Miután az eddigiek során némi betekintést nyertünk a karmikus erők természetébe, szeretném ma a karmával kapcsolatos fejtegetéseket azzal folytatni és a karma megértését abban az irányban továbbmélyíteni, hogy mintegy kiindulópontokat teremtünk az egyes emberi életsorsok értelmezéséhez, tehát hogy most már szemügyre vesszük az egyes emberi sorsok karmikus meghatározottságát, rendeltetését is.

A tárgyalt életsorsok természetesen csak példaként szolgálhatnak. De ha a konkrét emberi sorsokhoz kapcsolódva figyeljük meg a karmát, akkor ebből kiindulva képet alkothatunk magunknak arról, hogy a karma általában milyen módon hat az emberre.

Természetesen a karma olyan sokféleképpen hat ahány ember él a Földön. A karma alakulása teljesen individuális! Tehát csak példákról beszélhetünk akkor, amikor az egyes személyekkel foglalkozunk.

Ma olyan eseteket fogok felhozni, amelyeket tanulmányoztam és amelyeknek karmikus lefolyása áttekinthetővé vált számomra. Mindenesetre merész vállalkozásnak tűnhet, ha már részleteiben kezdünk el beszélni a karmikus összefüggésekről. Hiszen az a szokás, hogy a karmáról általános szólamokban beszélnek, például így: ezt vagy azt a jelenséget valamiképpen ez vagy az a tény okozta; vagy visszavezetnek egy tettre valamilyen sorscsapást, amelyet tehát az ember megérdemelt, és effélék. Pedig a dolgok nem ilyen egyszerűek. Éppen a karmáról nagyon sok trivialitás hangzik el.

Ma tehát bizonyos, egymástól talán kissé távol eső személyek karmikus példáival foglalkozunk, és így, mondhatnám, merészen belevágunk abba, hogy az egyes karmákba pillantsunk be, amennyire ez az általam végzett kutatások alapján lehetséges. De mindig csak egyes eseteket lássunk bennük.

Először is egy híres esztétáról és filozófusról szeretnék beszélni, Friedrich Theodor Vischerről [1807-1887], akit előadásaim során gyakran megemlítek. Életútjának ma csak azokat a sajátosságait szeretném kiemelni, amelyeket azután a karmikus tárgyalás alapjául választhatunk.

Friedrich Theodor Vischer a maga műveltségével abba a korszakba illeszkedett bele, amelyben Németországban az úgynevezett német idealista filozófia virágzott, különösen a hegelizmus. Vischer fiatalon, tanulmányait végezve, átvette a hegeli gondolkodásmódot, mint ahogyan körülötte mindenkinek a feje tele volt Hegel filozófiájával. Fogékony volt a gondolatokban való magasztos időzésre, ahogyan ezt Hegel értette. Nem kételkedett abban, hogy a gondolat - mint Hegel kifejezte - valóban a világ isteni lényege. Ha tehát mint emberek gondolkodunk, a gondolatokban élve közvetlenül benne élünk az isteni szubsztanciában.

Hegel valóban teljes meggyőződéssel állította, hogy az egész földi emberi fejlődés tulajdonképpen a gondolkodás módján múlik. Minden egyéb erre épül. A világ jövője úgy készül, hogy a gondolkodók gondolkodnak a világ felől. Bizonyos, hogy ebben sok igazság rejlik. De Hegelnél mindennek nagyon elvont jellege van.

Friedrich Theodor Vischer azonosult ezzel a hegeli felfogással. Emellett azonban egy bizonyos tájról származó személyisége is volt, amely nagyon világosan magán hordozta az ott élő népnek a sajátosságait. A sváb ember minden tulajdonsága megvolt benne; annak egész makacssága, mindent jobban tudása, függetlenségre való törekvése. Jellemezte még a sváb ember szűkszavúsága is. Magában hordozta ezt a sváb jelleget, de ugyanakkor erőteljes személyes vonásai is voltak. Ha külsejét tekintjük, szép kék szeme volt, és kissé bozontos, de bizonyos esztéta lelkesedéssel hordott rőt körszakálla. Azért beszélek esztéta lelkesedésről, mert írásaiban kimerítően szól azoknak a férfiaknak a neveletlenségéről, akik nem viselnek körszakállat. „Szakálltalan majomképűeknek” nevezi őket. Kijelentéseiben tehát egyáltalán nem fogta vissza magát. Mindezt a sváb ember sajátságos, szófukar határozottságával tette.

Középtermetű volt, nem kövér, inkább vézna. De az utcán járva úgy tartotta a karját, mintha a könyökével mindig törné magának az utat. Hiszen szellemi individualitásként teljesen így is járt el! Ilyen volt tehát a külseje.

Nagyon erős személyes függetlenség igénye élt benne; nem fojtotta magába, ami ki kívánkozott belőle. Egyszer két esemény véletlenül egybeesett. Miután „barátai” megrágalmazták a stuttgarti kormányzatnál (ilyesmi barátok részéről gyakran megtörténik), szigorú megrovásban részesítette a hatóság, de éppen azon a napon született a fia, Robert, aki később szintén esztétaként szerzett hírnevet magának. Ekkor az előadóteremben ezt így jelentette be: „Uraim, a mai napon egy nagy fejmosást és egy kis Vischert kaptam az élettől!”

Jellemző volt rá, hogy kertelés nélkül megmondta a véleményét. Így például írt egy bűbájos cikket Neveletlen lábak a vonaton címmel. Nagy ellenszenvvel figyelte, hogy egyes utasok a vasúti fülkében az egyik oldalon ülve a lábukat felrakják a szemközti oldal padjára. Ezt ki nem állhatta. Ezért frappáns cikkben lehordta a vonaton utazó neveletlen lábakat!

Hogy miket írt könyvében, a Divat és cinizmusban a bálokon tapasztalható és egyéb szórakozások közben előforduló „neveletlenségekről” és a „hiányos öltözködésről”, azt ma inkább mellőzném. Erős egyéniség volt.

Egy barátom meglátogatta egy alkalommal és illedelmesen bekopogott hozzá. Nem tudom, hogy szokás-e ez a sváboknál, de nem azt mondta, hogy „tessék”, vagy valami ehhez hasonlót, hanem kiordított, hogy „mingyá!” - így jelezve, hogy azonnal ajtót nyit.

Friedrich Theodor Vischer aránylag fiatal éveiben egy nagy feladatba kezdett: megírni egy esztétikát a hegeli filozófia szellemében. Az öt megírt kötete valóban különös mű. Megvan benne a paragrafusok szerinti szigorú beosztás, ahogyan Hegelnél szokásos volt, megvannak a hegeles definíciók. Ha felolvasnék egy részt belőle, rögtön mindenki ásítozni kezdene, mert teljesen a nem éppen népszerű hegeli stílusban íródott, és ilyen kitételek találhatók benne: A szép az eszme érzékletes formában való megjelenése. A fenséges az eszmének olyan érzékletes formában való megjelenése, amikor az eszme dominál az érzéki forma felett. A komikus az eszmének az érzéki formában való olyan megjelenése, amikor az érzéki forma dominál... stb.

Ezek még aránylag érdekes dolgok, de korántsem merül ki ennyiben a dolog. E definíciók után azonban fejtegetések találhatók, az úgynevezett „apró betűsek”. Legtöbben úgy olvassák ezt a könyvet, Vischer Esztétikáját, hogy elhagyják a nagybetűs részeket és csak a kisbetűseket olvassák. Ezek a kisbetűs részek valóban az esztétika legszellemesebb megjegyzéseit tartalmazzák, ahhoz képest is, amit mások egyéb területeken produkáltak. Itt nincs semmi pedantéria, nincs Hegel-utánzás, hanem csakis a sváb Vischer szellemes lelkiismeretessége, és a szépség, nagyszerűség és fenség iránti finom érzéke. Ugyanakkor a természeti történéseket is hasonlíthatatlan módon, egy mintaszerűen szabad stílusban írja le. Ezt a művet sok éven át valóban szilárd következetességgel írta végig.

A mű megjelenésének idején bizonyos fokig még egyeduralkodott a hegeli irányzat, és a mű sok elismerésben részesült; persze ellenfelei is akadtak, de sokan nagyra tartották. Az idők haladtával azonban egy nagy ellenfele támadt a műnek, aki azt megsemmisítő kritikával illette, egyetlen jó szót sem tudott szólni róla, de annál szellemesebben bírálta, igazán kitűnően. Ez a kritikus maga Friedrich Theodor Vischer volt, későbbi éveiben! És ugyancsak lebilincselőnek mondható ennek az önkritikának a fejtegetése a Kritikai eszmefuttatásokban.

Emellett Vischer sok mindent megjelentetett mint esztéta, filozófus, vagy általában szépíró a Kritikai eszmefuttatásokban, később pedig a Régi és új című szép gyűjteményében. Egyetemista korában lírai-ironikus módon írt, ezeket a hallgatókori alkotásait azonban kénytelen voltam (minden irányban érzett tiszteletem ellenére) még csak nem is diákosnak, de merőben nyárspolgárinak tartani. Ez támadt fel benne újra, amikor hetvenes éveiben 1870 után Schartenmayer álnéven versantológiát írt - nyárspolgári hangulatot árasztva.

Tipikusan nyárspolgáriasan viselkedett például Goethe Faustjával kapcsolatban. A Faust első részéről még csak elismert egyet és mást. De mindenesetre az volt a véleménye, hogy a második rész öregkori összetoldozott, összeenyvezett fércmű, mert ennek egészen másmilyennek kellett volna lennie! Azután nemcsak hogy megírta a Faust „harmadik részét”, amelyben kigúnyolja Goethe Faustjának második részét, hanem csakugyan tervet készített arról, hogy a Faustnak milyennek kellett volna lennie. Nyárspolgári törekvés. Körülbelül olyan nyárspolgári, mint amit Du Bois-Reymond, a nagy természettudós mondott Goethe és nincs vége [Goethe und kein Ende] című beszédében. Szerinte a Faust valójában elhibázott mű; helyesebb lett volna, ha Faust nem művel mindenféle szemfényvesztést: szellemidézést, a Föld szellemének megidézését, hanem igaz emberként feltalálta volna a dinamót és a vákuumszivattyút, és Gretchent becsületesen feleségül veszi. Teljesen hasonló módon nyárspolgári mindaz, amit Vischer produkált Goethe Faustjával kapcsolatban.

Ahogyan Vischer Goethe Faustjának nekiront, az olyan, amit ha nem is épp Württembergben, de hazámban, Ausztriában így mondanak: „sváb lendület”! (Ilyen mondásoknak persze mindig más kicsengésük van, aszerint, hogy hol hangzanak el.)

Látjuk tehát, hogy ezt az embert ezek a vonások jellemezték. Nagyjából ezek határozták meg az életét. Egyes tényeket még el lehetne mesélni, de most nem teszem. A személyiségét kívántam önök elé állítani, hogy azután ennek alapján karmikus oldalról is megvizsgáljuk. Ma ehhez először is a nyersanyagot akartam összegyűjteni.

A másik személyiség, akit karmikusan majd elemezni fogunk, Franz Schubert [1797-1828], a zeneszerző, dalszerző. Mint mondottam, kockázatos ilyen egyes példákba belebocsátkozni, de ezt nem kerülhetjük meg, ezért szeretnék ehhez bizonyos támpontokat nyújtani. Itt is ki akarok emelni néhány jellemvonást, amelyekre majd támaszkodhatunk a karmikus leírásnál.

Franz Schubert szinte egész életén keresztül szegény volt. Halála után idővel nem csak „jó ismerősei”, de „barátai” is megszaporodtak Bécsben, nem is voltak kevesen. Állítólag rengetegen kölcsönöztek neki pénzt, Schubertet Franzlnak nevezték stb. Élete azonban nem ezt a képet mutatta.

Egy igazi barátot mégis talált. Ez a barátja Spaun báró volt, egy rendkívül nemes egyéniség. Voltaképpen legfiatalabb korától kezdve a legtapintatosabban gondoskodott Schubertről. Iskolatársak voltak. Már akkor gondoskodnia kellett róla és ez azután is folytatódott. Karmikus vonatkozásban különösen fontosnak találom - majd meglátjuk a karmikus fejtegetéseknél -, hogy Spaun olyan foglalkozást űzött, amely valójában teljesen idegen volt tőle. Spaun finom műveltségű ember volt, szeretett minden művészetet, Schuberten kívül Moritz von Schwinddel is meghitt barátságban állt, olyan valakinek kell látnunk, akire valóban bensőséges módon hatott minden, ami a művészettel kapcsolatos. Ausztriában sok minden megeshet, hiszen Grillparzer is pénzügyi tisztviselő volt. Spaun is egész életében pénzügyi hivatalokban dolgozott, bár a legcsekélyebb érdeklődése sem volt eziránt. Pénzügyi tisztviselő volt, pénzzel, vagyis inkább számokkal kellett foglalkoznia, sőt, bizonyos kort elérve a lottójáték igazgatójának nevezték ki! Tehát az osztrák szerencsejátékot kellett irányítania. De ez rendkívül ellenszenves volt számára. Mert gondoljuk végig, hogy valójában mivel áll kapcsolatban a szerencsejáték igazgatója! Számtalan ember szenvedélyével, várakozásával, füstbe ment reményeivel, csalódásaival. A szerencsejáték igazgatója a legnagyobb mértékben belenyúl az emberek babonás hitébe, az emberek álmaiba. Gondoljuk csak el, hogy ki mindenkit érint a lottó-főigazgató napi munkája. Az irodába belépve vagy onnan távozva, ennek hatásairól persze semmit sem tudhat, de egy ilyenfajta tevékenység mégis nyomott hagy a valóságban. Annak, aki reálisan szemléli a világot, ezt nagyon is figyelembe kell vennie. Tehát ez az ember, Spaun, akinek semmi köze nem volt az általa mozgatott babonákhoz, csalódásokhoz, vágyakhoz, reményekhez, intim barátja volt Schubertnek, és a legnagyobb mértékben részt vett anyagi és szellemi jó közérzetének megteremtésében. Külsőlegesen tekintve voltaképpen csodálkozhatunk olykor, hogy a világban mi minden megtörténik.

Van egy Schubert-életrajz, amely Schubert külsejét úgy írja le, mintha Schubert négerhez lett volna hasonló. Ez tévedés. Nagyon is rokonszenves arca volt. De az már igaz, hogy sohasem volt egy fillérje sem! Gyakran vacsorázott Spaun báróval, a vacsorát tapintatosan legtöbbször Spaun fizette. Arra sem volt pénze, hogy a komponáláshoz zongorát béreljen. Külső fellépése - ezt Spaun is igen híven írja le - némileg tartózkodó, szinte flegmatikus volt. De különös módon a belső vulkánszerű kitörés is ott rejlett a természetében.

Érdekes, hogy legszebb szerzeményeit általában reggel írta, felkelés után. Alvás után nekiült és lejegyezte csodálatos zenei ötleteit. Ezt Spaun báró maga is sokszor tapasztalta. Mert ahogyan a bécsi művészéletben általában nem volt ritkaság: a két úr, Schubert és Spaun szívesen ivott együtt esténként néhány kortyot, ami azután belenyúlt az éjszakába. Schubert messze lakott, már nem lehetett haza engedni. Akkor Spaunnál maradt, egy félreeső ágyat kapott, így Spaun báró valóban gyakran tanúja volt, hogy Schubert ébredés után egyszerűen leült, és komponálásba fogott.

Aránylag nyugodt arcvonásaiból nem derült ki, hogy Schubert lelkének mélyén valójában milyen tűzhányó működött. De belül ilyen vulkánszerű volt, és éppen személyiségének ebből a sajátságos vonásából kell karmikus vizsgálódásainkban kiindulnunk. Schubert egyszer elment az operába. Gluck Iphigéniáját látta és teljesen el volt ragadtatva tőle. Lelkesedése az előadás alatt és után megindultan és hevesen tört ki belőle Spaun barátja előtt, de mégis külsőleg alig volt észrevehető. Schubert finoman volt érzelmes, nem hangoskodóan. (Éppen azokat a vonásokat emelem ki, amelyekről a későbbiekben fontos lesz tudnunk.) Amint megismerte Gluck Iphigéniáját, azonnal a legcsodálatosabb zeneművészeti alkotásnak tartotta. Elragadónak találta Milder énekesnő előadását. Vogel énekesről pedig azt mondta, hogy csak azért akarja megismerni, hogy a lábai elé borulhasson, annyira magával ragadta az előadóművészete. Vége volt az Iphigénia előadásának. Schubert és Spaun betért egy bécsi Bürgerstübl vendéglőbe. Azt hiszem, még egy harmadik személy is velük volt, de erre most nem emlékszem. Egészen nyugodtan üldögéltek, néha lelkesen szóba hozták az esti operaélményüket. A szomszéd asztalnál többek között egy ismert professzor, egy főiskolai tanár ült. Felfigyelt a csillogó szemű beszélőkre, és először kissé kivörösödött. Azután egyre vörösebb lett. Majd már morogni kezdett. Egy ideig magában morgott, de azok nem törődtek vele. Egyszer csak hevesen kitört, szitkozódni kezdett, és átszólva a társaságnak kijelentette, hogy az egész Iphigénia egy szemét, nem igazi zene, Milder nem is énekesnő, se futam, se trilla, egyáltalán nem tud énekelni. Vogel pedig úgy jár döngve a színpadon, mint valami elefánt!

Erre már Schubert sem tudta türtőztetni magát. Felugrott, és a szóváltás már majdnem verekedéssé fajult, annak minden következményével együtt. A máskor oly nyugodt Schubert most egész tomboló természetét szabadjára engedte, és a többieknek csakugyan nagy fáradtságukba került, hogy végre lecsillapítsák.

Lényeges szerepe van ebben az életben annak a momentumnak, hogy egy olyan valakiről van szó, akinek a barátja pénzügyi tisztviselő, sőt szerencsejáték-igazgató, és életében karmikusan összekerül vele. Karmikus összefüggésben fontos tény az, hogy Schubert annyira szegény volt - ahogy kiderül életkörülményeiből -, hogy segítség nélkül meg se tudott volna mozdulni. Szegénysége miatt természetesen csak szűkre szabott társadalmi életet élt, nem volt mindig alkalma, hogy ilyen asztalszomszédja legyen, így vulkánszerű természete sem tört ki belőle gyakran.

Ha helyesen akarjuk látni ezt a jelenséget, és ehhez ismerjük azt a leszármazási ágat is, amelyből Schubert előlép, akkor feltehetjük azt a kérdést - az ilyen negatív megközelítésnek persze nincs mindig jelentősége, de néha tisztázhat valamit -, hogy ha a körülmények mások lettek volna - természetesen nem lehettek mások, de egy vizsgálódásban, gondolom, ezt fel lehet vetni -, ha tehát Schubertnek nem lett volna alkalma arra, hogy kifejtse a benne szunnyadó zenei tehetségét, vagy ha nem lett volna barátja az odaadó Spaun, akkor vajon nem csúszott-e volna le egy külvárosi verekedő szintjére? Felvethetjük azt a kérdést, hogy az erre való hajlam milyen mértékben rejlett benne, amely azon az estén a vendéglőben olyan kirobbanó módon kifejezésre jutott? Nem láthatunk bele ugyanis az emberi életbe, ha nem értjük meg azt a sajátos metamorfózist, hogy valaki karmikusan nem éli ki életében a durva verekedőkedvét, hanem nagy zeneművész lesz, és verekedői hajlama finom zenei fantáziává alakul át benne.

Paradoxnak tűnik, groteszk módon hangzik ez a kérdésfeltevés, de mégsem mondhatunk le róla akkor, amikor az életbe mélyebben akarunk bepillantani. Mert valójában csak az ilyenfajta összefüggések tisztázásával közelíthetjük meg a mélyebb karmikus törvényeket.

A harmadik személyiség, akit szemügyre szeretnék venni, a sokak által gyűlölt, de egy kis közösségben szeretett Eugen Dühring [1833-1921]. Ezzel a jellemmel is a karma szempontjából foglalkoztam, és most az ő - hogy úgy mondjam - életrajzi anyagát is szeretném bemutatni.

Eugen Dühring rendkívül tehetséges ember volt, fiatalkorában az egyetemen a tudományok egész sorát vette fel, részben a matematika témaköréből, de számos más tudományt is hallgatott, mint például nemzetgazdaságtant, filozófiát, mechanikát, fizikát stb. Végül Dühring egy érdekes tanulmánnyal doktorált, azután egy már régen elfogyott könyvben újra írt ugyanerről a tárgyról, igazán világosan és mindenekelőtt behatóan. Szeretnék Dühring első művéből néhány témát kiemelni, remélhetőleg érthető módon, jóllehet ezek majdnem olyan nehezek, mint a relativitáselmélet. De a relativitáselméletről is sokat beszéltek olyanok, akik annak legmélyére nem is tudtak behatolni, és mégis nagyszerűnek találták és ma is annak találják.

Az emberek általában úgy képzelik, hogy a tér végtelen, és ezt a teret kitölti az anyag. Az anyagnak vannak legkisebb részei. Ezeknek a száma is végtelen. Az anyag végtelenül sok apró részecskéje összeáll a világtérben, valahogyan összekristályosodik és ehhez hasonlók. Azután itt van még a végtelen idő is. A világnak nem volt kezdete, és azt sem lehet róla mondani, hogy vége lesz.

A fiatal Dühringet nem hagyták nyugton a végtelenség e határozatlan fogalmai, és roppant éleselméjűen fejtegette, hogy semmi jelentőségük nincs a végtelenségről szóló ilyen kijelentéseknek. Mert ha a világ atomjainak és molekuláinak bármilyen nagy számáról is beszélünk, annak mégiscsak valami kiszámolható, határozott számértéknek kell lennie. Ha a világ terét mégoly nagynak gondoljuk is, mérhető nagyságúnak kell lennie; a világ idejének úgyszintén. Ezt, mint mondtam, nagyon éleselméjűen bizonygatta.

Ennek lélektani alapja van. Dühring mindenütt világos gondolkodást kívánt, ám a végtelenség fogalmába ma alapjában véve még sehol sem hatolt be a világos gondolkodás. Ezt a törekvését Dühring kiterjesztette más területekre is, így az úgynevezett negatív számokra, amikor negatív mennyiségnél mínuszjelet használunk. Ilyenkor a nullától kiindulva két számsort kapunk: az egyik plusz 1-től indul, a másik mínusz 1-től.

Dühring azzal a nézettel lépett fel, hogy a mínusz értékekről való egész fecsegés voltaképpen ostobaság. Mit jelent az, hogy negatív, mi az, hogy mínuszszám? Azt mondja: ha van öt, és egyet kivonok, marad négy; ha van öt, és kettőt kivonok, marad három; ha van öt, és hármat vonok ki, kettő marad; ha van öt, és ebből négyet vonok ki, egy marad; ha pedig van öt, és mind az ötöt kivonom, akkor nulla marad. A negatív számok hívei azonban ezt így folytatják: ha van öt, és abból kivonok hatot, mínusz egyet kapok; ha van öt, és abból kivonok hetet, mínusz kettőt kapok.

Dühring azt mondja, hogy ez homályos gondolkodásmód, ebben nincs világos gondolat! Mit jelent a mínusz egy? Ez azt jelenti, hogy ötből hatot kell elvennem, de ezzel egy hiányom keletkezik. Mit jelent a mínusz kettő? Ötből hetet kell elvennem, de ezzel kettő hiányom lesz. Mit jelent a mínusz három? Ötből nyolcat kell elvennem, de így három fog hiányozni. Tehát a negatív számok nem is másmilyen számok, mint a pozitívak. Mindig csak azt jelentik, hogy a kivonásnál egy bizonyos mennyiség hiánya lép fel. Dühring azután kiterjesztette ezt a legkülönfélébb matematikai fogalmakra.

Emlékszem, hogy fiatalkoromban ez nagy benyomást tett rám, mert Dühring valóban éles eszűen fejtegeti ezeket a megállapításait.

Ugyanilyen éles elmével járt el például a gazdaságtanban, vagy a filozófiatörténetben. A berlini egyetem magántanáraként a leglátogatottabb előadóteremben adott elő a legkülönfélébb tárgyakról, nemzetgazdaságról, filozófiáról, matematikáról.

Egyszer a Göttingeni Tudományos Akadémia pályázatot hirdetett a legjobb mechanikatörténeti könyvre. Az ilyen pályázatoknál az a szokás, hogy a pályázók a műveiket úgy küldik be, hogy a szerző ismeretlen, csak mottót választ magának. A szerző nevét borítékba zárják, kívülről pedig ráírják a mottót. Ez van a pályaművön is, és a pályázat elbírálója nem tudja, hogy ki a szerző.

A Göttingeni Tudományos Akadémia a mechanikatörténeti pályázat első díját Eugen Dühringnek adományozta, sőt rendkívül elismerő írást juttatott el a szerzőhöz. Ezzel tehát Dühringet nemcsak hallgatósága ismerte el rátermett magántanárnak, hanem már egy elsőrendű tudományos testület nagyrabecsülését is megszerezte.

De minden tehetsége mellett - amiről meggyőződhettünk az eddig elhangzottak alapján -, Dühringről azt kell mondanunk, hogy erősen csípős nyelvű volt. A világ minden dolgát rosszindulatúan kritizálta. E téren azután egyre kevésbé fogta vissza magát. Amikor már egy olyan tudományos testület tüntette ki, mint a Göttingeni Tudományos Akadémia, akkor ez még inkább felerősödött benne. Természetes hajlama volt a kritizálás, és erre most már feljogosítva is érezte magát. Ekkor két oldala fonódott össze: egyfelől rendkívül erős igazságérzete, amit nem lehetne elvitatni tőle, másfelől viszont (az embernek a jellemzésben lehetőleg arra kell törekednie, hogy olyan szavakat használjon, amelyek jól kifejezik az illető személyt) a gátlástalanul szitkozódó természete. Szörnyen leszólt mindent. Magára vette a mindent kigúnyolás szerepét.

Csakhogy az a szerencsétlenség érte, hogy éppen abban az időben, amikor annyira belelendült a szitkozódásokba, megvakult. Még vak magántanárként is előadott Berlinben. Teljesen vak lett. Ez azonban sohasem tartotta vissza attól, hogy egész emberként éljen. Folytatta írói munkásságát, bizonyos fokig maga intézte dolgait, bár semmit sem látott. Megismerkedett a XIX. század tudománytörténetének egyik valóban tragikus eseményével: Julius Robert Mayer [1814-1878], a mechanikai hőegyenérték tulajdonképpeni felfedezőjének sorsával, akit, mint valóban megállapítható, indokolatlanul zártak elmegyógyintézetbe, dugtak kényszerzubbonyba, és családja, kollégái, barátai iszonyúan bántak vele. Dühring megírta azután Robert Mayer, a XIX. század Galileije című írását. Julius Robert Mayer sorsa valóban Galilei sorsára emlékeztetett.

Dühring ezt egyfelől rendkívül nagy szakmai tudással írta meg, igazán mélyreható igazságérzettel, de mintha cséphadaróval vagdalkozna, nekiesett a kárhoztatható személyeknek. Nyelve mindig elragadta, így például, amikor hallott az önök előtt is bizonyára ismert heilbronni Mayer-emlékmű felállításáról, annak leleplező ünnepségéről, így tört ki: „Ez a monstrum a heilbronni piactéren a végső gyalázat, amellyel a XIX. század Galileijét illették! Ott ül a nagy ember keresztbe vetett lábakkal! Ha valóban úgy akarták volna ábrázolni, ahogyan valószínűleg érezte magát életében, akkor nem nyugalmasan keresztbe tett lábbal, hanem égnek emelt kezekkel kellett volna ábrázolni őt, amint rámered az ünnepi szónokra és a sok jóakarójára, akik odalent tolonganak, és akik megtervezték neki ezt az emlékművet.”

Miután Dühringet az újságok sok méltatlanságban részesítették, ezért dühödt antiszemita is lett. Ebben is következetes volt. Megírt például egy kis írást Lessing túlértékelése és az ő prókátorsága a zsidók mellett címmel, ebben veszettül szidja Lessinget. Egész irodalmi szemléletének sajátságos módjára általában ez a stílus jellemző.

Ha egyszer önök abban akarnák örömüket lelni, hogy a német irodalomról olyasmit olvassanak, amit egyébként sehol máshol nem olvashatnak, és ami egészen másmilyen, mint a német irodalomról szóló egyéb tanulmányok, akkor vegyék elő Dühring két kötetét, A modern irodalom nagyjait. Itt Dühring a maga szigorú matematikai gondolkodásmódját, éles elméjét a szépirodalomra alkalmazza. Meg akarja mutatni, hogy másképpen gondolkodik, mint mások, olyannyira, hogy még át is kereszteli a német szellemi élet nagy alakjait. Például az egyik fejezetben Kothéről és Schillererről ír, ez jelenti Dühring nyelvén Goethét és Schillert. Dühring Kothét és Schillerert mond, és ezt végigviszi az egész művön. Néha groteszk szófordulatokat alkalmaz. A művelt emberekről például mint „intellektuaille”-ekről ír. „Intellektuaille” (a „kanaille”-hoz hasonlóan) mindig efféle szóképzései vannak. Némelyik rendkívül érdekes.

Egyszer velem történt meg a következő eset. Nietzschének az akkoriban még ki nem adott műveivel foglalkoztam. Megszereztem az azóta már megjelent írást az „örök visszatérésről”. Nietzsche kéziratai nem jól olvashatók. Épp egy ilyen helynél egyszer arra gondoltam: Az „örök visszatérés” fogalma Nietzschénél kötődik valahová. Így szóltam magamhoz: menjünk el a Nietzsche-archívumból, ahol a füzetei vannak (akkoriban barátságban voltam Elisabeth Förster-Nietzschével), vigyük magunkkal a kéziratot, és keressük meg a könyvtárban Dühring A valóság filozófiája című művét. Abban van szó valahol az „örök visszatérésről”! Mert Nietzsche sok eszméjét, mint másokkal polemizáló gondolatot fejtett ki. Így tettem. Nagyon hamar meg is találtam. Kikértem A valóság filozófiáját, amely megvolt a ma már a filozófus nevét viselő Nietzsche Könyvtárban, fellapoztam, és a megfelelő oldalon - mert tudtam, hol keressem - alul ott állt: lehetetlen a világ materiális tényeinek valóságos, tárgyszerű megismerése alapján arról beszélnünk, hogy a már egyszer megtörtént dolgok, viszonylatok ismételten visszatérnek.

Dühring megpróbálta bizonyítani, hogy a világban az állandó megismétlődés lehetetlen. Ahol azonban ezt Dühring kifejti, ott oldalt kézírással egy szó állt, amelyet Nietzsche gyakran odaírt a lapszélekre, jelezve, hogy ő az ellentétes eszmét tartja igaznak; a szó az volt, hogy „szamár”.

E Dühring-könyvben is ezen az oldalon ezt a bejegyzést találtam. Dühringnél valóban rátalálhatunk egynéhány tételre, amely azután mindenképpen zseniális módon átfordítva visszacseng Nietzsche nézeteiben. Ezzel nem kicsinyítem Nietzsche érdemeit, de ez csakugyan előfordult.

Karmikus vonatkozásban feltűnő Dühringnél, hogy alapjában véve csakis matematikailag volt képes gondolkodni. A filozófiában is, a gazdaságtanban is - tehát nemcsak magában a matematikában - matematikai módon gondolkodott, de matematikailag éles és világos gondolkodása volt. A természettudományban is élesen és világosan tudott gondolkodni, de tisztán matematikailag. Nem materialista, de mechanisztikus gondolkodó volt: a mechanizmus sablonja szerint gondolta el a világot. Elég bátor volt hozzá, hogy következményeiben is valóban becsületesen kövesse azt, ami az ilyen gondolkodásból adódik. Mert voltaképpen logikus az, hogy aki így gondolkodik, az nem is írhat másként Goethéről és Schillerről; persze ha most eltekintünk a szitkozódásoktól és csak a tárgyi oldalt nézzük.

Ez volt tehát a speciális gondolkodói alkata. Emellett korán megvakul, de még ezután sem hagy fel személyiségének meglehetősen igazságtalan modorával. Eltávolították a berlini egyetemről, aminek persze nagyon is megvoltak az okai. Például amikor második kiadásban megjelent A mechanika általános elveinek kritikai története, akkor már nem fogta vissza magát. Az első kiadás még elég szelíden bánt a mechanika nagyjaival. Valaki meg is jegyezte, hogy itt úgy írt, hogy a mű egy tudományos testület által még jutalmazható legyen. A második kiadás megjelentetésével - az elismerés után - már nem volt ilyen alkalmazkodó, hanem nekiállt és a művet kiegészítette. Ekkor mondta valaki - amit Dühring is szeretett elismételgetni -, hogy a Göttingeni Akadémia csak az oroszlánkörmöket jutalmazta, a hozzájuk tartozó oroszlán nélkül. A második kiadás megjelenésekor azután előbújt már maga az oroszlán is.

Különös indulatok uralták. Például éppen Julius Robert Mayerral kapcsolatban, akinek a XIX. században egy Galilei-sors jutott, ami Dühringet végtelenül felháborította, valakit - nem mást, mint Hermann Helmholtzot - azzal gyanúsított, hogy ellopta Mayer nézeteit, és az egyetem téglájának, egyetemi fatuskónak nevezte! Ezt később még fokozta is. Kiadta a Perszonalista című újságot, amelyben nagyon sok személyeskedés fordul elő. Van benne például egy Helmholtzról szóló hosszabb rész. Itt nem csak az „egyetemi tuskóról” beszél, hanem, miután kiderült Helmholtz boncolásakor, hogy a fejében víz volt, Dühring megjegyezte: Ezt már életében is észre lehetett venni rajta, nem volt szükség a halála után külön megállapítani.

Dühring nem volt éppen finom ember. Nem állítható, hogy úgy szitkozódott, mint egy vén kofa, mert igazán közönséges nem volt a kiszólásaiban, de különösebben eredeti sem. Szabadszájúsága azonban szinte már nem is kritizálgatás volt, hanem egyenesen mocskolódás. Egészen sajátságos.

A vakság, az egész mechanisztikus gondolkodásmód, az üldöztetés - hiszen üldözték, kiutasították az egyetemről, és akkor előfordultak bizonyos méltánytalanságok is az irányában, mint ahogy számtalan igazságtalanságot követtek el vele szemben élete során -, mindezek olyan sorsösszefüggések nála, amelyek karmikusan szemlélve lesznek majd igen érdekesek.

Ma tehát három személyiséget állítottam önök elé: Friedrich Theodor Vischert, az esztétát, Schubertet, a dalszerzőt és Eugen Dühringet, a tudóst. Holnap azután a karma oldaláról vizsgáljuk meg a ma megismert külső tényeket. Vagyis abba pillantunk bele, hogy ezek a tények karmikus összefüggésükben mire vezethetők vissza.