Az emberi sors útját, a karmát kutatva a legutóbbi előadáson már bizonyos sorsszerű összefüggéseket is feltártunk, amelyek alkalmasnak látszottak arra, hogy általuk valamennyire tisztábban lássuk azt a módot, ahogyan a sors a különböző földi életeket összefűzi. Elhatároztam, hogy beszélek egyszer a karmikus összefüggések ilyen részleteiről is - ami természetesen előzőleg bizonyos mérlegelést kívánt a részemről -, és szeretnék e vizsgálódásokban még tovább haladni.

Észrevehették, hogy a karmikus összefüggések tárgyalásakor szükségessé válik számunkra az, hogy az ember lényében és életmenetében olyan részletekre is kitérjünk, amelyeket egyébként többnyire nem veszünk figyelembe. Így Dühringnél megmutattam azt az összefüggést, hogy az egyik inkarnáció testi sajátságai a következő inkarnációban bizonyos lelki alkattá válnak. Valóban úgy van, hogy amikor egy emberi lény megértése érdekében behatolunk a szellemi világba, akkor egyfelől az illető szellemi oldala elveszíti addigi elvont jellegét, és ott valami erőteljes, impulzívan hatékony létezéssé válik. Másfelől viszont a testiségről, arról, ami testileg jut kifejezésre az emberben, azt mondhatjuk, hogy elveszíti korábbi anyagi jellegét, és szellemi jelentőségre emelkedik; sőt szerephez juthat az emberi sors nagyobb összefüggéseiben is.

Hogyan is ölt alakot, miképpen tud érvényesülni bennünk a sors? Úgy, hogy az ember teljes lényén keresztül fejti ki hatását. Amire az ember karmikus indítékból ösztönzést érez az életében, és ami azután sorsszerűen kibontakozik számára, az azon múlik, hogy a sors erői, amelyek élettől életig kísérik az embert, megszabják ugyan vére összetételének arányait, belsőleg szabályozzák az idegtevékenységét, de közben teret engednek mindenkinek a saját egyedi lelki-ösztönös megnyilatkozásaikra is. Ezért nem fogunk egykönnyen lehatolni a sorsszerű, karmikus összefüggések mélyére, ha nem helyezünk kellő hangsúlyt egy ember életének ilyen teljesen egyedi vonásaira is. Itt természetesen mindig a lelki szemünket kell használnunk. A karmikus vizsgálat számára éppen olyan fontos valakinek a kézmozdulatait megfigyelnünk, mint a zseniális szellemi képességeit. Éppen olyan lényeges észrevennünk - természetesen szellemi nézőpontból -, hogy egy ember hogyan ül le, mint az iránt érdeklődnünk, hogy, mondjuk, hogyan tesz eleget morális kötelezettségeinek. E tekintetben tehát éppen olyan jelentősége van annak, hogy valaki például gyakran vagy csak alig ráncolja a homlokát, mint annak, hogy vallásos vagy vallástalan-e.

Amikor a sorsot a földi életek egymásutánjában kezdjük szemlélni, akkor sok minden rendkívül fontossá válik, ami a mindennapi életben lényegtelennek tűnik számunkra, némely dolog pedig kisebb jelentőséget kap, aminek egyébként nagy jelentőséget szoktunk tulajdonítani az embereknél.

Az ember mindennapi életében nem is olyan egyszerű például mások testi jellegzetességeit megfigyelnünk. Ezek kétségkívül fennállnak, de gyakorlatot kell szereznünk a megfigyelésükben, természetesen anélkül, hogy ilyenkor embertársainkat megsértenénk, hiszen sértő, ha pusztán abból a célból tekintünk valakire, hogy éppen csak „vizsgálgatjuk”. Ez sohase történjék így. Amit ilyen irányban teszünk, annak teljesen észrevétlennek kell maradnia. Ha azonban szert teszünk a megfelelő szemlélésre, akkor már a mindennapi életben is mindenkinél felfigyelhetünk olyan egyedi sajátosságokra, amelyek ugyan apróságok, de a karmikus kutatás számára mégis elsőrendű a jelentőségük. Igazán mélyen viszont csak akkor láthatunk bele valakinek a karmikus összefüggéseibe, ha személyének legjellemzőbb sajátosságait tudjuk felfedezni rajta.

Évtizedekkel ezelőtt belső szellemi és külső életére vonatkozóan egyaránt magára vonta figyelmemet egy rendkívül érdekes személyiség: Eduard von Hartmann, a filozófus [1842-1906]. Mélyreható érdeklődéssel fordultam e filozófus felé. Ha azonban most karmikus oldalról tekintek az életére, akkor a következőt kell kiemelnem. Eduard von Hartmann, a „nem-tudatos” teóriájának filozófusa, igazán nagy erővel tört be a filozófiába, de a XIX. századi emberek a szellemi területén végbemenő ilyen robbanó hatást mégis nagy közönyösséggel fogadták. Bocsássák meg, ha kritizálok, a dolgot nem akarom túlhangsúlyozni: ami a világot voltaképpen belülről mozgatja, az a XIX. és persze a XX. század elejének emberét úgymond nem hozza ki a sodrából. Mélyről fakadó lelkesedést valóban alig találunk a szellemileg oly flegmatikus korunkban.

Mostanában egyik előadás-sorozatomban egyszer le kellett írnom egy történelmi eseményt: a római világ összeütközését az északi germán világgal a népvándorlás korában, amikor a kereszténység a déli, görög-latin vidékekről észak felé kezdett terjeszkedni. Csak helyesen kell magunk elé képzelni a közép-európai és dél-európai világ régi embereit, és máris képet alkothatunk arról, hogy mekkora emberi impulzivitás volt egykor a világon. Arról van szó, hogy a rómaiak a keresztény időszámítás első századaiban különböző germán törzsekkel találkoztak, akiknél a természet szellemi hatalmaival való együttélés még nagyon eleven volt. Ezek az emberek egészen másképpen viszonyultak a szellemihez. Lényegében véve még nagyon is létezett náluk a szellemivel való ösztönös kapcsolat.

Ma már többnyire közömbösen beszélünk, egyik szó követi a másikat, mintha beszéd közben semmi sem történne. Ezek az emberek azonban a beszédükbe beleáramoltatták a szellemi élményeiket. Számukra a szél éppenúgy valami szellemi-lelki megnyilvánulás fizikai mozgása volt, mint amikor az ember mozgatja a saját karját. Ha a szél fújt, vagy amikor a láng lobogott a szélben, azt Wodan kifejeződéseként szemlélték. Mikor pedig a nyelvbe belevették ezeket az eseményeket, szavakba foglalták őket, olyankor valami élményszerűt öntöttek szavakba. Ha a mostani nyelven akarnánk kifejezni: Wodan fúj a szélben [Wodan weht im Winde]. De hasonlóképpen hangzott az ősi nyelven is. A szavakon keresztülzuhog az, hogy „fúj”. Hallják meg a szavakban ezt a hasonlóságot a széllel, ami átrezgi a beszédet és beleömlik! Ha azután az ember feltekintett, és figyelte a felhőkből dübörgő mennydörgést, és a dörgés természeti formája mögött meglátta a megfelelő szellemi lényt, az egészet így fejezte ki szavakban: Donner vagy Donar dübörög a dörgésben [Donar dröhnt im Donner]. Még a modern nyelvben is benne rezeg valami, ami a régi nyelvet áthatotta.

Ahogyan ezek az emberek a természeti hatásokban érezték a szellemet, és azt szavaikban ki is fejezték, úgy a harcba induláskor önmagukon keresztül fejezték ki a segítő istenséget, aki tagjaikba és egész viselkedésükbe beleköltözött. Hatalmas pajzsuk volt és a pajzsok mögött, mondhatnám, viharzottak a szavak. Az erőteljesen megformált hangok először csak tompán, majd egyre fokozódva, végül hatalmasan felzúgva a jó vagy éppen démoni szellemet idézték oda, és így rohantak elszántan az ellenségre: Ziu zwingt Zwist! (Ziu legyőzi a viszályt!) Mintha valami vihar közeledne, úgy hatott, amikor ezt a pajzsok mögött susogták, harci dühvel és harci kedvvel. Képzeljék el, ahogy több ezer torok egyszerre üvölti a pajzsok mögött! Mikor a latinok összecsaptak Közép-Európával az első századokban, akkor igazából nem is az döntötte el a harcot, ami külsőleg érvényesül ilyenkor, hanem inkább ez a rómaiak felé közeledő félelmetes zúgás. Az első időkben éktelen rettegés szállta meg őket. Reszketett a rómaiak térde, amikor ezer torok süvöltötte a pajzsok mögött: Ziu zwingt Zwist!

Természetesen ezek az emberek megint itt vannak a Földön, de mostanra már flegmatikussá váltak! Sokat kiáltoztak akkoriban, és mára a legnagyobb mértékben közömbösek lettek, felvették a XIX. és XX. század belső lelki beállítottságát. Ha azonban felébrednének azok a harcosok, akik a régi időkben abban a lelki állapotban üvöltöttek, akkor hálósapkát raknának mai megtestesülésükre, és azt mondanák: Az emberekben levő kimozdíthatatlan közönynek hálósapka kell, az ilyen embereket ágyba kell dugni, nem valók az emberi tettek mezejére!

Ezt csak azért mondtam el, hogy jelezzem, milyen kevéssé voltak hajlamosak kortársaink arra, hogy átérezzenek egy olyan robbanóerejű művet, mint amilyen Eduard von Hartmanné, A nem-tudatos filozófiája. Ebben arról ír, hogy mindaz, ami az emberben tudatos, vagyis a tudatos gondolkodás, csekély jelentőségű ahhoz képest, ami nem-tudatosan működik és él az emberben, és éppannyira nem-tudatosan működik és él a természetben is. Ez sohasem ragadható meg a tudat segítségével, vagyis sohasem hatol fel a tudatba. Hiszen Eduard von Hartmann nem tudott a szellemi látó imaginációról, intuícióról, nem volt tudomása arról, hogy a nem-tudatos beléphet az emberi megismerésbe. Ezért azt állította, hogy minden ami lényeges: a „nem-tudatos” léten belül marad. De éppen ebből következően az a nézete volt, hogy a világ, amelyben élünk, a lehető legrosszabb. A pesszimizmust még Schopenhauernál is tovább fokozta, úgy találta, hogy a kultúra fejlődésének voltaképpen az volna a csúcspontja, hogy egyszer megsemmisítsék az egész földi fejlődést, amilyen gyorsan csak lehet. Csak azt mondta, nem azt várja, hogy ez már holnap megtörténjen, mert ahhoz több idő kell, hogy mindazt feltalálják, ami a Föld olyan mértékű megsemmisítéséhez szükséges, hogy rajta már semmiféle emberi - önmagában teljesen értéktelen - civilizáció ne keletkezhessen. Arról álmodozott, amint A nem-tudatos filozófiájában olvashatjuk, hogy az emberek eljutnak valami nagy szerkezet feltalálásához, amelyet majd elég mélyen belesüllyeszthetnek a Földbe, hogy ott azután hatalmas robbanást idézzen elő, és az egész Földet szétvetve kiszórjon mindent a világűrbe.

Némelyek lelkesedtek A nem-tudatos filozófiájáért. De amikor erről beszélgettek, még ők sem tűntek olyanoknak, mint akiket ez a téma egész emberi lényükben megrázna. Ilyesmit kimondani! Hiszen mégiscsak nagy jelentőségű így szólni a világhoz. De az emberek mégis úgy említették, mintha csak odavetnének valamit félvállról, és ebben éppen ez volt a legborzalmasabb.

Élt tehát egy ilyen filozófus. Ezek után az emberek erkölcsének elemzésébe fogott. Az erkölcsi tudat fenomenológiájáról szóló könyve érdekelt a leginkább. Írt még a vallásos tudatról egy művet, meg egy esztétikát; általában sokat írt. És éppen olyankor tűnt a legérdekesebbnek, amikor az ember nem értett vele egyet.

Természetesen szeretnénk tudni, hogy egy ilyen embernél mi a helyzet a sorsszerű összefüggéseket illetően? Ilyenkor először talán arra hajlunk, hogy alaposan elmerüljünk a filozófiájában. Megpróbáljuk filozófiai gondolatai alapján kitalálni előző földi életeinek vonatkozásait. Ebben az irányban azonban nem fogunk találni semmit. Ez a személyiség azonban a legnagyobb mértékben felkeltette érdeklődésemet.

Ha az ember - hogy úgy mondjam - már hozzászokott az okkult nézőponthoz, akkor meglesznek az ösztönzései is, hogy helyesen fogjon a dologhoz. Egy tény köztudott: Eduard von Hartmann fiatal éveiben katonatiszt volt. A Kürschner-féle címtárban a Dr. phil. stb. mellett haláláig ott állt a jellemző adatok között a „főhadnagy” is. Eduard von Hartmann először porosz katonatiszt volt, akit igen jó katonatisztnek tartottak.

Látják, ezt a tényt az emberi sorsösszefüggések vonatkozásában egy nap sokkal fontosabbnak találtam, mint filozófiájának részleteit. Egy filozófia esetében hajlamosak vagyunk ugye arra, hogy egyik tételét elfogadjuk, a másikat elvessük. Ez azonban nem vezet bennünket messzire, ezt bárki megteheti, aki tanult egy kevés filozófiát. Ebből még nem derül ki semmi lényeges. De ha azt kérdezzük meg, hogy hogyan lehetséges, hogy egy porosz katonatiszt, aki kitűnő volt katonának, és katonatiszt korában igen keveset törődött a filozófiával, sokkal inkább a kardforgatást kedvelte, mégis korának reprezentatív filozófusa lesz? Mi állhat emögött?

Hartmann, kedves barátaim, annak köszönhetően lett filozófus, hogy valamilyen megbetegedés folytán térdfájást kapott, nyugdíjazni kellett, és egész további életében ettől a térdfájástól szenvedett. Időnként nem is tudott járni, kénytelen volt a lábát kinyújtva tartani, keveset lépni, egy heverőn ült naphosszat. Miután felvette a kortárs műveltséget, egyik filozófiai művet a másik után írta. Hiszen a hartmanni filozófia egész könyvtárat tesz ki. Tehát sokat írt.

Személyiségét szemlélve viszont: egyik nap egészen nagy jelentőséget kapott számomra ez a térdfájás, ennek a térdfájásnak a megjelenése. Sokkal jobban érdekelt, hogy bizonyos életkorban fellépett nála ez a térdfájás, mint a transzcendens realizmusa, vagy hogy azt mondta: először volt az Atya vallása, azután a Fiú vallása jött és a jövőben születik meg a Szellem vallása. Ezek szellemes dolgok, de a szellemes XIX. században ezek többé-kevésbé az utcán hevertek. Viszont igazán figyelemre méltó, hogy valaki azáltal lesz filozófus, hogy mint hadnagy térdfájást kap. Karmikus összefüggésekhez addig nem jut el az ember, amíg nem tud ilyen tényeket észrevenni az életben, vagyis amíg félrevezetik a látszólag nagyobb jelentőségű tulajdonságok.

Amikor végre összefüggésbe tudtam hozni a térd betegségét egész személyiségével, akkor tárult fel előttem az, ami ennél a személynél sorsszerűen jelentkezett. Ekkor már vissza tudtam menni: nem Eduard von Hartmann fejétől, hanem a térdétől találtam meg az utat előző inkarnációihoz. Másoknál például az orr stb. játszik ilyen szerepet. Rendszerint nem az nyújtja ehhez az igazi támpontot, amit a születés és a halál közötti földi élet számára a legfontosabbnak tartunk.

Mi hát ez az összefüggés? A földi életben megjelenő ember, amint ismételten felhívtam erre a figyelmüket, tulajdonképpen már fizikai mivoltában is hármas tagoltságú lény. Van idegi-érzékszervi rendszere, amely főként a fejben összpontosul, de kiterjed az egész emberre is. Van ritmikus rendszere, amely különösképpen a légzés ritmusában és a vér keringésében nyilvánul meg, de szintén áthatja az ember egészét, és abban mindenhol érvényesül. Van azután a mozgási, az anyagcserével is összefüggő végtagrendszere, amely tehát az anyagcsere lefolyására, az anyagok pótlására is hatással van. Az ember egy ilyen hármas tagozódású lény.

Az élet egész összefüggésére vonatkozóan észrevesszük, hogy a születéseken és halálokon áthaladva a fej, amelyet földi életünkben mindig is a legfontosabbnak tartunk, nem sokkal halálunk után aránylag csekély jelentőségűvé válik. A fej a fizikai létben az ember legemberszerűbb része, de saját természetét nagyon erősen ki is meríti a fizikai létben. Ellenben az ember többi, a fizikai létben kisebb értékű organizációja éppenhogy a szellemiség szintjén valami magasabb rendűként jelenik meg. Az ember a fejében a leginkább fizikai lény és a legkevésbé szellemi lény. Szellemibb viszont organizációjának többi részében, tudniillik a ritmikus és a végtagrendszerében. Ezen belül is a legszellemibb a mozgásban, végtagjainak tevékenységében.

A helyzet az, hogy az ember fejének képessége halála után viszonylag rövid idő múlva elvész. Ezzel szemben halála és újabb születése között különös jelentőségre emelkedik az, ami az alsóbb organizációkhoz tartozott a tudattalan szellemisége területén. Míg azonban egyik földi életből a következőbe lépve a két alsóbb organizáció - alakját és szellemi tartalmát tekintve - a következő inkarnációban lényegében véve az ember fejévé alakul, addig az ember fejének mostani akarati jellege a következő inkarnációban különösen a végtagjaiba áramlik bele. Aki egyik inkarnációjában resten gondolkodik, az a következőben egész biztosan nem fog gyorsan futni, a gondolkodás restsége átmegy a végtagok lassúságába. Viszont a végtagoknak a mostani inkarnációban meglevő lanyhasága a következő inkarnáció lassú, rest gondolkodásában fejeződik majd ki.

Így történik az emberi lény három különböző részének metamorfózisa, kölcsönhatása, amikor egyik földi életből a másikba lépnek, egyik inkarnációból a másikba kerülnek át.

Amit itt megfogalmazok, azt nem mint valami elméletet mondom önöknek, hanem az élet tényei alapján állítom. - Amikor tehát már megvolt bennem az a késztetés - ha mondhatom így -, hogy Eduard von Hartmann térdfájására felfigyeljek, akkor ez elvezetett egy régebbi inkarnációjába, mégpedig abba, amelyben életének egy bizonyos pontján ez a személy valamiféle napszúrást kapott. Ez a napszúrás jelentette a következő földi életében azt a sorsszerű kényszert, hogy majd átváltozva a térd betegességében jusson kifejezésre, amely utóbbi tehát eredetileg a fej betegsége volt e személynél. A napszúrást követően egy napon már nem tudott gondolkodni, az agya nagyrészt megbénult. Ez pedig a következő inkarnációban az egyik végtagjának bénulásában jelent meg. Az agy e sorsszerű bénulásának bekövetkezése azonban visszavezethető volt valamire.

Ez az individualitás azok között volt, akik a keresztes hadjáratok alatt együtt vonultak Keletre, és Ázsiában a törökök és az ázsiai népek ellen harcoltak, de az ázsiaiakat ugyanakkor roppant módon csodálni is kezdték. Miután tehát ez a személy csodálattal tekintett mindarra a nagyszerű szellemiségre, amivel Keleten a keresztes hadak találkoztak, észrevett valakit, akiről ösztönszerűen úgy érezte, hogy egy még régebbi életében már köze volt hozzá. E régebbi és az akkori inkarnáció között valamilyen morális elintéznivaló volt.

Az akkori napszúrásnak a mostani térdfájásba való átalakulását a két inkarnáció tekintetében először pusztán valami fizikai kapcsolatnak vélhetné az ember. De amikor sorsszerűségről van szó, ez mindig valami morális dologra vezethető vissza. Mivel ez az individualitás egy még régebbi inkarnációból kemény, dühödt harc indulatát hordozta magában éppen azzal az emberrel szemben, akivel most összetalálkozott, azért az izzó, forró napsütésben elkezdte üldözni ezt az ellenfelét. Ez abban a helyzetben igazságtalanság volt a részéről. Az üldözés azonban visszaszállt az üldöző személyre, amennyiben az izzó nap sugarai megbénították az agyát.

Hogy ennek az összecsapásnak így kellett végződnie, az viszont abból eredt, hogy ez az individualitás egy régebbi inkarnációjában egészen különlegesen okos volt. Most tehát bepillantásunk lett egy még régebbi inkarnációba, amelyben ő rendkívül okos ember volt. És ez a személy a keresztes hadjáratok folyamán találkozott azzal az ellenfelével, akit egy régebbi inkarnációban megtámadott, hátrányos helyzetbe hozott az értelmi képességeivel. Ez megadta közöttük a morális összefüggést és a harci indítékot. Az eseményeket tehát a morális elem határozta meg, a fellépő hatóerők pedig a régebbi inkarnációból származtak.

Tehát itt egy individualitás három egymást követő inkarnációját találjuk. Az egyik inkarnáció egy rendkívül okos személyiséget mutat a nagyon régi időkből. Azután egy keresztes vitéz következik, akinek egy bizonyos időpontban éppen az okosságával elkövetett korábbi vétke miatt az agya megbénul, okossága kialszik, de ez az okossága előzőleg roppant nagy csodálattal tekintett a keleti civilizációra. A harmadik inkarnáció egy porosz katonatiszt, akinek térdfájása miatt nyugdíjba kell vonulnia, és most nem tudja, mihez kezdjen magával, de ekkor a filozófia felé fordul, és megírja a leghatásosabb, teljesen a XIX. század második felének civilizációjából kisarjadó művet, A nem-tudatos filozófiáját.

Ha megvan egy ilyen összefüggéslánc, akkor az előbb még teljesen homályos dolgok egyszeriben világossá válnak. Látják, amikor fiatal koromban Hartmannt olvastam, nem ismertem ugyan ezeket az összefüggéseket, de mindig úgy éreztem, hogy valóban sok okosság van a szövegekben. Mikor azonban egy oldalt elolvastam, azt mondtam: igen, ez félelmetesen okos, de az igazi okossága még nem ezen az oldalon van. Mindig lapozni akartam és a következő oldalon megnézni, hogy ott van-e már. Mert ez egy olyan okosság volt, amely nem a jelenből származott, hanem mintegy a múltból, sőt a régmúltból. Ez csak akkortól világosodott meg számomra, amikor megértettem, hogy ez a különleges okosság két inkarnációval ezelőttre megy vissza, és onnan hat bele a jelenbe. Csak akkor látjuk helyes fényben ezt az irodalmat, a könyvtárat megtöltő Hartmann-irodalmat, ha tudjuk róla, hogy a benne megjelenő okosság csupán az utóhatása egy sokkal régebbi inkarnációnak!

Aki Hartmann-nal személyesen is megismerkedett, beszélt vele, az valóban úgy érezte, hogy a háttérben ott van valaki, de aki még mindig nem szólalt meg. Ám őmögötte is volt még egy további, harmadik valaki, és voltaképpen ő nyújtotta az inspirációkat! Mert olyan kétségbeejtő volt őt hallgatni: egy katonatiszt filozófus beszélt, lelkesedés nélkül, közönyös, kissé durva hangon a legmagasztosabb igazságokról. De csak akkor lehet választ találnunk arra, hogy ez valójában miért is volt így, ha tudjuk, hogy Hartmannban egy két inkarnációval ezelőtti okosság szólal meg a háttérből.

Bizonyára még kegyeletsértőnek is tűnik, ha ilyenekről szólok, de nem szánom annak őket. Azt kell mondanom, hogy mindenki számára nagyon hasznos lehet, ha a saját élete szempontjából tudomása van az ilyen típusú összefüggésekről, még abban az esetben is, ha valaki ilyenkor kénytelen megállapítani: hárommal ezelőtti inkarnációmban szörnyen gonosz voltam. Rendkívüli módon előbbre viheti az életünket, ha ki tudjuk mondani: valamikor roppant gonosz ember voltam. Valamelyik korábbi inkarnációban, sőt nem is csak egyetlen inkarnációban ugyanis egészen biztosan sok durvaságot követtünk el másokkal szemben! Ilyen megítélés alá a jelenlegi inkarnáció persze sohasem esik, mint ahogy társaságban a jelenlevők mindenkor kivételek.

Friedrich Nietzsche [1844-1900] személye esetében is egészen intenzíven érdekelt a sorsszerű összefüggés, mivel életem valóban elvezetett ehhez a személyiséghez. A Nietzsche-kérdést minden oldalról megtekintettem; írtam és beszéltem róla egyet s mást, foglalkoztam a személyével.

Valóban különös sorsa volt Nietzschének. Csak egyetlenegyszer láttam életemben, Naumburgban a 90-es években. Ekkor már súlyosan elmebeteg volt. Nővére délután fél három óra körül vezetett be a szobájába. Nyugágyon feküdt, kifejezéstelenül, szeme nem tudta észlelni, hogy előtte állunk. Különösképpen feltűnt nekem érdekes, művészi szépséggel megformált homloka. Bár a szeme kifejezéstelen volt, mégsem támadt az az érzésem, hogy őrült ember van előttem, hanem inkább egy olyan valakinek látszott, aki lelkében egész délelőtt intenzív szellemi munkát végzett, megebédelt és lefeküdt pihenni, hogy átgondolja félálomban azt, amit délelőtt alkotott. De szellemileg szemlélve, az emberi lény felső részei tekintetében voltaképpen csak a fizikai és éterteste volt jelen, a lelki-szellemi már kívül volt rajta, ami mintegy valami fonállal kötődött már csak a testhez. Alapjában véve már megindult valamilyen elhalás benne, de ami mégsem tudott teljesen bekövetkezni, mert a fizikai organizmus egészséges volt, és a kielégítően működő anyagcsere- és ritmikus rendszer még visszatartotta a menekülni akaró asztráltestet és Ént. A teljesen szétrombolódott idegi-érzékszervi rendszer viszont már egyáltalán nem tudta megtartani az asztráltestet és az Ént. Így támadt az a különös benyomásom, hogy az igazi Nietzsche voltaképpen a saját feje felett lebeg. Mert ott volt. Ami pedig lent feküdt, az a lélek felől tekintve akár már holttest is lehetett volna. De még azért nem volt az, mert teljes erejével belekapaszkodott a lélekbe; de már csak az emberi lény alsó részeiben volt erre képes a test a rendkívül egészséges anyagcsere- és ritmikus rendszer révén.

A legmélyebb értelemben felkelthetik érdeklődésünket a sorsszerű összefüggések, ha ilyet tapasztalunk. Itt mindenesetre már más megvilágításba kerülnek a sorsszerű összefüggések. Itt nem lehetett valamilyen beteg végtagból vagy ehhez hasonlóból kiindulni, mert ez az állapot inkább Friedrich Nietzsche egész szellemi individualitásából fakadt.

Nietzsche élete három élesen elválasztható időszakból állt. Az első akkor kezdődött, amikor egészen fiatalon és lelkesen megírta A tragédia születése a zene szelleméből című művét, amelyben a zenét a görög misztériumokból eredezteti, és ebből a zeneiségből vezeti le azután a tragédia műfaját. Ugyanebből a hangulatból eredt a következő négy írás is: David Friedrich Strauss a hitvalló és író, Schopenhauer mint nevelő, A történelem haszna és kára az élet számára, Richard Wagner Bayreuthban. Az utóbbi rajongó himnusz Richard Wagnerről, valóban talán a legjobb írás, amit Wagner hívei írtak.

Megkezdődik Nietzsche második korszaka. Megírja kétkötetes könyvét, Emberi túlságosan is emberi, illetve a Hajnalpír és a Vidám tudomány című írásokat. Nietzsche 1876-ig első írásaiban a legmagasabb értelemben idealista volt, mindent az ideálhoz akart felemelni. De életének második időszakában elbúcsúzik minden idealizmustól. Kicsúfolja az ideálokat. Kijelenti, hogy ha az emberek ideálokat tűznek maguk elé, az azért van, mert az életben gyengék. Azt mondja Nietzsche, hogy ha valaki semmire sem képes az életben, akkor azt állítja, hogy az élet értéktelen és ideált kell keresni számára. Nietzsche célba veszi az egyes ideálokat, mint mondja, jégre teszi őket, mert túlságosan is emberinek, kisszerűnek látja azt, ahogyan az istenit a világban ábrázolják. Itt Nietzsche voltaire-iánus, egy írást is szentel Voltaire-nek. Ekkor Nietzsche teljesen racionalista, intellektualista. Ez körülbelül 1882-1883-ig tart. Ezután kezdődik életének utolsó korszaka, amikor olyan eszméket alakít ki, mint az örök visszatérés, és amikor megformálja Zarathustra alakját mint az emberiség ideálját. Ekkor írja meg himnikus stílusban az Imígyen szóla Zarathustrát.

És most újra előveszi Wagnerről írt jegyzeteit. Ez valóban igen érdekes! Ha megismerjük Nietzsche munkamódszerét, azt egészen különösnek találhatjuk. Olvassák el a Richard Wagner Bayreuthban írást; ez rajongó lelkesedés, nagyszerűen, zseniálisan fellelkesít Richard Wagnerért. Az utolsó időszakában jelent meg A Wagner-ügy című tanulmánya: ebben pedig minden benne van, ami csak elmondható Wagner ellen.

Ha leegyszerűsítve ítéljük ezt meg, akkor így szólunk: Nietzsche elpártolt Wagnertől, a nézeteit megváltoztatta. De aki már kezébe vette Nietzsche kéziratait, az nem mondhatja ezt. Mert amikor Nietzsche leírt néhány oldalt a Richard Wagner Bayreuthban című tanulmányban, mint Wagnerről szóló elismerő méltatást, akkor mindjárt azt is odaírta mellé, ami ellenvetése volt azzal szemben, amit ő maga az imént állított. Azután ismét folytatta a rajongó hangnemet, majd pedig megint megfogalmazta Wagnerrel szembeni kifogásait. Voltaképpen már 1876-ban megírta az egész Wagner-ügyet! De akkor félretette, elhallgatta, és csak azt küldte nyomdába, ami lelkes dicséret volt. Később úgyszólván csak elővette a régi feljegyzéseit és néhány szúrósabb mondattal még kiegészítette. Életének ebben az utolsó szakaszában lényegében az a tendencia jelent meg benne, hogy mindaz ellen támadjon, amit még megkímélt a kritikától élete korábbi időszakaiban. Ha azok a kéziratok, amelyeket azért tett félre, mert nem illettek bele a Richard Wagner Bayreuthban című írás hangulatába, tűzesetnek estek volna áldozatul, akkor valószínűleg nem létezne A Wagner-ügy sem.

Ha összehasonlítjuk ezt a három időszakot, mindegyiket egységes jelleg hatja át. Utolsó írása, legalábbis utolsó kinyomtatott műve, a Bálványok alkonya, avagy hogyan filozofálunk kalapáccsal, mondhatnám, mindent fonákjáról mutat meg, de még ez is hordoz valamit a nietzschei szellem alapvető jellegéből. Nietzsche idős korában, amikor ezt megírja, erősen imaginatív, szemléletes módon ábrázol. Például Michelet francia írót akarja jellemezni. Találó képet fest róla: a lelkesedés leteszi a fegyvert, amíg lelkesedik. Michelet-t bizonyos oldaláról egészen kitűnően ragadja meg. Hasonlóan szemléletes dolgokat találunk a Bálványok alkonya többi oldalán is.

Aki egyszer átéli azt a mélységesen megrendítő képet, Nietzsche individualitásának a teste felett való lebegését, az hajlik most már írásaival kapcsolatban is azt mondani, hogy azok tulajdonképpen olyan benyomást tesznek, mintha Nietzsche emberi testiségével sohasem lett volna teljesen jelen, amikor mondatait leírta, mintha némileg mindig a testén kívül lett volna. Nem is ülve, hanem járva, főként séta közben írt. Ez a benyomás a legerősebben az Imígyen szóla Zarathustra negyedik részének bizonyos helyeinél keletkezhet bennünk, itt közvetlenül úgy érezhetjük, hogy így nem ír senki, amíg a teste szabályozza, hanem csak akkor ír így, amikor már nem a test irányítja, hanem lelkiségével a testén kívül tartózkodik.

De általában is az az érzésünk, hogy Nietzsche a szellemi alkotáskor mindig otthagyja a testét. Ezt végül is életének szokásai is tükrözték. Különösen szívesen vett be klorált, hogy egy bizonyos testiségtől független hangulatba kerüljön. Bizonyos, hogy azért is vágyott arra, hogy lelki állapotában függetlenedjék a testiségtől, mert testileg sokféle betegségben szenvedett, például mindig igen hosszantartó fejfájás gyötörte, és egyéb bajok kínozták.

Mindez egységes képet nyújt Nietzschének a XIX. század végi inkarnációjáról, amely azután őrültséghez vezetett, hogy végül már egyáltalán nem tudta, hogy kicsoda. Vannak Georg Brandeshez írt levelei, ahol úgy írja alá magát, hogy „a Megfeszített” - vagyis a Megfeszítettnek tekinti magát -, vagy úgy tekint önmagára, mint egy ténylegesen önmagán kívül tartózkodó emberre, istennek érzi magát, aki a Pó partján sétálgat, és „Dionysost” ír a neve helyett. A testtől való elválás a szellemi teljesítmény során különösképpen jellemző erre a személyiségre, e léleknek erre az inkarnációjára.

Ha imaginatíve bensőleg áthatjuk magunkat ezzel, akkor egy nem is nagyon távoli inkarnációjába jutunk vissza. Több reprezentatíve fellépő személyiségnél azt a sajátosságot vehetjük észre, hogy inkarnációik rendszerint nem is olyan távoliak, hanem aránylag kevéssé régen, az újabb korban mentek végbe.

Nietzschének olyan életéhez jutunk el, amikor ez az individualitás ferences rendi szerzetes volt. Olyan szerzetes, aki hajlott az aszkétaságra, aki testének önsanyargatását egészen intenzíven művelte. Most megvan tehát a rejtély! Ekkor pillantásunk a jellegzetes ferences rendi öltözéket viselő emberre vetődik, aki órákat fekszik az oltár előtt, térdét sebesre dörzsöli a térden csúszó imádkozással kegyelemért könyörögve, aki borzasztóan sanyargatja magát. Az önmaga által okozott fájdalom révén intenzíven találkozik az ember a fizikai testével. A fájdalom elszenvedésekor egészen különösképpen érzékeljük fizikai testünket, mert asztráltestünk igen erősen irányul a fájó testre, át akarja azt hatni. Ha az egyik inkarnációban nagy hangsúlyt helyez valaki a test átszellemítésének előkészítésére, annak az a következménye lesz, hogy a lélek a következő inkarnációban nem is akar már a testben maradni.

Bizonyos jellemző esetekben ilyen jellegű sorsszerű összefüggéseket találhatunk. Azt is mondhatjuk, hogy ezek az összefüggések némiképp másként adódnak, mint általában képzeljük róluk. Az egymást követő földi életekről semmit sem lehet csak úgy kispekulálni. Mert abból rendszerint csak tévedések származnak. Ha azonban helyesen közeledünk e témához, akkor az a legmélyebb értelemben fényt vethet az élet tényeire.

Mivel pedig egy tárgyszerű fejtegetés ezen a téren elősegítheti, hogy a karmát helyes megvilágításban lássuk, ezért nem rettentem vissza attól, hogy egyes konkrét karmikus összefüggéseket kifejtsek önök előtt, bár lehet ennek bizonyos árnyoldala is. Úgy hiszem, már eddig is némi betekintést nyerhettünk az emberi karma, az emberi sors természetébe. Holnap ezt folytatni fogjuk.