Még sokáig az emberi karma alakulásának törvényszerű összefüggéseit fogjuk tanulmányozni, de ma inkább a karma működésének belső konfigurációját vesszük szemügyre, vagyis a karmának azt a részét, amely különösen az emberi élet morális és szellemi oldalával kapcsolatos.

Figyelembe kell vennünk azt, hogy a karma szemlélésekor kitekintünk a fizikai világból, hiszen a karmikus összefüggések szellemi természetűek, még ha a fizikaiban éljük is meg ezeket, például a betegségekben, de ami egy betegség esetében a karmához tartozik, az teljesen szellemi eredetű. Karmikus vizsgálódásokat folytatva tehát mindenképpen a szellemiség területével találkozunk. Ma a karma morális-szellemi, az ember lelki oldalához tartozó részébe kezdünk el betekinteni.

Már utaltam egyszer arra, hogy a karma, a karma-formálás azokkal a lényekkel függ össze, akik a Föld-fejlődés nagyon régi korszakaiban maguk is jelen voltak a Földön, de amikor a Hold kivált a Földből, akkor ők is eltávoztak a Földről, hogy a továbbiakban a mindenségben már a Holdon tartózkodjanak mint egyfajta holdlakók, holdlények.

Amit általában Holdnak nevezünk, ez a fizikai megjelenés, amit szokásosan leírnak nekünk, az csak valami - mondhatnám - “utalás” a Holdra. A Holdat bizonyos szellemi lények hordozójának kell tekintenünk, akik közül éppen azok a legfontosabbak, akik egykor mint nagy ősi tanítók laktak a Földön. Ők alapozták meg az emberek között azt az ősi bölcsességet, amelyről már oly sokszor beszéltem. Ezek a lények tehát egykor a Földön éltek. Itt voltak, amikor a Hold még nem lökődött ki a Földből. Abban a nagyon korai időben ők árasztották bele az emberbe az ősi bölcsességet, olyanformán, hogy az emberek bizonyos belső megvilágosodás révén jutottak ehhez az ősi bölcsességhez. Az a szellemi mód, ahogyan ezek a lények hatást fejtettek ki, teljesen különbözik attól, amire ma képesek az emberek a Földön.

E régi, ősi tanítóknak az emberek körében történő működését ugyanis egyfajta mágikus hatásnak nevezhetjük. Az ilyen mágikus hatás azáltal volt lehetséges, hogy az emberi akaratnak még lényegesen nagyobb befolyása volt a külső történésekre is, mint ahogyan ez ma megfigyelhető. Hiszen az akarat ma csak fizikai közvetítéssel tud a külső világra hatni. Ha meg akarunk lökni egy tárgyat, akaratot fejtünk ki ugyan, de karunkkal, kezünkkel mozdítjuk el a tárgyat. A régi ősi tanítók korában azonban az akarat még olyan közvetlen hatást gyakorolhatott a külső folyamatokra - ma természeti folyamatoknak neveznénk ezeket -, amelyet mágikus hatásnak nevezhetnénk.

Az emberi akarat ilyen képességének utolsó maradványai nem is olyan régen még tapasztalhatók voltak egyesekben. Így például Rousseau elbeszéli, hogy bizonyos déli vidékeken a közelébe jött varangyos békákat meg tudta bénítani az erősen rájuk szegezett pillantásával, sőt meg is tudta ölni őket. De az emberi akaratnak ez a hatékonysága, amely a melegebb tájakon még a XVIII. században is előfordult, egyre inkább eltűnt. A régi egyiptomi korban az emberi akarat még képes volt hatással lenni a növények fejlődésére, az akarat még előmozdíthatta a növények növekedését. Sőt, amikor a régi ősi tanítók még itt tartózkodtak a Földön, akkor az élettelen természeti folyamatokat is befolyásolni lehetett az emberi akarat hatalmával.

Ezek a dolgok természetesen attól függnek, illetve attól függtek, hogy az embereknek még ösztönös betekintésük volt a világ szellemi összefüggéseibe, amelyek már teljesen rejtve maradnak a mai durva tudomány előtt. De az emberi akarat ilyen hatékonyságában lényeges szerepe volt a hőhatásoknak is, ami abból is kiderül, hogy míg Rousseau a melegebb vidékeken meg tudta ölni pillantásával a varangyos békákat, később Lyonban is megpróbált egy békát a tekintetével szuggerálni, ott arra gondolt, hogy legalább megbénítja. De nem a béka bénult meg, hanem amikor az állat roppant szúrósan visszanézett, akkor valami módon Rousseau bénult meg, és egy orvosnak kellett kígyóméreggel magához térítenie. Az akarat kifejtésének ez a módja összefügg az ember környezetének még ösztönös megismerésével.

Szellemi képességeikből fakadóan az ősi tanítóknak egészen másmilyen, intenzívebb, behatóbb természetismeretük volt, mint a mai embernek. Olyasmivel rendelkeztek, amit nem lehet természeti törvényekbe foglalni. Amikor az ősi tanítók a Földön működtek, akkor nem is volt szükség arra, hogy ezeket természeti törvények formájában leírják, és abban az időben nem is létezett mai értelemben vett természettudomány. Az akkori emberek az effélét rendkívül haszontalannak találták volna, nem is értették volna, hogy az ilyesminek mi lehet az értelme. Mert minden cselekvés a dolgoknak sokkal bensőségesebb megismerésén és tudásán alapult, mint ez ma lehetséges.

Mint mondtam, az ősi tanítók működésük helyszínét a Földről a Holdra helyezték át, és mivel a világmindenségben minden összefügg, a Holdon egy nagy feladatot kaptak a világ összműködésében. Ők azok, akikre éppen a karmával, az emberi karma alakulásával kapcsolatban jelentős szerep hárul.

A karma alakításának egyik lényeges szakasza, amikor halála után néhány nappal, étertestének levetése után az ember visszafelé éli meg az életét. De ekkor nem az éber, hanem az alvó életét éli meg.

Amikor az ember áthalad a halál kapuján, akkor legelőször egy hatalmas tablóban maga előtt látva világos visszapillantása nyílik arra, amit életében csinált. De ez csak valami képszerű visszapillantás. Ezt követően az étertestünk néhány nap múlva feloldódik a világ kozmikus éteriségében, és ekkor fokozatosan elenyészik ez a típusú visszapillantás. Ezután azonban egy valóságos visszatekintés kezdődik.

Földi életünk folyását emlékezetünkben valamiféle egységnek érezzük. Ez azonban csak valami illúzió, az életünk menete ugyanis nem egy folyamatos egység, hiszen a nappalt mindig tudatosan éljük át, de az éjszakát már öntudatlanul, és ez így váltakozik állandóan az életünk során. Amikor visszaemlékszünk a múltra, akkor nem vesszük tekintetbe, hogy az éjszakák is mindig közbeestek. Az éjszakák folyamán azonban sok minden történik a lelkiséggel, az asztráltesttel és az énnel, de erről az ember ilyenkor semmit sem tud. Ami ekkor történt, tehát amit az ember földi élete során öntudatlanul élt át, azt a halált követően ebben a visszafelé haladásban idézi fel. Ebben minden esemény valóban az időben visszafelé haladva jelenik meg számára; csakhogy most teljesen tudatosan az éjszakákat éli át.

Mivel életünknek mintegy harmadrészét átalusszuk, azért ezt a visszafelé haladást életkorunk egyharmadát kitevő idő alatt hajtjuk végre a halál után. Ha valaki hatvan évig élt, akkor körülbelül húsz évet aludt, és ezt a visszafelé haladást mintegy húsz év alatt végzi el a halálát követően. Csak ezután lép be a tulajdonképpeni szellemi területre, és azután az ember már másmilyen módon él tovább. De az embernek először ezt a visszafelé történő haladást kell végigcsinálnia, megnézi azt, ami éjszakánként történt vele földi élete idején. Mindenekelőtt feltűnik neki az, hogy ez a visszafelé élés milyen jelentékenyen eltér a földi éjszaka szokásos átélésétől.

Az embernek kevés tudomása van a vele ténylegesen megtörténő sokféle eseményről; kivételt képeznek az álmok, amelyek felszivárognak az alvás során, de ezek nem adják vissza híven a földi élet élményeit, hanem legtöbbször csak illuzórikusan, fantasztikus módon. Régebben beszéltem arról, hogy az emberrel mi történik alvás közben. Halála után az ember ezt rendkívül világosan, rendkívül szemléletesen éli át. Sőt, azt mondhatjuk: az alváséletünk a halál után a lélekvilágban mélyebb benyomást tesz ránk, mint amit a földi benyomások tettek ránk életünkben. Az átélt képek hihetetlenül erőteljesek, az élményekbe való saját belépésünk rendkívül intenzív, az élmény egyáltalán nem álomszerű, hanem nagyon is valóságszerű.

Ilyenkor az ember mindent egyfajta negatív fénykép módján érzékel. Amikor földi életünk során valakinek fájdalmat okoztunk, akkor a földi életben ezt a tettet magunkból kiindulva éltük át. Földi életünkben azt éltük át, ami önmagunkból indult ki. Visszafelé élve meg életünket azonban nem azt éljük át, ami földi életünkben a saját lényünkben ment végbe, hanem most mintegy belebújunk a másik emberbe, és azt érezzük magunkban, amit ő élt át, amikor fájdalmat okoztunk neki.

Drasztikus példát választva: ha önök valakit egyszer megpofoztak, akkor a visszafelé haladás folyamán nem azt élik át, amit földi életükben a pofon szándékában és annak adásakor éreztek magukban, és amelyet akkor persze fájdalommentesnek találtak - hacsak a nagy ütéstől a saját kezük nem fájdult meg, hanem ehelyett átélik mindazt, amit az a másik ember érzett, aki akkor a pofont kapta. Ezt most a saját élményükként élik át, mégpedig rendkívüli szemléletességgel, felfokozott módon.

Visszafelé haladva tehát az ember azt tapasztalja, hogy ezek az élmények rendkívül mély benyomást tesznek rá. A Földön tulajdonképpen egyetlen benyomás sem hat annyira erőteljesen, mint a halál utáni visszafelé haladásban átélt élményeink, és ez annyi ideig tart, amennyi az életkorunk harmadrésze. Ebben az időben tehát karmikus beteljesedését éljük át mindannak, amit életünkben cselekedtünk; de mindezt a másik ember szemszögéből éljük meg. Átéljük életünknek e karmikus számadását, de még nem valódi földi életként, ezt csak a következő életünkben tesszük meg. Ezért ha mindez a külső cselekvés tekintetében nincs is annyira kidolgozva, mint lesz majd a későbbi földi élet idején, viszont a belső benyomások szempontjából mindent sokkal intenzívebben élünk át, mint az bármely földi életben lehetséges volna.

Valóban, itt van valami feltűnő, kedves barátaim. Az élmény intenzitása, az átélés ereje valóban különleges, egészen rendkívüli.

Ha énjében és asztráltestében az ember csak azt az erőt fejthetné ki, amelyet a halál kapuján saját magában átvisz, akkor ezt az egész visszafelé haladó utat legfeljebb valami igen élénk álomként tapasztalná meg. Ha csak a földi élet mivoltára tekintünk és arra, ahogyan ez a földi élet megformálhat bennünket, akkor földi életünk után, amikor meghaltunk, csak azt várhatnánk az embertől, hogy ezt a visszafelé haladó utat csupán egyfajta eleven álomként szemlélje. Azonban egyáltalán nem ez a helyzet! Ez nem valami eleven álomnak tűnik számunkra, hanem messzemenően valóságos élménynek, amely sokkal intenzívebb, mint a földi élmények.

A halál után már nincs sem fizikai testünk, sem étertestünk, pedig a Földön ezek révén szerezzük élményeinket. Gondolják csak el, hogy egyáltalán mit élnének át a Földön a mindennapi tudatukkal, ha nem volna fizikai és étertestük. Csak végigsuhannának a földi lét felett, olykor egy-egy álomszerű élmény felmerülne Önökben, de azután megint tovább aludnának.

Elképzelhetjük tehát, hogy egy hatvanéves ember földi élete után húsz évig folyamatosan álmodik, ez azonban valójában nem álomszerű, hanem egy egészen energikus intenzív átélés. De honnan származik ez az intenzitás? Ennek magyarázata az, hogy amint az ember áthaladt a halál kapuján, és levetette már étertestét is, abban a pillanatban, amikor megkezdi halála után ezt az időben visszafelé haladó vándorlást, mindjárt odalépnek hozzá a Hold lakói, és régi mágikus hatalmuknál fogva belevisznek az ember átélésébe valami kozmikus erőt.

Ami ilyenkor történik, az éppen olyan - ha élhetek egy hasonlattal mint egy megelevenedő festmény. Először csak megfestjük a képet; ez a kép nem okoz fájdalmat, feltéve, ha nem túlságosan borzalmas, de még akkor is csak esztétikai benyomást kelt bennünk, tehát senkinek sem fáj. Képzeljék el viszont azt, hogy három embert lefestenek, majd a festményt áthatja valami mágikusan ható erő, így az történik, hogy mindhárman kilépnek a képből, és mindjárt rátámadnak itt valakire. Intenzívebben, elevenebben, mozgékonyabban cselekednének, mint ahogy rendszerint az antropozófusok szoktak. Így zajlik az említett esetben is. Az egész átélés roppant nagy elevenséggel játszódik le, mert ezek a holdlények egész létükkel áthatják azokat a képeket, mondhatnám, egy “magasabb léttel” hatják át és telítik őket.

Halálunk után tehát áthaladunk ezeknek a holdlényeknek a régióján. Ezáltal azonban teljes élességgel beleíródik a kozmikus világéterbe az az élményünk, amit ilyen módon saját tetteink kiegyenlítése érdekében éltünk át, ahogyan az előbb mondtam. Ha ezt a visszafelé haladást nemcsak elvileg írjuk le, ahogyan A világ és az ember című művemben tettem, hanem olyan konkrétan, szemléletesen próbáljuk leírni, ahogyan most szeretném, akkor éppen ebben a visszafelé élésben egy érdekes eseményt látunk magunk előtt, amely közvetlenül a halál után az ember további életének rendkívül fontos részét képezi.

Korunkban valóban egészen különleges mértékben bonyolultak azok az élmények, amelyek érhetik az embert. Gondoljanak arra, hogy ezeknek a holdlényeknek az egész lelki alkata tulajdonképpen mennyire más jellegű, mint a Föld lakóinak. Halálunk után sok dolgunk akad ezekkel a holdlényekkel. Ők adták az embereknek azt az ősi bölcsességet, amely éppen a mi korunkra hamvadt el teljesen. Csak a III., IV. századig létezett még valamennyire intenzíven, azután már csak a hagyományban élt, majd pedig teljesen eltűnt.

De már számtalanszor említettem, hogy az ember nem juthatott volna szabadsághoz, ha továbbra is érvényesül az ősi tanítóknak ez a nagyszerű, erőteljes bölcsessége. Ennek az ősi bölcsességnek ezért kellett elhamvadnia! Helyét elfoglalta valami más: az elvont gondolkodás. Az ember ma fogalmakban gondolkodik, ezeknek közvetlenül már nincs sok közük a szellemi világhoz. -

Utalnék most arra, amit egyszer már említettem. Arisztotelész tíz fogalmat sorol fel, amelyek voltaképpen a régi bölcsesség maradványai: lét, mennyiség, minőség, viszony, helyzet, tér, idő, birtoklás, cselekvés, szenvedés. Ezeket kategóriáknak nevezte. Ez tíz egyszerű fogalom. Ez a tíz fogalom rendszerint szerepel az iskolai logika-tankönyvekben is. A gimnazistáknak kívülről kell megtanulniuk, a filozófia professzorai ismerik ezeket. De éppen csak e tíz fogalom nevét ismerik: lét, birtoklás, helyzet, tér, idő és így tovább. De mit tudnak erről a tíz fogalomról? A mai ember számára ez a tíz fogalom módfelett unalmas tudnivaló, aki azonban átlátja értelmüket, annak nem unalmasabbak, mint az abc betűi.

Képzeljék el, hogy Goethe Faust-ja mi volna számunkra, ha nem ismernék az abc-t: a, b, c, d, e, f, g, h és így tovább z-ig. Fellapoznák a könyvet, mindenütt ezt a különbözőképpen összekevert huszonkét jelet találnák. Hiszen a Faust külsőleg semmi egyebet nem mutat, mint ezt a huszonkét jelet, csak mindig eltérő módon összerakva. Ha az emberek nem tudnának ezekről semmit, ha nem tanultak volna olvasni, csak fellapoznák a könyvet és ott látnák ezeket a betűket, gondolják csak el, hogy ez mennyire más volna, mint most, amikor tudnak olvasni és így veszik kézbe a Faust-ot! Ez azért nem ugyanaz.

De nincs könyv a világon, amely valami egyebet tartalmazna, mint ezt a huszonkét jelet, és mégis mi történik, amikor kibetűzzük őket? Az egész érzékelhető világ feltárul előttünk, ahogyan a betűk egymásmellettiségét megértjük, ahogyan ezeket a jeleket az olvasásban megfelelően alkalmazzuk.

A logikával foglalkozók, akik hallottak Arisztotelész tíz kategóriájáról: lét, mennyiség, minőség, viszony, tér, idő, helyzet, birtoklás, cselekvés, szenvedés, már nem igazán tudják, hogy ezek a kategóriák mire is valók. Olyanok, mint akik sohasem tanultak meg olvasni és a világ minden könyvében pusztán az a, b, c, d, e, f stb. betűket látják. Mert Arisztotelésznek ezt a tíz kategóriáját, ezt a tíz logikai fogalmat úgy kell tekintenünk, hogy sokféleképpen alkalmazhatjuk őket, amiként a fizikai világ számára a betűket állítjuk össze a legkülönfélébb módokon. Akkor ezzel a tíz fogalommal a szellemi világban tudunk olvasni. Ezek annak betűi!

Lassanként azonban az történt, hogy már csak e fogalmak puszta felsorolását ismerték, de ami így nem több, mintha az abc-ből csak a betűk egyszerű sorrendjét ismernénk. Gondolják csak el, hogy mit mulasztanának, ha nem tudnának olvasni, csak látnák az a, b, c, d jeleket. Ennek megfelelően mulasztják el az emberek mindazt, ami a szellemi világban van, ha Arisztotelész kategóriáit nem tudják alkalmazni a legkülönfélébb formában, hogy a szellemi világban olvasni tudjanak.

Ilyen vonatkozásban még a filozófusokkal is elég furcsa dolog történhet. Élt a középkor derekán egy nagyon okos ember, Raimundus Lullus [1234-1315], aki a hagyomány alapján tudott még valamit a logikai kategóriák, a logikai alapfogalmak kapcsolódásáról, és amit tudott, azt az akkori kor szokása szerint képszerűen leírta. De ha a valóságnak megfelelően beszélt volna, akkor ezt mondja: Minden kortársam ostoba, mert csak az a, b, c, d-t látják, de az alapfogalmakat, a kategóriákat nem tudják alkalmazni. Meg kell értenünk, hogy ezeket az alapfogalmakat úgy kapcsoljuk össze az értelmünkkel, ahogy egyébként a betűket kötjük össze szavakká és mondatokká. Akkor olvashatunk a szellemi világban. - Ezt azonban nem mondta ki ilyen egyenesen, mert erre kora nem volt képes. Hanem azt mondta: írják fel az alapfogalmakat egy-egy cédulára, ezeket tegyék rá valamilyen rulettre, forgassák meg, akkor ezek a fogalmak valamilyen kapcsolatba rendeződnek, majd nézzék meg, hogy mi jön ki eredményül. Ez persze csak valami hasonlat volt a részéről, mert igazából nem egy valódi rulettra gondolt, hanem az ember fejére, amelynek szellemileg össze kell kapcsolnia ezeket a fogalmakat. Akik azonban hallottak erről a rulettről, komolyan vették a dolgot, és azóta is nevetnek rajta. Úgy találják, hogy Raimundus Lullustól ez egy roppant gyermeteg ötlet volt. Pedig csak az újabb filozófia szerint gyermetegség, mivel ez nem tudja, hogy miről van szó.

Valóban elveszett minden, amit az emberiség régebbi korszakában az ősi tanítók adtak át, akiket ma a Hold lakóinak kell neveznünk. Az ember azonban mégis valamennyire megismerkedik ezzel a más típusú tudással, amikor közvetlenül a halála után visszafelé vándorol életútján. Ekkor tulajdonképpen olyan módon tud, mint ahogyan ezek az ősi tanítók tudtak és gondolkodtak. Ezért olyan szemléletes és konkrétan megjelenő az ember élménye.

De ebben az egész viszonyban éppen korunkra némileg bonyolultabbá vált a helyzet. Mégpedig azért, mert az ősi bölcsesség teljes elhamvadása óta bizonyos eltávolodás jelent meg az elvont fogalmak között élő földi emberek és a most már a Hold létéhez kötődő ősi tanítók lelki alkata között.

Ha például egy modem természettudós végigéli az életét, akkor meglehetősen másképpen fog gondolkodni, mint ezek az ősi tanítók, akik most a karma részleteinek alakításával foglalkoznak, amint erre a továbbiakban még kitérek. Ezek az ősi tanítók és a halálukkal a modem kor műveltségéből, civilizációjából kikerülő emberek már csak igen nehezen értik meg egymást.

Ilyen dolgokról rendkívül nehéz képet alkotnunk, mert meglehetősen nehéz annak megfigyelése, ami ilyenkor az emberekkel történik. A karakterisztikus eseteket azonban részben átláthatjuk. Így például többet tudhatunk meg, ha két olyan embert figyelünk meg, akik korunkban haltak meg ugyan és ilyen módon haladnak visszafelé a haláluk után, akik tehát teljesen beleilleszkednek a modem kor műveltségébe, de önmagukban mégis nagy mértékben különböznek egymástól.

Így vehetünk egy zseniális, a maga módján zseniális, de mégis tucatjellegű modem természettudóst, mint amilyen Du Bois Reymond, vagy hasonlókat, és megfigyelhetjük náluk ezt a visszafelé vezető utat. De megnézhetünk egy másféle személyiséget is. A lélekvilágon át visszafelé haladó út tekintetében nagyon érdekes az a személyiség, aki egykor a misztériumdrámáim megírásakor lebegett előttem, amikor megformáltam Strader alakját. Strader a misztériumdrámáimban egy egészen konkrét személyiség képmása volt, aki fiatal korában valóban szerzetes volt, de azután élete során kilépett a szerzetességből, és valamilyen modem felvilágosult filozófia híve lett és egyetemi tanárként tevékenykedett. Ez a személyiség rengeteget írt, fogalmi világa elvont volt, a modem gondolkodó igazi elvontságával, de rendkívül alapos és nagyon bátor. Az nagyon jó dolog, ha a modem gondolkodóknál bátorságra bukkanunk.

A modem ember már nem olyan bátor, mint például Hegel volt, aki a legelvontabb dolgokat is hallatlan emócióval, és rendkívül szemléletesen fejezte ki. Hegel olyan ember volt, aki a fogalmakkal szinte fát tudott volna vágni, olyan szilárdan, konkrétan tudta kifejezni a fogalmait, hogy fát lehetett volna vágni velük, amire a modern ember már kevésbé képes, mert elvontabb. Akire azonban gondolok, az tehetséggel kezelte az elvont fogalmakat.

Mint mondtam, misztériumdrámáim Strader-alakjának megformálásában ennek a személynek az élete lebegett előttem, ezért különösen érdekes volt számomra az, amikor életét visszafelé haladva átélte. Itt nagy hangsúlyt kapott az, hogy ez a személyiség mindent bizonyos teológiai jelleggel gondolt el, egészen absztraktan, egy modem természetkutató vagy legalábbis egy természetgondolkodó módján, de mindenütt átcsillant valamilyen teológiai vonással annak sejtése, hogy mégiscsak lennie kell egy reális szellemi világnak. Természetesen ez a vonás e személyiség régebbi inkarnációiból eredt.

Így ennek a személynek a saját fogalmai mélyebb rokonságban állnak a holdlények lelkialkatával, mint egy átlagos tucattudós fogalmai, például Du Bois Reymondéi. Ezeknél a tucattudósoknál, amikor áthaladnak a lélekvilágon, a Hold-szférán, valóban egy értetlenkedést tapasztalhatunk, mint amikor valaki idegen országba kerül, de nem tanulja meg az ottani nyelvet, így nem értik őt sem és ő sem ért meg senkit. Körülbelül így van ez a modem civilizáció fogalmaival megtöltekező ember esetében is, amikor elindul azon a visszafelé haladó vándorúton.

De e személyiség, Strader “ősképe” számára ez teljesen másképp zajlott le. Visszafelé haladása során észre lehetett venni, hogy a Holdhoz tartozó lények bizonyos érdeklődést mutattak aziránt, ahogyan belevitte elvont gondolatait a lélekvilágba. Természetesen földi kifejezéseket használok most, amelyek roppant triviálisak ahhoz képest, amit le kell írnom. Ez a személy egészen különös ébredést élt át, ami olyan volt, mintha azt mondta volna magának: Mindaz, ami ellen küzdöttem - sokat küzdött a hagyományos nézetek ellen - nem is olyan, alapjában véve egészen másmilyen. Hiszen ez csak lassanként vette fel a jelenlegi formáját, amikor a régi nagy bölcsességek elvont szavakká szürkültek, és én sokszor csak szélmalomharcot vívtam ellenük. Most azonban realitásokat látok.

Látják, különösen az ilyen személyiségnél - és a modem életben az ilyen személyiségek egész sorát fedezhetjük fel - valami olyasmi kezdődik, ami ezt a karmával először szembesülő visszafelé haladó utat rendkívül érdekessé teszi.

Ilyen vonatkozásban még feltűnőbb személyiség Jakob Frohschammer [1821-1893], az a filozófus, aki A fantázia mint a világ folyamatának alapelve című könyvet írta, őt is már többször említettem. Elvont fogalmaiban még igen sok volt az érzelmi telítettség, de az előbb leírt személyhez hasonlóan mégis egyfajta elvont gondolkodó is volt. A modem kor elvontságait azonban olyannyira nem tudta elviselni - a modernizmust most nem a katolikus terminológia szerint értem -, hogy nem a fogalmakat ismerte el világot formáló erőknek, hanem a fantáziát. Mindenütt a fantázia működését látta: a fantázia révén növekszik a növény, él az állat és így tovább. Ilyen tekintetben rendkívül sajátságos Frohschammer könyve.

Egészen csodálatos: egy ilyen személyiség, akiben még sok minden megtalálható a civilizáció modem nyárspolgári, elvont gondolkodásmódját megelőző korszakából, mégiscsak bensőségesebb módon kapcsolódik a holdlények mivoltához. Az ilyen esetek rendkívül érdekesek, mert általuk pontosabban bepillanthatunk a karma fejlődésének törvényeibe. Ha pedig egy ilyen személyiség iránt bizonyos érdeklődéssel viseltetünk, ahogyan én is ezt éreztem ama személy iránt, aki mintája lett a misztériumdrámáim Strader-alakjának, akkor éppen a hozzá kötődő lelki melegség lehetővé teszi, hogy vele együtt átéljük a halála után oly jelentős vándorutat.

A benyomások valóban igen erősek a halál utáni átélés során, és annál is van bizonyos utóhatása, aki csupán megismerő módon követi az ilyesmit. Éppen az ilyen követésnél derül ki, hogy ezek a halál utáni élmények mennyivel mélyebb hatást tesznek az emberre, mint a földi élmények.

Most például egészen komolyan megkérdezhetném magamtól, hogy miután hosszabb időn át követtem azokat a képszerű formákat, amelyeket a Strader-alak mintájául szolgáló személy átélt a halála után, lehetséges volna-e számomra Strader alakjának újabb ábrázolása, további megformálása, ha a jövőben a négy misztériumdrámámhoz egy ötödiket akarnék írni? Nem volna lehetséges, mert abban a pillanatban, amikor ábrázolni akarnám a földi személyt, amely nem tesz olyan erős benyomást az emberre, megjelennek bennem azoknak a benyomásoknak a képei, amelyeket ez a személy a halála után élt át. Ezek pedig sokkal intenzívebbek, ezért kioltják azt, ami a földi életben történt.

Ezt nagyon is megfigyeltem magamon. Míg az illető tettei iránt életében is nagymértékben érdeklődtem, most, miután meghalt, sokkal jobban érdekel az, amit a halála után élt át, mint az, amit erről a személyiségről még valahogyan kikutathatnék a földi életét illetően.

Sőt, azt kell mondanom, amikor visszagondolok a misztériumdrámáimra: a valóságos Strader-alak halál utáni létének eleven benyomásai leginkább Strader drámabeli alakját oltják ki bennem, ami a többi szereplőnél kevésbé megfigyelhető. Így láthatjuk, hogy egy valóban reális megfigyelés számára ténylegesen egymás mellé lép a földi és a földönkívüli, és e kétféle dolog eltérő hatásából megítélhetjük, hogy a halál utáni életünkben az a visszafelé haladó út roppant intenzíven történik meg velünk, aminek köszönhetően teljesen kioltja bennünk a földi benyomásokat.

Még többet is mondhatunk minderről. Például a következő lehet a helyzet; nem valamilyen kitalált dolgot mondok, hanem valóban realitásokat. Jól ismerünk valakit itt a földi életben, azután átéljük azt is, amit neki a visszafelé haladásban át kell élnie, amikor minden egészen más alakot ölt, mert ennek a vándorúinak a képei olyannyira intenzívek. Még azt is mondhatjuk tehát, hogy ha nagymértékben érdeklődtünk egy néhány éve meghalt ember földi élete iránt, ahogy ez az én esetemben történt, akkor az illető egész földi életéhez fűződő kapcsolatunk is átalakul akkor, ha átéljük halál utáni visszatekintésének élményeit. Minden egészen más színben tűnik fel! A földi kapcsolatok több vonása csak ekkor jelenik meg számunkra teljes igazságában.

Ez annál inkább bekövetkezik, ha a földi életben a kapcsolatok nem szellemi természetűek voltak. Mert ha szellemi természetűek voltak, ha a szellem hatotta át két ember kapcsolatát, akkor ennek valamilyen folytatólagos továbbalakulásról beszélhetünk. Ha azonban olyan emberi kapcsolatról van szó, ahol a nézetek nem egyeztek, akkor sok esetben ez a kapcsolat közvetlenül a halál után egészen másmilyenné válik, egészen másféle lesz az érzelmi töltése és így tovább. Ezt idézi elő a fellépő képek ereje.

Ezekről a dolgokról azért is beszélek, kedves barátaim, hogy legyen elképzelésünk arról, hogy másfajta realitások is léteznek, mint amilyenek a Földön tapasztalhatók. Éppen hogy a legkülönfélébb fajtájú realitások léteznek. Azokba a képekbe, amelyeket az ember magából kiindulva alkot meg, a halál után beleáramlanak a holdlények tettei. Aki ezt átéli, annak ez az élmény megrázóbb, mint az a későbbi, amikor az ember már a szellemi világon halad keresztül, ahol földi életének kihatásai révén a magasabb hierarchiákkal találkozik. Ez már sokkal könnyebben felfogható a számára, mert ez ekkor már valamilyen folytatásnak számít. Viszont az embernek ez a radikális átalakulása a halál után, amely azáltal történik, hogy olyan lényekkel kerül kapcsolatba, akik a legrégibb múltban eltávoztak a Földről és a Holdon alapítottak egyfajta kozmikus kolóniát: rendkívül intenzív módon megismertet bennünket egy olyan valósággal, amely itt van a földi világ közelében - hiszen közvetlenül a földi élet után éljük át - és mégis alapvetően eltér tőle.

Ha az emberek nagyon erősen ragaszkodnak a földiséghez, akkor még az is lehetséges, hogy csak nehezen illeszkednek bele abba a régióba, ahol a holdlények találhatók. Ilyenkor a következő történik. Ezt most szemléletes módon fogom érzékeltetni. Gondolják el, hogy itt a Föld (a rajzon fehér), itt a Hold (vörös). A Hold hatásai, amelyek tulajdonképpen a Nap visszaverődött hatásai, csak eddig vannak behatással a Földre (sárga), azon túl nem érvényesülnek. A Hold hatásai nem hatolnak nagyon mélyen a földbe, csak éppen addig, ameddig a növények gyökerei terjednek a talajban. A Hold-hatások tehát nem terjednek tovább a növényi gyökerek rétegén, ami csak egy vékony talajréteg.

A Hold-hatásokat a Földön csak egy kis felső réteg tartalmazza, a Nap hatásai viszont mélyen behatolnak a talajba. A nyári Nap melege ezért elraktározódik a földben. A burgonyát télen verembe teszik, mert a Nap hatása megmarad a talajban egész télen át. A Nap hatásaiból tehát sok behatol a földbe, a Hold hatásai csak addig terjednek, ameddig a növények gyökerei lenyúlnak.

Előfordulhat, hogy amikor haláluk után az emberi lényeknek be kell lépniük a Hold-szférába, a lélekvilágba, kezdetben nem tudnak igazán szót érteni a holdlényekkel, és ilyenkor fogva tartja őket a Hold-hatásoknak ez a vékony rétege, amelyek a földből mintegy felgőzölögnek. Ezek azután a valódi érzéki-érzékfeletti észlelés tanúsága szerint egyfajta kísértetekként, az ember utóhatásaiként vándorolgatnak.

Az ilyesmikről szóló mondák és költemények nagyon is a valóságon alapulnak. De az ilyen dolgok megítéléséhez teljesen mentesnek kell lennünk minden babonától, mindig kritikusan kell gondolkodnunk, és csak az ellenőrizhető tényekkel szabad foglalkoznunk.

A karma először ebben a földi élet egyharmadát kitevő áthaladásban készül elő. A holdlények részt vesznek azoknak a negatív képeknek a létrehozásában, amelyeket az ember a tetteiről és éppúgy a gondolatairól készít, és jó emlékezetük is van, mert mindazt, amit az emberrel együtt ekkor átélnek, beleírják a világéterbe.

Később az ember áthalad a halál és újabb születés közötti életen és ismét visszatér ide. Amikor a Hold-régióba visszaérkezik, akkor megtalálja itt ezeket a negatív képeket. Belefoglalja az új földi életébe, hogy azután meg is valósítsa azokat a földi akaratával.

Ma először is erről kellett bizonyos képet kapnunk, kedves barátaim.