Az emberi sors feltételeinek és törvényeinek tárgyalásába kezdünk bele, vagyis arról a témáról lesz szó, amit általában karmának szoktunk nevezni. A karma hatását azonban csak akkor lehet igazán megértenünk, ha előbb a világban működő törvényszerűségek különböző fajtáit is tanulmányozzuk. Ezért a legkevésbé sem kerülhető meg számunkra az, hogy - ezúttal egy kissé absztrakt formában - a világ bizonyos alapösszefüggéseibe is betekintést nyerjünk, hogy majd onnan eljuthassunk az emberi karma sajátos területére.

Amikor a világ jelenségeit akarjuk megragadni és amikor az emberi élet eseményeit értelmezzük, akkor okokról és következményekről szoktunk beszélni. Általában szükségét érezzük - és nemcsak a tudomány területén -, hogy okokat és azoknak következményeit keressük. De éppen ez a törekvésünk már a nagy tévedések lehetőségét is magában rejti, amikor az igazi valóság megismerése a célunk. Többnyire ugyanis figyelmen kívül marad az, hogy a valóság különböző területein, szintjein nem azonos módon és időben jelentkeznek az okok és az okozatok.

Tekintsük először az élettelen természetet, amely leginkább az ásványvilágban lép elénk: vagy egy csodálatosan megformált kő alakjában, vagy a porszerű anyagban, amely idővel formátlan kőzetté préselődik össze. Vizsgáljuk meg tehát most a világnak azt a részét, amely ilyen élettelen módon létezik. Ha kizárólag az élettelen dolgok birodalmában nézünk szét, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy a benne működő okok mindenütt magán ezen a birodalmon belül találhatók. Ha ugyanis valamely hatás egy élettelen létezőben fellép, annak okait is ugyanott, vagyis magában az élettelen világban lelhetjük fel, és csak akkor járunk helyes úton e valóságterület megismerésében, ha nem hagyjuk el annak saját határait. Az élettelen világ egyes folyamatainak okait tehát magában az élettelen világban kell keresnünk.

Ha egy szép formájú kristályra tekintünk, azt kell mondanunk: e kristályforma kialakulásának oka magán az élettelen világon belül található. Az élettelen világ ugyanis egy magában zárt egységnek vehető. Először ugyan nem könnyű megmondani, hogy meddig terjed az élettelen világ és hogy hol van a valódi határa. Tulajdonképpen a világnak csak igen távoli messzeségeiben találhatnánk rá. De az előttünk levő élettelen tárgyakra jellemző alakulások okai egyedül ebből az élettelen világból származnak. Ennek alapján egy élettelen dolgot már valamilyen összefüggésbe tudunk hozni a többi élettelen dologgal, és így bizonyos perspektíva nyílik meg előttünk e dolgok megismerését illetően.

Most nézzük meg magát az embert, amikor átmegy a halál kapuján! Mindaz, ami működött és hatást fejtett ki benne élete során, az most eltávozik a látható, kézzelfogható fizikai testből, amely teljesen magára marad, amikor az emberi lélek átlépi a halál kapuját. Erről a fizikai testről ezért azt mondjuk, hogy „élettelen” lett. Ahogyan élettelenről beszélünk, amikor például a hegyek kristályos kőzeteit nézzük, ugyanúgy valami élettelenről kell beszélnünk akkor is, amikor a lélektől-szellemtől már megfosztott holttestre nézünk. És csakis ekkortól fogva látjuk valóban érvényesülni ebben az emberi holttestben mindazt a sajátos „élettelen” működést, ami önmagában jellemzi magát az élettelen természetet!

Mindazon belső életfolyamatoknak az okait azonban, amelyek az emberben mint élőlényben működnek élete során, nem kereshetjük ebben az élettelen ásványi világban. Karunk felemelésének okát nem találnánk meg az emberi test fizikai törvényszerűségeiben; vagy hiába keresnénk az emberi akaratnak alá nem vetett szívtevékenység és vérkeringési folyamatok okait az emberi testben ható fizikai és kémiai erőkben.

Abban a pillanatban azonban, amikor az emberi alak holttestté válik, vagyis a lélek átlépi a halál kapuját, magában az emberi testben hamarosan beindulnak bizonyos folyamatok: megváltozik a bőr színe, a végtagok elernyednek; röviden, mindaz bekövetkezik, amit egy holttesten szoktunk megfigyelni. Hol keressük a test ilyen elváltozásának okát? Magában a holttestben, a holttest kémiai, fizikai, vagyis az élettelen-ásványi erőiben kell keresnünk az okot.

Ha azt, amit most csak jeleztem, minden irányban végiggondoljuk, azt fogjuk mondani: az ember holtteste - miután azt a lélek már elhagyta - teljesen azonossá válik az élettelen ásványi természettel. Ez éppen azt jelenti, hogy a fellépő testi elváltozásoknak a kiváltó okai immár az ásványiság területéről származnak, ugyanonnan, ahol maguk ezek a hatások megfigyelhetők. E folyamatról ezt fontos tudnunk.

De éppen akkor, amikor a holttestnek ezt a tisztán ásványi jellegét tapasztaljuk, valami más, szintén alapvető fordulatot is felfedezhetünk nála. Az ember a halálával tulajdonképpen eltávozik a testéből. S ha azzal a megfigyelőképességgel tekintjük, amely képes nyomon követni a lelki-szellemi ember útját a halál után is, akkor azt kell mondanunk: attól fogva, hogy a holttestet elhagyta, vagyis a halál kapujának túloldalára érkezve a lelki-szellemi ember számára ennek a holttestnek többé már egyáltalán nincs semmi jelentősége. Ezért az már csak egy magára hagyott és üres burok csupán.

Hogy mi történik ezután a puszta holttesttel, azt akkor figyelhetjük meg a legjobban, ha a halál után valamilyen okból kint marad a levegőn. Így például föld alatti boltozatokban, amelyek bizonyos közösségeknek régen temetkezési helyül szolgáltak, az emberi holttesteket egyszerűen kiterítették, és ezek idővel teljesen kiszáradtak. Az élettelenné vált test ugyanis annyira kiszárad, hogy ha később megérintjük, akkor magától szétesik, szószerint szétporlad a kezünk között.

Ez teljesen ahhoz hasonlít, amit a környezetünkben az élettelen természetben figyelhetünk meg. Az élettelen természet folytonos alakulásban van, például szakadatlanul kristályokat képez. Általában örökös formálódás jellemzi. De ha eltekintünk attól, ami tulajdonképpen földszerű benne, és egyéb részeit nézzük, például a vizet, a levegőt, amelyek szintén élettelenek, akkor is azt találjuk, hogy ebben az élettelen világban állandó mozgás, változás, metamorfózis van jelen. Képzeljük el tehát a lélek által levetett testet a maga ásványi élettelenségében, amint teljesen azonossá válik a külső élettelen-ásványi természettel.

Most menjünk tovább. Nézzük meg a növények világát. Ezzel már az élők világába jutunk. Ha valóban helyesen tanulmányozunk egy növényt, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy a növényben fellépő folyamatok okait már nem találjuk meg magában a földi növényvilágban, vagyis abban a világban, ahová a növény helyileg tartozik. Igaz, a mai tudomány ezt megpróbálja kimutatni, de ez a tudomány ilyenkor tévúton jár. Végül is nem tud mást mondani, mint azt, hogy megvizsgálta a növényben működő fizikai erőket és törvényeket, megtalálta a növényben működő kémiai hatóerőket és törvényeket, de valami további összetevő még mindig fennmaradt, amivel nem tud elszámolni. Ennek megítélésében mármost a tudósok két csoportra oszlanak. Az egyik csoport azt mondja: az, ami ilyenkor még megmagyarázatlan marad számunkra, csupán az a forma vagy alakzat, amivé felépül a növény mint egész; de a növénynek ebben az összműködésében is minden csakis a fizikai és kémiai törvényeken múlik. A másik csoport azt mondja: ez nem így van, még valami további is található az élő növényben, de ezt a tudomány még nem kutatta ki; majd egyszer biztosan rá fog jönni. - Nos, még sokáig kell erre várnia!

E kérdés megfejtését ugyanis nem ebben az irányban kell keresnünk. Amikor a növényvilágot vizsgáljuk, sohasem fogjuk igazán megérteni, ha nem hívjuk segítségül az egész kinti világmindenséget! Vagyis ha nem úgy nézzük magát a növényt, hogy a létezéséhez szükséges erők a világmindenségből érkeznek ide a Földre. Minden ugyanis, ami a növényben lezajlik, a messzi világmindenség hatására történik. A Napnak is előbb egy bizonyos helyzetbe kell kerülnie a világmindenségben, hogy megfelelő befolyást gyakorolhasson a földi növényvilágra. A világmindenségből kozmikus erők sugárzódnak a Földre, amelyek révén a növény a maga külső formáját és belső életerőit felépíti.

A helyzet azonban az, hogy ha egyszer űrutazásra indulnánk, de nem csupán képzeletben, mint Jules Verne, hanem ténylegesen, ha tehát megközelítenénk a Holdat, eljutnánk egészen a Napig, és még tovább, akkor sem válnánk sokkal okosabbá a valódi okok keresése terén, mint amilyenek itt a Földön is vagyunk, - hacsak nem sajátítunk el még valami egyéb megismerő képességet is azon felül, amellyel jelenleg rendelkezünk. Nem sokra jutnánk ugyanis, ha azt mondanánk: mivel itt a Földön magában a növényvilágban nem találjuk meg a növényvilágban működő életjelenségek okait, azért menjünk el a Napra, majd ott rábukkanunk az okokra. A közönséges megismerő képességeinkkel ott sem találnánk meg őket! De több szerencsével járunk, ha megszerezzük az imaginatív megismerés képességét, ami már valami egészen más megismerési mód. Akkor nekünk nem kell a Naphoz sem elzarándokolnunk, hanem megragadhatjuk az okokat már a Földről szemlélődve is. Csak annyi a dolgunk, hogy átlépjünk a közönséges fizikai világból az éteri világba, és akkor látni fogjuk, hogy maga a világéter gyakorol hatást az itteni növényvilágra, mint ahogyan mindenütt működik erőivel a világmindenségben is. A világéter tehát a távoli messzeségből idehat a Földre. [Lásd a rajzot.] Vagyis át kell lépnünk a létnek egy másik birodalmába, a fizikaiból az éteribe, ha a növényvilágban fellelhető hatások okait akarjuk megtalálni!

Az embert is éri mindaz, amiben a növény részesül. Azok az erők, amelyek a világéterből hatnak a növényre, az emberre is hatnak. Az embert teljesen átjárják az éteri erők. Ezeknek a világéterből származó erőknek az összességét, amelyeket az ember saját magában hord, az ember étertestének nevezzük. Már elmondtam önöknek, hogy az ember halála után - néhány nap leforgása alatt - az éterteste tágulni kezd, egyre nagyobb és nagyobb lesz, és végül felszívódik a kinti világéterben. Ezt követően az embernek már csak az asztrálteste és az Én-lénye marad meg.

Amit tehát az ember mint éteri szubsztanciát magában hord, az a halál után tágulni kezd, mind nagyobb és nagyobb lesz, és végül belevész a világmindenségbe. Most hasonlítsuk össze azt, amit az embernél tapasztalunk, amikor átmegy a halál kapuján, azzal, amit a növényvilágban látunk. A növényvilággal kapcsolatban azt mondtuk, hogy a benne működő hatóerők a tér nagyon távoli messzeségeiből érkeznek ide a Földre. Az emberi étertestről pedig az derült ki, hogy miután az ember átment a halál kapuján, az étertest erői kihúzódnak belőle és elindulnak a tér távoli messzeségei felé. Saját étertestünk tehát éppen oda igyekszik, ahonnan a növény növekedését kiváltó éteri erők a Föld felé áramlanak a világegyetemből. Most már tisztábban látjuk a dolgokat. Ha pusztán a fizikai holttestet nézzük, és azt mondjuk róla, hogy élettelenné vált, ez nem jelenti azt, hogy ezzel mi magunk is átkerültünk volna az élettelen-ásványi természetbe. Viszont ha az élővilágot, a növényeket tekintjük, és felfedezzük, hogy az okok, vagyis az erők a tér messzi régióiból érkeznek hozzájuk, és azután imaginatív tudattal követjük az emberi lényt a halála után, akkor azt látjuk, hogy az emberi étertest átlép a kozmikus étervilágba, oda, ahonnan az éteri erők alászállnak a Földre, hogy növényvilágát életben tartsák rajta.

De még más jelentős tényre is fel kell figyelnünk, ami az okokat és okozatokat illeti a valóságnak ebben a tartományában. Az éteri erőknek ugyanis gyorsan és közvetlenül kell hatniuk a növényre. Arra a növényre, amelyik most kibújik a földből, virágba szökken és gyümölcsöt hoz, a tegnapelőtt fénylő Napnak már nincs sok befolyása, az akkori erői mára már nem hatékonyak. A Napnak ma kell sugároznia; most kell sütnie. A következőkben látni fogjuk, hogy mennyire lényeges az ok és okozat ezen egyidejűségét kiemelnünk.

A növényekben tevékeny éteri erők természetesen a földi világon belül fejtik ki hatásukat, de ezek az erők egyidejűleg a Földön kívül a világmindenségben léteznek. Másfelől: amikor az emberi étertest beleolvad a külső világéterbe - miután az ember lelki-szellemi lénye átment a halál kapuján -, ez a történés nem vesz sok időt igénybe, néhány nap csupán. Itt is tehát beszélhetünk egyfajta egyidejűségről, mert az a pár nap, amíg az étertestünk feloldódása tart, a kozmikus folyamatokhoz képest jelentéktelen időtartamú. Az ember éterteste a halálkor visszatér oda, ahonnan a növények növekedési erői, azaz étererői jönnek. Azt kell mondanunk: mihelyt az ember kint a világéterben él, az éteri tevékenysége már nem korlátozódik a Földre, hiszen elhagyja azt; ez az étertestével történő változás pedig ok-okozatilag az egyidejűség viszonyában áll a világéter folyamataival.

Az eddigieket most sematikusan felvázolnám önöknek. Úgy fogalmazhatunk:

- Ásványvilág: egyidejűség van a fizikai okok és következményeik között.

A fizikai világban tehát az okok és az okozatok egyidejűleg vannak jelen. Azt mondhatják ugyan, hogy sok esetben az okok látszólag korábbra esnek. Ez azonban valójában nem így van. Ahhoz, hogy következmények jöjjenek létre a fizikai világban, az okoknak a jelenben kell hatniuk. Amikor az okok megszűnnek, többé nem következik be semmilyen hatás sem. Tehát nyugodtan kimondhatjuk: az ásványvilágban egyidejűség uralkodik a fizikai okok és ezek következményei között.

Ha a növényvilágot nézzük és egyben azt is, amit az emberben mint növényszerűt figyelhetünk meg, akkor itt is egyidejűség áll fenn egyfelől a fizikai feletti - azaz az éteri - és másfelől a fizikai világ között.

- Növényvilág: az okok és okozatok egyidejűsége a fizikai feletti (éteri) és a fizikai világban.

Most lépjünk tovább az állatvilágba. Itt ugyancsak hiába keresnénk az oksági viszonyt magában az adott állatban, amennyiben az még él. Mégha csak csúszómászó állatról van is szó, állatszerűségének okait nem találjuk meg az állat testében végbemenő kémiai és fizikai folyamatokban. De a kinti világmindenség éterében sem bukkanhatunk rá az állat létezésének okaira, ahol a növényvilág létezését illetően azokat még megtaláltuk. Hiába kutatnánk ott az állatok eleven mozgásának és érzéseinek okait. Csak annak okait találjuk az étertérben, ami az állatban növényi jellegű. Amikor az állat meghal, az ő éterteste is kihúzódik a világéterbe. De már annak az okait, ami az állat érzésvilágáért felelős, sohasem találjuk meg a földi, fizikai világon belül, vagy a fizikai feletti éteri világban!

Ily módon itt ismét csak beleütközünk valamibe, amivel kapcsolatban a modern felfogás nem tud dűlőre jutni. Ennek a modern felfogásnak az állat esetében - ennek mozgását és érzéseit tekintve - be kell vallania: hiába vizsgálja meg az állat testében működő fizikai és kémiai erőket, azokban az állatra sajátosan jellemző mozgások és érzések igazi okait nem találja meg. Ha egy virágot akarok megmagyarázni, ki kell mennem a világmindenség éterébe, és így a világmindenségből meg tudom magyarázni a virágot. Az, ami az állatban a növényhez hasonló, szintén meg tudom magyarázni a világéterből. Azt azonban már nem, ami az állatban mozgás vagy érzés.

Ha az állat érzelmi jellemzőit, asztrális természetét június 20-án megvizsgálnám, akkor annak tényleges alapját nem találnám meg mindabban, ami a Föld terében és a Földön kívül június 20-án található. De ha kicsit korábban keresném, akkor sem találnám meg a körülötte levő világban, sem májusban, sem áprilisban.

A modern tudomány is már ráébredt erre. Ezért amit nem képes a jelenből megmagyarázni, vagy legalábbis annak nagy részét, azt az átörökléssel próbálja megokolni, azaz kimond egy puszta szót. Azt mondja: „öröklődik”. Az elődöktől származik minden, az állatok öröklik a tulajdonságaikat. Persze nem mindent magyaráz ezzel, mert az már ostobaság lenne, de sok mindent erre vezet vissza.

De mit jelent az, hogy valami „öröklődik”? Az öröklődés fogalma végül is oda lyukad ki, hogy az a sokféle tulajdonság, amit az előttünk levő állatban látunk, már benne volt az anyaállat petesejtjében. És a modern nézet valóban azon igyekszik, amikor például egy ökör különös felépítését szemléli, hogy azt mondja: igen, az ökör az anyaállat petesejtjéből keletkezik, abban már benne voltak mindazok az erők, amelyek ha kibontakoznak, akkor egy új ökröt hoznak létre. Ezért a petesejt minden bizonnyal valami végtelenül komplikált dolog.

Valóban, ha ez lenne a helyzet, akkor az ökör petesejtjének rendkívül bonyolultnak kellene lennie, mert hiszen az összes erőt - okot - magában kellene foglalnia, ami minden oldalról formálja és alakítja az állat lényét, hogy a kis petesejtből majd a bonyolult alakzatot mutató ökör lehessen.

Akármerre fordulunk is - hiszen sokféle teória van, például az evolúció elmélete, az epigenezis elmélete és így tovább -, mindig csak ugyanaz ismétlődik: az embernek el kell képzelnie, hogy az a kis petesejt egy szörnyen komplikált valami. Mindent a molekulákra vezetnek vissza, amelyek bonyolult módon atomokból épülnek fel, így egyesek ennek a petesejtnek már a legelső kezdeményét is egy belülről igen bonyolult molekulának fogják fel. De ez, kedves barátaim, nem egyezik meg még a fizikai megfigyelésekkel sem!

Felmerül ezért a kérdés: valóban ennyire komplikált anyag a petesejt, valóban már egy ilyen bonyolult organizmus?

A petesejt igazi jellegzetessége nem az, hogy magában bonyolult, hanem valójában az, hogy magát az anyagot úgyszólván „visszaveti a káoszba”. Éppen a petesejt valami olyasmi, ami az anyaállatban a legkevésbé sem bonyolult felépítésű, hanem inkább a teljes meghatározatlanság állapotában levő anyag! Tudniillik belsőleg először még egyáltalán nincs megszerveződve. Valami olyan képződmény, ami önmagában véve mintegy széthullóban van, az abszolút rendezetlenség állapotába esett vissza. Semmi sincs elrendezve benne. De soha nem jöhetne létre szaporodás, ha az organizálatlan, élet nélküli anyag, amely önmagában csak a kristályforma felé törekszik, nem zuhanna vissza magából a „káoszba”, éppen a petesejt keretei között. A petesejt anyaga maga ezért nem a legkomplikáltabb valami, hanem a legeslegegyszerűbb, amelyben minden meghatározottság hirtelen feloldódott. De ugyanakkor ebből a kis káoszból, amilyennek a petesejt először mutatkozik, sohasem válhatna ökör, mert a petesejt önmagában csak ez a káoszszerűség.

Hogyan lesz belőle mégis ökör? Annak következtében, hogy az anya szervezetében erre a petesejtre az egész világmindenség hatással van! De éppen azért tud rá hatni a világmindenség, mert a petesejt valami káosszá, meghatározottság nélkülivé lett anyaggá vált! Az egész megtermékenyítésnek nincs más célja, mint hogy az anyag először visszakerüljön a káoszba, a meghatározatlanságba. A megtermékenyítés lényege tehát tulajdonképpen nem egyéb, mint a világmindenség hatása alá helyezni a földi anyagot.

Ha ugyanis megnézzük az anyát, benne nem találjuk meg a hatóokokat! De ha kifelé nézünk az éterbe, akkor az abban fellépő egyidejű történésekben szintén nem találjuk meg az okokat. Vissza kell mennünk az állat születését megelőző időbe, ha meg akarjuk találni az okokat mindarra, ami a petesejtben majd megjelenik mint az érzés- és mozgásképességgel rendelkező lényt kialakító erő. Vissza kell lépnünk tehát az állat életének kezdetét megelőző időkbe. Ami az állat érzés- és mozgásképességét illeti, ezek okai nem a pillanatnyi „egyidejűségben”, hanem a lény keletkezését megelőző időben, a „múltban” rejlenek!

Ez valóban igen különös. Hogyha egy növényt nézek, és létezésének okait akarom kikutatni, akkor ezeket az okokat abban kell keresnem, ami egyidejűleg történik a világban, mégha a világmindenség messzeségeiben is. De ha annak az okát akarom megtalálni, ami az állatban mint érzés vagy mozgás működik, akkor nem kereshetem ott, ami egyidejűleg van jelen a világban, hanem csakis ott, ami megelőzte ennek az állatnak az életét. A csillagkonstellációnak meg kell változnia, más konstellációnak kell lennie, mint ami a jelenben van. Arra, ami állatszerű, nem az a konstelláció van befolyással, ami egyidejűleg áll fenn az állat létezésével, hanem valójában az állat életét megelőző csillagkonstellációból érkezik felé a hatás.

És most nézzük meg az embert, amikor átlépi a halál kapuját. Miután az ember meghalt, majd levetette étertestét is, amely a halál után beleárad oda, ahonnan a növények növekedési erői, azaz éteri erői jönnek, akkor az embernek „vissza kell mennie” az időben egészen a születéséig és még tovább. Ezalatt asztráltestében visszafelé haladva mindazt újra átéli, amit élete folyamán megélt. Más szóval: a halál után az ember asztráltestének nem az egyidejűleg létező világgal kell a kapcsolatot felvennie, hanem vissza kell mennie a születését megelőző időkbe! Vagyis éppen oda kell bepillantania, ahonnan azok az erők is származnak, amelyek az állat érző- és mozgásképességét adják. Ezeket az erőket mint okokat tehát nem a tér messzeségeiben kell keresnünk, mert nem a jelenleg fennálló csillagkonstellációból erednek, hanem egy előző csillagkonstellációból.

Ha tehát az állatvilágot akarjuk jellemezni, akkor esetében nem beszélhetünk a jelenlegi folyamatok és azok okainak egyidejű jelenlétéről a fizikai és a fizikai feletti világban, hanem itt olyan múltbeli fizikai feletti okokról van szó, amelyek mostani hatásokat hoznak létre a fizikai világ területén.

- Állatvilág: múltbeli fizikai feletti síkból ható okok, de mégis jelenlegi fizikai hatások, okozatok.

Itt tehát beleütközünk az idő fogalmába. Ha szabad triviálisan kifejeznem magam: az időben kell egy kis sétát tennünk. - Ha valami olyannak az okát akarjuk megtalálni, ami az ásványi-fizikai világban történik, akkor ebben a fizikai világban kell körülnéznünk, nem kell kilépnünk a fizikai világból. Ha az élő növényvilágban működő folyamatok okait keressük, akkor bizony a térben jó messzire el kell mennünk, át kell lépnünk az étervilágba, és csak ott, ahol végül az étervilágba bekerülünk - a mesék nyelvén szólva, „a világ végén is túl” -, csak ott találjuk meg a növények növekedésének okait.

De akárhogy kutatnánk is ott, sem az állati érzőképesség, sem a mozgásképesség okait nem találnánk meg azon a helyen. Ahhoz nekünk már az időben kell vándorolnunk. Vissza kell haladnunk az időben. Ki kell lépnünk a térből, és be kell lépnünk az időbe.

Amint látják, az okozatiság tekintetében egymás mellé állíthatjuk az emberi fizikai testet a maga élettelenségében (tehát a holttestet) és az élettelen, ásványi természetet. Az emberi étertestet pedig, ennek élőszerűségét, és azt, hogy a halál után kihúzódik a távoli éterbe, összevethetjük a növények éteri életével, amely a messzi étervilágból kapja a hatóokait, de a fizikai feletti, éteri kozmikus világ egyidejű konstellációja szerint. Ennek mintájára párhuzamba állíthatjuk az emberi asztráltestet is azzal, ami a világban állati jellegű.

Ha tovább lépünk az ásványvilágból a növényvilágba, a növényvilágból az állatvilágba, akkor innen elérkezünk magához az emberhez. Azt mondhatják: de hiszen az emberről már eddig is szó volt. Úgy van, de mégsem teljességében, mert az embert eddig csak annyiban vizsgáltuk, amennyiben fizikai teste, éterteste és asztrálteste van. De az bizonyára mindannyiunk számára világos, hogy ha az embernek csak fizikai teste lenne, akkor csak egy komplikált kristály lenne; ha ezenkívül még éterteste is lenne, akkor talán egy nagyon szép növény válna belőle, de végül is nem lenne több egy növénynél. És ha még asztráltest is járulna ezekhez, akkor már négy lábon járna, és talán szarvat is növesztene, vagy valami egyéb hasonló jellemezné, de valójában még ekkor is csak egy állat lenne. Mindezek alapján még nem beszélhetnénk emberi lényről. Az igazi mivoltát - mint egy már felegyenesedett lény - csak azáltal nyeri el az ember, hogy fizikai, éteri és asztrális szerveződésén kívül még Én-organizációja is van. Csak arról a lényről, akinek Énje is van, mondhatjuk azt, hogy ember, és csak az ilyen lények megjelenése esetén beszélhetünk egyáltalán emberi világról.

Most már tudjuk: ha a fizikai-ásványi jelenségek okait keressük, akkor a fizikai-ásványi világban maradhatunk; ha a növényvilág jelenségeinek okait keressük, akkor az étertér messzeségeibe kell kimennünk, de a térbeliség viszonyaiból még nem kell kilépnünk. A tér fogalmát persze itt kissé ki kell tágítanunk. Valamiféle mesebeli fogalomhoz kell folyamodnunk: oda kerülünk ugyanis, „ahol a - fizikai - világ véget ér.” A helyzet ugyanis az, hogy már a tisztán a mai természettudomány szerint gondolkodó emberek is rájöttek arra, hogy valóban lehet olyasmiről beszélni, hogy a fizikai világnak határa van, vagyis hogy ez a fizikai világ valahol „véget ér”. Ez persze így még pontatlan, homályos kifejezés. De most gondoljunk csak arra, hogy az embereknek sokszor milyen gyermekien egyszerű nézeteik vannak, például akkor is, amikor azt mondják: itt van a Nap, ami a sugarait szétküldi egyre messzebb és messzebb, ezek a sugarak ugyan mind gyengébbé és gyengébbé válnak, de a fény egyre messzebbre és messzebbre kerül, megy ki a végtelenbe.

Akik már évek óta hallgatják előadásaimat, tudhatják azt, hogy már többször kifejtettem: nem helyes azt képzelnünk, hogy a fény a végtelenbe távozik. Mindig azt mondtam, hogy a fény terjedése a rugalmasság törvényének van alávetve. Ha egy kaucsuklabdába belenyomjuk az ujjunkat, akkor azt csak egy bizonyos fokig lehet benyomnunk, azután visszaugrik; a rugalmasságnak tehát határa van. Ugyanezt mondtam a fényre vonatkozóan is: nem megy a végtelenbe, hanem ha egy bizonyos határt elér, akkor onnan visszatér!

Azt, hogy a fény nem távozik a végtelenbe, hanem csak egy bizonyos határig jut és onnan visszatér, Angliában Oliver Lodge fizikus [1851-1940] is kijelentette; úgyhogy ma már a fizika is rájött arra, amit a szellemtudomány képvisel, mint ahogyan minden részletkérdésben is el fog jutni oda, amit a szellemtudomány állít.

Így tehát azt mondhatjuk: ha nagyon messzire behatolnánk a világmindenségbe, akkor egy ponton túl megint visszafelé kellene jönnünk, és nem szabad minden további nélkül feltételeznünk a fizikai tér végtelenségét, mert ez csak egy fantazmagória, mégpedig olyan fantazmagória, amit soha nem is tudnánk az értelmünkkel igazán felfogni.

Talán egyesek önök közül emlékeznek arra, amit az Életutam [Rudolf Steiner önéletrajza - a fordító megjegyzése] utolsó fejezetében megírtam, hogy fiatal koromban milyen nagy benyomást tett rám, amikor az újabb szintetikus geometriát hallgattam, és azt hallottam, hogy az egyenes vonalat nem szabad úgy elgondolni, hogy az a végtelenbe megy ki, hanem úgy, hogy az egyenes, amely az egyik irányba elindul, a másik irányból valahogyan visszatér. A geometria ezt így fejezi ki: a jobboldali végtelen pont ugyanaz, mint a baloldali végtelen pont. Erre vannak egyenletek is. Itt nem egyszerűen annak analógiájáról van szó, hogy ha van egy kör, és egyik pontjából kiindulunk, akkor megint oda jutunk, ahonnan elindultunk, vagyis hogy az akár végtelenül hosszúnak képzelt út a körön kezelhető úgy, mintha egy egyszerű egyenes volna. Nem így van; ez csak analógia volna, amire az egzaktul gondolkodó ember nem sokat ad. Az, ami rám olyan nagy benyomást tett, az nem ez a közkeletű analógia volt, hanem az, hogy matematikailag be lehet bizonyítani azt, hogy a jobb kéz felé eső végtelen pontja azonos a bal kéz felé eső végtelen pontjával… Vagyis ha valaki futva elindul egy irányba és folytonosan egyenesen fut, akkor nem a végtelenbe jut el, hanem - feltéve, hogy elég sokáig bírja a futást - egyszer csak szembetalálja magát az ellenkező oldal pontjával! A fizikai gondolkodás számára ez képtelenség. De abban a pillanatban, ahogy elhagyjuk a fizikai gondolkodást, ebből valóság lesz a számunkra, mert a világ nem a végtelenbe nyúlik kifelé, hanem úgy, ahogyan mint fizikai világ előttünk áll, határai vannak.

Ezen az alapon tehát azt kell mondanunk: az éteri világhoz érkezünk el akkor, amikor a növényvilág okairól beszélünk, illetve akkor is, amikor arról van szó, ami az emberben éteri.

Csakhogy ki kell lépnünk mindabból, ami a térben van, ha már az állatvilág jelenségeit és az ember asztrális mivoltát akarjuk megmagyarázni! Ebben az esetben az időben kell útra indulnunk. Ki kell emelkednünk az egyidejűségből, és már az időben kell mozognunk. Ezen az alapon fejthető meg az ember lénye is.

Látják, amikor az időben haladunk, akkor már kétszeresen is átléptük a fizikai sík határait. Ha az állatot akarjuk jellemezni, akkor már az időben kell elmozdulnunk. Azonban ezt a gondolkodásmódot megintcsak nem absztraktan, hanem konkrétan kell végeznünk. Figyeljék meg, hogyan tesszük ez.

Az emberek ugyebár azt mondják: a napsugarak a végtelenbe mennek ki. Oliver Lodge megmutatta, hogy ez az elképzelés idejétmúlt; már sejtjük, hogy a fénysugarak egy határhoz érnek és onnan megint visszatérnek. A Nap minden oldalról visszakapja a fényét. Megváltozott formában ugyan, de mégis visszakapja. Éljünk most annak a gondolkodásnak a módszerével, amiről az imént beszéltem.

Itt állunk először is a tér egy pontján. Az okok keresésében a földi teret most elhagyjuk és kilépünk a világmindenségbe. De bizonyos dolgok magyarázatához ez nekünk már nem elég, ezért ahhoz ki kell lépnünk az időbe is. Ekkor viszont azt mondhatná valaki: az időben biztosan egyre messzebb és messzebb kell majd elkerülnünk. De ez itt sem lesz így! Mert az időben is egyszer csak megfordulunk és mintegy visszafelé jövünk. Itt is ugyanazt a gondolkodásmódot alkalmazzuk, amit a tér esetében használtunk. Tehát az idő síkján sem a végtelenbe veszne az utunk, hanem valahol megint visszatérne, éppen úgy, mint amikor a térben egyre előbbre haladunk, de egy ponton elérkezünk egy határhoz, és onnan megint visszafelé jövünk. Ez azt jelenti, hogy amikor az idő messzeségében keressük a múltbeli fizikai feletti okokat, megint vissza kell lépnünk a fizikaiságba!

De hogyan kell ezt értenünk? Úgy, hogy az időbeliség síkjából megint vissza kell ereszkednünk a földi térbeliség síkjába. Ha tehát az ember milyenségének okait keressük, ezeket újracsak a Földön kell keresnünk. Itt a Földön pedig, amennyiben visszafelé haladunk az időben, természetesen egy előző földi emberi élethez fogunk eljutni, az ember egy korábbi életéhez érkezünk el!

Az állat mivoltának megértésekor is egyre messzebb kell haladnunk visszafelé az időben; de az állat az idő vonatkozásában éppen úgy feloldódik, mint a mi étertestünk a térben az éteri világ határához érkezve. Amikor azonban az ember meghal, akkor nem oldódik fel teljes egészében ezen az időbeli határon, hanem ott visszatekint a Földre, és rátalál a saját előző földi életére.

Úgyhogy az emberrel kapcsolatban azt kell mondanunk: múltbeli fizikai okok hatnak a jelenlegi fizikai világában. Foglaljuk össze:

Ásványvilág:	ok és okozat egyidejűsége a fizikai világban (térbeli)
Növényvilág:	ok és okozat egyidejűsége a fizikai feletti és a fizikai világban (térbeli)
Állatvilág:	múltbeli fizikai feletti ok jelenlegi fizikai okozatot vált ki (időbeli)
Embervilág:	múltbeli fizikai ok jelenlegi fizikai okozatot hoz létre (időbeli)

Amint látják, témánk kapcsán az előkészítést ma oly módon végeztük, hogy bizonyos absztrakciókhoz folyamodtunk. Erre szükségünk volt, kedves barátaim, mert meg akartam mutatni, hogy azokban a világokban, amelyeket szelleminek tekintünk, szintén található logika. Csak ez a logika nem azonos azzal a köznapi logikával, amelyet a fizikai jelenségekből vonunk le, jóllehet az emberek kizárólag ez utóbbit szokták használni. Ha tehát tisztán logikusan járunk el, és felfedjük az okok különböző régióit, akkor maga az ilyen gondolatmenet is részben már elvezethet bennünket az előző földi életek tényéhez. Tudatosítani kell magunkban ezért azt, hogy magának a gondolkodásunknak is meg kell változnia, ha a szellemi valóságot akarjuk megérteni!

Az emberek rendszerint azt hiszik, hogy ami a szellemi világból megnyilatkozik, azt nem lehet nekünk, embereknek megértenünk. Pedig meg lehet értenünk, csak ki kell tágítanunk előbb a logikánkat! Hiszen akkor is, amikor egy zeneművet, vagy más művészi alkotást akarunk befogadni, bizonyos feltételeknek már meg kell lenniük bennünk, amelyek elébe mennek a zenei élménynek. Ha ezek a feltételek hiányoznak, bizony semmit sem értünk az ilyen művekből. A zenedarabot puszta ricsajként, zűrzavarként érzékeljük. De egy képzőművészeti alkotást is teljesen érthetetlennek találunk, ha élvezetének feltételei hiányoznak belőlünk.

Így annak is, amit a szellemi világ közöl velünk, egy olyan gondolkodásmóddal kell elébe mennünk, amely megfelel a szellemi világ természetének… Ez már a legegyszerűbb témákról való gondolkodásunkra is érvényes. Ha pedig megvizsgáljuk például a világban ható okok különbözőségét, ahogyan most tettük, akkor egy kicsit közelebb kerülünk ahhoz is, hogy tisztábban lássuk az egymást követő földi életek láncolatát.

Felmerültek bizonyos kérdések bennünk, amelyek már mindjárt akkor jelentkeztek, amikor az emberi holttestet szemléltük. A holttest élettelen. A világban az élettelen természettel leginkább a kristályokban, azok különböző alakzataiban találkozunk. De arra a kérdésre még nem találtunk igazi választ, hogy hogyan is viszonyul az élettelen ásványi természet az emberi holttesthez.

Talán önök is úgy látják majd, hogy könnyebben megérthetjük ezt, ha a kérdést két lépésben ragadjuk meg, és először is azt mondjuk: hogyha a körülöttem levő növényvilágot nézem, úgy ez magában hordozza azokat a világéterből származó erőket, amelyekhez az étertestem a halál után visszatér. Ott kint a messzi étervilágban található az a terület, ahonnan maga a növényi lét ered. Oda indul az étertestem, miután földi életemben kiszolgált engem. Eltávozik az éteri síkra, ahonnan a földi növényi élet forrása buzog. Odakerül, ami nyilván azt is jelenti, hogy rokonságban van magával azzal a területtel!

De úgy is mondhatjuk mindezt, hogy az étertestem kiemelkedik a földi-fizikai világból; a zöldellő, rügyező, burjánzó növényvilág erői pedig alászállnak ide a földi-fizikai világba. Persze itt valami ellentét is kifejeződik: én leadom az étertestemet, a növények pedig felveszik magukba az étert a növekedésükhöz. Ők megkapják az étert, hogy élhessenek, én pedig megválok az étertestemtől a halál után. Én elszakadok az étertestemtől, amely így magára marad; a növények megtartják ezt az étertestet, mint olyasvalamit, ami nekik életet ad. Ők onnan veszik kezdetüket, ahová az étertestem végül elkerül. A növény életének kezdete tehát találkozik, egybeesik az emberi étertest sorsának végével.

Ezzel kapcsolatban most eszünkbe juthat egy kérdés: nem lehetséges-e az ásványvilág, a sokféle formát mutató kristálylét esetében is az, hogy a maga módján szintén valamiféle kezdetet jelent, éppen a fizikai holttesttel kapcsolatban, amit én a halálkor hátrahagyok magamból? Talán ezen a területen is összeér egymással a kezdet és a vég fogalma?

Ezzel a kérdéssel zárjuk le a mai napot, és holnap hozzáfogunk, hogy alaposan belemélyedjünk az emberi sors, az úgynevezett karma vizsgálatába. A következő előadásaimban tehát a karmáról fogok tovább beszélni. Akkor már nem kell az absztrakciók olyan erdején átvergődnünk, mint ahogyan eddig tettük. De be fogják látni, hogy erre a gondolkodásunk bizonyos megerősödése érdekében szükségünk volt.