"A Waldorf-iskola ne iskola legyen, hanem előkészítő, mert minden iskola feladata az kell legyen, hogy az embert előkészítse az élet nagy iskolájára. Az iskolában tulajdonképpen nem azért tanulunk, hogy ismereteket szerezzünk, hanem azért, hogy mindig tanulhassunk az életről."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Az ember mint a teremtő, alakító és alkotó kozmikus szó harmóniája (7)

5. --

[Az anyag átszellemítése a madarak és a pillangók által. Kozmikus ökonómia. A pillangók és madarak szellemi fénye. A madarak hő-adta könnyűsége és a denevérek szürkületi nehézkedése; a denevér - a kozmikus félelem. Az általuk kiválasztott szellemi matéria lesz a sárkány tápláléka. Michael impulzusa védi meg ettől a mai embert.]

Dornach, 1923. október 27.

Ezek az előadások a világjelenségek és a világban lévő lények összefüggéseiről szólnak, s láthatták, hogy olyan dolgok is adódnak, melyekről sejtelme sem lehet annak, aki csak a külső jelenségvilágra tekint. Láttuk, hogy a kozmikus lét egészének összefüggésében minden lénynek megvan a maga feladata. Ma, bizonyos fokig ismételve, vissza akarok tekinteni már tárgyalt lényekre, fajokra. Szemügyre akarom venni, amit az utóbbi napokban a pillangók természetéről mondtam. A pillangó természetét a növényi lét ellentéteként fejtegettem, s azt is elmondtuk, hogy a pillangó fényhez tartozó lény, a fényhez, melyet a külső bolygók ereje modifikál, befolyásol, így ha a lepkét a maga mivoltában meg akarjuk érteni, tulajdonképpen a kozmosz magasabb régióiba kell feltekintenünk, s azt mondhatjuk: a kozmosz ajándékozza meg kegyesen a Földet a pillangók létével.

De azt is mondhatom, hogy a Föld megáldása még sokkal mélyebbre hat. Emlékezzünk rá, hogy pl. azt kellett mondanunk: a pillangó nem is vesz részt a földi létben, csak közvetve, amennyiben azt átjárja a Nap a maga melegével és fényének erejével, s abban tevékenykedik. A pillangó a petéjét is oda rakja, ahol nem kell elhagyja a Nap működését, ahol benne maradhat a Nap-működésben; így nem is a Földnek, hanem a Napnak adja át a petéket. Aztán előmászik a Mars hatása alatt álló hernyó; közben természetesen a Nap hatása is jelen van. A bábból előjön a lepke a maga színes ragyogásával, s a Földnek visszaadja azt, amit annak a Nap világító erejével egyesült Szaturnusz-erő jelenthet.

Így hát közvetlen a földi létben, a földi lét környezetében látjuk a Szaturnusz-hatás működését a lepke-lét változatos színeiben. De emlékezzünk rá, hogy a kozmikus létben kétféle szubsztancia jöhet számításba: itt vannak a Föld tisztán anyagi szubsztanciái, és vannak szellemi szubsztanciák is. Elmondtam, hogy ebben az a figyelemre méltó, hogy az ember anyagcsere-végtag rendszerének alapja a szellemi szubsztancia, míg a fejének alapja az anyagi szubsztancia. Az ember alsó természetében a szellemi szubsztanciát fizikai erőműködés hatja át, a nehézkedési erő és más földi erőhatások. A fejben a földi szubsztanciát, amit oda visz fel az egész anyagcsere, a keringés, az idegek tevékenysége, átjárják az érzékfeletti szellemi erők, melyek a gondolkodásunkban, a képzetalkotásunkban tükröződnek, így az emberi fejben átszellemített földi matéria, míg az anyagcsere-végtag rendszerben - ha ilyen szót alkothatok - földiesedett szellemi-spirituális szubsztancia van.

Nos, ezt a szellemmel áthatott anyagot találjuk elsősorban a pillangók mivoltában. Miközben a pillangó általában a Nap-létben marad, hatalmába keríti a földi matériát - persze képszerűen kifejezve - mint egy finomabb port. Tehát finom por alakjában sajátítja el a lepke a földi szubsztanciát. Táplálékát is a Naptól megdolgozott földi szubsztanciából meríti. Lényével csak azt egyesíti, amit a Nap átdolgozott; minden földi anyagból a legfinomabbat veszi fel, s azt teljesen szellemivé alakítja. Ha megnézzük a lepkeszárnyat, valóban átszellemített földi matériát látunk. S ezt a matériát épp azáltal hatja át a szellem, hogy színek járják át. A pillangó tulajdonképpen az a lény, mely teljesen átszellemített földmatériában él.

Szellemi látással az is észlelhető, hogy színes szárnyai között levő testét bizonyos módon megveti, mert teljes figyelmével, teljes csoportlélek- elemével a szárnyak színeit élvezi.

A lepkét követhetjük, amint ragyogó színeit csodálja, és követhetjük abban is, ahogyan csodálja szárnyának repesését. Ez olyasmi, amit már a gyermekeknél is ápolni kellene: a szellemi felett érzett öröm. Egészen csodás, ahogyan a lepkeszerűség ennek az örömnek az árnyalatait mutatja.

S mindennek még valami más is alapot ad.

A sas által reprezentált madárról azt mondhattuk, hogy halálakor átviszi a szellemi világba a szellemmel áthatott földi szubsztanciát. Az a feladata a kozmikus létben, hogy madárként átszellemítse a földi matériát, amire az ember nem képes. Bár egy bizonyos fokig fejében az ember is átszellemíti a Föld anyagát, de azt nem tudja átvinni a szellemi világba, melyet a halál és születés között átél. Kimondhatatlan, elviselhetetlen, romboló fájdalmat kéne ott elhordozzon, ha fejének átszellemített földi matériáját be akarná vinni a szellemi világba.

A sas képviselte madárvilág ezt meg tudja tenni, s így összefüggés jön létre a földi és a földön kívüli világ között. Bizonyos értelemben a földi matéria lassanként átvezetődik a szellembe, s a madarak nemzetségének az a feladata, hogy a mindenségnek átadja a földi anyagot. Azt is mondhatjuk, hogy ha majd a Föld létének végéhez érkezett, és matériája át lett szellemítve, a földi lét ökonómiájában a madarak népének volt a szerepe, hogy a földi matériát visszahordja a szellemi világba.

A pillangóval még valami más is van. O még jobban átszellemíti a matériát, mint a madár. A madár sokkal közelebb áll a Földhöz, mint a lepke, ezt még ki fogom fejteni. Azáltal, hogy a lepke a Nap régióját el sem hagyja, képes a matériát annyira szellemivé változtatni, hogy nem csak halálakor, mint a madár, de már élete során is folyamatosan átszellemített matériát adhat a földkömyezetnek, a Föld kozmikus környezetének.

Gondoljanak csak bele egyszer, milyen nagyszerűnek láthatjuk a kozmikus ökonómiát, ha el tudjuk képzelni, hogy a Földet körülröpdöső lepkevilágból a legváltozatosabb módon áramlik a világtérbe az átszellemített föld-anyag, s ezt a lepkevilág adja le a kozmosznak. Ezt tudva egészen más érzésekkel szemléljük a lepkevilág régióját a Föld körül.

Beletekintünk ebbe a repeső-repdeső világba, s így szólhatunk: ó, ti repdeső állatok, amit ti kisugároztok, az még a napfénynél is jobb, mert ti szellemi fényt sugároztok a kozmoszba! Materiális tudományunk a szellemit kevéssé veszi figyelembe, így nincs is rá módja, hogy azt valamiképpen kezelni tudja, hogy ezeket a világ-ökonómiához tartozó dolgokat egyáltalán kezelni tudja. Azok mégis itt vannak, éppen úgy, mint a fizikai hatások, és azoknál lényegesebbek. Mert ami itt a szellemi világ felé sugárzik, még akkor is hat majd, mikor a Föld már régen elpusztult, de amit ma a fizikus, a kémikus megállapít, az le fog záródni a földi lét végeztével. Tehát: ha kinn a kozmoszban egy megfigyelő ülne, láthatná a szellemi matéria folyamatos kisugárzását, láthatná, hogy szellemivé alakult matéria árad a szellemi világba; a Föld kisugározza a maga anyagát a világtérbe, a kozmoszba. Sziporkázó szikrákhoz hasonlóan, újra és újra felvillanó szikraként jelenik meg a madárhalálból felvillanó fény. Sugarakhoz hasonlóan száll kifelé a világmindenségbe a pillangó-szellem-fény csillogása és a madár-szellem-fény sziporkázása.

Ezek a dolgok figyelmünket egyben arra is ráirányítják, hogy más csillagvilágokba tekintve sem hihető, hogy onnan csak a spektroszkóp mutatta sugárzás érkezik ide, sőt, csak az, amit a spektroszkóp kezelője belefantáziál a látványba. Mert ami más csillagokból a Földre sugárzik, az ugyancsak e más világok élőlényeinek az eredménye, éppúgy, ahogyan innen is élőlények eredményeként száll a sugárzás a világtérbe. Ránézünk ma egy csillagra, és a mai fizikusok hatására úgy képzeljük, hogy abban szervetlen láng ég. Ez persze teljes értelmetlenség. Amit látunk, az elevenségnek, lélekkel és szellemmel áthatottságnak az eredménye.

Térjünk most vissza ettől a pillangó gyűrűtől, ha szabad ezt így neveznem, ettől a földet körülövező gyűrűtől a madarak nemzetségéhez. Ha elképzeljük, amit már tudunk, akkor három, egymástól elhatárolt régiót kapunk. Felettük más régiók vannak, alattuk is mások. Itt van a fényéter, és itt van a hőéter, ami maga is két részből áll, két rétegű: az egyik a földi hőréteg, a másik a kozmikus hőréteg, s ezek állandóan egymásba játszanak. Valójában nem egy, hanem kétféle meleget ismerünk, eredete szerint tellúris és kozmikus hőt, s ezek folytonosan egymásba játszanak. A hőéter határához csatlakozik aztán a levegő. Erre következik a víz és a föld, felfelé pedig a kémiai éter és az életéter.

A lepkék nemzetsége elsősorban a fényéterhez tartozik. A fényéter az a közvetítő, mely kihozza a lepkepetéből a hernyót, a világító erő segítségével; lényegében ez a fénylő erő hozza elő. A madarak nemzetségénél már nem így áll a dolog. A madár tojást rak, s azt meleggel kell kiköltse. A lepkék petéje egyszerűen átadódik a naptermészetnek, a madártojás viszont a hő régiójába kerül. Mert a madár a hőéter régiójában él, s a puszta levegőt le kell győzze.

Bár a lepke is a levegőben száll, alapjában véve mégis tisztán fényteremtmény. S amennyiben a levegő át van hatva fénnyel, a lepke a fénylevegő létből nem a levegőt választja, hanem a fény-létet, a levegő csak hordozza őt. A levegő adja a hullámokat, melyeken mintegy tovaúszik, de az ő eleme a fény. - A madár belsőleg is levegő-lény. Magas fokban levegőlény. Nézzék csak meg egyszer az emlősállatok, vagy az ember csontjait: velő tölti ki a csont belsejét. Hogy miért, erről majd beszélünk még. A madárcsont belül üres, levegő tölti ki. Ha azt nézzük, hogy mi tölti ki a csontokat, látjuk, hogy mi velőszerűségből állunk, a madár viszont tisztán levegőből. Ami nála velőszerű, az is csak tisztán levegő. A madár csontjaihoz sok zsák kapcsolódik, ezek a légzsákok Mikor a madár belélegzik, nem csak tüdejébe szívja a levegőt, hanem az beáramlik ezekbe a légzsákokba is, onnan pedig tovább az üres csontokba. Így hát, ha a madárból eloldanánk minden húst, minden tollazatot, meg a csontokat is elhagynánk, egy tisztán levegőből álló állatot kapnánk, aminek formája a tüdő és a csontok belső tere lenne, s ez egy egész madáralak, ha formában képzelik.

A hús-csont sasban benne ül a levegő-sas. De ez nem csak annyiból áll, hogy benn ül egy levegő-sas, mert ez a madár lélegzik is. A légzés hőt termel. Ezt a hőt közli az ő saját levegőjével, melyet minden csontjába beleszorít, s így hő-különbség jön létre közte és a külvilág hője közt. Itt van a belső, ott van a külső meleg: a madár tulajdonképpen ebben a hőkülönbségben él. A hőnívó különbségében, mely a saját teste melege és a külső meleg között fennáll; tulajdonképpen a hőelemben él.

Ha megfelelő módon meg tudnák kérdezni egy madártól: hogyan is van ő a maga testével - ha értenének madár-nyelven, láthatnák, hogy mit felel, és hogy ezt is teszi - s megértenék, hogy a madár úgy beszél az ő testéről, mint aki csontjainak szilárd szubsztanciáját és a többi hordozott anyagokat is olyasminek érzi, mint a megrakott ember a jobbról, balról, és a hátán és a fején is súlyosodó csomagokat. Amilyen kevéssé érzik Önök csomagjaikat saját testüknek, s tudják, hogy ezek nehezen cipelt csomagok, épp úgy a madár is, ha önmagáról beszél, akkor csak az átmelegített levegőt érti. A többi az ő számára csak csomag, a földi létben magával hordozott teher.

Ezért hát alapjában így kell szóljunk: a madár teljességgel a hőelemben él, a pillangó pedig a fény elemében. A pillangó minden fizikai szubsztanciát, amit majd szellemivé alakít, átszellemítés előtt még csak nem is csomagként, inkább házi berendezésként él meg, s az tőle még messzebb áll.

Feljutva ebbe a régióba, ennek a régiónak az állataihoz, olyasmihez érkezünk, amit fizikai módon egyáltalán nem szabad megítélni. Ha mégis ezt tesszük, úgy járunk el, mintha egy embert lerajzolva haját a fejfedőjébe belenőve ábrázolnánk, kofferját a karjába, hátizsákját mint púpot, egybenőve a hátával. Az ilyen ember rajza megfelelne a materialista képzetének, amit a madárról alkot. Ez a képzet nem is a madár, csak a madár csomagja. A madár úgy is érzi, hogy keservesen hurcolja ezt a csomagot, legszívesebben kötetlenül, szabadon szállna, teher nélkül, mint meleg levegőállat vándorolna a világban. Minden egyéb csak teher számára, s mikor meghal, ezt a terhet szellemivé alakítva adóként küldi a szellemi világba. A lepke még életében teszi ugyanezt.

Látják kérem, a madár lélegzik, s úgy használja fel a levegőt, ahogyan elmondtam: A lepkénél még másabb a helyzet. O nem olyan berendezések segítségével lélegzik, mint a magasabb rendűnek nevezett állatok. (Ezek ugyanis csak tömegesebb testűek, a valóságban nem magasabb rendűek.) A lepke valójában csöveken át lélegzik, melyek teste külső burkából befelé haladnak, s némileg fel vannak fújva. Tartalékolni tudja a levegőt, mikor repül, s így az nem lesz zavaró, nem kell mindig lélegeznie. Csak ezeken a csöveken át lélegzik, s ezért lehetővé válik számára, hogy a levegőben mindig jelenlévő fényt is egész testébe felvegye. Ez is nagy különbség.

Vázlatosan ábrázolva:

Képzeljenek el egy magasabb rendű állatot (rajzolva), itt a tüdeje, ebbe kerül az oxigén, ez a szív kerülő útján összekötődik a vérrel. A vérnek be kell folynia a szívbe és a tüdőbe ahhoz, hogy ezekben a testes állatokban és az emberben is, az oxigénnel érintkezésbe juthasson. A pillangókat másképpen kell rajzolnom, mégpedig így: ha itt a pillangó, testébe a csövek mindenfelé behatolnak, el is ágazódnak, s így az oxigén, maga is elágazódva, mindenhova eljut. A levegő mindenhová behatol a testbe.

Nálunk és a magasabb álltoknál a levegő csak a tüdőig jut, a lepkénél a test egész belsejét átjárja a levegő a maga fény tartalmával együtt; így ez az állat belsőleg is csupa fény, s a hő is csak teher számára.

A madárban a levegő terjed szét, még a csontokba is, a lepke nem csak kifelé fény-állat, hiszen belül is mindenütt szétterjed benne a levegő hordozta fény. Ez az állat belül is fényből van. Ha úgy ábrázoltam Önöknek a madarat, hogy az belsőleg tulajdonképpen felmelegedett levegő, a pillangó tulajdonképpen egészen fényből van, számára már a hő is teher, csak csomag. Ha pillangót látunk, csak -a fény-lényt láthatjuk benne repesve röpködni, amint színein, a színek játékán örvend. A többi csak ruházat és csomag.

Akik mondjuk a keleti bölcsességből, úgy felületesen, ezt vagy azt megtanulták, arról beszélnek, hogy a világ - maja. Bele kell látni a részletekbe, hogy mennyiben maja. Megérti az ember, hogy mi a maja, ha tudja, hogy a madár mivolta nem az, aminek külsőleg látszik, mert a madár egy meleg levegő-lény. A lepke sem olyan, amilyennek megjelenik, mert ő meg egy repdeső fény-lény, s bensejében a színek játékán érzett örömből áll, azon a játékon, ami színjátszó szárnyán keletkezik, mikor a porszerű földi anyagot átjárják a színek; ez már az átszellemítés első foka, s tovább halad a szellemi mindenségbe, a szellemi kozmoszba.

Itt tehát két fokozattal van dolgunk: a pillangó a mi világunkban a fényéter lakója, a madár a mi földi környezetünk hőéterének a lakója. És a harmadik faj? Ha lejövünk a levegőig, ott olyan lényeket találunk, akik a földfejlődés bizonyos korszakában még nem is lehettek jelen, például mikor a Hold még együtt volt a Földdel, még nem vált el attól. Ezek a lények ugyan a levegő lakói, levegő-lények lennének, de már nagyon is érinti őket a Föld jellegzetessége, a nehézkedési erő. Ez a pillangót még egyáltalán nem érintette.

A lepke örömmel repdes a fényéterben, a fényéter teremtményének is érzi magát. A madár legyőzi a nehézkedést, mikor felmelegíti a levegőt a saját bensejében, így válik meleg levegővé, s a meleg levegőt a hideg levegő hordozza. Még le tudja győzni a földi nehézkedést.

Vannak azonban levegőben élő állatok, melyek nem képesek a földi nehézkedés legyőzésére, mert csontjaikban velő van, azok nem üregesek és légzsákjaik sincsenek, mint a madaraknak: ezek az állatok a denevérek.

Egészen különleges állatcsoport a denevérek nemzetsége. A földi nehézkedést testük belső felépítésével egyáltalán nem tudják legyőzni. Könnyűségük nem fényszerű, mint a lepkéé, nem is tűzszerű, mint a madáré. Már alá vannak vetve a földi nehézkedésnek, át is élik magukat húsukban, csontjukban Ezért is kellemetlen számukra az az elem, melyből pl. a lepke áll, melyben teljes mivoltával él: a fény-elem. A szürkületet szeretik. Kénytelenek a levegőt használni, de azt akkor kedvelik legjobban, mikor nem hordoz fényt, s átadhatják magukat a szürkületnek. Ok a félhomály állatai. Csak azért tudnak fennmaradni a levegőben, mert ezekkel a mondhatnám, kissé karikatúrának tűnő bőregér szárnyakkal rendelkeznek; nem valódi szárnyakkal, csak a meghosszabbodott ujjak közt kifeszített bőrből álló ejtőernyőkkel. Ezzel tartják fenn magukat a levegőben. Ez tartja fenn őket. Úgy győzik le a nehézkedést, hogy olyasmit szegeznek vele szembe, ami szintén a nehézkedéssel függ össze. Így teljesen belefeszülnek a földi erőkbe. A lepkék röptének fizikai-mechanikus konstrukciója alapján a mozgásukat sosem lehet teljesen megszerkeszteni, a madárszámy röpte alapján sem a madárét. Olyasmit kell belevinni, ami más konstrukciókat is tartalmaz, egyébként sosem fog teljesen egyezni. De a denevér röptét, azt már meg lehet szerkeszteni a földi dinamika és mechanika alapján.

A denevér nem szereti a fényt, a fény-járta levegőt, legfeljebb ha a szürkület még átszínezi kissé. Különbözik a madártól, mert ha a madár valamire néz, tulajdonképpen mindig arra tekint, ami a levegőben van. Még a keselyű is úgy érzi, mikor elragadja a bárányt, hogy a bárány valahol a légkör határán van; mintegy földre festettnek látja onnan fentről. Azonkívül nem is csupán látás ez nála, egyben megkívánás is. Ha valóságosan látnák a keselyű röptét, ahogyan a bárányra irányt vesz; azt is látnák, hogy kifejezetten az akarat dinamikája, akarás, megkívánás van benne.

A lepke a földön lévőket mintegy tükörben látja, számára a Föld - tükör. Látni a kozmoszban lévőt látja. Ha nézik a röpdöső pillangót, azt kell elképzelniük, hogy a Föld a lepke számára csak tükör, figyelembe sem veszi. A Föld a kozmoszban lévőket tükrözi. A madár sem látja azt, ami földi, de azt már igen, ami a levegőben van. A denevérrel kezdődik az, hogy meglátja, amin átrepül, ami mellett elrepül. S mivel nem kedveli a fényt, minden kellemetlenül érinti, amit röptében lát. Azt mondhatjuk, a pillangó és a madár igen szellemi módon lát. Felülről lefelé haladva az első állat, mely földi látásra kényszerül: a denevér. Öt a látvány kellemetlenül érinti, nem szereti a látást, s így van benne valami, amit megtestesült félelemnek lehetne nevezni. Félelem attól, amit lát, de nem kíván látni. A dolgok mellett csak el akar suhanni; nem akar látni, de látnia kell, ezért gyorsan el kívánna tűnni. Ezért is akar olyan csodálatosan meghallani mindent, mert csak el akar hussanni a dolgok mellett. Valóban, a denevér olyan állat, mely folytonosan hallgatja saját röptét, azt, hogy az ő röpte nincsen-e veszélynek kitéve.

Nézzék csak meg a denevér fülét. Látszik rajta, hogy kozmikus félelemre van hangolva. Ilyen a denevér fül, egészen különös képződmény; elsuhanásra, világ-félelemre való. Mindezt csak akkor érti meg az ember, ha olyan összefüggésben szemléli a denevért, amilyenbe mi állítottuk.

De még valamit el kell mondanunk. A lepke a szellemi matériát folytonosan adja; ő a Szaturnusz kedvence. Emlékezzenek rá, amit itt kifejtettem: a Szaturnusz az emlékezet nagy hordozója bolygórendszerünkben. A pillangó szorosan összefügg bolygórendszerünk emlékező képességével. Az emlékezés gondolatai élnek a pillangóban. A madárról kifejtettük, hogy egész teste nem más, mint fej, s amint átmelegített levegőjével a világon átrepül: ő az eleven, repülő gondolat. Ami bennünk gondolat, mely szintén kapcsolatos a hőéterrel, az bennünk a madár-természet, a sas-természet. A madár tehát a repülő gondolat. A denevér azonban egy repülő álom, a kozmosz repülő álomképe. Elmondhatjuk hát, hogy a pillangóban a kozmikus emlékezés, a madarakban a kozmikus gondolat, a denevérben a kozmikus álom, az álmodás veszi körül a Földet. Valóban, denevérként húznak át a téren a kozmosz repülő álmai.

Ahogyan az álom is a derengő fényt kedveli, úgy szereti a kozmosz is a félhomályt, mikor beküldi a térbe a denevért. Az emlékezésben tartammá vált gondolatok a lepke-gyűrűben testesülnek meg, a jelenlegi gondolatok a madár-övben, az álmok mint denevérek repülnek a földkörnyezetben megtestesülve. - Érzik, ugye, amikor elmélyednek ennek az állatnak a formáiban, hogy az mennyire rokon az álmokkal. Nem is tudunk úgy ránézni egy denevérre, hogy azt ne gondolnánk: te álmodsz; valami olyan van itt, aminek nem is kellene itt lennie, annyira kilóg a többi teremtmények sorából, ahogyan az álom kívül áll a közönséges, fizikai valóságon.

Azt mondhatjuk tehát: a lepke az átszellemített anyagot viszi át a szellemi világba, még élete során, a madár pedig halála után. Mit tesz mármost a denevér? A denevér is leadja a szellemi szubsztanciát, az ujjai között, a kifeszített bőrben élő szellemmel áthatottat az élete folyamán, de nem a világmindenségnek adja azt át, hanem a földi levegőbe bocsátja ki. Így azt mondhatnám, hogy a levegőben folyamatosan szellem-gyöngyök keletkeznek. A Föld körül állandóan fénylik a pillangók szellemivé tett matériája, ebbe belesziporkázik az elhaló madarak fénye, de az a különös zárvány, amit a denevérek választanak ki, amit ők tesznek szellemivé, az visszasugárzik a Földre. Szellemi képződmények ezek, a denevér röpte mögött mindig látni lehet, valóban, mint egy üstökös farka, csóvája úszik mögöttük. Szellemi matériát választanak ki, de azt nem küldik el, hanem visszalökik a fizikai földi matériába. A levegőbe lökik vissza. Ahogyan fizikai szemmel a csapongó denevért látjuk röpködni a levegőben, úgy zúgnak a légtérben a denevéreknek e szellemi képződményei. Tudjuk, hogy a levegő oxigénből, nitrogénből stb. áll, de ez nem minden, mert ezen kívül még alkotórésze a denevérek szellemi hatása is.

Bármilyen furcsán, sőt, paradox módon cseng: a levegőbe kicsi kísérteteket küld a denevérek álom-nemzetsége, melyek aztán közös tömeggé egyesülnek. A geológiában magmának nevezik a föld alatti, még kásaszerűen lágy kőzettömeget. Így beszélhetünk egyfajta szellemi magmáról a levegőben, amit a denevérek választanak ki magukból.

Régi időkben, mikor még ösztönös szellemi látásuk volt, az emberek erre a szellemi magmára nagyon érzékenyek voltak, ahogyan még ma is érzékenyek egyesek bizonyos materiális dolgokra, pl. a rossz szagokra. Ezt ma alacsony rangúnak, plebejus jellegűnek tekintik. Azokban a régi időkben a levegőben lévő denevér-maradványokra voltak fogékonyak.

Némelyik misztériumban különleges formulákkal zárták le magukat bensőleg, nehogy ez a denevér-maradvány erőszakot követhessen el rajtuk. Mert belégzéskor nem csak az oxigént és a nitrogént szívjuk be, hanem a denevér-maradványokat is, csakhogy a mai ember ez ellen nem igyekszik védekezni. Pedig adott körülmények között nagyon is érzékeny, pl. a szagokra. A denevér-maradványokkal szemben azonban teljesen érzéketlen, a legkisebb undor nélkül lenyeli azokat. Ez igen érdekes: kimondottan kényeskedő népek is lenyelik az ilyesmivel terhelt levegőt. Ez a dolog aztán bele is megy az emberbe, nem a fizikai vagy az étertestbe, hanem az asztráltestbe megy be.

Láthatják: figyelemre méltó összefüggésekre juthatunk; a beavatási tudomány az összefüggések belsejébe vezet. A denevér-maradvány ugyanis a legkedvesebb tápláléka annak, amit előadásaimban mint sárkányt ábrázoltam. De csak akkor, ha az ember már belélegezte, mármint a maradványokat. És a sárkány akkor talál legjobb kapcsolódási pontokat az emberi természethez, ha az ember engedi, hogy ösztöneit a denevér-maradványok átjárják. Azok ott benn dúlnak, s a sárkány megeszi, és kövér lesz tőlük - természetesen lelki értelemben - s az embert a legkülönbözőbb módon keríti hatalmába. S a helyzet az, hogy ez ellen a mai embernek is védekeznie kell. A védelem a Michael sárkány-harcának itt ábrázolt új formájából kell jöjjön. Ha az ember bensőleg megerősödik a Michael-impulzus ábrázolt felvétele útján, akkor az megvédi a sárkány táplálékától; védi az atmoszférában jogtalanul jelen lévő denevér-maradványok ellen.

Ha valóban be akarunk hatolni a világösszefüggésekbe, akkor nem szabad visszariadnunk, s az igazságot valóban a világ összefüggéseiből kell előhoznunk. Mert a ma általánosan elismert igazságkeresők útja nem a valósághoz vezet, hanem, legtöbbször, valami még csak nem is álmodott világhoz, a majához.

A valóság ott keresendő, ahol minden fizikai létben meglátjuk a rajta áttűnő szellemi létezést. A valóságig csak akkor törünk át, ha úgy tekintünk rá, ahogyan az ezekben az előadásokban történik.

A világösszefüggésben valamire valók a lények: jóra vagy rosszra. Megismerhető, hogy hogyan kapcsolódnak egymáshoz a világösszefüggésben. A materiális érzelmű ember számára is röpdösnek a lepkék, szállnak a madarak és rebegnek, suhannak a denevérek. De csak úgy tekintik ezt, amint néhány, gyenge művészi érzékkel rendelkező ember falán lévő képek esetében látható, úgy van teleaggatva szobájuk a legkülönbözőbb képféleséggel, hogy azok között nincsen semmi kapcsolat. Így az általános világszemléletű előtt sincsen semmi kapcsolat a repülő állatok között, mert azt nem látja. Pedig a kozmoszban minden a maga helyén van,, s éppen azon helyről kapcsolódhat a kozmosz egészéhez. Ha pillangó, ha madár, ha denevér - mindegyik valamely értelmes módon kapcsolódik be a világba.

Csak gúnyolódjanak, akik az ilyesmit ki akarják gúnyolni, már többet is tettek az emberek a gúny terén. Híres akadémikusok mondták ki pl. az ítéletet, hogy meteorkövek nem létezhetnek, mert az égből nem hullhat vas stb. Mért ne gúnyolódhatnának az emberek a denevér funkciója felett, amiről ma szóltam? De ez nem téríthet el minket a dolgunktól: civilizációnkat valóban át kell hassák a szellemi ismeretek.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként