embert helyesen szemléljük szellemi, lelki és fizikai állapotában, akkor látjuk, hogy ma milyen is e három irányban, hogy három irányban szakadt el a szellemiségtől - mindenesetre helyes céllal, szabadságának megszerzése céljából - és már nincsenek benne azok a szellemi erők, amelyek az övéi lehetnének. Látják, az embert életének e háromszoros gyengülése tartja vissza a szellemiség hatóerejének átélésétől, az, amivé a teleszívott sárkány alakult benne.

Kedves barátaim, az antropozófiát kétféleképpen lehet átélni. Közöttük még számos árnyalat is létezik, csak a két szélsőséges módot kívánom említeni. Az egyik ez: az ember leül a székre, veszi a könyvet, elolvassa, és „egészen érdekesnek”, vigasztalónak találja az ember számára, hogy létezik „szellem”, halhatatlanság. Igen, jóleső, hogy ilyesmi létezik, és hogy az ember lelkileg nem hal meg, amikor testileg halott. Az embert az ilyen világnézet jobban kielégíti, mint a materialista, úgy veszi fel, mint esetleg a földrajz absztrakt gondolatait. Csak éppen vigasztalóbb az, amit az antropozófia nyújt. Ez az egyik mód: úgy állnak fel, ahogy leültek, csak bizonyos megnyugvást kaptak az olvasmányoktól. Beszélhetnénk olvasmányok helyett, előadásokról is. Más módon is hathat az emberre az antropozófia, úgy, hogy például Michael sárkánnyal vívott küzdelmének eszméjét úgy veszi fel, hogy valójában bensőleg átalakul, fontos, döntő élményt jelent számára, és alapjában véve más emberként kel fel ennek olvasása után. E kétféle mód között még mindenféle árnyalat is létezik.

Az olvasók előző típusára például egyáltalán nem lehet számítani a „Michael-ünnep újjáélesztésére” vonatkozóan, csak azokra számíthatunk, akik legalábbis megközelítőleg akaratukban hordozzák az antropozófia eleven felvételét. Éppen azt kellene átélnünk az antropozófiai mozgalomban, hogy az először „gondolatként” befogadott gondolatokat szükségképpen életerőként érezzük át. Most egészen paradox dolgot mondok: olykor az antropozófia ellenfeleit könnyebb megérteni, mint a híveit. Az ellenfelek szerint az antropozófus gondolatok fantasztikusak, nem felelnek meg a valóságnak. Elutasítják, nem értik őket. Az ilyesmi viszont jól érthető, a legkülönbözőbb okok felhozhatók mellette, ez többnyire a gondolatoktól érzett öntudatlan félelem, de mindenféleképpen valamilyen viszonyt fejez ki. Gyakran az történik azonban, hogy a gondolatokat felveszik ugyan, de a gondolatok révén, amelyek eltérnek mindattól, amit egyébként felvehetnek a világban, még annyit sem éreznek, mintha bokájukat egy elektromos készülék érintené és rázná meg! Akkor az elektromos szikra révén legalább testileg éreznek valamilyen rezzenést. Ha nincs meg ez a lélekbe csapó szikra, az roppant fájdalmas. Ez éppen azzal kapcsolatos, hogy korunkban az embert nemcsak a fizikaiság- nak, hanem a szellemiségnek is meg kell ragadnia, meg kell fognia. Az ember kerüli az ütközést, a rángatást, nem kerüli azonban azt, hogy olyan gondolatok közeledjenek hozzá, amelyek más világokról szólnak, és jelenkori érzéki világunkba speciális módon illeszkednek be, és azt sem kerüli el, hogy a gondolatokkal szemben ugyanolyan közönyösen viselkedjék, mint az érzéki gondolatokkal szemben.

A Michael-erő az a felemelkedés, hogy a szellemi gondolatok úgy ragadhassanak meg bennünket, mint a világ valamely fizikai ténye! A szellemi gondolatok iránti bizalom az, ha hajlamosak vagyunk rá, hogy egyáltalán befogadjuk őket, úgy hogy tudjuk: ezt vagy azt az impulzust a szellemből merítem: átadom magam neki, megvalósításának eszköze leszek! Bekövetkezik az első kudarc - nem tesz semmit! Bekövetkezik a második - ez sem számít! A századik kudarc sem! Mert egy szellemi impulzus igazságát sohasem a kudarcok döntik el, ha hatását belülről átláttuk és megragadtuk. Egy szellemi impulzusban akkor van csak igazi bizalmunk bizonyos időpontban, ha azt mondjuk: száz kudarc ért, ez azonban legfeljebb azt bizonyítja, hogy ebben az inkarnációmban nem jöttek létre számomra az impulzus megvalósításának feltételei! Az impulzus helyességét azonban saját jellege révén látom meg. És ha az impulzus realizálásához szükséges erők csak száz inkarnáció múlva jönnek létre bennem - egy szellemi impulzus hatóerejéről vagy hatástalanságáról annak saját természetén kívül semmi sem győzhet meg! Ha elképzelik, amint az ember lelkületében nagy bizalom alakul ki valamilyen szellemi dologhoz, ha elgondolják, hogy az ember sziklaszilárdan ragaszkodhat a szellemben diadalmasnak látott dolgokhoz úgy, hogy akkor sem pártol el tőle, ha a külső világ mégannyira ellene is szól - ha mindezt elképzelik, akkor fogalmat alkothatnak arról, hogy a Michael-erő, a Michael- lény voltaképpen mit is akar az embertől. Mert csak akkor láthatják, hogy mi is a szellembe vetett nagy bizalom. Valamilyen szellemi impulzust el lehet halasztani, még a teljes inkarnáció tartamára is, de ha egyszer megragadtuk, akkor sohasem szabad meginogni abban, hogy bensőnkben ápoljuk és fejlesszük; csakis így tudjuk megőrizni az elkövetkező inkarnációinkra. És ha a szellem iránt érzett bizalom ilyen módon olyan lelkiállapotot hoz létre, hogy a szellemit ugyanolyan realitásként tudjuk átélni, mint a lábunk alatt lévő talajt, amelyről tudjuk, hogy nélküle egy lépést sem tehetnénk, akkor lelkületünkben átérezzük, hogy Michael valójában mit is kíván tőlünk.

Kétségtelenül elismerhetik, hogy a szellem iránt érzett aktív bizalom az emberiség utóbbi évszázadai, sőt utóbbi évezrede során végtelenül lecsökkent, és ma valójában a legtöbb ember számára az élet nem is támasztja azt az igényt, hogy az ilyen bizalom kifejlődjön. Ennek azonban be kellett következnie. Voltaképpen mit mondok ki ezzel? Azt, hogy az ember alapjában véve lerombolta maga mögött a Michael-erőkhöz vezető hidat. A világban azonban történt közben egy és más. Az ember bizonyos mértékben elszakadt Michael erejétől, hiszen a XIX. század merev és szigorú materializmusa, elszakadás Michael erejétől. A külső szellemiségben azonban ténylegesen győzött Michael ereje, éppen a XIX. század utolsó harmadában. Amit a sárkány az emberi fejlődés révén akart elérni, azt nem fogja elérni. De az emberi lélek előtt az a másik nagy feladat áll, hogy saját szabad elhatározásából vigye véghez Michaelnek a sárkány felett kivívott győzelmét. Ez azonban azt feltételezi, hogy az ember a szellemiséghez való viszonyában ki tudjon bontakozni a ma oly gyakori passzivitásából, és aktív kapcsolatba kerüljön vele. A Michael-erőket semmiféle passzivitással nem lehet megszerezni, passzív imádsággal sem. A Michael-erőket csakis azáltal lehet kivívni, hogy az ember szeretetteljes akaratával az isteni-szellemi erők eszközévé válik. Mert a Michael-erők nem azt akarják, hogy az ember könyörögjön hozzájuk, hanem azt, hogy szövetségre lépjen velük. Az ember képes erre, ha belső energiával veszi fel a szellemi világról szóló tanítást!

Így utalhatunk arra, aminek be kell következnie az emberben, hogy Michael gondolata ismét elevenné válhasson. Az embernek valóban meg kell szereznie a szellem átélését. A szellem átélését a puszta gondolatból kell megszereznie - nem pedig először valamiféle szellemi látásból. Baj volna, ha mindenkinek szellemi látóvá kellene válnia ahhoz, hogy bizalma lehessen a szellemben. Mindenkinek meglehet ez a bizalma, aki csak egyáltalán fogékony a szellemtudomány tanításai iránt. Ha az ember egyre jobban áthatja magát a szellem iránti bizalommal, akkor valamiféle imagináció jelenik meg számára, és erre az imaginációra várnak valójában a világ összes jó szellemei. Az ember úgy éli át majd a tavaszt, hogy átérzi a növényvilág szépségét, báját, bensőséges örömét leli a sarjadó, viruló életben; de ugyanakkor megérzi azt is, hogy minden sarjadó, viruló életben elementáris szellemiség varázsolódott el. Érzésévé, lelki tartalmává válik, hogy minden bimbó azt tanúsítja, hogy a virágzó növényben elvarázsolt elementáris lény lakik. Az embernek kialakul az érzéke ahhoz, hogy ebben az elementáris lényben ott él a vágy, hogy éppen ő váltsa meg, és ne engedje át a sárkánynak, akivel saját láthatatlansága folytán rokonságban van. Amikor azután ősszel a virágok elhervadnak, akkor az ember azt érzi, hogy valamelyest sikerült hozzájárulnia ahhoz, hogy a világ szellemi mivoltában egy kevéssel megint előbbre jusson, és hogy a hervadó, lekonyuló, magba átmenő virággal, amint kemény és fonnyadt lesz, elementáris lény bújik ki a növényből. Az ember akkor vezeti fel ezt az elementáris lényt a szellemiség felé, ahová törekszik, ha erős michaeli erővel hatotta át magát.

Az ember együtt fog élni az év lefolyásával. Átéli a tavaszt, mint a szellemiséghez törekvő elementáris lények születését, és átéli az őszt, mint az elementáris lények kiszabadulását a hervadó növényekből, virágokból, és így tovább. Az ember ősszel nemcsak idősebb lesz egy fél esztendővel, mint tavasszal volt, kozmikus remeteként csak önmaga számára élve, hanem tovább halad az élet egy szakaszán a létesülő természettel együtt. Az ember nemcsak ki- és belélegzi a fizikai oxigént bizonyos gyakorisággal, hanem részt is vesz a természet létesülésében, a természet szellemi lényeinek elvarázsolásában és feloldásában. Az ember nemcsak korosodását fogja érezni, hanem a természet változását saját sorsának érzi majd. Összeforr azzal, ami odakint növekszik, megnő saját lénye is, míg individuális valója szabadon, magát áldozva árad a kozmikus létbe. Ezzel tud hozzájárulni Michael sárkánnyal vívott harcának kedvező kimeneteléhez.

Így arra utalhatunk, hogy Mihály ünnepéhez az emberi lelkületben lejátszódó eseménynek kell elvezetnie, a lelkület olyan eseményének, amely az év folyását a jelzett módon ismét valóban reálisan éli át. Ne mondják azonban kedves barátaim, hogy ezt a lelkük elé állított absztrakt gondolatot átélik. Ezt csak akkor mondják, ha az antropozófiát igazán úgy vették fel a lelkükbe, hogy az antropozófia megtanítja önöket arra, hogy minden növényt, minden követ másként nézzenek, mint ahogyan azelőtt nézték őket. És akkor mondják, ha az antropozófia megtanította önöket arra, hogy az egész emberi élet létrejöttét másként szemléljék. Ezzel azt szerettem volna elérni, hogy legyen egy bizonyos szemléletük arról, minek kell előkészülnie az emberi lelkületben, hogy az alkalmassá váljék arra, hogy a környező természetet saját lényéhez hasonlóan átérezze. Az emberek még valahogy nehezen megőrizték azt, hogy vérkeringésüket úgy éljék át, hogy tudják, abban egyúttal az anyagi mellett a lelkiség is lejátszódik. Ha nem durván materialisták, úgy ezt még megőrizték. Mihály ünnepét azonban az készíti elő, hogy a külső lét lüktetését, mint bensőnket éljük át, és az év lefolyásával ismét úgy éljünk együtt, mint ahogyan saját bőrünkben zajló életünket megéljük.

Szeretném, ha ezeket az előadásokat valóban nemcsak a fejükkel fognák fel, hanem lelkületükkel is. Céljuk éppen az, hogy lelkük elé állítsák az antropozófia és az emberi lelkület kapcsolatát. Hiszen valójában igencsak hiába létezik az az antropozófia a világon és az emberek közt, amit nem fognak fel lelkileg, és ami nem áraszt meleget az ember lelkületébe. „Okosságot” az utóbbi évszázadok bőven hoztak az embereknek; a gondolkodásban olyan messzire haladtak, hogy már nem is tudják, milyen okosak. Ez már csak így van. Némelyek bizonyára azt hiszik, hogy a jelenkor emberei ostobák. El lehet ugyan ismerni, hogy ostobák is léteznek, de ez valójában csak azért van, mert az okosság

úgy megnőtt, hogy az emberek lelki gyengeségük folytán nem tudnak mit kezdeni vele. Mindig azt mondom, ha valakit ostobának mondanak: itt csak arról van szó, hogy az okosságával nem tud mit kezdeni. Már sok olyan összejövetelről hallottam, ahol egyik vagy másik szónokot azért nevettek ki, mert ostobának tartották; olykor azonban valóban azok tűntek a legokosabbnak, akiket leginkább kinevettek. Okosságot tehát a legutóbbi évszázadok éppen eleget hoztak az embereknek. Ma azonban a lélek melegére van szükség, és ezt az antropozófia nyújthatja. Ha valaki antropozófiát tanulmányoz, és azt mondja, hogy ez őt hidegen hagyja, akkor olyan, mintha újra meg újra fát rakna a kályhába, és azt mondaná, hogy sohasem melegszik fel. Csak meg kellene gyújtania a fát, akkor felmelegednék! Az antropozófiát elő lehet adni, ez a lélek jó fája, de mindenki, csak maga gyújthatja meg. Lelkületében mindenkinek meg kell találnia az antropozófia gyújtólángját. Aki az antropozófiát hidegnek, józannak, intellektuálisnak találja, annál csak az a lehetőség hiányzik, hogy meggyújtsa ezt a jól égő, melegítő és lelket átható antropozófiát, hogy áthathassa őt tüzével. Ahogyan a közönséges fához csak egy kis gyufaszálra van szükség, úgy az antropozófiához is. De ezzel egyúttal meggyújthatjuk Michael erejét is az emberben.