A külsőleg érzékelhető világhoz tartozik, s vele egy egészet alkot a láthatatlan világ. Hogy ez mennyire így van, az akkor mutatkozik meg, mikor szemünket az állatokról a növények felé fordítjuk. A növényi lét a földből sarjad és újul, az embert örömmel töltve el, s eközben valami titokzatosság érzése ébred bennünk. Az állatok benső aktivitása és akarata, úgy elsőre, szintén mutat valami titkosat, mégis azt mondhatjuk: itt van az akarat, ennek a következménye az állati alak, s az állat minden megnyilvánulása. A növény azonban, ahogyan a talaj felszínén oly sokféleképpen megjelenik, ahogyan a magból oly titokzatos módon, a föld és a légkör segítségével kifejlődik, azt az érzést kell bennünk ébressze, hogy itt még valami másnak is lennie kell, s a növény, adott alakjában, csak ennek a másvalaminek a segítségével tud előttünk megjelenni.

Ha azonban szellemi szemlélettel fordulunk a növényvilág felé, lényszerűségek egész tömegét látjuk; a régi, ösztönös szellemi látás idején ezek még ismert lények voltak, még tudtak róluk az emberek, ma a költők már csak a nevüket említik, mert elfelejtődtek. A mai emberiség már e neveknek sem tulajdonít realitást. Amint a növények körül működő, a növényeket körülrepeső világot egyre kevésbé tekintették realitásnak az emberek, úgy veszett el a növényvilág megértése; ahol, mint pl. a gyógyítás művészete terén olyan fontos lenne, ott is teljesen elvesztette már az emberiség ezt a megértést.

A növényvilág lényegi összefüggését a pillangók világával már eddig is felismertük. Ez az összefüggés igazán csak akkor áll lelkünk elé, ha mélyebben betekintünk a növényi működésbe.

A növények a talajba nyújtják gyökerüket. Szellemi tekintet kell hozzá, hogy a gyökeret jól átlássuk, s ha így tekintjük, meglátjuk, hogy mi is nyúlik itt a talajba; követni tudjuk, ahogyan a természet elementáris lényei körülveszik, körülfonják a gyökérszálak mivoltát. A régi szemlélet gnómok- nak, a magyar törpéknek nevezte, mi talán gyökér-szellemeknek hívhatjuk őket. Imaginatív és inspiratív látással úgy követhetjük munkájukat, ahogyan a fizikaiságban emberek és állatok életét követjük. Bizonyos fokig beleláthatunk ezeknek az elementáris szellemeknek a lélekszerűségébe, ebbe a gyökér-szellem világba.

A gyökér-szellemek népe egészen különös földi népesség, mely bár a külső tekintetnek láthatatlan, hatásában annál láthatóbb. Egy szál gyökér sem jöhetne létre, ha ezek a figyelemre méltó gyökér-szellemek nem közvetítenének a földrégió és a növény között, ha el nem vinnék a gyökerekhez a földnek áramlásba hozott ásványiságát. Persze, a szellemi alapfolyamatokat értem ezen.

Ezek a gyökér-szellemek, akik mindenütt jelen vannak a földrégióban, különösen jól érzik magukat a többé vagy kevésbé átlátszó, fémekkel átszőtt kőzetekben, ásványokban és ércekben, de legjobban akkor érzik magukat, mert akkor vannak tulajdonképpeni helyükön, ha az ásványiságot a növényekhez közvetíthetik. Ezeket a gyökér-szellemeket teljesen átjárja egyfajta benső szellemi jelleg, amit egyébként csak az emberi szemben, emberi fülben megragadható benső szellemiséghez tudunk hasonlítani. Ezen kívül csakis érzékszervből, semmi másból nem állnak. Érzék ez és egyfajta értelem is egyben. Nem csak lát, nem csak hall a törpe, hanem a látással, a hallással egyszerre meg is érti a látottat, a hallottat; nem csak felveszi a benyomásokat mindenünnen, de egyben az ideát is befogadja.

Igen, még arra a módra is utalhatunk, ahogyan a gyökér-szellemek az ideákat befogadják. Látják, itt nő a földből a növény (rajzolva). Ez a növény, amint azt mindjárt bemutatom, kapcsolatba kerül a Földön kívüli mindenséggel, és különösen egyes évszakokban, szellemi áramlások folynak felülről lefelé, a növényből, termésekből, virágokból a gyökerekbe, bele a földbe. S ahogyan mi szemünket nyitjuk a fény felé és látunk, úgy fordítják a gyökér-szellemek észlelőképességüket oda, ahol a földbe csepeg, amit a növények vezetnek fentről lefelé. Amit a fény küld a virágokba, amit a levegő készített a levelekben, igen, amit a távoli csillagok a növényi formákba juttatnak, az csepeg le a gyökér-szellemekhez. A növény összegyűjti a világmindenség titkait, azt besüllyeszti a talajba, s a gnómok abból jutnak a világmindenség titkaihoz, amit a növények összegyűjtenek számukra, szellemi módon. És miközben a gnómok, magyarul: törpék érceken és kőzeteken át vándorolnak ősztől kezdve és a télen át, víve magukban a növényekből lecsepegett titkokat, ők azok a lények a Földben, akik az egész világmindenség eszméit, ideáit hordozzák áramló vándorlással. Számukra a növényvilág azt jelenti, ami a mi számunkra a fény, mert abból veszik fel a kozmosz ideáit; azt hordják le a Föld mélyébe. Teljes tudatossággal viszik azt ásványtól ásványig, kőtől kőig.

Mi nem azért nézünk a földi mélységekbe, hogy onnan absztrakt eszméket hozzunk fel valamiféle, csak mechanikusan ható természeti törvényszerűségekhez; mikor odatekintünk, látjuk a vándorló, változásokon áthaladó törpéket Földünk belsejében, az értelem fény-teljes őrzőit.

Mivel ezek a gnómok egyben tudják is, amit látnak, tudásuk hasonló jellegű, mint az emberé. Ők a katexochén értelmi lények, teljességgel értelemből vannak. Bennük minden értelem, de univerzális értelem, s így csak elnézik az emberi értelemet, mint tökéletlent. Tulajdonképpen kinevetnek minket búvárkodó, küszködő eszünkért, amivel néha ezt-azt meg tudunk ragadni, fel tudunk fogni. A gnómoknak nem kell gondolkodniuk, az értelmet a világban a dolgokkal együtt látják. Különösen akkor lesznek ironikussá, mikor észreveszik, hogy az embernek fáradsággal kell gondolkoznia, míg valamire rájön. Hogyan lehet - így szólnak a gnómok - valakinek azon fáradozni, hogy gondolkozzon, hogy a dolgoknak utánagondoljon? Az emberek buták - mondják mert mielőtt megértenének valamit, előbb gondolkozniuk kell!

De akkor válnak, mondhatnám, a neveletlenségig gúnyossá, ha valaki logikáról beszél nekik. Mert mire való egy ilyen fölösleges dolog: bevezetés a gondolkozásba? Hiszen a gondolatok itt vannak! Az eszmék a növényeken át áramlanak. Mért nem dugják az emberek olyan mélyre a földbe orrukat, ahol a növénygyökerek vannak, mért nem engedik, hogy orrukba csepegjen, amit a Nap mond a növénynek? Akkor tudhatnának valamit! De logikával - mondják ők - a tudásnak mindig csak kicsike darabját lehet megszerezni.

Így hát a törpék az univerzum, a világmindenség hordozói itt a földben. De a földet magát nem szeretik. A mindenség ideáival surrannak a földön át, de a tulajdonképpeni földiséget gyűlölik. Ezt a valamit legszívesebben elkerülnék, mégis itt kell maradjanak benne, hamarosan látni fogjuk, hogy miért. De gyűlölik, mert a földszerűség állandó veszélyt jelent számukra, ugyanis azzal fenyegeti a törpéket, hogy fel kell vegyenek egy bizonyos alakot: olyan alakokat, melyekről az utolsó előadásban beszéltem, nevezetesen a kétéltűek: a békák és a varangyok alakját. A törpék érzése ott, a földben a következő: ha túlságosan összenövünk a földdel, béka, varangy vagy gőte alakunk lesz. Ugrásra készen élnek folytonosan, nehogy túl erősen összenőjenek a földdel, nehogy béka vagy varangy alakot kelljen ölteniük.

Állandóan védekeznek a föld adta alak ellen, ami éppen abban az elemben fenyegeti őket ilyen módon, amiben élnek. Hiszen a földes-nedves elemben tartózkodnak, s ott veszélyezteti őket állandóan a kétéltűek formája. Ebből a hatásból folytonosan kitépik magukat, és a Földön kívüli mindenség eszméivel töltekeznek. Így benn a földben ők jelentik a földönkívüliséget, éppen mert folytonosan el kell kerüljék az összenövést a földdel. Ha el nem kerülnék, egyedi lényként fel kellene vegyék a béka-alakot. Éppen ebből az antipátia-érzésből, mondhatnám: gyűlöletből, amit a földdel szemben éreznek, ebből nyernek erőt, amivel a növényeket kisarjasztják, kihajtják a földből. Mert alapvető erejükkel állandóan ellökik magukat a földtől, ezzel a lökéssel megadják a növények fölfelé-növekedésének az irányát. Magukkal ragadják a növényeket. A törpék földellenes antipátiája miatt a növények csak gyökerükkel maradhatnak meg a földben, emiatt nőhetnek ki a földi térből. Tehát: az őseredeti gnóm-erő ragadja ki a földből a növényt és készteti felfelé növekedésre.

Mikor aztán felnő a növény, elhagyja a törpék területét, térségét; a nedves-földes világból átlép a nedves-levegős régióba, s azt a részét fejleszti, mely a fizikai külsőben mint levélzet jelenik meg. Itt, a levelekben mindenütt, megint más lények tevékenykedése hat, a vizes elem elementáris lényeié, akiket a régi, ösztönös látó-művészet pl. undine névvel illetett; magyar nevük: sellő. Amint a gyökér körül sürgő-szövögető törpevilágot, úgy láthatjuk ezeket a vízi lényeket is, amint tetszéssel figyelik a törpék okozta fölfelé törekvést a növényekben; láthatjuk a víz elemi lényeit, ezeket a sellőket, vagy vízi tündéreket, undinéket.

Más a sellő-lények benső természete, mint a gnómoké. Nem tudnak úgy a mindenség felé fordulni, kifelé, mint egy érzékszerv. Tulajdonképpen csak mintegy beleadni tudják magukat a kozmosz vizes-levegős elemben működő, szövődő, hatékony életébe, s így nem is afféle világos szellemek, mint a gnómok. Mintegy folytonosan álmodnak, s az álmuk egyben a saját sellő-alakjuk. Nem gyűlölik oly erősen a földet, mint a gnómok, de a földdel szemben ők is szenzibilisek, érzékenyen szembefordulok. A víz éteri elemében élnek, átúszva, átszőve azt. Rendkívül érzékenyek mindennel szemben, ami halszerű, mert őket meg az a veszély fenyegeti, hogy hal alakjuk lesz. Ezt az alakot átmenetileg fel is veszik, de mindjárt el is hagyják egy másik metamorfózis kedvéért. Álmodják saját alakjukat, s álmodva oldják és kötik a levegő anyagait, elválasztják és összevonják, s titokzatos módon beleviszik a levelekbe, abba, amit a gnómok felfelé taszigálnak. A törpék, a gnómok lökik ki a növényeket a földből, de azok ott elszáradnának, ha az undine-lények nem úsznának oda mindenfelől, s a maguk álomszerű módján nem bizonyulnának - másként nem mondhatom - kozmikus vegyészeknek. Ok álmodják az anyagok kötődését és oldódását. Ez az álom, amibe a földet elhagyó növények belenőnek, ez az álom maga a kozmikus vegyész, mely a levélből kiinduló anyagkapcsolódást és bomlást okozza.

Így hát azt mondhatjuk: a sellők a növényi élet kémikusai; kémiáról álmodnak. Végtelenül finom szellemiség van bennük, s ennek ott van az elemi helye, ahol víz és levegő érintkezik. A sellők teljesen a vizes elemben élnek, de jó-érző tetszést az okoz bennük, mikor valamilyen felülethez, akár csak egy vízcseppnek, vagy más vízszerűnek a felületéhez jutnak el. Mert minden törekvésük arra irányul, hogy megvédjék magukat egy alaktól, mégpedig a hal maradandó alakjától. Állandó metamorfózisban, változékonyságban akarnak maradni, az örök, a mindig-maradó átváltozás lehetőségében. És a változás ezen állandó lehetősége révén, melyben a csillagokról, a Napról, fényről és melegről álmodnak, kémikussá válnak, s a levélből indítva a növényt alakulásában továbbvezetik; azt a növényt, melyet a törpék ereje fölfelé taszít, így fejleszthet hát a növény levélzetet, s a levél növekedésének titka nem más, mint sellő-álom, amibe a növény belenő (rajzolva).

Amilyen mértékben így hát a növény belenövekszik a sellő-álomba, úgy érkezik el a következő régióba, abba, ahol szellemek élnek a levegő-hő elemben éppen úgy, amint a gnómok a földes-nedves, a sellők pedig a levegős-nedves elemben. Így a levegős-hőszerű elemben azok a lények élnek, akiket egy régi, ösztönös szellemi látó művészet szilieknek, magyarul tündéreknek nevezett. Ezek a szilfek azonban, minthogy a meleg-levegős elem mindig fénnyel telt, előretörnek a fényig, a fény rokonaivá válnak. Különösen fogékonnyá válnak a légkörben lévő minden nagyobb vagy kisebb légmozgásra. Ha ősszel vagy tavasszal fecskerajt látnak, látják, amint a madarak röptükben lengésbe, rezgésbe hozzák a légtestet, ez a minden egyes madárnál megtalálható légáram a tündérek számára valami hallhatót jelent. Nekik abból kozmikus zene szól. Ha Önök hajón utaznak valamerre, s a sirályraj megjelenik, mozgékony légáramlást idézve elő, rop- tűk szellemi hangzást kelt; a hajót szellemi zene kíséri.

Ebben a zengésben megint csak a tündérek élnek, itt bontakoztatják, itt fejlesztik ki mivoltukat, a felkavart, mozgékony levegőáramlásban. Ez a hazájuk. Felveszik mindazt, amit ebbe a levegő-ingásba a fény ereje küld. S bár a sziliek is többé-kevésbé alvó lények, mégis ott érzik leginkább hazájukat, ott a legotthonosabbak, ahol madarak hasítják a levegőt. Ha egy tündér madár nélküli levegőt kényszerül átrepülni, úgy érzi, mintha elvesztette volna önmagát. S ha meglátja a levegőben a madarat, valami egészen különös történik vele. Egy bizonyos folyamatot már az emberben is többször be kellett mutatnom, azt a folyamatot, melynek során az emberi lélek eljut az „én" kimondásához. Többször felhívtam már a figyelmet Jean Paul kijelentésére, mely szerint, mikor az ember először jut el az én- képzethez, akkor mintegy belát a lélek elfüggönyözött szentek szentjének mélyébe. A tündér nem nézhet a saját lelkének szentek szentjébe, őt akkor borítja be az én-érzet, mikor meglátja a madarat. Amit a levegőn átrepülő madár benne felébreszt, abban találja meg énjét. S mivel ez így van, mivel énje valami külső hatásra gyűl fel benne, a tündér a szeretet hordozója lesz; a levegőn át hordozza a szeretet. A tündér a szeretet, a szerelem vágyait egyben a világmindenségen is átviszi, mert bár olyasmi él benne, mint az emberi vágy, énjét nem magában hordja, hanem a madárvilágban.

Így a tündérek mélységes szimpátiát éreznek a madárvilág iránt. Ahogyan a törpe gyűlöli a kétéltűek világát, ahogyan a sellő ódzkodik, s nem kívánja megközelíteni a halakat, távolodni kíván a halaktól, bizonyos értelemben borzad tőlük - úgy vonzódik a szilf, a tündér a madárhoz. Jól érzi magát, ha lebegőn zengő levegőt vihet a madártollak közé. Ha megkérdeznék a madarakat, kitől is tanultak énekelni, azt hallhatnák tőlük, hogy inspirátoruk a tündérvilág. A tündérnek tetszik a madár-alak, de a kozmosz rendje visszatartja, s így nem válhat madárrá; feladata ugyanis más: ő közvetíti a növényhez szeretettel a levegőt. Ő hatja át fénnyel a növényt. Ezzel aztán, mármint azzal, hogy a tündérek fénnyel hatják át a növényt, valami egészen sajátos dolgot teremtenek.

Látják kérem, a sziliek folytonosan viszik a fényt a növényekbe, a fény pedig, azaz a növényekben lévő tündér-erő a kémiai erőkre hat, arra, amit a sellők helyeztek oda. Itt együtt hat hát a szilf-fény és a sellő-kémia, s ez egy különleges, plasztikus tevékenység. A sziliek az ideális növényi formát szövik meg a sellők- munkálta anyagból, amint az fölfelé áramlik. A növény ideális alakját, tulajdonképpen az ősnövényt szövik bele a fényből és kémiai sellő- működésből álló növénybe. És ősszel, mikor a növények hervadnak, s a fizikai anyag mind szétbomlik, ezek a formák mintegy lecsepegnek, harmatoznak, s a törpék észlelhetik őket. Azt észlelhetik, hogy a Nap a szilfek révén, a levegő a sellők révén mit is hozott létre. Ezt észlelik a törpék, a gnómok, s egész télen át azzal foglalkoznak, ami a növényekből a talajba jut. A világ ideáit ragadják meg a növényi formákban, azt, ami a szilfek segítségével vált plasztikussá és most ideális szellemi formájában kerül a talajba.

Emberek, akik csak materiálisán, azaz csak anyagból állónak nézik a növényt, erről a szellemi-ideális alakról persze mit sem tudnak. Így kerül a a materiális növényszemléletbe a grandiózus tévedés, egy félelmetes tévedés. Ezt kívánom még vázolni Önöknek.

A materiális tudományban mindenütt így olvashatják: itt gyökerezik a növény a talajban, efölött bontja ki levélzetét, s végül virágát; a virágban van a porzó, a termő, s aztán, általában egy másik virágból, annak portokjából virágpor érkezik, s így a termőben lévő magkezdemény meg lesz termékenyítve. Ezúton keletkezik a növény magja. Így írják ezt le mindenütt. Bizonyos fokig a termőt nőneműnek, a portokból érkezőt pedig hímneműnek tekintik. Nem is lehet ezt másként nézni, amíg valaki a materiális szemléletnél marad, mert ez a folyamat valóban megtermékenyítésnek látszik. Pedig mégsem az. Hogy a növények szaporodását, a megtermékenyítést átlássuk, ahhoz tudatosítanunk kell, hogy a sellők, a nagy vegyészek hogyan is működnek a növényben; hogy a szilfek hogyan hozzák létre az ideális növényi formát, s az hogyan süllyed a földbe, ahol a törpék észlelhetik. A növényi forma a földben van tehát, ott lenn őrködnek fölötte a törpék, miután meglátták. A föld anyaölként fogadja a fentről lecsepegőt, s itt egészen másvalami van, mint amit a materialista tudomány leír.

Ott fenn a növény, áthaladva a sziliek régióján, az elementáris tűzszellemek szférájába kerül. A tűzszellemek a hő-jellegű fényszerűség lakói. Mikor a földi hő a tetőfokára ér, vagy mikor az éppen a legalkalmasabb, összegyűjtik a meleget; ahogyan a szilfek fényt, úgy gyűjtenek ők hőt, s belehordják azt a növények virágaiba.

Így a sellők a kémiai étert, a szilfek a fényétert és a tűzszellemek a hőétert viszik bele a növénybe.

És a virágpor? Kis léghajóként szolgál a tűzszellemeknek, hogy a meleget bevihessék a magvakba. A porzószálak segítségével gyűlik be mindenhonnan a hő, s a porzókból aztán a magházban lévő magkezdeményekbe jut. Ami itt a magban alakul, az a kozmoszból jön, s egészében hímnemű. Nem a termő a nőnemű és a porzó a hímnemű! A virágban nem történik semmiféle megtermékenyítés, ellenben ott történik a hímnemű mag előkészítése. Megtermékenyítőként ezután a tűzszellemek által a virágba összegyűjtött hő fog hatni, maga a kozmikus férfiúság kerül kapcsolatba a nőiséggel; ez pedig eszmei alakban már korábban lehullott a talajba a növények megformáltságából, s ott nyugszik. A növény anyja a föld, s atyja az ég. Egy növény számára semmi sem lehet anyai öl, ami a földiségen kívüli történésből való. Kolosszális tévedés, ha valaki azt hiszi, hogy a magház a növény nőnemű része. Ott éppenséggel a tűzszellemek által a kozmoszból összehordott férfiúság található.

A kambium, mely egyaránt terjeszkedik a kéreg és a fatest felé, ez a kambium viszi bele az ideális növényalakot a növénybe, mint anyai jelleget. A megtermékenyítés: a törpe-hatás és a tűzszellemek hatásának egybeáradása. A törpék vagy gnómok, alapjában véve ők a növényi szaporodás szellemi bábái. A megtermékenyülés a tél folyamán a földben történik, mikor a földbe került magvakhoz a törpék odaviszik a tündér- és sellő-áthatotta alakzatokat, amikor ezek az alakzatok rátalálnak a megtermékenyítő magvakra.

Látható ebből, hogy a szellemiek nem tudása, nem ismerése annak, hogy törpék, sellők, tündérek és tűzszellemek - utóbbiakat nevezték régen szalamandereknek - együtt élnek, beleszövődnek a növények növekedésébe, ez a „nem tudás” oda vezet, hogy az embereknek egyáltalában nincs világos képe a megtermékenyülésről a növényvilágban. Tehát itt, a talajon kívül semmiféle megtermékenyülés nem történik, mert a növényvilágnak a Föld az anyja és az Ég az atyja. Szó szerint ez a helyzet. A megtermékenyülés pedig úgy történik, hogy a törpék átveszik a tűzszellemektől, amit azok a virágpor kis hajóin behordtak a magkezdeménybe, mint koncentrált kozmikus hőt.

Így hát a tűzszellemek a hőhordozók. Természetes, hogy ezután már könnyen megértik Önök, hogyan is jön létre a növényi növekedés: Először is a gnómok vagy törpék, annak segítségével, amit a tűzszellemek nekik átadtak, átengedtek, életétert visznek a gyökerekhez. Azt az életétert, amiben maguk is élnek, azt hordják a gyökérhez. Azután a sellők vagy undinék ápolják a növényben a kémiai étert, majd a tündérek vagy szilfek a fényéiért, végül a tűzszellemek a hőétert. A hőéter termése aztán megint összeköttetésbe kerül azzal, ami ott lenn az élet.

A növényvilágot csak azzal együtt érthetjük meg, ami körülötte zsong, nyüzsög, szövődik és él. A legfontosabb növényi folyamat magyarázatához is csak akkor juthat el az ember, ha behatol ezekbe a dolgokba, és ha szellemi módon teszi ezt.

Érdekes lesz elolvasni Goethe jegyzetét, ha majd egyszer mindezt elismerik az emberek. Ő ugyanis szörnyen mérgelődött egy botanikus miatt, aki ott fenn, a növényeken zajló örökös menyegzőről beszélt. Mérgelődött Goethe a „növényeken fönn zajló menyegző” kifejezésen, mert azt természetellenesnek találta. Nála ez biztos ösztönből adódott, mert azt még nem tudta, hogy lenn a földben mi is történik, hogy a növények számára a föld anyai öl, az ég nemző atya. Ösztönösen érezte azonban, hogy ami ott fenn zajlik, az nem lehet az, aminek minden botanikus állítja.

Így megismerték Önök a növény és a Föld összefüggésének egyik oldalát. Itt azonban még valami mást is szemügyre kell vennünk. Mikor a tűzszellemek surrogva közvetítik a virágport ott felül, az embernek egyfajta érzése támad. Erőteljesebb érzés ez, összehasonlítva a szilfek okozta érzéssel. A szilfek én-érzésüket akkor kapják, ha madarat látnak szállani. A tűzszellemek még inkább így vannak a pillangókkal, sőt, az egész rovarvilággal. Éppen ők azok, a tűzszellemek, akik legszívesebben a rovarok nyomában vannak, hogy meleget közvetítsenek a magkezdeményhez. A virágról virágra zümmögve szálló rovarokat követik, hogy hordozhassák a koncentrált hőt, melynek be kell jutnia a földbe, hogy ott az ideális növényalakkal kapcsolódjon. Benső rokonságot éreznek a lepkevilággal, általában az egész rovarvilággal, s nyomaikat követik, amint virágtól virágig zümmögnek. Az az ember érzése a virágról virágra szálló rovarokat nézve, hogy minden ilyen surrogó rovarnak valami különleges aurája van, mely nem igazán magyarázható magából a rovarból. Különösen nehéz a méheknél ennek a világosan fénylő, csillogó, sugárzó aurának a magyarázása, amint zümmögve haladnak növénytől növényig. Hogy miért? Mert a méhet, a rovart mindenhova elkíséri egy tűzszellem. Ez a tűzszellem olyannyira rokonnak érzi magát a méhecskével, hogy ha egy méh itt száll, az a szellemi látás számára olyan aurát mutat, melyet tulajdonképpen a tűzszellem ad neki. A tűzszellem nem csak, hogy a rovar jelenlétében érzi énjét, de a rovarral teljesen össze is akar kapcsolódni.

Ezáltal nyerik a rovarok azt az erőt, amiről beszéltünk, ami a kozmoszig ható ragyogásban mutatkozik. Így kapják a rovarok az erőt, amivel a velük egyesült anyagot egészen át tudják szellemíteni, s az átszellemített anyagot ki is sugározhatják a kozmoszba. Ahogyan a hő készteti a lángot fényárasztásra, úgy történik ez a Föld felületén is, mikor a rovarok a fizikai megtestesülésre leszálló embereket vonzó ragyogást a világmindenségbe kibocsátják. A rovarok azok, igen, őket lobbantja kozmoszig ható tettre a körülöttük sürgő tűzszellemek világa (l. a rajzon a piros és sárga jeleket).

A tűzszellemek egyrészt azon tevékenykednek, hogy áttüzesedett anyag áramolják ki a kozmoszba, másrészt viszont arról is gondoskodnak eközben, hogy a Föld belsejében koncentrált hő hasson, koncentrált tűz, hogy ott a törpék segítségével feltámadhasson a tündérek és sellők által lepergetett szellemi forma.

Látják kérem, ez a növény növekedésének szellemi folyamata. És mivel az ember tudattalanja sejti, hogy a sarjadó, virágzó növény körül valami különlegesség van, ezért a növényvilág titokzatosnak tűnik. A titok nem törik meg, nem törlődik le a csodálatos misztériumok hímpora; ezzel szemben azt mondhatnám, hogy a növények embert gyönyörködtető, felemelő hatása csak fokozódó elragadtatásra késztet, ha nem csak a fizikai növény van előttünk, hanem az intelligenciából alakult, közvetlenül értő gnóm-világ is, amint a növényeket fölfelé taszítja. Amint, bizonyos fokig az emberi értelem sincs alávetve a nehézkedési erőnek, hiszen úgy hordozzuk fejünket, hogy súlyát nem is érezzük, úgy győzik le a gnómok fény-intelligenciájukkal a földszerűt, s így taszítják fölfelé a növényeket. Ok terjesztik ott lenn az életet. De elhalna ez az élet, ha fel nem lobbanna a kemizmus; a fénynek pedig át kell áramolnia mindezeken. Így látjuk, mondhatnám alulról fölfelé haladva feketén-kéken a nehézkedési erőt (rajzolva), mely a törpék által vesz lendületet felfelé, és a sellők, az undinék nyüzsgését a növény körül. A levelek jelzik, amint keverik és szétválasztják az anyagokat a felnövekvő hajtásban. Fentről lefelé viszont a szilf-szellemek, a tündérek sulykolják a fényt a növényekbe plasztikus formát adva nekik, s ez a forma idealizáltan halad lefelé, ahol a föld anyai öle veszi fel. És a tűzszellemek ugyancsak körülzsongják a növényt, a magvak pontocskáiba koncentrálva a kozmikus hőt; ez is lekerül a gnómokhoz, Így alakíthatnak ők tűzből és életből új növényt.

Láthatják, kérem, hogy hogyan jut a Föld a maga taszító erejéhez, sűrűségéhez a gnómoknak és sellőknek a halakkal és kétéltűekkel szembeni antipátiája által. Ha tömör a talaj, ez a tömörség maga az antipátia, mellyel a gnóm és az undine fenntartja a saját alakját. Ha pedig fény és hő száll alá a Földre, ez a szimpátia-erő kifejeződése is egyben, a légtéren át hordozott megtartó szeretet ereje, a megtartó tűzszellem-áldozaté, a fentről föld felé hajló erő.

Azt mondhatjuk tehát: a talaj felett összenő a felfelé törekvő földi szilárdság, a földi magnetizmus és súly a lefelé törekvő szeretet- és áldozat-erővel. S ahogy a szeretet és áldozat ereje és a felfelé áradó nehézkedés és sűrűség ereje, a mágneses erő egymásba hat a talaj felett, a találkozás helyén kifejlődik a növények mivolta. A növényé, mely a kozmikus szeretet és áldozat, a kozmikus súlyszerűség és magnetizmus egymásba hatásának kifejeződése.

Ezzel látták, hogy miről is van szó, mikor tekintetünket az elragadó, felemelő s oly kedves növényvilág felé fordítjuk. Átlátni csak akkor fogjuk ezt, mikor a szellemet, az érzékfelettit is képesek vagyunk látni a fizikai, az érzékelhető mellett. Ezáltal egyben korrigálni is lehet a materiális botanika tévedését, mintha a megtermékenyítés ott fenn történne. Ott fenn ugyanis nem megtermékenyítés történik, hanem a férfiúi, égi magnak az előkészítése a Föld anyai ölén készülő növény részére.