Mai fejtegetésünkben az emberi karma alakulását a külső oldal felől vizsgáljuk meg. A külső oldalt, vagyis az ember külső alkatát vesszük szemügyre, ahogyan megjelenik az emberi fiziognómiában, a taglejtésben, mindabban, ami az ember és a fizikai világ külső megnyilvánulása. Egyes karmikus összefüggések kutatásakor már felhívtam a figyelmüket arra, hogy ezeket az összefüggéseket éppen hogy a látszólag jelentéktelen apróságok révén figyelhetjük meg az emberen. Így az ember külseje is sok mindent elárul arról, hogy milyen morális, milyen szellemi magatartást tanúsított valaki az előző földi életében, vagy előző földi életei során. Ilyen tekintetben valóban megkülönböztethetünk bizonyos embertípusokat, és ezeket szemlélve úgy találhatjuk, hogy a különféle embertípusok valamelyik előző földi életük egészen meghatározott magatartásfajtájára is visszavezethetők.

Tekintsük ezt is példák segítségével, hogy ne maradjon elvont a téma. Valaki például úgy töltött el egy régebbi életet, hogy a világban tapasztalható dolgokkal mélyrehatóbban foglalkozott, valóban bensőséges módon érdeklődött sok minden iránt, és semmi mellett nem ment el közömbösen, sem az emberek, sem az egyes jelenségek mellett. Bizonyára megfigyelhetjük e tulajdonság hatását az illető ember mostani életében.

De ismerhetnek olyanokat is, akik többet tudnak a régi görög államférfiakról, mint a jelenkorban élőkről. Ha Periklész, Alkibiadész, vagy Miltiadész felől érdeklődünk náluk, akkor elsorolják, amit az iskolában megtanultak. Ha aziránt tudakozódunk, ami ezen a területen jelenkorunkban történik, akkor alig tudnak valamit.

Ezt az érdektelenséget az élet egyszerű hétköznapi eseményeinél is megfigyelhetjük. Egyszer már említettem azt a példát, ami bizonyára különösnek tűnik azok számára, akik sokszor az idealizmus legmagasabb csúcsain érzik magukat, hogy vannak olyan férfiak, akikkel délután társalogva elmondják, hogy láttak délelőtt egy hölgyet az utcán. Ha megkérdezzük, hogy milyen ruha volt rajta, azt már nem tudják felidézni! Bármilyen hihetetlen, de igaz: vannak ilyen emberek.

Az ilyesmit persze a legkülönfélébb módon magyarázhatjuk. Mondhatjuk azt, hogy ez az ember annyira magasztos szellem, hogy az efféle dolgokat túlságosan jelentéktelennek találja ahhoz, hogy megfigyelje. Ez azonban nem egy valóban alapos szellemiség megnyilatkozása. Lehet valaki mégoly emelkedett szellemiségű, de nem egyedül az ilyen emelkedettség számít, hanem arról van szó, hogy az ember szellemisége valóban alapos-e vagy felületes. Nem lehet mélyreható az ilyen szellemiség, mert nem mellékes az, hogy egy hölgy például hogyan öltözködik, ez szinte legalább annyira fontos tudnivaló róla, mint az, hogy milyen az orra vagy a szája.

Vannak tehát olyan emberek, akik mindent megfigyelnek az életben. Így a világot aszerint ítélik meg, amit róla megtapasztalnak. Mások úgy mennek át az életen, mint akiket semmi sem érdekel különösebben. Csak valami nyomban szertefoszló álomképként élik meg mindazt, amivel találkoznak.

Mindezzel csak az emberek ilyen ellentétére akartam utalni. Akárhogy is ítélik meg, kedves barátaim, hogy emelkedett vagy felszínes látásmód nyilatkozik meg abban, ha valaki nem tudja, hogy a délelőtt látott hölgy milyen ruhát viselt, számunkra most nem ez a fő dolog, hanem ma azt kell megvizsgálnunk, hogy ezek a magatartások miképpen hatnak tovább az ember karmájában. Nagy különbség van ugyanis aközött, hogy valaki megfigyeli az élet dolgait, érdekli annak minden egyes vonása, vagy pedig meglehetősen figyelmetlen az élet eseményeivel szemben. Mert éppen- hogy a részletek roppant jelentőségűek a szellemi valóság egész működése szempontjából, jóllehet nem közvetlenül magukra a részletekre kell ezt értenünk, hanem arra, hogy ezek egy egészen meghatározott lelki alkatot fejeznek ki.

Gondoljanak arra a professzorra, aki mindig nagyon szépen adott elő, és közben mindig egyetlen pontra nézett, mereven rászegezte tekintetét az egyik hallgató mellkasának felső részére. Sohasem veszítette el a fonalat, folyamatosan áradt belőle a szó. Egyik nap azonban hirtelen megakadt: odanézett a hallgatóra, és mindig újra el kellett kapnia a tekintetét, utána odament az illetőhöz és megkérdezte tőle: Maga miért varrta fel azt a leszakadt gombot? Ettől teljesen megzavarodtam! - Korábban ugyanis mindig a hiányzó gomb helyére nézett, ez adta neki a koncentrálását. Ugye, jelentéktelen dolognak látszik, hogy ránézünk-e egy leszakadt gomb helyére vagy sem; de egy ember egész lelkialkatáról sokat elárul az, hogy ez szokása-e neki vagy nem. Ha meg akarjuk figyelni a karmikus vonalakat, akkor az efféléknek nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk.

Nézzük hát meg először is ezt a két embertípust, akikről beszéltem. Az embernek a földi életében van feje és vannak egyéb testrészei. Ami a fej alatt van, az bizonyos erőösszefüggéssel rendelkezik. Az ember fizikai teste a halálkor felbomlik kémiai elemeire. Hiszen a fizikai anyagot nem viszi magával az ember az egyik földi életéből a másikba. A fej alatti organizmusában található erőösszefüggést azonban nagyon is átviszi a halál és újabb születés közötti életen, hogy majd ebből alakuljon ki a feje a következő földi életében.

Hasonlóképpen: az ember mostani földi életének feje az előző földi élet végtagrendszeréből és egyéb organizmusából alakult ki. Így változik át mindig az egyik földi élet fej alatti testi organizmusa a másik földi élet fejévé. A fejünk mindig az előző földi életben használt testünk eredménye. Ez az emberi lény tagolódásának egész erőösszefüggésére érvényes.

Ha valaki nagy figyelemmel haladt át az életen, megfigyelte környezetének dolgait, akkor mindig oda is kellett mennie hozzájuk a végtagjait mozgatva, azokat mindenféle tevékenységre kellett ösztönöznie, hacsak nem folytatott kizárólag ülő életmódot. Az utóbbi emberek karmikus megfigyelése ma nem könnyű, a régebbi korokban az ilyesmi nem is létezett; ezért meg kell vámunk, hogy a kizárólag ülő életmódot folytató emberek milyenek lesznek a következő földi életükben. Igazából csak jelenkorunkban léteznek olyan földi életek, amelyeket szinte végigülnek. Régen az ember egész teste tevékenykedett, nem csak a fej rendszerhez tartozó érzékszervei, hanem az egész teste is mindig mozgásban volt.

A következő földi élet fejének kialakításába tehát átmegy mindaz, amit az emberi figyelem indíttatására az egész test korábban átélt, és aminek egészen meghatározott hatása van. A következő földi életünkben a fejünk egy nagyon erős törekvést érez arra, hogy bizonyos erőket belejuttasson az akkor hozzáilleszkedő fej alatti testbe, hogy a Föld erői intenzíven hassanak a test organizmusára.

Vázlatosan rajzolva legyen ez az ember feje, ez pedig a fej alatti organizációja. Az első hét életévben a fejtől kiindulva alakul ki mindaz, ami ebben a fejen kívüli organizációban van, az izmok, a csontok és a többi. A fej bocsátja bele a testbe ezeket az erőket. Minden csont úgy alakul ki, ahogyan a fejből kiindulva ki kell alakulnia.

Mi történik, ha a földi lét jellege révén a fejnek az a tendenciája, hogy nagyon intenzív kapcsolatot alakítson ki a Föld erőivel? Akkor az emberi test felépülésénél már az embrionális életben, de különösen a fogváltásig terjedő életszakaszban erősen előtérbe kerülnek a Föld-erők, mégpedig éppen a fej ilyen “részrehajlása” folytán. Az ilyen fej igen erősen vonzódik a Föld-erőkhöz, és ennek az lesz a következménye, hogy egy ilyen embernél mindaz erőteljesen megformálódik, ami a Föld erőitől függ: nagy, erős csontjai lesznek, például rendkívül széles lapockái, jól fejlett bordái. Minden erőteljesen kiformálódik rajta.

Itt azt látjuk, hogy az előző földi életben gyakorolt figyelmet az ember áthozta a mostani földi életébe testi organizmusa kialakításához. Térben mindez a fejből indul ki ugyan, de valójában mégis a lélekből és a szellemből. Mert valamennyi formáló erőben része van a léleknek és a szellemnek, ezért az ilyesmikből mindig következtethetünk a lelki-szellemiségre is. Az ilyen embereknél megfigyelhető, hogy a fej az előző földi élet leírt körülményei folytán most erős kapcsolatba került a Földdel. Ezt észrevehetjük a homlokról, amely nem különösen magas - a magas homlok nincs rokonságban a Földdel -, de élesen és erősen alakult ki, és ehhez hasonlók.

Látjuk tehát, hogy ez az ember úgy fejlődik ki, hogy a csontjai erősen formálódnak meg. Sajátságos az is, hogy ha az ilyen Földdel rokon erők intenzíven hatnak a régebbi földi életből, akkor a haj igen gyorsan nő. Így az előző földi lét figyelemképességével kell kapcsolatba hoznunk azt, ha egy gyermek haja nagyon gyorsan nő. Általánosságban mindig arról van szó, hogy az ember az előző földi életének morális-szellemi magatartása alapján formálja meg a következő földi életében használt testét.

Mindenkor beigazolódik, hogy a szellemi-lelkiség részt vesz az ember kialakításában. Akinek a karmája olyan, hogy különösen erős a hajlama az élet megfigyelése iránt, és a következő földi életében erős csontjai lesznek, annál az embernél azt látjuk, hogy bátran halad át az életen. Ezáltal, mondhatnám, a természetes oldalt, egy bátor élet természetes erejét is elsajátítja.

Abban a korban, amikor már visszaszorult az egymást követő földi életekről való tudás, még fennálltak bizonyos ismeretek az emberről, amelyek összefüggnek az ismétlődő földi életekkel. Már ez volt a helyzet Arisztotelész korában. De Arisztotelész még csodálatosan le tudta írni a Fiziognómiá-ban, hogy az arc külső alkata hogyan függ össze az ember morális magatartásával, morális természetével.

De most nézzük meg a gyáva vagy félénk embereket. Ezek előző földi életükben semmi iránt sem érdeklődtek különösebben. A karma szemlélésénél észrevehetjük, hogy az életben kialakított magatartásunknak döntő jelentősége van a jövőnket illetően. Tudásvágyunkat is kielégítjük ilyenkor, de nemcsak a tudásvágyról van szó, ha mostani földi életünket a régebbiekre vezetjük vissza. Mert ha jelenlegi életünkhöz már némi önismerettel viszonyulunk, akkor jobban előkészülhetünk a következő földi életünkre is. Ha az életen csak felületesen haladunk át, ha semmi iránt sem érdeklődünk igazán, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a következő földi életben gyáva nyulak leszünk. Ezt éppen az idézi elő, hogy mivel a figyelemnélküli, érdektelen ember kevéssé kapcsolódik a környezetéhez, azért következő életében fejének organizációja nem kerül rokonságba a Föld erőivel. A csontok fejletlenek maradnak, a haj lassan nő, az embernek gyakran x-lába vagy ó-lába lesz.

Ezek a dolgok igen finoman megmutathatják az összefüggést egyfelől a szellemi-lelkiség, másfelől a természeti-fizikaiság között. Kedves barátaim, az ember egészét tekintve valóban átpillanthatunk az előző földi életeire, egészen a fej alkatának egyes részleteiig.

De mindezt nem azért mondtam el, hogy közvetlenül ezeken a dolgokon végezzünk megfigyeléseket. A karma vizsgálatát előkészítő valamennyi megfigyelés nem külsőséges módon történik, hanem szellemtudományos módszerekkel, egészen benső módon. Éppen ezek a szellemtudományos módszerek mutatják meg, hogy külsőleg egyáltalán nem lenne szabad az embert úgy elfogadnunk, ahogyan azt a mai fiziológia és anatómia teszi. Alapjában véve semmi értelme, hogy egyszerűen megismerjük a szerveket és kölcsönös kapcsolatukat. Mert az ember valójában egy képmása valaminek. Részben a halál és újraszületés közötti erők képmása, részben pedig előző földi életének a képmása. A fiziológia és az anatómia mai művelésének nem sok értelme van, mert ezek úgy tekintik az embert, ahogyan előttük áll, és sorban csak megnézik benne az egyes részeit.

A fejünk például sokkal inkább összefügg az előző földi életünkkel, mint a mostani földi életben kapott testünkkel. Így tehát azt mondhatjuk, hogy még bizonyos fizikai folyamatokat is csak akkor érthetünk meg, ha visszatekintünk az előző földi életekre. Az olyan ember haja nő gyorsan, aki egy régebbi földi életében érdeklődött a világ iránt. Aki előző földi életében alig tudott meg valamit a világról, annak egészen lassan növő haja alakul ki, ami a fejére simul. Bozontos hajuk viszont azoknak van, akik előző földi életükben nagy hévvel belemerültek a világba, talán túlságosan is, és az orrukat mindenbe beleütötték. Ez egy teljesen reális összefüggés. Így vezethetjük vissza a legkülönfélébb testi vonásokat valamelyik előző földi élet élményeire. Ezek valóban kiterjednek a testalkat egyes részleteire is.

Nézzünk meg például egy olyan embert, aki egyik földi életében sokat tűnődött, sokat gondolkodott. Ő a következő földi életében nyurga, sovány lesz. Aki valamely földi életében keveset gondolkodik és inkább a külső világ vonzásában él, az a következő földi életében hajlamos lesz a zsírlerakódásra. Ennek megint csak van bizonyos jelentősége a jövő számára is. Az adott földi életben nem lehet szellemi fogyókúrát végeznünk, itt csak a fizikai kúra jár eredménnyel. A következő földi élet számára azonban azáltal lehet igen hatásosan előre fogyókúráznunk, hogy a mostaniban sokat tűnődünk, sokat gondolkodunk, különösen olyasmiről, ami fáradságot jelent, amint tegnap leírtam. Ennek nem kell mindjárt meditációnak lennie, egyszerűen csak gondolkodjunk el mindenfélén, sok belső elhatározást ébresszünk magunkban. Valóban van tehát egy ilyen összefüggés az ember egyik földi életének szellemi-morális beállítottsága és következő földi életének fizikai alkata között. Ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni.

Vegyünk más esetet. Például azt, hogy valaki egyik földi életében gondolkodó típusként él. Ezen nem valami professzort értek - ezt most nem ironikusan mondtam hanem egy olyan valakit, aki akár még szántás közben is képes elgondolkodni valamin. Egyáltalán nem azon múlik, hogy az élet milyen helyzetében gondolkodunk; az eke mögött haladva vagy egyéb mesterséget folytatva is lehetünk valóban gondolkodó emberek. De az ilyen gondolkodó személy a gondolkodást végezve főként arra irányul, ami elvész a földi élettel, és nem azzal foglalkozik, ami az erőket majd átküldi a következő inkarnációba és részt vesz a fej kialakításában. Ezért az ilyen ember az új földi életében lágy, finom hússal jelenik meg. De az is különös, hogy ha sokat gondolkodik, akkor a következő földi életében igen finom bőre is lesz, testének egész külső felülete, a bőre szépen kiformálódik. Ha viszont csúnya bőrű emberekkel találkoznak, akkor arra következtethetnek, hogy ezek az emberek keveset gondolkodtak a régebbi földi életükben. Ehhez persze más okok is hozzájárulnak, egyetlenjeiből nem lehet mindjárt valamire következtetnünk, de általánosságban érvényesek azok a megállapítások, amelyeket ma a lelki-szellemi és a fizikai oldal összefüggéséről említek. Az erősen szeplős bőrű emberek tehát nem voltak valami nagyon gondolkodó személyek az előző földi életükben.

Ezek a témák egyben megmutatják, hogy éppen a szellemtudomány nemcsak az elvont szellemiséggel törődik, hanem a szellemnek a fizikaiban megmutatkozó hatásaival is. Már sokszor hangsúlyoztam, hogy nem az a baj, hogy a materializmus csak az anyagra tekint. A materializmus tragikuma az, hogy az anyagról sem tudhat sokat, ha nem ismeri fel az anyagban a szellem jelenlétét és érvényesülését. És éppen az ember megfigyelésekor az anyagot is feltétlenül figyelembe kell vennünk, mert az emberi alaknál, az egész emberi lénynél jellegzetesen fejeződik ki az anyagban a szellemi hatás. Az anyag mindig a szellemiség külső megnyilatkozása. -

A legutóbbi Antropozófiai alapelvek-ben, amit a “Goetheanum”- hoz mellékelt “Közlöny”-ben olvashatnak, írtam arról, hogy az ember fejét csak akkor szemléljük helyesen, ha az imaginatív megismerést már az ember külső oldalára is alkalmazzuk. Az emberi fej ugyanis a saját formájának kialakításában, a fül és különösen az orr, a szem kialakításában egy imaginatív mintát követ. Így a fej külsőleg látható imaginációkból áll.

Ez érvényes arra is, ahogyan az emberi test arányai kialakulnak. Egyes embereknél a törzs alsó része hosszabb a felső részénél, tehát törzsük hosszabb annak alsó részétől a mellig, míg a törzs felső része a mell közepétől a nyakig rövidebb. Ha ez a melltől a nyakig terjedő rész rövidebb, mint a törzs alsó része, akkor egy olyan emberrel van dolgunk, aki a halál és újabb születés közötti időben annak közepéig gyorsan emelkedett felfelé a szellemi világban. Ekkor igen gyorsan haladt. Majd visszafelé lassan és kényelmesen ereszkedett le az új földi életébe.

Ha ellenben megfordítva, egy olyan emberrel van dolgunk, akinél a mell közepétől a nyakáig terjedő felső rész hosszabb, mint a mell közepétől a törzs alsó végéig terjedő rész, akkor ez olyan valaki, aki a halál és újabb születés közötti életének közepéig lassan, megfontoltan haladt, és azután gyorsabb ütemben ereszkedett alá az új földi életébe. Az emberi törzs fiziognómiájában és arányaiban tehát ott találjuk annak utóhatását, ahogyan a lélek a haláltól az újabb születéshez vezető szellemi világbeli útjának első illetve második felét megtette.

Valóban, ami az emberben a fizikai rész, az teljességgel annak képmása, ami az emberben szellemileg alakul ki. Ennek tehát következménye van földi élete számára is.

Ha például ezeket az “a” embereket nézzük, rövid felső mellel és hosszú alsó törzsi résszel, és ezeket a “b” embereket, hosszú felső mellel és rövid alsó törzzsel - természetesen eltúlozva rajzoltam akkor az is megfigyelhető náluk, hogy az előbbiekre kezdettől fogva nagy alvásigény jellemző, de ez az utóbbiaknál fordítva van, azoknak kevesebb alvásra van szükségük. Meglátják tehát egy ember kisebb vagy nagyobb alvásszükségletén, amely testi arányaiban is kifejeződik, hogy a halál és újabb születés közötti életének első felét gyorsabban vagy lassabban tette-e meg, illetve a második felét tette-e meg gyorsabban vagy lassabban.

Ez azonban megint csak az előző földi életével függ össze! Aki előző földi életében ha nem is belső hajlama, hanem inkább nevelése és külső élete folytán eltompult volt a világ iránt, bár nem annyira, hogy teljes közömbösségbe esett volna, az tulajdonképpen semmit sem tudott helyesen, nem kereste a dolgok valódi megértését, jóllehet odafigyelt erre-arra és az orrát mindenbe beleütötte, de ez megmaradt a merő kíváncsiskodásnál és a felületes véleményeknél, tehát szellemileg tompa maradt, - az ilyen ember éppannyira nem érdeklődik a halál és az újabb születés közötti élet első fele iránt. Érdeklődését csak az kelti fel, amikor a szellemi világban az élet éjféli tetőpontján túlhaladva megkezdi leereszkedését a Földre.

Viszont az olyan ember, aki hozzászokott ahhoz, hogy értelmével, érzelmeivel általában mindenbe behatoljon, az a szellemi létben nagy érdeklődéssel viseltetik az első rész, a felemelkedés iránt, és a leereszkedést a Földre gyorsan hajtja végre. Így ismét azt mondhatjuk: ha olyan emberrel találkozunk az életben, aki túlzottan aluszékony, akkor ezt az előző földi létében egy meglehetősen eltompult életre kell visszavezetnünk. A belsőleg mozgékony ember, aki nem aluszékony, akinek akár még tennie is kell valamit azért, hogy el tudjon aludni - hiszen vannak altatószerül használható könyvek -, az nem eltompult, hanem éppen elmélyült és mozgékony értelemmel és érzelmi világgal rendelkezett.

De még tovább mehetünk. Vannak olyan emberek is - hogyan is nevezzem őket? Mondjuk, hogy szeretnek enni; másoknak meg közömbösebb az evés. Nem akarok úgy fogalmazni, hogy falánk és nem falánk emberek, ez ugye nem illik egy komoly fejtegetéshez; ezért azt mondom, hogy olyanok, akik szeretnek enni, másoknál pedig ez kevésbé központi téma.

Ez is összefügg azzal, amit az ember a halál és újabb születés közötti léten való áthaladásakor a szellemi élet éjféli tetőpontja előtt és után átélt magában. A szellemi világbeli úton ugyanis a szellemi lét úgynevezett éjféli tetőpontja középen található.

Vannak emberek, akik ilyenkor nagyon magasra emelkednek fel a szellemiségben, mások viszont nem emelkednek olyan magasra, számukra az az éjféli tetőpont alacsonyabb lesz. (Lásd az ábrát Kétféle út balról jobbra haladva.) A szellemi létben nagyon magasra emelkedő emberek a Földön azért esznek, hogy élhessenek. A nem nagyon magasra emelkedő emberek viszont jobbára azért élnek, hogy ehessenek.

Ezzel csak ismét jeleztem az emberek között megfigyelhető különbségeket. Azt mondhatjuk, hogy ahogyan valaki a fizikai létét biztosító tevékenységekhez viszonyul ilyen vagy olyan módon, már ebből is meglátható, ahogyan karmikus élete átsugárzik a régebbi földi életéből.

Aki ilyen irányú megfigyelőképességet sajátított el, az abból is meglátja az előző élet valamilyen belejátszását a mostaniba, ahogyan valaki az asztalnál vesz magának a tálból, tehát az odanyúlás, egy mozdulat jellemzően utalhat erre.

Ma a fizikai oldalról beszélek; holnap inkább a morális oldalról lesz szó, de a fizikai oldalt nagyon is tanulmányoznunk kell, különben kevésbé értjük meg annak ellenkezőjét. Vannak például borzasztóan vehemensen odakapó emberek, látjuk, hogy evés közben még egy körtét is milyen lelkesen markolnak meg. Az ilyen emberek előző földi életükben inkább az élet trivialitásaihoz ragaszkodtak, nem jutottak túl az efféléken, megragadtak annál, ami nem emelkedik fel az élet morális megértéséhez; belesüppedtek a szokásokba, a konvenciókba és hasonlókba. Ez megint csak nagyon jelentősen jellemezheti az élet gyakorlatát. Nem szoktuk meg az ilyenféle megközelítést, ezért ma még gyakran furcsának találjuk ezeket a dolgokat és nevetünk rajtuk. Pedig ezeket a legmélységesebb komolysággal kell szemlélnünk. Vannak ma bizonyos társadalmi osztályok, amelyek teljesen feloldódnak az élet triviális szokásaiban; voltaképpen menekülnek az olyasmitől, ami túllép az élet közismert, banális szokásainak keretein.

De ezt nem egyedül a külső viselkedés megnyilvánulásaira alkalmazhatjuk, hanem például a nyelvre is. Vannak nyelvek, amelyeknél semmit sem szabad önkényesen mondani, a mondatszerkezet mindent szigorúan előír; az alanyt nem szabad áthelyezni és így tovább. Vannak olyan nyelvek, amelyeknél az alanyt odahelyezhetik ahová akarják, az állítmányt szintén; ez utóbbiak lehetőséget teremtenek arra, hogy az emberek individuálisan fejezhessék ki magukat.

Tapasztalhatjuk tehát az életben, hogy egyesek mennyire intenzíven belemerülnek a triviális szokásokba, amelyeken azután nem is tudnak túllépni. Az ilyen trivialitások közt eltöltött földi élet azonban egy olyan következő életbe vezet át, amelyben az ember kifejezetten falánk lesz. Nem emelkedik fel elég magasra a halál és az újabb születés közötti életben, így falánkká válik a Földön.

Manapság meg kell kezdődnie annak a korszaknak, amelyben az emberek már nem csak egyetlen földi élettel számolnak, mint ahogyan az emberi fejlődés eddigi materialista korszakában, hanem rátekintenek az egész Föld-fejlődésre, és tudják, hogy az egyik földi élet tettei és cselekedetei átkerülnek egy következő földi életbe, és nem kevésbé azzal is tisztában vannak, hogy ők maguk viszik át a dolgokat az egyik korból a másikba. Ennek a tudatnak a megjelenéséhez persze szükség lenne arra, hogy ez a szemlélet mind a felnövekvő gyermekek nevelési elvei között, mind a felnőttek körében helyet kapjon.

Most még két embertípusra szeretnék utalni. Vannak olyan emberek, akik a dolgokat mindig komolyan tudják venni, ezen persze nem valami külső komorságot értek. Hiszen nagyon is elképzelhetünk komoly embereket, akik sok tragikumot hordoznak lelki alkatukban, és mégis tudnak nevetni, mert ha egyáltalán nem tudunk nevetni - hiszen az életben vannak nevetséges dolgok -, ha minden mellett úgy megyünk el, hogy semmin sem tudunk nevetni, akkor valójában nem komolyak, hanem elfásultak vagyunk. Lehet hát nevetnünk. De a nevetséges dolgon jót nevető ember mégis komoly lehet lelkének alapvető alkata szerint.

Van azután a másik embertípus, aki a nevetésnél egyebet sem tesz, minden nevetésre ingerli, nevet miközben elbeszél valamit, akár komikus a dolog, akár nem. Találkozhattak már olyan emberekkel, akik belefognak egy elbeszélésbe és mindjárt nevetésre húzódik a szájuk, és még a legsúlyosabb dolgokat is valamiféle vigyorgással tálalják. Most szélsőségesen fogalmazok, de léteznek effélék. Az ilyesmi a lélek egy alapvonása lehet. Holnap majd meglátjuk ennek a morális oldalát is. Ma főként a fizikai oldalt akarom érzékeltetni.

Az ilyen vonások ismét elvezetnek bennünket a karmikus összefüggésekhez. Az életben komolyságot hordozó embernél - aki azért nevetni is tud - az előző földi életeiből intenzív, mondhatnám, stabil erők hatnak a mostani földi életére. Ha egy ilyenféle emberrel találkozunk, akinek van érzéke az élet komoly dolgai iránt, aki megáll ezeket szemlélve és elgondolkodik rajtuk, akkor azt mondhatjuk, hogy ezen az emberen érződik, hogy a lényében ott hordozza régebbi földi életei egész súlyát. A mostani életfelfogásunk ugyanis a régebbi földi életeink valóságos utóhatása révén válik komollyá. A régebbi földi életek utóhatása nélkül az ember folytonosan száját jártató fecsegővé válik, aki még a legkomolyabb dolgok elbeszélésénél is nevetgél. Ha valaki úgy halad át a földi életek során, vagy akár csak a legutóbbi földi életén, mintha félig aludna közben, akkor a következő életében nem tud komolyságra szert tenni, nem tud az élet mélyebb dolgaihoz kellő komolysággal közeledni. Így az ember e viselkedési módjából azt láthatjuk meg, hogy valóban hasznára fordította-e előző földi életeit, vagy többé-kevés- bé tompultan átaludta azokat.

Mindez odavezet, hogy így szóljunk: az embert egyáltalán nem szabad mechanikusan vagy akár egy sablonos testi működés és felépítés alapján szemlélnünk, amikor emberként magunk előtt látjuk. Ehelyett az embert a külső alakjától kezdve egészen mozdulatai sajátosságaiig menően a szellemiség képének kell tekintenünk. -

Vegyük most szemügyre az ember fejorganizációját! Ezt a fejorganizációt egyebek közt alapvetően a régebbi földi életek határozzák meg. Azt mondhatjuk, hogy az emberi fejet akkor szemléljük a leghelyesebben, ha mindazt megtanuljuk, ami az imaginatív gondolkodásról megtanulható. Az érzékelhető világban kizárólag az emberi fejnél alkalmazhatjuk az imaginatív gondolkodást, amelyre egyébként mindig szükségünk van a szellemi világba való betekintéskor. Ha be akarunk tekinteni a szellemi világba, akkor az imaginációval kell kezdenünk. Ekkor először a szellemi valóság széllé- mi-éteri képei jelennek meg előttünk. Az érzékelhető világban semmi sincs az emberi fejen kívül, ami az imaginációkra emlékeztetne, de az emberi fejen tulajdonképpen minden az imaginatív jelleg fizikai-érzékletes képmása, egészen belső organizációjáig, az agy csodálatos felépítéséig.

Innen lefelé haladva olyasmit találunk az emberben, amit valójában sokkal nehezebb megérteni - bár általában könnyedén veszik -, ez pedig az, ahogyan a légzését végzi, vagyis a ritmikus rendszerét mozgásba hozza, és ahogyan a légzést átvezeti a vérkeringésbe. Ez a roppant eleven játék áthatja az egész testet, és sokkal bonyolultabb, mint gondolnánk, mert először, ugye, az ember lélegzetet vesz (lásd az ábrát), a lélegzet a vérkeringésbe kerül (vörös szín - rőt), de másfelől behatol a fejbe és bizonyos összefüggésben van az agy egész tevékenységével is (az ábrán zöld - grün). A gondolkodás tulajdonképpen egyfajta kifinomult légzés. A vérkeringés pedig átmegy a végtagok mozgásainak impulzusaiba (kékeszöld - blau- grün).

Ha az ember ritmikus rendszerét nézzük, amely nem nyugvó állapotban létezik, hanem mindig folyamatos mozgásban van, akkor az így adódó különbséget figyelembe kell vennünk. Hiszen az emberi fejet zárt, nyugodt alakzatként kell szemlélnünk, belsejét, például az agyat is részei szerint kell tekintenünk, ahogyan az egyik rész a másik mellett elhelyezkedik. Ha az anatómia vagy a fiziológia alapján tanulmányozzuk a fej vérkeringését, akkor magáról a fejről nem tudunk meg semmit, mert ami a vérkeringést véghezviszi a fejben, az egyáltalán nem a fejhez tartozik, hanem pusztán arról van szó, hogy a fejnek szüksége van erre a ritmusra. Ilyen vonatkozásban a fej ugyanolyan mint a vérkeringés. Ha a koponya tetejét leemeljük a fejről és megnézzük benne a keringést, olyankor nem a fejre vonatkozó jelenséget látunk, mert a fejet nyugvó szervnek kell tekintenünk, ahol az egyik dolog a másik mellett helyezkedik el.

A mellkasban elhelyezkedő ritmikus rendszerre mindez nem érvényes. Itt mindent mozgékonyságban kell szemlélnünk, a vérkeringés, a lélegzés, a gondolkodás, az önmozgás mozgékonyságában. Ezt a folyamatot mélyen belenyúlva a fizikaiságba kell szemlélnünk.

Nézzük meg a légzés folyamatát! Amikor ez átmegy a vér folyamatába, majd elér az agyig, akkor szénsav keletkezik, tehát sav képződik az emberi szervezetben. Miközben azonban a légzési folyamat belejátszik az agyba, általában az idegrendszerbe, a savakból sók jönnek létre, sók rakódnak le.

Így azt mondhatjuk, hogy az ember gondolkodása folyamán földszerűség csapódik ki. A keringésben folyadékszerűség él, a légzésben gázszerűség. Amikor mozgás jön létre, abban tűzszerűség található. Mindenben kémiai elemek vesznek részt, de mozgékony állapotban, állandó keletkezésben és elmúlásban. Ez a folyamat nem ragadható meg az érzékszervi észlelés révén. Valójában sohasem érthetik meg az anatómusok, akik ezt ezen a módon akarják megfejteni. E folyamat megértéséhez a szellem belső produktív erejével is számolnunk kell. Amikor az anatómiai vagy fiziológiai előadásokon a ritmikus folyamatokra vonatkozó meglehetősen élettelen leírásokat hallgatjuk, akkor ezekkel kapcsolatban csak azt érezhetjük, hogy még igen távol állnak a valóságtól. Akik már végigültek egy ilyet, azok tanúsíthatják. Aki ezt elfogulatlan értelemmel hallgatja és szemügyre veszi a hallgatókat is, az voltaképpen úgy érzi, hogy minden hallgatónak el kellene fonnyadnia ettől a befogadott sivárságtól, meg kellene merevednie a padban, teljesen elfásulva, lebénulva. Mert éppen ezt a keringési rendszert kellene minden oldaláról a legmozgékonyabb elevenséggel leírni úgy, hogy mindig átlépünk a fizikaiból az érzékfelettibe, majd ismét visszatérünk az érzékfelettiből a fizikaiba, hogy egyfajta zenei ritmika hangulatába kerüljünk a leírás folyamán.

Ha képesek vagyunk egy efféle nézőpontra szert tenni, akkor egy olyan belső lelki állapothoz emelkedünk fel magunkban, amelynek révén a karma is megérthető lesz számunkra. Erről majd holnap beszélünk. Amit azonban így magunk előtt látunk az emberben, az már az inspiráció érzéki képmása benne.

Ahogyan tehát a fej szemlélésekor az imagináció érzéki képmásával, úgy az ember ritmikus rendszerét szemlélve az inspiráció képmásával van dolgunk, ha ezt a szemléletet megfelelőképpen végezzük.

Harmadikként figyeljük most meg az emberi anyagcsere-végtag- rendszert. Ma az anatómiában és fiziológiában úgy tárgyalják ezt a területet, hogy nem jutnak el az anyagcsere-végtagrendszer saját erőihez, hanem csak azt nézik, ami kiválik belőle, ami kiválasztódik. Minden, amit a mai tudományos szemlélet az anyagcsere-vég- tagrendszerhez sorol, az egyáltalán nem tartozik az ember felépítéséhez és az emberi organizációhoz, hanem elkülönül ezektől, aminek a béltartalom csak a legszélsőségesebb esete. Ami tehát az anyagcsere-végtagrendszerben fizikailag észlelhető, az nem tartozik az emberhez, hanem meg kell különböztetnünk tőle, noha az egyik hosszabb ideig marad meg a testben, a másik rövidebb ideig. A béltartalom gyorsabban távozik; ami viszont az izmokban, idegekben és így tovább választódik ki, az tovább megmarad. De ami az anyagcsere-végtagrendszerben fizikailag észlelhetően kimutatható, az nem tartozik az ember lényéhez, hanem csak kiválasztódás, lerakódás. Ezzel szemben mindaz, ami valóban hozzátartozik az anyagcsere-végtagrendszerhez: érzékfeletti jellegű. Így az emberi lény szemlélésekor az anyagcsere-végtagrendszer esetében át kell térnünk arra, ami tisztán érzékfeletti módon él a fizikaiságban.

Az anyagcsere-végtagrendszert úgy kell elképzelnünk, hogy a fizikai karok, és így tovább, valójában szellemiek, és ebben a szellemiben bontakoztatják ki az ént. Amikor a karomat, a lábamat mozgatom, akkor folytonosan kiválasztások történnek, és ezeket érzékelhetjük is. De itt nem ez a lényeges. Ha meg akarjuk magyarázni a kar és a kéz mozgását, mozdulatait, akkor nem hivatkozhatunk a fizikaira, hanem a szellemire kell hivatkoznunk. Azon múlik a dolog, ami végig a karban mint szellemi működik. Amit szemmel láthatunk, az az anyagcsere-végtagrendszer vonatkozásában csak a kiválasztás. (Lásd az ábrát. Sötét árnyalás: a látható kar; világos árnyalás: a szellemi.)

Hogyan is végezhetnénk egyáltalán karmikus vizsgálatokat, ha úgy vélnénk, hogy az ember nem több annál, mint ami az anyagcsere- végtagrendszerben érzékelhető? Hiszen az egyáltalán nem is ő. Karmikus vizsgálatot csak úgy folytathatunk, ha tudjuk, hogy mi az ember valójában. Amire a szemléletünkben ezen a területen szert kell tennünk, az már az intuíció képmása, amely most természetesen az érzékelhető világban mutatkozik meg, de mégis érzékfeletti jellegű.

Így azt mondhatjuk, kedves barátaim: a fej szemlélése az érzékelhető világban imaginatív jellegű. Az emberi ritmikus rendszer szemlélésének már inspiratívnak kell lennie, noha az érzékszervi megfigyelésen belül és az érzékelhető világban hatékony. Az anyagcsere-végtagrendszer szemlélésének pedig intuitívnak, érzékfelettinek kell lennie, ugyancsak az érzékelhető világban.

Ez nagyon érdekes, mert az ember szemlélése során egyúttal képet alkothatunk magunknak az imaginációról, inspirációról és intuícióról is. Az anyagcsere-végtagrendszer igazi szemléléséből megtanulhatjuk, hogy az érzékfelettiben mi az intuíció. A ritmikus ember igazi szemléléséből megtanulhatjuk, hogy az érzékfelettiben mi az inspiráció. A fej megfelelő szemléléséből pedig megtanulhatjuk, hogy az érzékfelettiben mi az imagináció.

A fej szemlélése: imaginatív.

A ritmikus rendszer szemlélése: inspiratív.

Az anyagcsere-végtagrendszer szemlélése: intuitív.

Erre a legutóbbi “Közlöny” lapjain az Antropozófiai alapelvekben utaltam, de erről mindenki bővebben is tájékozódhat, ha valóban szorgalmasan tanulmányozza az eddigi előadásciklusokat.

Ma a fizikai oldalra vonatkozóan igyekeztünk a karmikus összefüggéseket megvizsgálni. Holnap ezeket az ember morális-szellemi oldalára vonatkozóan vesszük szemügyre.