Eddig a kozmikus és a földi viszonyok, az állatvilág és az ember közötti összefüggést vizsgáltunk bizonyos szempontból. A következő napokban folytatni kívánjuk ezt a szemlélődést, ma azonban kapcsolatot keresünk további területekkel, melyekkel még a jövőben foglalkozunk. Utalni szeretnék arra, ahogyan Földünk fejlődését már „A szellemtudomány körvonalaidban is ábrázoltam; ott bemutattam Földünk fejlődését a kozmoszban. Mikor felmerült a fejlődés kérdése, kiindulási pontként a Föld ősrégi Szaturnusz- metamorfózisát jelöltük meg. Ezt a régi Szaturnusz-metamorfózist úgy kell elképzelnünk, hogy mindazt tartalmazta, ami egyáltalán bolygórendszerünkhöz tartozik. Bolygórendszerünk egyes bolygói, a Szaturnusztól egészen befelé a Holdig, mind benne volt ebben a régi Szaturnuszban, mely mint tudják, tisztán hőéterből állt. Tehát a Szaturnusz még a levegő sűrűségét sem érte el, mert éppenséggel hőéterből állt, és ugyancsak éteri oldottságban tartalmazta a később önállóvá alakuló, individualizálódó bolygókat.
A földfejlődés második metamorfózisaként aztán megkülönböztetjük azt, amit összefoglalóan a régi Nap-metamorfózisnak neveztem. Itt az történt, hogy lassanként a Szaturnusz tűzgömbjéből kiformálódott a levegőgömb, a Nap fényáramokkal átjárt, átragyogott, átvilágított csillogó levegőgömbje.
Aztán itt van a harmadik metamorfózis, ebből - miután ismételte a régi állapotokat -, egyrészt kikerekedik a napszerűség, mely még a Földet és a Holdat is átfogja, másrészt a külső szféra, melyhez a leváló Szaturnusz tartozik, amint az a „Szellemtudomány körvonalai”-ban le van írva.
De a Hold-metamorfózis során egyidejűleg megtörténik az is, hogy a Nap elválik a még összefüggő Föld + Holdtól. Gyakran leírtam már, hogy a természet ma ismert birodalmai akkor még nem léteztek, nem volt a Földnek ásványi tömege, csak - ha ezt így nevezhetem - bizonyos szaru-jellegű részek váltak benne külön, szarukeménységű szilárdabb alkotórészek meredtek ki mint sziklák a vizessé vált holdtömegből.
Csak azután keletkeztek a mai földi viszonyok, negyedik metamorfózisként. Gondoljanak csak bele: a Szaturnusztól a régi Napig csak olyan szubsztanciával volt dolgunk, mely a levegőig jut el. A fejlődés a tűzgömbből indult el, ez metamorfozálódik, sűrűsödik aztán levegő-gömbig, mely azonban már fénytől átjárt, fény csillan fel benne. Ez a fejlődés első része.
Ezután következik a fejlődésnek az a része, melyben a Hold játszik első szerepet. Éppen olyan volt ez a szerep, hogy a szaruszerű sziklák képződését lehetővé tette.
A földfejlődés során a Hold kilép a Földből, mellékbolygóvá válik, s a Földben visszahagyja a belső földerőket. Ilyen például a nehézkedési erő, mely fizikai vonatkozásban teljességgel a Hold maradványa. A Föld maga nem tudná kifejleszteni nehézkedési erőit, ha nem maradtak volna vissza zárványok a régi Holdból, bár a Hold maga eltávozott. A Hold az a kolónia a világmindenségben, melyről a napokban szellemi szempontból beszéltem. Egészen más szubsztancialitása van, mint a Földnek, de a Földben visszahagyta azt, amit tágabb értelemben a földmágnességnek nevezhetünk. A földerők, mármint a nehézkedés, mindaz, amit súlyszerű hatásnak nevezünk, aminek a hatására a dolgoknak itt súlya van, a Holdból maradt vissza. Azt mondhatjuk tehát: itt van a Szaturnusz és a Nap, lényegében a hő átjárta, fény átjárta változat, ha egybefoglaljuk a kettőt itt pedig a Föld és Hold állapot, a Hold-hordozta vizes változat. A vizesség a holdfejlődés alatt képződött, és megmaradt a Föld-metamorfózis alatt is. A szilárdságot éppen a nehézkedési erők hozták létre, hívták életre.
A két metamorfózis lényegileg különbözik egymástól, de azzal tisztában kell lennünk, hogy ami egyszer volt, az meg is marad. Megmarad a régi Szaturnusz tűzgömbje minden következő fokon mint hőszubsztancia. Ha ma a Föld különböző tájain járunk, s mindenfelé meleggel találkozunk, ez a régi Szaturnusz-fejlődés maradványa itt. Ha pedig levegőt, vagy légnemű testeket találunk, az a régi Nap maradványait mutatja. Ha a napfénytől ragyogó levegőbe nézünk, s áthatnak ennek a fejlődési foknak az érzései, így kellene szólnunk: ebben a napfénytől ragyogó levegőben a régi napfejlődés maradványai élnek! Ha az a régi Nap nem lett volna, a mi levegőnk sem lehetne rokon a napsugárral, mely most rajta kívül van. Csak mivel a Nap valaha össze volt kötve a Földdel, csak mivel a Nap fénye a még légnemű Földben felragyogott, olyannyira, hogy a Föld, mint levegőből való gömb belső fényt sugárzott szét a külső világba, ezért jöhetett létre a későbbi, a mai Föld-változat. Most a Földet levegő burkolja, ebbe kívülről érkeznek a napsugarak. De a napsugarak mély belső rokonságban vannak a Föld légkörével. Nem úgy érintik a Földet, ahogyan a mai fizikusok oly durván kifejezik, mintha kis puskagolyók röpülnének át a gáznemű atmoszférán, hanem mély, bensőleg rokon sugárzásként. S ez a rokonság éppen annak az utóhatása, hogy ez a kettő valamikor, a régi Nap-metamorfózis idején együtt volt. Így hát minden rokon egymással azáltal, hogy a korábbi állapotok belejátszanak a későbbiekbe. Az idő alatt, míg - mint ahogyan Önök is ismerik - a Föld nagyjából-egészéből kialakult, azalatt fejlődött ki minden, ami a Föld körül, a Földben és a Föld alatt van, ahogyan azt a „Szellemtudomány körvonalai”-ban leírtam és itt röviden összefoglaltam. Azt mondhatjuk tehát, hogy ha a mai Földet megnézzük: itt van benne, ami szilárdságot hoz létre: a belső Hold, lehorgonyozva a föld-magnetizmusba. Ez a belső Hold • teszi lehetővé a szilárdságot, azt, hogy valaminek súlya legyen, a súlyszerűség erői alakítanak szilárdat a folyékonyságból. Itt van aztán a tulajdonképpeni földszerűség területe: a folyékonyság a maga sokrétű előfordulásában, pl. mint talajvíz, de úgy is mint a felszálló páratömegek vize, a lehulló eső tömegei stb. Továbbá, itt van a levegőszerű rész a Föld-környezetben, s mindezt áthatja a régi Szaturnusz maradványaként a tűz. Így hát a mai Földben is megadhatunk valamit, ami a fenti Nap-Szaturnusz, vagy Szaturnusz-Nap, kimondhatjuk, hogy ez lesz mindaz, ami, a meleg levegőben van jelen, amit áthat a fény, ez mind Szaturnusz-Nap. Feltekintve úgy találjuk, hogy a levegőt átjárja a Szaturnusz hatása, átjárja a Nap hatása Ez az, amiből az idők folyamán a légkör kifejlődött; a légkör azonban csak utóhatása a Nap-metamorfózisnak. Ezt látjuk, ha tekintetünket felfelé irányítjuk.
Ha lefelé tekintünk, a két utóbbi metamorfózisból származó világot látjuk, azt, ami a két utolsó metamorfózis alatt keletkezett. Látjuk a súlyosat, a szilárdat, helyesebben szólva azt, ami nehézzé tesz, ami megszilárdul, látjuk a folyékonyságot is: a Hold-Földet. Ha erre figyelve újra olvassák a „Szellemtudomány körvonalai”-t, láthatják, hogy már egyszerűen a stilizálás által is erősen szétválik a szöveg ott, ahol a Nap-metamorfózis átmegy a Hold-metamorfózisba. Így még ma is éles az ellentét a felső, szaturnikus és az alsó Föld-Hold-szerűen vizes jelleg között. Az egyik fenn, a másik lenn van. Miközben minden, ami a Földhöz tartozik, együttfejlődött a Földdel, úgy nagyjában- egészében, a beavatási tudomány szemével néző tekintete a rovarvilág sokfélesége felé fordul. Azt kellene hinnünk, már csak a repdeső, csillogó rovarvilág okozta érzés alapján is, hogy annak összefüggésben kell lennie a felső, a Szaturnusz-Nap levegős világával. Valóban ez így is van. Nézzük a pillangót: a levegőben repdes, ragyogó színeivel a fényjárta, fénytől ragyogó levegőben. A levegő hullámai hordozzák, a hold-földszerű nedvességet alig érinti, az ő eleme a felső terület. Ha valaki utána kutat, érdekes módon a földfejlődés igen korai szakaszában éppen a kis rovarokat találja. Ami ma csillogó pillangószárny a fényjárta levegőben, az első adottságaiban a régi Szaturnusz alatt keletkezett, s a régi Nap idején fejlődött tovább. Ami akkor keletkezett, ma is lehetővé teszi, hogy a lepke fény-levegő teremtmény legyen. A Nap önmagának köszönheti fényterjesztő adományát; hogy fénye a szubsztanciákban tüzes, villódzó jelleget hoz létre, azt a Szaturnusz, Jupiter, Mars hatásának köszönheti. Ha valaki a Földön keresi a pillangó természetét, nem értheti azt meg. Hatóerőit fenn kell keresnünk a Napnál, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz szférájában. Ha a pillangó csodás fejlődésmenetébe pontosabban bele akarunk mélyedni - itt már beszéltem róla az emberrel kapcsolatosan, hogy a lepke mintegy az emlékezés kozmikus megtestesítője -, de ha pontosabban belemegyünk, azt látjuk, hogy a lepke maga fénytől ragyogva, levegő-hordozottan a föld felett száll, aztán lerakja petéjét. A mai durván materialisztikus látszattudomány ezt így mondja, mert a lényegi dolgokat egyáltalán nem tanulmányozza. A kérdés így szól: mire bízza a lepke a petéjét, mikor lerakja?
Ha mindent végigkutatnak, ahová egyáltalán tojást rak egy lepke, meglátják: mindig olyan helyre teszi, ahol nem hiányzik a Nap hatása. A Nap nem csak ott hat a földön, ahova direkt süt. Többször felhívtam már a figyelmet arra, ahogyan a parasztok a burgonyát télen a földbe teszik el, földdel takarják, mert a nyáron érkező napmeleg és napfény télre éppen a föld belsejében van. A földfelszínen a burgonya elfagy, de nem fagy el és jó, használható marad, ha verembe teszik és földdel takarják, mert a Nap hatása a tél folyamán benn van a földben. A naphatást tehát télen a földben kell keresnünk! Ha decemberben lemegyünk a földbe egy bizonyos mélységig, ott a júliusi naphatást találjuk. Júliusban a Nap a földfelszínre sugározza melegét és fényét, a fény és a meleg lassan belehatol a földbe. Ha decemberben meg akarjuk találni azt, amit a naperőkből júliusban átéltünk, akkor gödröt kell ásnunk, s ott, bizonyos mélységben megtaláljuk azt, ami júliusban a felületen volt. Így hát a burgonya júliusi Napba van ott ágyazva. Tehát: nem csak ott van Nap, ahol durván materiális értelemmel keresnénk, hanem sokféle helyen találhatjuk, szigorúan el van ez rendezve a kozmoszban az évszakok szerint.
A pillangó sosem rakja petéjét olyan helyre, ahol az valamilyen módon ne lehetne összefüggésben a Nappal. Így nem is helyes a kifejezés: a lepke földi területre rakja le petéjét. Ilyet egyáltalán nem tesz. Petéző helyet mindig ott keres, ahol a földiségben Nap van, s így a pete csakis a Nap hatása alatt áll. Egyáltalán nem kerül földi hatás alá, Mint tudják, ezután kikel a hernyó. Hogy ez megtörténhessen, ahhoz a Jupiter hatására van szükség. A napsugarakat Jupiter-hatás kell modifikálja. A bábból, a gubóból aztán, mint tudják, előmászik a lepke, maga is fénytől hordozott, fényben felragyogó. Elhagyja sötétkamráját, melybe csak úgy juthatott fény, mint a kromlechbe, melyről Önöknek beszéltem a druida kőkörökkel kapcsolatban. Ott a Nap Szaturnusz-hatás alá kerül, s fényét a Szaturnusszal együtt tudja csak úgy küldeni a levegőbe, hogy a lepke egynémely színeiben majd felragyoghasson.
Amikor a lárva kikel, maga is a Nap hatása alatt marad, de egy másik befolyás is éri. Egyáltalában nem tudna mászni, ha ez a másik hatás nem befolyásolná, ez a másik pedig a Mars hatása.
Ha elképzelik a Földet (rajzolva), ahogyan körülötte kering a Mars, a Mars-áramlatokat mindenütt meg lehet találni. Azok ugyanis megmaradnak, nem számít, hogy a Mars éppen hol van, mert a Mars-szféra mindenütt megvan, s amikor a hernyó mászik, a Mars-szféra értelmében mászik. Ezután bebábozódik, gubót készít maga köré. Leírtam, hogy ez a Nap iránti odaadásból születik, hogy a megszőtt fonál a fényvonalakat követi, a lárva ki van téve a fénynek, követi a fénysugarakat. Amikor besötétedik, abbahagyja a fonást, s majd újra folytatja. Mindez nem más, mint kozmikus napfény, napfény, amit átjárt az anyag. Ha a selyemhernyó gubóját vesszük, amit a selyemruhákhoz használunk, az a selyem tiszta napfény, melybe bele van szőve a hernyó matériája. Saját testének szubsztanciáját szövi-fonja bele a selyemhernyó a napsugarak irányába, ebből alakítja maga körül gubóját.
Ha megnézzük a röpülő pillangók csodálatos tengerét a légkörben, azt mondjuk: ez bizony nem is földi képződmény, csak beleszületik felülről a Földbe! Nem is megy a lepke lejjebb a földbe petéjével, csak ameddig a napsugarak is behatolnak. A pillangók tengerét a Föld a kozmoszból kapja ajándékba. A színeket Szaturnusz adja, a Nap pedig röptük erejét, melyet a fény hordozó ereje hív életre stb. Valóban ezeket a kis lényeket mintegy beleszórja a Földbe az, ami a Nap és a napfeletti bolygórendszer. A Nap, Szaturnusz, Jupiter és Mars ajándékai ők, de a többi rovar is, a szitakötők s mások is. A Föld magától egy rovart sem tudna létrehozni, még egy bolhát sem, ha a Nap és a felette lévő bolygók a rovarvilágnak ezt az ajándékát nem nyújtanák. És hogy a Nap és a többi bolygók bele tudják röptetni Földünkbe a rovarvilágot, ezt a első két metamorfózisnak köszönhetjük, melyet a földfejlődés átélt.
Nézzük most meg, hogyan működött együtt a földfejlődésnek a második két metamorfózisa, a Hold-metamorfózis és a Föld-metamorfózis. Nos, a pillangó petéjét nem lehetett a Földre bízni. Ezzel kapcsolatban utalnunk kell rá, hogy a harmadik, a Hold-metamorfózis kezdeti idejében a pillangók még másmilyenek voltak, mint ma. Akkor a Föld sem volt még olyan függésben a Naptól, még együtt volt vele, csak később vált el tőle. A pillangók sem voltak oly érdesek, durvák, hogy petéiket egyáltalán ne bízták volna a Földre. Hiszen egyben a Napra is rábízták őket, mikor a Földre bízták. Differenciálódás következett ezután. Az első két metamorfózisnál a rovarvilágnak csak az ősszüleiről beszélhetünk. Akkor még ugyanazt jelentette, hogy a kozmoszra, a külső bolygókra bízza tojásait, vagy a Földre. Különbséget csak akkor látunk, mikor a Föld sűrűbb lett, vizet kapott, mikor megkapta a Hold magnetikus erőit, és a dolog megváltozott az első két változathoz képest. Ekkor fellépett egyfajta differenciálódás. (Rajzolva.) Tegyük fel, hogy mindez a felső világhoz tartozik, a hőhöz, a levegőhöz. Itt pedig azt rajzoljuk, ami a vizes-Föld része. Vannak csírák, melyeket sorsuk a Földre bízott, másokat sorsuk visszatartott, s nem a Földre, hanem a Földben lévő Napra bízattak.
Vegyük azokat a csírákat, melyek a harmadik, a Hold- metamorfózis alatt kerültek a földfejlődés hatása alá, vagyis a vizes Föld- Hold hatás alá, mikor az keletkezett, éppen úgy, ahogyan a rovar-csírák kerültek annak idején a Nap és a napfelettiek hatása alá. Ezek a csírák, azáltal, hogy földes-vizes hatás alá kerültek, növénycsírák lettek, amelyek pedig visszamaradtak a felső szférában, rovarcsíraként maradtak meg. Mikor aztán megkezdődik a harmadik metamorfózis, mindaz, ami annak idején napszerűből holdszerűen földivé változott - növénycsíraként jelenik meg. Ami tehát itt a Földön kívüli kozmosz hatása alatt él, ez az egész fejlődési sor a petétől a lárván és a bábon át a pillangóig, a növénynél is követhető.
Mikor a mag földivé válik, nem lepkét fejleszt, hanem növényi gyökeret, ez az első, ami a magból kibújik. Ahelyett, hogy kúszó lárvát hoznának létre a Mars erői, megjelenik a levél, spirálisan kapaszkodva felfelé. A levél tehát földi hatás alá került hernyó, lárva. Ha megnéznek egy hernyót, amint mászik, azt látják, ami a felső szférában megfelel az alsó világban lévő levélnek, mely a Nap-szférából a földi szférába helyeződött magból bontakozott ki; Ha továbbhaladnak fölfelé, megtalálják a báb megfelelőjét a fölfelé egyre inkább összehúzódó levelekben, mikor azokból csésze lesz. Végül a pillangó is megjelenik a hozzá hasonlóan színes, levegőben nyíló virágban. Így záródik a körforgás. Ahogyan a lepke petét rak, úgy képződik a virágból a jövő számára újra mag. Látják, kérem: felnézünk a levegőbe, s az ott repülő lepkében a levegőbe emelt növényt látjuk. A lepke a Nap hatása alatt petéből imágóig fejlődve ugyanaz, mint ami a növény a földhatás alatt. A levélig haladva megtalálhatjuk a holdhatást, a Vénusz-hatást és a Merkúr-hatást, ez aztán visszatér a földhatáshoz. A mag megint a földhatást mutatja. Így két mondatot állíthatunk magunk elé, s ezzel kifejezhetjük a természetnek egy nagy titkát:
Nézd a növényt!
Ő a Földhöz
Bilincselt lepke.
Nézd a lepkét!
O a kozmosz-
Szabadította virág.
A növény - a Föld által bilincsbe vert lepke. A lepke - a kozmosz által a Földtől megszabadított virág.
Nézzük csak meg a lepkét, vagy bármely rovart, a petétől az imágóig való fejlődésében: nem más az, mint levegőbe emelt, a kozmosz által a levegőbe beleformált növény. Ha a növényt nézzük: lepke az, mely alul le van kötözve. A petét igénybe vette a föld, a lárva levélképződményekké metamorfizálódott, s az összehúzódott részekké vált a bábképződés. A lepkévé fejlődés a virágképződésben jelenik meg a növények világában. Nem is csoda az intim kapcsolat a pillangó, illetve általában a rovarvilág és a növények között. Mert végül is azok a szellemi lények, akiken a rovar', a lepkevilág alapszik, így szólhatnak: itt lenn vannak rokonaink, velük kell tartsunk! Kötődnünk kell hozzájuk, élveznünk nedveiket stb., magunkat össze kell kötnünk velük, hiszen ők testvéreink. Ok azok a testvéreink, akik levándoroltak a földi terekre, a Föld megbilincselte őket, más létformát öltöttek.
Ugyancsak így szólhatnak a szellemek, akik átlelkesítik a növényeket, mikor feltekintenek a pillangókra: itt vannak a földi növények égi rokonai. Látják, kérem, azt lehet mondani: a világ absztrakciókkal nem érthető meg. Az absztrakciók nem érnek fel az érthetőségig. Mert a kozmoszban működik a legnagyobb művész. A kozmosz olyan törvények szerint alakít, melyek legmélyebb értelemben kielégíthetik a művészi érzéket is. Senki meg nem érti a földbe süllyesztett lepkét, hacsak nem művészi érzékkel metamorfizálva az absztrakt gondolatokat. Senki meg nem érti a kozmikus erők, a fény által fel a levegőbe emelt növény-virág tartalmat a pillangóban, hacsak nem mozdítja meg egy művészi gesztussal az absztrakt gondolatokat. Mindenképpen mérhetetlenül felemelő élmény az, mikor beletekintünk a természet dolgainak mélységesen benső rokonságába.
Sajátos dolog a növényen ülő rovar látása, mikor egyben azt is látjuk, ahogyan az asztralitás a virág körül működik. Itt a növény kifelé törekszik a földi térről. A színekben ragyogó virágszirmok felett a növény ég utáni vágyakozása működik. Ezt a vágyat a növény maga nem tudja kielégíteni. Ekkor a kozmoszból felé sugárzik az, ami a lepke. Benne saját vágyának kielégítését látja a növény. Ez a csodálatos kapcsolódás él a földkörnyezetben, a növényvilág vágyakozásának elcsitulása a rovarok látásában, éppen a pillangók látásában. Amire a virágzás virágszíne áhítozik, szétsugározva színeit a világtérbe, az mintegy a megismerés beteljesedésével találkozik, mikor szembe jön vele a pillangó, szárnyának csillámló színeivel. Kifelé meleget sugárzó vágy, feleletként égből lefelé sugárzó kielégülés: ez az a körforgás, mely összeköti a virágokat és a pillangókat egymással.
Most hát, mikor átmenetet kaptunk a növényvilághoz, abban a helyzetben vagyok, hogy az embertől az állatig terjedő szemlélődéseinket a következőkben kitágíthatom. Most már ebbe a növényvilágot is belevonhatjuk, s így lassan az embert kapcsolatban láthatjuk az egész Földdel. Ehhez az kellett - mondhatnám -, hogy hidat verjünk a levegő repdeső virága: a pillangó, és a földben jól megülő pillangó: a növény közé. A földi növény: megülő lepke. A lepke: repülő virág. Ha felismertük a földhöz kötött növény és az égadta szabadságban szálló pillangó között az összefüggést, akkor már meg is van a híd az állat- és növényvilág között. Ezután egyfajta közönnyel hallgathatjuk a közönséges beszédeket, mikor újra meg újra ősnemzésről s ilyesfélékről hallunk. Ilyen prózai fogalmak nem érik fel az univerzum tereit, pedig oda kell felérnünk. És oda akkor jut az ember, ha átvezeti prózai fogalmait művészi fogalmakba, s így eljut ahhoz a képzethez, hogy az égből szakadt lepke pete még a Napra volt bízva, ebből keletkezett később a növény, azáltal, hogy a pete korábbi napra-bízottsága most már földre-bízottság lett, metamorfózison menve keresztül.
