A mai napon néhány átfogóbb szempontot szeretnék megemlíteni a karma alakulását illetően, hogy azután fokozatosan egyre inkább olyan témákra térhessünk át, amelyeket - hogy úgy mondjam - csak speciális fejtegetésekkel lehet valamennyire világossá tennünk.

Ahhoz, hogy megértsük a karma természetét, tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember milyen módon alkotja meg lényének egész felépítését, amikor leereszkedik a szellemi világból a fizikai világba.

Tapasztalni fogják, hogy a mai nyelvben, beszédben tulajdonképpen nincsenek megfelelő kifejezéseink azokra a szellemi folyamatokra, amelyek szinte teljesen ismeretlenek a mi időnk civilizációja számára; ezért nem is lehet a rendelkezésre álló fogalmakkal igazán pontosan leírni azt, ami valójában történik.

Amikor a földi élet céljából leszállunk a szellemi világból a fizikai világba, azt megelőzően a fizikai testünket már elő kellett készítenünk oly módon, hogy kiválasztottunk magunknak egy földi öröklődési ágat. A fizikai testünk azonban, amint látni fogjuk, összefüggésben van azzal is, amit az ember átél a halál és az újabb születés között. Mára megelégedhetünk annak megállapításával, hogy a fizikai testet tulajdonképpen a Földtől kapjuk. Ezzel szemben az emberi lénynek azok a részei, amelyeket magasabbnak nevezhetünk - az étertest, asztráltest és az Én -, a szellemi világból kerülnek le a Földre.

Étertestét az ember a nagy világéterből húzza magához még az előtt, hogy a fizikai testével kapcsolatba lépett volna, amelyet majd a szülőktől megkap. Az Ént, az asztráltestet és az étertestet magában foglaló lelki-szellemi ember csak akkor tud egyesülni a fizikai embrióval, amikor az anya éterteste fokozatosan visszahúzódott ettől a fizikai embriótól.

Az ember tehát csak azt követően veszi fel a kapcsolatot a fizikai embrióval, hogy már magához vonta étertestét az általános világéterből. Ezeket a folyamatokat később pontosabban le fogom írni. Most először is azt kell megválaszolnunk, hogy honnan származnak az emberi lény azon részei, amelyekkel a születése és halála között a földi létben rendelkezik.

Az ember a fizikai organizmusra az öröklődés útján tesz szert, az éteri organizmusát a világéterből veszi, ahonnan azt magához vonja. Az asztrális organizmus - amely a földi élet folyamán minden vonatkozásban, mondhatnánk, tudattalan, vagy tudatalatti marad - az a részünk, amely tartalmazza a halál és újabb születés közötti élet élményeinek összes eredményét.

A halál és az újabb születés közötti életet az jellemzi, hogy az ember aszerint, hogy mivé vált előző földi életében, ilyen vagy olyan módon kapcsolatba kerül egyfelől más emberi lelkekkel, akik szintén a halál és az újabb születés közötti állapotban vannak, másfelől a magasabb világrendhez tartozó szellemi lényekkel is, akik nem ereszkednek le a Földre fizikai testbe, hanem a szellemi világban élnek.

Mindaz, amit az ember az előző földi életéből magával visz aszerint, hogy ott milyen volt és miket csinált: kiváltja azoknak a lényeknek a szimpátiáját vagy antipátiáját, akikkel találkozik, amikor áthalad a világmindenségen a halál és az újabb születés közötti időben. A karma szempontjából nemcsak annak van nagy fontossága, hogy milyen szimpátiákra és antipátiákra találunk a magasabb szellemi lények részéről attól függően, amit előző földi életünkben cselekedtünk, hanem elsősorban annak van nagy jelentősége, hogy az ember találkozik azokkal az emberi lelkekkel is, akikkel a Földön kapcsolatban volt, és most bizonyos igen sajátos viszony lép fel e lelkek és az ő lénye között.

Tegyük fel, hogy valaki újra találkozik a halál és újabb születés között egy másik emberi lénnyel, akivel jó viszonyban volt földi életében, és akkor magában érezte mindazt, ami egy jó kapcsolattal velejár. Most ez az érzés ott tükröződik abban a másik lélekben is, akivel újra találkozik a halál és az újabb születés között. Valóban úgy van, hogy amikor bekerülünk a halál és az újabb születés közötti létbe, mindenütt saját magunkat látja tükröződni azokban a lelkekben, akikkel ott összetalálkozunk annak köszönhetően, hogy a földi életben is kapcsolatban voltunk velük. Ha egy emberrel valami jót tettünk, akkor annak lelkéből ez a jó tettünk most áttükröződik hozzánk. Hogyha rosszat tettünk valakivel, akkor belőle ez a rossz tükröződik felénk. Az előbbi esetben az az érzésünk támad - ha az „érzés” szót azzal a megszorítással használhatom, amelyet fejtegetéseink kezdetén tettem -, hogy ezt az emberi lelket előbbre vittük fejlődésében. Amit átéltünk ennek az embernek a megsegítésekor, ahogyan viszonyultunk hozzá, vagyis mindazok az érzéseink, amelyekből azután a tetteink is fakadtak, illetve a tett végrehajtása alatt átélt saját belső élményeink: mindez most visszaáramlik felénk ettől a lélektől, és tetteink tükörképét látjuk meg benne. Ha pedig ártottunk valakinek, akkor mindaz, amit a bántó vagy kártékony tett folyamán átéltünk magunkban, most szintén visszatükröződik irányunkban.

Így előző földi életeink, különösképpen az utolsó, mint egy hatalmas, kiterített tükör tárul elénk azokon a lelkeken keresztül, akikkel a Földön együtt voltunk. Ekkor az ember főleg a cselekedeteit illetően ráébred a következőre: mindez másokba átkerült! Az ember a halál és az újabb születés között lassan elveszíti azt az én-érzését, amelyet a Földön a saját testében érzett. Most a saját én-érzése, az, hogy ő kicsoda: éppen e tükörképek révén keletkezik benne! Az ember a maga tetteinek e külső tükröződése folytán tehát azokban a lelkekben érzékelheti már csak önmagát, a saját létét, akikhez volt valamilyen köze a földi életben.

Az Én bizonyos fokig egy saját magába záródó pont a földi létben. A halál és az újabb születés között azonban az Énünk már csakis a környezetéből érzékelheti önmagát, vagy tudhat önmagáról. Ez egy belső együttélést, megnyílást is eredményez számunkra a többi lélekkel, mégpedig aszerint, hogy milyen kapcsolatokat létesítettünk velük korábban a Földön.

A szellemi világban mindez egyfajta külső valóság. Ha egy olyan termen megyünk át, amely tele van tükrökkel, mindegyikben látjuk magunkat tükröződni. De nagyon jól tudjuk a hétköznapi tapasztalat alapján, hogy a tükrökbe mégsem „kerültünk bele”: ha kimegyünk a teremből, akkor a „tükörképünk” sem marad ott, és már nem tükröz vissza bennünket egyik tükör sem. Ezzel szemben az, ami más emberi lelkekben „tükröződik” belőlünk, nem tűnik el, hanem nagyon is megmarad - bennük. Majd pedig eljön az a pillanat a halál és az újabb születés közötti időszak utolsó harmadában, amikor éppen ezekből a tükörképekből építjük fel magunknak a saját asztráltestünket... E képeket fogadjuk magunkba, és e művelet során alakul ki az asztráltestünk!

Vagyis amikor leszállunk a szellemi világból a fizikai világba, akkor azt hordozzuk majd asztráltestünkben, amit a halál és az újraszületés közötti életünk folyamán felvettünk magunkba mindabból, ami előző földi életünk cselekedetei eredményeként a többi emberi lélekben volt található belőlünk. És ebből fejlődnek ki azok a hajlamaink is, amelyek más emberekhez terelnek vagy tőlük eltávolítanak bennünket, akikkel majd megint egy időben születünk meg a Földre.

Ily módon alakul ki már a halál és az újabb születés között az új földi életünkben működő karma-impulzus. Rövidesen még részletesebben le fogom írni ezt a folyamatot, amennyiben akkor már az Ént is bevonjuk vizsgálódásainkba.

Követni lehet tehát azt, ahogyan továbbhat az egyik földi élet impulzusa a többi földi életbe. Vegyük például a szeretetet. Nem lehetetlen, hogy az emberekre irányuló cselekvéseinket teljesen a szeretet mozgassa. Különbség van ugyanis aközött, hogy cselekedeteinket csak tisztán kötelességtudatból tesszük-e, a konvencióknak engedelmeskedve - mert „tisztességesnek” akarunk látszani -, vagy pedig kisebb vagy nagyobb mértékben, de már valódi szeretetből cselekszünk.

Tegyük fel, hogy valaki eljutott odáig, hogy egy földi életben olyan tetteket vitt végbe, amelyek szeretetből fakadtak, valóban átsütött rajtuk a szeretet melege. Ez mint erő megmarad a lelkében. És amit magával visz a szellemi létbe mint cselekedetei eredményét, és ami ott tükröződik mások lelkében, az visszatér hozzá egyfajta tükörkép formájában. Az ember azután ebből a tükröződéséből építi fel asztráltestét, amikor lejön ismét a Földre. Így az előző földi életében tanúsított szeretetét, amely akkor belőle áradt, most a többi embertől visszakapja. Ez a régebbi „szeretete” pedig most átváltozik benne belső „örömmé”. Ha tehát valaki a földi életben embertársával olyat tesz, ami szeretetet hordoz, mégpedig olyan szeretetet, ami őbelőle fakad: ez a szeretet fennmarad azokkal a tettekkel együtt, amelyek előbbre vitték azt a másik embert, és egy olyan metamorfózison megy keresztül a halál és az újabb születés között, hogy ez az egyik földi életben belőlünk kiáradó szeretet a következő földi életben átváltozik felénk áradó szeretetté.

Ha önök egy ember által örömet élnek át az egyik földi életükben, akkor biztosak lehetnek abban, hogy ez az öröm annak a szeretetnek a következménye, amelyet önök ezzel az emberrel szemben egy előző földi életben gyakoroltak. Ez az öröm ismét visszaárad az önök lelkébe az új földi életük folyamán. Ismerjük az örömnek a belső melegítő hatását. Önök tudják, mekkora jelentősége van az örömnek az életben, különösen annak az örömnek, amelyet az emberektől kapunk. Átmelegíti az életet, hordozza azt, mondhatnánk, szárnyakat ad az életünknek. De az örömeink karmikusan az általunk kisugárzott szeretet következményei.

Az örömben mármost ismételten átéljük az ahhoz az emberhez való viszonyunkat, aki nekünk az örömet okozza. Vagyis a korábbi földi életünkben mi voltunk az oka annak, hogy szeretet áradt belőlünk; a következő földi életben viszont már a szeretetünk okozataként éljük át belsőleg az öröm melegét. Az öröm viszont ismét olyasvalami, ami kiárad belőlünk a világ felé. Az olyan embernek, akinek szabad az életében örömet átélnie, a többi ember számára megintcsak lelket melegítő hatása lesz. Az az ember, akinek oka van arra, hogy örömtelenül haladjon át az életen, másként viselkedik a többi emberrel, mint az az ember, aki örömtelien élheti le az életét.

De az, amit korábban örömként átéltünk a születés és a halál között, ugyancsak tükröződik majd azokban a lelkekben, akikkel a Földön együtt voltunk és a halál és újraszületés közötti létben szintén velünk vannak. Ez a tükörkép, amely azután sokszorosan felénk árad a számunkra ismerős emberek lelkéből, megintcsak vissza fog hatni ránk. Immár ezt is felvesszük az asztráltestünkbe, az öröm mintegy kitölti, belenyomódik az asztráltestünkbe, amikor újra leereszkedünk a következő földi életbe (gondolatmenetünkben ez már a harmadik földi életünk lesz). És ez az öröm most alapul fog szolgálni az emberekre és a világra irányuló megismerési képességünk kifejlődésének. Megalapoz bennünk egy olyan lelki alkatot, amely lehetővé teszi számunkra a valóság megértését. Ha valamely földi életünkben szívesen foglalkozunk az emberek különböző magatartásainak tanulmányozásával, ha belelátunk az emberek sajátos viselkedésformáiba, akkor ez visszautal az előző földi életünkben átélt örömünkre, és az azt megelőző földi életünkben átélt szeretetünkre.

Az olyan emberek, akik szabad és nyitott érzülettel, érdeklődéssel élnek a világban, aminek folytán a világ képes lesz beléjük áramlani, és ezáltal meg is tudják érteni azt, azok olyan emberek, akik a világhoz való ilyen viszonyukat előzőleg a szeretet és az öröm által küzdötték ki maguknak.

Amit szeretetből teszünk, egészen másvalami, mint az, amit száraz, rideg kötelességtudatból teszünk. Önök tudják, hogy írásaimban mindig is azt hangsúlyoztam, hogy csakis azokat a tetteinket tekinthetjük a valóban morális értékű tetteinknek, amelyek szeretetből fakadtak bennünk.

Már többször rámutattam arra a nagy ellentétre, amely ebben a vonatkozásban Kant és Schiller között fennállt. Kant valójában mindent merevvé tett az életben és a megismerésben. A megismerésben minden sarkítottá és élesen elhatárolttá válik Kantnál, így az emberi cselekvés is: „Kötelesség, te magasztos, nagyszerű név, te nem hízelgéssel éred el, hogy kövessenek, hanem alávetettséget kívánsz tőlünk…”, és így tovább. [Kant: A gyakorlati ész kritikája.] Több ellenfelem színlelt bosszantására - nem valódi, csak ártatlan bosszantására - idéztem ezt a helyet A szabadság filozófiája című könyvemben, és szembeállítottam vele másvalamit, amelyről el kell ismernem, hogy hozzám közelebb áll: „Szeretet, te a lelket melegséggel megszólító impulzus…” stb.

Schiller - Kant száraz és merev kötelességtudatával szemben - fogalmazta meg a következő szavakat: „Szívesen segítem barátaimat, de lám személyes hajlamból teszem, és ezért gyakran bánt is az, hogy nem vagyok igazán ’erényes’.” Mert a kanti etika szerint mindaz, amit személyes hajlamból, belső indítékra teszünk, az nem is lehet erényes, hanem az erényes tett csak az, amit kötelességből teszünk.

Vannak emberek, akik nem jutnak el mindjárt oda, hogy szeretni tudjanak. Ezek a másik embernek nem szeretetből mondják meg például az igazat, - ha ugyanis szeretünk valakit, az igazat mondjuk neki és nem a hazugságot. Mivel nem a szeretet mozgatja őket, ezért az igazat is csak kötelességtudatból mondják meg. Mivel nem tudnak szeretni, csakis morális kötelességtudatból nem vernek meg rögtön valakit, vagy pofozzák fel, támadnak rá, ha valami olyat tett, ami nekik nem tetszik. Jelentős különbség van tehát a merev kötelességből fakadó cselekedet - amire persze a társadalom életében sokszor szükség van - és a szeretetből fakadó cselekedet között.

A kötelességből vagy konvencióból - „mert úgy illik” - végrehajtott tettek, a következő földi életben nem idéznek elő örömet, hanem úgy, ahogy leírtam, a tükröződés útján beivódnak az ember lelkébe, és a következő földi életben előhívnak valamit, amit a következőképpen jellemezhetünk: az ilyen emberek azt érzik, hogy ők a többi ember számára többé-kevésbé közömbösek. Ezt sok ember cipeli magával egész életén át, és szenved miatta, ami érthető is, mert az emberek egymás számára vannak itt a Földön, és mindenki szükségét érzi annak, hogy ne legyen közömbös a másik ember számára. Ez a szenvedés annak következménye, hogy valakiből előző földi életében hiányzott a szeretet, vagyis csak azért viselkedett tisztességes ember módjára, mert a merev kötelességtudata ezt diktálta, amely mint Damoklész kardja függött a feje felett - nem mondom azt, hogy acélkardja, mert ez sok kötelességtudó embert talán nyugtalanítana, hanem legyen csak valami fakard.

Az irányunkban való közömbösség tehát - ha felállítunk itt is valami sorrendet - a második földi életünket fogja jellemezni. Az az öröm, amit a szeretet következményeként élünk meg, amint láttuk, a harmadik földi életben szabad, nyílt szívvé változik, amely közel engedi a világot magához, és a lelkünk odaadóan és értően kitárulkozik minden szép, igaz és jó előtt. Az viszont, ami a többi ember felől mint közömbösség árad felénk és az is, amit ezáltal átélünk egy földi életben, a következő - tehát a harmadik - földi élet idején már egy olyan emberré tesz bennünket, aki alapjában véve nem tud magával mit kezdeni. Az iskolában nem tudja, hogy mi szükség arra, amit a tanárok tanítanak neki. Amikor kicsit idősebb lesz, nem tudja, hogy lakatos vagy udvari tanácsos legyen-e belőle. Általában nem tud mit kezdeni magával az életben. Irány és cél nélkül sodródik benne. Nem éppen tompa a külvilág dolgai iránt. Például lehet, hogy zeneértő, de nem leli benne örömét. Igazából közömbös számára az, hogy többé-kevésbé jó zenét hallgat, vagy éppen rosszat. Megérzi valamely festménynek, vagy más művészi alkotásnak az értékeit, de mindig ott kísért a lelkében, hogy tulajdonképpen mindez mire jó? És így tovább. Ezek olyan dolgok, amelyek e láncolatban a harmadik földi élet során jelennek meg karmikusan.

De tételezzük most fel, hogy valaki akár gyűlöletből, vagy pedig csak azért, mert hajlamos az antipátiára, sérelmet okoz egy másik embernek. Itt a sérelem bármely fokára gondolhatunk, amely előfordulhat. Valaki vad gyűlöletből is árthat embertársának. De lehetséges az is - ha kihagyom a közbenső fokokat -, hogy ő, mondjuk, egy kritikus. A kritikusnak mindig gyűlölnie kell egy kicsit, hacsak nem éppen dicséretet ír, ami manapság eléggé ritka, mert nincs abban semmi érdekes, ha a dolgokat elismerjük. Ellenben ha kifigurázzuk az embereket, minden sokkal érdekesebbé válik. Persze mindenféle egyéb motívum is fellelhető a különböző fokok között. Lényegében itt olyan emberi cselekedetekről van szó, amelyeknek indítéka rideg antipátiából ered, sokszor olyanból, amely egyáltalán nem is tudatosul az emberben, és egészen a gyűlöletig fokozódhat. Mindaz, amit így az emberek kiváltanak a többiekben - sőt az ember alatt álló lényekben is -, mindaz, ahogyan viszonyulnak hozzájuk antipátiájukon keresztül: lerakódik, nyomot hagy gyűlöletük tárgyában valamilyen lelkiállapot formájában, amely azután vissza fog tükröződni az illetők felé a halál és az újabb születés közötti életükben. Majd a következő földi életükben ebből a belőlük áradó gyűlöletből születik meg az, ami mint szenvedés közelít feléjük a világból, mint külső eredetű békétlenség, mint örömtelenség.

Bizonyára felmerül most önökben a kérdés: az a sok fájdalom, amit átélünk a földi életben, az mind tényleg az előző földi életünkben megélt erősebb vagy gyengébb gyűlöletünkből származik? Egyszerűen nem tudom azt elképzelni magamról, hogy annyira rossz ember lettem volna - könnyen gondolhatja ezt az ember -, hogy most ilyen sok boldogtalanságban legyen részem, azért, mert korábban olyan sokat gyűlöltem. - Igen, ha ezen a területen előítéletek nélkül akarunk gondolkodni, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy mekkora önáltatást folytatunk - ami nagyon jólesik és ezért nagyon könnyen átadjuk magunkat neki -, amikor arról van szó, hogy nem vesszük észre magunkban azokat a különféle ellenszenveket, amelyeket más emberek irányában táplálunk. Az emberek sokkal több gyűlölettel járják végig az életet, mint ahogyan ezt gondolják, legalábbis sokkal több ellenszenv-érzéssel. Márpedig az igazság az, hogy a gyűlöletet - mivel a léleknek kielégülést nyújt - rendszerint egyáltalán nem tudatosítjuk. Elfedi bennünk a közben érzett elégedettség! De amikor kívülről felénk áradó fájdalomként tér vissza hozzánk, akkor bizony a fájdalmat már észrevesszük.

Képzeljék el kedves barátaim - egy egészen triviális példával élve -, hogy micsoda lehetőség áll fenn akkor, amikor egy fél tucat ember - már ennyi is elég -, nagynénik, nagybácsik, mert nagybácsik ugyanúgy jelen lehetnek, összegyűlik egy kis kávé melletti beszélgetésre, olyan igazi pletykapartira, és kibeszélik embertársaikat. Gondolják csak el, hogy másfél óra alatt - néha tovább is tart - milyen sok antipátiát halmoznak a többiekre. Mivel ez az antipátia kifelé, vagyis másokra irányul, az emberek nem méricskélik, talán észre sem veszik; de amikor a következő földi életükben más formában visszakapják, azt már nagyon is észreveszik. Márpedig visszakapják.

Úgyhogy annak egy része, amit egy földi életben kívülről felénk áramló szenvedésekként élünk meg, valóban származhat az előző, korábbi földi életben gyártott antipátia-érzéseinkből. De ez a szenvedéseinknek csak egy bizonyos hányadára érvényes; a szenvedésekkel kapcsolatban még másmilyen karmikus összefüggéseket is meg fogunk ismerni.

Mindezeknél természetesen világosan kell látnunk azt, hogy a karmának, valamely adott karmikus láncolatnak mindig valahol el kell kezdődnie. Jelöljük az egymást követő földi életeket a következőképpen: a b c (d) e f g, ahol a (d) a jelenlegi földi élet. E sorban persze nem az összes szenvedés, amiben a jelenben részünk van, származik egy korábbi földi életünkből, mert eredeti szenvedés is lehetséges, amelynek csak a következő földi életekben lesznek meg a karmikus kihatásai. Ezért mondom azt, hogy a kívülről felénk áradó szenvedéseknek csak a nagyobbik hányada tekinthető ama gyűlölet következményének, amelyet a korábbi földi életünkben az emberek iránt éreztünk.

Ha most ebben a láncolatban is megtekintjük a harmadik földi életet, akkor a ránk szakadó szenvedésnek, amely a lélekben lerakódott - de csak annak a szenvedésnek, amely a felhalmozott gyűlöletből fakadt - szellemünk beszűkülése lesz az eredménye, a világ megértésének egyfajta letompulása. Aki közömbösen, flegmatikusan áll a világgal szemben, aki nem nyitott szívvel tekint a dolgokra és az emberekre, annál gyakran éppen az a helyzet, hogy ez a tompaság az előző földi életében jelentkező szenvedések miatt került a karmájába. A szenvedés is tehát visszatér hozzá, de ami ilyen módon most egy tompa lelkiségben fejeződik ki a harmadik földi életben, válaszul az elsőben átélt gyűlöletérzésekre. Mindenkor biztosra vehetjük tehát: valamely földi életben ostobának lenni, ez annak a gyűlöletnek az eredménye, amely egy bizonyos korábbi földi életben jellemezte az embert.

E fejtegetések során kiderülhetett számunkra az is, kedves barátaim, hogy a karma vizsgálata nemcsak azt szolgálja, hogy mélyebben értelmezhetjük általa az életünket, hanem az életünk továbbalakulására is következtethetünk e vizsgálódásokból, vagyis tudatosíthatjuk azt, hogy a földi élet nem pusztán az „a, b, c, d” láncolatot jelenti, hanem az „e, f, g-t” is, tehát hogy ezutáni földi életek is várnak még ránk, és hogy amit a jelenlegi földi életünkben lelkünk tartalmaként magunkban kifejlesztünk, annak következményei, kihatásai lesznek a saját elkövetkezendő többi életünkre is! Ha valaki különösen ostoba akar lenni a mostanit követő második életében, nem kell mást tennie, mint hogy a jelenlegi életében jó sokat gyűlöljön. Aki azonban az elkövetkezendő második földi életében szabad és nyitott szellemű akar lenni, annak a mostani életében nem kell egyebet tennie, mint sok szeretetet adnia.

Csak azáltal lesz igazi értéke számunkra annak, hogy belátást szerzünk és megismerjük a karmát, hogy ez a belátás és megismerés egyúttal beleáramlik az akaratunkba is! Vagyis ha a megszerzett karmatudásunk szerepet kap akaratunk területén a saját jövőnk építésében…

Tény az, hogy az emberiség fejlődésében elérkezett az az idő, amikor a tudatalatti működése már nem folytatódhat úgy, mint régen, a korábbi egymást követő földi életekben, hanem az emberek mostantól egyre szabadabbakká és tudatosabbakká válnak! Már a XV. század első harmada óta benne vagyunk abban a korszakban, amelyben az emberek fokról fokra szabadabb és tudatosabb lények lesznek, sőt a jelenkor embereinek a következő földi életükben már bizonyos homályos érzésük is lesz az előző földi életeikről! És ahogyan a mai ember megállapítja, hogy ő nem különösebben okos, de ezt nem saját magának, hanem egy veleszületett erre való természetes hajlamnak tulajdonítja, és korunk materializmusának megfelelően a fizikai adottságaiban keresi butasága okát, úgy azoknak a generációknak, akikben a mai emberek fognak újra megtestesülni, már lesz e téren legalábbis egy halvány érzésük, amely majd sehogy sem hagyja nyugodni őket. Ők már ki fogják mondani maguk felé a következőket: ha a mostani életünkben nem látszunk különösebben okosaknak, akkor ennek a ténynek hátterében bizonyára valaminek lennie kell, mégpedig egy olyan korábbi tettünknek, ami bennünk gyűlöletből és antipátiából fakadt.

Amikor ma a Waldorf-pedagógiáról beszélünk, akkor természetesen számolnunk kell a jelenlegi földi civilizáció ismérveivel. Így még nem nevelhetünk teljesen nyíltan az egymást követő földi életek tudatosítására, mert hiszen az embereknek ma még alig van valami halvány sejtelmük a korábbi földi életeikről. De azok a szempontok, amelyeket éppen a Waldorf-iskola pedagógiájában érvényesítünk, ha kellőképpen befogadják őket, a következő évszázadokban már mindenképpen a morális nevelés részévé fognak válni.

Egy kevésbé tehetséges gyermek esete olyan előző földi életre utal, amikor ő sokat gyűlölt; ilyenkor a szellemtudomány segítségével megkereshetjük, hogy ez vajon kire irányult. Azok az emberek ugyanis, akiket valaha nagyon gyűlöltek és akikkel szemben gyűlöletből fakadó tetteket követtek el, újra meg fognak jelenni az őket gyűlölő ember környezetében. A nevelést az elkövetkezendő századokban mindinkább össze kell majd kötnünk az emberek életének konkrét sajátosságaival. Egy gyermeknél látnunk kell, hogy oka van annak - ami belehatott a halál és az újabb születés közötti életébe is -, hogy mostani földi életében egy bizonyos belső átalakulás hatására értelmi képességei fogyatékosabbnak mutatkoznak. Ennek tudatosítása azt a tennivalót állítja elénk, hogy azon gyermekek felé, akikből egy korábbi földi életben erőteljes gyűlölet áradt, fokozott szeretetet fejlesszünk ki magunkban. És látni fogjuk, hogy egy ilyen összpontosított szeretet hatására a gyermek értelme fokozatosan felfénylik és egyáltalán az egész lelki habitusa is lassan megváltozik majd.

Nem a karmával kapcsolatos általános elméletekben rejlik tehát az, ami segíthet bennünket a nevelés során, hanem inkább abban, hogy mi magunk konkrétan belenézünk az életbe és észrevesszük a fennálló karmikus összefüggéseket. Rá fogunk jönni, hogy a közös osztályba járó gyerekeket a sors tereli össze, ami tehát nem tekinthető valami teljesen közömbös eseménynek. Ha túljutunk azon a szörnyű nemtörődömségen, ami manapság az ilyen dolgokban uralkodik, amikor is azt az „emberanyagot” - gyakran hallhatjuk ezt a kifejezést -, ami összekerül egy osztályban, úgy kezelik, mintha a véletlen folytán verődött volna össze, nem pedig a sors terelte volna egybe az embereket, ha tehát majd levetjük ezt a fajta bűnös nemtörődömséget, akkor éppen a nevelők vállalhatják magukra azt a feladatot, hogy észrevegyék azokat a különleges karmikus szálakat, amelyeket korábbi életek alakítottak ki az emberek között. És akkor a nevelők a gyermekek egyéni fejlődésébe már be fogják vonni azt is, ami kiegyenlítő hatással lehet a gyermekek között fennálló karmikus viszonyokra.

A karma bizonyos vonatkozásban olyan valami, ami egy rendíthetetlen szükségszerűségnek van alávetve. E szükségszerűség alapján mindenképpen felállíthatjuk a következő sorrendeket:

Szeretet - Öröm - Nyitott szív vagy megismerőképesség
Antipátia vagy gyűlölet - Szenvedés - Értelmi tompaság

Itt valami szigorú egymásból következésekkel állunk szemben. De ez éppen olyasmi, mint amikor egy folyó folyását illetően is bizonyos szigorú szükségszerűségekkel találkozunk ugyan, és mégis már történt olyan a világban, hogy szabályoztak egyes folyókat, új irányt adva nekik. A karma áramlásának menetét is módunkban áll - hogy úgy mondjam - „szabályozni”, vagyis azt általunk befolyásolni. Ez nagyon is lehetséges.

Ha tehát észre veszik azt, hogy egy gyermek hajlamos az értelmi tompaságra, de sikerül önöknek e gyermekre ráhatniuk, főképpen abban a tekintetben, hogy szeretetet tudnak éleszteni a szívében; továbbá ha felfedezik, hogy melyik más gyermekkel állhat karmikus kapcsolatban - ezt azok, akikben kifinomult élet-megfigyelőképesség van, már ma is képesek megtenni -, és elérik a gyermeknél, hogy éppen ezeket a karmikus társait szeresse, és szeretetét tettekkel is kinyilvánítsa feléjük, akkor látni fogják, hogy az antipátiát ellensúlyozni tudták a gyermekben a szeretet révén, és ennek következtében a következő inkarnációjában, azaz földi életében egészen biztosan már enyhülni fog vagy teljesen megszűnik a gyermek értelmi tompasága.

Valóban vannak olyan - ha mondhatom így - ösztönösen bölcs nevelők, akik gyakran teljesen ösztönösen a rosszhajlamú gyerekekből szeretetet tudnak előcsalogatni, és ezáltal fokozatosan jó felfogású emberekké is nevelik őket. Tulajdonképpen csak az ilyen dolgok által válik a karmikus összefüggésekbe való belelátásunk hasznossá az élet számára.

Mielőtt továbblépnénk a karma részleteiben, még egy kérdést kellene tisztáznunk. Ki is az az ember, akiről tudhatjuk, legalábbis nagy általánosságban, hogy valamilyen karmikus összefüggésben állhatunk vele? Olyan kifejezést kell most használnom, amelyet manapság gyakran gúnyos értelemben említenek: az ilyen ember ugyanis a „kortárs”. Ő ugyanakkor él a Földön, mint mi.

Megállapítván ezt, tovább is következtethetünk: ha valamely földi életben bizonyos emberekkel együtt vagyunk, akkor a korábbi földi életben is bizonyára együtt voltunk velük - legalábbis általában véve, mert fennállhatnak bizonyos elcsúszások -, sőt, akár már egy még korábbi földi életben is együtt lehettünk.

Csakhogy azok az emberek, akik mintegy fél évszázaddal előbb éltek, mint önök, azok korábbi földi életeikben szintén más emberekkel voltak együtt. Ezek szerint általánosságban a B sor emberei soha nem találkozhatnak az A sor embereivel. Ez a gondolat talán nyomasztó, de így áll a helyzet.

Egyéb rejtélyes kérdésekről, amelyek például abból fakadnak, amit önök is többször szóba hoztak, hogy tudniillik a Földön élő emberek száma egyre növekszik, később fogok beszélni. Most azonban szeretném jobban megvilágítani azt a felvetett témát, amely talán elkedvetleníthet bennünket, mégis igaz. Tényleg úgy van, hogy az emberek folytonos földi élete meghatározott ritmusokban valósul meg. Azt mondanám, hogy általában egy adott összetartozó embercsoport megy át együttesen egyik földi életből a másikba, és egy másik embercsoport is ugyanezt teszi, de e két csoport végül is el van választva egymástól, és nem találkoznak össze a földi életben. Persze a halál és újraszületés közötti hosszú életben már találkoznak egymással. De a földi életet az jellemzi, hogy újra meg újra egy adott emberi csoporttal jövünk le. Az egymást követő földi életek számára tehát nagy jelentősége és fontossága van a kortársi viszonynak.

Elárulhatom önöknek, hogy ez a kérdés, amely az embert először csupán értelmileg foglalkoztatja, nekem a szellemtudomány területén valóban az elképzelhető legnagyobb lelki szomorúságot is okozta. De ezzel a témával kapcsolatban is tisztán kell látnunk az igazságot, az alapösszefüggéseket. Ekkor pedig fel lehet tenni magunknak azt a kérdést - bocsássák meg, hogy egy olyan példát említek, amely számomra nem közömbös e vizsgálódással kapcsolatban -, szóval megkérdezhetném magamtól: voltam én Goethe kortársa? Abból, hogy nem voltam Goethe kortársa, azt a következtetést vonhatom le a mondott igazság szerint, hogy sohasem élhetek együtt a Földön Goethével, az ő szellemével. Mert ő egy másik emberi csoporthoz tartozik!

Mi rejlik tulajdonképpen emögött? Nézzük máshonnan ezt a kérdést. De hogy ezt megtehessük, az emberek kortársi együttlétezésének témájához egy nyitott, valóban elfogulatlan szemléletre lesz szükségünk. Fel lehet tennünk tehát magunknak azt a kérdést - és erről a közeljövőben még nagyon sokat kell elmondanom -, hogy tulajdonképpen mit jelent az, hogy kortársa vagyok valakinek, és mit jelent az, hogy egy embert a földi életben csak a történelemből ismerhetek? Miért van ez?

Látják, ahhoz, hogy megválaszoljunk egy ilyen „intim” kérdést, valóban nyitott, szabadon gondolkodó hozzáállás szükséges a részünkről. Milyen belső jelenségek játszódnak le az emberben, amikor egy kortársa szól hozzá, őrá is vonatkozó cselekedeteket visz véghez - mi az, ami közöttük ilyenkor történik?

Hasonlítsuk ezt össze azzal, amennyiben már kellőképp bele tudunk látni e jelenségbe, hogy milyen volna az, ha olyan személlyel jönnénk össze, aki nem a kortársunk, talán egyik földi életünkben sem volt az, akit azonban mégis a legnagyobb mértékben tisztelni tudunk, akár még jobban is, mint bármelyik kortársunkat; mi történne, ha egy ilyen emberrel mint kortárssal összetalálkoznánk? Milyen volna az - bocsássák meg a személyes hangot -, ha én kortársa lettem volna Goethének? Ha valaki nem érzéketlenül tekint a világra - természetesen, ha közömbös és nem tudja felfogni azt, hogy egy kortárs mi mindent jelenthet, úgy nem is tudja jól megválaszolni ezt a kérdést -, akkor eljátszhat a gondolattal: milyen hatással lenne rám, ha én mondjuk 1826-ban vagy 1827-ben lefelé sétáltam volna a weimari Schiller utcában az Asszonyok tere felé, és szembe jött volna velem a köpcös titkos tanácsos úr? Nos, biztosak lehetünk benne, hogy egy ilyen találkozást nem tudtunk volna elviselni! A „kortársat” elviseljük. De akivel nem állunk kortársi viszonyban, attól „rosszul leszünk”: ő bizonyos módon mérgezőleg hatna a lelkünkre. Csak azért viseljük el, mert nem vagyunk a kortársa, hanem az utódja vagy az elődje vagyunk. Az persze igaz, hogy ha az embernek nincs érzéke az efféle dolgok iránt, akkor ezek a tudatalattijában maradnak. De el lehet képzelnünk, hogy közülünk valakinek finom érzéke van a szellemi dolgok iránt; ő hogyha lesétált volna Weimarban a Schiller utcán az Asszonyok tere felé, és szembejött volna vele a nagy tokájú Goethe, akkor bensőleg lehetetlenül érezte volna magát. Az olyan ember viszont, akinek nincs kifinomult érzéke az effélék iránt, talán még oda is köszönt volna neki.

Világos, hogy ezek a dolgok nem a földi életből valók, mert annak okát, hogy miért nem lehetünk kortársai egy bizonyos embernek, nem a földi életen belül találjuk meg. Itt már szellemi összefüggéseket kell tekintetbe vennünk. Ezért ezek a jelenségek a földi élet szemszögéből nézve néha paradoxnak látszanak. De ez így van, valóban az a helyzet, amit leírtam.

Nem badarság, amit most mondok. Egyszer a legteljesebb szeretettel írtam egy bevezetést Jean Paulhoz [1763-1825], amely Cotta kiadásában a Bibliothek der Weltliteraturban jelent meg. De ha valaha is együtt kellett volna ülnöm Bayreuthban Jean Paullal, egészen biztos, hogy gyomorgörcsöket kaptam volna. Ez nem akadálya annak, hogy az ember a legmélyebb tisztelettel viseltessen az illető iránt. Ez a viszonyulási mód minden embernél létezik, de a legtöbb embernél a tudatalattiban marad, az asztráltestben vagy az étertestben, és nem is támadná meg a fizikai testet rosszullét formájában. Annak a lelki élménynek ugyanis, amely megtámadja a fizikai testet, tudatossá kell válnia.

Tisztában kell lennünk tehát a következőkkel, kedves barátaim: ha ismereteket akarunk szerezni a szellemi világról, akkor nem kerülhetjük el azt, hogy olyan dolgokat halljunk, amelyek először teljesen groteszknek vagy paradoxnak tűnnek nekünk! Ez éppen azért van így, mert a szellemi világ nem ugyanolyan természetű, mint a fizikai világ.

Persze könnyű gúnyolódni annak hallatán, hogy ha én véletlenül odacsöppentem volna Jean Paul mellé, akkor gyomorgörcsöket kaptam volna tőle, ha együttülök vele. Ez természetesen a földi élet hétköznapi, banális, nyárspolgári világa számára nyilvánvalóan őrültségnek hangzik. Csakhogy a szokványos hétköznapi világ elképzelései a legkevésbé sem érvényesek és alkalmazhatók a szellemi összefüggésekre.

Hozzá kell szoknunk tehát ahhoz, hogy másmilyen gondolatformákban gondolkodjunk, amikor a szellemi világot akarjuk megérteni. Sőt, bele kell edződnünk abba is, hogy még a számunkra teljességgel szokatlan dolgokat is át tudjuk élni magunkban.

Amikor közönséges mindennapi tudattal olvasunk Goethéről, természetesen könnyen késztetve érezhetjük magunkat, hogy így szóljunk: szívesen megismerkedtem volna személyesen is ezzel az emberrel, és kezet szorítottam volna vele. Ez azonban mégsem helyes vágy a részünkről, mert vannak törvények, amelyek alapján csakis bizonyos korszakokra vagyunk predesztinálva, és csak azokban a korszakokban tudunk élni. Éppen úgy, mint ahogyan fizikai testünk is egy meghatározott légnyomás számára van megalkotva, és nem emelkedhetünk egy bizonyos szinten túl a Föld fölé, oda, ahol számunkra már nem lenne megfelelő a légnyomás. Éppen ilyen kevéssé tudna egy XX. században élő ember Goethe korában élni.

Ezt akartam a mai alkalommal elmondani önöknek a karmáról.