"A nevelésben három eszköz alkalmazható sikeresen: a büntetés, a becsvágy felkeltése és a szeretet. Ami az első kettőt illeti, erről a Waldorf-iskola lemond."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata I. (6)

5. --

[Az ember a szüleitől örökli a testét, de 8. életévétől kezdve ezt átdolgozza annak alapján, amit a szellemi létből hozott le magával. Hogy a testünk milyenné válik, azt innentől fogva már nem az öröklődési, hanem a karmikus viszonyok határozzák meg. – A nyitottság, őszinte érdeklődés a külvilág iránt átváltozik bennünk testi egészséggé a következő földi életben. A lelki elzárkózás a világ jelenségei elől csak úgy küzdhető le, ha a következő életünkben testi megbetegedést élünk át. A különböző életeinkbe átnyúló barátságaink. ]

Dornach, 1924. március 1.

Ha még közelebbről vizsgáljuk a karmát, akkor először is különbséget kell tennünk azok között a karmikus események között, amelyek az életben kívülről közelednek az ember felé, és azok között, amelyek belülről erednek. Hiszen az ember sorsa a legkülönbözőbb elemekből tevődik össze. A sorsunk függ a saját fizikai és éteri felépítésünktől, valamint attól, ahogyan asztrális alkatunkból és Énünk milyenségéből következően a külvilághoz viszonyulunk szimpátiáinkon és antipátiáinkon keresztül, aminek megfelelően fognak majd hozzánk is viszonyulni az emberek. Ezenkívül az ember sorsa függ a legkülönbözőbb külső folyamatoktól és bonyodalmaktól is, amelyekbe az életútján belesodródik. Mindezek megadják egy bizonyos időszakaszra, vagy összességében a teljes életre az ember sorshelyzetét.

Megkísérlem most nyomon követni az ember sorsát abban a tekintetben, ahogyan felépül az egyes alkotóelemeiből. Ehhez a kiindulópontot ma az ember bizonyos belső összetevői közül választom ki, és főleg azt a területet akarom megvizsgálni, amely valóban sok tekintetben döntő jelentőségű számunkra, tudniillik az egészségre és a betegségre való hajlamunkat, ami nagy szerepet játszik abban is, hogy milyen testi és lelki erővel tudjuk feladatainkat az életben teljesíteni.

De ha a karma ezen alkotóelemeit helyes módon akarjuk megítélni, akkor bizony sok mindent, amit a mai civilizáció előítéletei tartalmaznak, félre kell tudnunk tenni. Sokkal jobban be kell hatolnunk az ember eredeti lényébe, és valódi belátást kell szereznünk arról, hogy tulajdonképpen mit is jelent az, hogy az ember mélyebb lénye a szellemi világokból száll alá a fizikai földi létbe.

Hiszen emlékszünk: még a művészek, a költők zsenialitásának megítélése terén is manapság az öröklődés fogalmához szokás fordulni. Ha valaki bizonyos kiemelkedő tulajdonságokkal rendelkezik és feltűnik velük a világban, akkor először is azt kérdezik meg az illetőről, hogy vajon kitől örökölte ezeket a tulajdonságokat. Ha pedig valaki hajlamos bizonyos betegségekre, akkor is az után tudakozódnak, hogy ez a hajlam az öröklődési láncban kihez köthető?

Ez persze egyfelől teljesen jogos kérdés. De ma alapjában véve úgy viszonyulnak ezekhez a dolgokhoz, hogy elnéznek az ember mivolta mellett, vagyis az ember benső lényét teljesen figyelmen kívül hagyják. Nincsenek tekintettel arra, ami tulajdonképpen az ember igazi lénye, sem arra, hogy az ember belülről miként bontakozik ki. Kétségtelen, hogy a szüleinknek a gyermeke, az őseinknek az utóda vagyunk. Ez látszik is rajtunk, megmutatkozik már a külső fiziognómiánkban, és talán még inkább a mozdulatainkban, taglejtéseinkben tűnik fel a hasonlóság a szüleinkhez, nagyszüleinkhez. De nemcsak ezt állapíthatjuk meg. Az is nyilvánvaló, hogy az ember belső fizikai szervezetét is elődei határozzák meg. Lényegében az ő fizikai szervezetüket viseli magán. És korunkban nagyon erősen hangsúlyozzák is, hogy az embert mennyire meghatározza az elődeitől kapott fizikai szervezete.

Mindeközben nem veszik figyelembe a következőket. Amikor az ember megszületik, fizikai szervezetét ugyan mindenképpen a szüleitől kapja. De mi jellemzi magát ezt a fizikai szervezetet, amelyet eredetileg valóban a szüleitől örökölt? Erről a mai civilizációnak egészen hamis képe van.

Fogváltáskor az ember nemcsak tejfogait cseréli ki újakra, hanem ez egy olyan időpont az ember életében, amikor első alkalommal teljesen meg is újítja egész emberi lényét, azaz belső szervezetét. Mélyreható különbség van ugyanis aközött, amivé az ember 8-9 éves korára válik, és aközött, ami például 3 és 4 éves korában volt. Azt a szervezetet, ami 3 vagy 4 évesen az emberben található, a szüleitől örökölte, azt a szülei adták neki. Ami azonban ebből fokozatosan kifejlődik, bár ez a folyamat csak a 8-9. életévben veszi kezdetét, a legnagyobb mértékben már az határozza meg, hogy az ember mit hozott le magával a szellemi világból!

Ha azt, ami ebben a tekintetben a lényege mindennek, sematikusan vázolni akarjuk, akkor a következő, a mai embert bizonyára meghökkentő eredményre fogunk jutni. Azt kell ugyanis mondanunk: amikor az ember a Földön megszületik, akkor megkapja az emberformának mintegy a modelljét. [Lásd alább az ábrát! Középső sötétebb két vonal.] Ezt a modellt az őseitől veszi át, amibe úgyszólván beleereszkedik. És ezen a modellen alakítja ki az egyes ember mindazt, amivé később végül is fejlődik. [Az ábrán a két legbelső vonal.] Azonban az, amit kifejleszt ezen a modellen, már abból származik, amit ő maga a szellemi világból hozott le magával.

Bármennyire is hitetlenkedve hallja ezt a mai ember, akit teljesen fogva tart korunk szemlélete, mégis azt kell mondanunk, hogy a tejfogakat, amelyek először kinőnek a gyerekben, ugyan teljes mértékben örökli az ember, vagyis azok valóban az öröklődés eredményei, de a tejfogak csak mintául szolgálnak neki, hogy azok alapján majd kidolgozza a maradófogait. Ebben a munkában azonban már azok az erők működnek benne, amelyeket magával hozott a szellemi síkról.

Az egész szervezettel ugyanaz a helyzet, mint a fogakkal. Felmerülhet persze az a kérdés, hogy miért van egyáltalán szükségünk modellre, egy mintára? Miért nem tudjuk a Földre való leereszkedésünkkor, azután, hogy a szellemi világból hozott saját erőinkkel az étertestünket magunkhoz vontuk, a fizikai testünket is ugyanúgy egyszerűen magunkhoz húzni és fizikai öröklődés nélkül megformálni, mint ahogyan ez még a földi emberlét korábbi fejlődésfázisaiban történt?

Ez természetesen a mai ember gondolkodása számára egy kolosszálisan buta, sőt őrült kérdésként hangzik. De ilyenkor bizonyára szólhatunk a következőképpen: az őrültség eldöntésében érvényes lehet ránk is a relativitáselmélet, bár manapság a relativitáselméletre többnyire csak a mozgások területén szoktak hivatkozni, például a következő jelenség megfigyelésekor. Első pillantásra nem lehet megállapítanunk azt, hogy vajon mi lendültünk-e mozgásba azzal a vonattal együtt, amelyen vagyunk, vagy pedig a mellettünk levő vonat indult meg, és mi állunk. Ez a viszonylagosság jelentős kérdéssé vált már akkor is, amikor áttértünk a régi világszemléletről a kopernikuszira. Jóllehet a relativitáselméletet ma csak a mozgásokra alkalmazzák, érvényes lehet - mert van egy bizonyos tágabb érvényességi köre - az említett őrültség megítélésében is. Hiszen itt is két ellentétes irányultságú nézetről van szó, ahol az egyik őrültnek mondja a másikat. És annak kell eldőlnie, hogy melyik az „igazi” őrült.

A kérdést tehát fel kell tennünk a szellemi világ tényeivel kapcsolatban: miért van szüksége az embernek mintára? A régebbi világnézetek a maguk módján választ adtak erre a kérdésre. Csak korunkban nem teszünk fel ilyen kérdéseket, amikor a moralitást általában már nem számítjuk bele magába a világrendbe, hanem csak egyszerűen valami külsőleges emberi konvencióként kezeljük. A régebbi világnézetek feltették ezeket a kérdéseket, és meg is válaszolták maguknak. Azt mondták: eredetileg az embernek megvolt a hajlama és a képessége arra, hogy ahhoz hasonlatosan, ahogyan étertestét az általános kozmikus éterszubsztanciából magához vonja, a földi világba is olyan módon lépjen be, hogy a fizikai testét a Föld szubsztanciáiból alkossa meg. Az ember azonban idővel a luciferi és ahrimáni hatások befolyása alá került, és ennek köszönhetően elveszítette azt a képességét, hogy saját lénye erejével építse fel a fizikai testét, és ezért ahhoz már öröklődés útján kell hozzájutnia.

Az, hogy egy fizikai testet magunkra kell öltenünk: ez az ember számára az „eredendő bűn” megjelenése. Ezt mondták a régebbi világnézetek: az „eredendő bűn [németül Erbsünde] tulajdonképpeni alapértelme nem egyéb, mint hogy az embernek bele kell helyezkednie az „öröklődés” viszonyaiba [Erbverhältnis]…

Ahhoz, hogy először is ilyen kérdéseket egyáltalán komolyan vegyünk, és másodszor, hogy válaszokat is találjunk rájuk, korunk számára előbb újra meg kell teremtenünk a szükséges fogalmakat. Az emberi lény földi összfejlődése folyamán valóban nem maradt olyan erős, mint amilyen belőle fakadóan volt a luciferi és ahrimáni befolyások fellépése előtt. Így az embernek utóbb bele kellett törődnie abba a ténybe, hogy ő maga nem alkothatja meg azonnal a fizikai testét, amikor belép a földi viszonyok közé, hanem szüksége van egy modellre, amely az első hét életévében épül ki benne. Mivel ehhez a modellhez kell igazodnia, magától értetődik, hogy ebből a modellből több-kevesebb megmarad benne későbbi életében is. Az az ember azonban, aki túlságosan a modellt követve dolgozza ki önmagát, ha szabad ezt mondanom, el fogja felejteni, hogy tulajdonképpen mit is hozott le magával a szellemi világból, és nagy mértékben a modellhez fog igazodni. Az az ember viszont, aki korábbi földi életeiben nagyobb belső erőket szerzett, már kevésbé fogja a modellt követni, és nála azt fogjuk látni, hogy milyen jelentősen megváltozik a második életszakaszában, a fogváltás és a nemi érés között.

Az iskolának, ha valóban jó nevelőhely akar lenni, az lesz a feladata, hogy segítse kibontakozni az emberben éppen azt, amit lehozott magával a szellemi világból a fizikai-földi létbe. Az ember tehát későbbi életszakaszaiban is többé vagy kevésbé magában hordoz ugyan bizonyos öröklött vonásokat, de éppen annak arányában, hogy mennyire tudta legyőzni azokat, vagy sem.

Látják, kedves barátaim, minden dolognak megvan a szellemi oldala is. Az, ami az ember testét alkotja élete első hét évében, egyszerűen csak egy modell, egy minta, amely után igazodik. Szellemi erői vagy egy bizonyos fokig alámerülnek abban, amit ez a minta tartalmaz és az ember erős függőségben marad ettől a mintától, vagy pedig az első hét életév után a mintán keresztül kidolgozza magában azt, ami majd megváltoztatja benne magát a mintát. Ez a munkálkodás, ez az átdolgozás külsőleg is kifejezésre jut. Nem pusztán arról van szó tehát, hogy egy belső munka folyik az emberben és hogy létezik egy eredeti modell bennünk, hanem arról is, hogy az az eredeti modell, minta utóbb le is válik, úgyszólván lecsúszik rólunk, lehull az emberről, mint ahogyan a tejfogak kihullanak. [Az ábrán a legkülső csíkok.] Valóban az a helyzet, hogy az egyik oldalról nézve a szülőktől örökölt formák és erők határozzák meg a készen kapott modellünket. A másik oldalról nézve azonban az ember azt a formát akarja folyamatosan kialakítani magában, amit lehozott magával a Földre. Ez a harc zajlik az első hét életévben. Szellemi szempontból nézve ez a küzdelem külsőleg a gyermekbetegségekben mutatkozik meg. A gyermekbetegségek ennek a belső harcnak a külső kifejeződései.

Az emberben természetesen hasonló típusú megbetegedések később is felléphetnek. Ez történik például akkor, amikor arról van szó, hogy valakinek élete első hét évében nem nagyon sikerült legyőznie a modelljét; de egy későbbi életkorban feltámadhat benne a vágy, hogy mégiscsak kihozza magából azt, ami karmikusan benne van. Előfordulhat, hogy az ember 28-29. életévében hirtelen belsőleg felrázódik, és csak most kerül igazán ellentétbe az örökölt modelljével; majd ezek után megkap egy gyermekbetegséget.

Akinek van szeme az ilyesmikre, az észre szokta venni, hogy egyes gyermekeknél a 7-8. életévük után lényegesen megváltozik az arckifejezésük és a gesztusaik. Az ember nem tudja, hogy bizonyos dolgok miből erednek. Jelenlegi civilizációnk szemléletében még olyannyira ragaszkodunk az öröklődés fogalmához, hogy ez jól tükröződik az emberek beszédében is. Ha egy gyermeknél a 8-9. életévben hirtelen fellép valami mélyreható változás a személyiségében, akkor az apa azt mondja: ezt nem tőlem örökölte. Az anya meg ezt feleli: tőlem meg éppenséggel nem örökölte. Ez persze ma abból az általános hitből ered, amely átment a szülők tudatába is, hogy a gyerekeknek mindent a szülőktől kell kapniuk.

Másfelől arra is van példa, hogy bizonyos esetekben a második életszakaszban a gyermekek még jobban hasonlítani kezdenek a szüleikre, mint korábban. Igen, de akkor annál inkább feladatunkká válik megkeresni azt, hogy ezek a gyermekek tulajdonképpen mit is hoztak le magukkal a fizikai világba!

A pszichoanalízis hajtott néhány szörnyű mocsári virágot korunkban. Többek között például azt is ma már mindenütt olvashatjuk, hogy titokban, tudat alatt minden fiú szerelmes az anyjába, hogy minden lány szerelmes az apjába, és hogy a lélek tudatalatti területein ilyen életbe vágó konfliktusok dúlnak.

Ezek mind az életnek csupán dilettáns magyarázatai. Ami viszont ebből feltétlenül igaz, az csak annyi, hogy az ember mielőtt lejön a földi életbe, már szereti a szüleit; azért hozzájuk jön le, mert a tetszésére vannak. Csakhogy különbséget kell tennünk aközött, hogy az emberek milyen ítéletet alkotnak az életről itt a Földön, és milyet a földi életen túl a halál és egy újabb születés között.

Antropozófusi tevékenységem kezdetén történt, hogy egyszer egy hölgy felszólalt, aki hallott az egymást követő földi életekről, és kijelentette: az antropozófia többi része ugyan tetszik neki, de az egymást követő földi életekben nem akar részt venni, neki éppen elég ez az egy is; nem kér az ismétlődő földi életekből. Az antropozófiának már akkoriban is voltak jó szándékú követői; ezek a legkülönfélébb módokon most azon fáradoztak, hogy az illető hölggyel megértessék, hogy ez valóban egy helyes eszme, és hogy minden embernek részt kell vennie az egymást követő földi életekben. A hölgy azonban nem tudott megnyílni ebben az irányban, hiába próbálták minden oldalról meggyőzni. Majd hamarosan elutazott. De nekem két nap múlva írt egy levelezőlapot, hogy ő bizony semmiképp sem akarna még egyszer megszületni a Földön.

Az ilyen esetekben az, aki a szellemi világ ismeretére támaszkodva tud nyilatkozni, a következőt mondhatná: valóban, nagyon is lehetséges, hogy amíg ön itt van a Földön, egyáltalán nem felel meg az ízlésének, hogy egy elkövetkező életben ismét lejöjjön ebbe a világba. Csakhogy nem is ez fogja eldönteni ezt a kérdést! Hiszen aki a Földön él, az előbb a halál kapuján megy keresztül, hogy átkerüljön a szellemi világba. Önnel is majd ez történik. Hogy le akar-e jönni újra, az majd az akkori megítélésétől függ, amikor már nem visel magán földi testet. De akkor már másképpen fog látni mindent! Azok az ítéletek, amelyeket az ember a fizikai létben hoz, teljesen különböznek azoktól az ítéleteitől, amelyekre a halál és az újabb születés között jut. Mert a nézőpontja közben teljesen megváltozik.

Valóban ez a helyzet. Ha valakinek, például egy fiatalembernek itt a Földön azt mondják, hogy ő maga választotta az apját, akkor bizonyos esetben azt vethetné ez ellen: hogyan választhattam volna egy olyan apát magamnak, aki annyiszor elvert? - Pedig ő választotta az apját, mert az apát más szempontból ítélte meg, mielőtt lejött volna a Földre. Akkor ugyanis az volt a meglátása, hogy neki a verések nagyon jót fognak tenni... Ebben semmi komikus nincs, hanem halálosan komolyan kell vennünk. És ugyancsak így választja meg az ember a szüleit az alkatuk szerint is. A majdani szülei egyfajta képként lebegnek előtte, akikhez hasonlítani akar. Ilyenkor persze még nem öröklődés útján hasonlít a szüleihez, hanem a saját benső szellemi-lelki hajlamai folytán, amelyeket majd lehoz magával a szellemi világból.

Persze ha az ember már nemcsak a fizikai tudomány, hanem a szellemtudomány nézőpontjából is nézi a világot, akkor is éppannyira vigyáznunk kell arra, hogy soha ne egyszerűsítsük le a dolgokat, például azt állítva: én már láttam olyan gyermekeket, akik a második életkorszakukban kezdtek igazán hasonlítani a szüleikhez. Ekkor ugyanis egy olyan eset áll fenn, hogy ezek a gyermekek éppen azt határozták el, hogy tartósan megtartsák magukon szüleik alakját.

Egészében véve tehát arról van szó, hogy a halál és az újabb születés közötti időben az ember tulajdonképpen azon munkálkodik a földi életből már eltávozott más emberi lelkekkel és a magasabb világok lényeivel együtt, hogy kialakítsa magának saját majdani teste felépítését.

Az eddig mondottakból következik, hogy nagyon is alul szoktuk értékelni mindazt, amit az ember a tudatalattijában magában hordoz. Tudatalattinkban sokkal bölcsebbek vagyunk, mint hétköznapi tudatunk területén, amely földi emberként jellemez bennünket. Az említett modellen valójában egy átfogó univerzális világbölcsességből merítve dolgozza ki az ember önmaga belső lényét a második életkorszakában. Ha majd tudni fogjuk, hogy az ember testi szubsztanciája milyen keveset tart meg abból, amit eszik, és mennyivel többet vesz fel magába levegőből, fényből stb. egészen finom elosztásban, akkor könnyebben el tudjuk képzelni azt is, hogy az ember a „második” testét a második életkorszakában az öröklődési viszonyoktól már teljesen függetlenül építi fel a környezetéből. Az „első” test igazából csak egy modell, egy minta; de az, ami valóban a szülőktől származik - részben a test anyaga, részben a külső testi erők tekintetében - már nincs is jelen bennünk a második életkorszakban. A szülőkhöz való kapcsolódás a második életkorszakban inkább erkölcsi-lelki viszonnyá változik. A közvetlenül fizikai-testi öröklődési viszony csak az első életkorszakban érvényesül, a hetedik életévünkkel erejét veszti. -

Találkozhatunk a földi életben olyan emberekkel, akik igen élénken érdeklődnek minden iránt, ami körülöttük a látható világban van. Megfigyelik a növényeket, szeretik az állatokat, olyan emberek ők, akikben él az érdeklődés minden dolog iránt. Lenyűgözi őket a csillagos ég fensége. Lelkükkel úgyszólván egybeforrnak az egész fizikai valósággal. Aki ilyen őszinte érdeklődést mutat a világ iránt, annak a személyisége nem ugyanolyan, mint egy olyan emberé, aki bizonyos közönnyel, egyfajta lelki flegmasággal megy el a világ mellett.

Ebben a tekintetben valóban az emberi karakterek széles skálája létezik. Tegyük fel, hogy egy olyan emberrel beszélünk, aki egy rövid utazásból tért vissza. Végtelen szeretettel leírja nekünk a várost, amelyben volt, a legapróbb részletekig be tud számolni nekünk mindenről. Mivel nyitott volt mindenre, tökéletes képet kapunk arról, hogy merre járt és mit látott. De ebből a végletből a másik végletbe is kerülhet mindez. Egyszer két idősebb hölggyel találkoztam, akik Bécsből Pozsonyba készültek, el is utaztak, majd később visszajöttek onnan. Pozsony szép város. Megkérdeztem tőlük, milyen most Pozsony és hogyan tetszett nekik a város. Semmi másra nem emlékeztek, mint hogy a strandon láttak két édes tacskót. Ezeket éppenséggel Bécsben is láthatták volna, ezért még nem kellett volna Pozsonyba utazniuk. De semmi más emléket nem tudtak felidézni! Némely ember így megy át az életen. A skála e két véglete között megtalálható a sok különböző érdeklődési szint, amellyel az emberek a fizikailag látható világra tekintenek.

Tételezzük fel, hogy van egy ember, aki kevéssé érdeklődik az őt körülvevő fizikai világ iránt. Esetleg még érdekli az, ami összefügg a testével, mondjuk nem közömbös neki, hogy egy bizonyos helyen jó vagy rossz-e a koszt, vagy egyéb hasonló dolgok, de érdeklődése ezen túl már alig terjed. Lelke szegényes marad. Nem engedi magába a világot. Ennek az lesz a következménye, hogy a világ előtte feltáruló jelenségeiből keveset visz át bensejében a szellemi világba. Ezáltal nehézzé válik számára a teremtő együttmunkálkodás azokkal a szellemi lényekkel, akikkel ott együtt van! Ez viszont azt eredményezi, hogy nem erővel és energiával, hanem gyengeséggel, egyfajta lelki tehetetlenséggel lát majd neki fizikai teste felépítéséhez… Az ilyen embernél ezért erősen érvényesülni fog az öröklődésben kapott modell hatása. A modellel való küzdelme mindenféle gyermekbetegségben jut majd kifejezésre, de a mondott gyengeségét nem fogja tudni leküzdeni. Bizonyos mértékben eléggé törékeny testet alakít ki, amely ki lesz téve a legkülönbözőbb betegségeknek.

Ami tehát az egyik földi életben lelki-szellemi érdeklődés volt, az karmikusan átváltozik testi egészséggé a következő földi életben. Azok az emberek, akik szinte kicsattannak az egészségtől, azokban a korábbi földi életeikben élénk érdeklődés élt a látható világ iránt. Ebben a tekintetben rendkívül nagy szerepet játszanak az életünkben felénk közelítő konkrét események. Igaz persze, hogy a mi korunkban többé-kevésbé, hogy úgy mondjam, kockázatos ilyen összefüggéseket említeni. De a karma átfogó törvényeit csak akkor érthetjük meg, ha hajlandók vagyunk belebocsátkozni a karma legapróbb részleteibe is.

Ilyen összefüggés például a következő is. Amikor a ma élő emberek egy korábbi földi életükben éltek, természetesen már akkor is létezett festészet. És sokan voltak közöttük olyanok, akiket teljesen hidegen hagyott, vagy nem érzékelték igazán a festészetben megjelenő szépséget. Hiszen ma is vannak emberek, akiknek teljesen mindegy, hogy a falaikon festészeti borzalmak lógnak-e, vagy pedig egy igazán jól megfestett kép. Ilyen emberek a korábbi időkben is éltek, akik azután a mostani életükben ismét megjelennek a Földön. Kedves barátaim, a magam részéről sohasem találkoztam olyan emberrel, akinek a jelenben szimpatikus volt az arckifejezése és aki nem lelte volna gyönyörűségét a festészetben egy korábbi földi életében. A nem szimpatikus arckifejezésű emberek - aminek persze lehet valamilyen szerepe az ember karmájában és bizonyos jelentősége van sorsunkat illetően - többnyire olyanok voltak, akik előző életeikben lelkileg tompán, flegmatikusan és közönnyel mentek el a szem élményei, a képek, festmények előtt.

De még tovább is mehetünk. Vannak emberek, akik egész földi életükben sohasem néznek fel a csillagokra, akik nem tudják, hogy hol van az Oroszlán, a Kos vagy a Bika csillagképe, akikben semmi érdeklődés nem él ebben az irányban, és ez már a Föld korábbi korszakaiban is így volt velük. Ezek az emberek egy következő földi életben valamiképpen ernyedt testtel születnek, pontosabban mondva, a szüleik ereje révén még megkapják a maguk modelljét, amely vezeti őket egy darabig, de már abban a testükben, amelyet ők építenek fel maguknak, lanyhák, erőtlenek lesznek.

Az ember egészségi állapotát tehát, amely valamely földi életében jellemzi, visszavezethetjük arra, hogy mennyire érdekelte őt korábbi földi életében a látható világ a maga egész terjedelmében.

Azok az emberek például, akik ma, a mi korunkban egyáltalán nem érdeklődnek a zene iránt, akik számára teljesen közömbös minden, ami a zenével kapcsolatos, egy következő földi életben biztosan asztmásan vagy tüdőbetegségekkel fognak megszületni, vagy legalábbis az ezekre való erős hajlam fogja jellemezni őket. Valóban úgy van, hogy azok a lelki vonásaink, amelyek egy földi életben a látható világ iránti érdeklődésünket meghatározzák, a következő földi életben testünknek az egészségre vagy betegségre való hangoltságában fognak kifejezésre jutni!

Talán most azt mondhatná valaki: az ilyenféle ismeretek már eleve elvehetik a kedvét valakinek a következő földi életétől. De ez már megint egy olyan megítélés, amelyet a földi világ nézőpontjából hozunk. Ez azonban közelsem az egyetlen és végső szavunk, már csak azért sem, mert a halál és az újabb megszületés közötti élet az ember számára sokkal tovább tart, mint a földi élete.

Ha tehát valaki tompa volt a látható dolgok iránt a földi környezetben, akkor ő bizonyos lelki területeken nem tudja majd elvégezni magában azt a munkát sem, ami a halál és az újabb születés között vár rá… Áthalad a halál kapuján, de magával hozza úgyszólván az érdeklődés teljes hiányának terhét. A halál után belép a szellemi világba. De bizonyos szellemi lényekkel ott nem fog találkozni! A szellemi világ lényei távol maradnak tőle, éppen azért, mert ő maga nem tud a közelükbe jutni, nem képes közeledni hozzájuk. Egyes emberi lelkek pedig, akikkel együtt volt a Földön, a szellemi világ körülményei között teljesen idegennek tűnnek számára.

Ez a belső szellemi-lelki tompaság bizony örökké így maradna bennünk, és a pokol büntetésének egyfajta örökkévalóságát jelentené az ilyen közömbös, kifelé érzéketlen ember számára, ha nem lenne ebből mégis valamiféle kiút. Az egyetlen kiegyenlítés, az egyetlen gyógymód itt az, hogy az ember elhatározza a halál és az újabb születés közötti időben, hogy újra lejön a Földre és a szellemi világbeli tehetetlenségét testi megbetegedés formájában hozza le magával! Kívánjuk ezt a gyógymódot a halál és az újabb születés között, mert ott és akkor azt tapasztaljuk magunkban, hogy teljességgel képtelenek vagyunk a szellemi világgal való kapcsolat felvételére. De tudjuk, hogy a továbbiakban, amikor majd megint meghalunk és ismételten átmegyünk a halál és az újabb születés közötti időszakon, az, ami a Földön fájdalom volt bennünk, a halál és az újabb születés között majd ösztönzéssé, hajtóerővé válik számunkra arra nézve, hogy ott most már végrehajtsuk a korábban elmulasztott tetteinket. Azt mondhatjuk tehát: az ember a karmájában az egészségét és a betegségét a szellemi világból hozza le magával a fizikai életbe.

Itt azonban mindenképpen vegyük figyelembe azt is, hogy nemcsak „beteljesedő”, következményszerű karma van, hanem „születő”, azaz kialakulóban levő karma is, vagyis hogy lehetnek olyan események is, amelyek először lépnek fel számunkra. Ennélfogva nem mindent, amit a földi életben egészségként élünk meg vagy betegségként szenvedünk el, lehet a korábbi földi életünkkel kapcsolatba hozni. De tudnunk kell ekkor is, hogy mindaz, ami belülről fellép bennünk egészség vagy betegség formájában, karmikusan van meghatározva, mégpedig azon a szellemi kerülő úton, amelyet az imént leírtam.

A világ csak akkor magyarázható meg, ha képesek vagyunk túl látni a földi életen. Amíg ezt nem tesszük meg, addig a valóság rejtve marad előttünk. Csupán a földi élet alapján nem lehet megérteni a világot.

Ha a testi organizációnkra vonatkozó belső karmikus feltételek körét most elhagyjuk, és kilépünk a külvilágba, nézzük meg a külső történéseknek egy olyan területét, amely ugyancsak igen közelről érinti az embert. Vegyük szemügyre a többi emberhez fűződő barátságainkat, ami általában nagyon erősen összefügg a lelkünk egészségre vagy betegségre való hangoltságával is.

Tekintsük a következő esetet. Valaki barátra talál ifjúkorában, és bensőséges ifjúkori kapcsolat fejlődik ki közöttük. Nagyon ragaszkodnak egymáshoz. De az élet más utakra tereli őket, úgyhogy talán mindketten, vagy csak különösen az egyikük, bizonyos szívfájdalommal fog visszatekinteni fiatalkori barátságukra. Csakhogy azt visszaállítani már nem lehet, bármilyen gyakran találkoznak is; az ifjúkori barátságot nem tudják feléleszteni. Ha meggondoljuk, hogy milyen mély nyomot hagyhat bennünk egy ilyen elveszített barátság, akkor beláthatjuk azt is, hogy az ember sorsát nagyon is befolyásolhatja, ha megszakad valamely fiatalkori barátsága az életben.

E témánál lehetőleg minél messzebbre kerüljük el a teóriák síkját. A puszta elméletből fakadó nézeteknek nincs különösebb értelmük. Az ilyenféle dolgokat alapjában véve vagy csak a saját kutatásaink útján ragadhatjuk meg, vagy annak alapján alkothatunk képet róluk, amit mások szóban vagy írásban előadtak közvetlen szellemi tapasztalataikról, megfigyeléseikről. A barátságok jövőbeli alakulásáról szóló szokványos elméletek itt nem vezetnének messzire bennünket. Amikor tehát arra törekszünk, hogy szellemi látással mögé lássunk olyasminek, amit egy megszakadt ifjúkori barátság jelent, akkor a következőt fogjuk találni. Ha megnézünk egy korábbi földi életet, akkor rendszerint azt figyelhetjük meg, hogy azok, akiket mostani életükben ifjúkori barátság kötött össze, de amely később megszakadt: a korábbi földi életükben idősebb korukban voltak egymás barátai!

Tegyük fel, hogy két embert - akár fiúk, akár lányok - ifjúkori barátság fűz össze, de húszévesen megszakad ez a barátság. Ha szellemi megismeréssel visszatekintünk egy korábbi földi életükre, úgy azt látjuk, hogy akkor is volt közöttük barátság, amely nagyjából húszéves korukban kezdődött, és életük azutáni szakaszában meg is maradt. Ez nagyon érdekes, efféle összefüggéseket gyakran találunk, ha szellemtudományos módon járunk utána a dolgoknak.

Ha ezeket az eseteket pontosabban megvizsgáljuk, akkor kiderül, hogy az a vágyunk, hogy azt az embert, aki idősebb korunkban lett barátunkká, fiatal éveiben is megismerjük, odavezet a következő földi életünkben, hogy ő valóban egy ifjúkori barátunk lesz. Egy korábbi földi életünkben már ismertük mint idősebb embert; ez ültette lelkünkbe a vágyat, hogy fiatalon is megismerjük. Ez már nem volt lehetséges abban az életben, így a következő életben tesszük meg.

Alapvető körülmény mindebben tehát az, hogy ez a vágy az egyik vagy mindkét félben kifejlődve átkerül a halál kapuján, és a halál és egy újabb születés között a szellemi világban megéljük magunkban. Ilyenkor valami olyasmi történik velünk, amit úgy mondhatnánk, hogy mintegy elmerülünk az ifjúság varázsában. Az az erős kívánság tölt el bennünket az illetővel szemben, hogy a fiatalságában lássuk. De ekkor elmaradhat annak a vágynak a kialakulása, hogy majd öregkorban is velünk legyen az az ember. Így a Földön az ifjúkori barátság megszakad, de amely barátság létrejötte a szellemi létben jelentkező kívánságunkból fakadt, amit ott éltünk át mielőtt még lejöttünk volna a Földre.

Ezek olyan dolgok, amelyek megtörténnek az életben, abszolút reálisak. Egy időskori barátság a korábbi életben tehát felébresztheti bennünk azt a vágyat, hogy ugyanazzal a személlyel fiatal korában is találkozzunk az új földi életünkben.

Hogy a fiatalkori barátság azonban mégse tartson idős korunkig, annak további oka is van. A legtöbb esetben, amiről tudok, az volt a helyzet, hogy ha az illető emberek együtt maradtak volna, ha az ifjúkori barátság nem szakadt volna meg, akkor hamarosan úgyis megunták volna egymást, mert ők egy korábbi életükben, amelyben öregkori barátok voltak, e barátságukat meglehetősen önző módon gyakorolták. A barátságokban megbújó önzés karmikusan úgy bosszulja meg magát, hogy a barátságok elvesznek a többi földi élet számára. Ilyen komplikáltak a dolgok. De mégis felfedezhetünk egy alaptörvényt a barátságok alakulása terén: sok esetben az történik, hogy két ember egy földi életben, mondjuk a huszadik életévükig, a saját külön útját járja, azután pedig barátságban mennek együtt tovább. [Lásd alább a séma I. részét.] Egy következő földi életben viszont ennek rendszerint az ellentétes formája jelenik meg. [Lásd a séma II. részét.] E másikfajta életalakulás az ifjúkori barátsággal kezdődik, majd különválik a barátok életútja. Ez nagyon gyakran történik így. Általában az a jellemző, hogy az egyes földi életek - hogy úgy mondjam, konfigurációjukat tekintve - egymást kölcsönösen kiegészítik.

Sőt, lehetséges még egy változat is. Amikor életünk derekán egy olyan emberrel találkozunk, aki erős befolyást gyakorol a sorsunkra, akkor ez az ember sorsszerűen valószínűleg mellettünk volt egy előző földi életben az életünk kezdetén és végén. (Az esetek természetesen csak többnyire ilyenek, de nem érvényesek mindig és mindenkire.) Ilyenkor a következő kép alakul ki: az ember átéli élete kezdetét és végét az egyik inkarnációban a másik emberrel, egy következő inkarnációban azonban már nem a kezdetet és a véget fogja végigélni vele, hanem csak élete középső szakaszát tölti az illetővel. [Lásd lent a sémát. Felül a találkozás az élet középen történik, alul a kezdetén és végén.]

Még olyan eset is lehetséges, hogy a gyermekkorunkban valakihez odaköt a sorsunk. Ezzel az emberrel egy korábbi földi életünkben közvetlenül a halálunk előtt voltunk valamilyen kapcsolatban. A sorsszerű összefüggésekben rendkívül gyakran fordulnak elő ilyen kiegészítések, szimmetriák.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként