Ha most továbblépünk előkészítő fejtegetéseinktől az emberi sors vizsgálatához, a múltkori absztrakt gondolatok szintjéről már magába az életbe, akkor először is ennek az életnek a különböző területeit kell szemügyre vennünk, amelyek az embert minden oldalról meghatározzák. Azt látjuk majd, hogy a valóság ezen területeiből épülnek fel az emberi sors jellemző vonásai is.

Az ember sokkal nagyobb mértékben tartozik hozzá a világhoz, mint ahogyan azt általában gondoljuk. Az ember része a világnak, a világ nélkül semmi. Gyakran utaltam már egy ilyen összefüggésben az emberi test egyes részeinek viszonyára a test egészéhez. Az ember ujja például csak annyiban ujj, amennyiben még hozzátartozik az emberi szervezethez. Amint elszakítjuk attól, akkor már nem ujj többé. Külsőleg-fizikailag egy ujjnak látszik ugyan, de leválva az emberi testről, mégsem nevezhető már ujjnak. Így az ember sem ember többé, ha kiemeljük a világ egészéből. Az egyetemes világlétbe illeszkedik bele, és anélkül tulajdonképpen nem lehetne embernek sem tekintenünk és nem lehetne megértenünk sem.

Az ember környezete, a világ azonban, amint azt tegnap láttuk, különböző területekre tagolódik. Először is, létezik az élettelen dolgok világa, amit a mindennapi nyelvben ásványvilágnak hívunk. Ehhez az élettelen ásványi világhoz csak akkor válunk hasonlóvá, amikor levetjük a fizikai testünket és átmegyünk a halál kapuján. A tulajdonképpeni lényünk persze semmikor sem válik hasonlóvá az élettelen természethez. Itt csak a fizikai testünkről van szó. Ez a már levetett test a halál után beolvad az élettelen világba.

Így egyfelől most előttünk van az a test, amit élettelenül hátrahagyunk magunkból, másfelől maga az élettelen természet világa, ami részben a kristályos, részben az egyéb mivoltú ásványi világból tevődik össze. Amíg a Földön élünk, ehhez az ásványvilághoz mi emberek egyáltalán nem hasonlítunk. Abban a pillanatban, amikor a holttestünk átadatik az ásványvilágnak, a testünk azonnal megindul a szétbomlás útján, majd beleolvad az ásványvilágba. Mire utal ez? Arra, hogy annak az erőnek - oknak -, ami az életben összetartotta és működtette a testünket, semmi közössége nincs az ásványisággal. Vagyis az emberi lényre, amiként a fizikai világban él, az ásványvilágnak nincs tényleges befolyása!

Az ásványvilágból a legfőbb hatások inkább csak mintegy kerülő úton, az érzékeinken keresztül érkeznek hozzánk. Látjuk és halljuk az ásványvilágot, észleljük annak melegét stb., röviden: az ásványvilággal az érzékszerveink révén van a legfontosabb kapcsolatunk. Másféle viszonyunk alig-alig van ehhez a fizikai ásványvilághoz. Vagyis még földi életünkben sem áll fenn lényegbevágó kapcsolat köztünk és az ásványi birodalom között! A só, amivel ételeinket gyakran fűszerezzük, ásványi anyag ugyan, és akad más ásványi anyag is, amit táplálékul elfogyasztunk, de az emberi táplálék legnagyobb része mégis inkább növényi és állati eredetű. Amit az ember az ásványi birodalomból táplálék formájában felvesz, egészen sajátos arányban viszonyul ahhoz, amit az érzékszervein keresztül fogad be ebből a fizikai ásványvilágból lelki benyomások és külső észlelés útján.

Most is szeretném felhívni a figyelmüket egy nagyon fontos dologra, amit már többször említettem. Tudjuk, hogy az emberi agy súlya átlagosan 1500 gramm. Ez elég sok. Ha az agyunk akkora nyomást gyakorolna az alatta levő erekre, mint amilyen a saját súlya, akkor szétroncsolná azokat. A valóságban azonban nem gyakorol ekkora nyomást rájuk, mert közbelép itt egy bizonyos törvény. Erről az igen fontos törvényről már többször szó esett körünkben, és a lényege az, hogy ha egy testet folyadékba helyezünk, akkor az veszíteni fog a súlyából.

Megmérünk egy tárgyat; annak bizonyos súlya van. És most tegyük bele ezt a tárgyat egy folyadékkal teli edénybe. Azonmód ennek a tárgynak a súlya kevesebb lesz. Ha azután megvizsgálják, hogy mennyivel lett kevesebb, akkor kiderül, hogy pontosan annyival könnyebb a tárgy, mint amennyi annak a folyadékmennyiségnek a súlya, amelyet a tárgy a vízben kiszorít. Minden vízbe mártott test annyit veszít a súlyából, amennyi az általa kiszorított víz súlya. Ez az úgynevezett arkhimédészi törvény. Arkhimédész erre akkor jött rá, amikor fürdött. Egyszer úgy találta, hogy a lába hol nehezebb, hol pedig könnyebb, aszerint, hogy beletette, vagy kivette a vízből. Ekkor így kiáltott fel: heuréka, megtaláltam!

Mármost az agyvelő teljesen belemerül az agyvízbe, úszik az agyvízben. Már említettem önöknek azt a tényt, hogy az ember 90 százaléka víz. Az ember 10 százaléknyi szilárd részének életét ezért joggal hasonlíthatjuk a halak életmódjához a vízben. A testben folyadék veszi körül minden oldalról, és a bennünk levő szilárd anyag egy ilyen folyékony közegben él, mint ahogyan a halak élnek a vízben.

Az agyunk tehát, amely az agyvízben lebeg, annyit veszít a súlyából, hogy valójában csak 20 grammot nyom! Az agy, amelynek súlya tulajdonképpen 1500 gramm, csak 20 grammnyi nyomást gyakorol lefelé. Gondolják meg, hogy amennyiben az agy az agyvízben úszik, e fontos szervünket illetően milyen erős az emberi lényben az a tendencia, az a törekvés, hogy a Föld ráirányuló befolyását kiiktassa. Az a szervünk, amellyel gondolkodunk, alig van alávetve a Földön ható nehézkedési erőnek, hanem ellenáll a földi gravitációnak. Az agyunk tehát részben fel van szabadítva a Föld nehézkedési ereje alól.

Ha tekintetbe vesszük az érzékszerveink által nyert benyomások széles terjedelmét, amelyekhez az ember egyfajta szabadsággal, mintegy önkényesen viszonyulhat, és ezt összehasonlítjuk azzal a csekély befolyással, amely a táplálkozás által felvett só és egyéb ásványi anyagok formájában direkt módon ér bennünket, akkor a következőt látjuk: az ásványvilágnak az emberre közvetlen hatást gyakorló befolyása olyan arányban viszonyul az érzékszervi benyomásokhoz, mint a 20 gramm az 1500 grammhoz. A táplálkozás során felvett ásványi anyagokhoz képest ilyen nagy túlsúlyban vannak az érzékszerveink útján nyert benyomások, amelyeknél lényegében függetlenek vagyunk a külső ingerektől, mert ezek nem hatnak ránk valódi kényszerítő erővel. Másfelől az, ami bennünk valóban alá van vetve a Föld vonzóerejének - mint a táplálékul szolgáló só és egyéb ásványok -, belsőleg még hasznunkra is van, tudniillik konzervál bennünket; mert például a sónak egyaránt van konzerváló, megtartó és felfrissítő ereje. Az ember tehát alapjában véve független az őt körülvevő ásványvilágtól. Belőle lényegében csak azt engedi magához, ami a lényére nem gyakorol közvetlen befolyást. Ennélfogva az ember szabadon és függetlenül mozoghat ebben az ásványi világban.

Ha nem lehetnénk ilyen szabadok és függetlenek az ásványvilágban, akkor egyáltalán nem létezne számunkra az sem, amit emberi szabadságnak nevezünk. Nagyon nagy jelentősége van annak, hogy azt mondhatjuk: az ásványi, fizikai világ tulajdonképpen csak az emberi szabadság szükséges feltételeként létezik a Földön. Ha ásványvilág nem lenne, mi sem lehetnénk szabad és független lények!

A növényvilág viszonylatában már nem vagyunk ilyen függetlenek; az csak egy látszat, hogy ugyanúgy tekinthetünk a növényvilágra, mint ahogy a kőzetekre, vagy az ásványvilág egészére nézünk. De ez nem így van. Körülvesz bennünket a növények világa. És mi emberek, mint lélegző lények és mint anyagcserével rendelkező lények születünk a Földre. Ezekben a folyamatokban pedig jelentősen függünk a környezetünktől. Ilyen valódi függés viszont nem áll fenn számunkra az érzékelésben, amikor a szemünket, a fülünket használjuk, vagyis mindabban, amit az érzéki benyomásaink közvetítenek számunkra. Mindaz, ami a növényvilághoz tartozik, a kozmikus étervilágból beáramló erőkből él. Ennek az éteri hatásnak pedig az ember is messzemenően alá van vetve.

Azok a növekedési erők, amelyek gyermekkorunk során működnek bennünk, éteri erők. Ugyanazok az erők, amelyek a növények növekedését okozzák, az emberben is jelen vannak mint étererők. Magunkban hordozzuk étertestünket, amely folytonos kapcsolatban áll a külső világéterrel. Fizikai testünk azonban nem osztozik semmiben sem az ásványi-fizikai világgal, ami akkor derül ki, amikor mint holttest a fizikai világban magára marad: abban azonnal szétesik, szétporlad.

Étertestünkkel egészen más a helyzet. Étertestének köszönhetően az ember tényleges rokonságban van a sarjadó növényvilággal. De az ember növekedése annyit is jelent, hogy olyan jellemzők fejlődnek ki benne, amelyek bizonyos értelemben már mélyen összefüggnek a sorsával is. Növekedhetünk úgy, hogy - külső példát említve - kicsik maradunk, kövérekké válunk, vagy úgy, hogy magasak és karcsúak leszünk. Növekedhetünk úgy, hogy orrunk ilyen vagy amolyan formát ölt. Vagyis növekedésünk mikéntje feltétlenül bizonyos hatást gyakorol a külsőnkre, ez pedig, ha lazán is, már összefügg a sorsunkkal. De a növekedés nemcsak az ilyen kívül látható dolgokban jut kifejezésre. Ha az ilyen jellegű vizsgálatokhoz megfelelően finom műszereket tudnánk használni, akkor azt találnánk, hogy tulajdonképpen minden embernek más összetételű a mája, más összetételű a lépe, és nem ugyanolyan az agyunk sem. A májunk nem egyszerűen csak egy sablonmáj. Ha tüzetesen megvizsgáljuk, a máj minden embernél más. Mindezek mögött azok az erők állnak, amelyek a növények növekedését is előidézik. Amikor a Földet borító növénytakarót szemléljük, egyúttal tudatában kell lennünk annak is, hogy az, ami a messzi étervilágból behatol és a növények növekedését kiváltja, az beleáramlik az emberbe is, és közreműködik személyes adottságainak megalkotásában, aminek nyilván már nagyon sok köze lesz a sorsához is. Mert az, hogy valaki milyen összetételű májat, tüdőt vagy agyat kap az étervilágból, az mélyen összefügg a saját elkövetkezendő sorsával.

Az ember az efféle - tudniillik az éterikus - jelenségeket csak a külsőleges oldalában képes megragadni. Egyedül az ásványvilág területén figyelhetjük meg közvetlenül azt is, ami „belül” van. Ezért foglalkoznak az emberek oly szívesen a tudományban az ásványvilággal, mert olyan tárgyat találnak benne, amelyet könnyű megismerni.

Annál, ami a növényvilágot belülről fenntartja, már nem ez a helyzet. Mert amikor imaginatív megismeréssel vizsgálódunk, rögtön az is kiderül, hogy az egyes ásványok olyanok, hogy nem utalnak magukon túlra, megmaradnak a földi ásványi világon belül. Ami viszont a növényvilágot tartja fenn, az messziről érkezik, és a közönséges tudat számára meg sem jelenik. Ehhez már sokkal mélyebbre kell behatolnunk a valóságba.

Ha feltesszük azt a kérdést, hogy tulajdonképpen mi tevékenykedik a növényvilágban, minek köszönhető, hogy a messzi étervilágból be tudnak hatolni azok az erők a Földre, amelyek a növényeket sarjadásra és rügyezésre késztetik, és amelyek az emberben is gondoskodnak a növekedésről és testének finomabb felépítésén munkálkodnak, akkor végül eljutunk az úgynevezett harmadik hierarchia szellemi lényeihez: az angyalok (angeloi), arkangyalok (archangeloi), archék (archai) magasabb tevékenységéhez. Ezek láthatatlanok, de nélkülük nem történne meg azoknak az éteri erőknek a leáradása, amelyek a növények növekedését okozzák, és amelyek bennünk is működnek, mivelhogy bennünk is ugyanazok az erők dolgoznak, amelyek a növények növekedését előidézik.

Ha tehát a növényvilágot és az abban működő erőket nézzük, akkor nem szorítkozhatunk csupán a látható dolgokra, hacsak nem akarunk teljesen tompák maradni a világ megismerésében. Ezenkívül tudatában kell lennünk annak is, hogy az angyalokkal, arkangyalokkal és archékkal kapcsolatban állunk és bizonyos viszonyba kerülünk velük a halál és az újabb születés közötti testnélküli állapotunkban is. Hogy milyen kapcsolatot és viszonyt alakítunk ki a harmadik hierarchia lényeivel, aszerint alakul a belső lényünk további karmája, amely nagyban függ attól, hogy például hogyan állítja össze étertestünk a fizikai testünk nedveit, teremti meg annak alapját, hogy majd nagyok vagy kis növésűek legyünk, és így tovább.

A világéterben fel-le hullámzó növekedési erők, amelyek a növényvilágot átjárják és fenntartják, elsősorban a harmadik hierarchia irányítása alatt állnak. De mind e tevékenységüket a harmadik hierarchia lényei - az angyalok, arkangyalok és archék - egyúttal még magasabb kozmikus lények szolgálatában végzik. Az azonban, hogy mit élünk át mielőtt leszállunk a szellemi világból a fizikai testünkbe, és hogy hogyan alakul majd az ember finomabb felépítése elkövetkezendő élete számára - mindaz, amiről az imént beszéltem -, a harmadik hierarchia kozmikus lényeivel való tudatos találkozásaink következménye. A fizikai feletti létből a fizikai létbe való leszállásunk utolsó szakaszában történik az, hogy a harmadik hierarchia lényeinek útmutatásával kialakítjuk majdani étertestünket a kozmikus étervilágból. De az, hogy ennek részleteit illetően miféle útmutatásokat kaphatunk tőlük, elsősorban attól függ, hogy mi magunk milyen emberekké váltunk az előző földi életünkben.

Jelen témánk tekintetében legelső lépésként tehát az ember belső alkatát kell megnéznünk, amely meghatározza sorsa milyenségét is. Talán úgy írhatnánk körül a karmának ezt az első alkotóelemét, hogy az ember hogyan érzi magát a világban, általánosságban milyen a közérzete benne, mi jellemzi a kedélyvilágát. A belső harmónia vagy diszharmónia adja tehát egyéni karmánk első összetevőjét. Hogy jó és kellemes érzés jár-e át bennünket az életben, vagy pedig rossz és kellemetlen, az azzal függ össze, hogy étertestünknek köszönhetően milyen a belső minőségünk.

Lépjünk most tovább. A második elem, amit karmánk magában foglal, már azzal kapcsolatos, hogy a Földön nemcsak növények élnek, hanem állatok is benépesítik. A Föld legkülönbözőbb vidékein a legkülönbözőbb állatokat találjuk. És azt lehet mondani, hogy a Föld egyes területein ily módon más és más az adott „állat-atmoszféra” is.

Könnyen beláthatjuk, hogy az ember is abban az atmoszférában, közegben él, amelyben az állatok. Ez persze így furcsán hangzik, mert az emberek nem szoktak ilyesmire figyelni, észre sem veszik ezt. Vannak például olyan területek, ahol elefántok élnek. Azokon a területeken, ahol elefántok élnek, a világmindenség olyan sajátos formában hat le a Földre, hogy ott kialakulhasson az elefántlét. Természetesen egy olyan földterületen, ahol az elefánt él, az elefántképző kozmikus erők akkor is működnek, ha történetesen azon a területen az ember is megjelent. Jelen vannak ezek az erők tehát akkor is, ha éppen azon a helyen még emberek is élnek. Ez persze érvényes az összes állat tekintetében.

Ahogyan a növényeket alakító, a távoli étervilágból érkező erők az emberre is hatást gyakorolnak - a fából, téglából és betonból készült falak Dornachban sem tartják távol tőlünk azokat az erőket, amelyek itt az Alpokban a növényeket alakítják -, éppen úgy az ember azoktól az erőktől körülvéve létezik, amelyek például az elefántot formálják ki a Földön körülötte. Bizonyára gondoltunk már arra, hogy sok minden él a lelkünkben, amely rokonítható a Földet benépesítő kisebb-nagyobb állatok természetével; és most megtudtuk, hogy ez nem is teljesen véletlen, hiszen az ember azonos asztrális atmoszférában él az állatokkal.

Ez az általános asztrális atmoszféra feltétlenül hatással van az emberre is. Természetesen ez a hatás másképpen történik velünk szemben, mert az embernek az állatokhoz képest még egyéb része is van, hiszen az emberi lény Énnel is rendelkezik. Ennélfogva az említett hatás is más módon érvényesül az ember esetében, mert ha nem így lenne, akkor az ember az elefántszférában szintén elefántként létezne. De mégsem lesz elefánttá. Az ember folytonosan kiemeli magát abból, ami erről az oldalról hat rá, de mégiscsak ebben az asztrális állat-atmoszférában él.

Ennek pedig sok köze van a mi saját asztráltestünkhöz is! És ha mondhatjuk azt, hogy az ember belső harmóniája, kiegyensúlyozottsága, vagy ennek az ellentéte, függ az éteri erőket magában foglaló növényvilágtól, akkor ennek mintájára azt is mondhatjuk: az állat-atmoszféra asztralitásával hozhatók kapcsolatba a saját szimpátia- és antipátiaérzéseink, amelyeket mi emberek itt a földi létben kialakítunk, jóllehet az ezekre való adott hajlamunkat a mostanit megelőző életből hozzuk magunkkal.

Az elefántnak ormánya van és vastag oszlopszerű lábai, a szarvasnak agancsa, és így tovább. Ezek az állatot kialakító erők tevékenységének köszönhetők. Az emberben azonban ezek az erők nem a külsejére, hanem csak az asztráltestére gyakorolnak hatást! És az asztráltestét illető ilyen befolyások során formálódik ki benne a külvilágra irányuló szimpátiája és antipátiája, amelyeknek konkrét tartalmát az egyes emberi lény a szellemi világból hozza magával.

Figyeljék csak meg, kedves barátaim, hogy milyen vezető szerepük van egész életünkben ezeknek a szimpátiáknak és antipátiáknak. Igaz, hogy minket embereket joggal nevelnek arra, hogy bizonyos vonatkozásokban túllépjünk a saját elfogult szimpátiáinkon és antipátiáinkon. De eleinte még teljesen kitöltenek bennünket a különféle rokonszenvek és ellenszenvek, és messzemenően meghatározzák az életünket. Az egyik ember ez iránt érez szimpátiát, a másik az iránt. Az egyik ember kedveli a szobrászatot, a másik inkább a zenét; az egyik embernek a szőke hajúak tetszenek, a másiknak a feketék. Ezek erős, meghatározó szimpátiák. Az egész élet át van szőve ilyen szimpátiákkal és antipátiákkal. Ezekre mármost éppen az az erő van befolyással bennünk, amely a sokfajta állatformát hozza létre a Földön.

Vegyük egyszer sorra, hogy mi minden található asztrálisan a saját bensőnkben, ami megfelel annak a sok állati formának, ami kint létezik a külvilágban! Ezerféle állatforma létezik. Szimpátiáink és antipátiáink formái is ezerfélék, bár legnagyobb részük a tudattalanban és tudatalattiban marad.

Ez tehát már egy harmadik világ körülöttünk és bennünk.

Az első világ az volt, amellyel tulajdonképpen semmilyen függőségben nem állunk: ez az ásványvilág. A második világ - amelyben az angyalok, arkangyalok és archék tevékenykednek - kisarjasztja a növényvilágot, nekünk pedig azt az alkati jellemzőnket adja meg, hogy magunkkal való összhangban, kiegyensúlyozottságban, vagy rossz kedéllyel, diszharmóniában létezünk-e, tehát amikor arról van szó, hogy egy mélyről fakadó boldogtalanság tör-e fel belőlünk életünk során, vagy bensőnkben alapvetően boldogok vagyunk. Ebből a második - éteri - világból épül fel ez a legbenső szféránk, amely sorsunk alapját képezi. Harmadikként pedig az a világ következik, amely szintén rendkívüli módon beleszól a sorsunkba, és ami nem egyéb, mint a külvilágra irányuló szimpátiáink és antipátiáink sokféle formája. Ez utóbbi még nagyobb szerepet játszik egyéni sorsunkban, mint a pusztán éteri növekedési erők.

Az egyik embert szimpátiái és antipátiái távoli tájakra viszik. Ott folytatja életét, mert a szimpátiái oda húzták, és azon a távoli helyen bontakoznak ki sorsának részletei. Szimpátiáink és antipátiáink szorosan egybefonódnak egész emberi sorsunkkal. Az ilyenfajta belső jellemzőink azonban már azzal a magasabb világgal hozhatók kapcsolatba, amelyben már nem a harmadik, hanem a második hierarchia szellemi lényei: az exuziák (exusiai), dünamiszok (dynameos) és küriotészek (kyriotetes) tevékenykednek. E második hierarchia magasztos és csodálatos működésének földi tükröződése az állatvilágban keresendő. Az pedig, amit ezek a lények az emberbe plántálnak, amikor a halál és újabb születés között velük kapcsolatba lép, az éppen a belénk ültetett szimpátiáink és antipátiáink sajátos világa, amelyet a szellemi létből hozunk magunkkal ide a fizikai síkra.

Ha ezeket a dolgokat átlátjuk, akkor az olyan fogalmak, mint a közönséges átöröklés, gyermekien naivul hangzanak. Mert ahhoz, hogy én a Földön majd magamon hordozzak egy az apámtól vagy az anyámtól örökölt vonást, éppenséggel az szükséges, hogy bennem előbb a szellemi világban szimpátia ébredjen az apám vagy az anyám e vonása iránt! Tehát nem arról van szó, hogy valamilyen élettelen, természeti okozati összefüggés útján kell örökölnöm ezeket a tulajdonságokat, hanem azon múlik a dolog, hogy a születésem előtt szimpátiával vagy antipátiával viseltettem-e én magam ezek iránt az emberi tulajdonságok iránt.

Hogy ilyenkor vajon miért érzünk vonzódást valamely tulajdonság iránt, ezt a következő napokban fogjuk tárgyalni, mert hiszen még nagyon sok napra lesz szükségünk ahhoz, hogy a karmát részleteiben is megértsük. Ám azt már most is megállapíthatjuk, hogy úgy beszélni az átöröklésről, mint ahogyan ma a tudományban beszélnek róla - és amit manapság különösen okos álláspontnak tartanak -, valóban gyerekes dolog.

Manapság azt is gyakran hallani, hogy a kimondottan lelki-szellemi tulajdonságokat is öröklés útján szerzi az ember. Azt mondják, hogy például a zsenik zsenialitásukat valamiképpen elődeiktől örökölték. És amikor egy zseni megjelenik, zsenialitása egyes elemeit az elődeinél összekeresgélik, és úgy vélik, hogy ezen elemekből van összerakva az illető zsenialitása. Ez valóban nyakatekert módja a bizonyításnak! Az volna inkább az ésszerű bizonyíték, ha a zseni utódja lenne a zseni! Vagyis ha a zseniális tulajdonságok átkerülnének a zseni fiába. Ez valóban bizonyíték lenne éppen az öröklésre! Hiszen Goethének is volt fia és más zseniknek is volt fiuk. De ebben az irányban keresgélve erősen csalódnánk az így kapott eredményekben. Az viszont, hogy egy zseni bizonyos tulajdonságainak nyomait az őseinél is megtaláljuk, jelentőségét tekintve nem jelent többet, mint az, hogy amikor én mint emberi lény például vízbe esem, és kihúznak onnan, akkor ezt követően magam is kívül vizes leszek. A rólam lecsorgó víznek azonban nem sok köze van az igazi belső mivoltomhoz, azt valójában a legkevésbé sem érintette, nem módosítja.

Természetesen, minthogy a szóban forgó tulajdonságok iránti szimpátiámnál fogva születek bele az adott leszármazási ágba, ezeket az átvett tulajdonságokat magamon fogom hordozni. De csak olyan jelentőséggel, mint ahogyan a vizet is magamon hordom, hogyha vízbe esem és vizesen kihúznak. Azok az elképzelések, amelyeket az emberek ezzel kapcsolatban táplálnak magukban, tévúton járnak. Mert már a Földre születés előtti létben fellépnek bennünk a szimpátiák és antipátiák, amelyek következtében épül ki az ember majdani konkrét lelki alkata. Ezzel lépünk be születésünkkor a földi lét viszonyai közé, és ez a lelki alkat tereli majd valamilyen irányba a sorsunkat is a Földön.

Tegyük fel, hogy egy előző földi életben együtt éltünk egy emberrel; ebből az együttlétből természetesen sok minden adódik. Ez kihat a halál és az újabb születés közötti életünkre is. De mindannak, aminek át kell mennie az előző földi életünk élményeiből a következő életbe, hogy azokat továbbélje az ember: a magasabb hierarchiák szellemi tevékenységének hatására előbb egyfajta élő gondolattá, valódi kozmikus impulzussá kell formálódnia a szellemi világban. Azután mi ehhez viszonyulunk valamilyen módon a saját egyéni szimpátiánkkal és antipátiánkkal. Így teremtjük meg magunkban azokat a belső mozgatókat, amelyek a soron következő életben meghatároznak majd bennünket.

Ezek a szimpátiák és antipátiák az exuziák, dünamiszok és küriotészek befolyása alatt formálódnak ki bennünk a halál és az újabb megszületésünk közötti időben. E szimpátiák és antipátiák hatására találjuk meg az életben azokat az embereket, akikkel együtt kell élnünk tovább a korábbi földi életeink meghatározása szerint. De ez a már kiépült belső alkatunk adott milyenségéből is következik. Természetesen, a rokonszenveink és ellenszenveink feldolgozásában a legkülönfélébb tévedéseket követjük el; de ezek a tévedések kiegyenlítődnek az egymásra következő földi életeink során.

A szimpátiánk és antipátiánk tehát a sorsunknak, a karmánknak egy további alkotóeleme. Azt mondhatjuk: a karma első alkotóeleme az, hogy hogyan viszonyulunk önmagunkhoz az életben: jól érezzük-e magunkat a bőrünkben, vagy nem, elégedettek vagyunk-e, vagy nem ismerjük soha a belső harmóniát A második: a szimpátiánk és antipátiánk a dolgok és bizonyos tulajdonságok iránt. Amikor azonban az emberi sors tárgyalásakor elérkezünk a szimpátiákhoz és antipátiákhoz, akkor egyúttal abba a szférába lépünk be, amelyben az állatvilágban működő asztrális erők hatnak.

Most pedig tekintsük magát az emberi világot. A Földön nemcsak növényekkel és állatokkal élünk együtt, hanem más emberekkel is, ami a sorsunk alakulása szempontjából különösen döntő. Ez utóbbi másfajta együttélés, mint a növényekkel és az állatokkal való kapcsolat. Az emberekkel való együttélés során építjük fel sorsunk legfőbb vonásait. Azok az impulzusok, amelyek révén emberek népesítik be a Földet, csak az emberiségre hatnak. Feltehetjük most tehát azt a kérdést, hogy melyek azok az impulzusok, amelyek egyedül az emberre vannak befolyással.

Itt egy általam már többször említett, tisztán külső megfigyelésre is támaszkodhatunk. Életünk folyását - mondhatnám - a „másik oldalról” sokkal nagyobb bölcsességgel vezetik, mint ahogyan azt mi az „innenső oldalról” irányítjuk. Gyakran előfordul, hogy életünk későbbi szakaszában találkozunk egy emberrel, aki onnantól fogva rendkívül fontos szerepet játszik az életünkben. Ha visszagondolunk arra, hogy miképpen éltünk mindaddig, amíg találkoztunk ezzel a személlyel, akkor egész életünk úgy tűnik majd, mint egy út, amely elvezetett hozzá. Mintha minden lépésünket azért tettük volna meg, hogy éppen a kellő pillanat kerüljünk az illető közelébe, vagy hogy egyáltalán megtaláljuk őt az élet forgatagában.

Gondolkodjunk el a következőkön! Vajon mit is foglal magában az, hogy valaki találkozik egy másik emberrel életének valamely évében, akivel attól kezdve már közös élményei vannak, együtt dolgoznak, közösen cselekszenek. Nézzünk a mélyére annak, hogy miképpen volt ez lehetséges. Keressük meg azokat a hatásokat, impulzusokat, amelyek egymáshoz vezették őket. Ha végigkövetjük azt, hogy hogyan vált lehetségessé, hogy az életben valakivel találkozzunk, akkor ráébredünk a következőre: előbb különféle eseményeket kellett átélnünk, amelyek sok másik emberrel álltak összefüggésben, máskülönben nem lett volna lehetséges, hogy azt az embert megtaláljuk. De ahhoz, hogy ezek az események bekövetkezzenek, még egyéb dolgokat is meg kellett élnünk. Bonyolult összefüggésekhez jutunk tehát, sokféle helyzetet látunk, amelyeknek mind meg kellett történniük, amelyekbe nekünk magunknak mindenkor be kellett lépnünk, hogy majd a döntő találkozás részesei lehessünk.

Ha egyszer azt a feladatot kapnánk - nem azt mondom, hogy pólyás korunkban, de mondjuk tizennégy évesen -, hogy oldjuk meg azt a rejtvényt, hogy majd ötvenéves korunkban egy bizonyos emberrel találkozzunk életutunkon, ha ezt úgy fogjuk fel, mintha egy számtanpéldát kellene megoldanunk: mi minden körülményre lenne szükségünk ahhoz, hogy ez a találkozás ötvenéves korunkra valóban bekövetkezzen! Az embernek ugyan van tudata, de szörnyen tudatlan is közben, nem lát a dolgok mögé; ezzel szemben az, ami velünk az életünkben történik - ha képesek vagyunk az ilyen összefüggésekre odafigyelni -, végtelenül okos és bölcs folyamatok jelenlétére utal. Ha ebből a szemszögből tekintjük az életet, rájövünk a sorsunk működésében mutatkozó rendkívüli karmikus összefonódásokra, amelyek az emberi világ területén az életünket jellemzik és irányítják.

Mindaddig, amíg egy döntő esemény élménye kívülről hozzánk nem lép, addig az még a tudattalanunk területén marad! Az ilyen karmikus eseménysorozatok mármost pontosan úgy játszódnak le, mint ahogyan a természeti törvényeknek alávetett történések szoktak. De vajon honnan volna a természeti törvényeknek hatalma arra, hogy ilyesmit megvalósítsanak? Ami ezen az emberi területen történik, az végül is ellentmond a természeti törvényszerűségeknek, és annak is, amit a természeti törvények alapján mi magunk hozunk létre a világban.

Az emberi élet külső összetevőit némileg meg lehet ragadni számszerűen kifejezhető törvényekben is. Nézzük például az életbiztosítást. Az életbiztosítás csak úgy lehet sikeres, ha ki tudjuk számítani egy 19 vagy 20 éves ember valószínű élettartamát. Ha valaki életbiztosítást akar kötni, a kötvényt aszerint állítják ki, hogy a valószínűség szerint meddig fog élni. Tehát ezen számítások szerint, aki ma 19 éves, az feltehetően ennyi vagy annyi ideig fog élni. Ezt így kikalkulálják. De tegyük fel, ez az idő lejárt, és önök ettől még nem fogják kötelezőnek érezni magukra nézve, hogy a temetőbe kerüljenek. Két ember tehát az ilyen valószínű élettartam meghatározása szerint már régen meg is halhatott volna. De mégis: miután a valószínű élettartamuk alapján már nem is lenne szabad élniük, összetalálkoznak egy bonyolultan kanyargó életút után, ahogyan az imént leírtam. Mindez tehát azon túl történik, amit az emberi életre vonatkozóan a külső természeti törvények alapján képesek voltunk kiszámítani. De a találkozás mégis éppen olyan belső szükségszerűséggel történik meg, mint a természeti eseményekre jellemző szükségszerűség. Ki lehet tehát jelentenünk: amilyen szükségszerűséggel történik egy természeti esemény - egy földrengés vagy egy vulkánkitörés, vagy bármi nagyobb vagy kisebb természeti esemény -, ugyanolyan szükségszerűséggel találkozik két ember is a földi életben, a sorsnak azon szabályai szerint, amelyek rájuk érvényesek.

Úgyhogy azt látjuk, hogy itt a fizikai síkon belül egy újabb világ építkezik körülöttünk, amely világban szintén benne élünk, de ez nem oly módon hat ránk, hogy milyen viszonyban vagyunk magunkkal, jól vagy rosszul érezzük-e magunkat az életben, és itt nem is a szimpátiáinkról és antipátiáinkról van szó, amelyekkel mi a világhoz viszonyulunk; hanem arról van szó, ahogyan maga a világ viszonyul hozzánk a felénk közelítő eseményekben, az általunk megélni való élményekben, amelyek életünket sorsszerűen befolyásolják.

Itt, az embervilág speciális szférájában már az első hierarchia szellemi lényei tevékenykednek: a szeráfok (seraphim), kerubok (cherubim) és trónok (thronoi). Mert annak irányításához, ami úgy képes mozgatni a világot - minden emberi lépést, minden lelki hajlamot és mindent, ami a belső lényünkből következik -, hogy abból kifejlődjön az emberek sajátosan egyedi sorsa is, ahhoz nagyobb hatalomra van szükség, mint amelyik a növényvilágban működik, amellyel az angyalok, arkangyalok és archék hierarchiája rendelkezik, és mint az a hatalom, amely az exuziák, dünamiszok és küriotészek hierarchiáját jellemzi. Ehhez már olyan hatalomra van szükség, amelyet az első hierarchia - a szeráfok, kerubok és trónok - magasrendű lényei hordoznak magukban, ezért a sorsalakító tevékenység is őket illeti meg. Az itt működő erők pedig már a tulajdonképpeni Énünkbe hatnak bele, az Én-organizációnkat járják át, amely mindig megőrződik, illetve átmegy a korábbi földi életből a következő földi életbe.

Amikor a földi életünket éljük, akkor abban mindenfélét cselekszünk is, akár ösztönösen, akár szenvedélyből, hajlamból, akár bizonyos - okos vagy buta - gondolataink hatására; valójában mindenféle mozgató lehetséges. Gondolják csak meg: amikor egy földi életben élünk, akkor mindaz, amit magunktól cselekszünk, valamilyen következménnyel is jár a világ felé, például örömet ad vagy kárt okoz egy másik embernek. Ezután a halál és egy újabb születés közötti létbe kerülünk, és ebben a halál és újabb születés közötti létben erőteljesen belénk hasít a következő gondolat: amikor egy embernek kárt okoztam, akkor azzal tökéletlenebbé váltam én magam is ahhoz képest, mint ha semmit sem ártottam volna neki. Ezt a kárt tehát valamikor ki kell egyenlítenem az illető irányában. És a kár kiegyenlítésére ilyenkor egy belső hajtóerő, egy ösztönös vágy keletkezik bennünk. Ha pedig valami olyat tettünk, ami a másik ember javára szolgált, akkor arra úgy tekintünk, hogy azt mondjuk: ez a tett a világ előbbre vitelét szolgálta, az ilyet tehát meg kell őriznünk, tovább kell építenünk benne.

Mindezen érzések belsőleg dolgoznak az emberben. Ezek a célok és elhatározások alakítják ki bennünk azután a belső harmóniánkat vagy diszharmóniánkat, tehát eszerint formáljuk meg étertestünk milyenségét a halál és egy újabb születés közötti létben. Ehhez kapcsolódva keletkeznek bennünk szimpátiáink és antipátiáink is, azáltal, hogy asztráltestünket a megfelelő módon kiképezzük az exuziák, dünamiszok és küriotészek segítségével.

Önmagunk ilyen megalkotása azonban nem foglalja magában annak kivitelezését is, hogy az, ami az előző életben csak a mi egyéni világunkon belül történt: a következő életben megjelenjen számunkra a külső világban is. Önök tehát segítettek egy embernek, vagy ártottak neki. Ennek az a következménye lesz, hogy ezzel az emberrel találkozni fognak a következő földi életükben; és amikor e külső esemény odalép maguk elé, az az impulzus támad fel önökben, hogy megtörténjen a kiegyenlítődés. Lényeges tudnivaló itt az, hogy az előző életből csakis az erkölcsi vonatkozású tetteink válnak majd ilyen külső ténnyé, külső léteseménnyé számunkra a következő életünkben.

Ehhez azonban már olyan magasabb lényekre van szükség, akik az emberi morális tettek tartalmait külső valósággá tudják átváltoztatni! Ők az első hierarchia lényei, a szeráfok, kerubok és trónok. Amilyenek voltak a tetteink az egyik földi életünkben, azt átalakítják a következő földi életünk élményeivé! Abban játszanak szerepet, hogy milyen események és élmények közelednek felénk a jelenlegi földi életünkben.

Megkaptuk tehát a karma három alapelemét. Benső alkatunk, benső emberi létünk a harmadik hierarchia fennhatósága alatt áll; szimpátiánk és antipátiánk, amelyek már leginkább környezetünkre vonatkoznak, a második hierarchia ügykörébe tartoznak; és végül annak kivitelezése, ami mint külső életünk körülménye jön felénk, a legmagasabb rendű első hierarchia lényeinek a dolga, akiknek mi emberek e téren alá vagyunk rendelve.

A karma alkotóelemei:

1. belső harmónia és diszharmónia - archék, arkangyalok, angyalok (III. h.)
2. szimpátia és antipátia - küriotészek, dünamiszok, exuziák (II. hierarchia)
3. külső életesemények, élmények - szeráfok, kerubok, trónok (I. hierarchia)

Ezzel beleláttunk az összefüggésekbe, amelyek bennünket a világhoz kapcsolnak. De nyomban felmerül az a kérdés is, hogy az emberlét e három eleméből vajon hogyan szövődnek és bontakoznak ki saját sorsunk részletei?

Az ember beleszületik egy családba, a Földnek egy bizonyos részén látja meg a napvilágot, és egy adott nép körében jelenik meg. Beleszületünk a külső tények és események valamely összefüggésébe. De mindaz, hogy milyen nevelést kapunk, hogy milyen nép vesz körül bennünket, hogy a Földnek melyik pontján születünk meg, mindaz tehát, ami az emberi szabadság lehetősége mellett mégis olyan mélyen, sorsszerűen belenyúl az életünkbe, végül is attól a három említett tényezőtől függ, amelyekből maga az emberi sors összetevődik.

Minden konkrétabb kérdésre megkaphatjuk a megfelelő választ, ha ezeket az alapvető tényeket valóban figyelembe vesszük. Ha azt kérdezzük, hogy miért kap egy ember 25 éves korában fekete himlőt, hogy ezáltal talán a legnagyobb életveszélyen menjen keresztül, ha azt kérdezzük, hogy hogyan avatkozhat bele valakinek az életébe bármilyen betegség, hogy miként formálhatnak bennünket egy idősebb személy bölcs tanácsai, vagy hogyan befolyásolhatják az életünket egy nép történelmi feladatai, tehát mindazoknál a dolgoknál, amelyek külső események formájában történnek velünk és körülöttünk: vissza kell mennünk az emberi sors három alkotóeleméhez, amelyek összekötik az embert a kozmikus világhierarchia egészével. Az ember ily módon egyedül csak az ásványvilág szintjén érezheti magát teljesen szabadnak! Csak ott van lehetősége arra, hogy a szabadságát kiélje.

Ha ezt belátjuk, akkor megtanuljuk azt is, hogy másképpen viszonyuljunk magának a szabadságnak a kérdéséhez. Emlékezzenek arra, hogy A szabadság filozófiája című könyvemben milyen nagy hangsúlyt helyezek arra, hogy ne bolygassuk túlzottan az akarat szabadságának témáját. Az akarat ugyanis még mélyen lent a tudattalanban van, és nincs sok értelme annak, hogy az akarat szabadságára rákérdezzünk. Egyelőre csak a gondolataink szabadságáról lehet beszélnünk! Ezt a kettőt világosan megkülönböztetem A szabadság filozófiája című könyvemben. A szabad gondolatoknak kell az akaratot ösztönözniük, arra ráhatniuk, még csak ilyen formában éli meg az ember a szabadságot.

De a gondolataival az ember éppenhogy az ásványvilág szintjén él! Minden egyéb tekintetben, tudniillik amennyiben a növényi, az állati és a tisztán emberi világhoz tartozik, a sorsnak van alárendelve. A szabadság olyan valami, amivel kapcsolatban tulajdonképpen így kell fogalmaznunk: az ember kilép azokból a világokból, amelyekben a magasabb szellemi hierarchiák uralkodnak, és belép egy olyan világba, amely bizonyos módon mentes a magasabb hierarchiáktól… Vagyis csak ott, a fizikai-ásványi világban lehetséges, hogy az ember szabaddá váljon, szabadságra tegyen szert!

Ezzel az ásványi birodalommal az embernek csak az élettelen, halott teste rokon, csak ennyi a közük egymáshoz, és ez is csak akkortól jelentkezik, amikor e holttestét maga mögött hagyva átlépi a halál kapuját. Az ember tehát földi életében egyedül attól a világtól nem függ, amelynek csak annyi dolga van vele kapcsolatban, hogy a fizikai testét majd szétbomlassza. Nem csoda, hogy szabad ebben a világban, amelynek nincs is egyéb viszonya az emberhez, mint hogy magába olvassza a fizikai testét, amikor eljön ennek az ideje. De maga az ember egyáltalán nem tartozik ehhez a valóságterülethez! Az embernek előbb meg kell halnia ahhoz, hogy „igazi” kapcsolatba kerüljön - persze csak a holtteste - azzal a világgal, amelytől függetlennek mondhatta magát egész földi létezése során. Az ember és a fizikai ásványvilág között tehát ilyen összefüggéseket találunk.

Életünk előrehaladásával a testünk egyre inkább megöregszik. Ha nem lépnek fel olyan közbenső esetek, amelyeket a karma tanulmányozása során majd megismerünk, ha tehát az ember öregemberként hal meg, akkor mint holttest már teljesen az ásványvilághoz válik hasonlóvá. Ahogy az ember öregszik, fokozatosan az élettelen világ szférájához közelít a teste. Majd meghal, és kilép a holttestéből. Ilyenkor a holttest már nem is mi vagyunk, egy holttestben természetesen már nincs benne az ember.

Ha most megnézzük ezt az ásványvilágot, akkor azt látjuk, hogy abban pedig nincs benne Isten! Éppen úgy, ahogyan a holttestből hiányzik az ember, az ásványvilágból hiányzik Isten. De akkor miféle lét az ásványiság? Az Istenség benne van a növényvilágban, az állatvilágban és az ember világában. Itt megtaláljuk őt a három hierarchiája formájában. Ám éppoly kevéssé létezik az Istenség az ásványvilágban, amennyire a holttest sem nevezhető embernek. Az ásványvilágot egyfajta isteni holttestnek tekinthetjük.

Mindazonáltal a továbbiakban találkozni fogunk egy különös ténnyel, amire ma csak utalni akarok: az ember teste egyre öregszik, és végül ezáltal lesz holttest belőle; az Istenek pedig egyre fiatalodnak, és ezáltal hoznak létre „holttestet” [az ásványvilágot - a fordító megjegyzése]. Az Istenek ugyanis más utat járnak végig, mint amelyen mi haladunk a halálunk után. Ezért az ásványvilág a legfiatalabb világ. De mégis olyan, ami az Istenektől el van különítve. És csak azért tud az ember szabadon élni ebben a birodalomban, mert ez az Istenektől elkülönül… Ilyen összefüggéseket találunk a dolgok mélyén.

Csak akkor tudjuk egyre otthonosabban érezni magunkat a világban, ha megtanuljuk gondolatainkat, érzéseinket és akarati impulzusainkat a helyes viszonyba hozni a valósággal. Csak így derülhet ki számunkra az is, hogy az ember a sorsa alapján van belehelyezve a világba és a többi emberrel fennálló kapcsolatába.