Tegnap a természeti lét másik oldaláról beszéltem Önöknek, azokról a lényekről és folyamatokról, melyek érzékelés feletti módon, láthatatlanul kísérik az érzékelhető, látható természetet. Egy régebbi, ösztönös látás ezekre a természeti lét mögött álló érzékfeletti lényekre ugyanúgy nézett, mint az érzékelhetőkre. Ma ezek a lények bizonyos mértékig visszahúzódtak az emberi tekintet elől.

Hogy a törpék, sellők, tündérek és tűz-lények népe nem érzékelhető éppen úgy, mint az állatok, a növények, általában a fizikai világ, ez csak azért van, mert az ember a földfejlődés jelen időpontjában nincsen abban a helyzetben, hogy a fizikai- és éterteste nélkül szellemi mivoltát ki tudja bontakoztatni. A földfejlődés mai időszakában lelke használatához az étertestre, szelleme használatához a fizikai testre van utalva. Szellemének eszközét, az érzékszerveket ugyanis a fizikai test szolgáltatja, s ez nem képes kapcsolatba lépni a fizikai világ alapját képező lényekkel.

Éppily kevéssé képes erre az étertest, melyre az embernek lelki élete kibontakoztatásához van szüksége. Ha szabad ezt így kifejeznem: ezáltal elveszti földi környezetének felét. Elvész számára minden, amiről tegnap, mint elemi lényekről beszéltem. Ezekhez a fizikai- és az étertest nem jut el. Hogy mi az, ami így elvész, erről akkor szerezhetünk fogalmat, ha tisztázzuk, mik is azok a törpék, tündérek stb.

Látják kérem, itt él alattunk a jelenlegi alacsonyrendű állatok egész serege. Csak puha masszából állnak, a folyékony elemben élnek és tevékenykednek, szinte semmi belső, vázszerű részük sincs, nem ad nekik belső támaszt semmi sem. A Föld legkésőbb keletkezett lényei közé tartoznak. A mai, kialakult Földön kell elvégezzék mindazt, amit a legrégebbi földi lény, az ember, a maga fejszerkezetére nézve már a régi Szaturnuszon elvégzett. Ezért nem juthatnak odáig, hogy vázalkotásra alkalmas szilárdságot hozzanak létre magukban. Mármost itt vannak a gnómok, akik szellemi módon, kívülről egészítik ki a világban azt, ami az egészen alacsonyrendű élőlényekből hiányzik, fel a csontvázzal még alig bíró halakig, kétéltűekig. Az állatvilág alacsony foka csak azért lehet egész, mert léteznek ezek a gnómok, törpék.

A világban a lények igen különböző viszonyban vannak egymással, azért lehetséges, hogy a gnómok és az alacsonyrendű élőlények között az létezhessen, amit tegnap antipátiaként jellemeztem. A törpék az efféle alacsonyrendű lényekhez nem akarnak hasonlóvá válni, óvakodnak felvenni azok alakját. Amint elmondtam, ez a törpenép rendkívül okos, intelligens, intelligenciájuk már az észleléssel együtt adva van. Valóban, mindenben éppen ellentétes képet mutatnak, mint az alacsonyrendű állatok. A növényi életben játszott, tegnap említett jelentőségük mellett, mintegy hozzáteremtik az alacsonyrendű állatokhoz, ami azokból hiányzik. Mert az alacsonyrendű állatvilág tudata tompa, a gnómoké pedig a legvilágosabb. Ezek az állatok csontváz nélküliek, a törpék viszont mindent összekötnek, összevonnak, ami, hogy úgy mondjam: a nehézkedési erőből adódik, és abból alakítják ki testük illékony, láthatatlan nehézkedési erejét. Ezt a testet egyébként folytonosan veszélyezteti a széthullás, a szubsztancia elvesztése. Így aztán állandóan figyelnek arra, hogy környezetükben mi folyik, hogy egzisztenciájukat menthessék. Nincs is náluk figyelmesebb földmegfigyelő lény. Egy ilyen törpe mindenre figyelmez, mindent ismernie kell, hogy megmenthesse életét. Állandóan ébren kell legyen; ha elálmosodna, úgy, ahogyan az emberek elálmosodnak, az álmossága miatt azonnal meghalna. A régi időkből maradt közmondás jól jellemzi azt a tulajdonságukat, hogy mindig éberek kell legyenek Vigyázz, mint egy Wichtelmann - mondják ma is. Wichtelmann éppen a törpék neve volt a régi németben. Valóban, vigyázó, figyelő népek ők. Ha egy iskola első padjába egy törpét ültetnénk, akit mindenki lát, utánzandó példaképe lehetne az osztály többi tanulójának.

Ezen a tulajdonságon kívül másik jellemzője még a törpéknek a szinte legyőzhetetlen szabadságösztön. Egymással nemigen törődnek, figyelmük a másféle világ, a környezet felé fordul. Egyik törpét a másik nem érdekli, de abban a világban, mely őket körülveszi, minden más nagyon érdekes számukra.

Nos, mondtam Önöknek, hogy a test az ilyen népek megfigyelésében akadályt jelent. Abban a percben, mikor a test nem jelent akadályt, ezek a lények itt vannak, ugyanúgy láthatók, mint a természet más lényei. Aki eljutott odáig, hogy elalvási álmát teljes tudattal élje meg, jól ismeri őket. Gondoljunk csak arra, amit a Goetheanumban az álomról mondtam, hogy az álom a tudatban nem a maga valóságában jelentkezik, hanem maszkot, álarcot hord. S éppen mert az elalvási álom maszkot hord, nem jutunk ki azonnal a napi, a hétköznapi tudat átéléseiből, élményeiből, hanem emlékképek, reminiszcenciák maradnak belőlük, vagy belső szerveket jelentő szimbólumok mutatkoznak: a szív mint kályha, a tüdő mint szárny stb. jelképezi magát. Ezek a képek a maszkok. Ha az ember valóban látná álmait, ha belealudna, ha valóban belépne abba a másik világba, s lényeit álarc nélkül látná, akkor, éppen elalváskor, a Wichtelmannok egész serege jönne vele szembe.

De az ember, hogy úgy mondjam, köznapi tudatában védve van attól, hogy ezeket a dolgokat előkészítetlenül észlelje. Megijedne tőlük. Valóban, abban az alakjában, ahogyan eléje állana, mindannak mását mutatná, ami az embereken mint romboló, mint állandó leépítő erő dolgozik. A törpék, előkészület nélkül tekintve, mind a halál szimbólumai. Szörnyen megijedne ettől az ember, ha szokott tudatállapotában sosem hallott volna róluk, és elalváskor elébe jönnének, mintegy eltemetnék. Mert ez a dolog úgy mutatkozik, mint eltemetés ott túl, az asztrális világban. Ez csak az elalvás pillanatára vonatkozik.

További kiegészítést adnak a fizikai világhoz a sellők, a vízi lények, a magukat át- és tovább változtatók. Akik a vizekkel éppen úgy együtt élnek, mint a törpék a földdel. Megismertük, hogy milyen szerepük van a növények életében, de az állatokkal is együtt élnek, kiegészítő lényekként. Olyan állatokkal, melyek kissé magasabb fejlettségűek, s már differenciáltabb földi testet öltenek magukra. Olyanokkal, mint a magasabb fejlettségű halak és kétéltűek, melyeknek pikkelyes testre van szükségük, valamilyen kemény páncélra. Külső kemény héj kell nekik. A világ a sellőknek köszöni az erőket, melyek lehetővé teszik, hogy ez a külső váz, akár a rovaroké is, bizonyos állatokat beborítson. A törpék a legalacsonyabb fejlettségű állatokat támogatják bizonyos mértékben szellemileg. A külső védelemre szoruló állatokat a sellők támogatják. Ezekhez a valamivel magasabb fejlettségű állatokhoz a koponyafedőnek megfelelő részt fűzik hozzá, bizonyos értelemben fejjé teszik őket.

A látható világ mögötti láthatatlanban létező minden lénynek megvan a maga feladata a lét teljes összefüggésében. Megláthatják, hogy a materialista tudomány mindenütt kudarcot vall, ahol az itt bemutatott tényeket magyarázni akarja. Nem tudja pl. megmagyarázni, hogy hogyan is jutnak az alacsonyrendű élőlények mozgásképességhez egy olyan közegben, ahol szinte semmilyen náluk keményebb dolog nincsen. Mert nem tudják, hogy a gnómok szellemileg támogatják őket, amint éppen elmondtam. Másrészt mindig nehézséget fog jelenteni a materiális tudománynak a páncélképződés magyarázata, mert nem tudják, hogy a sellők, a maguk viszolygó szenzitivitásukban taszítják el azt, amiből pikkelyek, vagy más vázszerűség keletkezhet a valamivel magasabb rendű lényeken. De mikor az ember álom nélküli, mély alvásban van, és alvása mégsem álom nélküli, mert az inspiráció segítségével azt mégis át tudja tekintem, akkor szellemi szemei előtt felmerül valami. Abból az asztrális tengerből, melybe a gnómok elalváskor beletemették, elrejtették, felmerülnek a sellő-lények; ők a mélyalvásban válnak láthatóvá. Az alvás kioltja a közönséges tudatot. Az alvás világossá váló tudattartalma éppen a létesülő folyékonyság csodálatos világa, maguk a fel-felágaskodó hullámzásban minden lehető alakba változó undinék, sellők. Amint nappali tudatunkban szilárd körvonalú lények vannak körülöttünk, úgy mutatkozna számunkra az éjszaka világossá váló tudatában a lényeknek ez a tengerként hullámot vető s újra süllyedő világa. Az egészen mély alvást kitölti az embert körülvevő, élőlényekből való, mozgó tenger, a mozgó undine-tenger.

Más a helyzet a tündérek esetében. Bizonyos módon ők is kiegészítői némely állatoknak, de a másik oldalról. Azt lehetne mondani: a törpék és a sellők a fejszerűséget adják a fejet nélkülöző állatokhoz. A madár, amint azt elmondtam, egészében fej-organizáció. A tündérek, más néven szilfek, azt adják hozzá a madárhoz, ami annak mint a fej-organizáció kiegészítése hiányzik. Tehát azzal egészítik ki a madarak szervezetét, ami az embernél az anyagcsere-végtagrendszer. Ha a madár korcs lábakkal repdes a levegőben, a tündérnek annál hatalmasabban képzett végtagjai vannak. Így, szellemi módon megmutatják a levegőben azt, amit a tehén lenn, a fizikai anyagban kiábrázol. Ezért mondhattam tegnap, hogy a szilfek énje, az, ami a földhöz köti őket, a madarak népénél van. Az ember énjét a földön kapja. A tündért a földhöz a madárnép köti, nekik köszönheti énjét, legalább is én-tudatát.

Ha mármost az ember átaludta az éjszakát, körülötte volt az asztralitás tengere változatos sellő-formában mutatkozva, s ezután felébred, ébredési álmot álmodik. Ha az ébredési álom nem álcázná magát, ha élet-reminiszcenciák és belső szervi képek nélkül, maszkírozatlanul látná álmát ilyenkor az ember, a szilfek tündérvilágával állana szemben. De ezek a tündérek számára különös alakot öltenének, úgy tűnne, mintha velük valamit küldene a Nap, olyasmit, ami az embert bizonyos módon szellemileg elaltatja. Majd hallani fogjuk, hogy ez miért van így. Mégis, ha az ember a maszk nélküli ébredési álmot észlelné, olyasmit látna, mintha a fénynek befelé irányuló szárnyalása, lényszerű szárnyalása lenne. Kellemetlennek érezné, már csak azért is, mert a tündérek végtagjai mintegy beszőnék, körülfonnák. Úgy érezné, hogy a fény minden oldalról hozzányúl, megfogja, mintha valami rászakadna, valami viszolyogtató fogná meg. Néha esetleg simogatónak is érezhetné az ember a fényt. - Mindezekkel csak jelezni akartam Önöknek, hogy ez a hordozó, tapogató fény a tündérek formájából ered.

Ha aztán a tűzszellemekhez jutunk, úgy van ez, hogy ők pedig a rebbenő pillangó-természet kiegészítői. A lepke oly keveset fejleszt ki saját testéből, tulajdonképpeni fizikaiságából, amilyen keveset csak lehet. Testét a lehető legvékonyabbra hagyja. A lepke ugyanis fény-lény. A tűzszellemek a lepketest kiegészítőiként jelennek meg, s róluk a következő benyomásunk lehet:

Az ember egyrészt egy fizikai lepketestet lát, s ezt megfelelően felnagyítva gondolja, másrészt egy tűzlényt lát. Együtt ritkán vannak ezek a lények, csak olyankor, amiről tegnap beszéltem. Ha együtt gondoljuk ezt a két lényt, az az érzésünk, hogy összerakva valami szárnyas emberfélét kapnánk, valóban, egy szárnyas embert. Csak megfelelően fel kell nagyítani a lepkét, és a tűzlényt az ember méretéhez igazítani, ebből egy szárnyas ember fog kijönni. Ebből látható, hogy a tűzlények kiegészítik, lefelé egészítik ki ezeket a szellemihez legközelebb álló állati lényeket.

Tehát: törpék és sellők a felső kiegészítést adják, a fej-oldalt; szilfek és tűzlények lefelé egészítik ki a madarakat és a pillangókat. Így a tűzlényeket a pillangókkal kell összehoznunk.

Ahogyan az ember alvási álmait áthathatja, úgy hathatja át éber nappali életét is, melyhez pedig egészen robusztus módon fizikai testét használja. Erről a Goetheanumban írtam egy cikket. Nappali életében már egyáltalán nem jut el annak a belátásáig az ember, hogy a tűzszellemeket folytonosan láthatná is, hiszen azok benső rokonságban vannak az emberi gondolatokkal, mindazzal, ami a fej-organizmusból ered. Ha az ember eljut odáig, hogy teljes nappali tudatánál legyen, s mégis önmagán kívülre tudjon helyezkedni, hogy teljes értelménél maradjon, két lábbal állva a földön, s egyidejűleg mégis önmagán kívül legyen, tehát önmaga legyen, és szemben is álljon önmagával, vagyis önmagát, mint gondolati lényt szemlélje: akkor észleli, hogy hogyan is alakítják a tűzszellemek világában azt az elemet, amely a másik oldalról gondolatainkat teszi észlelhetővé, ha mi azt észleljük.

Így hát a tűzlények észlelése útján juthat el az ember önmagának mint gondolkodónak a látásához. Nem csak gondolkodó lesz, aki kifőzi a gondolatait, hanem meg is tudja nézni gondolatainak futását. Ekkor megszűnik a gondolatok emberhez kötöttsége, a gondolatok kozmikus világgondolatnak bizonyulnak, melyek mint impulzusok hatnak és működnek a világban. Észre lehet venni, hogy csak az ember feje kelti azt a látszatot, mintha a gondolatok a koponyába volnának zárva. Ott csak tükröződnek, a koponyában tükörképek vannak. A gondolatok alapja a tűzlényekhez tartozik. Ha szférájukba jutunk, nem csak önmagunkban látjuk a gondolatokat, hanem a világ gondolati tartalmát látjuk, s ez egyben a világ imaginációs tartalma is. Az erő, mely önmagunkból kivezet, egyben bemutatja a gondolatok kozmikus jellegét.

Igen, talán szabad ezt így mondanom: hogyha az ember a földön láthatókat nem saját testéből kiindulva, hanem a tűzlények szférájából, azaz bizonyos módon a földbe belenyúló Szaturnusz mivoltából nézi, akkor a földfejlődésnek éppen azt a képét kapja, amit „A szellemtudomány kör vonalaidban (Die Geheimwissenschaft im Umriss) ábrázoltam. Úgy húztam meg egy szellemtudomány körvonalait, hogy a gondolatok a tűzlények perspektívájából, a világ gondolattartalmaként jelenjenek meg.

Látják ugye, hogy ezek a dolgok mélyen reális jelentőségűek. Az ember számára azonban ezenkívül is van valami mélyen reális jelentősége. Vegyük csak a gnómokat és az undinéket. Az emberi tudatot határoló világban élnek, azaz túl a küszöbön. A közönséges tudat látásuktól védve van, mert ezek nem mind jóindulatú lények. Azok a jófélék, akikről tegnap beszéltem, akik pl. a növények növekedésében dolgoznak különféle módokon. De nem mind jóindulatúak, s abban a pillanatban, mikor az ember működésük világába tör, a jófélék mellett ott vannak a gonoszak is. Először fogalmat kell szerezni róla, melyik is a jó és melyik a gonosz közülük. S ez nem is olyan könnyű. Látni fogják abból, ahogyan a rosszakat ábrázolnom kell. A rosszindulatú lények először is abban különböznek a jóindulatúaktól, hogy az utóbbiak inkább a növény- és ásványvilághoz húznak; a gonoszok inkább az állat és ember világába törekszenek. Vannak még gonoszabbak is, akik aztán a növények és az ásványok világába is betörnek. De már akkor is fogalmunk lehet róla, hogy ezek a lények mennyire rosszindulatúak lehetnek, ha csak azokkal foglalkozunk, akik az emberhez és az állatokhoz akarnak férkőzni, s tulajdonképpen azt végzik el az emberben, amit a magasabb hierarchiák a jóindulatúaknak osztottak ki a növény- és ásványvilágban.

Látják kérem, vannak rosszindulatú lények a gnómok és undinék világában, melyek rátelepszenek az emberre, az állatra, s hatásuk abban áll, hogy az emberben megvalósítják fizikailag, amit az alacsonyrendű állatokhoz kellene hozzáfűzniük, s ami az emberben már enélkül is megvan. Azt akarják, hogy az emberben valósuljon meg fizikailag, és az állatban is. A gnóm- és undine-lények gonosz fajtái által élnek az emberben és az állatban alacsonyabb állati és növényi lények, azaz paraziták. Tehát: a rosszindulatú lények hozzák létre a parazitákat.

Meg szeretném mondani azonban, hogy amint az ember átlépi a szellem világ küszöbét, találkozik annak ravasz csapdáival. A manóktól, a Wichtelmannoktól kell először is megtanulja, hogy jól vigyázzon. Erre pl. a spiritiszták sohasem képesek. Itt mindenhol csapdák leselkednek. Azt mondhatná valaki: mért léteznek egyáltalán ezek a gonosz törpék és sellők, ha parazita lényeket hívnak elő? Nos, ha ezek a lények egyáltalán nem léteznének, az ember nem tudná kifejleszteni azt az erőt, mellyel kialakítja agyának tömegét. Itt az ember valami rendkívül fontos dologra jön rá.

Sematikusan akarom felvázolni (rajzolva). Ha elgondoljuk az embert, mint anyagcsere-végtag embert, mint mellkasi, azaz ritmikus embert, mint fej-embert, azaz idegi-érzékelő embert, akkor tisztáznunk kell, hogy itt alul is bizonyos folyamatok zajlanak, és itt felül is bizonyos folyamatok zajlanak; most hagyjuk ki a ritmikus embert. Ha az alul zajló folyamatokat összevonjuk, akkor lényegében egy, a köznapi életben rosszul értelmezett eredményhez jutunk: a kiválasztás történik meg ott, a bélen keresztül, a veséken keresztül folyó kiválasztás. Mindezek a szervek lefelé ürülnek. Ezt általában kizárólag kiválasztásnak fogják fel, ez azonban így értelmetlenség. Ott lenn nem csak azért történik meg a kiválasztás, mert valamit ki kell vetni a szervezetből. A kiválasztásnak megfelelő mértékben ugyanis szellemileg olyasmi jelenik meg, aminek felül, a felső emberben fizikai formában az agy a megfelelője. Éppen azért lesz valami kiválasztva, mert átmegy a szellemibe.

Fent viszont beteljesedik a processzus, ott megképződik fizikailag, ami lenn szellemileg alakul. Fenn fizikai agyunk van, lenn szellemi. És ha a kiválasztott anyagot további feldolgozásnak vetnénk alá, ha folytatnánk az átalakítást, akkor, egyelőre, az agy lenne az utolsó metamorfózis.

Az ember agytömege továbbfejlesztett kiválasztási produktum, s ennek orvosi szempontból is óriási a jelentősége. A XVI-XVII. században még tudtak erről az orvosok. Ma valóban becsmérlően beszélnek a régi „szarpatikáról” (Dreckapothekéről), és bizonyos vonatkozásban joggal, de azt ma már nem tudják, hogy az ürülékben a szellemnek ún. múmiái voltak jelen. Természetesen szó sincs az utóbbi századok ilyen patikáinak istenítéséről, csak éppen utalni akartam sokféle, egymással mélyen összefüggő igazságra. Az agy teljességgel kiválasztási termék, az ürülék magasabb metamorfózisa, ezért függenek össze az agy- és bélbetegségek, s ezért függ össze egymással gyógyításuk is.

Láthatják: mivel általában léteznek gnómok és undinék, mivel van egy világ, melyben ezek élhetnek, ezért léteznek olyan hatóerők az alsó emberben, melyek parazitaként is működhetnek. De egyben ezek a lények adnak indítékot arra is, hogy a felső emberben a kiválasztási termékek tovább metamorfozálódjanak aggyá. Agyunk sem lehetne, ha a világ rendjében a törpéknek, sellőknek nem volna helye.

Ami érvényes az emberben a gnómok és undinék kapcsolatára a romboló erőkkel - a lebontás, a rombolás megint csak az agyból ered -, az érvényes a szilfek és tűzszellemek esetében azok kapcsolatára a felépítő erőkkel. A jóindulatú szilfek és tűzszellemek megint csak távol maradnak az embertől és az állatoktól, és a jelzett módon a növényvilággal foglalkoznak. Köztük is vannak azonban rosszindulatúak, gonoszak. Ok mindazt, aminek csak a felső, a levegő-hő organizmusban szabadna léteznie, lehozzák a vizes-földes régióba.

Hogy itt mi történik, mikor a szilfek a felső régióból az alsóba viszik azt, ami a felsőhöz tartozik, azt a nadragulyán, a Belladonnán tanulmányozhatják. A nadragulya egy olyan növény, amit ha így mondhatom: virágjában csókolt meg a tündér. Ezáltal lesz abból, ami jótevő, jóindulatú lehetne, mérgező nedv.

A szférák eltolódásának lehetne ezt nevezni. Ott fenn helyénvaló, ha a tündérek kifejtik körülölelő, behálózó erejüket, mely olyan, mintha a fény formálisan körültapogatná az embert, amint azt elmondtam - mert erre a madárvilágnak szüksége van. Ha azonban a tündér leszáll, s amit fenn kell alkalmazzon, azt lenn adja a növényvilágnak, akkor erős növényi méreg keletkezik.

A törpék, sellők parazitákat, a tündérek mérget teremtenek, s ez a méreg: a földbe túlságosan mélyre hatoló ég. Ha az ember, vagy némely állat megeszi a nadragulyát, mert termése a cseresznyéhez hasonló, csak épp hogy mélyen a csészébe van rejtve, bele van nyomva - lám, a forma is mutatja, hogy úgy van, amint leírtam -, tehát ha az ember vagy állat eszik belőle, akkor meghal. De nézzük csak meg, amint a fekete rigók, az erdei rigók a nadragulya ágaira ülnek, s legjobb táplálékukat találják bogyóiban. Mert az ő régiójukhoz tartozik! Mégis csak érdekes jelenség ez, hogy az alsó szerveivel földhöz kötött ember és állat méregként veszi fel a Belladonna tönkretett földiségét; ezzel szemben egy olyan reprezentatív madár, mint a rigó, vígan fogyasztja, mert szellemi módon éppen azt kell kapja, sőt, meg is kapja a jóindulatú tündérek által, és akkor is elviseli, ha az lejjebb vitetett régiójukból. Számukra táplálék, ami az inkább földhöz kötött lényeknek méreg.

Így szemléletes képet kapnak Önök arról, ami egyrészt a törpéktől, sellőktől felfelé irányul, ez a parazitaság, másrészt arról, ami felülről mint méreg csepeg lefelé.

Ezzel szemben, mikor a tűzszellemek hatják át önmagukat a pillangók fejlődésében igen hasznos impulzusokkal, s azt lehozzák a termésekbe, akkor keletkezik pl. a mandulafélék között megtalálható mérgező, keserű mandula. A mérgező anyagot a tűzszellemek viszik bele a mandula termésébe. Mandulatermés megint csak nem jöhetne létre a tűzlények jóindulatú működése nélkül, mert amit más gyümölcsöknél fogyasztunk, a gyümölcs húsa itt el kell, hogy égjen. Nézzük csak meg a mandulát. Más gyümölcsöknél középen fehér magot találunk, s ekörül van a gyümölcshús. A mandulánál ott a fehér mag, s a hús szinte el van égve. Ezt a tűzszellemek cselekszik. Ha munkájuk elfajul, akkor nem csak a mandula barna héjába dolgozzák bele magukat, ahol hatásuk még jóindulatú lehet, hanem valami még behatol a fehér mandulamagba is héjat teremtő tevékenységükből, s így lesz a mandula mérgező.

Így hát képet alkothatnak arról, ahogyan közvetlenül a küszöb határánál lévő világ élőlényei valóban a parazita és a mérgező lét hordozói lehetnek, miáltal betegséghordozókká válnak. Így válik érthetővé, hogy az egészséges emberlény hogyan tud fölülemelkedni azon, ami betegségbe sodorhatja. Mert a betegség összefügg a rosszindulat, a gonoszság kifejlődésével ezekben a lényekben, ők viszont mégis szükségesek, mert ők teszik lehetővé a természetben a sarjadzást és növekedést, nemkülönben a lebontást is.

Ezek a dolgok szolgálnak bizonyos, az ösztönös szellemi látásból eredő intuíciók alapjául, mint amilyen az indiai tanítás Brahmáról, Visnuról és Siváról. Brahma jelentette az emberhez kapcsolódó világszférában ható valakit, aki az emberhez hozzáférhet. Visnu pedig azt a világszférát, mely csak annyiban kapcsolódhat az emberhez, amennyiben a felépült dolgokat folytonosan le kell bontani, mert meg kell változzanak. Siva azt ábrázolta, ami a pusztító erőkkel függ össze. Az indiai kultúra korai időszakában így beszéltek: Brahma bensőségesen rokon minden tűzlényszerűvel, Visnu minden tündér- és sellő természetűvel, Siva pedig azzal, ami sellő- és törpetermészetű a világban. Régebbi képzetekhez visszatérve az ember mindenütt a dolgok képszerű kifejezésére bukkan, s ma újra ezt kell keresnünk, a természet alapját adó titkokat.

Tehát látható: tegnap ennek a láthatatlan népnek a növényvilággal való rokonságát szemléltük; ma ehhez hozzáfűztük a láthatatlan nép rokonságát az állatvilággal. A küszöbön túli lények mindenütt belenyúlnak a küszöbön inneniek létébe, és így tovább. Csak ha e kétféle lényszerűség eleven együttműködését ismerjük, akkor érthetjük meg igazán, hogyan is bontakozik ki a látható világ. Nagyon, nagyon szükséges, hogy az ember ismerje az érzékfeletti világot, mert abban a pillanatban, mikor áthalad a halál kapuján, nincs már előtte az érzékelhető világ, ellenben ez a másik világ azonnal a sajátjává kezd válni. És a mai fejlődési fokon nem tud eljutni e másik világba, csak ha az érzékelhető világ megnyilatkozásait erre a másik világra utaló írásjeleknek nézi. Míg meg nem tanulja, hogyan olvassa írásjelekként a föld állatait, a víz állatait, a levegő és - hogy úgy mondjam - a fény állatait, a pillangókat, s így utalást nem kap az elemi lényekre, akik velünk laknak a halál és az újabb születés között, nem juthat el odáig.

Amit ebből a születés és a halál között láthatunk, az, mondhatnám, csak a sűrű, a brutális rész. A hozzátartozó érzékfeletti részt csak akkor ismerjük meg, ha belátásunkkal, megértésünkkel átlépünk ebbe az érzékfeletti világba.