"A cselekvés iránti szeretetben élni és a másik ember akaratát megértve őt élni hagyni: ez a szabad ember alapelve."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata I. (10)

8. --

[A VII–IX. századi arabizmus kapcsolata a XIX. századi mechanikus természettudománnyal. Vischer, Schubert és Dühring előző életei.]

Dornach, 1924. március 9.

Tegnap már említettem, hogy bár merészségnek tűnhet az egyes emberek karmikus összefüggéseibe beletekintenünk, mégis példaképpen szeretnék most ilyen karmikus vizsgálatokat elvégezni, mégpedig azokkal a személyekkel kapcsolatban, akikről az elmúlt alkalommal egyes jellemző életrajzi adatokat felidéztem. Később kevésbé reprezentatív személyiségeket is szemügyre vehetünk karmikus szempontból, de először azért választom ezeket az ismert személyiségeket, mert rajtuk keresztül jól szemléltethető az is, hogy az emberi élet karmikus szövődésében miképpen lép egyre tovább az emberiség összfejlődése is az egyének ismétlődő megtestesüléseinek segítségével.

Mai civilizációnkban úgy beszélünk a történelemről, mint amely egyszerűen az események tovahaladó áramlása; úgy kezeljük a dolgokat, hogy ami a XX. században fellépett, azt a XIX. századi történésekből eredeztetjük, a XIX. századiakat pedig a XVIII. században megtörténtekkel magyarázzuk, és így tovább. A történelem menetének azonban csak az a tény ad igazi belső reális összefüggést, csak az visz bele életet és valóságot, hogy a dolgokat maguk az egyes emberek viszik át egyik történelmi korból a másikba, így azok is, akik a jelenben élnek, áthoztak magukkal a régebbi történelmi korszakokból a mi időnkbe bizonyos magatartásokat és szemléletmódokat.

Ha pusztán ok és okozat közvetlen viszonya állna fenn, akkor nem lehetnének nagyobb összefüggések sem a világban. Az emberiség fejlődésében azonban azáltal keletkezik a tényleges összefüggés, hogy az emberi lelkek egy régebbi földkorszakból mindig átkerülnek a fiatalabb földkorszakokba az újabb és újabb földi életeik során. Éppen ezt a reális összefüggést pillanthatjuk meg a maga jelentőségében akkor, amikor olyan emberekre tekintünk, akik koruk reprezentatív személyiségei voltak.

Tegnap először a sváb Friedrich Theodor Vischert, az esztétát említettem, és jellemeztem őt nagy vonásokban. Mondtam akkor önöknek, hogy csak olyan példákat választok, amelyeket valóban meg is vizsgáltam.

Ezek a kutatások azzal a fajta látó szemléléssel, vagy olyan szellemi eszközökkel történtek a részemről, amelyekről már sok szó esett, és amelyekről kimerítően olvashatnak az antropozófiai irodalomban. De éppen akkor, amikor ilyen természetű dolgokat kell tárgyalnunk, nem áll rendelkezésemre más eszköz és módszer, mint hogy „elbeszélem” önöknek kutatásaim eredményét. Mert ezen a területen egyedül arról van szó, amit a látó szemlélés tár fel. Abban a pillanatban, amikor az egyik földi élettől egy régebbi, távolabbi élet felé fordulunk, megszűnik az értelmen alapuló felfogás lehetősége. Itt már csak a szellemi látás használata marad meg számunkra. Az értelemszerű megragadás utolsó lehetőségét ott találjuk meg, amikor a jelen földi életünket az előző halálunk és a mostani születésünk közötti szellemi élményeinkre vonatkoztatjuk, azokra, amelyekből a jelenlegi földi életünk közvetlenül kialakult, tehát a földreszállásunkat megelőző tisztán szellemi-lelki eseményekre. Ez a visszaemlékezés bizonyos fokig az értelem segítségével történik. De az egyik földi életnek egy másik földi életre való visszavezetése már csak szellemi látással végezhető, ezért csak „elbeszélő” formában lehet arról tudósítanunk.

Aki abban a helyzetben van, hogy egy ilyen nézőpontból rálát egy olyan személyiségre, mint a sváb Vischer, és érzékeli e személyiség örök lényét, azt, ami egyik földi életéből mindig átmegy a másikba, az felfedezheti egy ilyen személy jelenlétét egy múltbeli földi életben is, amennyiben képes nyomon követni a földi létben működő valóságos áramlatokat. A kutatás során először ugyan az illető embernek a mostani földi életét megelőző szellemi átéléseit kell megtalálnunk. Leírásomban azonban most csak másodsorban fogok erre a földi létet megelőző szellemi átélésre utalni e három személy esetében. Először inkább azt vegyük szemügyre, ahogyan a jelenlegi földi életükben az előző földi életük éreztette hatását.

Az efféle témák tárgyalásakor persze magunk mögött kellene hagynunk minden előítéletünket. Ha valamilyen véleményt akarunk formálni egy ember jelenlegi vagy legutóbbi földi életéről, és az értelem alapján úgy következtetnénk, hogy mivel az illető most ilyen, azért ebből következően egy régebbi földi életében ilyennek és ilyennek kellett lennie, ha tehát efféle ítéleteket alkotnánk, akkor valójában már tévedésben is lennénk, legalábbis nem állnánk messze tőle. Az egyik inkarnáció alapján alkotni értelemszerű ítéleteket egy másikról éppen olyan, mint ha az ember valahol első ízben járna egy házban, és kitekintve az északi ablakon szemügyre venné odakint a fákat, majd ebből a látványból akarna most következtetni a déli ablakból látható fák elhelyezkedésére. Helyesebb, ha inkább átmegy a déli oldalra, megszemléli ott is a fákat, és minden elfogultság nélkül megállapítja helyzetüket. Ennek megfelelően tehát ténylegesen ki kell kapcsolnunk magunkban mindenféle értelemszerű intellektualitást, amikor azoknak az imaginációknak a megragadásáról van szó, amelyeken keresztül valamely személy egyes régebbi földi életei megjelennek előttünk.

A sváb Vischernél az időben visszafelé haladva eljutunk ahhoz a számára meghatározó inkarnációhoz - de ami nem az ez előtti, mert lehetnek közömbösebb, esetleg rövidebb földi életben eltöltött inkarnációk is, ezekkel azonban most nem foglalkozunk -, amelyben tehát a mostani, illetve a legutóbbi földi élete karmikusan előkészült. Tágabb értelemben mondom, hogy mostani, hiszen már a nyolcvanas évek végén meghalt. Ez a meghatározó inkarnáció hozzávetőlegesen a Krisztus utáni VIII. században található. Azt vehetjük észre, hogy Vischer ahhoz a mór-arab népességhez tartozott, amely abban az időben jött át Afrikából Szicíliába, és harcba keveredett az északról Szicíliába áramló emberekkel.

A lényeges az, hogy a most tárgyalt individualitás ebben az előző, alapvetően meghatározó inkarnációjában teljesen arab műveltségre tett szert, annak minden elemét illetően, amennyiben az arab műveltsége nemcsak a művészi-kulturális oldalt fogta át, hanem azt is, ami - mondhatnám - „művészetellenes” vonásként van meg az arabizmusban. Ugyanakkor magában foglalta mindazt az energiát, amellyel az arabok akkoriban betörtek Európába, és különösen azt az összetartozástudatot, ami őt az igen nagyszámú arab népességhez kötötte.

Az az individualitás tehát, aki a XIX. században mint Friedrich Theodor Vischer élt, a VIII. században szoros kapcsolatot keresett azokkal az emberekkel, akik az arab népességhez és kultúrához tartozva akkor már szoros érintkezésbe kerültek Európával, folyamatosan igyekeztek megtelepedni Szicíliában, és ott kemény harcokat kellett vívniuk, illetve tulajdonképpen az európaiaknak kellett vívniuk ővelük ezeket a harcokat. E harcokban ez a személy nagymértékben részt vett. Elmondhatjuk róla, hogy zseniális egyéniség volt, olyan értelemben, ahogyan akkor értették a zsenialitást. Tehát ez az ember benne élt a VIII. században.

A dolog azonban továbbhaladt, amikor ez a személyiség áthaladt a halál kapuján, és tovább élt a halál és az újabb születés közötti létben. Ilyenkor bensőséges közösség áll fenn a lelkek között, különösen az olyanok esetében, akik együtt voltak a Földön. Tehát találkozott ott azokkal ő is, akikről az imént elmondtam, hogy velük a Földön szorosabb kapcsolatba került. Mivel nyelvünk természetesen a földi viszonyokhoz alkalmazkodott, ezért nehéz olyan kifejezéseket találnunk, amelyekkel az érzékfeletti tények jellemezhetők. De éppen azok között az emberek között, akikkel ez az individualitás a Földön kapcsolatban volt, egyfajta „szellemi kötelék” keletkezett, miután áthaladtak mindannyian a halál kapuján, és ez a szellemi kapcsolat megmaradt ebben a személyben a következő évszázadok során is, egészen a XIX. századba nyúlóan.

A nyolc nappal ezelőtt tartott karma-előadásból kiviláglott, hogy a földi történéseket előbb a legmagasabb hierarchikus lények élik meg, a kerubok, szeráfok, trónok, és a halál és újabb születés közötti létben úgy tekintünk le egy szellemi-lelki égre, ahogy innen a Földről tekintünk fel az égboltra. Elmondtam, hogy a szeráfok, kerubok és trónok átélik magukban azt, ami majd a sorsunkká fog válni, amikor újra leereszkedünk a Földre, és amit ott nekünk sorsszerűen meg kell valósítanunk.

Ez az egész embercsoport - amely természetesen ekkor már szellemi társaság volt és ez a személy is beleszövődött - a szellemi világban fellépő összefüggések révén átélte magában azt, hogy majd századokon át részt kell vennie az emberiség előrehaladásában, de anélkül, hogy ebben a kereszténység a legkevésbé is befolyást gyakorolna rá. Ezt a kijelentést bizonyára rendkívül különösnek találják önök. Mert úgy szoktuk gondolni, hogy a világ magasabb irányítása is olyan egyszerű, ahogyan az az emberektől telne és ahogyan ők képzelik el a dolgokat. A világ irányítása azonban összetettebb. Ha egyfelől a golgotai misztérium által a legerősebb szellemi impulzus jutott is bele az egész földfejlődésbe, akkor másfelől szükség van arra is, hogy ami megelőzte a golgotai misztériumot a földfejlődésben, az ne semmisüljön meg azonnal, hanem még továbbtartson. Tehát még századokon át folytatódjék az a kereszténységnélküli elem - nem akarom éppen kereszténységellenesnek nevezni -, amely nem vesz tudomást a kereszténységről.

Így az a feladat, hogy Európa számára fenn kell tartani az arab irányt, és mintegy folytatni a nem-keresztény kort a kereszténység évszázadaiban is, bizonyos számú ember megbízatása lett, akik a VII-VIII. században beleszülettek az arabizmusba, amely nem volt közvetlenül keresztény, de nem is maradt annyira vissza, mint a régi pogány vallások, hanem mégiscsak előrehaladt már bizonyos irányban az évszázadok során. Ebbe az áramlatba született bele meghatározott számú lélek, akiknek azután - a földi viszonyok keresztény fejlődésétől érintetlenül - a szellemi világban fenn kellett tartaniuk azt, amit az emberi szellem a kereszténység eszméjétől elkülönülve tudhat és érezhet magában. Nekik a kereszténységgel mintegy csak később volt szabad találkozniuk, a földfejlődés későbbi korszakában. Valóban rendkívüli jelentőséggel teli esemény és megrendítően hatalmas látvány, hogy egy aránylag nagy társaság továbbél a szellemiségben, teljesen elkülönülve a kereszténység fejlődésétől, míg azután a XIX. században ezeknek a lelkeknek nagyobbik része leereszkedik a földi inkarnációba. Természetesen különböző egyéniségek voltak, a legkülönfélébb hajlamokkal, képességekkel rendelkeztek.

Friedrich Theodor Vischer egyike volt a legelső lelkeknek, akik a XIX. században lejöttek a Földre ebből a társaságból. És ő tulajdonképpen erősen ki is vonta magát az alól, hogy megtudjon valamit a kereszténységről. Mégis, amikor még a szellemi létben tartózkodott, az emberiség olyan szellemi vezetőinek hatásai érték, akik többé-kevésbé már közel álltak a kereszténységhez, bár világnézetüket, életük impulzusait nem egy bensőséges keresztény értelemben alakították ki.

Természetesen paradoxonnak hangzik, hogy ezekről a dolgokról úgy beszélünk, mint ahogyan a földi eseményekről szoktunk, de mint mondtam, vállalkozom erre a merészségre. Különlegesen jó előkészítés volt e most megfigyelt lélek számára, hogy átélte ezt a VII-VIII. századi megtestesülését, mert ezáltal lehetősége nyílott arra, hogy már a szellemi világban olyan lelkekkel érintkezzen, mint például Spinoza vagy hasonlók lelke, nevezetesen számos olyan nem-keresztény kultúrahordozóval találkozott, még kabbalistákkal is, akik azokban a századokban haltak meg és kerültek fel a szellemi világba. Így felkészülve érkezett le ez a lélek a földi létbe a XIX. században. Mármost a többiek valamennyien - akik Vischerhez képest valamivel később léptek be a földi világba - a XIX. század második felére jellemző természettudományos gondolkodásmód hordozói lettek.

Valóban az a titka a XIX. század második felében kialakult természettudományos gondolkodás különös fejlődésének, hogy ennek az áramlatnak szinte valamennyi hordozója arab volt előző meghatározó földi életében! Ebbe az embercsoportba tartozott az az individualitás is, aki azután mint Friedrich Theodor Vischer született meg a Földön. Csak Vischer előbb lépett a földi világba, mintegy lelki-szellemi koraszülöttként.

Ennek okait megtaláljuk egyéni karmájában. Azokkal a lelkekkel is volt ugyanis némi kapcsolata, akikre Hegel a maga földi életébe való leszállása előtt hatással volt. Ezekhez a lelkekhez Vischer már a szellemi létben is kötődött. Saját egyéni beállítottsága fogékonyságot mutatott arra, amit majd a hegeli irányzat jelent a Földön. Hegelizmusa ezért megóvta őt attól, hogy egy teljesen materialista, mechanisztikus világszemlélettel azonosuljon. Ha szellemi társaihoz hasonlóan Vischer is valamivel később született volna meg, akkor esztétikájában is egészen szokványos materialista irányba jutott volna. Ettől megóvta őt az, amit születése előtti életében élt át, valamint a korábban megtörténő földreszállása. Ugyanakkor nem is maradhatott meg végig ezen a hegeli állásponton! Azért írt saját esztétikájáról olyan megsemmisítő kritikát, mert annak hegelizmusa nem felelt meg teljesen a karmájának, hanem csak beékelődött abba. Karmájával az esett volna egybe, ha a XIX. század második felének teljességgel a természeti létre szűkülő gondolkodásmódját megteremtő lelkekkel született volna meg egy időben, akik társai voltak előző földi életében, az arabizmushoz tartoztak, és gondolkodásmódjuk eredetileg még egybeesett az övével.

Itt tehát egy sajátos jelenséget figyelhetünk meg. A karma elhajlása folytán - ami ki fog egyenlítődni ugyan Vischer későbbi életében - először Hegel követője lesz, azaz leszakad karmájának egyenes vonalú irányáról, legalábbis olyan befolyások érik a földi életét megelőző szellemi létében, amelyeket eredetileg nem tartalmazott a földi karmája. De ezt a kívül kerülést egy bizonyos életkorban már nem bírja tovább magában! Be kell jutnia ismét a saját karmájába. Megtagadja ötkötetes esztétikáját, és teljes hévvel nekilát, hogy az esztétikát most úgy építse fel, ahogyan az a természetkutatók szemléletének megfelel. Első esztétikáját felülről lefelé alkotta meg, vagyis általános elvekből indult ki és azokból jutott el az egyedi jelenségekhez. De ezt a deduktív módszert most a sárga földig lehúzza. Most alulról felfelé akarja felépíteni az esztétikát: az egyedi tényekből kiindulni és fokozatosan felemelkedni az általános elvek szintjére. Látjuk roppant erőfeszítését, amint saját első esztétikájának megsemmisítésén dolgozik. Látjuk eltérített karmáját, és ahogyan utóbb visszakényszerül a tulajdonképpeni karmájába, amikor összekapcsolódik azokkal, akik egy előző földi életben társai voltak.

De egészen megrendítő látványt nyújt az, hogy Friedrich Theodor Vischer sohasem készül el esztétikájának e második kidolgozásával, hanem egész szellemi életébe valami káosz költözik be. Említettük Goethe Faustjával kapcsolatos különösen nyárspolgári magatartását. Mindez azért kerül a személyébe, mert bizonytalanul érzi magát, és vissza akar térni régi társaihoz. Csak tekintetbe kell itt vennünk, hogy a tudatalattink mennyire intenzíven dolgozik a karmánkban. A magasabb fokú látó szemlélet számára ez a tudatalatti természetesen nagyon is tudatos. Így világosan kell látnunk, hogy bizonyos természetkutató nyárspolgárok mennyire gyűlölték magukban Goethe Faustját! Emlékezzenek arra a kijelentésre, amelyet Du Bois-Reymondtól idéztem tegnap, hogy Goethe okosabban tette volna, ha Faust inkább felfedezett volna valamit, ahelyett hogy szellemekkel társalog, felidézi a Föld szellemét, találkozik Mefisztóval, sőt lányokat csábít el és nem veszi őket feleségül. Du Bois-Reymond számára mindezek igazából haszontalanságok, és szerinte Goethének olyan hőst kellett volna ábrázolnia, aki feltalálja a dinamót vagy a vákuumszivattyút; akkor biztosan bekövetkezett volna a megnyugtató szociális kifejlet, még Magdeburg polgármestere is lehetett volna belőle. De mindenekelőtt ajánlatos lett volna, hogy ne ebbe a hírhedt Gretchen-tragédiába fulladjon a történet, hanem igazi polgári esküvő köttessék a nyomasztó börtönjelenet helyett. Bizonyos szempontból természetesen jogosult az ilyen méltatlankodás, de Goethe egészen biztosan mást akart kifejezni.

Friedrich Theodor Vischer alól tehát kimozdult a talaj, amikor, mint mondtam, eredeti karmájának a feléledését tapasztalta magában. Mert ez újra és újra megpróbálta visszatéríteni őt, és bár teljesen szabad szellem volt, tudatalatti lénye örömét lelte abban, amikor a nyárspolgárok szapulták Goethe Faustját. Vischer persze Du Bois-Reymondnál szellemesebbnek mondható; de olyan lett a lénye, mint amikor az ember hógolyózáskor az egymás felé dobált hógolyók kereszttüzébe kerül.

Amikor valakit olyan jellegzetességein keresztül figyelünk meg, amelyek csak látó szemléléssel tárhatók fel, akkor az így kapott imaginációinkban az érzékelhető lét kulisszái mögé is bepillantunk. A következő képet is ilyennek tekintsük. Egyfelől itt látjuk a legigazibb nyárspolgárokat, mint például ez a Du Bois-Reymond, aki szerint Goethének Faustot magdeburgi polgármesterré kellett volna tennie, aki hasznos gépeket talál fel, megnősül stb. Az ilyenek, nemde, tipikus nyárspolgárok. Ez a vonás a tudatalattijukból merült fel bennük, mert karmikus összefüggés állt mögötte. Ők valamennyien mórok voltak, akik Friedrich Theodor Vischerrel együtt az arabizmusban merítkeztek meg. De ahogyan Vischer vonzódott, rokonságot érzett ezzel, éppúgy taszította is; mert a szellemi létben más áramlatok is érintették, és ezek eltérítették a karmáját az arabizmustól. Ha azután az igazi nyárspolgárok megdobták hógolyóikkal, akkor ő visszadobott nekik, így szólván: írjon valaki tanulmányt például arról, hogy milyen összefüggések lehetnek Christiane von Goethe fagydaganatai és a Faust második részének szimbolikus-allegorikus mitológiai alakjai között. Ez ugye valami zseniálisan nyárspolgári gondolat lenne, de ő ezt már nem szó szerint értette.

Az ilyen természetű dolgok figyelembe vétele oda vezet, hogy kilépünk a pusztán intellektuális nézőpont keretei közül, és már az imaginatív szemléléshez kerülünk közelebb. Mindezekkel először is csak utalni kívántam arra - később még bővebben visszatérek ezekre az összefüggésekre -, hogy az egyik földi élet hogyan érthető meg egy előző földi életből.

Számomra valóban rendkívül megrendítő élmény volt Vischer személye, aki egyébként Stuttgartban élte mindennapjait. Tegnap leírtam csodálatos kék szemét, vöröses-barnás körszakállát, karjának tartását. Az imaginatív szemlélésemben azonban, amelyre az előbb utaltam, ennek a Stuttgartban járkáló sváb Vischernek a fizikai alkatát nem tudtam megmagyarázni, mert az okkult tekintet számára külsőleg nem úgy nézett ki, mint egy újratestesült arab. Ezt a külsőt ezért újra meg újra elvetettem, mert ha saját szellemi látásaiban nem is kételkedik az ember, hiszen jelen vannak, de olykor lehet bizalmatlan velük szemben. A legkülönbözőbb módon szeretné megerősíteni azokat. Tehát mindig újra elvetettem ezt a külsőt, míg a rejtély a következőképpen oldódott meg.

Ez a személy - aki az akkori inkarnációjában is férfi volt - csodálta az északról leáramló, főként Szicíliába érkező embereket. Abban a korban különösen erős volt az a hajlam az emberekben, hogy mintegy felmagasztaljanak valakit, aki megnyerte rokonszenvüket. Ez a tendencia sokakat átjárt. Így Vischer a XIX. századi inkarnációjában azoktól kapta alakját, akik ellen mint arab harcolt. Ez vezetett azután, amint mondtam, kinézetét illetően a rejtély megoldásához.

Tegnap még egy személyiséget vettünk szemügyre, Franz Schubertet, kitérve barátjával és pártfogójával, Spaun báróval való kapcsolatára is. Schubert elementáris lényéről elmondtam, hogy egyfelől - említettem egy ilyen esetet - nagy ritkán dühbe jött, verekedni akart, de másfelől végtelenül finom lelke volt, és szinte alvajáróként írta reggel felkeléskor a legszebb dallamait. Rendkívül nehéz képet alkotni erről a személyiségről. De éppen Spaunnal való kapcsolata oldja meg az ő talányát. Schubertnél ugyanis teljesen az az érzésünk támad, amikor - ha szabad így fogalmaznom - okkult területen keressük őt, hogy, triviálisan kifejezve, mindig kicsúszik a kezünk közül, amikor előző inkarnációiba akarunk belelátni. Nem könnyű felkutatni a múltban, mert eltűnik előlünk.

Franz Schubert halála után műveinek sorsa, mondhatnám, ellentétes ezzel, éppen a fordítottja. Közvetlenül Schubert halála után a műveit, szerzeményeit igen kevéssé ismerték, keveset tudtak róluk. Azután ahogy teltek az évek, Schubert neve egyre ismertebbé vált, és - bár igencsak megkésve - a XIX. század 70-es, 80-as éveiben már minden évben kiadtak műveket tőle. Érdekes volt, mert Schubert jóval halála után egyszercsak igen termékeny szerző lett. Mindegyre újabb művek jelentek meg tőle! Az érdeklődés állandóan növekedett iránta.

Ha azonban Schubert XIX. századi életétől szellemileg visszatekintünk régebbi földi életeire, akkor a nyomok elvesznek. Nem könnyen találjuk meg őket. Ezzel szemben Spaun bárónál viszonylag könnyen megtalálhatók ezek a nyomok. Ez a vonal is a VIII-IX. század korába vezet vissza, csakhogy Spanyolországba. Spaun báró kasztíliai fejedelem volt, rendkívül bölcsnek tartották, az akkori kornak megfelelő asztrológiával, csillagászattal foglalkozott, még csillagászati táblázatot is kialakított vagy megreformált. Életének bizonyos idején el kellett menekülnie hazájából, és éppen az ottani móroknál talált menedéket, akik abban a korban a kasztíliai nép legnagyobb ellenségei voltak.

Menekülése után itt élt még egy ideig, és ekkor bensőséges kapcsolata alakult ki egy mór személyiséggel, akiben a későbbi Franz Schubert individualitása lakozott. Ez a kasztíliai fejedelem egészen biztosan elpusztult volna, ha a mórok közül ez a finom szellemű személyiség akkor nem fogja pártját és nem siet segítségére, úgyhogy egy ideig még folytathatta földi életét, mindkettőjük igaz örömére.

Amit most mondok, az a lehető legtávolabb áll minden intellektuális elmélkedéstől. Jeleztem önöknek, hogy milyen hosszadalmas volt számomra ez a kutatás, ami azonban végül valóban elvezetett ahhoz a felismeréshez, hogy Franz Schubertben egy újratestesült mór személyiség rejlik, ő a mór népnek egy tagja volt, aki akkoriban még meglehetősen távol állt attól, hogy lelkét kitárja a zene világa előtt. Viszont legbenső hajlamával magába fogadta az arab kultúra finoman művészi, és ha nem is gondolkodó, de töprengő jellegét, amely kultúra később átkerült Ázsiából Európába, illetve végigvonulva Afrikán Spanyolországban is tért hódított.

Mindenekelőtt ez időben, az akkori megtestesülésekor alakult ki ennél a személyiségnél az a visszahúzódó és mégis erővel teli lelki szelídség, amely elővarázsolta a következő inkarnációjában, a Franz Schubertként való megtestesüléskor azt a művészi alkotófantáziával átjárt - mondhatnám - „alvajáróságot”. Másfelől viszont részt kellett vennie azokban a súlyos harcokban is, amelyek a mórok és a nem mór népek, a kasztíliai, aragóniai lakosság között dúltak. Ekkor fejlődött ki benne az a szenvedélyes vérmérséklet, amely a későbbiekben mintegy megbújt benne, és csak különleges alkalmakkor tört elő a Schubert-lét idején.

Ahogyan tehát Friedrich Theodor Vischer utolsó földi élete csak akkor érthető, ha arabizmusának hátterével tudjuk szemlélni, úgy Schubert egészen sajátságos zenéjét, különösen néhány dalszerzeményét csak akkor tudjuk helyesen megítélni, ha a következő kép van előttünk (amely nem valami konstrukció eredménye, hanem a tényekből adódott számomra): e személyiségben az ázsiai szellemi, spirituális elem egy ideig a sivatagi nap fényében fürdött, azután lehiggadt, megtisztult Európában, majd áthaladt a szellemi világon a halál és az újabb születés között, és végül tiszta emberségben, minden külső szociális összefüggéstől függetlenül, újjászületett egy szegény tanító fiában.

A harmadik személy, akiről tegnap szóltam - de akkor csak utaltam egyes dolgaira, hogy később néhányra még visszatérjek - Eugen Dühring volt. Ő azért volt érdekes számomra, mert fiatal koromban rendkívül sokat foglalkoztam az írásaival. Hatással voltak rám Dühring fizikai és matematikai művei, különösen Az analízis, algebra, függvényszámítás és a hozzátartozó geometria új alapvető eszközei és felfedezései című írása, és az, ahogyan a megfelelő forrási hőmérsékletek törvényét kezelte. De valósággal feldühített Tény, élet és ellenségek című könyve, ebben valamiféle önéletrajzot ír; igazából borzalmasan öntelt benne, bár valóban zseniális módon öntelt. Nem beszélve az olyan írásairól, mint például a legvadabb röpiratokra emlékeztető Lessing-tanulmánya. A mechanika általános elveinek kritikai történetét mindig csodáltam, amíg még nem volt benne az oroszlán, csak annak körmei. Némileg azonban mégiscsak feszélyezve hatott rám az, hogy a mechanika történetében annyi szó esik a pletykákról, például Helmholtz feleségét illetően; szinte nem is a Dühring által sokat szidott Hermann Helmholtzon van a hangsúly a könyvben, hanem csak a Helmholtzné környezetét ecsetelő fecsegésen. De mit lehet tenni, ez már csak így van. Hiszen a legkülönbözőbb körökben pletykálkodnak az emberek. Még az antropozófusok sem mentesek ettől. Annak ellenére, hogy karácsony óta egy új légkörnek kellene közöttünk érvényesülnie, mindenféléket hallhatunk, amit itt is, ott is az antropozófusok összejövetelein pletykálnak, ami meglehetősen felesleges időtöltés, és ami némely esetben még az illető urak és hölgyek számára is terhes lehet. A fecsegéskedv tehát körünkben is tapasztalható. De visszatérve, Dühring írásain átéltem minden lelki árnyalatot: egy ember tiszteletét, becsülését, megbírálását, még a mérgelődést is. Meg fogják érteni tehát, hogy látni szerettem volna sajátos vonásai kialakulásának hátterét az előző földi életeiben.

De itt sem volt könnyű dolgom, és először - nem tartózkodom ilyesmiket bevallani - illúziók jelentkeztek számomra. Ilyen vizsgálódások során ugyanis mindenféle káprázatok léphetnek fel, néha ezek igen nyomasztóak. - Egyszer Budapesten egy kávéházi asztalnál olyan emberekkel voltam körülvéve, akik magukat az újratestesült II. Józsefnek, Nagy Frigyesnek, Pompadour márkinénak, Senecának, von Reichstadt hercegnek, Marie Antoinette-nek tartották, és az este folyamán csatlakozott hozzánk még Wenzel Kaunitz is. Meg voltak győződve arról, hogy ők ezek a személyek voltak. Ilyen esetek mindig akkor fordulnak elő, amikor az emberek túl sokat töprengenek magukban, vagy téves módon folytatnak valamilyen tisztánlátó cselekvést. Mint mondtam, könnyen lépnek fel illúziók a múltba való visszatekintéskor, amit csak akkor kerülhetünk el, ha valakinek egy bizonyos földi életét illető legjellemzőbb alapvonásához tartjuk magunkat. E nélkül tévedésekbe eshetünk a visszafelé haladáskor. Dühringnél sokáig nem sikerült egy ilyen meghatározó támpontot találnom.

Ekkor a következőt csináltam. Felidéztem azt, ami a leginkább rokonszenves volt benne számomra: az ő mechanisztikus-materialista, de bizonyos értelemben mégiscsak valamennyire intellektuális-szellemi világfelfogása. Elgondoltam, hogy mindez hogyan épít fel egy véges térbeli világot, egy véges időbeli világot, tehát megkonstruáltam az egész dühringi világszemléletet. Ez nem kerül nagy fáradságba. Ha most ennek alapján visszapillantunk és keressük a megfelelőjét a régebbi inkarnációkban, akkor számtalan inkarnáció adódik, de velük újabb illúziók is. Semmit sem találunk. Sok inkarnáció merül fel, amelyek természetesen nem léteznek, mert ennyien nem lehetnek; ezek csak a jelenlegi inkarnáció puszta tükröződései. Mint ahogyan egy teremben, ha mindenhol tükrök vannak, végtelenül sok tükröződést látunk.

Ekkor nagyon intenzíven magam elé képzeltem, hogy milyen jellegű is Dühring világnézete, ha csak a lényegét tekintem? Mindent elhagyok, ami gyűlölködés, kritika, szitkozódás vagy más trivialitás benne, csak azt a legfőbb vonását nézem, ami mint világszemlélet nekem még mindig eléggé ellenszenves ugyan, de ahogyan Dühring képviselte, mégis szimpatikus volt számomra. Mindezt élénken elképzeltem. Azután pedig megkíséreltem azt, hogy világosan magam elé idézzem azt a valóságképet, ami Dühringnél szóba jöhet. Hiszen bizonyos életkortól kezdve már vakon tapasztal mindent. Egy vak ember nem lát a világból semmit. Egészen másképpen képzeli el, mint a látó ember. És valóban, a szokásos - hogy úgy mondjam - hétköznapi materialisták, hétköznapi mechanisztikusok különböznek is Dühringtől. Dühring hozzájuk képest zseniális. Szembetűnő, hogy az ilyenfajta világnézeteket megalkotó emberek, mint a kövér Vogt, Büchner, Moleschott, Spiller, Wiessner meg a többiek - annyian vannak, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük - valamiképpen más módon járnak el, mint ahogyan Dühring építi fel materialista-mechanikus világképét. Tény persze, hogy már látása idején megvolt Dühringben a hajlam, a törekvés, hogy az efféle világnézet egy speciálisabb alakját dolgozza ki. Ez a világnézet azonban igazából csak akkortól illett hozzá, amikor már nem látott semmit, amikor a tér elsötétült körülötte. Mert ahogyan Dühring végül megkonstruálta a világot, az tulajdonképpen a sötét térrel rokon. Helytelen elképzelés volna az, hogy ezt egy látó ember alakította ki ilyennek.

Értsük meg jól: Dühringnél ez a vonás valami roppant nagy igazságot hordoz. Ahogy mondtam, mások is alkottak ilyen világnézeteket, se szeri, se számuk, de Dühringnél ez másképpen van, nála ez valami igazság. A többiek látnak, mégis olyan világnézetet hoznak létre, mint a vakok; Dühring maga vak, és olyan világnézetet is hoz létre, mint egy vak. Megdöbbentő ez az összefüggés. Ha egyszer ezt megértettük, akkor rátekintve e férfiúra, tudni fogjuk róla: bensőleg pontosan olyan lelki fejlődése volt, mint egy vaknak, akinek csak azért lesz mechanisztikus szemlélete, mert vak. És nézzük most meg előző életeit. Két inkarnációja jön itt számításba. Az elsőt a keresztény Keleten találjuk a VIII-IX. század körüli mozgalmakban. Itt olyan valakiként lép fel, aki hol minden képszerűség megtiltásáért száll síkra és maga is képromboló lesz, hol ismét vissza akarja helyezni a képeket jogaikba. Különösen Konstantinápolyban bontakozik ki ez a harc a vallások között a képek mellett vagy képek ellen. A későbbi Dühring-individualitás itt elsősorban olyan embernek mutatkozik, aki teljes hévvel veti bele magát, igazi zsoldoskatona-természettel, a képeket megtiltó kultúréletért folytatott küzdelmekbe. Azt mondhatnám, hogy ebben a fizikai harcban tisztán megtalálhatjuk nála mindazt, ami később a kifejezésmódjában jelenik meg.

Roppant érdekes volt számomra a Julius Robert Mayerről szóló írás második részében szereplő különös szó. Most szemléletessé válik a dolog! A képromboló Dühring ugyanis sajátosan forgatta a kardját. Akkoriban alakult ki lassanként az a furcsa görbe kard. És itt egy összefüggést találtam a Mayer-könyv egyik kifejezésével - sokszor valóban az ilyen képszerű részleteken múlik a dolog. Az egyik fejezetnek ez a címe: „Furfangológia a német egyetemi életben”, vagyis amikor csínyeket követnek el, titokban beosonnak stb. azt „furfangológiának” mondja. Ahogy a „kanaille” analógiájára az „intellektuaille” szép kifejezését alkotta, ugyanúgy képezte a „furfangológiát”. A legváltozatosabb szavakat találta ki. Mint mondtam, az ilyen látszólag mellékes dolgokból sok mindenre fény derülhet. Bármilyen paradox módon hangzik is, nem találjuk meg az ember különböző földi életei közötti összefüggéseket, ha nincs érzékünk ahhoz, hogy meglássuk az apró részleteket. Aki általában nem tud valakinek a jellemére következtetni olyan jelekből, ahogyan jár az illető, vagy a talpára nehezedik, az nem fog egykönnyen előrehaladni a most előadott témákban. Így az a mód, ahogyan ez a személy annak idején a görbe kardjával vagdalkozott, egy másik életében átkerült a kifejezésmódjába, a beszédstílusába, és ez az, amit meg kell látnunk nála.

Dühring olyan volt, aki mindenkinek nekitámadt, különösen a „tudós félremagyarázókat” szidta. Azt mondta, azt szeretné, ha már nem is volna semmi, ami a régifajta tudományosságra emlékezteti. Nem akar logikát, hanem egy anti-logikát akar, nem kell a bölcsesség, inkább egy anti-bölcsesség kell, a tudomány helyett pedig egy anti-tudományra vágyik. Legszívesebben mindent „anti”-alakban, ellentétesen csinált volna; ezt kifejezetten mondja. Csakhogy ugyanez a férfi, aki ilyen borzalmasan szidott minden tudóst, a zsoldoskatonás képromboló inkarnációját megelőző inkarnációjában egy igazi görög sztoikus filozófus volt, még a régi görög sztoikus iskolán belül! Az ókorban Dühringet éppen egy olyan területen találjuk, amit a jelenben a legjobban támadott: a harmadik, az utolsó két inkarnációját megelőző életében filozófus volt, mégpedig sztoikus, tehát azok közül a filozófusok közül való, akik földi életüket a világtól visszavonulva akarták leélni.

E vizsgálódásaim idején vettem észre először, hogy a Dühring által használt igen sok gondolati forma megtalálható maguknál a sztoikusoknál is! Csak ezt nem mindig olyan egyszerű felfedezni. De egy egész szeminárium készíthetne tanulmányokat Dühringnél és a sztoikusoknál előforduló azonos gondolati formákról. Tehát először a IX. század körüli képromboló korhoz jutunk Európa keleti felében, ahol Dühring képromboló volt, azután pedig a Krisztus előtti III. századba, a régi görögök sztoikus korszakába.

Megintcsak megrendítő: az életben igénytelen sztoikus filozófus, aki lemondott mindannak élvezetéről, ami az élet számára közvetlenül nem szükséges, az onnan számított második szellemvilágbeli létében lemond földi életének szemevilágáról. Így válik igazzá, hitelessé. És azután ő lesz az, akinek személyében kifejező módon ábrázolódik a modern világszemlélet egész vaksága!

Akárhogyan is viszonyulunk a dühringi világnézethez, a tragikus és megrendítő benne az, hogy Dühring sajátos személyiségében mintegy a XIX. századi világkép valódi mivolta lepleződik le, ami Dühring lényén keresztül ölt alakot és lép a világ elé. Ez a volt sztoikus, aki elfordult a világtól, most megvakult. Ez a volt képromboló, aki meg akart semmisíteni minden festményt, aki gyűlölt mindenféle képi ábrázolást: most lecsupaszítja az irodalomtörténetet, a költészetet, ahogyan tette az irodalmi nagyságokat tárgyaló két könyvében, amelyben senkinek sincs helye, még Goethét és Schillert is kiszórja, legfeljebb a Münchhausen bárót megíró Bürger kap benne valami szerepet. De Dühring személyében mindaz a nyílt színen van, ami másokban egyébként el van rejtve. Mert az emberek mindenkor azt állítják, hogy a XIX. század második felének mechanizmusa, materializmusa „lát”. Csakhogy ez tévedés: nem lát, hanem „vak”. Dühring a maga leplezetlen igazságában jeleníti ezt meg.

Így ebben a reprezentatív személyiségben, ha helyesen szemléljük a maga helyén, maga a világtörténelmi karma is ábrázolódik, a civilizáció karmája, amely a XIX. század második felében érvényesült a materialista világképben.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként